Előre, 1957. február (11. évfolyam, 2885-2909. szám)
1957-02-01 / 2885. szám
4 A levéltár irattengerében kutatva bukkantunk rá az egykori Maros megyei főispáni hivatal legtitkosabb okmányainak egy részére. A rendszeres kutatás bizonyára az adatok halmazával igazolhatná a régi burzsoá földesúri Románia és a négyéves horthysta uralom nemzetiségeket eltipró módszereinek hasonlóságát. Sok és igen érdekes anyag akadna a kutatók számára. Mi e cikk keretében csupán egyetlen dosszié anyagára szorítkozunk, de úgy gondoljuk, hogy mint cseppben a tenger, ebben az iratgyűjteményben az egész múltbeli kizsákmányoló rendszer módszerei tükröződnek. A marosvásárhelyi prefektus új ,szigorúan bizalmas dossziéjában talált iratok tematikája rendkívül gazdag: vannak itt garmadával rejtjeles táviratok a választásokról, felsőbb utasítások a kommunisták letartóztatásáról, a május elsejei csendőri intézkedésekről; az újságok cenzúrázásáról; vannak elkobzott munkásújságok, piros ceruzával bekarikázott cikkek; jelentések a magyar színházi előadások betiltásáról; a marosmenti és a nyárádmenti nemzeti kisebbségek elleni akciókról, stb. Itt folyt ez a féktelen nemzeti elnyomás, ahol most Magyar Autonóm Tartomány van, ahol a népi demokratikus állam végre igazságot szolgáltatott a tegnapi megtiportaknak, magyaroknak és románoknak egyaránt Mert nemcsak a magyar dolgozók voltak elnyomva, hanem a románok is, mint dolgozók, mindig, mint románok, a horthysta uralom alatt. Teregessük ki e pincékben megsárgult okmányokat a népi hatalom napfényére, hadd lássa mindenki a koronás pecséteket, azok aláírását, akik akkor élet-halál urai voltak. Vegyük csak sorba e dokumentumokat, s próbáljunk olvasni a sorokban és a sorok között, hogy elénk táruljon a múlt. Rejtjeles távirat — és ami mögötte van hogy oszlassa fel a liberálisok terrorszervezeteit, adja meg Románia dolgozóinak a megélhetés lehetőségét.” Másnap már a rendőrfőnök idézte magához a küldötteket és mint az Építőipari Munkás írja, figyelmeztette őket: „Tarthattok gyűléseket, de ha egyetlen szóval kritizálni meritek a kormányt, a rendőrséget vagy a szigurancát, azonnal feloszlatom a gyűlést, s benneteket jelöltestöl, vezérestül letartóztatlak.*’ Néhány nap múlva mégis „ember ember hátán tolongott a Munkásotthonban, ahol Simó Géza és Szabó Jenő tartottak beszédet... A lelkesedés leírhatatlan volt." Ezt a gyűlést — amelyen a fenyegetés ellenére is keményen bírálták a kormányt — a rendőrfőnök mégsem merte szétoszlatni. De a következő munkásösszejövetelt már eleve megtiltotta. „Majd adok én nektek engedélyt — kiabálta a küldötteknek. — Hogyne... forradalmat akartok, az előadást a Blokk rendezi, az pedig nem más, mint a kommunista párt.” Az ilyen önkényeskedésekkel kapcsolatban olvassuk az újságban: „Ioanitescu miniszter úrnak táviratban adták tudtára a jogtiprást Szeretnénk tudni ,államtitkár úr, hová sikkadt el az azonnali retorziók ígérete. (A kormány ugyanis demagóg módon megtorlásokat helyezett kilátásba azok ellen, akik a választások „szabadságát” sértik.) Hiába várták a munkások az ilyen ígéretek beváltását, hiába vártak sürgönyükre választ. Pedig a válasz megérkezett Csak nem hozzájuk, hanem a prefektus úrhoz. Mert csak válasznak lehet tekinteni a december 5-én érkezett sürgönyt, a december 3-i távirati tiltakozás után. Ez hát az a távirat, amelynek fényképét már bemutattuk, s amelynek teljes szövege így hangzik: „kérjük intézkedjenek azonnal, hogy kobozzák el a munkások és parasztok blokkjának román és magyar nyelven megjelent választási kiáltványát amely a következő programpontokat tartalmazza — stop — minden forgalmi adó és a fizetések utáni adó megszüntetése — stop — a sziguranca és a csendőrség feloszlatása — stop — minden föld fizetés nélkül való kisajátítása a leltárral együtt — stop — akikről bebizonyosodik, hogy ezen kiáltványokat terjesztik, azokat bíróság elé kell állítani — stop — dr. Ioanitescu belügyi államtitkár." Ez volt az az utasítás, amely rejtjelezve jött. Mennyire különbözik ez attól, amit nyilvánosan mondtak a tömegeknek a választási „szabadságról" Ebből aztán már igazán megtudhatta a prefektus úr is, hogy mit kell tennie a gyülekezési szabadságot követelő munkásokkal. De ez a távirat csak egyike azoknak a titkos okmányoknak, amelyek alapján az 1928-as választások előtt kibontakozott a féktelen terror: az Inainte és az Előre - lapok, valamint a Dolgozók Blokkja kiáltványainak elkobzása, a Blokk jelöltjeinek üldözése, a maroshévizi választási gyűlésen részvevő munkások vezetőinek elbocsátása és sok más hasonló gaztett-Vaspántos szekrényben akadtunk rá a 8-as sz- dossziéra, amelynek fedeléről szinte kiabálják a fekete betűk: „szigorúan bizalmas!” Kíváncsisággal Aki nem ismeri a rejtjel kulcsát, a mondatokat elválasztó „stop" szócskán kívül csupán ennyit olvashat ki belőle: „kérjük intézkedjenek, hogy azonnal... és... amely... és... együtt... akikről bebizonyosodik, hogy ezen... azokat bíróság elé kell állítani... dr. Ioanitescu belügyi államtitkár*’ Szerencsénkre a prefektus úr a számok fölé írta jelentésüket, így hát megismertük a szavakat, de a távirat mélyebb értelmét csak akkor foghattuk fel, mikor sok más okmány tanulmányozása után hozzávetőleges képet alkottunk magunknak erről a korról. 1928 decemberének első napjaiban képviselő-választásokra készült az ország. A liberális párt addig úgy kátyúba vitte Romániát, hogy kénytelen volt átengedni a vezetést a nemzeti parasztpárnak. Plakátokon, sajtóban mocskolták egymást titokban, azonban közösen dolgozták ki a választási hadjáratot. A prefektusokat és a polgármestereket a kormánypárt emberei váltották fel, a rendőrségen és a szigurancán azonban megmaradtak a liberális párt bizalmasai. De abban mindannyian egyetértettek — beleértve a Magyar Urak Pártját is — hogy a dolgozókat akár erőszakkal is megakadályozzák az érdekeiket egyedül képviselő Városi és Falusi Dolgozók Blokkjára való szavazásbanígy volt ez Marosvásárhelyen is. A prefektus itr „nagylelkűnek" mutatkozott, hiszen a választások idején ő is népszerűségre törekedett. Magához kérette a munkások küldötteit, s biztosította őket a választások szabadságáról Persze, ezt nem gondolta komolyan, hiszen esküdt ellensége volt a munkásoknak és a Dolgozók Blokkjának egyaránt. Ismerte programjukat is. Akár az Íróasztala mellett elolvashatta a Marosvásárhelyen megjelenő Építőipari Munkásban: „Mit akar a Dolgozók Blokkja?*" Megtudhatta belőle, hogy „rá akarja kényszeríteni a kormányt ígéretei beváltására és arra, vettük kezünkbe az első iratot. Rejtjeles távirat. 1928 december 5-én kapta a prefektus ut. Néhány szón kívül csuna szám íme: Terror és önkény Erre vonatkozólag még szép számmal akadnak a prefektus úr dossziéjában „szigorúan bizalmas’* iratok. Nézzük meg hát közülük a szigurancafőnök egyik jelentését: A szigurancafőnök közli a prefektussal, hogy... „A munkás-paraszt Blokk megyei képviselőjelöltje, a nyárádmenti választási propaganda vezetésével van megbízva, ahol néhány községben nagy népszerűségnek örvend". Ezután meg arra kéri a prefektust, „intézkedjék, hogy jelezzék ezt a csendőrszázadnak, a választási kampány egész ideje alatti szigorú megfigyelés végett, mivel forrófejű kommunista és nagy agitátor Nevezett felhasználja majd ezt az alkalmat és jelöltségét arra, hogy kommunista propagandát fejtsen ki." ELŐRE Betiltották a gyergyói jelölőgyűlést A múlt vasárnapra gyűlésre hívták össze a gyergyószentmiklósi kerület. ■ választóit, hogy ejtsék meg a képviselőjelölést.. • Megjelentek a szárhegyi vaslábi, tekerőpataki elvtársak megbízottai is. A rendőrfőnök azonban fegyveres erővel akadályozta meg az engedélyezett és megkezdett gyűlés folytatását." Ki tudja hány ehhez hasonló vagy még ennél is súlyosabb vádat emelt a lap az akkori kormány ellen a fehéren maradt hasábokon. A legközelebbi számban is csak az a közlemény lát napvilágot, amelyben bejelentik: „A hatalom urai elgáncsoltak bennünket. Jogosult jelöltjeinket rendeletileg visszautasították. Ezzel Bratianuék beigazolták, hogy ők is, mint elődjeik, népnyúzó politikát akarnak csinálni a terrorral összetákolt parlamentben. Ezért az öntudatos proletárság nem vesz részt a választásokon a szavazástól való tartózkodással ad kifejezést a burzsoázia politikája iránti utálatának“. Cunában Marosvásárhelyen a SOU dolgozók 12 képviselője — köztük Simó Géza — került be a városi tanácsba. Elképzelhető, hogy már az első ülésen mennyire megleethasonló okokból kéri egy másik jelölt „alapos megfigyelését”. Meg is indokolja, hogy miért. Aggodalmát még a hivatalos stílus mögül is ki lehet érezni: „Megjegyezzük, hogy miként az utóbbi két év választási eredményeiből kitűnik, a nyárádmenti községekben mély gyökereket eresztettek a munkás-paraszt Blokk eszméi. S a Blokk nem egyéb, mint ez alá a név alá rejtőzött romániai kommunista párt.“ Igen- Mind a Nyárád mentén, mind az egész országban mély gyökeret vertek a párt eszméi, olyan mélyet, hogy ezt még a szigurancafőnök is kénytelen elismerni. Terror és önkény jellemezte a tőkésföldesúri Romániát mindenkor, nemcsak 1928-ban. A prefektus úr dosszié. ránkoztatta a tanácsos urakat a Blokk képviselőinek magatartása, akik nem álltak fel, mikor a királyi dinasztiát éltették a teremben. 1901 -ben parlamenti választások voltak, amelyeken a Városi és Falusi Dolgozók Blokkja is részt vett. A terrort még a román burzsoáziával paktáló magyar urak népáruló pártjának, a Magyar Pártnak lapjai sem hallgathatták el teljesen. A Marosvásárhelyen megjelenő Maros is arról ír, hogy „Rejtett utakon ment szavazni a székely nép“. Hírül adja, hogy „a választások a legféktelenebb terror jegyében zajlottak le. A magyar szavazókat egyáltalán ki sem engedték a falvakból. Az utakat csendőrök állták el. A sóváradi szavazók ennek ellenére hegyen-völgyön átkerülő úton mentek el Nyárádszeredára szavazni". S hogy a csendőrség a román dolgozókkal szemben sem alkalmazott másfajta módszereket, azt ugyanennek a lapnak egy másik száma bizonyítja, amely arról szól, hogy egyes vegyes lakosságú községekben, mint Lukafalván, Lőrincfalván, Kencfalván, sőt a román többségű Teremiújfaluban is elkobozták a csendőrök a választóktól tából előkerült különböző időszakokra vonatkozó titkos iratokon kívül sokoldaluan tükrözik ezt az újságok is Elsősorban a munkásság lapjai. Évrőlévre lehetne végigkövetni a szabadság elfojtásának ezernyi megnyilvánulását. De ragadjunk ki csupán néhány — főleg a választásokkal kapcsolatos — mozzanatot. 19CD-ben — két betiltás között 1s hétről-hétre megjelent a marosvidéki munkásság harcos lapja, az ELŐRE. Néha több volt benne a fehér folt, a cenzúra nyoma, mint a nyomtatott szöveg. Mégis képet alkothatunk belőle az akkori választásokról. A február 19-i szám, a választási kiáltványt közli. Egy héttel később a következőket írja: a szavazólapokat. A polgári Reggeli Újság június 21-i száma pedig friss szenzációként közli: „A városi és falusi dolgozók jelöltjei megkezdték körútjukat, amelynek első állomása a rendőrség". Egy héttel később a baloldali színezetű Hétfői Napló már arról is beszámol, hogy „Öt napig nem ettek és nem ittak a letartóztatott marosvásárhelyi képviselőjelöltek." Ez volt a helyzet az egész országban az 1931. évi parlamenti választásokon. Noha a kormány véres terrort fejtett ki — letartóztatták a kommunista agitátorokat, ellopták az urnákat, megsemmisítették a szavazatokat és betiltották a dolgozók gyűléseit — a Blokk jelöltjei 30 megyében 73.711 szavazatot kaptak. Ennek alapján öt kommunista képviselőt beválasztottak a parlamentbe. Ez a több mint 73 ezer szavazat csak a hivatalosan elismert eredmény volt. A valóságban — mint ahogy még a burzsoá lapok is kénytelenek voltak bevallani — a Dolgozók Blokkja körülbelül 250.000 szavazatot kapott. A reakciós pártok végképp levetették az „alkotmányosság“, a polgári „demokrácia” álarcát. A választópolgárok akaratából csúfot űzve, megszavazták a kommunista képviselők kizárását a parlamentből A csendőrőrnagy jutalma Ugorjunk át néhány esztendőt, s mutassunk be egy 1937-ben keltezett sürgönyt, amelyet a prefektus úr küldött Bukarestbe a csendőrség főparancsnokságának. Magyarul így hangzik: „Petrescu Mircea őrnagy úr a választások idején a csendőrlégió vezetésével volt megbízva. Munkájával, hozzáértésével s a megye ismeretével kimondhatatlan nagy segítséget nyújtott nekünk... (itt rejtjelek következnek). Képességei erre alkalmassá teszik. Nekünk itt egy bátor, törhetetlen akaratú ember kell, aki az élő román autoritást képviselje. Tisztelettel kérem, hagyják őt, mint nélkülözhetetlent, a légió élén. Dr. Cretu, Maros megye prefektusa“. A rejtjeleket ugyan nem tudtuk megfejteni, de nem kell nagy fantázia ahhoz, hogy kitaláljuk, milyen „munkáról" és „hozzáértésről" tett tanúságot az őrnagy úr a választások idején Két választási kiáltvány Tovább lapozgatunk a prefektus úr dossziéjában. Újabb rejtjeles anyagok, újságkivágások, bekarikázott cikkek. S íme, az egyik újságban, az „Építőipari Munkás” 1928 december 8-i számában rábukkanunk a Városi és Falusi Dolgozók Blokkjának kiáltványára. Olvassuk a felhívásokat s hirtelen előkerül a zsebünkből egy friss lapszám amelyben a napokban jelent meg a Népi Demokrácia Frontjának választási kiáltványa. Nem tudunk ellenállni a kisértésnek és szinte együtt követjük a kettőt. Hadd álljon itt a prefektus úr dossziéjában talált iratok mellett összehasonlításként egy mai igazmondó kiáltvány is. Nem árt így együtt bemutatni, mert a két világ áll egymással szemben De olvassuk csak, nincs szükség itt kommentárra: „A munkások sora?/ Munkanélküliség Bérlettörlések, 16 órás munkanap Tüdőbaj... Ha mesterséget tanulunk, mire felszabadulunk, ránk ásít a véres munkanélküliség.. Munkások lyukas cipőben csatangolnak, csattogó teleken s úgy pusztulnak, mint ősszel a legyek. Akik lenni akartak értük, azokat börtönbe dobta a sziguranca." És most idézzünk a mostani kiáltvényünkből: „Megnövekedett az iparban foglalkoztatott dolgozók száma. Az ország térképén új városok jelentek meg Az utóbbi négy év alatt több mint 100 új üzem és gyár épült, és száz meg száz vállalatot láttunk el korszerű berendezéssel... Mennyire különbözik munkásaink élete a múlt idők jogfosztottságától és nyomorától! A munkanélküliség, az áldozati görbék, a fasiszta idők fenyitó zárkái helyett a munkához és a pihenéshez, a fizetéses szabadsághoz, való jog biztosítása — s ez utóbbi csak néhány azok közül az eredmények közül, amelyeket a 12 év során az országban végbement népi szocialista forradalom megvalósított.* A régi kiáltványban szereplő „bérletörésekkel” kapcsolatban pedig összehasonlításképpen álljon Itt: „A bérezési és normázási rendszer megjavítása érdekében csupán 1957-ben 15 százalékkal növeljük az alkalmazottak átlagos fizetését A bérezési rendszer megjavítására tett intézkedések eredményeként az alkalmazottak még ebben az évben 2,5 milliárd lejjel több fizetést kapnak, mint a múlt évben.” De bármilyen nyomorúságos is volt a munkások helyzete 1928-ban, a Dolgozók Blokkjának Kiáltványából mégis határtalan optimizmus, nagy harderő és a jövőbe vetett hit sugárzik„Van-e egyetlen dolgozó ebben az országban aki közös sorsunk gyönyörű harcát ne ismerné a magáénak?” Mintha Salamon Ernőt, a marosvölgyi faipari munkások ismert proletárköltőjét hallanánk. Ő is „gyönyörű sors"ról írt. Gyönyörűnek tartotta a maga sorsát, amely — éppúgy, mint a munkásoké - nyomor, éhezés, számkivetettség, élet-halál harc volt, de szép volt, mert a történelem győzelmet ígért neki KIÉ A FÖLD A faluhoz is szól a Dolgozók Blokkjának kiáltványa: „Földművesek! A föld nem a miénk! Még akkor sem..., ha a telekkönyvbe a mi nevünk van berajzolva... A grófés fiskálisé a falu, a szolgabiró csak lóhátról beszél a néppel, a csendőré minden, amire a foga vásik..." S az új kiáltványból: „Parasztságunk — a munkásosztállyal szövetségben, a munkásosztály vezetésével folytatott harca eredményeként — megszabadult a földesurak és a földbérlők korbácsától, a népnyúzók és az uzsorások igájától. Az 1907 ben meggyilkolt 11.000 parasztnak és mindazoknak az utódai, akik az idők folyamán földet és társadalmi igazságot követeltek, ma gazdái annak a földnek, melyet megművelnek Népi demokratikus államunk szüntelenül támogatja a dolgozó parasztságot abban, hogy növelje a mezőgazdasági termelést és javítsa életét. Egykor annyira elmaradott mezőgazdaságunk ma egyre jobban el van látva gépi eszközökkel. Csupán az utóbbi négy év folyamán körülbelül 10.000 traktort, 6000 vetőgépet, 5000 aratógépet, 5000 cséplőgépet és kombájnt és sok-sok mindennemű mezőgazdasági szerszámot bocsátottak a dolgozó parasztság rendelkezésére.’’ Ismét a régi kiáltványból: ,,Ha ránkcsap a betegség, csak a csodákban bízhatunk, mert doktora minden tizedik falunak ha van Ha kórházba kell menni, amíg odavánszorgunk, tönkremehetünk, s a kórház harmadik osztályán nem gondoznak, nem ápolnak, elveszünk, elpusztulunk. Így vagyunk a bábával és igy vagyunk a patikával is. Persze, nemcsak falun ilyen siralmasak az egészségügyi állapotok, hanem városon, a munkásság körében is. Mint olvassuk: „Agyonhajszolt inasgyerekek a betegsegélyzőben tüdőbaj ellen aszpirint kapnak...” A népegészségügy terén elért nagyszerű vívmányainkról az NDF mostani kiáltványa így szól: „Népi demokratikus rendszerünk legfőbb gondja az ember... Az orvosi kezelés ingyenes Ma már az országban gyártunk penicillint és más gyógyszereket. A háború előtti években szomorú hírnevünk volt: nálunk volt Európában a legnagyobb a gyermekhalandóság. Ma azok közé az országok közé tartozunk, ahol alacsony a gyermekhalandóság. Városainkban és falvainkon számos kórház, poliklinika, kiskórház, szülőotthon, bölcsőde, napközi otthon működik Az első ötéves terv éveiben több mint 2 millió dolgozót küldtek üdülőhelyekre és gyógyfürdőkre társadalombiztosítási költségen." 1957. február 1., péntek Kisebbségi sors a múltban A múltbeli kiáltvány rámutat arra a kettős elnyomásra is, amely alatt a magyar nemzeti kisebbség sínylődött abban az időben. „A kisebbségeké az utolsó sor — olvassuk. — Bűn az, ha kisebbség vagyunk, de csak addig, míg nincstelen senkik vagyunk. Ha a felső tízezerhez tartoznánk, akkor együtt bankvezérkedhetnénk a született román úrral, s nem volna, mint ahogy nincs is semmi baj köztük a magyarság miatt, amikor a 60 százalékos kamaton kell osztozkodni. Iskoláink tartását mi viseljük, de anyanyelvünk nincs s gyermekeinket csúfolódó tanítók buzaszemre térdeltetik, ha magyarul mernek szólni." Más okmányokból az is kitűnik hogy nemcsak az iskolákban s nemcsak a gyermekeknek volt tilos magyarul beszélni, hanem a hivatalokban a felnőtteknek is. Íme, egy okmány erre vonatkozólag : Hogy a nemzeti elnyomás akkor állam, politika volt, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a hivatalos iratot éppen a belügyminisztérium (aláírás: Marinescu miniszter) küldi a marosvásárhelyi prefektusnak. A minisztérium rendőrségi vezérigazgató-sága ebben a levélben elégedetlenkedik amiatt, hogy Maros megyében „egyes adminisztratív szervek... gátolják a lakosság románosítását” Felháborodik azon, hogy egyes vidékek még mindig „idegen képet mutatnak", mert ..a laEbben a csendőrségi iratban arról van szó, hogy „a kisebbségi jegyzők elégedetlenkednek amiatt, hogy ismét román nyelvvizsgát kell tenniök. „És így fejeződik be: „Intézkedtünk, hogy az efféle tisztviselők megfigyelés alá kerüljenek*’ És most ennyi régi dohos és számunkra már annyira idegen irat közül térjünk vissza újra a mi kiáltványunkhoz. Ebben azt olvassuk — s mindennapi életünkben is azt érezzük — hogy „A népi demokratikus rendszer politikája egyszer s mindenkorra megszüntette a féktelen nemzeti elnyomást. Az együttélő nemzetiségek ma a román néppel egyenlő jogokat élveznek. A kompakt székely—magyar lakosság által lakott vidéken létrejött a Magyar Autonóm Tartomány... Ez a múltban a magyar és a román tőkések által egyaránt kizsákmányolt tartomány ma az igazi gazdasági és kulturális felvirágzás jegyében fejlődik. A lakosságnak még mindig megvannak a szokásai, nyelve, stb.” A minisztérium e helyzet okát főleg abban látja, hogy ....maguk az adminisztratív szervek is beszélnek hivatalban a nemzeti kisebbségek nyelvén.." Ezek után pedig utasítja a rendőrséget, hogy azonnal tegye meg a következő intézkedéseket: „1. ne engedjék tovább, hogy az állami hivatalokban a tisztviselők egymás között és az ügyfelekkel más nyelven beszéljenek, mint románul, 2. terjesszék fel nekünk azokat a köztisztviselőket... akik még mindig nem ismerik a román nyelvet,... 3. többé ne vegyenek fel köztisztviselőnek olyan kisebbségieket, akik nem ismerik tökéletesen a román nyelvet..." A minisztériumnak egyébként nem volt miért háborognia és elégedetlenkednie amiatt, hogy az alsóbb szervei nem buzgólkodnak eléggé a „lakosság" románosításán- Mert okmányok tanúskodnak arról, hogy a rendőrség már azelőtt is minden tőle telhetőt megtett a nemzeti kisebbségek elnyomására, az anyanyelv betiltására. Erről tanúskodik a képünkön látható tájékoztató regyzék is: más nép és az együtt élő kisebbségek jogegyenlőségének politikája állampolitika lett. Aki megpróbálná megszegni rendszerünknek ezt az alapelvét — bárki is legyen —, a népi demokratikus állam törvényeivel találja magát szemben, amelyek szigorúan büntetnek bármilyen sovén megnyilvánulást.” A magyar gyermekek és ifjak százezrei tanulnak ma anyanyelvükön, és nagy részük teljesen ingyenesen. Országunkban hat magyar színház működik (ebből kettő a Magyar Autonóm Tartományban.) A haladó kulturhagyományok és népszokások ápolásának egyik eszköze a már megszokottá vált országos kulturverseny, amely minden évben valóságos nagy tömegmozgalommá vált. Csupán a Magyar Autonóm Tartományban és csupán az 1955. évi III. országos kulturversenyen 25.400-an vettek részt Ugyancsak ebben a tartományban 1952 óta 39 új kultúrotthon épült és még 78 építése van folyamatban. Választójog és demokrácia A régi okmányokból és az akkori lapok hasábjairól képet alkothatunk magunknak arról, is, hogy mennyire volt „demokratikus" az akkori választási rendszer. A hajdani Előre is sok konkrét ténnyel és adattal leplezi le az úgynevezett „demokráciát”, amelyről a különböző burzsoá pártok vezetői és bérencei annyit szónokoltak: „A dolgozók gyülekezési, szólás- és sajtószabadsága éppen úgy papiros-alkotmány, mint a proletárok választójoga.. — írja a lap 1922 február 19-én — Az uralkodó osztályok előbb a nők szavazati jogát, azután az országos képviseltetést, a községenkénti szavazást sikkasztották el. A mégis benn maradó dolgozókat a kerületek beosztásával, az összeírással, a három év óta három évfolyam kirekesztésével úgy megrostálták, hogy választójoga ma Marosvásárhelyen minden századik proletárnak sincs. Így van másutt is . Így nézett ki a gyakorlatban a burzsoá demokrácia, amit szavakban olyan hangzatosan magasztaltak. Ezzel ellentétben „A Román Népköztársaságban minden honpolgárnak joga van arra, hogy válasszon és hogy megválasszák... A szocialista demokrácia biztosítja azt, hogy a nép legszélesebb tömegei tevékenyen részt vegyenek a közügyek intézésében. Ez a demokrácia mélyen különbözik a burzsoá világ áldemokráciájától... Népi demokratikus államunk a jövőben az eddiginél is fokozottabb körültekintéssel fog őrködni alkotmányunk... tiszteletben tartása felett.. A nők, akiket a múltban szégyenteljes társadalmi elmaradottságban tartottak, ma a férfiakkal egyenlő jogokat élveznek... Ma a néptanácsi képviselők közül több mint 35.000 nő, több mint 1800 nőt választottak be a kollektív gazdaságok vezetőtanácsaiba.” Két kiáltványt s két világot hasonlítottunk össze. Kutattunk a prefektus úr titkos dossziéjában, kutattunk a nyomasztó múltban, beleástuk és beleéltük magunkat a rideghangú csendőri iratok ijesztő légkörébe Jó érzés tudni, hogy mindez már örökre és visszavonhatatlanul a múlté. De akik ma élünk közösen e közös hazában, románok és magyarok, munkások és parasztok Írók és mérnökök — erős hittel és összefogással folytatjuk a harcot A román néppel együtt építjük az országot, vele együtt szabadon lépünk az urnák elé is és vele együtt nézünk a jövőbe sok,sok reménységgel ADRIAN MIKLÓS TOROK LASZLO