Előre, 1964. március (18. évfolyam, 5079-5104. szám)

1964-03-01 / 5079. szám

2 A meglepetésekről Ha az adások értékeléséhez azokat a szempontokat akarnánk alkalmazni, amelyek alapján kéthetenként odaítél­jük a pálmát a leggondosabban előké­­szített, a legérdekesebb, a legeredetibb, vagy a leghumorosabb adásnak, kétség­telenül hibát követnénk el. Mert épp­úgy, ahogy nem lehet almákat szilvával megszorozni, ugyanúgy nem lehet ugyanazon a mérlegen mérni egy kézi­labdamérkőzés és mondjuk a „Filmúj­donságok“ című adás értékét. Már­pe­dig a televízió adásai amúgy is eléggé változatosak, és e tekintetben állandó fejlődést mutatnak. Az utóbbi két hétben lényeges változások következtek be a tele­vízió műsorában. A szokásosnál több megszokott műsorszám maradt el, hogy helyet adjon a helyszíni közvetí­téseknek. Megtörtént, hogy mindössze néhány órával a műsor megkezdése előtt értesítették a nézőközönséget a változásról. Igaz viszont, hogy kivétel nélkül minden esetben igazoltnak ve­hetjük a műsorváltozást, nem csupán az adott körülményekre való tekintet­tel, hanem a minőség szempontjából is­­—: ezek az adások rendszerint lénye­gesen jobbak voltak a program sze­rinti­­műsorszámoknál. Példának említ­hetjük azt az előadást, amelyet a kai­rói nemzetközi fesztiválról első díjjal hazatért folklór-együttesünk mutatott be, valamint a George Enescu filhar­monikus zenekar hangversenyét (ame­lyet a nép művésze, George Georges­­cu vezényelt). Mindezért dicséret és elismerés illeti a televíziót, amely — meglepetésszerűen — magas művészi színvonalon álló műsorszámokkal ör­vendeztette meg a nézőit. Amit azonban nem tudunk megérte­ni, az a fent említett figyelemre méltó alkalmazkodó képesség másik oldala : nem gondoskodtak arról, hogy a meg­változott műsorszámot megelőző és kö­vető adások valamelyes összhangba ke­rüljenek. Pontosabban arról van szó, hogy a televízió, amely általában vigyáz adásainak változatosságára, ebben az esetben figyelmen kívül hagyta ezt a kö­vetelményt, így például a Kairóban díj­nyertes népi­ együttes ugyancsak folklór jellegű műsorszámok közé ékelődött be, így aztán több napon keresztül bizo­nyos egyhangúság uralta a képernyőt. Még szembeötlőbb volt véleményünk szerint a február 24-i (hétfői) filhar­monikus hangverseny (Haydn, Brahms) műsorba helyezésével szemben tanúsí­tott nemtörődömség. A hangversenyt ugyanis a „Zenei napló“ követte. Tud­juk, hogy ez a műsor rendszeresen hétfőn szerepel. A műsor változatos­sága érdekében azonban, mint annyi más esetben, ezen is változtatni kellett volna. És mégis be kell ismernünk, hogy a napsugaras, lüktető ütemű, az ötletgaz­dag folklór adások kitűnő bevezetőül szolgáltak a következő héthez, amely­nek gazdag műsorát egyaránt jellemez­te az általános műveltség terjesztése, a Az előzmények ... hírnév, a fran­cia könnyűzene egyik legsokolda­lúbb művészének nimbusza, éne­kes, a Pathé-Marconi hanglemez­tröszt egyik fő­sztárja, zeneszerző, akinek dalait olyan nagyságok éne­kelték és énekelik, mint Edith Piaff vagy Charles Aznavour, aki filmze­nét is ír (nálunk a „Babette a hábo­rúba megy“ kísérőzenéjével vált mint ilyen ismertté), sőt az operával is kísérletezett nemrégiben. Filmszí­nész, olykor-olykor rendező is, és világszerte ismert előadóművész. Az ismerkedés .... A Köztársa­sági Palota hatalmas hangulatosan megvilágított színpadán megjelenik egy ember, leül és dobolni kezd. Ez­után a hatásos bevezetés után, a szólista parádés belépőjét várnánk, de nem, még a jazz-dob szóló per­­gése közben észrevétlenül belépett egy könnyed mozgású, mosolygós, csupa­ ideg fiatalember, Gilbert Bécaud. 25—26 évesnek gondolná az ember, pe­dig ... nem annyi. Köz­vetlen szavakkal — persze dalban — invi­tálja be a színpadra a „fickókat“, vagyis a kí­sérő együttes többi tag­ját, a zongoristát, a gi­tárost és a nagybőgőst is. Ettől kezdve megál­lás nélkül gördül to­vább a műsor: nincs konferanszié, hajlongás a közönség felé. Úgy tűnik, hogy nem is annyira a hallgatóság, mint inkább társai, sőt olykor csakis önmaga kedvéért énekel Gilbert Bécaud. Nem áll ki a színpad elejére, hanem folyton mozog, elvegyül a zenészek között, hol egyikhez, hol másikhoz fordul, hol bizalmasan félre­vonul a gitárossal, hol meg a zongoristát állítja fel a helyéről és önmagát kíséri csöppet sem dilettáns módon. Hangulatot, jó­kedvet teremt, mozog, gesztikulál, sőt táncol is ha kell, nem hiába neve­zik a „200 000 voltos" énekesnek. Ha elfárad, pihenésképpen megint csak a zongorához ül, kiküldi a töb­bieket és lassúbb ritmusú, intimebb hangulatú dalokat énekel a sanzo­nok „örök“ témáiról, a szerelemről, a barátságról („A barátom volt", „Marie, Marie“, „És most“). Csak ritkán ironikus — mint például a Párizsban szórakozó németről szóló dalban — s ez kár, mert humora telibetalál. Inkább a tájak, a távol­ságok nosztalgiáját kedveli, a „Va­sárnap Orly-ban", „A varsói zongo­rista", „A bikaviadal“ című dalo­kat. (Mellesleg szólva szerettük vol­na megtudni — de az OSTA prog­ramjából nem tűnt ki — hogy mind­ezek a dalok Bécaud saját szerze­ményei voltak-e vagy pedig másé ?) Persze a francia művész nem olyan értelemben vett énekes, mint Clau­dio Villa vagy éppen Vico Torriani, nincs nagy hangja, sőt orgánuma kissé rekedtes is, de a sanzonének­lésnél a hangsúly amúgy is a kife­jező szövegmondáson, a rokonszen­ves magatartáson és a temperamen­tumon van. Ez pedig van Bécaud­­nak ! Csak úgy sistereg körülötte a levegő. De.... Néhány kritikai észrevétel is akad. Először is, egy bizonyos idő után, egy-egy már a túlzásba át­csapó energiakitörés mögött mester­séges felfokozottságot vélünk fel­fedezni. Azonkívül más itt járt fran­cia sanzon-énekesekkel — például Yves Montand-nal, Jacqueline Fran­­cois-val, Charles Aznavour-ral össze­hasonlítva, úgy tűnik, hogy Bécaud kevésbé ismeri a kimondott szó, a hangsúlyozás, árnyalás, utalás ki­apadhatatlan lehetőségeit, mint a­­mazok és ezt külsőséges eszközök­kel, gesztusokkal, mimikával igyek­szik pótolni, — sokszor rokonszen­vesen, sohasem ízléstelenül, de nem mindég sikerrel. LÁZÁR JUDIT : jó ízlés érvényesítése, a kiegyensúlyo­zott mértéktartás — a televízió sajá­tosságainak messzemenő figyelembevé­telével. A televízió e heti adásai közül ezúttal elsősorban A rövid műfaj mes­terei c. sorozatban — a Cervantes és a Michelangelo műsorok — valamint a Könyvespolc — érdemlik meg a dicsé­retet. Egyes szórványos és egyéni próbál­kozások, valamint a Halló, vidék ! című gyenge közvetítés után hazánk tarto­mányai újabban reprezentatívabb mó­­­don jelentkeznek a televízió műsorá­ban. Kolozs, Bánát és Brassó után, amelyek tájaik szépségével, éne­keseik, táncosaik bemutatásával örven­deztették meg a televízió nézőit, Iasi következett, az ősi moldvai városban működő Állami Opera művészeinek ma­gas szintű zenei előadásával, majd Bá­­kó jelentkezett, Csehov Sirályának si­került bemutatásával és Piatra Neamt Tennessee Williams Orfeusz az alvilág­ban című darabjával. Valamennyi adás művészi élményt jelentett a nézők szá­mára. A vidék reális művészi értékek for­rása, amelyeket a televízió hozzáértés­sel és szépérzékkel köt csokorba, re­mélhetően minél gyakrabban, a televí­zió nézőközönségének örömére. GABRIELA DOLGA ZENEI KRÓNIKA Gilbert Bernd Bukarestben A nagybányai szakszervezeti művelődési ház keretében balett-kört szerveztek a gyerme­kek számára, amelyet Elena Popescu tanárnő vezet BEFEJEZŐDÖTT 4 FALUSI KÖNYVHÓNAP A hagyományos akció során ország­szerte a legkülönbözőbb rendezvények ezrei zajlottak le : recenziókat, könyv­­ismertetéseket, csoportos olvasásokat, szimpozionokat tartottak, versenyeket rendeztek, megszervezték az olvasók találkozóit az írókkal és a könyvkiadók szerkesztőivel . Arges tartomány falvai­ban mintegy 2000, Bukarest­­tartomány­ban pedig 3500 ilyen rendezvény zaj­lott le. Megrendezték a politikai, az irodalmi és az agro-zootechnikai könyv napját, a kulturális-tudományos isme­reteket népszerűsítő könyvek napját, az erdőmunkások könyvének napját. A könyvtárakban és művelődési ottho­nokban, a kollektív gazdaságokban könyvstandokat, könyvvitrineket s könyvkiállításokat rendeztek. Élénk tevékenység folyt a könyv­hónap alatt a 7000 falusi könyvtárban. Krisána tartomány 4600 olvasókörében például hetente recenziókat és kollek­tív olvasásokat tartottak. A falusi lakosság nagy érdeklődést tanúsított a kollektivisták körében megrendezett felolvasási versenyek iránt ; Kolozs tartományban 40, Bánát tartományban pedig 100 ilyen versenyt tartottak. A könyvhónapban a falvak lakossá­ga sok írót látott vendégül. Cicerone Theodorescu költő a Dobrudzsa tar­tományi Basarabi községbe látogatott el és elbeszélgetett a kollektivistákkal a falvak új életét megéneklő Povestea Ioanei című költeményéről. Ion Lancran­­jan „Cordovanii” című regénye cse­lekményének színhelyén, a Hunyad tar­tományi Alsóváralján találkozott olva­sóival. A könyvhónapra csaknem egy millió kötetnyi új könyvvel látták el a 730 falusi könyvtárat, 5800 könyvstandot és 28 mozgókönyvtárat. ELŐRE A konstancai kisipari szövetkezeti komplexum új épülete (Agerpres felvétel) A szamosújvári faipari kombinát üzemi étkezdéjében... Bajos párhuzamot vonni egy üze­mi csarnok, a benne folyó termelés és... az üzem kantinja között. Mégis, ha a szamosújvári faipari kombinát étkezdéjéről beszélünk, valahogyan idekívánkozik a fenti párhuzam. Akárcsak az üzemi csar­nokok, az étkezde is fiatal, (1961 óta működik), korszerű és tiszta , akár­csak a műhelyekben készült termé­keké, az üzemi konyhán készített ételek minősége is kiváló és vi­szonylag alacsony önköltséggel állít­ják elő. De nézzünk el a kantinba, ahol jelenleg 110 előfizető fogyasztja a háromfogásos ebédet. Az ebédme­nü, mindig háromfogásos s kétfo­gásos a vacsora, naponta van hús­étel s a változatosságra sem hallani panaszt. A téli hónapokra elegendő mennyiségű zöldségfélét és külön­böző tartósított élelmiszereket rak­tároztak el, ezeket megfelelően ke­zelik, tehát nincs romlás. Dicséret illeti a szakácsot, Apahidean Ale­­xandrut, aki nemcsak kalóriadús, de igen ízletes ételeket tud készí­teni. A kantinban felszolgáló személy­zet munkájára sincs panasz, Fun­­dulan Nastasia, Duma Ana és Ju­­can Nastasia figyelmesen, gyorsan, egyszóval szakszerűen elvégzik fel­adatukat. Szólnunk kell a „guruló büfékről“ is, amelyekkel az étkezde dolgozói minden nap 10 óra 45 perc­kor és délután 6 óra 45 perckor — az étkezési szünetekben — meg­jelennek a műhelycsarnokokban s különböző hideg ételeket árusíta­nak. A munkások iránti figyelmes­ségnek ez a módja jól bevált, a gu­ruló büféket mindig várják és „ki­ürítik“. Sajnos észre kellett vennünk egy hibát is az üzemi étkezdében. A mo­dern felszerelést még nem tudják megfelelően kihasználni. Jó ideig nem működött például a mosogató­gép, és még most sem működik min­den hűtőfelszerelés, mert az 506-os számú szerelővállalat szakemberei felületesen dolgoztak. Sajnos eddig az üzem főgépésze sem intézkedett hogy ha már az illető vállalat nem, a nálunk lévő szakemberek tegyék üzemképessé a modern berendezé­seket. Januárban új vezetőséget vá­lasztottak a kantin élére, reméljük tehát, hogy a szakszervezet támoga­tásával az üzemi étkezde korszerű felszereléseit is hamarosan üzembe helyezik. TÖRÖK FERDINAND, önkéntes tudósító. Tonitza életműve — egy kiállítás tükrében A kortárs román képzőművészet csm. egyik nagy fejezete tárul ki előttünk most a Művészeti Mú­zeum nagyszabású kiállításán. „Tonitza mester ! — mondja Arghe­­zi. — Rád várnak mind a madarak és a tavasz hófehér liliomai. Miért késle­ked el ?“ Az idei év koratavaszi hangu­latot idéző első heteiben Tonitza mes­ter hívott meg bennünket, hogy keres­sük fel, elegyedjünk szóba vele, te­kintsük meg műveit. Olyan a mű, mint egy életábrázoló regény, mert Tonitza , a festőművész, a grafikus, az író, a műkritikus, a tanár és nem utolsó sor­ban Tonitza az ember — mindazzal amit végzett az emberekhez, a történe­lemhez szól­ó ecsetével és tollával vi­lágegyetemet épített, művészi alapos­sággal, mesteri tudással, világos elmé­vel és mély érzelemmel, éveken, évtize­deken át érvényesülő időtálló for­mában. A kiállítás gazdag anyaga elénk tárja a művész életútját. A moldvai Birlad­­ból indult el, itt született 1886 április 13-án. A fiatal Neculainál már korán megmutatkozik a készség a rajzoláshoz, ami gyermekkorában sok kellemetlen­séget okozott neki, mert szülei, anyagi nehézségekkel küszködve, hat gyermek­kel a családban, csírájában próbálták elfojtani a legnagyobbik fiú művészi hajlamait. Csak egyik nagybátyja tanú­sít megértést iránta, tőle kapja első festékes dobozát és ugyancsak ő segíti hozzá, hogy utóbb beiratkozzék a iasi-i képzőművészeti iskolába. A város kul­turális élete, a haladó eszmék — ame­lyek hamarosan foglalkoztatni kezdik Tonitza képzeletét — lényegesen hoz­zájárulnak a fiatal művész világnéze­tének és életfelfogásának kialakításá­hoz, segítségére vannak abban, hogy a későbbi haladó szellemű művésszé vál­hasson. 1907-ben Münchenben folytatja ta­nulmányait, ahol megtanulja tisztelni a rajz fegyelmezettségét. Beutazza Olasz­országot, amely feltárja előtte művé­szetének kincseit és egy ideig a párizsi műtermekben tanyázik. Az életörömre, fényekre és színekre igazán idehaza talál rá, ahova 1911-ben tér vissza vég­legesen. Utolsó vizsgái után Iasiban telepszik le. Ettől kezdve három évtizeden át Tonitza az ország kulturális és művé­szeti eseményeinek középpontjában áll. Tonitza nélkül el sem képzelhető az akkori idők szellemi élete. A múzeum termeiben összegyűjtött száz meg száz festmény, akvarell és rajz, állami és magángyűjtemények darabjai alkotják Tonitza világegyetemét ; szemlélteti fejlődését lépésről lépésre, fejezetről fejezetre követhetjük. Állandó feszült­ségben él, nagy örömök és nagy fájdal­mak között, kétségbevonhatatlan győ­zelmek és a burzsoá­ földesúri rendszer viszonyaival magyarázható elkerülhe­tetlen vereségek között. A kiállításon sok olyan rajzot látunk, amely a tízes és huszas évek baloldali sajtójában látott napvilágot. Tonitza élvonalbeli helyet foglal el korának hazai politikai vonatkozású grafikájá­ban. Egyes rajzai az első világháború utáni munkásmozgalmi harcok jelké­peivé lettek. Tonitza rajzai, amelyeket a szűkszavúság, a pontosság és a kife­jezőkészség jellemez, sokoldalúan, át­fogó hatással bírálják a kor viszonyait, leleplezik az uralkodó osztály erkölcsi romlottságát, a kizsákmányolok kap­zsiságát, feltárják a háború borzalmait és gyászos következményeit. A kérdé­sekre, amelyeket a művész felvet, min­dig megtalálja a találó választ, amely azonos a nép törekvéseivel. Elég, ha csupán néhány címet említünk meg a kiállításon szereplő meggyőző erejű munkák közül: „Az oroszországi for­­radalom„December 13-án este 7 órakor“, „A mérleg nem hazudik töb­­bé*­ „Bolsevizmus“, „Hogyan jutalmaz a haza“, „Halottak párbeszéde“ ... Az eszmei mondanivaló világosan, félre­érthetetlenül érvényesül a művész szin­­tetizáló képességén keresztül. Főz­z az ádáz osztályellentétektől Már marcangolt világ, amelybe kímé­letlenül belevág a művész bon­colókése, gyakran felrémlik Tonitza festményein is. A festészet sajátos esz­közei szélesebb távlatokat nyitnak a művész előtt. A szegény sor­súak életé­ből merített képek sorozata mellett láthatjuk az arcképek sokaságát, (ame­lyek között külön fejezetet képeznek a gyermekeket — és többnyire a szomo­rú hangulatú — gyermekkorát ábrázoló művei), életképeket különböző ember­típusokkal, hangulatképeket, fényben fürdő tájképeket. Nem hiányoznak a dús érzelmeket hordozó virág­képek és csendéletek, valamint az emberi test szépségeit magasztaló alkotások sem. Tonitza gyűlölte a kizsákmányoló osz­tályok képviselőinek testi és erkölcsi rútságát, ugyanakkor pedig, egynek érezve magát a néppel, gyengéd szere­tettel közeledett a gyermekekhez, fi­gyelmes szemmel vizsgálta a népművé­szet színskáláját és díszítő elemeit, él­vezettel ízlelte a táj, a virágok, az em­beri szépség báját. A kiállításon látható Tonitza egyik első munkája, a Sakkjátékosok, amely egyes jellegzetességei révén különösen érdekes számunkra : egyfelől észreve­hető a képen a művész hajlama a kari­katúra iránt, másfelől már ezen a mű­vön is meglátszik, hogy alkotójának komoly mondanivalója van. Magára vonja figyelmünket a biztos vonalveze­tés és a kompozíciós tudás is. A most együtt látható művek annak­idején a művész számos kiállításán, hi­vatalos tárlatokon szerepeltek és soha­sem hiányoztak azokról a magas mű­vészi színvonalú megnyilvánulásokról, amelyeket „A négyek“ — Tonitza, Ste­fan Dimitrescu, Francisc Sirató festő­művészek és Oscar Han szobrászművész — kiállításaiként tartunk számon. Sok munkáját a múzeumok értékes gyűjteményeiből ismerjük, más képei magángyűjteményekből származnak. Az utóbbiak azonban reprodukciók révén épp oly közismertek mint az előbbiek. Kétségtelen, hogy a kiállított képek nem képviselnek egységes színvonalat. Egyes munkáiban az érzelgősség je­gyeit fedezhetjük fel, másokból az el­­mélyültség hiányzik. Ezek rendszerint el is kerülik figyelmünket és inkább dokumentum jelentőséggel bírnak, te­kintve, hogy a gyűjteményes kiállítás minél teljesebb képet kíván adni a mű­vész tevékenységéről. Eként azokat a munkáit szeretnék­­ most megemlíteni, amelyek mé­lyen bevésődnek emlékezetünk­be és a múzeumból való távozásunk után is foglalkoztatnak. Nyilvánvaló, hogy cikkünk keretében ezek közül is csak néhányat sorolhatunk fel, amelyek a művész tevékenységének különböző állomásait jelzik, figyelemreméltó képviselőiként azoknak a műfajoknak, amelyekkel a művész gyümölcsöző te­vékenysége során foglalkozott. Nagyszámú gyermek portréi között nem kerülheti el figyelmünket „Katius­­ca lipoveanca“ meleg, kifejező arca, eleven szeme és a dekoratív háttérből kiemelkedő hamvas arcocskája. Éppoly szelíd, bájos ez az arc, mint a „Hol­land kislány“ arcképe, vagy „Az er­dész kislánya“. Mennyire különbözik ezektől például Gala Galaction arcképe amely ugyanebből az időszakból szár­mazik (1920—1926). Már maga a tárgy megköveteli a különbséget. A portré, amit az akkori sajtó „A jövő embere“ címmel emlegetett, kifejező, keresetlen egyszerűséggel megfestve bontakozik ki a háttérül szolgáló ipari tájból. Kézen­fekvő a jelképesség, amely elsőrendű­en foglalkoztatta annak idején a mű­vészt. Az arcképek közül elsősorban A bohóc, A bohóc felesége és A bohóc leánya vonja magára a figyelmet. Mind­három képen a lakonikus festői eszkö­zökkel visszaadott arcok arról a nehéz, szomorú életről beszélnek, amely a ki­zsákmányolás letűnt világában a mű­vész­ sorsot jellemezte. Tonitza önarcképei vallomás-erejűek. Teljes őszinteséggel olyannak festette meg saját arcmásait, amilyen ő maga életében volt: eltökélt, határozott, megfélemlíthetetlen­­ és örökösen tépelődő férfi arca tekint le ránk. Ez a tépelődés késztette arra, hogy a gyermekarcok sokasága mellett az elnyomottak világának egyes jellemző képeit is vászonra vesse. Ide számít­hatjuk kombattív jellegű kompozícióját A kenyérsor-t is, amelynek szögletesen darabos festői megfogalmazásával a meggyötört emberek csoportjának lát­ványát még erőteljesebbé teszi. Ezekből a tépelődésekből fakadtak a Fogaras vidékén, Valeni de Munteban, vagy a Fekete-tenger partján jártakor festett, embereket és tájakat ábrázoló víz- és olajfestményei. De ebből az alkotó egyéniségből fa­kadtak azok az aktok, virágképek és csendéletek, amelyeket csak a lírai költészet legmegkapóbb alkotásaival hasonlíthatjuk össze. Ki­­állítást nézünk. Vissza-visszaté­­­­­rünk a már megtekintett képek­hez. Tonitza, aki teljes határo­zottsággal jelentette ki : „Megingatha­tatlanul hiszek művészetünk értékében. S főleg, hiszek művészetünk jövendő­beli értékében maga bizonyította be nekünk e szavak igazságát. Most ott áll ő is a mai művészek oldalán, akik tovább viszik a fáklyát, — amelyet To­nitza és más mesterek emeltek magasra, utat törve a korszerű román festészet számára, az egész néphez szóló művé­szet útját egyengetve — amint azt más nagy művészekkel együtt Tonitza is óhajtotta, álmodta és megvalósítani igyekezett. HORIA HOR­IA 1964. március X., vasárnap A SZAKOSÍTOTT JAVÍTÓ BRIGÁDOKKAL Segítjük a kohók folyamatos üzemeltetését A gépcsoportok és felszerelések teljesítő­képességének maradékta­lan kihasználása nagymértékben függ a javítások idejének csökken­tésétől, a véletlen leállások, kie­sések elkerülésétől. Hogy az ilyen természetű javításokat minél gyor­sabban lebonyolíthassuk a vajdahu­nyadi I. és II. nagyolvasztó részle­gen még az elmúlt év decemberében megalakultak a szakosított javító­csoportok. Ezekben a csoportokban különböző szakmáknak és gépcso­portoknak megfelelő képesítésű dol­gozók vesznek részt. Megvan ugyan az állandó munkakörük, de emellett feladatuk a berendezések átvizsgá­lása, a hibák felfedezése, kijavítása, a leállás megelőzése és az állási idő lerövidítése. A szakosított javító csoportok megszervezésének szük­ségességét csupán egy kiragadott példával szeretnénk alátámasztani. Tavaly egy tolózár kicserélése a Cowper-levegőmelegítőknél 16—24 órába került. A szakosított javító­brigád jó megszervezésével ma a tolózár kicserélése csupán 2—2,5 órát vesz igénybe. A javítási idő lerövidítését első­sorban az tette lehetővé, hogy az alkatrészek előkészítését még a ko­hó működési ideje alatt elvégezzük s így a kohót csak pont a kicserélés idejére állítjuk le. Januárban 16 óra helyett 14 óra alatt javították meg a csoportok az ötös kohó melegségve­zetékeit és az adagolószalagot. A véletlen leállásokból származó időveszteség az elmúlt év ugyan­ezen időszakához viszonyítva csök­kent, ami természetesen a nyersvas­­termelés növekedését eredményezte. Az egyes kohócsoportnál például tavaly januárban és februárban het­ven leállásból 566 tonna nyersvas veszteség származott, a kettes ko­hócsoportnál pedig ezen időszakban a véletlen leállások eredményeként szintén sok tonna nyersvassal ter­meltünk kevesebbet. Ezek a veszte­ségek természetesen kedvezőtlenül befolyásolták az évi termelési terv teljesítését. Az év kezdetétől február köze­péig éppen a javító csoportok meg­szervezésének eredményeként csök­kent a véletlen leállások száma és a javítási idő , sikerült túlszárnyal­ni a nyersvas termelésben reánk háruló tervfeladatokat. A kettes ko­hócsoport munkaközössége ez év januárjában például 6252 tonna nyersvasat termelt terven felül és ezzel párhuzamosan 22 lejjel keve­sebbe került egy tonnának az előál­lítása. A kohó munkaközössége feb­ruárban 1200 tonna nyersvasat állí­tott elő terven felül a fajlagos koksz fogyasztásának csökkentésé­vel. Szinte ugyanezeket a kiváló ered­ményeket mondhatjuk el az egyes kohó termelésével kapcsolatban a szakosított javító csoportok jól kö­rülhatárolt tevékenységének ered­ményeként. Egy hónap alatt a kohá­szok 1421 tonna nyersvassal halad­ták túl előirányzott tervfeladataikat és a fajlagos kokszfogyasztást a tonnánkénti 10 kilogrammos válla­lás helyett 11 kilogrammal csökken­tették. Említésre méltó az a tény, hogy a szakszervezeti bizottság által szer­vezett termelési megbeszéléseken a javító csoportok tagjainak egy ré­szét kitüntették a szocialista mun­kaversenyben elért eredményeikért. Elismerésben részesült Petru Al­masan, Ioan Ciubuc az egyes kohó­csoportból, Nagy Ferenc és Costica Mirea a kettős kohócsoportból. A tartományi pártkonferencia ha­tározatainak értelmében a pártszer­vezetek bürói figyelmének központ­jában áll a javítási grafikonok szi­gorú­­betartása, mely fontos tényező a gépcsoportok működési idejének meghosszabbításában. A termelési értekezleteken szabályos időközön­ként ismertetjük a munkásokkal a gépcsoportok javításával­­ és kar­bantartásával felmerülő kérdése­ket. Ugyanakkor rámutatunk azok­ra a tényezőkre is, melyek a gépcso­portok idő előtti megrongálódásához vezetnek. Ez főleg olyan okok miatt adódik elő, hogy egyes munká­sok helytelenül kezelik a rájuk bí­zott gépeket. Ilyen esetek előfor­dultak az egyes nagyolvasztó rész­legen, ahol a hídmérleget kezelő munkások nem rendelkeztek kellő szakmai ismeretekkel, hibásan ke­zelték a gépeket. A tényeket megál­lapítva ezeket a munkásokat alapos szakmai kiképzésben részesítettük, hogy eleget tehessenek feladataik­nak. Az I. és II. nagyolvasztó rész­legeken szakmai továbbképző tan­folyamokat szerveztünk a karban­tartó részleg dolgozói számára. Azok, akik közvetlenül a gépeken és gépcsoportokon dolgoznak, a munkásegyetem tanfolyamait láto­gatják. A továbbképző körökön a két kohócsoport több mint 400 mun­kása vesz részt. Az előadások meg­tartásával a legjobb mérnököket és technikusokat bíztuk meg. A tavalyi tél nagy hidege nem egy esetben zavart okozott a beren­dezések működésében. Hogy ez ne ismétlődhessék meg az idén is, időszakos javító brigádokat szer­veztünk. Ezek a csoportok éjjel­nappal készenlétben állanak. Tevé­kenységük abban különbözik a sza­kosított javító brigádokétól, hogy nemcsak saját részlegükön hanem bárhol máshol, ahol szükség van rá­juk, közbelépnek. A két kohócsoport pártalapszer­­vezete az egész munkaközösség tá­mogatásával továbbra is tanulmá­nyozni fogja az új munkamódszerek bevezetésének lehetőségét a vélet­len leállások, a hideg és meleg ja­vítások idejének csökkentése érde­kében, hogy sikeresen eleget tehes­sünk a ránk háruló tervfeladatok teljesítésének és túlteljesítésének. VALENTIN BRAUNER az I—IV kohócsoport, GHEORGHE DUMITRU az V—VI kohócsoport párt­­alapszervezetének titkára Korszerű feldolgozás, szakszerű művelés (Folytatás az­­ oldalról) szántásba, trágyázatlan földbe, eseten­ként pedig répa után vetik a répát. A földterületek gazdaságos kihasz­nálása, nem kevésbé a cukorrépater­mesztés népgazdasági jelentősége indo­kolja, hogy a rajoni mezőgazdasági ta­nácsok még a tavasz beállta előtt konkrét segítséget nyújtsanak a terü­letek kijelölésében ott, ahol ez prob­léma. Megengedhetetlen ugyanis, hogy miközben sokezer munkaegység fel­­használásával néhány száz hektárnyi kopár domboldalt visszahódítanak a mezőgazdaság számára, a répater­mesztés „selejtjeként“ a legjobb szán­tóföldek pocsékolódjanak el. Azt per­sze senki sem várja, hogy már az idén megszűnjön a „selejt“ egy két százalé­kos csökkentés viszont könnyűszerrel megvalósítható. Elegendő a növénysűrűség? A termőföld kihasználásával szoro­san összefüggő probléma a hektáron­kénti növénysűrűség szabályozása. A szentgericei kollektív gazdaságban szá­k fenti táblázat világosan mutatja, hogy 25—30 ezres tőszám különbség­nél a hektárátlag már mintegy felére csökken. Természetesen a magas hektár­átlag megvalósításának alapfeltétele megfelelő tápanyagszükséglet fedezése. Az ugrai kollektív gazdaságban azokon a parcellákon, ahol bőséges istállótrá­gyázást alkalmaztak szembetűnő volt a hozamnövekedés. Sajnos egyelőre még sok kollektív gazdaságban nem fordí­tanak érdemleges figyelmet a növény­sűrűség s ezen belül a tápanyagszükség­let biztosítására. A csergeti kollektív gazdaságban a tavaly a hektáronkénti növénysűrűség az ötvenezer alatt ma­radt s ennek megfelelően a termésho­zam is tízezer kg-nál alacsonyabb volt. A fenti példa persze szélsőséges eset, de tény, hogy a cukorrépatermesztő gazdaságok döntő többségében kilenc­venezer alatt van a tőszám. Ennek el­lenére több szocialista egységvezető­vel folytatott beszélgetés során az a vé­lemény kristályosodott ki, hogy ezen a téren nincs különösebb probléma. A jövő szempontjából nézve ténylegesen megnyugtató körülmény az, hogy az elégtelen növénysűrűség az esetek többségében nem téves felfogás kö­vetkezménye. A szocialista egységek vezetői ma már elismerik a magas tő­szám előnyét, ami kifejezésre jut ab­ban is, hogy a vetésnél ennek megfe­lelő mennyiségű magot hintenek el. Más viszont a helyzet a növényápolás­nál. Dellőben például a kapálást egy e­lőkapa helyett széles kapával végezték s így megtizedelték a répát. Hasonló volt a helyzet a karácsonyfalvi, mak­­falvi, csávási, sőt még a bándi kollektív gazdaságban is. Helyenként károsan be­folyásolja a hektárátlagot az is, hogy a hiányosan kelt területek újravetését elhanyagolják. Az igazsághoz tartozik viszont az is, hogy nem egy esetben az anyagi érdekeltség mellőzése is ki­hat az eredményekre. A tavaly a tar­tomány gazdaságainak túlnyomó több­ségében a cukorrépánál nem vezették be a pótjavadalmazást s a mennyiségi bálynak tekintik, hogy minimálisan nyolcvanezer tő répát biztosítsanak minden hektáron. Hasonló törekvés­sel találkozhatunk Marosugrán is. E gazdaságot a tavaly kiváló eredményei­ért külön jutalmazták az ugraiak vi­szont a zárszámadási elemzéskor meg­győződtek arról, hogy bár jó ered­ményt értek el, a növénysűrűség sza­bályozásával sokkal magasabb termés­eredmény biztosítható. Tanulságként mellékeljük a három brigád ide vonat­kozó statisztikáját: teljesítmények utáni hajsza eredmé­nyeként bizony megritkult a répa. Problémát jelentett az is, hogy ahol bevezették a hozam utáni javadalma­zást a brigádok számára ott is túl ma­gas átlagot terveztek. Jellemző példa erre a szentgericei kollektív gazdaság. Itt, amint már az előbbiekben említet­tük szép eredményeket értek el az elmúlt esztendőben, pótjavadalmazás­ban viszont csak egy brigád részesült, az is csak kis mértékben. Addig ugyanis, amíg a gazdaság globális ter­vében a répánál 23 ezer kg-os átlagot terveztek, a brigádok többsége 30—35 ezres előirányzatot kapott. Íme egy példa: A hármas számú brigád tervé­ben 35­ ezer kg-os előirányzat szerepelt s bár 25 ezer kg-os átlagot értek el — ami mintegy tízezer kg-mal magasabb a tartományi átlagnál — nem részesül­hettek prémiumban. Az idén nemcsak Szentgericén de máshol is vigyáztak erre a tervezésnél. A tartományi me­zőgazdasági tanács útmutatása alapján a konkrét helyi adottságoknak jól meg­felelő és normális időjárási viszonyok mellett megvalósítható termésátlagokat iktattak a tervbe s így most már a ta­gok közvetlenül érdekeltek a hektár­­hozam növelésében. E vonatkozásban rendkívül fontos az, hogy ne csak a brigádok, hanem a csoportok is meg­kapják a tervet, hiszen tavaly sok e­­setben a pótjavadalmazásnál kizárólag csak a brigád teljesítményét vették fi­gyelembe. A cukorgyár nyersanyagszükségleté­nek fedezése, a kollektív gazdaságok jövedelmének növelése céljából termé­szetesen a réptatermesztés más vonat­kozásaiban is akad javítanivaló, így például megoldásra vár a gépesítés ki­­terjesztése, a műtrágyázás nyújtotta le­hetőség hasznosítása, a betegségek és kártevők leküzdése stb. A cukorgyár lelkes munkakollektívája fáradságot nem ismerve küzd is az élenjáró agro­technika meghonosításáért. A cukorré­patermesztők közeljövőben sorra ke­rülő tartományi értekezlete remélhető­leg hasznos fórum lesz e tekintetben. A brigád vetésterület Hektáronkénti Terméshozam megnevezése hektár tőszám kg Ugrai brigád 88 85—90 ezer 25700 Dellői brigád 62 70—75 ezer 20450 Vaideiui brigád 40 55—65 ezer 12750

Next