Előre, 1959. február (13. évfolyam, 3504-3527. szám)

1959-02-08 / 3510. szám

21 A kortárs­ kritikus optimizmusa Az opttimista krónikája (Cronica opt­i­stului) G- Calinescu állandó ro­vatinak hat a Contemporanulban. Az olvasó hétről hétre követheti a kriti­kus gondolatait, és így többet kap, mint amennyit a cikkek és kritikák különkfélén és együttesen jelentenek: megérti az összefüggést az egyes írá­sok s az írás és a kor között. Megérti, mit jelent: az optimista knSn'.ija. Megírta, hogy az optimizmus nem leik! a kai nem kedélyállapot, hanem a 'va­kságihoz való viszony. Az adott esetben a mai kritikusnak a mai való- Sághoz, a mi vakságunkhoz való viszonya. Ez az a kapocs, amely egy-­­­ségbe fojja a november 7-re emléke­zést Laws tragikusan rövid, de érté­kekben gazdag életútjának és költé­szetének idézés­ét, a népmese osztály­­tartalmának és Verne ifjúsági művei­nek problémáit, ez a valóság iránti magatartás adja meg az egységet az egyes művekről írt lírai krónikáknak. C. Catinescu rovata azt mutat­ja, hogy a valódi eredményt né­ző kritikus állandóan vállalja a kor­­társ­ írással foglalkozás örömeit és göröngyeit egyaránt. Elég, ha az utol­só három hónap cikkeire utalunk, a Ion Horea ( Probleme de poezie. 1958. 49. sz.), Veronica Porumbeacu (Poezie fem­inina. 1958. 50. sz.), Vic­tor Tulbure (Justete si calitate. 1958. 51. sz.), A­. Andrito­u (Talent juvenil. 1959. 1. sz.) verseivel foglalkozó írá­sokra. Valamennyit a hazai kortárs­ líra eredményein való örvendezés izzítja át s az az igény, hogy az eszmei-művé­szi gazdagság állandó velejárója le­gyen a­z új irodalomnak. Külö­nösen szembetűnő az a lel­kesedé­s, amellyel önmaga s a nagy­­közösség számára felfedez egy-egy új tehetséget. Érthető ez az öröm, hisz az irodalom jövőjéért érzett felelősség hatja át, ezért keresi mindig az újat, a sajátost, az egyénit a műben. Nem használ patikusi mérleget, nem mé­ricskéli ki a dicséret és elmarasztalás adagjait, bátran használja a felsőfo­kot, írásai mégsem torkollnak elvsze­­rűtlen magasztalásokba. A társadalmi és költői valóság (a visszatükrözött valóság) ismerete, az alapos elemzés óvja meg a túlzásoktól Kritikában rit­kán találni annyi idézetet, mint Co­tinescu „krónikáiban", s talán éppen ez a krónikás­ jelleg magyarázza a je­lenséget. A művészi szép még friss él­ményét a kritikus nem tudja elhall­gatni, és nem is akarja prózai magya­rázatokkal banálissá tenni. És mégis elemez. Krónikát ír, de egyben kritikát ■s. Ha egyszerűsítve akarjuk megfo­galmazni, valahogy így mondhatnánk: ezt olvastam, ez tetszett, ez nem tet­szett, mert... S úgy tűnik, ez a köz­vetlenség, a kritikusi póz­ teljes hiánya, az élmény állandó jelenléte (amelyet az esszéstílus még külön emel) hatá­sosabb, mint a rideg, csak logikai ér­vekre épített bírálat. Mindez viszont nem jelenti, hogy Ca­ncseu­ csak az élményekre alapoz­za írásait, mert már az élmény létre­jöttekor jelen van a tudatosság, a vakság dialektikus felmérése. A kon­krét műről szólva egyúttal figyelmez­tet a költészet dolgaira. A költészet apróbb, de nem lényegtelen dolgairól beszél akkor is, amikor a történelmi elemek, a szakismeretek lírai felhasz­nálását elemzi, s inti a fiatalokat, hogy „a költészet nem múzeum“, és „egy költő, aki szilárdan áll a földön, lágyen eszes, és ne ragasszon magá­nak túl nehéz viaszszárnyakat’­. Dia­lektikusan látja a forma kérdését, egy-egy költő sajátos művészi jegyeit vizsgálva azt emeli ki, hogyan válik harcosabbá, a szocializmus ügye, a tömegek szempontjából aktívabbá a vers, ha minél teljesebben használja fel a művészi forma eszközeit. A lelkesedő kritikus egyben elemző kritikus is, észreveszi a hibákat, a perspektívát azonban sosem téveszti szem elől. „A szerző fiatal, és fékezni a lendületét azt jelentené, mintha megpróbálnák a villámlást kiegyene­síteni." írja Al. Andritoiuról. De épp a perspektíva, a költő és a költészet perspektívájának ismeretében bátran sorolja elő a fals hangokat, a tisz­tázatlanságot, azt, ami nem előre, ha­nem a múltba mutat. Mert a költőnek, kritikusnak egyaránt előre kell néz­nie, egy pillanatnyira sem szakadva el a jelentől. Ezt üzeni újévi (de min­dennapi) , jókívánságaiban az optimis­ta krónikája: „Ó, igazi költő és művész, ne hagyd leszállni a meddő darazsakat erre a virágos rétre, ahonnan a mézet gyűj­tik. Kívánom neked, hogy a dolgozó nép iránti szereteted tovább erősöd­jék, és szorgalmasan párold le a lel­künket és karjainkat buzdító éneket tegyél képessé az építés hatalmas tét­­eire Hazánk felszabadulása 15. évfor­dulójének évében. Magamnak pedig azt kívánom, hogy mindig kortárs legyek, mert a pilla­natban van az örökkévalóság.“ (Urák­, 1958. 52. sz.) KÁNTOR LAJOS A temesvári Fónagy János kötöttárugyárban nemrégiben üzembe helyeztek néhány nagytermelékenységű körkötőgépet. A Csehszlovák Köztársaságból és a Német Demokratikus Köztársaságból importált gépek automatikus szálsza­kadást jelző berendezéssel, sebességváltóval és „Jacquard’* típusú mintaszövő felszereléssel vannak ellátva. Fényképünk a gyár korszerű körkötőgépeit mutatja be. (Agerpres felvétel) A pártvezette dolgozó nép hatalmas megvalósításai újabb lendületet adnak a szocialista építés je­lenlegi szakaszának. Lelkes törekvés hat át minden becsületes dolgozót és ez a záloga mindazon célkitűzések megva­­kításának, amelyeket pártunk Központi Vezetősége november 26— 28-i plenáris ülésén meghatározott. Pártunk helyes és következetes lenini politikája tette lehetővé azt, hogy a Székelyföld, illetve a je­lenlegi Magyar Autonóm Tartomány gazdasági és kulturális téren a törté­nelemben eddig soha nem tapasztalt mértékben fejlődjön. Tartományunk ipari és mezőgazdasági dolgozói, s nem utolsó sorban haladó értelmisége felzárkózik pártunk Központi Vezető­­sége köré és híven követi célkitűzé­seinek megvalósításában.­­ A politikai nevelés és tájékoz­tatás, valamint a kultúrszínvonal ál­landó emelése világító fáklyaként ha­tott és hat továbbra is a szocialista öntudat kialakításában. Az embereknek a termelőeszközökhöz, valamint a ter­melt javak iránt kialakult új viszonya szükségessé teszi gondolkodásmódjuk átalakulását is. Nevelő és oktató munkánk egyik leg­fontosabb feladata: következetességgel és­ hozzáértéssel nevelni hazánk ifjúsá­gát. Erre figyelmeztetett Lenin is, ami­kor megállapította, hogy „azé a jövő, akié az ifjúság“. Pártunk marxi-lenini ideológiája vértezte fel hazánk ifjúságának színg­­yavát a kizsákmányolás nehéz körül­ményei közepette is azzal a forradalmi világnézettel, amely az ifjúságot harc­ra késztette. Úgy vélem, hogy ma, a szocializmus építésének körülményei között tartományunk minden egyes nevelő és oktató kádere ismeri fela­datát, a kérdés azonban a feladat vég­rehajtásán dől el. Mindenekelőtt tud­nunk kell, hogyan használjuk azokat az eszközöket, amelyek rendelkezésünk­re állanak és teljes egészében megfe­lelnek a párt­ politikájának és célkitű­zéseinek. A proletárdiktatúra korsza­kában a párt irányításával és vezetésé­vel következetesen harcolnunk kell a burzsoá ideológia maradványainak felszámolásáért, mert ezek fékezik az új ember forradalmi világnézetének ki­alakulását. Ezzel párhuzamosan kö­vetkezetes nevelő- és oktatómunkára van szükség, hogy a dolgozókat poli­tikailag és ideológiailag felvértezzük a burzsoá ideológia mindennemű tá­madása ellen. Alkalmaznunk kell te­hát a nevelés legmegfelelőbb mód­szereit, melyekkel az ifjúságot oktatni, mozgósítani és lelkesíteni tudjuk. Ez késztette tartományi pártbizottságun­kat és a tartományi néptanács vég­rehajtó bizottságát arra, hogy a két­éves kulturális terv keretén belül meg­határozza azokat a teendőket, amelye­ket a pártszervezetek irányításával, tömegszervezeteink aktív részvételé­vel meg kell valósítanunk. S­zéleskörű nevelőmunkánkban nagy gondot fordítottunk arra, hogy haladó hagyományaink ápolásá­val is elmélyítsük hazaszeretetünket, megbecsülésünket népünknek a sza­badságért és függetlenségért folytatott harca iránt. Ugyanakkor nem mu­laszthatjuk el népi demokratikus rend­szerünk megvalósításainak népszerű­sítését, mert ezek igazolják dolgozó népünk alkotó erejét és azokat a ha­tártalan lehetőségeket, amelyek szabad hazánkban, szabad népünk előtt , ma nyitva állanak. • . •" . Horváth Imre nagyon szépen érzé­­kelteti Neked tiszteleg című versében azt a változást, amely hazánkban vég­bement : „Királyság volt és most Népköz­­társaság van, Mit jelent ez? figyeld az éneket, A réginél még te álltál vigyázzba, , Az új himnusz már neked tiszteleg." Honnan tudhatná a 16 éves, ifjú, hogy mi a kizsákmányolás, hogy, mi a jogfosztottság, a nyomor és rszeg­­ aláztatás, , ha nem' magyarázzuk meg ! és nem mérjük fel azt a­ hosszú utat,­­ amit felszabadulásunktól napjainkig­­ megtettünk. Aki nem érezte a múlt ú­j kizsákmányolásának terhét, a faji , üldözést és elnyomást, könnyen hiheti azt, hogy az élet mindig ilyen szép és kellemes volt. Hogy értékeljük és meg­becsüljük a jelent, a jelen alkotásait és hatalmas vívmányait, egy pillanatig "sem szabad megfeledkeznünk arról, honnan vezette ki pártunk az egykor kizsákmányolt munkást, az éhező földnélküli és valamennyi dolgozó pa­rasztot, valamint a tőke és a föld­birtok béklyóiban tartott haladó gom­dolkodású­­értelmiséget. H­azánk minden becsületes állam­polgárának, nemzetiségre való tekintet nélkül, elsőrendű felada­ta, hogy szeresse hazáját, védje rend­szerünket. A hazafiság magasztos eszméjének kell áthatnia és ösztönöznie munkájában minden becsületes dolgozót, hiszen a haza — mint Lenin tanítja — a po­litikai, gazdasági és kulturális kör­nyezet, amelyben egy nép él és dol­gozik. Leninnek e megfogalmazása arra kell buzdítson mindnyájunkat, hogy szeressük, védelmezzük és fej­lesszük népi demokráciánkat. Ebben áll a szocialista hazafiság lényege. Mint fennebb említettem, a ne­velésre igen fontos, szerep há­rul a hazafias érzés kialakításában Ma már tízezrek vesznek részt a párt- és a tömegszervezetek által szerve­zett nevelőkörökben.­­Tartományunk­ban több mint 120 ezer dolgozó szer­vezetten tanulmányozza pártunk ideo­lógiáját, s a "hallgatóknak több mint a fele ifjú. E körökben megismerik pártunk forradalmi harci múltját, pártunk politikáját, hazánk szépségeit és gazdaságát s nem utolsó sorban Újabb általános ismeretekkel bővítik politikai látókörüket. A szocializmus építésének jelenlegi szakaszában az ifjúság hazafias neve­lésének más eszközei is vannak".’ Min­denekelőtt hangsúlyozni­­ kívánom, hogy igazán nevelni munkában és­­ küzdelemben lehet. A munka, amely­­ nemesíti és megedzi az embert IC szo­­­­cializmus építésének mai szakaszában, becsület kérdése lett. Marosvásárhe­lyen például a felszabadulás után úgyszólván az egész város újjáépíté­sében nagy szerepe volt az ifjúságnak. Egy adott pillanatban azonban meg­feledkeztünk arról, hogy az ifjak ez­rei állnak készen arra, hogy kisebb­­nagyobb brigádokban újabb hőstet­tekről tegyenek tanúbizonyságot. Ez azután azzal járt, hogy az ifjúság lelkesedése lanyhult. 1958-ban a párt­­szervezetek irányításával az Ifjú­munkás Szövetség tartományi és ra­­joni szervezetei széleskörű hazafias akcióra mozgósították a falusi ifjú­ságot. A lelkesedés egyre fokozódott és a­ hazafias brigádok egyre szebb eredményeket értek el. Ifjúságunk megértette az állattenyésztés fejlesz­tésének fontosságát és lelkesen kap­csolódott be a legelők karbantartási és tisztasági akciójába, így több mint 78 ezer ifjú vett részt 32 ezer hektár legelő feljavítási munkálataiban. E munkálatok értéke meghaladja a 6 és fél millió lejt. Hosszú volna felsorolni mindazokat az eredménye­ket, amelyeket a folyók szabályozá­sánál, a vizek lecsapolásával és az útjavítási munkálatokban az ifjúság elért. Nem szorul bizonyításra az a tény, hogy az ifjak elvégzett mun­kájuk eredményét a magukénak te­kintik, még kevébé az, hogy becsülik is saját megvalósításaikat. Üzemeink ifjúsága egész sor újítással mozdítot­­­ta elő a termelés fokozását és ezzel több millió lej értékű terven felüli jö­vedelemhez juttatták népgazdaságun­kat. Tartományunkban ma 389 haza­fias munkabrigád dolgozik és küzd üzemeinkben az 1959-es tervfeladatok megvalósításáért és túlszárnyalásáért. Nagyon helyes az a megállapítás, hogy nemcsak az üzemek és falvak ifjúságának feladata a munkában fo­kozni tevékenységét hazájáért, a szo­cializmus építéséért. Főiskolánk ifjú­ságának szintén folytatnia kell ez­­irányú tevékenységét. Értelmiségünk ne legyen elkényeztetett, mimózásél,­kb. gyenge fizikumú. A hazának ha­zafiakra, harcos és küzdeni tudó ér­telmiségre van szüksége. Ha az ér­telmiség részese lesz annak a küz­delemnek, amely ma országszerte fo­lyik, ezzel hazaszeretete még jobban elmélyül, a munkásosztály iránti megbecsülése még jobban fokozódik Ezért az Ifjúmunkás Szövetségnek feltétlenül arra kell törekednie, hogy az 1958 nyarán megszervezett önkén­tes munkákhoz hasonlóan, minden va­kációban hazafias brigádokat szer­vezzen. Amikor a diákok a múlt év nyarán, a saját kérésükre szervezett munkabrigádokból visszatértek meg­állapították, hogy a görgényi erdő­ben végzett fakitermelési és útépítési munkálatok, valamint részvételük az állami gazdaság hatalmas területein, a tűző napon végzett betakarításban, nemcsak fizikailag erősítették meg az ifjúságot, hanem elmélyítették barát­ságát a dolgozókkal. M­a főiskolánk fjúságának egy része büszkén mondhatja, hogy annak a 340 személyes diákotthonnak a felépítéséhez, amelyet most egy éve adtak át nekik, ők is hozzájárultak az­zal, hogy több mint 1 millió 300 ezer téglát önkéntes munkával ők állítot­tak elő, amivel támogatták nemzet­­gazdaságunkat. A hazafiság elmélyítésének elen­gedhetetlen feltétele a román nép és az együttélő nemzetiségek testvéri ba­rátságának megszilárdítása. József At­tila, a nagy proletárköltő, a népek testvériségéről és közös harcáról a következőket írta: „... én dolgozni akarok. Elegendő harc, hogy a múltat be kell vallani. A Dunának, mely múlt, jelen é­s jövendő. Egymást ölelik lágy hullámai. A harcot, amelyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés s rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk, s nem is kevés.“ József Attilának álmai megvalósul­tak a munkásosztály vezette szocia­lista építés során. Ma a Román Nép­köztársaságban minden dolgozó ha­zájára lelt, nemzetiségi különbség nélkül. A román nép és a magyar nemzeti­ség testvérisége és egysége nem ma alakult ki; századokra visszamenő történelmi múltja van ennek. Már év­századokkal ezelőtt közösen harcol­tak a földbirtokosok és bojárok ellen, a madéfalvi veszedelem alkalmával románok és magyarok közösen áll­tak ellent a Habsburgoknak., a mun­kásmozgalom történelmében kiemelke­dő grivicai sztrájkok idején, 1934-ben is együtt harcoltak a Gyimes völgyé­ben. Ezek a hagyományok arra kötelez­nek bennünket, hogy ápoljuk közös hagyományainkat és minden erőnkkel küzdjünk közös hazánk további fel­virágoztatásáért. A Magyar Autonóm Tartomány lét­rehozása még jobban előmozdította az itt élő magyar nemzetiség kultúrájá­nak további fejlődését. Ez azonban nem jelenti azt, hogy formájában nem­zeti és tartalmában szocialista kul­túránk további kibontakozása fü­gget­­len és elszigetelt hazánk más népei­nek kultúrájától. Hazánk valamennyi dolgozójának kultúrája egyazon gaz­­dasági tényezőkön alapszik. Kultú­ránk nemzeti formájának kialakulása nem zárja ki, sőt szocialista tartal­mánál fogva megköveteli, hogy meg­ismerjük a román nép dalait, művé­szetét, muzsikáját. A proletár nemzet­köziség és a szocialista hazagság magasztos eszméje kell vezéreljen bennünket, amikor nevelő és oktató tevékenységünket végezzük. Ma, ami­kor közös hazánk gazdasági fellendí­tésén fáradozunk, s mindent elköve­tünk az egész nép anyagi és kultu­rális színvonalának emeléséért, sze­retett pártunk tanítását és irányítását követve minden dolgozónak csak egy célja lehet. Kulturális intézményeink az utóbbi időben csak nagyon kis­mértékben ismertették kulturális vív­mányainkat az ország más tartomá­nyaiban, másrészt kulturális tevé­kenységünk során nem népszerűsítjük eléggé tartományunk dolgozói körében a román nép kultúráját. Más szóval: a barátság elmélyítése érdekében ki­fejtett tevékenységünk nem minden esetben kielégítő, úgy vélem, hogy ezen a téren még sok a tennivaló. Minden kétséget kizáróan a román nép és a romániai magyar nemzetiség testvériségének elmélyítését segíti majd elő az, hogy a marosvásárhelyi Székely Népi Együttes országos tur­néja során dalaival és táncaival hir­detni fogja a különböző nemzetiségű dolgozók közös küzdelmét és törekvé­seit. Ha a Székely Színház, a Filhar­mónia, a Főiskolai Diákszövetség kultúregyüttese nem szorítkozik csu­pán tartományunkra, hanem bemutat­ják művészetüket az ország más tá­jain is, ezzel ugyanakkor tapasztala­tokat is szereznek és hozzájárulnak a barátság elmélyítéséhez. Be kell val­lanunk, hogy eddig részünkről is csak próbálkozások voltak arra, hogy más tartományok kulturális és művészeti együtteseit meghívjuk, hogy főisko­láink diákjai és Bukarest, Iasi főisko­lásai között tapasztalatcseréket szer­vezzünk, hogy az orvostanhallgatók gyakorlati munkájukat nemcsak a vá­sárhelyi, hanem az ország különböző klinikáin végezzék. A román és magyar gyermekek közös nyaraló táborainak megszervezése, kü­lönböző tapasztalatcserék és látogatá­sok, még jobban elősegítik közös cé­lunkat és törekvésünket. A szocializmus építése, hazánk, szülőföldünk azt kéri tőlünk, hogy fölszámoljuk az olykor még el­szigetelten tapasztalható helytelen megnyilvánulásokat. A Magyar Au­tonóm Tartomány megteremtése nem azt jelenti, hogy a tartomány dolgo­zóinak, elsősorban az ifjúságnak csak a magyar nyelvet kell ismernie, ösz­­szefogásról, közös harcról, közös múltról és jelenről tárgyalunk, s ez megkívánja tőlünk, hogy elsajátítsuk hazánk lakói döntő többségének, a román nép nyelvét. A román nyelv is­merete lehetővé teszi számunkra azt, hogy megértessük magunkat, hogy megértsük román munkatársunk hívó szavát, közös ügyünk és céljaink meg­valósításáért. A tudomány, a techni­ka, a kultúra újabb vívmányai sokkal hozzáférhetőbbek lesznek majd szá­munkra, ha elsajátítjuk a román nyel­vet. Annak, aki köztársaságunkat hazájának vallja, hazaszeretetének je­léül meg kell tennie mindezt. Mi, akik itt születtünk, akiknek itt a hazája, a­­kiknek a párt itt teremtette meg a jobb élet lehetőségét, saját magunknak tar­tozunk ezzel. M­indennek megoldása egyszerű és lehetséges. Eddigi eredményeink igazolják, hogy meg tudjuk s meg kell oldanunk ezt a feladatot Minden­ki jóleső érzéssel hallgatja, amikor a Népi Együttes gyermektagozata ro­mán és magyar nyelven hirdeti a mun­ka győzelmeit, dicsőíti pártunkat, a dolgozó népet. A Bolyai Farkas és a Papiu Ilarian középfokú iskolák által közösen szervezett kultúrműsorok „Közösen tanulunk és közösen élünk** jelszó jegyében a magyar és román gyermekek közösen hirdették a kultúra újabb vívmányait. Ez azonban koránt­­sem elég. Elsősorban a párt- és tö­megszervezeti aktivistáknak, az állam­­apparátus dolgozóinak kell gitáro­zott fordulatot tenniök és minden tö­rekvésüknek arra kell irányulnia, hogy elsajátítsák a román nyelvet. A tan­ügyi kádereket meg kell gondolkoztas­­sa az a tény, hogy a 7 osztályt és (sajnos) sok esetben a 11 osztályt be­fejező gyermekek nem ismerik a ro­mán nyelvet. Az értelmiség eme cso­portjához tartozó dolgozóknak na­gyobb hazaszeretetről és odaadásról kell tanúbizonyságot tenniök népük és hazájuk iránt. Ellenkező esetben nem teljesítik azt a nemes feladatot, amellyel pártunk és dolgozó népünk bízta meg őket, hogy neveljék az ifjú­ságot a proletár nemzetköziség és a haza iránti lángoló szeretetre. Írta: SZÖVÉRFI ZOLTÁN az RMP Magyar Autonóm Tartományi bizottságának titkára Tizenegy esztendeje jártam először Fogaras városában. Tél dere­kán volt; a sűrű hóesésen át inkább csak sejteni lehetett, mint látni a kö­zeli havasok, a Negoj, a Nagyvista és a Virtu Urli irdatlan sziklatömegeit. A főtéri emeletes házak fedelén vas­tagon ült a hó, a központból ágazó ut­cák földszintes házai valósággal bele­süppedtek a puha fehérségbe. Mintha téli álomba merült volna az élet, ál­mos csend honolt a kisvárosi utcák fö­lött. Kétnapi vendégeskedés után rájöt­tem, hogy ez az álmos egyhangúság nemcsak télidőiben jellemző a város­kára .. . Amikor a nevezetességek felől érdeklődtem, Fogaras polgárai a hat és fél évszázadot megért vár időtől szür­kült bástyáit mutogatták, régi történel­mi évszámokat, egykori vajdákat és fejedelmeket idéztek, múzeumi kin­csekre és érdekességekre hívták fel fi­gyelmemet ... Este, egy pohárka bor mellett Mikszáth Kálmánról és Babits Mihályról "beszélgettek . . .Az öregek még emlékeztek annak a bőrszivarnak és annak a tokánynak az ízére, amivel Mikszáth képviselősködése idején trak­­tálta meg választóit a Mexikó-vendéglő különtermében. Nyugdíjas tanárok anekdotáztak arról, hogy mennyit csip­kelődtek az ifjú Babits Mihállyal első verseiért, amelyek akkor láttak napvi­lágot a Fogaras és vidéke című újság­ban. A fiatalabbak , akik tanítványai voltak mesélték, hogy senki olyan szépen és szerettetően nem tudta taní­tani az irodalmat, mint a hallgatag, ki­rojtosodott ujjú kabátot viselő költő­tanár . . . Igen, eseménytelen, egyhangú élet volt az akkor. Az országépítő erő még nem érintette meg a várost, hogy fel­ébressze csipkerózsika-álmából. A nagy vegyikombinát csupán rajzpapírra ve­­tett körvonalak formájában létezett... Ezekre a tizenegy esztendővel ezelőtti benyomásokra gondolva jár­tam a minap a mai Fogarast. Azt mondani ,hogy nagyvárossá nőtt volna az elmúlt évtized alatt — túlzás lenne. De annyi bizonyos, hogy élet van benne, elevenen pezsgő. A behava­zott utcákon már nemcsak döcögő fa­lusi szekereket látni, hanem autóbuszo­kat is, amelyek a kombinát dolgozóit viszik és hozzák. Csinos üzletei zsúfol­va vannak áruval és vevővel. Az isko­lák kapui délben százával eresztik szárnyra a gyermekeket. A központi könyvtárban egymásnak adják a kilin­cset az olvasók. Az egyetlen mozitere­mért állandó viaskodás folyik egyrészt a moziigazgatóság, másrészt az előadá­sokat rendező kultúrcsoportok, meg a gyakorta idelátogató színházak között. Akár a sepsiszentgyörgyi színház, akár valamelyik román színház művészei hirdetnek előadást, mindig megtelik közönséggel a régi méretekre szabott terem és még vannak olyanok is, akik helyszűke miatt nem jutnak jegyekhez. A várost néző idegeinek keveset be­szélnek múltról, történelmi emlékek­ről — inkább a jelen gondjairól és örömeiről, főként pedig terveikről. Az embern­ek az az érzése, hogy Foga­njon csupa terveket szövögető ember él . . . A művelődési élet vezetői a létesítendő kultúrpalota tervein töp­rengenek ... A zenerajongók filharmo­nikus társaság megszervezését akarják. — Ebben az évben nagyobbítjuk és modernizáljuk az iskola épületét — mondja Lukács Árpád, a hétosztályos magyar iskola igazgatója és teszi is elém a terveket, melyek szerint a szá­­zadeleji épület két szárnyrészét össze­kötik egy nagyteremmel és széles, fűt­hető folyosót építenek a tantermek elé. A terveket Nagy Zoltán, a szülőbizott­ság elnöke, a kombinát mérnöke ve­tette papírra egy mérnöktársával. A ki­vitelezésben segít a néptanács, a helyi vállalat és a gépállomás. Kell a bővítés, mert a közeli Halmágy és Kóbor köz­ség is küld tanulókat az iskola felső tagozatára­­ . • Tíz évvel ezelőtt alig három-négy kö­vezett utcája volt a városnak, a többi sáros, poros, gödrökkel buktatós. Ma az utcák 70 százaléka kövezett vagy asz­faltozott. Maga Mihályné, a város fejlő­dését szívén viselő tanítónő és képvise­lő felcsillanó szemmel mondja, hogy az idén valamennyi utca rendezésére sor kerül és tervezgeti: miként fogják a néptanács utcajavítási, úttest és járda­aszfaltozási munkálataihoz hozzáadni a lakosság áldozatkészségét és erejét. .. Mosotiu Ioannal, a néptanács alel­nökével beszélgetve, rövid visszapillan­tást vetünk a tíz év alatti változások­ra . . . Letöröljük az iroda ablakának párá­ját és elnézünk a December 13 nevet viselő új városnegyed felé. Csinos vaj­sárga, fehér és halványzöld falú családi házak villannak elő a havas fehérség­ből, szám szerint 170. Főleg államköl­­csönből építették a kombinátnak azok a dolgozói, akik a nagy tömbházak he­lyett szívesebben laknak a magukéban, amelynek udvarán baromfit tarthatnak, kertjében rózsát és zöldséget nevelhet­nek. Az állandó építkezés miatt ren­dezetlenek még az új negyed utcái. A további építkezés tönkretenné az asz­faltozást. De ebben az évben kikavi­­csozzák és lehengerelik az utcákat, mintegy fundamentumául a tervezett aszfaltozásnak. A néptanács azt akarja, hogy minél kulturáltabb, minél városiasabb legyen a fogarasiak élete, mondja az alelnök és az épülőfélben levő víztoronyról be­szél, amely 800 ezer lejbe kerül és az idén fejezik be. Ezzel 60 ezer lakosra elegendő vízvezetéki vize lesz a város­nak. Fogaras lélekszáma jelenleg 21 ezer fő. Közszolgáltatási terveket készítve, természetesen számításba kell venni a várható növekedést, hiszen víztornyot nem egy esztendőre épít egy város. Mégis megkockáztatom a kérdést: va­jon nem túlméretezés-e félszázezernél több lakosra számítani? Az elnök mosolyog a kérdésen és így válaszol : — Fogarasnak sok régi nevezetessége van, de van egy más is: hallatlanul gyorsan növekszik, akár a serdülő kor­ba lépő gyermek. Különben látogasson el a Vegyikombinátba, ott is megtud­hat egyet-mást erről. Az ország egyik legnagyobb vegyipari kombinátja. Üzemek sokasága, méreteivel valósággal lenyűgözi az em­bert. Ha a gyárlátogató mellé nem ad­nának szakavatott vezetőt, napokig bo­lyonghatna épületről épületre anélkül, hogy eligazodnék berendezésének, elő­labirintusának útvesztőjében. — Miután a kombinát növekedése érdekli, az építkezési parancsnokság parancsnokénak kíséretére fogjuk bízni — nyugtat meg Jónás Zénó műszaki igazgató. „Parancsnokság“, „parancsnok“ — nemigen szerepelnk"* ezek a zavak az üzemi beszéd szótárában. Hogy itt miért használják mégis, nyomban meg­magyarázza az igazgató. Az építkezési és berendezési munkálatok minél gyorsabb befejezése érdekében a kom­binát vezetősége összehozott egy pa­rancsnokságot — mérnökökből, meste­rekből —, amely parancsnokság teljes felelősséggel irányítja, intézi a dolgo­kat. A „parancsnok“ szó értelmére gon­dolva várom, hogy egy erélyes férfi­ember lépjen mellém vezetőül. Ám az igazgató hívására nyúlánk, szép fiatal nő nyit be az irodába — Stefanescu Maria mérnök. A parancsnok. Valószínűleg észreveszi arcomon a gyanakvást, amely túlságosan fiatal ko­rának szól, mert útközben felvilágosít, hogy hét éve dolgozik már a vegyi iparban, amiből egy évet és két hóna­pot egy sztálinogorszki vegyigyárban töltött, a fenolgyártást tanulmányozni. Parancsnoki tisztsége különben nem fog sokáig tartani, mert amint a fenol­gyár megkezdi a termelést, más megbí­zatást kap: az új gyár főmérnöke lesz. Gondolatban tisztelettel emelem meg a kalapomat. Milyen remek embereket tudott nevelni a mi rendszerünk! Az új fenolgyár, a modern vegyi ipar csodája, bámulatra készteti az em­bert. Kapitalista országban évek kelle­nének egy ilyen üzem berendezéséhez. Ennek itt, kilenc hónappal ezelőtt kezd­ték meg a szerelését és a fiatal pa­rancsnoknő ígérete szerint másfél-két hónap múlva a csövek érhálózatában már keringeni fog a fenol, a kapron és műtrost fonalak nyersanyaga. — Év végéig, noha nem lesz kerek esztendőnyi időnk, el fogjuk érni a 3000 tonna kapacitást — mondja a főmérnöki tisztség várományosa, az ifjú mérnöknő. A másik új üzem épületének, a nit­­rogénes műtrágyát gyártó részlegnek, most rakják le az alapját. Még ebben az évben felépül és megkezdi a ter­melést. Mennyi ideje is, hogy a párt ple­náris ülésén elhangzottak Gh. Gheor­­ghiu-Dej elvtársnak a fogarasi vegyi­kombinát fejlődésére vonatkozó szavai? Novembertől mostanáig csak egy-két röpke hónap. Ennyi idő is elég volt, hogy a párt szava szikrát gyújtson, mozgásba hozza az alkotóerőt, amely életre kelti, valóra váltja a terveket, itt Fogarason is. Most már cseppet sem csodálkozom azon, hogy Fogaras városának vezetői nagy méretekhez szabva terveznek. SIPOS ANDRÁS ELŐRE __1959. február 8., vasárnap 1 A fővárosi IOR gyárban előállított kiváló optikai műszerek s felszerelések közé tartoznak az „IOR 3“ típusú laboratóriumi mikroszkópok. Minőségük vetélkedik a legjobb külföldi gyártmá­nyokkal. A fényképen: S­tanciu Mihai és Ion Dragnea az „IOR 3“ mikroszkópokat szerelik. (Agerpres felv.) A nagyüzemi gazdálkodás tapasztalatai Szalontán Esztendeje múlt, hogy szárnyra ka­pott a hir: Szalonta Nagyvárad tar­tomány első teljesen szövetkezetesített városa. A nevezetes város a további felemelkedés irányában tett lépéssel ismét öregbítette jó hírét. Kezdjük azzal, hogy a városi nép­tanács mezőgazdasági szakemberei na­gyon helyesen arra törekedtek, hogy a társulásokban tovább erősítsék a kö­zös munkát, a brigád szervezést. Fá­radozásuk sikerrel járt. Az „Augusz­tus 23“ társulás közel 2000 hektár földjén, a „Petőfi Sándor*" társulás több mint 1000 hektárján és a többi társulásokban a mezei munkákat — kivéve a kapások ápolását és betaka­rítását — jól megszervezték és közö­sen végezték. A betakarítás idején ki­derült, hogy érdemes volt hallgatni a szakemberekre. A hektárhozam min­den mezőgazdasági terménynél 500-900 kilóval több volt mint a környék bár­melyik egyéni gazdájáé. A város j­ó ellátásáért A mezőgazdasági terméshozam nö­vekedése elsősorban a város ipari munkásainak jó ellátását segítette elő. Valamikor 10 hektáron ha ter­mesztettek zöldséget Szalontán. Ta­valy 40 hektár öntözéses kertészetből temérdek paradicsomot, karalábét, pap­rikát és más egyebet vittek a piacra. A szalontai kollektív gazdaság és a társulások jelentős mennyiségű me­zőgazdasági termékkel járulnak hozzá az állami központosított alaphoz is. Említésre méltó a Vörös Lobogó kol­lektív gazdaság nemrég született kez­deményezése. Felhívással fordult a tartomány összes kollektív gazdasá­gaihoz, hogy kössenek az állammal hosszúlejáratú szerződést mezőgazda­­sági terményekre. S másnap — első­nek a tartományban — ötéves szerző­dést írtak alá. Kötelezték magukat, hogy hektáronként 300 kiló búzát és 400 kiló tengerit adnak az államnak. Ez a példamutatás lelkesítőleg hatott a nyolc társulásra. Az elkövetkező na­pokban megtartott közgyűléseken a tagság egyöntetűen úgy határozott, hogy ők is kötnek szerződést az állam­mal. Az Augusztus 23 társulás hek­táronként 280 kiló búzával és kuko­ricával járul majd hozzá a központo­sított alaphoz. A November 7 társu­lásban Balogh László és Hajdú Sán­dor tagok kezdeményezésére 2 és fél mázsa búzát, ugyanannyi kukoricát szerződtek hektáronként. Közös állatállományt Nem járulnánk azonban hozzá a társulások további gazdasági és szer­vezeti megerősödéséhez, ha nem ten­nénk szóvá egy-két olyan kérdést, amit szem elől tévesztett a városi népta­nács mezőgazdasági osztálya. A tár­sulások az elmúlt évek alatt kizárólag csak szántóföldi növénytermesztéssel és egyik-másik még zöldségtermesz­téssel foglalkozott. Pedig igen kifize­tődő volna a merinojuh tenyésztése is. Ezzel a kérdéssel vajmi keveset fog­lalkozott­­ a városi néptanács, habár néhány­ társulási tag már tett ilyen irányú javaslatot. A Győzelem útja társulás tagjai vetették fel először a közös juhállo­mány létesítésének a gondolatát. A tagok egy részében megvan a hajlan­dóság, hogy legelőiket tagosítsák és közös merinójuh állományt létesítse­nek. A November 7 és a Drum Nou mezőgazdasági társulás tagjainak is kitűnő legelői vannak. Ügyes kezde­ményezés folytán 2—300 darab merino juhot is tudnának tartani kevés be­fektetéssel. Beszélnünk kell arról is, hogy a társulásokban ideje volna kidolgozni a vetésforgó bevezetésének tervét. Noha a társulások összterületének 15—20 százalékán bodorkát vetnek és utána búzát, ez nem­ kielégítő megoldás. A mérnököknek oda kell hatniuk, hogy jól átgondolt vetésforgó alapján in­duljanak el a közeljövőben a szalon­tai társulások. Növelni kell a közös alapot Végezetül pedig említsünk meg még egy igen fontos kérdést: a mezőgazda­­sági építkezések helyzetét. Bár néhány társulás rendelkezik kisebb-nagyobb épülettel, ez nem kielégítő. A mező­gazdasági építkezések a társulásokban háttérbe szorulnak. A szalontai tár­sulásoknak nagyságukhoz mérten fel­tétlenül­ szükségük, van­ raktárakra s a közös állattenyésztés meghonosításá­val egyidőben pedig istállókra és ka­rámokra. Magától értetődő dolog, hogy a mezőgazdasági építkezésekhez pénz­re van szükség. Ehhez viszont feltét­lenül szükséges a közös alap fokozot­tabb növelése. A néptanács arra törekedjen, hogy meggyőző munkával járuljon hozzá a társulások további gazdasági és szer­vezeti megerősödéséhez, ami csak erős állóalapon keresztül biztosítható. NAGY V. ISTVÁN

Next