Előre, 1954. november (8. évfolyam, 2191-2215. szám)
1954-11-02 / 2191. szám
2 Valahol a lomok között egy régi, megsárgult újság került kezembe: az újságban egy hír arról, hogy a brassói vasúti műhelyekből tömegestől eresztik szélnek a nyelvvizsgán elbuktatott magyar munkásokat. Gondoltam, elmegyek a vasúti műhelyekbe, hátha találok ott valakit, aki szemtanúja volt ezeknek a dolgoknak, vagy maga is az elbocsátottak között volt. Nem tévedtem feltevésemben. A mozdony- és vagonjavító osztályon sok olyan magyar munkást találtam, aki annak idején is ott dolgozott. Mindegyik szívesen vállalkozott volna a krónikás szerepére, de azt ajánlották, hogy menjek inkább Tamás Györgyhöz, ő „jobban el tudja mondani“. Elindultam hát Tamás Györgyöt megkeresni, az otthonába, mert éppen szabadságon volt. Már az utca is mondott valamit, ahol lakik, Zajzoni Rab Istvánnak, az 1848-as szabadságharc csángó költőjének nevét viseli. — Lám csak — mosolyodtam el —, bármerre járjunk széles e hazában, otthona van itt minden jeles embernek, aki a szabadságért harcolt. Tamás elvtárs éppen a ház előtti kiskertben foglalatoskodott, könnyű kötött kabátban, fedetlen fejjel a szitáló őszi esőben. A cseresznyefáról lehullott rozsdás lombot takarította el, meg a száraz virágkorét, hogy ne látsszék úgy a kerten az ősz sivár keze. Munkatársai szavai után idősebb embernek képzeltem. Magas, erőteljes alakjával, fiatalosan élénk, szürke szemével nem látszott többnek negyvennél. Alig akartam elhinni, hogy most fordult az ötvennnegyedik esztendőbe. Nem tudom, látta-e – kezdte a szót Tamás elvtárs —, a műhely falán, ahol ma az a felírás áll, hogy VILÁG PROLETÁRJAI EGYESÜLJETEK! — tíz évvel ezelőtt még egészen más értelmű felirat szúrt a szemünkbe: ,,Az állam nyelve a román, a kisebbségi nyelvek használata tilos!“ — Hányszor akadt torkunkon a szó, amikor ránéztünk erre a táblára... Emlékszem, egyszer az egyik vasutas, Mihály János és a vele dolgozó román munkás elfeledkezett a tilalomról, magyarul beszélgettek egymással. A mester rájuk ordított: „Ne halljam többet ezt a cigánynyelvet!“ — Dühében nemcsak Mihály Jánost, hanem a román vasutast is Budapestre küldte cifra káromkodások közepette. Tamás elvtárs homályos szemmel nézte a szoba előmostó ablakát, mintha a múltba nézne, ahonnan beszélgetés közben egymás után rajzottak elő a keserű emlékek. — A grivicai sztrájk után a tőkések mindent elkövettek, hogy éket verjenek a munkásosztály sorai közé. Mi volt a módszerük? A soviniszta uszítás. Elhitetni a román munkással, hogy azért éhbér a bére, mert a más nemzetiségü eleszi előle a kenyeret. S ha itt rajta kívül más nemzetiségű nem lesz, nagyobb darab kenyérhez juthat. Egymást követték a gyűlöletet szító intézkedések. Magyarokat nem tűrtek vezető állásban, csak a gép mellett. Aztán többé már ott sem. Megkezdődtek a nyelvvizsgák. Bármilyen jól tudott is a magyar munkás románul, amikor ott állt a törvényszék padjában, mint valami vádlott, nyelvét megbénította a munkanélküliségtől való félelem. Hirtelen fel sem tudnám sorolni, hányan voltak velem együtt nyelvvizsgán. Deák Feri, Bán Lajos, Mór András, Bartók Lázár... Aki megbukott, mehetett, amerre a szeme látott. Emlékszem Ada Lajos esetére. Hogy elkerülje a nyelvvizsgát, azt ajánlották neki, hogy térjen át a görögkatolikus vallásra s akkor mint románt, nem fogják háborgatni. Elfogadta a tanácsot, áttért asszonyostól, gyermekestől. Mégis berendelték a törvényszékre, nyelvvizsgát tenni. Sirt dühében, mint a gyermek, fogadkozott, hogy megöli a pópát, biztosan rossz keresztlevelet adott neki, azért viszik vizsgázni. — Nem állt egyedül a törvényszék előtt — mondta felmelegedett hangon Tamás György. * Román munkástársak mentek védeni. Stan Simion, Cimpoca Gheorghe s még vagy hárman. Emlékszem, az egyik román munkás keményen odakiáltotta a bizottságnak: — A gépnek mindegy, hogy magyar vagy román munkás dolgozik mellette. Ne tegyen hát kivételt a vasút vezérigazgatósága sem! — De hiába hivatkoztak Ada Lajos kiváló szaktudására, négy gyermekére, Ada Lajos kenyér nélkül maradt. Hosszan és szeretettel beszélt román munkástársairól Tamás elvtárs, azokról — nagyon sokan voltak, a többség —, akiket nem vezetett félre a soviniszta uszítás, akiknek szívében forró lánggal égett a munkásösszetartozás érzése... Az átkos emlékű bécsi döntést követő másnapon a vasúti műhelyekben is megjelent a vezérigazgatóság felhívása. A magyar munkások kérték a magyar állam szolgálatába való áthelyezésüket. Összeszedtük szegényes cókmókjainkat és eljöttünk a gyárból, ahol évtizedeken át dolgoztunk. A román elvtársak könnyeztek és öleléssel búcsúztak tőlünk. Hány meg hány magyar vasúti munkás rakta vagonba minden földi ingóságát, hagyta itt aprócska házát, amit egész életén át kuporgatott! A gyűlölet fojtogatta a torkukat. Szidták a románokat. De a tisztánlátók, a józanok csitítani igyekeztek. — Emberek, gondolkozzatok! Ugyanez a sorsa a Magyarországhoz csatolt részek román vasutasainak is. Nézzétek, hogy dobták át őket Kolozsvárról a határon. Történelmi háttere van ennek, a tőke, a fasizmus keze mozgatja ezt az iszonyatos gyűlöletvihart. A nép nem hibás. Rendezni végre közös dolgainkat — József Attila versének szavait lehetne öszszefoglaló címül adni mindannak ,amit Tamás György a felszabadulást követő időkről, a máról mondott nekem.. . Kifosztva, lerongyosodva jöttünk vissza a felszabadulás után. Félve léptünk be a vasúti műhelyek kapuján, várjon hogy fogadnak bennünket? Elvtársak testvéri keze nyúlt felénk, román munkástársaink meleg ölelése várt. Éreztük, hogy hazaérkeztünk. Tíz év telt el azóta,, egész nap is kevés lenne ahhoz, hogy elmondjam, mit adott nekem és a vasúti műhelyek többi magyar dolgozójának az igazi hazává lett haza A házacskámat, amit a háború alatt bomba rombolt össze, másfél év alatt rendbehoztam. Ez a cseresznyefa, itt az ablak előtt azóta nőtt. A fiamat, akit annak idején nem vettek fel a szakiskolába, mert nem volt román származású, beírathattam felsőbb iskolába, anyanyelvén tanulhatott a gyerek. Hozd csak ide a fényképét — szólt oda a feleségének. Tamás néni befordult a szomszéd szobába és fényképpel tért vissza, Jenő fia képével. Előbb anyai gyöngédséggel simogatta meg a kicsi képet ,aztán átnyújtotta nekem. — Főhadnagy a fiam — mondta. — Főhadnagy a román néphadseregben. A család többi tagjáról is szó esett. Elzának, a nagyobbik lányuknak is tiszta férje, román ember. Az unokák — két barnaszemű kisfiúk van — egyformán jól beszélnek románul, magyarul. A kisebbik lányuk, Ilonka, aki nemrég végezte el a szakiskolát, titkárnő a mozdonyjavító osztály mechanikai részlegében, ugyanott, ahol az édesapja dolgozik. S ha már az eredmények felsorolásánál tartottak, Tamás elvtárs kezdte számolgatni az ujjain, hogy hány magyar munkás is került felelős állásba a felszabadulás óta azok közül, akiket ismer. Kiderült, hogyha kétszer tíz ujja volna, az is kevés lenne, ha meg akarná számolni az ismerős munkásigazgatókat .néptanácsi vezető embereket, munkásokból lett mérnököket, . ... A vasúti műhelyekben is rendeződtek a „közös dolgok“. Rendezte nemcsak ez Alkotmány nagy törvényereje, hanem a párt nevelő, embert formáló szava. SÍPOS BELLA Nehéz szabadulni a gyermekkori emlékektől. Pedig hej, de sokszor van úgy, hogy el szeretnénk feledni belőle egyet-kettőt. De, vagy sikerül, vagy nem... Itt van például ez az épület. Valósággal uralja a Marosvásárhely feletti domboldalt, messzire fehérlenek falai és a sokszáz felcsillanó ablakszem úgy tekint le a kanyargós Marosra s a szép városra, mintha vigyázva őrködne felette. Valamikor kadétiskola volt. A régi rend kiváltságosainak csemetéi tanulták itt a tiszti mesterséget. Persze, ez rég volt. Évek teltek el azóta. Fordult sok ősz, meg tavasz is. És az öreg épületet körülölelő fák most tizedszer hullatják aranyló-vöröslő leveleiket a szabaddá lett földre. Az őszi avart pedig fiatal diákok, orvosok tapossák ezen az októberen is. És mégis... Magamban még most is sokszor igy hívom : kadétiskola. S amikor igy fejtem a szót, — akarva, nem akarva, társul vele az a szorongás is, amit akkor éreztünk, amikor a fehérkesztyűs, kivasalt — s ahogy mi csúfoltuk, naftalinszagú — kadétokat láttuk feszíteni a város főterén. De nemcsak én vagyok így vele. Beszéltem egy idősebb marosvásárhelyi orvostanárral. Azt mondja: „Ahányszor belépek ide — s az utóbbi esztendőkben elégszer léptem át az egyetem kapuját — kitörölhetetlenül fel-felvillannak bennem a múlt emlékei. És ilyenkor eszembe jutnak a régi, fájó egyetemi évek. Régi egyetemi évek .... Mindegyik professzora, előadótanára ennek a főiskolának tudna valami érdekeset, jellemzőt mondani tanulmányéveiről és ha összegeznénk, úgy hiszem mindegyiknek a mondanivalója ebbe torkolna : rossz élet volt. Valóban. A régi egyetem fogalma szorosan társult a nacionalista fűtöttséggel teli tantermekkel, a nemzetiségi diákokat ütlegelő egyetemi hallgatókkal, revolverrel hadonászó, gyilkosságra mindig kész megszállottakkal — a gyűlölet, az embertelenség iskolájával. Móricz Zsigmond írta egy ízben a régi rendszer iskolájáról .. „Ha kicsit firtatjuk, kiderül, hogy a diákélet voltaképpen szegény fiúknál már ugyanolyan erős életharc, mint a felnőtteknél. Egyszerre három urat szolgálni: az iskolát, az életet és a saját belső öntudatlan fejlődését, az ritkán egyeztethető össze.“ Így volt ez nálunk is. Csakhogy itt mifelénk a múltban még a mesterségesen szított nemzeti gyűlölködéssel is meg kellett küzdenie a szegénysorsú nemzetiségi diáknak. Nálunk négy urat kellett szolgálni... Csak az tudja megmondani, hogy milyen volt ez az élet, aki benne élt. S talán még az sem. De aki nem élt benne, annak még elképzelni is nehéz. Ment nehéz a sűtött otthonban a hideg szobára gondolni, teli gyomorral az éhezők sóvárgását érezni, a szabad egyetemen a sötétség egyetemét idézni. Nehéz a mai főiskoláknak megérteni azt, hogy mi is játszódott le a múltban az egyetem gyűlölettől izzó falai között. Hogy miért nehéz ? Hát vegyük csak ezt a három diákot az ezer közül. Bartha Károlyt, Pop Ariannet és Gross Borbálát. Mindhárman a marosvásárhelyi Orvostudományi és Gyógyszerészeti Intézet harmadéves hallgatói. Általában a nevek nem mondanak sokat, de itt talán már azok is elárulnak egyet s mást. Ha nem többet, hát azt, hogy különböző nemzetiségek fiai azok, akiket felsoroltunk. És miért pont őket soroltuk fel ? Miért éppen őket tettük egymás mellé? Nemcsak azért, mert mindhárman harmadévesek, ugyanaz a tanár oktatja őket, ugyanazért örülnek, hanem azért, mert barátok. Olyan igazi barátság fonódott közéjük, amilyen csak most születhetek nálunk. Itt ülünk a volt tisztikaszinó egyik termében, a volt Apolló - palota földszintjén. Most az egyik diákotthon klubhelyisége ez. A délelőtt csak futólag találkoztunk. Csak most veszem jobban szemügyre őket Bartha Károly , szőkésbarna középmagas magyar fiú, huszonöt év körüli, alig látszik rajta, hogy faluról került ide. Olyan városias kinézésű már, Pop Ártán nem törékeny termetű, halkszavú nagyváradi román lány. Folyékonyan beszél magyarul, egy kicsit olyan, mintha még mindig középiskolás lenne. Félénk, félszeg mozgású, halkan beszél, de amit mond, mondva van. Eszes lány, Gross Borbála : inkább kicsi, mint középtermetű, villogó, sötétbarna szemű, igen élénk szavú, hamar lelkesedő érmihályfalvi zsidó lány. Körülbelül ennyit tudtam róluk, amikor leültünk beszélgetni. És még annyit, hogy régi barátok. Együtt tanulnak, sok esetben együtt járnak szórakozni, együtt készülnek az orvosi hivatásra, együtt örülnek az életnek. És hogy lettek barátok ? Az ilyenre mindig nehéz felelni. A barátság egyszerre csak ott terem, él, létezik. Mégis, próbáljuk megközelíteni e barátság forrását. Talán azzal a módszerrel, hogy írjuk le ide, mit felel ez a három ember ugyanarra a kérdésre : — Milyen környezetben nőtt föl s mi volt gyermekkorának egyik legmaradandóbb emléke ? Bartha Károly: A szatmármegyei Magyargéresen töltöttem gyermekkorom nagy részét, ötünket egy hektár 90 ár föld kellett volna eltartson. Nehéz élet volt. Nyomorúság. Féltem a városiaktól, sok rosszat hallottam a románokról. Még álmodni sem mertem, hogy valamikor egyetemre kerülök. A föld s a tehén Volt minden. Pop Arianne: Apám nagyváradi kistisztviselő (most néptanácsi képviselő): Ott nőttem fel a nagyváradi utcán. Kicsi korom óta megtanultam, mi a félelem. Féltem a nagyobbaktól, féltem a magyaroktól, mindenkitől. Azt hittem, hogy az emberek roszszak. Persze ez nagyon régen volt. Akkoriban nem nagyon barátkoztam. Gross Borbála : Apám falusi orvos volt. Nagyon nehéz körülmények között tanult. Származása miatt sokszor kiüldözték az egyetemről és bántották. Tíz éves voltam, amikor deportáltak a bergenbelseni halállágerbe. Közelről ismertem meg a gyűlöletet és a halált. Én is azt hittem, hogy az emberek végtelenül rosszak Az elnyomottságból, a félelem s a bizalmatlanság légköréből, a nyomorból és a lefaragott álmok világából indult neki a három kisgyerek az életnek. Véletlenül hozta össze őket a sors. Pop Arianne és Gross Borbála a nagyváradi Középfokú Műszaki Orvosi Középiskolában ismerkedtek meg s lettek jóbarátok. Együtt ültek fel azon a három év előtti augusztuson a vonatra, hogy eljöjjenek ide felvételi vizsgát tenni és Bartha hogy kapcsolódott bele ebbe a barátságba ? Adjuk át neki a szót. — Én is azon az augusztuson jöttem le felvételizni. Kocsárdon az állomáson sokáig kellett várnunk a csatlakozásra Mondom a barátomnak : te, ez a két lány is olyan felvételiző forma... Beszédbe elegyedtünk. Együtt izgultuk át a felvételit. Aztán jól összebarátkoztunk. Milyen egyszerűen, milyen magától értetődően mondja : összebarátkoztunk ! S amikor fölteszem a kérdést, hogy eleinte nem zavarta-e őket az, hogy más-más nemzetiséghez tartoznak, mindhárman egy kicsit csodálkozva, meglepetten és némi gyanakvással néznek rám. És abban a „nem“-ban, amit mondanak, egy percig sem kételkedhetünk. Aztán az egyetemi évekről beszélnek. Egymás szavába vádnak, felvillanyozva mondják el élményeiket. De vájjon el lehet-e mondani azt az ezernyi élményt, ami feltornyosult ezekben az érvekben. — Még egy nap történetét is nehéz elmondani — mondja Gross Bori. — Itt van például a belgyógyászati gyakorlat... Meg ha tudná, milyen érdekes a bakterioló* gia s a kórbanctan... Csak jönne el az elvtárs egy mikrobiológiai szemináriumra. — Vagy, jaj de érdekes volt Tóbiás Amália. Ma csinálta élete első punkcióját Te tudod, — meséli Pop Arianne s már nem is tűnik olyan halkszavunak. — Te tudod ? Úgy izgult, hogy még... de azért a keze nem reszketett. Igaz, hogy az asszisztens fogta... de nem reszketett — ezen aztán jól nevetnek. Valóban, mennyi izgalom! — Tegnap a belgyógyászati gyakorlaton egy mellhártyást néztem meg. Rögtön megállapítottam a diagnózist — meséli Bartha. Esténként színházba járnak, vagy mozikba. Ha van idejük, s ha marad az ösztöndíjból, 180 lej ösztöndíjat kapnak kosztra, lakásra, plusz 50 lej készpénzt költőpénznek. Otthonban laknak, a menzán étkeznek, klub és sportegyesület áll rendelkezésükre, nagy könyvtár várja őket. Igaz, nem elég tágasak még az otthonok, egyszer-egyszer a kosztra is panasz van, színházra se jut mindig, de az egyetemi évek mégis gyönyörűek. 1089 fiatal ember tanul ma a marosvásárhelyi magyar tannyelvű Orvostudományi és Gyógyszerészeti Intézetben. A hallgatók 92 százaléka munkás, paraszt és kistisztviselők gyermeke, 450-en közöttük ösztöndíjasak. Az egyetem négy otthonában 371 diák kap szállást. Évente száz orvost ad az országnak ez a főiskola. Éppen, amikor ott jártam, számították ki, hogy a népi demokratikus állam egyetlenegy diák tanítására évi 7,301 lejt költ, plusz az ösztöndíj. .. .Nehéz szabadulni a gyermekkori emlékektől. De itt a rossz emlékek hamar elhalványulnak. És gyönyörködni kell az új étel hajtásaiban, gyönyörködni kell az együvétartozás példáiban, az embert szolgáló, a legszentebb emberi hivatásra nevelő intézet lüktető életében. Akinek ez lesz ifjúkori emléke, az sohasem akar szabadulni tőle ! DÁNOS MIKLÓS ★ ELŐRE Felszabadult hazánkban az összes nemzetiségek megbonthatatlan egységben és testvériségben, közös akarattal és közös erővel munkálkodnak a román néppel együtt egy új társadalmi rend felépítésén. A nemzetiségek egyenjogúsága hazánkban — állampolitika. Ez a politika felszabadította a nemzeti kisebbségek alkotóképességét, forradalmi energiáját és a szabad haza fejlődésének szolgálatába állította azt. Az elmúlt esztendők során élő valósággá vált sok évtizedes kemény harc célkitűzése és megvalósult az az eszme, amelyet pártunk, megalakulásának percétől kezdve, dicsőséges zászlajára írt. A tőkés-földesúri rendszer maradványai által szított nacionalizmus, sovinizmus elleni harcban vált valóra a nemzetiségek egyenjogúsága. Ma már a Román Népköztársaságban élő nemzetiségi dolgozók az élet minden terén korlátozás, és bármilyen jellegű megkülönböztetés nélkül kiveszik részüket az építésben. Amikor összehasonlítjuk a nemzetiségek mai életét a sötét és átkos múlttal, akkor látjuk csak igazán, hogy a népi demokratikus Romániában milyen óriásit haladh ,tunk előre a nemzeti kérdés megoldása terén. De ez az összehasonlítás arra is ösztönöz, hogy még céltudatosabban küzdjünk a burzsoá nacionalista előítéletek ellen, a letűnt támadalom maradványai által hirdetett vad nacionalizmus bármilyen megnyilvánulása ellen. Közös erővel, közös akarattal kell továbbra is munkálkodnunk szabad hazánk megerősítésén — a béke ügyének diadaláért. BESZÉDES SZÁMOK Az RNK-ban az államhatalom legfőbb szerveiben, a Nagy Nemzetgyűlés elnöki tanácsában, a miniszterek és miniszterhelyettesek között is megtaláljuk a nemzeti kisebbségek képviselőit. A Nagy Nemzetgyűlés 77, a néptanácsok 13.000 képviselője a nemzeti kisebbségek közül kerül ki. Az 1953—54-es tanévben közel 2.300 négy- és hatosztályos elemi iskola működött a nemzeti kisebbségek anyanyelvén, több mint 210 ezer növendékkel. Közel 200 különböző fokú középiskolát, 40.000 növendék látogatott. A magyar tannyelvű főiskolákon 3655 rendes és 594 levelező hallgató tanult. Az igazságszolgáltatásban számos hivatásos bíró mellett közel 6500 népi ülnök a nemzeti kisebbségek soraiból való. Az RNK érdemrendjeivel és érdemérmeivel kitüntetettek között szép számmal szerepelnek a nemzeti kisebbségek fiai is. Hazánk legnagyobb kitüntetését, a szocialista munka hőse címet eddig kilenc elvtársnak adományozták, közöttük van Hajdú Gyula petrillai bányász is. Az irodalom, művészet és tudomány ösztönzésére kiosztott állami díjak kitüntetettjei között megtaláljuk a nemzeti kisebbségeket is. A marosvásárhelyi Székely Színház kollektívájának több tagja: Kovács György, Szabó Ernő és Tompa Miklós, valamint Dolly Ferenc, ezenkívül Miklóssy Gábor és Szőnyi István festőművészek, Létay Lajos költő, Váradi E. Ernő és Wilhelm P., N. Wagner mérnökök, Csörsz A. József gépész, Fischer Ármin technikus, Wilfried Ott filmoperatőr és még sokan mások kaptak legutóbb állami díjat az 1952. évi kivételes jelentőségű műveikért. VÁDOL A MÚLT Íme néhány újságcím a régi lapokból Az egyik postást — akiről szólni szeretnék — életében nem is láttam, azaz hogy mégis: szörnyű haláltusája utolsó perceiben, egy kórházi ágyon. Nem pusztító betegség végzett vele, nem a természet őrök rendje győzte le. Nem, ezerszeresen nem! Ezt az életerős, szép szál embert a sovinizmus terítette le. Postás Volt s kereken húsz évig hordta a leveleket a háboru előtti Nagyváradon. Naponta harmincnégy utcát lejárt, száz és száz emeletet megmászott, ezer embernek köszönt. Este fát készített be az asszonynak, vizet hordott, aztán leült tanulni. Az állam nyelvét tanulta olyan elszántsággal, mint a katona, aki rohamra indul. Rohamra, melyben őelőtte már tízezrek véreztek el. Postások, vasutasok, kisemberek. Már beszélt is folyékonyan románul, csak néha bizony a tárgyesetet öszszezavarta a birtokosesettel. És ha nem zavarta volna össze? Oly mindegy volt az akkoriban.A rendőrségen találkoztam először a nevével. 1936 augusztusának egyik reggelén. — Jó anyagot adok magának — fogadott az ügyeletes rendőrtiszt. — Egy nagyon érdekes öngyilkosságunk van, igazán még nem is volt ilyen esetem. Szabályos harakiri... Aztán ismertette az ,,anyagot“, elmondta az öngyilkosság körülményeit. Akkor hallottam először Bondár Mihály, nyelvvizsgán elbukott magyar postás nevét. Azzal kapcsolatban, hogy ez a Bondár Mihály, három gyermek apja, élesre fent konyhakéssel felmetszette a hasát. Loholtam a Negruzzi utca 5. szám alá, a különös öngyilkosság színhelyére Bondár Mihályt akkorára már elvitték. A társadalom, mely életében nem segített rajta, most gyorsan beavatkozott: mentők jöttek sietve és felrakták kocsijukra a vérző postást, hátha még meg lehetne menteni az életnek. Az életnek, mely a bondérmihályok számára kenyértelenséget és újabb nyelvvizsgákat tartalmazott. A kapualja még tele volt alvadt vérnyomokkal, de a tégláspadozatu kis konyhában már felmosták Bondár Mihály vérét. Az anyja a hősz, hegyeskontyu kis öregasszony — barna lisztből sírva gyúrta a tésztát, könnyeivel gyúrta. A lisztet úgy adták, könyörületből, ha már így járt az a szegény ember. Az öregasszony vízért kelt fel éjszaka, akkor vette észre a fiát, aki összeszorított fogaikkal, hangtalanul nézte a vadul patakzó vér látványát. Csak akkor esett kétségbe, mikor az anyja mellé roskadt. — Minek jött ki, most nem fogok meghalni... Így ragaszkodott akkor az élethez egy magyar postás. A legnagyobbik gyermek, egy tizenkétéves forma fiú, ott állt nagyanyja mellett, a konyhaasztalnál. Riadt tekintetében rémület és szemrehányás tükröződött. Megsimogattam szöszke fejét, hirtelenében nem tudtam mit mondani. — Hogy hívnak kedves? A gyerek elfordította fejét, hangjában sírás remegett: — Misi.És nekem a felejthetetlen kis Nyilas Misi jutott eszembe. A Bondár Misi szemrehányó, szomorú tekintetéből ezt véltem kiolvasni: — Hát hogy legyen így jó az ember mindhalálig? Az ember, aki látta apja halálos kínban eltorzult arcát... Akkoriban ezt mondták és én is úgy kezdtem azt a régi cikket, hogy Bondár Mihály japán módra halt meg. De nem így igaz. Bondár Mihály magyar módra halt meg, kisebbségi magyar módjára. Fejfájára rá kellett volna vésni: ,,Az anyja boldogságra szülte, de megölte a nemzeti gyűlölködés“ Utcánkban magyar postás hordja, a leveleket. Hét vagy nyolc éve? Már nem is tudom pontosan. Tavaly szó volt róla, hogy más körzetet kap; az utca lakói ekkor beadvánnyal akartak fordulni a postához. De aztán minden maradt a régiben. Egyetlen, szóbeli kérésre: várjon ki volt az a súlyos, befolyásos személyiség, aki ezt az áthelyezési ügyet néhány szóval el tudta intézni? Senkimás, mint maga az érdekelt postás. A mi utcánk postása: Szilágyi Gyula. Ez a Szilágyi Gyula azt tette, hogy bement az igazgatóhoz és egyszerű szavakkal megkérte, hogy hagyná őt meg az eddigi körzetében. Mert ez a körzet neki a szívéhez nőtt, ismeri minden lakóját, aztán meg a munka is csak kárát látná a cserélgetésnek, az igazgató belátta a postás igazát s ezzel a dolog el is volt intézve. Az igazgató történetesen romáin ember, a beosztottja, akinek szavát megfogadta: magyar Valószínű, hogy mikor ezt a dolgot megtárgyalták, egyiküknek sem jutott eszébe, hogy kinek milyen a nemzetisége. Hanem az volt a szemük előtt, hogy a munkában ne legyen fennakadás és a kölcsönös megértésben se legyen hiba. Persze, ha valaki jól dolgozik, annak több a szava s nagyobb a becsülete. Márpedig ez az én postásom nem akármilyen ember. Ha az óra véletlenül megáll: ,,nem baj, Szilágyi negyed nyolckor jön“. Ha hirtelen el kell utazni valahová: ,,nem baj, Szilágyinál jó helyen van a levél“- Szóval pontos és megbízható. Valaki, akire számítani lehet. Ezért is nem személytelenül: „a postás“, hanem: Szilágyi elvtárs. Neve van én emberi rangja. Amit Ő nemcsak a munkájával, hanem egész magatartásával kiérdemelt. Valaki azt mondhatná: milyen magatartása tehet egy postásnak? Csenget, beadja a levelet vagy az újságot, esetleg becsúsztak ja az ajtó alatt, bedobja a postaládába. Kész.Tévedés. Ha például röviden jellemezném Szilágyi Gyulát, azt mondanám, hogy: élpostás. A helyi sajtó már többször írt róla s mindig a legelsők között. Sőt, egyszer a fényképét is közölték. Akkor sokan örültünk ennek, az utca büszke volt rá- De miben áll az, ha valaki élpostás és egyáltalábam: miért lehet a jó postást a jó orvosnőt hasonlítani? Ezt szeretném elmondani. Ha valami nagyon fáj, a jó orvos így ,vigasztal: „holnapra elmúlik“. Ha az a várvavárt levél ma sem jön meg, a jó postás rámondja: ,,Holnapra itt lesz“. És legtöbbször így is történik. Elmúlik a fájdalom és megjön az a levél. Ha nem holnap, hát holnapután. Kijjebb, a város peremén is van néhány utcája az én postásomnak. Ott, ahol alacsony, kétablakos házacskák sorakoznakés az utcaajtóban gyakorta anyák és öreg bácsikák várják nehezen a postást. — Az én fiamtól most sincs levél?... Jaj, nézze meg már jobban... Nem lehet az, hogy az én gyerekem ne írjon... Már akkor baja van, valami történt vele... Ilyeneket beszélnek az aggodalmaskodó szülők. Hogy hányan és hányszor naponta? Ki tudná azt megmondani? De mondhatják százan is egy nap, Szilágyit nem idegesíti. Akárcsak a jó orvost. — Ejnye, Balogh néni, hát a maga nem tudja, milyen a gyermek? Ne féljen, ha beteg lenne, már rég itt volna. Vagy ha valami kéne neki. Éppen az, hogy nagyon is jól megy a dolga.. Ha nem tudja mit? Pirítson rá. írjon maga neki... Szilágyinál mindig Van levelezőlap, bélyeg, boríték. Mint a szovjet postásoknál. S noha haszna nincs belőle — ellenkezőleg: csak az időt tölti vele — Szilágyi mégis buzgón ajánlja a levélírást. Mert attól megnyugszik az ember , van megint mire várni. Eddig még csak hagytam más postás is árul ilyesmit. De ez az én postásom másnap bekopog az illető házba, mondjuk Baloghékhoz: — Megvan az a levél, Balogh néni? Ne adja csak ide, majd én postára teszem... És ezt csak úgy, szívességből cselekszi, mert nagy dolog ám az ilyen Balogh néniknek felkocogni a városba. Hát ilyen újításai vannak ennek a Szilágyinak. Amióta pedig az újságokat is a postások kézbesítik, bontakoztak ki csak igazán Szilágyi másirányú képességei is. Kiderült, hogy kitűnő szervező és agitátor, ötszáznál több előfizetője van és jó- részüket ő szerezte. Egy blokkházba, amit a két újságolvasóval „vett át“, ma mindenkinek jár újság s még hozzá nem is egy. „Az előfizetés megtérül a tudás révén“ — ez a kedvenc mondása és ezt az egyszerű igazságot olyan meggyőzően tudja kifejteni, hogy az emberek kedvet kapnak az olvasásba. Persze az is számít, hogy Szilágyi elvtárs nemcsak megszerzi, de meg is becsüli az előfizetőt. Egyszer érdeklődtem a módszere felől. Mert nem könnyű dolog annyi emberrel bánni, mindenkinek a szájize szerint beszélni. Szilágyi egy kicsit elgondolkozott: — Megmondom kegyednek — ezt az egy szót hozta át a múltból — nem könnyű, de nem is nehéz. Ha az embernek kedve van dolgozni, semmi sem nehéz. Leült a fásládára és elmondta, hogy miért van kedve dolgozni. Tulajdonképpen ez volt az ő élettörténete. És ebben benne volt az apja is, aki szintén postás volt s akit már 1922. ben elbeiktatták a nyelvvizsgán. És benne volt a sötét nyomorba került, héttagú család borzalmas viaskodása az élettől. És benne volt, hogy a felszabadulás után az ő öregét, hogyan hívták be a postára és hogyan rendezték a nyugdíját, beleértve az önhibáján kívül elvesztett éveket is. És benne volt, hogy az öreg Szilágyi és a fia hogyani jöttek rá, hogy mindezt a pártnak köszönhetik és hogy nekik ebben a pártban a helyük. És benne volt annak a felismerése, hogy a nemzetiségek megbecsülése állampolitika és „nem az számít, haitt-ott még egy rongy ember feltárja a száját“. És benne volt, nagyon hangsúlyozottan, hogy ő, Szilágyi Gyula, noha elég jól bírja a román nyelvet, a szemináriumokon és a szakmai vizsgákon olyan nyelven beszél, ahogy akar. Sőt, ezeken a bizonyos szakmai vizsgákon, melyeket, évente tartanak, maguk a bukaresti kiküldöttek biztatják ,hogy beszéljen csak az anyanyelvén, ahogy jobban ki tudja fejezni magát. — Remélem — mondta végül táskáját magára igazítva —, ebből megérti kegyed, hogy mért van kedve dolgozni az embernek. Megértettem. És most,, hogy párhuzamot szeretnék vonni ama régi, halálba menekült postás és az én mostani postásom között úgy tűnik, hogy nem is két emberről, hanem két világról beszéltem. SIMON MAGDA 1954., november 2., kedd. Négy nyelven közös kultúránkért (Tudósítónktól.) — Megnyerő és szép kiállítású füzet, jobban mondva album került nemrégiben a temesvár tartományi kulturotthonok vezetőinek és népi együttesei tagjainak kezébe. A hetven oldalas kiadvány elnevezése: „A bánsági zenneszerzők népi és tömegdalainak gyűjteménye“. Temesvár tartományban tudvalevőleg nagy tömegben élnek románok, magyarok, németek és szerbek. Akinek az utóbbi években alkalma volt a tartomány falusi kulurcsoportjainak működését megfigyelni, örömmel észlelhette a múlt egyik átkos örökségének, az egyes falvak dalosai, szigorúan nemzetiségi alapon történő elkülönülésének megszűntét. Ma Temesvár tartományban alig akad kulturcsoport, amelynek tagjai ne táncolnák, ne dalolnák több nemzet táncét vagy énekét. Kulturforradalmunk e hatalmas eredménye, a sztálini nemzetiségi politika sikere, örvendetesen mutatkozik meg a fent említett dalfüzetben is. összesen 22 román, magyar, német és szerb szerzemény szerepel a füzetben, amelyet a temesvári néptanács kulturosztálya, az RNK Zeneszerzőszövetsége temesvári fiókja közreműködésével adott ki. Bánsági népköltészetünk legszebb alkotásai ihlették meg temesvár tartományi zeneszerzőink legjobbjait: Schbirt Dragoi állami díjas zeneszerzőt, D. D. Stant, Ion Vidüt N. Ursut és Eugen Cuteanut, akik román népi motívumok felhasználásával, Kálmán Andor magyar, Schork Mathias és Stürmer Franz pedig német népi motívumok felhasználásával dalokat, kórusműveket alkottak. Ezeken kívül azonban a bánsági zeneszerzők népi felfogásban, népi hangszerelésben megzenésítették Eugen Frunza, Eugen Jebeteanu, Gheorghe Pavelescu, E. P. Jianu és Gh. Damian román költők, Vladimir Csokov szerb, valamint Wilhelm Gundhardt német dalköltő költeményeit. E tartalmas füzet megjelenése dicséretes kezdeményezés, amelyet remélhetőleg már a közeljövőben hazánk többi tartományi néptanácsa is követ. A „Bánsági zeneszerzők népi és tömegdalainak gyűjteménye“ népi kulturcsoportjainknak a jövőben is hasznos szolgálatára lesz.