Előre, 1957. február (11. évfolyam, 2885-2909. szám)

1957-02-01 / 2885. szám

4 A levéltár irattengerében kutatva bukkantunk rá az egykori Maros megyei főispáni hivatal legtitkosabb okmányainak egy részére. A rend­szeres kutatás bizonyára az adatok halmazával igazolhatná a régi bur­­zsoá­ földesúri Románia és a négyéves horthysta uralom nemzetiségeket eltipró módszereinek hasonlóságát. Sok és igen érdekes anyag akadna a kutatók számára. Mi e cikk keretében csupán egyetlen dosszié anyagára szorítkozunk, de úgy gondoljuk, hogy mint cseppben a tenger, ebben az iratgyűjteményben az egész múltbeli kizsákmányoló rendszer módszerei tükröződnek. A marosvásárhelyi prefektus új ,szigorúan bizalmas­ dossziéjában talált iratok tematikája rendkívül gazdag: vannak itt garmadával rejt­jeles táviratok a választásokról, felsőbb utasítások a kommunisták letar­­tóztatásáról, a május elsejei csendőri intézkedésekről; az újságok cenzú­rázásáról; vannak elkobzott munkásújságok, piros ceruzával bekarikázott cikkek; jelentések a magyar színházi előadások betiltásáról; a maros­­menti és a nyárádmenti nemzeti kisebbségek elleni akciókról, stb. Itt folyt ez a féktelen nemzeti elnyomás, ahol most Magyar Autonóm Tartomány van, ahol a népi demokratikus állam végre igazságot szolgál­tatott a tegnapi megtiportaknak, magyaroknak és románoknak egyaránt Mert nemcsak a magyar dolgozók voltak elnyomva, hanem a románok is, mint dolgozók, mindig,­­ mint románok, a horthysta uralom alatt. Teregessük ki e pincékben megsárgult okmányokat a népi hatalom napfényére, hadd lássa mindenki a koronás pecséteket, azok aláírását, akik akkor élet-halál urai voltak. Vegyük csak sorba e dokumentumokat, s próbáljunk olvasni a sorokban és a sorok között, hogy elénk táruljon a múlt. Rejtjeles távirat — és ami mögötte van hogy oszlassa fel a liberálisok terror­­szervezeteit, adja meg Románia dol­gozóinak a megélhetés lehetőségét.” Másnap már a rendőrfőnök idézte magához a küldötteket és mint az Épí­tőipari Munkás írja, figyelmeztette ő­­ket: „Tarthattok gyűléseket, de ha egyetlen szóval kritizálni meritek a kormányt, a rendőrséget vagy a szigu­­rancát, azonnal feloszlatom a gyűlést, s benneteket jelöltestöl, vezérestül le­tartóztatlak.*’ Néhány nap múlva mégis „ember ember hátán tolongott a Munkásott­honban, ahol Simó Géza és Szabó Jenő tartottak beszédet... A lelkesedés le­írhatatlan volt." Ezt a gyűlést — a­­melyen a fenyegetés ellenére is ke­ményen bírálták a kormányt — a rendőrfőnök mégsem merte szétoszlat­ni. De a következő munkásösszejöve­telt már eleve megtiltotta. „Majd adok én nektek engedélyt — kiabálta a kül­dötteknek. — Hogyne... forradalmat akartok, az előadást a Blokk rendezi, az pedig nem más, mint a kommunis­ta párt.” Az ilyen önkényeskedésekkel kapcso­latban olvassuk az újságban: „Ioani­­tescu miniszter úrnak táviratban ad­ták tudtára a jogtiprást­ Szeretnénk tudni ,államtitkár úr, hová sikkadt el az azonnali retorziók ígérete. (A kormány ugyanis demagóg módon megtorlásokat helyezett kilátásba azok ellen, akik a választások „szabadsá­gát” sértik.) Hiába várták a munká­sok az ilyen ígéretek beváltását, hiá­ba vártak sürgönyükre választ. Pedig a válasz megérkezett Csak nem hozzájuk, hanem a prefektus úr­hoz. Mert csak válasznak lehet tekin­teni­ a december 5-én érkezett sür­gönyt, a december 3-i távirati tiltako­zás után. Ez hát az a távirat, amely­nek fényképét már bemutattuk, s a­­melynek teljes szövege így hangzik: „kérjük intézkedjenek azonnal, hogy kobozzák el a munkások és parasz­tok blokkjá­nak román és magyar nyelven megjelent választási kiáltványát amely a következő programpontokat tartalmazza — stop — minden forgalmi adó és a fizetések utáni adó megszüntetése — stop — a sziguranca és a csendőrség feloszlatása — stop — minden föld fizetés nélkül való kisajátí­tása a leltárral együtt — stop — akikről bebizonyosodik, hogy ezen kiált­ványokat terjesztik, azokat bíróság elé kell állítani — stop — dr. Ioanitescu belügyi államtitkár." Ez volt az az utasítás, amely rejt­jelezve jött. Mennyire különbözik ez attól, amit nyilvánosan mondtak a tömegeknek a választási „szabadság­ról" Ebből aztán már igazán megtud­hatta a prefektus úr is, hogy mit kell tennie a gyülekezési szabadságot kö­vetelő munkásokkal. De ez a távirat csak egyike azoknak a titkos okmányoknak, amelyek alap­ján az 1928-as választások előtt ki­bontakozott a féktelen terror: az Ina­­inte és az Előre - lapok, valamint a Dolgozók Blokkja kiáltványainak el­kobzása, a Blokk jelöltjeinek üldözése, a maroshévizi választási gyűlésen részvevő munkások vezetőinek elbo­csátása és sok más hasonló gaztett-Vaspántos szekrényben akadtunk rá a 8-as sz- dossziéra, amelynek fedelé­ről szinte kiabálják a fekete betűk: „szigorúan bizalmas!” Kíváncsisággal Aki nem ismeri a rejtjel kulcsát, a mondatokat elválasztó „stop" szócskán kívül csupán ennyit olvashat ki belőle: „kérjük intézkedjenek, hogy azonnal... és... amely... és... együtt... akikről be­bizonyosodik, hogy ezen... azokat bí­róság elé kell állítani... dr. Ioanitescu belügyi államtitkár­*’ Szerencsénkre a prefektus úr a számok fölé írta jelentésüket, így hát megismertük a szavakat, de a távirat mélyebb értelmét csak akkor foghat­tuk fel, mikor sok más okmány tanul­mányozása után hozzávetőleges képet alkottunk magunknak erről a korról. 1928 decemberének első napjaiban képviselő-választásokra készült az or­szág. A liberális párt addig úgy ká­tyúba vitte Romániát, hogy kénytelen volt átengedni a vezetést a nemzeti parasztpárnak. Plakátokon, sajtóban mocskolták egymást titokban, azon­ban közösen dolgozták ki a vá­lasztási hadjáratot. A prefektusokat és a polgármestereket a kormánypárt em­berei váltották fel, a rendőrségen és a szigurancán azonban megmaradtak a liberális párt bizalmasai. De abban mindannyian egyetértettek — beleért­ve a Magyar Urak Pártját is — hogy a dolgozókat akár erőszakkal is meg­akadályozzák az érdekeiket egyedül képviselő Városi és Falusi Dolgozók Blokkjára való szavazásban­­így volt ez Marosvásárhelyen is. A prefektus itr „nagylelkűnek" mu­tatkozott, hiszen a választások idején ő is népszerűségre törekedett. Magá­hoz kérette a munkások küldötteit, s biztosította őket a választások szabad­ságáról Persze, ezt nem gondolta ko­molyan, hiszen esküdt ellensége volt a munkásoknak és a Dolgozók Blokk­­jának egyaránt. Ismerte programjukat is. Akár az Íróasztala mellett elolvas­hatta a Marosvásárhelyen megjelenő Építőipari Munkás­ban: „Mit akar a Dolgozók Blokkja?*" Megtudhatta be­lőle, hogy „rá akarja kényszeríteni a kormányt ígéretei beváltására és arra, vettük kezünkbe az első iratot. Rejt­jeles távirat. 1928 december 5-én kap­ta a prefektus ut. Néhány szón kívül csuna szám íme: Terror és önkény Erre vonatkozólag még szép szám­mal akadnak a prefektus úr dosszié­jában „szigorúan bizalmas’* iratok. Nézzük meg hát közülük a sziguranca­­főnök egyik jelentését: A szigurancafőnök közli a prefek­tussal, hogy... „A munkás-paraszt Blokk megyei képviselőjelöltje, a nyárádmenti választási propaganda vezetésével van megbízva, ahol né­hány községben nagy népszerű­ségnek örvend". Ezután meg arra ké­ri a prefektust, „intézkedjék, hogy je­lezzék ezt a csendőrszázadnak, a vá­lasztási kampány egész ideje alatti szigorú megfigyelés végett, mivel for­rófejű kommunista és nagy agitátor Nevezett felhasználja majd ezt az al­kalmat és jelöltségét arra, hog­y kom­munista propagandát fejtsen ki." ELŐRE Betiltották a gyergyói jelölőgy­űlést A múlt vasárnapra gyűlésre hív­ták össze a gyergyószentmiklósi kerület. ■ választóit, hogy ejtsék meg a képviselőjelölést.. • Megje­lentek a szárhegyi vaslábi, tekerő­pataki elvtársak megbízottai is. A rendőrfőnök azonban fegyveres erővel akadályozta meg az engedé­lyezett és megkezdett gyűlés foly­tatását." Ki tudja hány ehhez hasonló vagy még ennél is súlyosabb vádat emelt a lap az akkori kormány ellen a fehé­ren maradt hasábokon. A legközelebbi számban is csak az a közlemény lát napvilágot, amelyben bejelentik: „A hatalom urai elgáncsoltak bennünket. Jogosult jelöltjeinket rendeletileg visszautasították. Ezzel Bratianuék beigazolták, hogy ők is, mint elődjeik, népnyúzó politikát akarnak csinálni a terrorral összetákolt parlamentben. Ezért az öntudatos proletárság nem vesz részt a választásokon a szava­zástól való tartózkodással ad kifeje­zést a burzsoázia politikája iránti utá­latának“.­­ Cunában Marosvásárhelyen a S­­OU dolgozók 12 képviselője — köztük Simó Géza — került be a városi tanácsba. Elképzelhető, hogy már az első ülésen mennyire megleet­hasonló okokból kéri egy másik je­lölt „alapos megfigyelését”. Meg is indokolja, hogy miért. Aggo­dalmát még a hivatalos stílus mögül is ki lehet érezni: „Megjegyezzük, hogy miként az utóbbi két év válasz­tási eredményeiből kitűnik, a nyárád­menti községekben mély gyökereket eresztettek a munkás-paraszt Blokk eszméi. S a Blokk nem egyéb, mint ez alá a név alá rejtőzött romániai kommunista párt.“ Igen- Mind a Nyárád mentén, mind az egész országban mély gyökeret ver­tek a párt eszméi, olyan mélyet, hogy ezt még a szigurancafőnök is kényte­len elismerni. Terror és önkény jellemezte a tőkés­­földesúri Romániát mindenkor, nem­csak 1928-ban. A prefektus úr dosszié. ránkoztatta a tanácsos urakat a Blokk képviselőinek magatartása, akik nem álltak fel, mikor a királyi dinasztiát éltették a teremben. 1­901 -ben parlamenti választá­­­­­sok voltak, amelyeken a Vá­rosi és Falusi Dolgozók Blokkja is részt vett. A terrort még a román bur­zsoáziával paktáló magyar urak nép­­áruló pártjának, a Magyar Pártnak lapjai sem hallgathatták el teljesen. A Marosvásárhelyen megjelenő Maros is arról ír, hogy „Rejtett utakon ment szavazni a székely nép“. Hírül adja, hogy „a választások a legféktelenebb terror jegyében zajlottak le. A magyar szavazókat egyáltalán ki sem enged­ték a falvakból. Az utakat csendőrök állták el. A sóváradi szavazók ennek ellenére hegyen-völgyön át­­kerülő úton mentek el Nyárádszeredára sza­vazni". S hogy a csendőrség a román dol­gozókkal szemben sem alkalmazott másfajta módszereket, azt ugyanennek a lapnak egy másik száma bizonyítja, amely arról szól, hogy egyes vegyes lakosságú községekben, mint Lukafal­­ván, Lőrincfalván, Kencfalván, sőt a román többségű Teremiújfaluban is elkobozták a csendőrök a választóktól tából előkerült különböző időszakokra vonatkozó titkos iratokon kívül sokol­­daluan tükrözik ezt az újságok is Elsősorban a munkásság lapjai. Évről­­évre lehetne végigkövetni a szabad­ság elfojtásának ezernyi megnyilvá­nulását. De ragadjunk ki csupán né­hány — főleg a választásokkal kapcso­latos — mozzanatot. 1­9CD-ben — két betiltás között 1­s hétről-hétre megjelent a marosvidéki munkásság harcos lap­ja, az ELŐRE. Néha több volt benne a fehér folt, a cenzúra nyo­ma, mint a nyomtatott szöveg. Mégis képet alkothatunk belőle az akkori vá­lasztásokról. A február 19-i szám, a választási kiáltványt közli. Egy héttel később a következőket írja: a szavazólapokat. A polgári Reggeli Újság június 21-i száma pedig friss szenzációként közli: „A városi és fa­lusi dolgozók jelöltjei megkezdték körútjukat, amelynek első állomása­­ a rendőrség". Egy héttel később a baloldali színezetű Hétfői Napló már arról is beszámol, hogy „Öt napig nem ettek és nem ittak a letartóztatott maros­vásárhelyi képviselőjelöltek." Ez volt a helyzet az egész ország­ban az 1931. évi parlamenti választá­sokon. Noha a kormány véres terrort fejtett ki — letartóztatták a kommu­nista agitátorokat, ellopták az urná­kat, megsemmisítették a szavazatokat és betiltották a dolgozók gyűléseit — a Blokk jelöltjei 30 megyében 73.711 szavazatot kaptak. Ennek alapján öt kommunista képviselőt beválasztottak a parlamentbe. Ez a több mint 73 ezer szavazat csak a hivatalosan elismert eredmény volt. A valóságban — mint ahogy még a burzsoá lapok is kényte­lenek voltak bevallani — a Dolgozók Blokkja körülbelül 250.000 szavazatot kapott. A reakciós pártok végképp le­vetették az „alkotmányosság“, a pol­gári „demokrácia” álarcát. A választó­polgárok akaratából csúfot űzve, megszavazták a kommunista képvise­lők kizárását a parlamentből A csendőrőrnagy jutalma Ugorjunk át néhány esztendőt, s mutassunk be egy 1937-ben keltezett sürgönyt, amelyet a prefektus úr kül­dött Bukarestbe a csendőrség főpa­rancsnokságának. Magyarul így hangzik: „Petrescu Mircea őrnagy úr a választások ide­jén a csendőrlégió vezetésével volt megbízva. Munkájával, hozzáértésével s a megye ismeretével kimondhatatlan nagy segítséget nyújtott nekünk... (itt rejtjelek következnek). Képességei erre alkalmassá teszik. Nekünk itt egy bá­tor, törhetetlen akaratú ember kell, aki az élő román autoritást képviselje. Tisztelettel kérem, hagyják őt, mint nélkülözhetetlent, a légió élén. Dr. Cretu, Maros megye prefektusa“. A rejtjeleket ugyan nem tudtuk megfejteni, de nem kell nagy fantázia ahhoz, hogy kitaláljuk, milyen „mun­káról" és „hozzáértésről" tett tanúsá­got az őrnagy úr a választások idején Két választási kiáltvány Tovább lapozgatunk a prefektus úr dossziéjában. Újabb rejtjeles anyagok, újságkivágások, bekarikázott cikkek. S íme, az egyik újságban, az „Építő­ipari Munkás” 1928 december 8-i szá­mában rábukkanunk a Városi és Fa­lusi Dolgozók Blokkjának kiáltványá­ra. Olvassuk a felhívásokat s hirtelen előkerül a zsebünkből egy friss lapszám amelyben a napokban jelent meg a Népi Demokrácia Frontjának válasz­tási kiáltványa. Nem tudunk ellenállni a kisértésnek és szinte együtt követ­jük a kettőt. Hadd álljon itt a prefek­tus úr dossziéjában talált iratok mel­lett összehasonlításként egy mai igaz­mondó kiáltvány is. Nem árt így együtt bemutatni, mert a két világ áll egymással szemben De olvassuk csak, nincs szükség itt kommentárra: „A munkások sora?/ Munkanél­küliség Bérlettörlések, 16 órás munkanap Tüdőbaj... Ha mester­séget tanulunk, mire felszabadu­lunk, ránk ásít a véres munkanél­küliség.. Munkások lyukas cipőben csatangolnak, csattogó teleken s úgy pusztulnak, mint ősszel a legyek. Akik lenni akartak értük, azokat börtönbe dobta a sziguranca." És most idézzünk a mostani kiált­vényünkből: „Megnövekedett az iparban fog­lalkoztatott dolgozók száma. Az or­szág térképén új városok jelentek meg Az utóbbi négy év alatt több mint 100 új üzem és gyár épült, és száz meg száz vállalatot láttunk el korszerű berendezéssel... Mennyire különbözik munkásaink élete a múlt idők jogfosztottságától és nyomo­rától! A munkanélküliség, az áldo­zati görbék, a fasiszta idők fenyitó zárkái helyett a munkához és a pi­henéshez, a fizetéses szabadsághoz­, való jog biztosítása — s ez utóbbi csak néhány azok közül az eredmé­nyek közül, amelyeket a 12 év során az országban végbement népi szo­cialista forradalom megvalósított.­* A régi kiáltványban szereplő „bér­letörésekkel” kapcsolatban pedig összehasonlításképpen álljon Itt: „A bérezési és normázási rend­szer megjavítása érdekében csupán 1957-ben 15 százalékkal növeljük az alkalmazottak átlagos fizetését A bérezési rendszer megjavítására tett intézkedések eredményeként az alkalmazottak még ebben az évben 2,5 milliárd lejjel több fizetést kap­nak, mint a múlt évben.” De bármilyen nyomorúságos is volt a munkások helyzete 1928-ban, a Dol­gozók Blokkjának Kiáltványából mé­gis határtalan optimizmus, nagy har­d­erő és a jövőbe vetett hit sugárzik­­„Van-e egyetlen dolgozó ebben az or­szágban aki közös sorsunk gyönyörű harcát ne ismerné a magáénak?” Mintha Salamon Ernőt, a marosvölgyi faipari munkások ismert proletárköltő­­jét hallanánk. Ő is „gyönyörű sors"­­ról írt. Gyönyörűnek tartotta a maga sorsát, amely — éppúgy, mint a mun­kásoké - nyomor, éhezés, számkive­­tettség, élet-halál harc volt, de szép volt, mert a történelem győzelmet ígért neki KIÉ A FÖLD A faluhoz is szól a Dolgozók Blokk­jának kiáltványa: „Földművesek! A föld nem a mi­énk! Még akkor sem..., ha a telek­­könyvbe a mi nevünk van berajzol­va... A grófé­s fiskálisé a falu, a szolgabiró csak lóhátról beszél a néppel, a csendőré minden, amire a foga vásik..." S az új kiáltványból: „Parasztságunk — a munkásosz­tállyal szövetségben, a munkásosz­tály vezetésével folytatott harca e­­redm­ényeként — megszabadult a földesurak és a földbérlők korbácsá­tól, a népnyúzók és az uzsorások igájától. Az 1907 ben meggyilkolt 11.000 parasztnak és mindazoknak az utódai, akik az idők folyamán földet és társadalmi igazságot kö­veteltek, ma gazdái annak a föld­nek, melyet megművelnek Népi de­mokratikus államunk szüntelenül támogatja a dolgozó parasztságot abban, hogy növelje a mezőgazda­sági termelést és javítsa életét. Egykor annyira elmaradott mező­gazdaságunk ma egyre jobban el van látva gépi eszközökkel. Csupán az utóbbi négy év folyamán körül­belül 10.000 traktort, 6000 vetőgé­pet, 5000 aratógépet, 5000 cséplő­gépet és kombájnt és sok-sok min­dennemű mezőgazdasági szerszá­mot bocsátottak a dolgozó paraszt­ság rendelkezésére.’’ Ismét a régi kiáltványból: ,,Ha ránkcsap a betegség, csak a csodákban bízhatunk, mert dok­tora minden tizedik falunak ha van Ha kórházba kell menni, amíg oda­­vánszorgunk, tönkremehetünk, s a kórház harmadik osztályán nem gondoznak, nem ápolnak, elveszünk, elpusztulunk. Így vagyunk a bá­bával és igy vagyunk a patikával is. Persze, nemcsak falun ilyen siralmasak az egészségügyi állapo­tok, hanem városon, a munkásság körében is. Mint olvassuk: „Agyon­hajszolt inasgyerekek a betegsegély­­zőben tüdőbaj ellen aszpirint kap­nak...” A népegészségügy terén elért nagy­szerű vívmányainkról az NDF mosta­ni kiáltványa így szól: „Népi demokratikus rendszerünk legfőbb gondja az ember... Az or­­vosi kezelés ingyenes Ma már az országban gyártunk penicillint és más gyógyszereket. A háború előtti években szomorú hírnevünk volt: nálunk volt Európában a legna­gyobb a gyermekhalandóság. Ma azok közé az országok közé tarto­zunk, ahol alacsony a gyermekha­landóság. Városainkban és falva­­inkon számos kórház, poliklinika, kiskórház, szülőotthon, bölcsőde, napközi otthon működik Az első ötéves terv éveiben több mint 2 millió dolgozót küldtek üdülőhelyek­re és gyógyfürdőkre társadalom­biztosítási költségen." 1957. február 1., péntek Kisebbségi sors a múltban A múltbeli kiáltvány rámutat arra a kettős elnyomásra is, amely alatt a magyar nemzeti kisebbség sínylődött abban az időben. „A kisebbségeké az utolsó sor — olvassuk. — Bűn az, ha kisebbség vagyunk, de csak addig, míg nincs­telen senkik vagyunk. Ha a felső tízezerhez tartoznánk, akkor együtt bankvezérkedhetnénk a született ro­mán úrral, s nem volna, mint ahogy nincs is semmi baj köztük a ma­gyarság miatt, amikor a 60 száza­lékos kamaton kell osztozkodni­. Iskoláink tartását mi viseljük, de anyanyelvünk nincs s gyermekein­ket csúfolódó tanítók buzaszemre térdeltetik, ha magyarul mernek szólni." Más okmányokból az is kitűnik hogy nem­­csak az iskolákban s nemcsak a gyermekek­nek volt tilos magya­rul beszélni, hanem a hivatalokban a felnőt­teknek is. Íme, egy ok­mány erre vonatkozó­­lag : Hogy a nemzeti el­nyomás akkor állam, politika volt, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a hiva­talos iratot éppen a belügyminisztérium (aláírás: Marinescu miniszter) küldi a ma­­rosvásárhelyi prefek­tusnak. A minisztérium rend­őrségi vezérigazgató-­­­sága ebben a levélben elégedetlenkedik amiatt, hogy Maros megyében „egyes adminisztratív szervek... gátolják a la­kosság románosítását­” Felháborodik azon, hogy egyes vidékek még mindig „idegen képet mutatnak", mert ..a la­Ebben a csendőrségi iratban arról van szó, hogy „a kisebbségi jegyzők elégedetlenkednek amiatt, hogy ismét román nyelv­vizsgát kell tenniök. „És így fejeződik be: „Intézkedtünk, hogy az­ efféle tisztviselők megfigyelés alá kerüljenek­*’ És most ennyi régi dohos és szá­munkra már annyira idegen irat kö­zül térjünk vissza újra a mi kiáltvá­nyunkhoz. Ebben azt olvassuk — s mindennapi életünkben is azt érezzük — hogy „A népi demokratikus rendszer politikája egyszer s mindenkorra megszüntette a féktelen nemzeti el­nyomást. Az együttélő nemzetiségek ma a román néppel egyenlő jogokat élveznek. A kompakt székely—ma­gyar lakosság által lakott vidé­ken létrejött a Magyar Autonóm Tartomány... Ez a múltban a ma­gyar és a román tőkések által egy­aránt kizsákmányolt tartomány ma az igazi gazdasági és kulturális felvirágzás jegyében fejlődik. A la­kosságnak még mindig megvannak a szokásai, nyelve, stb.” A minisztérium e helyzet okát főleg abban látja, hogy ....ma­guk az adminisztratív szervek is be­­szélnek hivatalban a nemzeti kisebb­­ségek nyelvén.." Ezek után pedig uta­sítja a rendőrséget, hogy azonnal te­gye meg a következő intézkedéseket: „1. ne engedjék tovább, hogy az állami hivatalokban a tisztviselők egymás kö­zött és az ügyfelekkel más nyelven be­széljenek, mint románul, 2. terjesszék fel nekünk azokat a köztisztviselőket... akik még mindig nem ismerik a ro­mán nyelvet,... 3. többé ne vegyenek fel köztisztviselőnek olyan kisebbsé­gieket, akik nem ismerik tökéletesen a román nyelvet..." A minisztériumnak egyébként nem volt miért háborognia és elégedetlen­kednie amiatt, hogy az alsóbb szervei nem buzgólkodnak eléggé a „lakos­ság" románosításán- Mert okmányok tanúskodnak arról, hogy a rendőrség már azelőtt is minden tőle telhetőt megtett a nemzeti kisebbségek elnyo­mására, az anyanyelv betiltására. Er­ről tanúskodik a képünkön látható tá­­jékoztató regyzék is: más nép és az együtt élő kisebbsé­gek jogegyenlőségének politikája állampolitika lett. Aki megpróbálná megszegni rendszerünknek ezt az alapelvét — bárki is legyen —, a népi demokratikus állam törvényei­vel találja magát szemben, amelyek szigorúan büntetnek bármilyen so­­vén megnyilvánulást.” A magyar gyermekek és ifjak száz­ezrei tanulnak ma anyanyelvükön, és nagy részük teljesen ingyenesen. Or­szágunkban hat magyar színház mű­ködik (ebből kettő a Magyar Autonóm Tartományban.) A haladó kulturha­­gyományok és népszokások ápolásának egyik eszköze a már megszokottá vált országos kulturverseny, amely minden évben valóságos nagy tömegmozga­­lommá vált. Csupán a Magyar Auto­nóm Tartományban és csupán az 1955. évi III. országos kulturversenyen 25.400-an vettek részt Ugyancsak ebben a tartományban 1952 óta 39 új kultúrotthon épült és még 78 építése van folyamatban. Választójog és demokrácia A régi okmányokból és az akkori la­pok hasábjairól képet alkothatunk ma­gunknak arról, is, hogy mennyire volt „demokratikus" az akkori választási rendszer. A hajdani Előre is sok kon­­krét ténnyel és adattal leplezi le az úgynevezett „demokráciát”, amelyről a különböző burzsoá pártok vezetői és bérencei annyit szónokoltak: „A dol­gozók gyülekezési, szólás- és sajtósza­­badsága éppen úgy papiros-alkot­mány, mint a proletárok választó­jo­ga.. — írja a lap 1922 február 19-én — Az uralkodó osztályok előbb a nők szavazati jogát, azután az országos képviseltetést, a községenkénti szava­zást sikkasztották el. A mégis benn maradó dolgozókat a kerületek beosz­tásával, az összeírással, a három év óta három évfolyam kirekesztésével úgy megrostálták, hogy választójoga ma Marosvásárhelyen minden századik proletárnak sincs. Így van másutt is . Így nézett ki a gyakorlatban a bur­­zsoá demokrácia, amit szavakban olyan hangzatosan magasztaltak. Ezzel ellentétben „A Román Népköztársaságban minden honpolgárnak joga van ar­­ra, hogy válasszon és hogy meg­válasszák... A szocialista demokrá­cia biztosítja azt, hogy a nép leg­­szélesebb tömegei tevékenyen részt vegyenek a közügyek intézésében. Ez a demokrácia mélyen különbözik a burzsoá világ áldemokráciájától... Népi demokratikus államunk a jö­vőben az eddiginél is fokozottabb körültekintéssel fog őrködni alkot­mányunk... tiszteletben tartása fe­lett.. A nők, akiket a múltban szé­gyenteljes társadalmi elmaradott­ságban tartottak, ma a férfiakkal egyenlő jogokat élveznek... Ma a néptanácsi képviselők közül több mint 35.000 nő, több mint 1800 nőt választottak be a kollektív gazda­ságok vezetőtanácsaiba.” Két kiáltványt s két világot hasonlítottunk össze. Kutattunk a prefektus úr titkos dossziéjában, kutattunk a nyomasz­tó múltban, beleástuk és beleéltük magunkat a rideghangú csendőri iratok ijesztő légkörébe Jó érzés tudni, hogy mindez már örökre és visszavonha­tatlanul a múlté. De akik ma élünk közösen e közös hazában, románok és magyarok, munkások és parasztok Írók és mérnökök — erős hittel és összefogással folytatjuk a harcot A román néppel együtt építjük az országot, vele együtt szabadon lépünk az urnák elé is és vele együtt nézünk a jövőbe sok,sok reménységgel ADRIAN MIKLÓS TOROK LASZLO

Next