Romániai Magyar Szó, 1952. május (6. évfolyam, 1420-1444. szám)

1952-05-17 / 1432. szám

Romániai Magyar Szó A 77-ES HADASTYÁN TÖRTÉNELMI VISSZAEMLÉKEZÉS Nastase Ignea apó ellenzőt csinál kezéből a szeme fölé és a távolba néz. A Szeret lan­kájának képe minduntalan változik a ferdén eső napsugarak fényében. Sietve pöfög a traktor, nyomában mély, fekete barázdákra hasad a föld. A kollektív gazdaság szántó­földjén javában folyik a munka. Elmerülten nézi az öreg. „Lám, megértem ezt is — gon­dolja — látó szemmel nézem, mint dolgoz­nak az emberek... szabadon és boldogan, akárcsak Napkelet Országában ...” Fáradt tekintetű, jóságos szeme megélén­kül a boldogság szelid csillanásától. Nas­tase apó megtölti tüdejét az illatos levegővel, majd tovább veszi útját Lutcani község fel­é. De alig tesz pár lépést a falu utcáján, már egy csapat gyerek szalad elejébe. Nastase apó ráncos ábrázata vidám mosolyra derül. — Nastase apó! Tudjuk, hogy este szeret a lankán sétálni — kiáltja egy piszeorrú bor­zas fiúcska, miközben vörös nyakkendőjét lo­bogtatja a szél. — Eljöttünk mi is , hogy ne unja magát... teszi hozzá és ravaszul fel­pillant. Ignea apó kezével végigsimítja asszott, rán­­cosbőrű, napégette arcát, megrázza hófehér hajfürtjeit és a gyerekre kacsint. — Hogy ne unjam magam, mi? Hagyjátok csak, tudom én jól, miért jöttök a nyomom­ban a lankára. Azt akarjátok, ugye, hogy mesét mondjak nektek. — Mesét... igen, mondjon egy mesét Nas­tase apó! — kiáltja ugrálva és tapsolva a gyerekcsapat. Nastase apó összeszorítja ajkait és megint csak a fejét ingatja. — És mondjátok csak, legények, igazi mese legyen, bátor emberekkel, vitézekkel? — kérdi bajusza alatt mosolyogva. —Igazi mese legyen, Nastase apó! Magad­ról mesélj valamit... — Ejnye, ravasz népsége — teszi magát bosszúsnak az öreg, ráncokba szedve homlo­kát. — Magamról meséljek? Hát én mi va­gyok? Táltos ló, vagy hétfejű sárkány, mi? Rövid alkudozás után Nastase apó megáll. Helyet keres, ahova leüljön. Le is telepszik a zöld fűre, egy csipkebokor aljába, és miköz­ben pipáját tömi, körüljártatja tekintetét. Sze­líd pillantása mintha elmerülne az emlékek ködében. Anélkül, hogy akarná, gondolatai szárnyra kelnek, visszarepülnek a múltba, abba az időbe, amikor még nagykezű, beesett arcú, csodálkozó tekintetű legényke volt, aki mást nem ismert az égvilágon, mint a munkát. Látta magát azon a nyári estén, amikor a nap aranydárdákkal ostromolta az ég ibolyaszinü fellegvárát és hatalmas trom­bitaharsogás szakította meg Lutcani megszo­kott csendjét. A nádfedelű kalyibákból, a me­legtől párás, burjánszagú faluban rongyos, poros parasztok gyűltek ki az útra. A trom­bitás tele torokkal hirdette, hogy „május 9-én kikiáltották az ország függetlenségét, az or­szággyűlés elhatározta, hogy megszakítja a kapcsolatot a török portával és az orosz nép segítségére támaszkodik. Ezért minden ro­mán kötelessége a háborút lehetőségeihez ké­pest támogatni, mindenki adhat egy szekeret, ökröt, vagy lovat. A vitéz legények pedig fel­kerekedhetnek, fegyvert foghatnak, hogy megvédjék ősi hazájukat, kiharcolják az or­szág függetlenségét és a töröktől minden­korra megszabadítsák a keleti országokat". Alig telt el egy-két nap, a bojárok inté­zői már meg is jelentek a parasztok kunyhói­ban és elvittek mindent, amit ott találtak; a parasztok udvarán egy lábas jószág, egy szekér, vagy szerszám sem maradt. A bo­járok gazdaságaiból csak egy-egy kehes ló, vagy satnya ökör került ki, nem több, mint amennyit a törvény előírt... Nastase apó felsóhajt, majd a torkát kö­szörüli. — Tudjátok, gyermekeim... — kezdi csen­des szóval — mikor mi, a falubeli regények, meghallottuk, hogy a szabadságért harcolha­tunk, mindent otthagytunk és beálltunk a hadseregbe. Sirt a lelkünk, hogy annyi sok ideig láncbakötött kézzel,­lábbal éltünk a török­­iga alatt, de repesett a szívünk, hogy éppen mi foghattunk fegyvert és rázhatjuk le az or­szágról az elnyomolt jármát. Maroknyi volt a seregünk, de a félelmet egyikünk sefti is­merte. Tudtuk, hogy a Duna túlsó partján orosz testvéreink várnak, erőtől duzzadó, vi­téz emberek, akik eljöttek, hogy meghozzák nekünk a szabadságot... Az öreg elhallgat, kirázza pipáját és mo­solyog. Körülötte a gyermekek feszülten fi­gyelnek. — Ahogy átkeltünk a Dunán — gombolyítja tovább Nastase apó a beszéd fonalát — meg­barátkoztunk az orosz katonákkal. Nem ér­tettük a beszédüket, de láttuk a cselekedetei­ket. Majd mindannyian szőkék voltak, a sze­mük kék volt, mint az ég. Magas termetüek, kimért mozgásunk. Nekünk mindössze négy hadosztályunk volt, maroknyi emberünk, azok is a legtöbben mezitláb, rongyokba öltözve. Csak kevesen ölthettek egyenruhát, nyomhattak fejükbe hegyesvégű, pulykatollas báránybőrkucsmát. Kiki ahogy tehette. De amikor Plevnára rontottunk, oroszlánordí­­tással, amikor puskáink, ágyúink megszólal­tak, megrendült a vár és a levegő zúgott, mint a vihar ... ARRA!... Így bizony, gyer­mekek! ... Ott, Plevnánál, sok vér folyt, együtt ontották vérüket az orosz és a román katonák! Veszettül folyt a dulakodás, kiál­tozás, lódobogás, kemény volt az összecsa­pás. Egyszerre mit látunk... váratlanul, mint a derült égből az eső, jöttek a törökök dárdái és golyói. Üvöltés, sivitás, még az ég is elsötétedett... Hiába kiáltottam, a csata hevében, a robbanások zajában senki sem hallotta szavamat. Hullottak testvéreink, mint a falevél ősszel, szívszakasztó volt a sebesültek nyögése. Nem volt hova megla­pulni. És láttuk, hogy hiábavaló minden ... a legszívesebben a földre feküdtünk volna, behunyt szemmel, hogy ne lássunk sem­mit... De ebben a pillanatban,... keletről lódobogás hallatszott. „Vperjod“ — vagyis „előre” harsant fel a kiáltás. Mi lehet? Az orosz sereg közeledett! „Vperjod”! kiáltották az oroszok, többször is. Ránk szóltak, hogy kerekedjünk fel és másszuk meg a falakat. Mit is mondjak, pillanat múlva, mintha álom­ból ébredtünk volna. Kezünkbe szorítottuk a fegyvert, magasra emeltük a zászlót és másztunk, kiki ahol tudott. Mind csak köz­legények voltunk, így volt az, valahányszor tűzbe kerültünk és nagy veszély fenyegetett, így a vár falán is csak mi voltunk, közlegé­nyek, oroszok és románok és... előre a vár elfoglalására ... mert megértettük ..., hogy ezzel vívjuk ki a szabadságot a török uralom alól... Nastase apó mélyen lélegzik, köhög és el­hallgat. — És? És... azután hogy volt? — kérdi súgva egy rézszin­varkocsa leányka, akinek könyves tarisznya lóg a nyakában. Nastase apó hallgat és sokáig pöfékel. Em­lékezetében felelevenedik Iván kerek, barna arca, kék szemének átható pillantása, dom­ború homloka. Fiatal volt, vitéz volt, bátor volt. Vele egyszerre kapaszkodott a várfalra és a mellvédre lendülve tele torokkal kiáltot­ta: „Vperjod, vperjod! Előre! Előre! Kis, éleshegyü dárda süvöltött a levegő­ben. Egyenesen Ivánt találta. Iván megren­dült, még egyszer felkiáltott „Vperjod”, majd lezuhant a fal tövébe. Nastase apó elködösült tekintete elmerül a messzeségben. —... A mi szabadságunkért sok, nagyon sok orosz katona adta életét... — suttogta. — Úgy bizony, drágáim, és minél hatalma­sabb erővel tódultunk felfelé, annál veszet­­tebbül ropogott az ólomeső. Hullottak a le­gények, mint viharban a gyümölcs a fáról. Csak hárman maradtunk együtt. Testünkkel védtük a zászlót. De egyszerre egy átkozott török zúdult közénk, feje fölött forgatta vil­lámló jatagánját. A zászlót akarta megsze­rezni. Hátrább húzódtunk, a karjainkkal véd­tük. A török a mellettem levőre lendítette ja­tagánját és egyszeribe a földre terítette. „Ne hadd a zászlót!” „Vperjed” hallottam a hátam mögül. Felbátorodva én is elváltot­tam magam és vakon a pogányra rohan­tam ... Kitépem a zászlót a kezéből... Nem gondolkodok sokáig, markomba szorítom a zászlórudat és levetem magam a mellvéd­ről... Mikor felnyitottam a szemem, mit lát­tam? Nagy tömeg orosz zúdul előre és el­foglalja az erődítést. „Vperjod“ „Vperjod” hallottam félálomban. És megnyugodva be­hunytam szememet. Erőt vett rajtam a vég­kimerültség, no meg az öröm. Mondtam magamban: „Most nyugodtan meghalhatok; a vitézek meghódították a várat". Mikor magamhoz tértem, a mieink között voltam; még mindig szorítottam a zászlót, senki sem vehette ki összeszorított markom­ból. Mind körülálltak, kíváncsian, örömmel néztek. — Hogy történt, testvér? — kérdezte az egyik, szemével hunyorítva. Vállat vontam és őszintén megmondtam: — Hát az úgy volt... mögöttem jöttek az orosz vitézek... és amikor hallottam „Vper­jod”, tudtam, hogy közel vannak... felbáto­rodtam... és ... a többit tudjátok... Nastase apó körül szoros gyűrűben állnak a gyerekek. Meg sem moccannak, csodálat­tal hallgatják. Megfeszült figyelmük, izgatott lihegésük mosolyra deríti az öreget. A gyer­mekeket nézve, eszébe jut egy régi dal és rákezdi: Vállvetve küzd az orosz s a román Hősök a javából Amerre ők járnak, szalad a pogány Pusztul az országból. — Ne felejtsétek el gyermekeim — mondja, figyelmeztetően emelve ujját a magasba — az orosz katonák voltak az elsők a világon, akik úgy tekintettek ránk, mint testvér a testvérre; az ő népük volt az első, amely nemcsak elismerte a szomszédos román nép szabadságát, de maga is küzdött annak ki­vívásáért. Sok-sok év telt el azóta... Az akkori orosz katonák unokái fegyvert ragadtak és újból szembeszálltak az igazságtalansággal, elin­dultak, hogy saját vackában tiporják szét a hitl­erizmust. Amikor az ellenség országa felé haladva, hazánkon átvonultak, a szovjet har­cosok nekünk is meghozták a szabadság hírét. Itt Lutcanin is áthaladtak a szovjet ka­tonák... néztem őket és elgondolkoztam: „Íme, 77-es felszabadítóink utódai eljöttek, hogy meghozzák számunkra a teljes szabad­ságot ...” Elébük járultam, azzal, amim volt: pár gyümölccsel és mással.... A vörösnyakkendős kisfiú feszülten hall­gatja Ignea Nastase apó szavait. Közben le nem veszi szemét a Köztársaság Csillaga III. osztályú érdemrendjéről, amely az 1877- es veterán mellén csillogva, visszaveri az esti nap sugarait. — Köszönjük, Nastase apó, amit mesélt — mondja a kisfiú. Feláll és az öregnek is segít talpraállni. Nastase apó botjára támaszkodva, moso­lyogva nézi a gyermekeket. Vidám zajuktól körülzsibongva elindul a lankáról a faluba vezető keskeny, homokos ösvényen, miközben gondolatai még mindig a régmúlt időkön járnak. VICTORIA APREOTESEI Kacsó Károly útja- TAVASZI VIRÁGOK ILLATOZNAK a fő­­városi „Vulcan" gyár dics­őségtáblája előtt. Sztahanovisták, újítók, Állami Díjjal kitün­tetett élmunkások képei sorakoznak a­ táblán. Ezer és ezer dolgozó halad el naponta erre­felé és mindegyikük szeretettel, büszkén te­kint a gyár legjobbjaira, akiknek tetteit szárnyra kapta a hír, akiknek neve bejárta az egész országot. Munkászubbonyos, nyílt tekintetű, barna ember képe látható a dicsőségtábla balolda­lán, alatta a név: Kacsó Károly. Vájjon hogyan jutott el Kacsó Domokos­nak, a szovátai kubikosnak a fia az Állami Díjig s a sztahanovista megtisztelő címéig? Gondolt-e valaha Kacsó Domokosné arra, hogy fiára büszke lesz az egész ország? El­képzelte-e a jövőt, amikor éjszakákon át szőtte a ruháravaló vásznat, hajnalban meg napszámba ment, hogy fiának cipőre is tel­jen? Nem, nem gondolt erre, csak a szíve leg­mélyén élt a parázsló hit, hogy a szegények sorsa is jobbra fordul egyszer. . . Teltek az évek, s a Kacsó-házaspár élet­erejét lassan kiszívta a robotmunka. Már hosszú ideje ott nyugszanak mind a ketten a szovátai temetőben. De fiuk, az egykori élénkszemű kisinas, a későbbi rézműves már új után halad: öntudatos dolgozó, kemény harcosa a munkásosztálynak, megbecsült fia az egész országnak. 1949-ben történt. Egy tavaszi reggelen Kacsó Károly elgondolkozva haladt a gyár felé. Mélyen szívta be a friss levegőt. Fáradt­nak érezte magát. Csak hajnal felé aludt el. Tegnap megkapta a gőzkazánok csővezetékei­nek tervét. Egész éjszaka azt tanulmányozta Egyszer-egyszer kétségei támadtak. Ha­zánkban még nem készítettek magasnyomású gőzkazánokat s most ő, Kacsó Károly elsőnek kapott ilyen feladatot. Gondolatban sorra vette a csőműhely valamennyi munkását, fel­mérte képességeiket, latolgatta a terv meg­valósításának lehetőségeit. Aztán. . . hirtelen megvilágosodott előtte, hogy helyes az elkép­zelése. Szinte kitapogatta a magasnyomású gőzkazán minden egyes csőhajlását. S amint közeledett a gyár felé, már biztos volt benne: sikerülni fog.... Hogy is mondta a főmér­nök tegnap délután, amikor átadta a tervet? Igen, valahogy így: „Komoly nehézségek egész sorával kell megbirkóznia, Kacsó elv­társ. De egy percre se csüggedjen. Ne felejt­se el, hogy népköztársaságunkban maguk ké­szítenek első ízben magasnyomású gőzkazá­nokat. Megtisztelő feladat!" EZEN A NAPON KACSÓ KÁROLY - szokásától eltérően — alig beszélt társaihoz. Ha szóltak hozzá, legtöbbször nem is hallot­ta. Gondolatai szüntelenül a terv körül csa­­pongtak. Alig várta, hogy hazaérjen. Szóra­kozottan, sietve evett pár falatot, aztán bele­temetkezett számadásaiba. Felesége meg a­ ­az Állami Díjig gyermek lábujjhegyen jártak körülötte, így ment ez legalább egy hétig. Mindig akadtak a terven javítani valók. Hol nem sikerült a rajz, hol nem egyeztek a számítások. Végre, egy heti megfeszített munka után bejelent­hette, hogy áttanulmányozta és felbontotta a tervet. Petcu Gligor, Nenciu Marin és Didilescu Ion élmunkások nem kis izgalommal várták a munkamegbeszélést. Tudták, hogy ez fogja eldönteni a terv sikerét. Alighogy három órát jelzett a gyári duda, lázas sietséggel meg­mosakodtak és leültek a mester köré. Késő estig tartott a megbeszélés. Utána mindany­­■lyian lelkes bizakodással indultak haza. Meggyőződtek róla, hogy észszerű munka­­megosztással biztosítható a terv kivitele. A magas, sovány Petcu Gligor messzire el­kísérte a mestert és kipirult arccal magyará­zott: — Tudja, Kacsó elvtárs, nekem mindig öröm volt a munka, de most, hogy ilyen ha­talmas feladat előtt állunk, szinte nem ta­lálom a helyemet. Különösen a kazáncsövek sorozatgyártásának módszere érdekel. Még sokáig beszélgetett a két ember. Be­sötétedett, mire elbúcsúztak egymástól. A TERVMEGBESZÉLÉST KÖVETŐ NA­PON a szokottnál jóval korábban jöttek be a csőműhely munkásai. Kacsó Károly egész nap a műhelyt járta. Ott volt mindenütt, a­­hol nehézségek mutatkoztak. Mert a kezdet — mint előrelátta — nem ment könnyen. A munkások szakképzettsége hiányos volt. Nem tudtak a műszerekkel bánni, nem végezték pontosan a méréseket. Az egyik cső kisebbre sikerült, mint a másik, vagy éppen fordítva. Kacsó Károly ezekben a napokban reggel­től késő estig a műhelyben maradt. Minden erejének megfeszítésével dolgozott és oktat­ta, buzdította társait. Egy hét múlva, a szombati munkaülésen nagy csalódás érte Kacsó elvtársat. Kitűnt, hogy az emberek munkakedve lényegesen megcsappant. Mi tagadás­r­a sok munka, őt is megviselte. Úgy érezte, hogy neki ma­gának is szüksége volna további biztatásra. A munkaülés után Kacsó Károly visszama­radt az elnéptelenedett műhelyben. Elgondol­kozva járt fel s alá. Mit tegyen, hogy jobban haladjon a munka? A műhely közepén ott maradt felállítva egy hat méter magas kazáncső. Az emberek nem fejezték be a kikalapálását. Kacsó Károly a kazáncsőre tapasztotta tekintetét és elgondol­kozott. Igen, itt a hiba. Lassan megy a ka­záncsövek kikalapálása! — született meg benne a felismerés. Gyorsan átöltözött és gyors léptekkel ment végig az esőáztatta gyárudvaron. Sietve tette meg az utat ha­záig. Azon nyomban kiteregette az asztalra a tervet és számolni kezdett. Egy kazáncsö­vet három ember kalapál. . . Mi lenne, ha ezt a munkafolyamatot lerövidítené? . . . Igen, ezen a ponton kell elindulnia. — SZAKMUNKÁSOKAT NEM ADHA­­TUNK, Kacsó elvtárs, de kapnak tanulnivá­­gyó ifjakat. . . Foglalkozzanak velük lelki­­ismeretesen és meglátják, hogy a fiatalok nagy segítségükre lesznek majd. — Ezt mondta egyik délben a főmérnök, így vá­laszolt a csoműhely mesterének arra a kér­­désére, hogy növeljék a műhely létszámát szakmunkásokkal. Kacsó Károly nem felelt semmit erre a bejelentésre. Egy azonban bi­zonyos : nagy feladataik megoldásához kép­zett munkásokra van szükségük. Mitévők le­gyenek a szakmában járatlan ifjakkal? Hirtelen eszébe jutott az a nap — majdnem harminc éve annak,­­ amikor inasnak adták a szebeni Schieb gyárba. Szorongó szívvé­ lépte át a műhely küszöbét és bizony, nem­igen kapta meg azt a támogatást, amire szük­sége lett volna. Sok megaláztatást kellett végigszenvednie az évek folyamán. . . Nem, ezeket a fiatalokat másként kell fogadni! Az ország iparosításhoz szakemberek kellenek, ifjú erők. Ki képezze őket, ha nem a régi szakmunkások? Másnap reggel, amikor bejött a műhelybe, hat ifjú állt az ajtóban. Bizakodva tekintet­tek a mesterre. Kacsó Károly elmosolyodott. — Jó reggelt, elvtársak. . . már vártalak benneteket. . . Mindjárt beszédbe elegyedett velük. A fiatalok csakhamar felmelegedtek. Mire meg­érkezett a műhely többi munkása is, már egészen otthonosan érezték magukat. Még ezen a napon mindegyik szakmunkás vállal­ta egy-egy ifjú szakképesítését. Kacsó Károly mellé egy 18 év körüli szőke lány jutott, Lun­­gu Niculina. Vidám, eleven eszű­ lány volt és hamar tanult. Rövid időn belül ő mérte ki a legpontosabban a kazáncsöveket és ő volt az, aki a legjobb eredményeket érte el a szak­képesítő iskolában. Egyik este a fiatalok kérdésével foglalko­zott az üzemi pártalapszervezet gyűlése. Ka­csó Károly nyugodt lelkiismerettel mondhat­ta: „Elvtársak én megtettem minden tőlem telhetőt az ifjak nevelése és szakképesítése terén. . . " . . . BEKÖSZÖNTÖTT A NYÁR. A „Vul­can" gyár műhelyeinek átforrósodott falai még az esti órákban is ontották magukból a meleget. A csoműhely munkásai lázas ütem­ben dolgoztak, nem törődve a hőséggel. A munka elég szépen haladt, de mégis úgy lát­szott, hogy nem tudják a tervet idejében tel­jesíteni. És Kacsó Károly itt is megtett minden tőle telhetőt. . . Különleges légkalapácsot készí­tett, amellyel a kazáncsövek kikalapálásának munkafolyamatát lényegesen javította és le­rövidítette. Azelőtt minden kazáncsövet há­rom munkásnak kellett kalapálnia. Ezzel a légkalapáccsal azonban csupán egy emberre van szükség a csövek elkészítéséhez, így egyszerre öt kazáncsövet is lehet kalapálni. Kacsó Károly ezt úgy oldotta meg, hogy az öt csövet befogta a légkalapácsra szerelt keretbe. Ez tette lehetővé, hogy az egészet egyszerre kalapálja. Rövidesen az egész üzemet bejárta a hír. Technikusok, mérnökök jöttek sorra és érdek­lődéssel nézték az újítást. Alig telt el egy hét és a csoműhely munkásai nem várt eredmé­nyeket értek el a kazáncsövek kikalapálásá­nál. Lényegesen meggyorsították az egész munkafolyamatot. . . . 1949 november 30-án pedig Kacsó Károly jelenthette, hogy az évi tíz kazáncső­vezeték tizenegy hónap alatt elkészült. . . . . . 1950-ben, EGY NAPFÉNYES ŐSZI REGGELEN Kacsó Károly elindult a minisz­tertanács székházába. Többször is visszané­zett. A felesége még mindig ott állt a kapu­ban, épúgy, mint annak idején az édesanyja, amikor a család egyik tagja nagy útra in­dult. Kacsó Károly fejében egymást kergették a gondolatok, s a szive csordultig megtelt örömmel. . . És aztán ott állt a miniszterta­­­nács székházának márványtermében. Chivu Stoica elvtárs feltűzte mellére a csillogó kis érmet és kezet fogtak vele az ország első em­berei, a Párt vezetői. Felejthetetlen marad ez a nap Kacsó Károly életében. . . Az Álla­mi Díj második fokozatával a mellén és a diplomával a kezében indult hazafelé az ün­nepség után. Melegség áradt szét minden tagjában és erővel töltötte meg a holnapok harcaira. Mert a harc tovább folyik, jól tudja ezt Kacsó Ká­roly is. Ez a nap, a nagy megtiszteltetés, kötelezettségeket ró rá. S ha jól akarja tel­jesíteni az előtte álló feladatokat, megkét­szerezett lendülettel kell dolgoznia. Beesteledett. Kivilágosodtak a Ferentári­­negyed munkásházainak ablakai. Kacsó Ká­roly benyitott az egyik ház kapuján és sietve haladt fel a lépcsőn. Becsengetett lakásába. Az asszony az ürömtől kipirultan nyitott aj­tót. A fia is ott állt mellette. Tágra nyitott szemmel bámulta apja mellén a kis ezüst ér­met, az Állami Díj érmét, a jó munkáért ki­érdemelt legnagyobb kitüntetést. 1951 DECEMBER 12. Kacsó Károly, a fő­városi „Vulcen" gyár csőmű­helyének Állami Díjas élmunkása és újítója megkapta a szta­hanovista címet. A Ferentari-úti lakásban esténként szorgal­masan tanul a Kacsó-család. Az apa, akinek a múltban nem volt alkalma tanulni és a fiú, aki előtt népi demokratikus rendszerünk meg­­nyitotta a tudomány és a kultúra gazdag vi­lágát. Nemsokára eltávozik valaki a Kacsó csa­ládból. Ezt a távozót nem könnyekkel fog­ják búcsúztatni, hanem büszkén, boldogan. Az ifjabb Kacsó Károly a Szovjetunióba megy továbbtanulni. Kacsó Károlyék felfelé ívelő útjának ez a harmadik nagy állomása. TÓTH MÁRIA A HALADÓ HAGYOMÁNYOK­ , HEINE HARCOS IRÁSAI A világirodalom története azt bizonyítja, hogy minden igazán nagy költő mindenkor kifejezője volt kora társadalmi valóságának és belső ellentmondásainak. Heinrich Heine, akinek harcos írásaiból most jelent meg ma­gyar nyelven egy értékes gyűjtemény (Üze­net a XX. századnak. Heine harcos írásaiból, összegyűjtötte és bevezető tanulmánnyal el­látta Csehi Gyula. Állami Irodalmi és Művé­szeti Kiadó Bukarest, 1952). iskolapéldája le­het annak, hogyan tükrözi egy nagy költő kora társadalmának belső ellentmondásait s ho­gyan jutnak kifejezésre műveiben a kor leg­haladóbb eszméi. A XIX. század első évtizedeiben a kor hala­dó eszméit — eltekintve a tudatos kommu­nisták szűk körétől — kétségenkívül Heine képviselte a legmerészebb hangon és legmű­­vészibb formában. Heine polgár volt s nem tudott szabadul­ni osztálykorlátaitól, de igazságszeretete min­­dig az üldözöttek, elnyomottak, kizsákmá­nyoltak pártjára állította. Gyűlölte és megve­tette a burzsoáziát, mindvégig küzdött a né­met nacionalizmus, a porosz szoldateszka el­len, lelkesedett a forradalomért, csodálattal irt a munkásosztályról s vallotta és hirdette, hogy a kapitalizmus ocsmányságait csak az eljövendő kommunista rendszer fogja eltün­tetni. Lángostorral üldözte a maradiságot, kemény csapásokat mért a haladás útját el­torlaszoló sziklákra. Heine fegyvertársa volt egy útszakaszon a munkásság felszabadulási harcának. Marx és Engels a proletariátus szövetségesét látták benne. Csehi Gyula a Heine-gyűjteményhez írott bevezető tanulmányában találóan állapítja meg, hogy „Heine érdemei elég nagyok ah­hoz, hogy ne túlozzuk érdemeit," s rámutat a nagy költő fogyatékosságaira és hibáira is. Heine forradalmi költőnek vallotta magát is végig az is maradt. Forradalmiságát ő maga mindennél, még lírájánál is többre ér­tékelte. „A költészet mindig csak szent já­tékszer volt számomra — irta 1828-ban — ... de tegyetek kardot síromra, mert derék katona voltam az emberiség szabadsághar­cában." Marx barátságával tüntette ki Heinét s ő éppen Marx hatása alatt irta leggyűjtóbb forradalmi verseit. („Sziléziai takácsok", „Németország-Téli rege"). Négy évvel a Kommunista Kiáltvány megjelenése előtt irta ezeket a lángoló forradalmi sorokat: „Ideje már barátaim. — egy újabb, bölcsebb dalnak: — Állítsuk már a földön fel — Az égi biro­dalmat. — Legyünk már itt lenn boldogok, — És szűnjön meg az éhség — Ne habzsol­ja fel lusta has, — A szorgos kéz vetését“. Heine érezte, hitte és vallotta, hogy a kommunizmusé a jövő. Két évvel halála előtt, 1855-ben ezeket írta: „A vallomást, hogy a jövő a kommunistáké, a legnagyobb aggoda­lom és rettegés hangján tettem meg és szi­vemre mondom, ebben nem viseltem álarcot." Heine „aggodalma és rettegése" abból az in­dokolatlan naiv elképzelésből származott, hogy a kommunisták majdan „szaniclit fog­nak csinálni verseiből", — de ha válaszútra került, ezt az aggodalmát is leküzdötte és forradalmi hévvel hirdette: „zúzzák szét öreg világunkat, ahol az ártatlanság elpusztult, ahol az önzés virágzott, ahol az ember ki­zsákmányolja az embert”. Heine időszerűbb, mint valaha. Több mint száz évvel ezelőtt a haladásnak ugyan­azon ellenségei ellen küzdött, amilyenek ma is veszélyeztetik az emberiség haladását és békéjét. Küzdött a német nacionalizmus, a „porosz csizma", a faji fennhéjázás, az álha­­zafiság ellen, — küzdött az egységes, demo­kratikus Németországért. „Sohasem tetszett nekem a porosz filozofikus-keresztény katona­szellem, a sör, hazugság és homok porosz ke­veréke. Visszataszítónak találtam a merev, álszent, tettető Poroszországot, ezt a Tar­­tuffe-államot." Heine várta és sürgette a felszabadító né­­m­et forradalmat. „Felhasználhatjuk-e végre mi is tölgyfaerdőinket arra, amire valók: bar­­rikádok építésére a világszabadságért?" — írta 1830-ban. Heine mindig megérezte az emberiség előtt álló történelmi viharokat. A világuralomra törő német imperializmus talaja volt az a mi­litarista szellem, melyet Heine mérgezett nyi­laival annyit támadott. Ezt a szellemet, a porosz szoldateszka szellemét akarják ma feltámasztani az amerikai-angol imperialis­ták egy újabb világháború kirobbantása cél­­jából. Heinét sohasem tévesztették meg az amerikai liberalizmus álhumanista frázisai, sokkal mélyebbre nézett s a „szabadelvűség papírkulisszái mögött felismerte a rabló tő­kések visszataszító, önző, aljas vonásait. Angliáról 1842-ben ezeket írta: „Mélyen meg­értettem, milyen sivár önzés vezeti az ango­­lokat politikájukban. Anglia most, amikor ke­reskedelmi érdekeit fenyegetve látja, veszé­lyesebb, mint valaha." Amerikát „óriási sza­badságbörtönnek" nevezte, „ahol a láthatat­lan láncok még fájóbban szorítanak, mint otthon a láthatók." „Menjetek Amerikába. . . ott minden ember egyenlő. . . természetesen annak a néhány milliónak a kivételével, aki­nek fekete vagy barna a bőre és akikkel úgy bánnak, mint a kutyákkal!" — írta Heine 1840-ben. Abban az időben az amerikaiak na­gyon kérkedtek az ő modern, humánus bör­tönrendszerükkel. Heine leleplezi az ameri­kaiak álhumanizmusát: „Bármily rettentő és komor volt a Bastille, mégiscsak vidám kerü­­lük azokhoz a hallgatag kis amerikai poklok­hoz képest, aminől csak egy tompaelméjű pi­­etista gondolhatott ki s csak a tulajdonáért remegő kalmár hagyhatott jóvá". Ilennénak ezek a nemes szenvedélytől fű­tött, leleplező írásai ma is épp oly időszerűek, mint egy évszázaddal ezelőtt. Ezek a harcos írások hasznos fegyverként használhatók mai harcunkban is. A békéért folytatott harcunk lendületét fokozza, ha felébresztjük és ébren­­tartjuk azt a tudatot, hogy mély összefüggés van a jelen harcai és a múlt harcai között s hogy a régi, embertelen világot nem csak mi gyűlöljük, hanem gyűlölte azt olyan nagy szellem is, mint Heine. Hasznos és időszerű volt ennek a könyv­nek a kiadása,­­ régen érzett hiányt pótol. Csehi Gyula hozzáértéssel válogatta ki Heine írásaiból a legátütőbb erejű, lendületes soro­kat. Mindössze azt kifogásolhatnánk, hogy nem nyújt eleget. Heine harcos írásaiból még legalább ugyanennyit lehetett és talán kellett volna összeválogatni ahhoz, hogy teljesebb képet nyerjen a magyar olvasó Heine forra­dalmi szelleméről. TURNOWSKI SÁNDOR Levelezői értekezletet tart a Romániai Magyar Szó és a Vörös Zászló szerkesztősége Sztálinvárosban A Romániai Magyar Szó és a Vörös Zászló szerkesztősége 1952. május 18-án, vasárnap délelőtt 9 órai kezdettel Sztálin­városban, az ARLUS tartományi szerve­zetének székházában (Sztálin­ körút 13.), megbeszélést tart levelezőivel. Az értekezletre ezúton is meghívjuk sztálinvárosi, valamint sztálinrajoni leve­lezőinket. A ROMÁN NÉPKÖZTARSASÁG RADIOÁLLOMASAINAK MAGYARNYELVŰ MŰSORA Vasárnap, 1952. május 18. R. ROMANIA 1935 és BUKAREST II. 285 m. hh. 12 óra 30 perckor: Pionírok félórája. R. TEMESVÁR I. 397 m. hh. 14 óra 45 perckor: Hírek. 15 órakor: Kőműves Géza: Külpolitikai szemle. 15 óra 10 perckor: Zene. 15 óra 30 perckor: Kultúrműsor: Erdélyi népdalok feldolgozása magyar zeneszerzők műveiben. R. ROMANIA 1935, TEMESVÁR I. 397 és CRAIOVA 205,9 m. kh. 19 óra 30 perckor: Rádióműsor a falvak dolgozó né­pének. Móricz Zsigmond: „Egyszer jóllakni” című­ elbeszélésének rádiójátékváltozata. Előadják: a marosvásárhelyi Székely Szín­ház művészei. 1952. május 17., szombat G. A. Nedosivin szovjet műkritikus előadása a fővárosban A Szovjet-Román Barátság Házában szer­da délután G. A. Nedosivin szovjet műkri­­tikus, a­ hazánkban tartózkodó szovjet kép­zőművészeti küldöttség tagja előadást tartott „A szovjet képzőművészet sikerei a szocialista realizmus útján” címmel Az előadást az ARLUS vezetőtanácsa és a Román Népköz­­társaság Képzőművészeinek Szövetsége szer­vezte meg. Jelen voltak: Eduard Mezincescu, a Művé­szeti Bizottság elnöke, M T. Vlad, a­ Művé­szeti Bizottság alelnöke, Boris Caragea, a Román Népköztársaság művészetének érde­mes mestere, a RNK Képzőművészei Szövet­ségének elnöke, Aurel Duma, az ARLUS tit­kára, C. Baraschi szobrász, a RNK művészeté­nek érdemes mestere, I. Iser, a RNK érdemes művésze és mások. Megjelentek továbbá F. P. Resetnyikov Sztálin-díjas festőművész, a hazánkban tar­tózkodó szovjet képzőművészek küldöttségé­nek tagja is. Az előadáson résztvettek népköztársaságunk képzőművészei, festőművészek, szobrászok, karrikaturisták, képzőművészeti főiskoláink hallgatói és sok művészetkedvelő dolgozó. Boris Caragea, a RNK Képzőművészei Szö­vetségének elnöke, megnyitó beszédében hang­súlyozta azt a testvéri segítséget, amit mű­vészetünk a szovjet képzőművészek részéről élvez. Ezután G. A. Nedosivin tartotta meg elő­adását, melynek során hangsúlyozta, hogy a marxista-leninista ideológiával felfegyverke­zett szovjet képzőművészek — a haladó szelle­­mű klasszikus művészet hagyományait foly­tatják s olyan műveket alkotnak, amelyek az emberiség legnemesebb eszméit tükrözik. Az előadást a jelenlevők nagy tetszéssel fo­gadták. Cseh zeneművészek Sztálinvárosban Csütörtök délben érkezett Sztálinvárosba a prágai filharmónia művészi csoportja. A vendégművészeket a tartományi és városi pártbizottság, a városi néptanács képviselői és számos művész, értelmiségi dolgozó fo­gadta. Üdvözlő beszédet mondott Benkő János elv­társ, a városi néptanács végrehajtó bizottsá­gának titkára. A vendégművészek nevében E. Leichner, a művészcsoport vezetője válaszolt. A fővárosi Opera művészei meglátogatják a Duna—Fekete-tengeri csatorna dolgozóit A fővárosi Állami Opera 220 tagú együtte­se, a kulturális együttműködési szocialista szerződés keretében, szombaton elutazik a Dunai—Fekete-tengeri csatorna építői közé. A csatornánál az Opera művészei hét énekkart ás négy színjátszócsoportot támogatnak mű­vészi tevékenységükben. Az oktatótevékenységen kívül, az Opera együttese hat előadást tart az építőknek. Elő­adásainak műsorán szerepel Rossini ,,Szevil­­lai borbély” című operája, Glier szovjet ze­neszerző „Vörös pipacs” című balettje s egy ének- és táncszámokból álló műsor. Az elő­adásokon fellépnek az Opera szólistái, közöt­tük Serban Tasian, Iolanda Marculescu, Li­­sette Dima és Silviu Gurau énekesek, Sanaa Orleanu-Jar, az Állami Opera primaibaleriná­­ja, a RNK érdemes művésze, valamint Gelu Mátéi, Trixy Checais és Gabriel Popescu tánc­művészek. A zenekart Mihail Brediceanu és Robert Rosenstock karmesterek vezénylik. TESTNEVELÉS ÉS SPORT Csáky József A fővárosi , Boleszláv Bierut- üzemben mindenki ismeri Csáky elvtársat. Ha Csáky József kőművesmester után érdek­lődsz, az üzem nagyszámú munkája kö­zül bármelyik büszkén válaszol: — Hogyne ismernek, elvtárs! Hiszen ő a mi bajnokunk... Ha most kijelented, hogy nem emlék­szel egy ilyen nevű sportbajnokra, egy másik munkás mosolyogva hozzáteszi: — Bizony, elvtárs, bajnok, ő tartja itt az üzemben az újítások rekordját. Egy-két újítás ? Dehogy ? Közel har­minc újítást nyújtott be a kommunista Csáky József a szakbizottsághoz és ezek közül már több, mint húszat alkalmaz­tak is. Ez többmillió új lej értékű meg­takarítást jelent. Az élmunkás, újító Csákynak nincs sok szabad ideje, de ha mégis sikerül szóba elegyedned vele, élvezettel hallgatod, amit mond. Élete története olyan, mint a többi sokmillió munkásé, aki évek hosszú során át robotolt egy darabka kenyérért. De eljött augusztus 23 verőfényes napja és Csáky élete — egész dolgozó népünk életével együtt — megváltozott. — Életem legboldogabb napja volt — meséli Csáky József — 1949 december 30. Ezen a napon tüntettek ki a Munkaérdem­rend második osztályával, az olvasztó­­kemencéken és másutt alkalmazott újítá­saimért. Ezt a napot még sok hasonló követte. Számos jutalmat, kitüntetést kapott si­kerrel alkalmazott újításaiért, munkasze­retetéért, példát mutat . Egy élmunkásnak, az üzem büszke­ségének a sportban is élen kell jár­nia, példát kellene mutatnia... — véljük közbe. — Nagyon szeretem a sportot — feleli. — Régebben mi, munkások, nem sportol­hattunk. Most azonban az egész országot átfogja a munkások sportmozgalma. Enache elvtárstól, a sportközösség titkárá­tól megtudjuk, hogy Csáky József — élmun­­kás — élsportoló is. Az ő kezdeményezésé­­re épült, önkéntes munkával, az üzem kor­­szerű tekepályája. D. Budica, N. Bocu, C. Dunca és más fiatalok mellett, akiket Kotl­ár módszere szerint a munkahelyen szakképesített, Csáky József számos fia­talt tanított meg a tekézésre, s ezek kö­zül Gh. Zota, Petre Trandafir, P. Mehe­­dinteanu és mások értekezökké tettek. Szeretett Pártunk harmincadik évfordu­lója előtt Csáky József új termelési ered­ményei mellett vállalta azt is, hogy meg­szerzi az MVK első fokozatú jelvényét. A kezdet nehéz volt. Az akadályverseny, a gyaloglás, a 3000 méteres futás nem ment könnyen. De Csáky egy pillanatra sem vesztette el bátorságát. A kommunista teljesíti, amit vállalt — mondotta barátainak és 1951 május 8-án zubbonyán valóban ott ragyogott az MVK jelvény. — Megértettem akkor, — mondja — hogy ezen a téren is élen kell járnom, munkástársaimnak példát kell mutatnom a sportban éppúgy, mint a termelésben. D. G. SPORTHÍREK Május 14-én Moszkvába érkeztek a Len­gyel Köztársaság és Ausztria női kosárlabda csapatai, amelyek részt vesznek május 18 és 25 között a Dinamo stadionban sorra ke­­rülő női Európa kosárlabda bajnokságon. Május 15-én Moszkvába érkeztek román, magyar, német és olasz női kosárlabda válo­gatottak is. A vendégeket Moszkva sportszervezeteinek képviselői fogadták. — Vasárnap a kosárlabda bajnokság so­rán, a következő mérkőzéseket tartják: Ko­lozsvári Vörös Lobogó — Marosvásárhelyi Szpartak; Iasi Hadsereg — Temesvári Tu­domány. — Vasárnap 5 óra 30 perckor a fővárosi Dinamo stadionban a Dinamo és a Bukaresti Lokomotiv barátságos mérkőzést játszanak.­­Vasárnap, május 18-án a Magyar Nép­köztársaság válogatott labdarúgó csapata a Német Demokratikus Köztársaság válogatott­jával méri össze erejét Budapesten. A ma­gyar válogatottat a következő játékosokból állítják össze: Grosics, Henni, Buzánszky, Börzsei, Lantos, Bozsik, Zakariás, Sándor, Kocsis, Szusza, Puskás, Hidegkúti, Ombódi, Kovács L, Czibor, Deák. Ugyanakkor a ma­gyar B-válogatott Chemnitzben találkozik a NDK B-válogatottjával.­­ Szombaton és vasárnap Budapesten magyar-osztrák atlétikai viadalt rendeznek. A magyar atlétikai válogatott lelkesen készül az összecsapásra.

Next