Wanted - Wan2, 2002 (8. évfolyam, 1-5. - 1-7. szám)

2002-03-01 / 3. szám

20­1­0/:?0 1NTÉHJÚ 2002:mni!cms „Magunktól vontuk el a Bajapénzt” Szabó Tamás, szájharmonika-virtuóz, számos saját és egyéb produkció résztvevője, a Palermo Boogie Gangtől Presser Gáborig. Csizy Lászlóval, kedvenc tanítványával, és rengeteg közreműködővel elkészítették a Blue Orange című, klasszikus zenei átdolgozásokat tartalmazó lemezt. Wanted: Itt ez a lemez, rajta klasszikus, főleg romantikus zeneművek feldolgozásaival. Eközben, ahogy körbekérdezgettem, téged még mindig in­kább a bluesból ismernek Szabó Tamás: Hát ez az, hogy a bluesból is­mernek. Pedig ez már a harmadik a sorban a szóló produkcióim közül, és mindegyiken voltak erősen nem bluesos dolgok is. Tényleg volt egy olyan kor­szakom, úgy tizennyolctól huszonöt éves koromig, mikor kicsit bigott módon álltam a blueshoz, mert annyira beleszerettem. De azért mindig hatottak rám másfajta zenék is. Az első még gyerekkorom­ban Szécsi Pál volt, de párhuzamosan hallgattam Deep Purple-t, Beatricét, Kisst, meg egy csomó mindent, és persze Pink Floydot, főleg a monumen­talitása miatt. W: Azért még ezektől elég messze van a klasz­­szikus zene. Hogy jutottál éppen idáig? SZT: Úgy éreztem, hogy ezt a hangszert na­gyon beskatulyázzák a bluesba és a folkba, pedig szerintem nagyobb létjogosultsága van. Renge­teg olyan harmonikást hallottam, akiknek köze nincs sem a blueshoz, sem a folkhoz, vagy ha van is, kipróbálták magukat más műfajokban is, mint Larry Adler vagy Howard Levy. Ezek az emberek úgy közelítenek a zenéhez, hogy miért ne lehetne a szaxofonnal vagy a zongorával egyenrangú hangszer a szájharmonika. Úgy érzem, hogy itt­hon az ilyen átjárásokkal rajtam kívül nem nagyon foglalkoznak. Pedig a ’93- tól ’95-ig tartó időszak­hoz képest a blueszenekarok kilencven százaléka megszűnt, a fellépési lehetőségek iszonyúan le­­karcsúsodtak. W: Miért? SZT: Gondolom, ez minden élő zenés műfajt érint valahol. Az elektronikus zene, a dj-k előre­­törtével sokkal kifizetődőbb valakinek negyven­ezer forintot adni, hogy nyomja öt óráig a bulit, mint egy macerásabb élő zenekart fogadni. Ezt nem anyázásképpen mondom, félreértés ne es­sék, én nagyon szeretem a dj-ket. Én megértem ezt a korváltozást, csak úgy érzem, hogy az élő ze­ne rovására ment ez a dolog, ami valahol egészsé­ges is, mert egy tízmilliós országban koncertláto­gató mondjuk százezer ember, és ebből kábé két­száz bigottnak van kedve állandóan bluesbulikra járni. Egy kicsit belefáradtam én is. W: Azért annyira nem, hogy ne keress magad­nak egy szájharmonikás partnert - hogy visszatér­jünk a lemezhez. Hogy találtál Csizy Lászlóra? SZT: Olyan srácot kerestem, aki kreatív. Ren­geteg tanítványom volt és van, de azt vettem észre, hogy a legnagyobb részük be van tokosodva. Nem a zenét szeretik, hanem egy-egy műfajt. Ezt nem akarom felróni senkinek, hiszen mindenki úgy inté­zi az életét, ahogy tudja, oda sorolja magát, ahova akarja, de nekem egy nyitott, kreatív srác kellett, és a Laci ilyen. Ketten találtunk ki mindent, és talán

Next