Z Magazin, 1998 (3. évfolyam, 1-8. szám)
1998-05-01 / 5. szám
Az igényesebb funky- és soulzenét kedvelők körében egy időben sokak számára te voltál az etalon. Pontosabban: te és a Fortuna Disco. Utólag hogyan értékeled ezt az időszakot? Az egész dolog úgy kezdődött, hogy volt az „italodiszkó” Budapesten, amit mindenki nagyon szeretett. Kb. olyasmi lehetett, mint mostanában ez a borzalmas techno. Ezenkívül volt a diszkózenének egy másik műfaja, amit úgy hívtak, hogy funky. Ezt egypár ember csinálta - köztük én is aztán a legtöbben eltántorodtak mellőle - én nem. Mire a Fortuna kinyitott nyolcvanhat február elsején, addigra már volt egy nagyon erős törzsközönségem, ami azt eredményezte, hogy a Fortunában a nyitás napjától telt ház volt, mert tudták, hogy mire jönnek. Miért pont a funkyt választottad? Nagyon egyszerű, mivel ezt szerettem. De hogy pontosítsuk a dolgokat, a funky és a soul volt az a táncolható zene, ami igényességéből fakadóan leginkább hasonlított azokra a jazz alapú, képzett zenészek által játszott műfajokra, amiket én igazán szeretek. Ott van például az Earth Wind & Fire. Azt minek nevezed? Funkynak? Nem. Sokkal inkább jazz-rocknak, mint bármi másnak... Maradjunk annyiban, hogy fekete zenészek által játszott minőségi zenékre gondolok. Honnan szerezted be a lemezeket? Az első időszakban, nyolcvanhattól nyolcvanhétig kazettáról játszottam, ami egyébként egy marha érdekes dolog volt, mert a deckekbe különféle kütyüket szereltünk, elsősorban potmétereket, hogy lehessen lassítani-gyorsítani a kazettákat. Volt néhány lemezlovas barátom Németországban. Egyszer, amikor egy funkydiszkót átalakítottak rockdiszkóvá, a véletlen úgy hozta, hogy megvásárolhattam kétezer lemezt - darabját egy márkáért. Ezzel a mennyiséggel gyakorlatilag egy teljes lemezparkhoz jutottam, úgyhogy másnaptól már lemezről játszottunk a Fortunában. Aztán később átlag háromhetente jártam ki Németországba lemezekért, aminek köszönhetően két hónap alatt megvolt minden olyan zeném lemezen, ami korábban kazettákon. Ha jól emlékszem, elég ritkán beszéltél a számok között. Maradjunk annyiban, hogy egyre ritkábban, mert azért érdemes tudni, hogy én voltam az egyik olyan arc a régmúltból, aki mindig szétpofázta az estéket. Szerettem a hangomat, de fokozatosan rájöttem, hogy ha én állnék a másik oldalon, nem biztos, hogy egész este azt szeretném hallgatni. Mit gondolsz azokról a partykról, ahol egyáltalán nincs duma? Sokan azt mondják, hogy ettől válik személytelenné a szórakozás. Szerintem nem személytelen, mert ahogy összeválogatod a nótákat, ahogy egyik jön a másik után, az mindenképpen te vagy. Nem hiányolom a szöveget, mert egészen más irányba mentek el a dolgok, és ez most úgy van rendben, ahogy van. Ha a zenével mindent el tudok mondani, akkor inkább egy szót se szóljak. Sokan nagyon jól csinálják ezt mikrofon nélkül is. Kik ők? Az én kedvencem Pedro. Ő az a lemezlovas, aki nem távolodott el annyira a zenétől, mint amennyire ez az úgynevezett réveteg techno. Csomó pali van, aki divatos, és azt mondja, hogy „én vagyok a halál király house DJ”, közben pedig olyan igénytelen szar zenét játszik, amiben az üres ritmusképzeteken kívül az égvilágon nincs semmi. Hogy miért? Mert ilyen sivár az ízlésvilága. Volt régen példaképed? Amikor dumáltam, mindig Szkopál Bélát próbáltam koppintani. Róla, azt hiszem, csak nagyon kevesen tudják, hogy kicsoda. Szkopál Béla a legjobb magyar nyelvű lemezlovas, aki valaha élt a Földön. Gyerekkoromban rengeteget hallgattam az Újvidéki Rádiót (egyébként szegedi vagyok). Amikor anyám lekapcsolta a villanyt, hogy „most már aludni kéne”, akkor én a párna alatt Szkopál Bélát hallgattam. Az a pasas egy király volt. Mitől volt különleges az az ember? A magyar rádiózás abban az időben olyan lassú, bágyatag és fárasztóan unalmas volt, hogy az már fájt. Amikor viszont ezt az embert meghallottad, egyszerűen csak mosolyognod kellett. Érdekességeket beszélt, jópofán mondta, szóviccei voltak, ezenkívül olyan kézzel nyúlt a magyar nyelvhez, ahogy azt csak a nagyon nagyok tudják. Mindehhez hibátlan zenéket játszott, hibátlan ritmusérzékkel és fantasztikus rádiós tudással. Miért hagytad abba a diszkózást? Egy idő után, egész pontosan húsz év után eljutottam arra a pontra, hogy már nem tudtam lemezlovasként olyat nyújtani a közönségnek, ami tetszene. Ez konkrétan azt jelentette, hogy húsz perc után már nem villanyozott fel a dolog. Amikor egy lemezlovas eléri ezt a pontot, akkor azonnal hagyja abba. Az egész addig volt jó, amíg élvezte az ember, aztán ha ez elmúlik, azonnal abba kell hagyni. Végül a szokásos zárókérdés: mi van veled mostanában? Van egy kis rádióállomás - ami az én szívem csücske, úgy hívják, hogy Roxy Rádió -, ahol olyan lemezlovasokat gyűjtögetek magam mellé, akik egyrészt nagyon jó ízléssel vannak megáldva, másrészt még nem égtek porig. Mindegyikben ég a láng és világít. Itt van Bárány Attila, aki vért izzadt mindenhol, és a kutya nem akarta észrevenni, hogy milyen-kur-va-jó. Este nyolctól éjfélig ő a zenei szerkesztő. Aztán ott a Pedro, a Jobbágy Robi és persze a nálam jóval idősebb Cserhalmi Gyuri, akinek az energiáját a mai napig nem értem. Jön-megy Amerikába, hozza a jobbnál jobb zenéket, szóval egy csoda a pasas. Én egyébként péntekenként este nyolctól kilencig csinálok egy Bakelit című műsort, ahol kiválogatom az új lemezek közül azt, ami a jó, a többit pedig kihajigálom. Ami egységessé tesz minket, az a groove - stílustól függetlenül. ■ FOTÓ: MOLNÁR CSONGOR )