Romániai Magyar Szó, 1952. május (6. évfolyam, 1420-1444. szám)
1952-05-17 / 1432. szám
Romániai Magyar Szó A 77-ES HADASTYÁN TÖRTÉNELMI VISSZAEMLÉKEZÉS Nastase Ignea apó ellenzőt csinál kezéből a szeme fölé és a távolba néz. A Szeret lankájának képe minduntalan változik a ferdén eső napsugarak fényében. Sietve pöfög a traktor, nyomában mély, fekete barázdákra hasad a föld. A kollektív gazdaság szántóföldjén javában folyik a munka. Elmerülten nézi az öreg. „Lám, megértem ezt is — gondolja — látó szemmel nézem, mint dolgoznak az emberek... szabadon és boldogan, akárcsak Napkelet Országában ...” Fáradt tekintetű, jóságos szeme megélénkül a boldogság szelid csillanásától. Nastase apó megtölti tüdejét az illatos levegővel, majd tovább veszi útját Lutcani község felé. De alig tesz pár lépést a falu utcáján, már egy csapat gyerek szalad elejébe. Nastase apó ráncos ábrázata vidám mosolyra derül. — Nastase apó! Tudjuk, hogy este szeret a lankán sétálni — kiáltja egy piszeorrú borzas fiúcska, miközben vörös nyakkendőjét lobogtatja a szél. — Eljöttünk mi is , hogy ne unja magát... teszi hozzá és ravaszul felpillant. Ignea apó kezével végigsimítja asszott, ráncosbőrű, napégette arcát, megrázza hófehér hajfürtjeit és a gyerekre kacsint. — Hogy ne unjam magam, mi? Hagyjátok csak, tudom én jól, miért jöttök a nyomomban a lankára. Azt akarjátok, ugye, hogy mesét mondjak nektek. — Mesét... igen, mondjon egy mesét Nastase apó! — kiáltja ugrálva és tapsolva a gyerekcsapat. Nastase apó összeszorítja ajkait és megint csak a fejét ingatja. — És mondjátok csak, legények, igazi mese legyen, bátor emberekkel, vitézekkel? — kérdi bajusza alatt mosolyogva. —Igazi mese legyen, Nastase apó! Magadról mesélj valamit... — Ejnye, ravasz népsége — teszi magát bosszúsnak az öreg, ráncokba szedve homlokát. — Magamról meséljek? Hát én mi vagyok? Táltos ló, vagy hétfejű sárkány, mi? Rövid alkudozás után Nastase apó megáll. Helyet keres, ahova leüljön. Le is telepszik a zöld fűre, egy csipkebokor aljába, és miközben pipáját tömi, körüljártatja tekintetét. Szelíd pillantása mintha elmerülne az emlékek ködében. Anélkül, hogy akarná, gondolatai szárnyra kelnek, visszarepülnek a múltba, abba az időbe, amikor még nagykezű, beesett arcú, csodálkozó tekintetű legényke volt, aki mást nem ismert az égvilágon, mint a munkát. Látta magát azon a nyári estén, amikor a nap aranydárdákkal ostromolta az ég ibolyaszinü fellegvárát és hatalmas trombitaharsogás szakította meg Lutcani megszokott csendjét. A nádfedelű kalyibákból, a melegtől párás, burjánszagú faluban rongyos, poros parasztok gyűltek ki az útra. A trombitás tele torokkal hirdette, hogy „május 9-én kikiáltották az ország függetlenségét, az országgyűlés elhatározta, hogy megszakítja a kapcsolatot a török portával és az orosz nép segítségére támaszkodik. Ezért minden román kötelessége a háborút lehetőségeihez képest támogatni, mindenki adhat egy szekeret, ökröt, vagy lovat. A vitéz legények pedig felkerekedhetnek, fegyvert foghatnak, hogy megvédjék ősi hazájukat, kiharcolják az ország függetlenségét és a töröktől mindenkorra megszabadítsák a keleti országokat". Alig telt el egy-két nap, a bojárok intézői már meg is jelentek a parasztok kunyhóiban és elvittek mindent, amit ott találtak; a parasztok udvarán egy lábas jószág, egy szekér, vagy szerszám sem maradt. A bojárok gazdaságaiból csak egy-egy kehes ló, vagy satnya ökör került ki, nem több, mint amennyit a törvény előírt... Nastase apó felsóhajt, majd a torkát köszörüli. — Tudjátok, gyermekeim... — kezdi csendes szóval — mikor mi, a falubeli regények, meghallottuk, hogy a szabadságért harcolhatunk, mindent otthagytunk és beálltunk a hadseregbe. Sirt a lelkünk, hogy annyi sok ideig láncbakötött kézzel,lábbal éltünk a törökiga alatt, de repesett a szívünk, hogy éppen mi foghattunk fegyvert és rázhatjuk le az országról az elnyomolt jármát. Maroknyi volt a seregünk, de a félelmet egyikünk sefti ismerte. Tudtuk, hogy a Duna túlsó partján orosz testvéreink várnak, erőtől duzzadó, vitéz emberek, akik eljöttek, hogy meghozzák nekünk a szabadságot... Az öreg elhallgat, kirázza pipáját és mosolyog. Körülötte a gyermekek feszülten figyelnek. — Ahogy átkeltünk a Dunán — gombolyítja tovább Nastase apó a beszéd fonalát — megbarátkoztunk az orosz katonákkal. Nem értettük a beszédüket, de láttuk a cselekedeteiket. Majd mindannyian szőkék voltak, a szemük kék volt, mint az ég. Magas termetüek, kimért mozgásunk. Nekünk mindössze négy hadosztályunk volt, maroknyi emberünk, azok is a legtöbben mezitláb, rongyokba öltözve. Csak kevesen ölthettek egyenruhát, nyomhattak fejükbe hegyesvégű, pulykatollas báránybőrkucsmát. Kiki ahogy tehette. De amikor Plevnára rontottunk, oroszlánordítással, amikor puskáink, ágyúink megszólaltak, megrendült a vár és a levegő zúgott, mint a vihar ... ARRA!... Így bizony, gyermekek! ... Ott, Plevnánál, sok vér folyt, együtt ontották vérüket az orosz és a román katonák! Veszettül folyt a dulakodás, kiáltozás, lódobogás, kemény volt az összecsapás. Egyszerre mit látunk... váratlanul, mint a derült égből az eső, jöttek a törökök dárdái és golyói. Üvöltés, sivitás, még az ég is elsötétedett... Hiába kiáltottam, a csata hevében, a robbanások zajában senki sem hallotta szavamat. Hullottak testvéreink, mint a falevél ősszel, szívszakasztó volt a sebesültek nyögése. Nem volt hova meglapulni. És láttuk, hogy hiábavaló minden ... a legszívesebben a földre feküdtünk volna, behunyt szemmel, hogy ne lássunk semmit... De ebben a pillanatban,... keletről lódobogás hallatszott. „Vperjod“ — vagyis „előre” harsant fel a kiáltás. Mi lehet? Az orosz sereg közeledett! „Vperjod”! kiáltották az oroszok, többször is. Ránk szóltak, hogy kerekedjünk fel és másszuk meg a falakat. Mit is mondjak, pillanat múlva, mintha álomból ébredtünk volna. Kezünkbe szorítottuk a fegyvert, magasra emeltük a zászlót és másztunk, kiki ahol tudott. Mind csak közlegények voltunk, így volt az, valahányszor tűzbe kerültünk és nagy veszély fenyegetett, így a vár falán is csak mi voltunk, közlegények, oroszok és románok és... előre a vár elfoglalására ... mert megértettük ..., hogy ezzel vívjuk ki a szabadságot a török uralom alól... Nastase apó mélyen lélegzik, köhög és elhallgat. — És? És... azután hogy volt? — kérdi súgva egy rézszinvarkocsa leányka, akinek könyves tarisznya lóg a nyakában. Nastase apó hallgat és sokáig pöfékel. Emlékezetében felelevenedik Iván kerek, barna arca, kék szemének átható pillantása, domború homloka. Fiatal volt, vitéz volt, bátor volt. Vele egyszerre kapaszkodott a várfalra és a mellvédre lendülve tele torokkal kiáltotta: „Vperjod, vperjod! Előre! Előre! Kis, éleshegyü dárda süvöltött a levegőben. Egyenesen Ivánt találta. Iván megrendült, még egyszer felkiáltott „Vperjod”, majd lezuhant a fal tövébe. Nastase apó elködösült tekintete elmerül a messzeségben. —... A mi szabadságunkért sok, nagyon sok orosz katona adta életét... — suttogta. — Úgy bizony, drágáim, és minél hatalmasabb erővel tódultunk felfelé, annál veszettebbül ropogott az ólomeső. Hullottak a legények, mint viharban a gyümölcs a fáról. Csak hárman maradtunk együtt. Testünkkel védtük a zászlót. De egyszerre egy átkozott török zúdult közénk, feje fölött forgatta villámló jatagánját. A zászlót akarta megszerezni. Hátrább húzódtunk, a karjainkkal védtük. A török a mellettem levőre lendítette jatagánját és egyszeribe a földre terítette. „Ne hadd a zászlót!” „Vperjed” hallottam a hátam mögül. Felbátorodva én is elváltottam magam és vakon a pogányra rohantam ... Kitépem a zászlót a kezéből... Nem gondolkodok sokáig, markomba szorítom a zászlórudat és levetem magam a mellvédről... Mikor felnyitottam a szemem, mit láttam? Nagy tömeg orosz zúdul előre és elfoglalja az erődítést. „Vperjod“ „Vperjod” hallottam félálomban. És megnyugodva behunytam szememet. Erőt vett rajtam a végkimerültség, no meg az öröm. Mondtam magamban: „Most nyugodtan meghalhatok; a vitézek meghódították a várat". Mikor magamhoz tértem, a mieink között voltam; még mindig szorítottam a zászlót, senki sem vehette ki összeszorított markomból. Mind körülálltak, kíváncsian, örömmel néztek. — Hogy történt, testvér? — kérdezte az egyik, szemével hunyorítva. Vállat vontam és őszintén megmondtam: — Hát az úgy volt... mögöttem jöttek az orosz vitézek... és amikor hallottam „Vperjod”, tudtam, hogy közel vannak... felbátorodtam... és ... a többit tudjátok... Nastase apó körül szoros gyűrűben állnak a gyerekek. Meg sem moccannak, csodálattal hallgatják. Megfeszült figyelmük, izgatott lihegésük mosolyra deríti az öreget. A gyermekeket nézve, eszébe jut egy régi dal és rákezdi: Vállvetve küzd az orosz s a román Hősök a javából Amerre ők járnak, szalad a pogány Pusztul az országból. — Ne felejtsétek el gyermekeim — mondja, figyelmeztetően emelve ujját a magasba — az orosz katonák voltak az elsők a világon, akik úgy tekintettek ránk, mint testvér a testvérre; az ő népük volt az első, amely nemcsak elismerte a szomszédos román nép szabadságát, de maga is küzdött annak kivívásáért. Sok-sok év telt el azóta... Az akkori orosz katonák unokái fegyvert ragadtak és újból szembeszálltak az igazságtalansággal, elindultak, hogy saját vackában tiporják szét a hitlerizmust. Amikor az ellenség országa felé haladva, hazánkon átvonultak, a szovjet harcosok nekünk is meghozták a szabadság hírét. Itt Lutcanin is áthaladtak a szovjet katonák... néztem őket és elgondolkoztam: „Íme, 77-es felszabadítóink utódai eljöttek, hogy meghozzák számunkra a teljes szabadságot ...” Elébük járultam, azzal, amim volt: pár gyümölccsel és mással.... A vörösnyakkendős kisfiú feszülten hallgatja Ignea Nastase apó szavait. Közben le nem veszi szemét a Köztársaság Csillaga III. osztályú érdemrendjéről, amely az 1877- es veterán mellén csillogva, visszaveri az esti nap sugarait. — Köszönjük, Nastase apó, amit mesélt — mondja a kisfiú. Feláll és az öregnek is segít talpraállni. Nastase apó botjára támaszkodva, mosolyogva nézi a gyermekeket. Vidám zajuktól körülzsibongva elindul a lankáról a faluba vezető keskeny, homokos ösvényen, miközben gondolatai még mindig a régmúlt időkön járnak. VICTORIA APREOTESEI Kacsó Károly útja- TAVASZI VIRÁGOK ILLATOZNAK a fővárosi „Vulcan" gyár dicsőségtáblája előtt. Sztahanovisták, újítók, Állami Díjjal kitüntetett élmunkások képei sorakoznak a táblán. Ezer és ezer dolgozó halad el naponta errefelé és mindegyikük szeretettel, büszkén tekint a gyár legjobbjaira, akiknek tetteit szárnyra kapta a hír, akiknek neve bejárta az egész országot. Munkászubbonyos, nyílt tekintetű, barna ember képe látható a dicsőségtábla baloldalán, alatta a név: Kacsó Károly. Vájjon hogyan jutott el Kacsó Domokosnak, a szovátai kubikosnak a fia az Állami Díjig s a sztahanovista megtisztelő címéig? Gondolt-e valaha Kacsó Domokosné arra, hogy fiára büszke lesz az egész ország? Elképzelte-e a jövőt, amikor éjszakákon át szőtte a ruháravaló vásznat, hajnalban meg napszámba ment, hogy fiának cipőre is teljen? Nem, nem gondolt erre, csak a szíve legmélyén élt a parázsló hit, hogy a szegények sorsa is jobbra fordul egyszer. . . Teltek az évek, s a Kacsó-házaspár életerejét lassan kiszívta a robotmunka. Már hosszú ideje ott nyugszanak mind a ketten a szovátai temetőben. De fiuk, az egykori élénkszemű kisinas, a későbbi rézműves már új után halad: öntudatos dolgozó, kemény harcosa a munkásosztálynak, megbecsült fia az egész országnak. 1949-ben történt. Egy tavaszi reggelen Kacsó Károly elgondolkozva haladt a gyár felé. Mélyen szívta be a friss levegőt. Fáradtnak érezte magát. Csak hajnal felé aludt el. Tegnap megkapta a gőzkazánok csővezetékeinek tervét. Egész éjszaka azt tanulmányozta Egyszer-egyszer kétségei támadtak. Hazánkban még nem készítettek magasnyomású gőzkazánokat s most ő, Kacsó Károly elsőnek kapott ilyen feladatot. Gondolatban sorra vette a csőműhely valamennyi munkását, felmérte képességeiket, latolgatta a terv megvalósításának lehetőségeit. Aztán. . . hirtelen megvilágosodott előtte, hogy helyes az elképzelése. Szinte kitapogatta a magasnyomású gőzkazán minden egyes csőhajlását. S amint közeledett a gyár felé, már biztos volt benne: sikerülni fog.... Hogy is mondta a főmérnök tegnap délután, amikor átadta a tervet? Igen, valahogy így: „Komoly nehézségek egész sorával kell megbirkóznia, Kacsó elvtárs. De egy percre se csüggedjen. Ne felejtse el, hogy népköztársaságunkban maguk készítenek első ízben magasnyomású gőzkazánokat. Megtisztelő feladat!" EZEN A NAPON KACSÓ KÁROLY - szokásától eltérően — alig beszélt társaihoz. Ha szóltak hozzá, legtöbbször nem is hallotta. Gondolatai szüntelenül a terv körül csapongtak. Alig várta, hogy hazaérjen. Szórakozottan, sietve evett pár falatot, aztán beletemetkezett számadásaiba. Felesége meg a az Állami Díjig gyermek lábujjhegyen jártak körülötte, így ment ez legalább egy hétig. Mindig akadtak a terven javítani valók. Hol nem sikerült a rajz, hol nem egyeztek a számítások. Végre, egy heti megfeszített munka után bejelenthette, hogy áttanulmányozta és felbontotta a tervet. Petcu Gligor, Nenciu Marin és Didilescu Ion élmunkások nem kis izgalommal várták a munkamegbeszélést. Tudták, hogy ez fogja eldönteni a terv sikerét. Alighogy három órát jelzett a gyári duda, lázas sietséggel megmosakodtak és leültek a mester köré. Késő estig tartott a megbeszélés. Utána mindany■lyian lelkes bizakodással indultak haza. Meggyőződtek róla, hogy észszerű munkamegosztással biztosítható a terv kivitele. A magas, sovány Petcu Gligor messzire elkísérte a mestert és kipirult arccal magyarázott: — Tudja, Kacsó elvtárs, nekem mindig öröm volt a munka, de most, hogy ilyen hatalmas feladat előtt állunk, szinte nem találom a helyemet. Különösen a kazáncsövek sorozatgyártásának módszere érdekel. Még sokáig beszélgetett a két ember. Besötétedett, mire elbúcsúztak egymástól. A TERVMEGBESZÉLÉST KÖVETŐ NAPON a szokottnál jóval korábban jöttek be a csőműhely munkásai. Kacsó Károly egész nap a műhelyt járta. Ott volt mindenütt, ahol nehézségek mutatkoztak. Mert a kezdet — mint előrelátta — nem ment könnyen. A munkások szakképzettsége hiányos volt. Nem tudtak a műszerekkel bánni, nem végezték pontosan a méréseket. Az egyik cső kisebbre sikerült, mint a másik, vagy éppen fordítva. Kacsó Károly ezekben a napokban reggeltől késő estig a műhelyben maradt. Minden erejének megfeszítésével dolgozott és oktatta, buzdította társait. Egy hét múlva, a szombati munkaülésen nagy csalódás érte Kacsó elvtársat. Kitűnt, hogy az emberek munkakedve lényegesen megcsappant. Mi tagadásra sok munka, őt is megviselte. Úgy érezte, hogy neki magának is szüksége volna további biztatásra. A munkaülés után Kacsó Károly visszamaradt az elnéptelenedett műhelyben. Elgondolkozva járt fel s alá. Mit tegyen, hogy jobban haladjon a munka? A műhely közepén ott maradt felállítva egy hat méter magas kazáncső. Az emberek nem fejezték be a kikalapálását. Kacsó Károly a kazáncsőre tapasztotta tekintetét és elgondolkozott. Igen, itt a hiba. Lassan megy a kazáncsövek kikalapálása! — született meg benne a felismerés. Gyorsan átöltözött és gyors léptekkel ment végig az esőáztatta gyárudvaron. Sietve tette meg az utat hazáig. Azon nyomban kiteregette az asztalra a tervet és számolni kezdett. Egy kazáncsövet három ember kalapál. . . Mi lenne, ha ezt a munkafolyamatot lerövidítené? . . . Igen, ezen a ponton kell elindulnia. — SZAKMUNKÁSOKAT NEM ADHATUNK, Kacsó elvtárs, de kapnak tanulnivágyó ifjakat. . . Foglalkozzanak velük lelkiismeretesen és meglátják, hogy a fiatalok nagy segítségükre lesznek majd. — Ezt mondta egyik délben a főmérnök, így válaszolt a csoműhely mesterének arra a kérdésére, hogy növeljék a műhely létszámát szakmunkásokkal. Kacsó Károly nem felelt semmit erre a bejelentésre. Egy azonban bizonyos : nagy feladataik megoldásához képzett munkásokra van szükségük. Mitévők legyenek a szakmában járatlan ifjakkal? Hirtelen eszébe jutott az a nap — majdnem harminc éve annak, amikor inasnak adták a szebeni Schieb gyárba. Szorongó szívvé lépte át a műhely küszöbét és bizony, nemigen kapta meg azt a támogatást, amire szüksége lett volna. Sok megaláztatást kellett végigszenvednie az évek folyamán. . . Nem, ezeket a fiatalokat másként kell fogadni! Az ország iparosításhoz szakemberek kellenek, ifjú erők. Ki képezze őket, ha nem a régi szakmunkások? Másnap reggel, amikor bejött a műhelybe, hat ifjú állt az ajtóban. Bizakodva tekintettek a mesterre. Kacsó Károly elmosolyodott. — Jó reggelt, elvtársak. . . már vártalak benneteket. . . Mindjárt beszédbe elegyedett velük. A fiatalok csakhamar felmelegedtek. Mire megérkezett a műhely többi munkása is, már egészen otthonosan érezték magukat. Még ezen a napon mindegyik szakmunkás vállalta egy-egy ifjú szakképesítését. Kacsó Károly mellé egy 18 év körüli szőke lány jutott, Lungu Niculina. Vidám, eleven eszű lány volt és hamar tanult. Rövid időn belül ő mérte ki a legpontosabban a kazáncsöveket és ő volt az, aki a legjobb eredményeket érte el a szakképesítő iskolában. Egyik este a fiatalok kérdésével foglalkozott az üzemi pártalapszervezet gyűlése. Kacsó Károly nyugodt lelkiismerettel mondhatta: „Elvtársak én megtettem minden tőlem telhetőt az ifjak nevelése és szakképesítése terén. . . " . . . BEKÖSZÖNTÖTT A NYÁR. A „Vulcan" gyár műhelyeinek átforrósodott falai még az esti órákban is ontották magukból a meleget. A csoműhely munkásai lázas ütemben dolgoztak, nem törődve a hőséggel. A munka elég szépen haladt, de mégis úgy látszott, hogy nem tudják a tervet idejében teljesíteni. És Kacsó Károly itt is megtett minden tőle telhetőt. . . Különleges légkalapácsot készített, amellyel a kazáncsövek kikalapálásának munkafolyamatát lényegesen javította és lerövidítette. Azelőtt minden kazáncsövet három munkásnak kellett kalapálnia. Ezzel a légkalapáccsal azonban csupán egy emberre van szükség a csövek elkészítéséhez, így egyszerre öt kazáncsövet is lehet kalapálni. Kacsó Károly ezt úgy oldotta meg, hogy az öt csövet befogta a légkalapácsra szerelt keretbe. Ez tette lehetővé, hogy az egészet egyszerre kalapálja. Rövidesen az egész üzemet bejárta a hír. Technikusok, mérnökök jöttek sorra és érdeklődéssel nézték az újítást. Alig telt el egy hét és a csoműhely munkásai nem várt eredményeket értek el a kazáncsövek kikalapálásánál. Lényegesen meggyorsították az egész munkafolyamatot. . . . 1949 november 30-án pedig Kacsó Károly jelenthette, hogy az évi tíz kazáncsővezeték tizenegy hónap alatt elkészült. . . . . . 1950-ben, EGY NAPFÉNYES ŐSZI REGGELEN Kacsó Károly elindult a minisztertanács székházába. Többször is visszanézett. A felesége még mindig ott állt a kapuban, épúgy, mint annak idején az édesanyja, amikor a család egyik tagja nagy útra indult. Kacsó Károly fejében egymást kergették a gondolatok, s a szive csordultig megtelt örömmel. . . És aztán ott állt a minisztertanács székházának márványtermében. Chivu Stoica elvtárs feltűzte mellére a csillogó kis érmet és kezet fogtak vele az ország első emberei, a Párt vezetői. Felejthetetlen marad ez a nap Kacsó Károly életében. . . Az Állami Díj második fokozatával a mellén és a diplomával a kezében indult hazafelé az ünnepség után. Melegség áradt szét minden tagjában és erővel töltötte meg a holnapok harcaira. Mert a harc tovább folyik, jól tudja ezt Kacsó Károly is. Ez a nap, a nagy megtiszteltetés, kötelezettségeket ró rá. S ha jól akarja teljesíteni az előtte álló feladatokat, megkétszerezett lendülettel kell dolgoznia. Beesteledett. Kivilágosodtak a Ferentárinegyed munkásházainak ablakai. Kacsó Károly benyitott az egyik ház kapuján és sietve haladt fel a lépcsőn. Becsengetett lakásába. Az asszony az ürömtől kipirultan nyitott ajtót. A fia is ott állt mellette. Tágra nyitott szemmel bámulta apja mellén a kis ezüst érmet, az Állami Díj érmét, a jó munkáért kiérdemelt legnagyobb kitüntetést. 1951 DECEMBER 12. Kacsó Károly, a fővárosi „Vulcen" gyár csőműhelyének Állami Díjas élmunkása és újítója megkapta a sztahanovista címet. A Ferentari-úti lakásban esténként szorgalmasan tanul a Kacsó-család. Az apa, akinek a múltban nem volt alkalma tanulni és a fiú, aki előtt népi demokratikus rendszerünk megnyitotta a tudomány és a kultúra gazdag világát. Nemsokára eltávozik valaki a Kacsó családból. Ezt a távozót nem könnyekkel fogják búcsúztatni, hanem büszkén, boldogan. Az ifjabb Kacsó Károly a Szovjetunióba megy továbbtanulni. Kacsó Károlyék felfelé ívelő útjának ez a harmadik nagy állomása. TÓTH MÁRIA A HALADÓ HAGYOMÁNYOK , HEINE HARCOS IRÁSAI A világirodalom története azt bizonyítja, hogy minden igazán nagy költő mindenkor kifejezője volt kora társadalmi valóságának és belső ellentmondásainak. Heinrich Heine, akinek harcos írásaiból most jelent meg magyar nyelven egy értékes gyűjtemény (Üzenet a XX. századnak. Heine harcos írásaiból, összegyűjtötte és bevezető tanulmánnyal ellátta Csehi Gyula. Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó Bukarest, 1952). iskolapéldája lehet annak, hogyan tükrözi egy nagy költő kora társadalmának belső ellentmondásait s hogyan jutnak kifejezésre műveiben a kor leghaladóbb eszméi. A XIX. század első évtizedeiben a kor haladó eszméit — eltekintve a tudatos kommunisták szűk körétől — kétségenkívül Heine képviselte a legmerészebb hangon és legművészibb formában. Heine polgár volt s nem tudott szabadulni osztálykorlátaitól, de igazságszeretete mindig az üldözöttek, elnyomottak, kizsákmányoltak pártjára állította. Gyűlölte és megvetette a burzsoáziát, mindvégig küzdött a német nacionalizmus, a porosz szoldateszka ellen, lelkesedett a forradalomért, csodálattal irt a munkásosztályról s vallotta és hirdette, hogy a kapitalizmus ocsmányságait csak az eljövendő kommunista rendszer fogja eltüntetni. Lángostorral üldözte a maradiságot, kemény csapásokat mért a haladás útját eltorlaszoló sziklákra. Heine fegyvertársa volt egy útszakaszon a munkásság felszabadulási harcának. Marx és Engels a proletariátus szövetségesét látták benne. Csehi Gyula a Heine-gyűjteményhez írott bevezető tanulmányában találóan állapítja meg, hogy „Heine érdemei elég nagyok ahhoz, hogy ne túlozzuk érdemeit," s rámutat a nagy költő fogyatékosságaira és hibáira is. Heine forradalmi költőnek vallotta magát is végig az is maradt. Forradalmiságát ő maga mindennél, még lírájánál is többre értékelte. „A költészet mindig csak szent játékszer volt számomra — irta 1828-ban — ... de tegyetek kardot síromra, mert derék katona voltam az emberiség szabadságharcában." Marx barátságával tüntette ki Heinét s ő éppen Marx hatása alatt irta leggyűjtóbb forradalmi verseit. („Sziléziai takácsok", „Németország-Téli rege"). Négy évvel a Kommunista Kiáltvány megjelenése előtt irta ezeket a lángoló forradalmi sorokat: „Ideje már barátaim. — egy újabb, bölcsebb dalnak: — Állítsuk már a földön fel — Az égi birodalmat. — Legyünk már itt lenn boldogok, — És szűnjön meg az éhség — Ne habzsolja fel lusta has, — A szorgos kéz vetését“. Heine érezte, hitte és vallotta, hogy a kommunizmusé a jövő. Két évvel halála előtt, 1855-ben ezeket írta: „A vallomást, hogy a jövő a kommunistáké, a legnagyobb aggodalom és rettegés hangján tettem meg és szivemre mondom, ebben nem viseltem álarcot." Heine „aggodalma és rettegése" abból az indokolatlan naiv elképzelésből származott, hogy a kommunisták majdan „szaniclit fognak csinálni verseiből", — de ha válaszútra került, ezt az aggodalmát is leküzdötte és forradalmi hévvel hirdette: „zúzzák szét öreg világunkat, ahol az ártatlanság elpusztult, ahol az önzés virágzott, ahol az ember kizsákmányolja az embert”. Heine időszerűbb, mint valaha. Több mint száz évvel ezelőtt a haladásnak ugyanazon ellenségei ellen küzdött, amilyenek ma is veszélyeztetik az emberiség haladását és békéjét. Küzdött a német nacionalizmus, a „porosz csizma", a faji fennhéjázás, az álhazafiság ellen, — küzdött az egységes, demokratikus Németországért. „Sohasem tetszett nekem a porosz filozofikus-keresztény katonaszellem, a sör, hazugság és homok porosz keveréke. Visszataszítónak találtam a merev, álszent, tettető Poroszországot, ezt a Tartuffe-államot." Heine várta és sürgette a felszabadító német forradalmat. „Felhasználhatjuk-e végre mi is tölgyfaerdőinket arra, amire valók: barrikádok építésére a világszabadságért?" — írta 1830-ban. Heine mindig megérezte az emberiség előtt álló történelmi viharokat. A világuralomra törő német imperializmus talaja volt az a militarista szellem, melyet Heine mérgezett nyilaival annyit támadott. Ezt a szellemet, a porosz szoldateszka szellemét akarják ma feltámasztani az amerikai-angol imperialisták egy újabb világháború kirobbantása céljából. Heinét sohasem tévesztették meg az amerikai liberalizmus álhumanista frázisai, sokkal mélyebbre nézett s a „szabadelvűség papírkulisszái mögött felismerte a rabló tőkések visszataszító, önző, aljas vonásait. Angliáról 1842-ben ezeket írta: „Mélyen megértettem, milyen sivár önzés vezeti az angolokat politikájukban. Anglia most, amikor kereskedelmi érdekeit fenyegetve látja, veszélyesebb, mint valaha." Amerikát „óriási szabadságbörtönnek" nevezte, „ahol a láthatatlan láncok még fájóbban szorítanak, mint otthon a láthatók." „Menjetek Amerikába. . . ott minden ember egyenlő. . . természetesen annak a néhány milliónak a kivételével, akinek fekete vagy barna a bőre és akikkel úgy bánnak, mint a kutyákkal!" — írta Heine 1840-ben. Abban az időben az amerikaiak nagyon kérkedtek az ő modern, humánus börtönrendszerükkel. Heine leleplezi az amerikaiak álhumanizmusát: „Bármily rettentő és komor volt a Bastille, mégiscsak vidám kerülük azokhoz a hallgatag kis amerikai poklokhoz képest, aminől csak egy tompaelméjű pietista gondolhatott ki s csak a tulajdonáért remegő kalmár hagyhatott jóvá". Ilennénak ezek a nemes szenvedélytől fűtött, leleplező írásai ma is épp oly időszerűek, mint egy évszázaddal ezelőtt. Ezek a harcos írások hasznos fegyverként használhatók mai harcunkban is. A békéért folytatott harcunk lendületét fokozza, ha felébresztjük és ébrentartjuk azt a tudatot, hogy mély összefüggés van a jelen harcai és a múlt harcai között s hogy a régi, embertelen világot nem csak mi gyűlöljük, hanem gyűlölte azt olyan nagy szellem is, mint Heine. Hasznos és időszerű volt ennek a könyvnek a kiadása, régen érzett hiányt pótol. Csehi Gyula hozzáértéssel válogatta ki Heine írásaiból a legátütőbb erejű, lendületes sorokat. Mindössze azt kifogásolhatnánk, hogy nem nyújt eleget. Heine harcos írásaiból még legalább ugyanennyit lehetett és talán kellett volna összeválogatni ahhoz, hogy teljesebb képet nyerjen a magyar olvasó Heine forradalmi szelleméről. TURNOWSKI SÁNDOR Levelezői értekezletet tart a Romániai Magyar Szó és a Vörös Zászló szerkesztősége Sztálinvárosban A Romániai Magyar Szó és a Vörös Zászló szerkesztősége 1952. május 18-án, vasárnap délelőtt 9 órai kezdettel Sztálinvárosban, az ARLUS tartományi szervezetének székházában (Sztálin körút 13.), megbeszélést tart levelezőivel. Az értekezletre ezúton is meghívjuk sztálinvárosi, valamint sztálinrajoni levelezőinket. A ROMÁN NÉPKÖZTARSASÁG RADIOÁLLOMASAINAK MAGYARNYELVŰ MŰSORA Vasárnap, 1952. május 18. R. ROMANIA 1935 és BUKAREST II. 285 m. hh. 12 óra 30 perckor: Pionírok félórája. R. TEMESVÁR I. 397 m. hh. 14 óra 45 perckor: Hírek. 15 órakor: Kőműves Géza: Külpolitikai szemle. 15 óra 10 perckor: Zene. 15 óra 30 perckor: Kultúrműsor: Erdélyi népdalok feldolgozása magyar zeneszerzők műveiben. R. ROMANIA 1935, TEMESVÁR I. 397 és CRAIOVA 205,9 m. kh. 19 óra 30 perckor: Rádióműsor a falvak dolgozó népének. Móricz Zsigmond: „Egyszer jóllakni” című elbeszélésének rádiójátékváltozata. Előadják: a marosvásárhelyi Székely Színház művészei. 1952. május 17., szombat G. A. Nedosivin szovjet műkritikus előadása a fővárosban A Szovjet-Román Barátság Házában szerda délután G. A. Nedosivin szovjet műkritikus, a hazánkban tartózkodó szovjet képzőművészeti küldöttség tagja előadást tartott „A szovjet képzőművészet sikerei a szocialista realizmus útján” címmel Az előadást az ARLUS vezetőtanácsa és a Román Népköztársaság Képzőművészeinek Szövetsége szervezte meg. Jelen voltak: Eduard Mezincescu, a Művészeti Bizottság elnöke, M T. Vlad, a Művészeti Bizottság alelnöke, Boris Caragea, a Román Népköztársaság művészetének érdemes mestere, a RNK Képzőművészei Szövetségének elnöke, Aurel Duma, az ARLUS titkára, C. Baraschi szobrász, a RNK művészetének érdemes mestere, I. Iser, a RNK érdemes művésze és mások. Megjelentek továbbá F. P. Resetnyikov Sztálin-díjas festőművész, a hazánkban tartózkodó szovjet képzőművészek küldöttségének tagja is. Az előadáson résztvettek népköztársaságunk képzőművészei, festőművészek, szobrászok, karrikaturisták, képzőművészeti főiskoláink hallgatói és sok művészetkedvelő dolgozó. Boris Caragea, a RNK Képzőművészei Szövetségének elnöke, megnyitó beszédében hangsúlyozta azt a testvéri segítséget, amit művészetünk a szovjet képzőművészek részéről élvez. Ezután G. A. Nedosivin tartotta meg előadását, melynek során hangsúlyozta, hogy a marxista-leninista ideológiával felfegyverkezett szovjet képzőművészek — a haladó szellemű klasszikus művészet hagyományait folytatják s olyan műveket alkotnak, amelyek az emberiség legnemesebb eszméit tükrözik. Az előadást a jelenlevők nagy tetszéssel fogadták. Cseh zeneművészek Sztálinvárosban Csütörtök délben érkezett Sztálinvárosba a prágai filharmónia művészi csoportja. A vendégművészeket a tartományi és városi pártbizottság, a városi néptanács képviselői és számos művész, értelmiségi dolgozó fogadta. Üdvözlő beszédet mondott Benkő János elvtárs, a városi néptanács végrehajtó bizottságának titkára. A vendégművészek nevében E. Leichner, a művészcsoport vezetője válaszolt. A fővárosi Opera művészei meglátogatják a Duna—Fekete-tengeri csatorna dolgozóit A fővárosi Állami Opera 220 tagú együttese, a kulturális együttműködési szocialista szerződés keretében, szombaton elutazik a Dunai—Fekete-tengeri csatorna építői közé. A csatornánál az Opera művészei hét énekkart ás négy színjátszócsoportot támogatnak művészi tevékenységükben. Az oktatótevékenységen kívül, az Opera együttese hat előadást tart az építőknek. Előadásainak műsorán szerepel Rossini ,,Szevillai borbély” című operája, Glier szovjet zeneszerző „Vörös pipacs” című balettje s egy ének- és táncszámokból álló műsor. Az előadásokon fellépnek az Opera szólistái, közöttük Serban Tasian, Iolanda Marculescu, Lisette Dima és Silviu Gurau énekesek, Sanaa Orleanu-Jar, az Állami Opera primaibalerinája, a RNK érdemes művésze, valamint Gelu Mátéi, Trixy Checais és Gabriel Popescu táncművészek. A zenekart Mihail Brediceanu és Robert Rosenstock karmesterek vezénylik. TESTNEVELÉS ÉS SPORT Csáky József A fővárosi , Boleszláv Bierut- üzemben mindenki ismeri Csáky elvtársat. Ha Csáky József kőművesmester után érdeklődsz, az üzem nagyszámú munkája közül bármelyik büszkén válaszol: — Hogyne ismernek, elvtárs! Hiszen ő a mi bajnokunk... Ha most kijelented, hogy nem emlékszel egy ilyen nevű sportbajnokra, egy másik munkás mosolyogva hozzáteszi: — Bizony, elvtárs, bajnok, ő tartja itt az üzemben az újítások rekordját. Egy-két újítás ? Dehogy ? Közel harminc újítást nyújtott be a kommunista Csáky József a szakbizottsághoz és ezek közül már több, mint húszat alkalmaztak is. Ez többmillió új lej értékű megtakarítást jelent. Az élmunkás, újító Csákynak nincs sok szabad ideje, de ha mégis sikerül szóba elegyedned vele, élvezettel hallgatod, amit mond. Élete története olyan, mint a többi sokmillió munkásé, aki évek hosszú során át robotolt egy darabka kenyérért. De eljött augusztus 23 verőfényes napja és Csáky élete — egész dolgozó népünk életével együtt — megváltozott. — Életem legboldogabb napja volt — meséli Csáky József — 1949 december 30. Ezen a napon tüntettek ki a Munkaérdemrend második osztályával, az olvasztókemencéken és másutt alkalmazott újításaimért. Ezt a napot még sok hasonló követte. Számos jutalmat, kitüntetést kapott sikerrel alkalmazott újításaiért, munkaszeretetéért, példát mutat . Egy élmunkásnak, az üzem büszkeségének a sportban is élen kell járnia, példát kellene mutatnia... — véljük közbe. — Nagyon szeretem a sportot — feleli. — Régebben mi, munkások, nem sportolhattunk. Most azonban az egész országot átfogja a munkások sportmozgalma. Enache elvtárstól, a sportközösség titkárától megtudjuk, hogy Csáky József — élmunkás — élsportoló is. Az ő kezdeményezésére épült, önkéntes munkával, az üzem korszerű tekepályája. D. Budica, N. Bocu, C. Dunca és más fiatalok mellett, akiket Kotlár módszere szerint a munkahelyen szakképesített, Csáky József számos fiatalt tanított meg a tekézésre, s ezek közül Gh. Zota, Petre Trandafir, P. Mehedinteanu és mások értekezökké tettek. Szeretett Pártunk harmincadik évfordulója előtt Csáky József új termelési eredményei mellett vállalta azt is, hogy megszerzi az MVK első fokozatú jelvényét. A kezdet nehéz volt. Az akadályverseny, a gyaloglás, a 3000 méteres futás nem ment könnyen. De Csáky egy pillanatra sem vesztette el bátorságát. A kommunista teljesíti, amit vállalt — mondotta barátainak és 1951 május 8-án zubbonyán valóban ott ragyogott az MVK jelvény. — Megértettem akkor, — mondja — hogy ezen a téren is élen kell járnom, munkástársaimnak példát kell mutatnom a sportban éppúgy, mint a termelésben. D. G. SPORTHÍREK Május 14-én Moszkvába érkeztek a Lengyel Köztársaság és Ausztria női kosárlabda csapatai, amelyek részt vesznek május 18 és 25 között a Dinamo stadionban sorra kerülő női Európa kosárlabda bajnokságon. Május 15-én Moszkvába érkeztek román, magyar, német és olasz női kosárlabda válogatottak is. A vendégeket Moszkva sportszervezeteinek képviselői fogadták. — Vasárnap a kosárlabda bajnokság során, a következő mérkőzéseket tartják: Kolozsvári Vörös Lobogó — Marosvásárhelyi Szpartak; Iasi Hadsereg — Temesvári Tudomány. — Vasárnap 5 óra 30 perckor a fővárosi Dinamo stadionban a Dinamo és a Bukaresti Lokomotiv barátságos mérkőzést játszanak.Vasárnap, május 18-án a Magyar Népköztársaság válogatott labdarúgó csapata a Német Demokratikus Köztársaság válogatottjával méri össze erejét Budapesten. A magyar válogatottat a következő játékosokból állítják össze: Grosics, Henni, Buzánszky, Börzsei, Lantos, Bozsik, Zakariás, Sándor, Kocsis, Szusza, Puskás, Hidegkúti, Ombódi, Kovács L, Czibor, Deák. Ugyanakkor a magyar B-válogatott Chemnitzben találkozik a NDK B-válogatottjával. Szombaton és vasárnap Budapesten magyar-osztrák atlétikai viadalt rendeznek. A magyar atlétikai válogatott lelkesen készül az összecsapásra.