Előre, 1967. október (21. évfolyam, 6191-6216. szám)
1967-10-01 / 6191. szám
ÍV SPELEONAUTÁK NYOMDOKAIN AZ ORSZÁG LEGHOSSZABB BARLANGJÁBAN A Sebes-Körös legszebb pontján, ott, ahol szürke sziklák ölelkeznek a Sonkolyos felől tajtékozó kék áradattal, nyílik a Szelek barlangjának bejárata. Itt hatolt be elsőnek 1957 április 6-án Bagaméri Béla, a kolozsvári „Metaiul Roșu“ fiatal mérnöke, a föld gyomrába, azért, hogy tíz év letelte után ma mint hazánk első barlangjáról írhassunk a „Szelek“-ről. A barlang nevét onnan kapta, hogy az óriási folyosóin átfújó légáramlat különös hangokat csalt ki a bejárat kőkapujának szikláiból. És amikor ez év májusában arról adtunk hírt olvasóinknak, hogy feltárt járatainak hoszszúságával erősen megközelítette a csúcstartó Topolnițát, ma már büszkén jelentheti a kolozsvári műkedvelő barlangkutatók köre azt, hogy 106 órás földalatti táborozás után 13371 méter az ismert folyosók és termek hossza s ott, ahol a barlangrendszer végét sejtették, és ameddig ez év májusában eljutottak, új, talán még hatalmasabb földalatti labirintus kezdődik, mely alighanem összeköttetésben áll egy másik karsztos tájjal az Izbindis vízvidékével. És a vakmerő speleonauták csúcsdöntő expedíciójáról szólva először talán a felfedezés történetének főbb mozzanataira vessünk egy rövidke pillantást. „BÁTRAKAT SEGÍTI A SZERENCSE “ Közvetlenül a felfedezés után néhány nappal már ott vannak a sokat ígérő sonkolyosi karsztnál a kolozsvári alpinisták és barlangkutatók, akik vízfestéssel igyekeznek megállapítani a földalatti patakocska futását. 1959- ben még csak 5 km a feltárt járatok hossza, de csakhamar megismerik az emeleti galériákat is, és ha tovább lapozunk a „speológus leltárban“, megtudjuk, hogy roham roham után indult a Szelek és az Izbindis rendszer összefüggésének kimutatására. 1961- ben már a nagyközönség részére is hozzáférhetővé válik a „Szelek előcsarnokaKét évre rá a Hipodrom teremben dolgoznak a kolozsvári Barlangkutató Intézet munkatársai, s Dan Coman, tudományos főkutató, érdekes megfigyeléseket végez főképpen a barlang élővilágára vonatkozóan. Aztán a vakmerő speleológusok veszélyes omlásokat másznak meg, vízzel telt szifokat úsznak át, s 1963- ban nagyszabású turista-találkozó keretében mutatják be „barlangjukat“ a messze földről összesereglett természetjáróknak. A bejárat fölé pedig odakerül a Természetvédelmi Bizottság táblája is, tudtul adva a látogatónak, hogy ezentúl a barlangrendszer törvényes védelem alatt áll. 1965 telén elkészülnek az első földalatti átjelzések is, főképpen a rendkívül bonyolult „Labirintus járatban". Most már 7 kilométer hoszszúságban ismert a Szelek barlangja. És akkor kerül sor a Hadsereg Központi Házának alpinistáira, akik Cristea Emílián érdemes sportmester vezetésével és a kolozsvári Barlangimutató Intézet tagjainak közreműködésével törnek előre a barlang fő folyosóján. Sokáig az általuk elért pont jelentette a rendszer fináléját. Ebbe azonban sehogyan sem akartak belenyugodni a felfedezők. Még ugyanabban az évben 18 főnyi csapatuk indul rohamra. Egy jelentéktelen sziklarepedésbe behatolva, szűk sziklafolyosó „kutyaszorítóján“ átvergődve, négy hatalmas földalatti terembe jutottak. Sötétbe vesző mennyezet oszlopai, táncteremhez hasonló tágulatai fonódtak itt öszsze szépséges cseppkövekkel, kőgyertyákkal, kalcit kristályok milliárdjait csillogtató drapériákkal. És mindenütt a Szelek barlangjára annyira jellegzetes és jellemző „anthoditok“, csodás bazsarózsákat, szegfűket és margarétákat utánzó kővirágok szegték útjukat sokszor egész szőnyeget terítve lábaik alá. Órákig gyönyörködnek az akkor feltárt Amatőrök termében, majd a gigászi Cseppkő palotában vagy az Ezeregy éjszaka mesealakokat imitáló cseppkőszobraiban. 1966■ őszén kerül sor a nagyszabású „65 órás expedícióra" mely a Kaptafajárat, a Rokokó terem, a Csillogó folyosó és a Korallok termének feltárását eredményezte. Az 1967-es év aztán a „nagy felfedezések“ jegyében indul meg. Január 20 és 22 között három rohamcsapat dolgozik a mélyben, februárban pedig Moravek László mérnök együttese a Lépcsős zsombolyt legyőzve 9791 méterre javítja meg a Szelek hosszúsági rekordját. Aztán, május elsején kedves kis ünnepség színtere volt a barlang előtti tisztás. Barlangjuk 10 esztendős felfedezését ünnepelték a speleológusok. És ennek tiszteletére 11 146 métert tudtak már javukra írni, pontosabban felmérni a kutatók. A barlangnak azonban sehogyan sem akart „vége lenni“ és ezért vakmerő elhatározás született meg a „speósok“ táborában. Augusztus 23-án 7 tagú csoport ereszkedett le a földalatti világba, hogy ott — 106 órát töltve — több csoportot indíthasson a különböző, még ismeretlen járat és folyosó kipuhatolására EGY ÚJ BARLANGRENDSZER KAPUJÁBAN A rohamcsapat vezetője Bányai Károly volt. És amikor ott állottunk velük a csillagfényes nyári éjszakában, a Szelek barlangjának bejárata előtt, elmondotta, hogy a tábor, melyet a barlangnak legszárazabb szakaszában akarnak felütni, bizony 5—6 órai távolságra van a bejárattól. Nem kényelmes ösvényen kell oda lejutni, hanem amúgy csúszva-mászva, olykor nagy gyakorlatot igénylő alpinista technikával. Az első emeleti ún. Hipodrom terem fogadja be azt a kis „földalatti tisztást“ amelynek puha homokjába verték fel a sátrakat, terítették ki a hálózsákokat és helyezték el a körbefutó sziklapárkányokon az élelmiszereket, és a felszerelés darabjait. A tábor és a felszín között három tagú összekötő csoport teljesített szolgálatot Szilágyi Ákos mérnökvezetésével. Munkájukra részben az utánpótlás, részben pedig a biztonsági intézkedések szempontjából volt múlhatatlan szükség. Egy kiadós alvás után délelőtt sikőr indult el az első rohamcsapat egyenesen a végpontot jelentő omláshoz. „Amint feljutottunk a roppant kövekből álló torlasz tetejére — olvassuk Moravek László mérnöknek, az expedíció geológusának beszámolójában — egy óriási terembe jutottunk. Ennek végén igen bonyolult diaklázis (hasadék-rendszer) állotta utunkat. Keresztül törve rajta jutottunk el egy emeleti vizes járatba. A benne folyó patak szinte észrevétlenül szivárgott le egy alsóbb szintre, s amikor újabb másfél kilométert sikerült megtennünk, részben a sziklák közt, részben a jéghideg vízben gázolva, úgy éreztük, erőnk fogytán van. Nem volt már karbidunk sem elég s így vissza kellett fordulnunk. Ez az új és úgy látszik összefüggő vizes járat azonban nagyszerű távlatokat rejteget magában. Meggyőződésünk hogy ott, ahol a Szelek végét sejtettük, egy új hatalmas barlangrendszer kiinduló pontja rejlik“. És miközben a Moravek-csoport befejezte feladatát, Egri Károly és kísérője, Krasznai Béla, egy rendkívül bebonyolult körjárat kibogozásával járul hozzá az expedíció sikeréhez. De a 106 órás földalatti tartózkodás nem csupán újabb szakaszok feltárásának sikerét hozta magával, hanem igen érdekes élettani megfigyeléseknek egész sorozatát. HÁTUNK MÖGÖTT A MÉLYSÉG — ELŐTTÜNK A NAGY ISMERETLEN... A barlangban minden életfunkciónk erősen lelassult — olvassuk Moravek László túrabeszámolójában. — Beértük napi négy órai alvással is és aránylag keveset is ettünk. Akcióképességünk is erősen korlátozott volt. Egy élelmiszercsomag kibontásához, a lefekvés előkészítéséhez vagy éppen egy vacsorafőzéshez csak nagy immelámmal és hazódozással fogtunk neki. Felmondta a szolgálatot időérzékünk is. Bár voltak óráink, mégis valósággal kiestünk az időből. A végpont áttörésére csütörtök este indultunk el a főtáborból, s igen meglepődtünk, amikor az utánunk jövő kisegítő csapattól megtudtuk, hogy már szombatot ír a kalendárium. Az ilyen többnapos barlangi tartózkodás során könnyen felléphet a klausztrofóbia jelensége is, mely a tériszonynak némiképpen ellentéte. A barlang falai mázsás stíllyal nehezednek a barlangjáró lelkére, félelem és pánik érzése fogja el, mely adott esetben idegösszeroppanáshoz is vezethet Jól összeszokott és nagy gyakorlattal rendelkező csapatunknál ilyesmi nem fordult elő, bár volt közülünk olyan, aki bizony érezte, szerencsére csak a «szelet». Rendkívül érdekes volt az is, hogy kijövetelünk után még pár napig rendkívül nyugtalanul aludtunk, felébredve pedig a szoba sarkai mély szakadékoknak, a bútorok bizarr sziklaformációknak tűntek előttünk. Nem tagadjuk, a feltárás során testi és lelki erőnk legvégső határáig mentünk el s így nem csoda, ha több nap kellett ahhoz, hogy teljesen regenerálódjunk". „A feltárás körülményeit röviden így jellemezhetném — írja naplójában Moravek László —: fejünk fölött ingatag sziklatömbök kártyavára, alattunk szakadékok feneketlen torka, hátunk mögött ijesztő mélység labirintusa, előttünk pedig a nagy ismeretlen. És mindez kétnapi «járóföldre» a hegy belsejében. Az ötnapos földalatti tartózkodásból 36 órára volt szükség ahhoz, hogy az új szakaszokat feltárjuk. Ruháink teljesen leszakadtak rólunk, s tönkrement gumicsizmáinkkal együtt el is kellett dobnunk őket. A visszatérés folyamán aztán különös dolgot tapasztaltunk. Rendkívül intenzív memóriazavarok vettek erőt rajtunk. A kihagyó emlékezet nem volt képes visszaidézni azt, hol is vagyunk, merre is járunk. És aki pillanatnyilag ura volt emlékezetének, az vette át a vezetést. Az vitte, szinte kézenfogva, a többieket, akárcsak valami járni tanuló kisbabákat. És bár az összes karbidlámpánk teljes ütemben volt, mégis úgy látszott, mintha tökéletes sötétségben támolyognánk. A legkönnyebb helyeken is úgyszólván leküzdhetetlen tájékozódási nehézségek léptek fel. És mindezt a legnagyobb közömbösséggel viseltük el. — A veszély semmi hatást sem tett reánk, mintha az életösztön is kihagyott volna bennünk“... Sokat, nagyon sokat, lehetne epilógusként írni a bátor és lelkes kutatók munkájáról, tapasztalataik hosszú soráról, de legfőképpen nehézségeikről és óhajaikról is. Mert azok is akadnak ám bőven, mégpedig a dolog természetéből kifolyólag. Eddigi expedícióik kivétel nélkül saját költségükre történtek és, ami még fontosabb, megtakarított szabad idejük számlájára. A nehezen összehozott felszerelés is bizony tönkrement, hiszen a barlangkutatás nem hétvégi sétakirándulás ám. A Barlangkutató Intézettől kölcsönbe kapott gumicsizmákat is bátran le lehet írni a leltárból s az élcsapat kezeslábasainak maradványait is el kellett dobni, amint a kutatók ismét felszínre kerültek. A fiúk is fáradtak, kimerültek, hiszen túlórázással és szabadnapjaik feláldozásával spórolják össze a kutatáshoz szükséges napokat. De bíznak abban, hogy eddigi eredményeikre való tekintettel nem késik tovább az illetékes sportszemek és hatóságok támogatása sem. És szeretnék azt is, ha legközelebbi expedíciójukon már egy orvos is lenne velük. Életfunkcióik és pszichés jelenségeik műszeres megfigyelése sok érdekes és értékes adattal gazdagítaná a tudományt. És " vajon nem lenne-e érdemes újra kiadni a felfedezőnek, Bagaméri Bélának, Szelek barlangja című könyvét, amely megjelenése után 2—3 nap alatt valósággal eltűnt a könyvesboltokból ? Lenne mivel kiegészíteni az 1961-ben lezárt anyagot! Ha pedig a barlangot a nagyközönség részére is hozzáférhetővé lehetne tenni, úgy nagyszerű idegenforgalmi látványossággal is bővülne természeti szépségeink amúgy is gazdag leltára. Dr. XÁNTUS JÁNOS A barlang bejárata Cseppkövek az egyik teremben Táborhely a barlang mélyén, hat kilométerre a bejárattól ELŐRE ÚJ UTAK A RÁK GYÓGYÁSZATÁBAN írta Dr. I. CHIRICUTA egyetemi előadótanár, a kolozsvári Onkológiai Intézet igazgatója. Egyesek úgy vélik, hogy a rákos megbetegedés kutatása terén csak jelentéktelen előrehaladást értünk el. E peszszimizmus nem teljesen indokolt, ugyanis ma már nem állítható, hogy nem ismerünk elég adatot a rákos megbetegedés okairól. Annál kevésbé mondhatjuk, hogy a rák gyógyíthatatlan betegség. Néhány cikk keretében tájékoztatni kívánom az olvasóközönséget azokról a lehetőségekről, melyekkel máris rendelkezünk az onkológia terén. Ezúttal vázlatosan az első kérdésről , a rákos megbetegedések okairól kívánok néhány szót mondani. Igaz ugyan, hogy a rákproblémában még sok ismeretlen tényezővel állunk szemben, mely szükségszerűen fennáll egy ennyire bonyolult biológiai folyamattal kapcsolatban, mégis, az utóbbi 15 év alatt, ismereteink bővültek a klinikai és kísérletes megfigyelés alapján, s így jogos optimizmussal számíthatunk arra, hogy sikerül az elrákosodás okainak kérdését a közeljövőben teljes egészében megoldani. Igen jelentős eredmények könyvelhetők el a rákos sejtben lezajló fehérjeszintézis kutatását illetően. Az általános biológiából tudjuk, mily jelentős szerepet játszanak a fehérjeszintézisben a nukleinsavak (a DNS, vagyis dezoxiribonukleinsav és az RNS, a ribonukleinsav). A rákos szervezetben nyilvánvalóan szabálytalan módon zajlik le a fehérje-szintézis ; feltételezhetően nemcsak az üteme gyorsul, hanem kórosan elváltozott fehérjéket is létrehoz. Éppen ezért a legújabb kutatások a rákos szövetek nukleinsavaira irányulnak. Kísérleti úton sikerült kimutatni, hogy a külső környezetben előforduló összes fizikai, vegyi és biológiai természetű rákokozó tényezők erőteljesen hatnak a sejtek nukleinsavaira is. Mint tudjuk, számos állatban rák idézhető elő bizonyos onkogéneknek (daganatot előidézőknek) nevezett vírusokkal (az emberi rosszindulatú daganatokban még nem sikerült e vírusok jelenlétét kimutatni). E vírusok nem egyebek, mint rendkívül apró DNS — vagy RNS — részecskék. Ezek behatolnak a normális sejtek sejtmagjába vagy sejtprotoplazmájába, összekeverednek az egészséges nukleinsavakkal és megváltoztatják ezek szerkezetét. Mindezek eredményeképpen a fehérjeszintézis új, kóros ütemet vesz fel és túltengésbe esik, ami a rákos szövetre jellemző kórkép. Azt is tudjuk már, hogy az ún. rákokozó vegyi anyagok (pl. az egyes szénhidrogének vagy maga a dohány hiányos elégéséből származó kátrányok bizonyos szakaszos párlatai, bizonyos vegyi- vagy élelmiszerekben található festékanyagok stb), behatolnak a normális nukleinsavak szerkezetébe, felborítják azok fizikai-kémiai szerkezetét, minek eredményeképpen elrákosodás léphet fel. Hasonlóképpen tudjuk, hogy egyes rákokozó fizikai hatóerők (különösképpen bizonyos ionsugárzások) olyan értelemben hatnak, hogy megváltoztatják a nukleinsavak szerkezetét és kóros fehérjeszintézist idéznek elő. Azáltal, hogy a modern daganatkutatás nagyobb mértékben irányul a rákokozó és rákos nukleinsavak vizsgálatára, új távlatok nyílnak egyfelől a rák fellépésének magyarázata, másfelől annak gyógyítása szempontjából is. Megállapították, hogy az ionsugárzások (amilyenek a röntgen-, valamint az atombomlás kapcsán létrejövő béta- és gammasugarak) hatást gyakorolnak az említett daganati, tehát fizikai-kémiai szerkezetük tekintetében kórosan elváltozott nukleinsavakra és megváltoztathatják ezek összetételét , töredékeikre bontják vagy pedig normális állapotba hozzák őket vissza. Ezáltal új lehetőségek nyílnak a rákbetegség besugárzás útján történő gyógyítására. Máris megfigyelték például, hogy a hagyományos be(Folytatása a II. oldalon) Alig néhány évezrednyi írott történelmünket az őskor hosszú évszázezredei előzték meg. Őstörténetünk sokáig a teljes ismeretlenség sötétjébe veszett, s az itt-ott még ma is kísértő kifejezéssel sokáig történelem előttinek vélt korszak csak az ősrégészeti keutatások eredményeképpen épülhetett be véglegesen az emberiség történetébe. Az ősrégészet, ez a viszonylag fiatal, alig százéves múltra visszatekintő tudomány alapvető kérdéseivel most hazai mű, D. Berciu professzor újabb kötete segítségével ismerkedhet a romániai olvasó.*) A könyv hármas célkitűzést követ: felvázolni a régészet történetét, bemutatni kutatási módszereit,és végül az olvasó elé tárni az ősrégészet által világ- s különösen Európa-szerte elért eredményeket, a legfrissebb dokumentáció alapján. Az első rész (A régészet történeti tudomány) elméleti kérdésekkel foglalkozik, s lényegében az első két célkitűzést valósítja meg. Az I. fejezet (A régészet — az emberiség távoli múltjának tudománya.) felvillantja az ősrégészeti kutatások viszonylag rövid történetének fontosabb állomásait, meghatározza a régészet tárgyát, elemzi az archeológia és más tudományok (geológia, paleontológia, paleoantropológia, paleobotanika, földrajz stb.) kapcsolatait, s végül ismerteti a régészet ágait (ős-, görög-római-, középkori- és újkori — vagy ipari régészet). A régészet forrásai és módszerei című II. fejezet a régészeti emlékanyag osztályozásával (eszközök, fegyverek, ékszerek, települések, temetők stb.) és annak vizsgálatával, kutatási módszereivel foglalkozik. A jelenkori régészet hármas célkitűzést követ: a műveltségek, kultúrkomplexumok tartalmi megismerése, ezek relativ és abszolút kronológiai meghatározása, és végül elterjedési területük rögzítése. Ezt szül*). D. Berciu, La izvoarele istoriei. O Introducere In arheologia preistorica (A történelem forrásainál. Bevezetés az ősrégészetbe). Bukarest, Tudományos Könyvkiadó, 1967. Málják a régészet alapvető módszerei, a rétegtani, tipológiai összehasonlító és kartográfiai módszer. A „klasszikus“ módszerek mellett a régészetbe is bevonultak a XX. század tudományos és technikai vívmányai. A települések és sírmezők előzetes felderítésére a régészet rendelkezésére áll a légi fényképezés és a különböző prospekciós módszerek. A leletanyag vizsgálatánál ma már elengedhetetlenek a legmodernebb technika alapján álló fizikai és kémiai laboratóriumi módszerek. Ami pedig a keltezést illeti, a hagyományos, szinkronizmusokon alapuló módszerek mellett ma már rendelkezésünkre állanak, hogy ezeket említsük, a rádióaktivitás jelenségére épülő olyan módszerek is, mint a rádiókarbon (C 14) és a sokkal tágabb kronológiai határokat átfogó Kálium- Argon (KSA) módszer. A könyv második része az egyetemes őstörténet öt nagy korszakát tekinti át. Az I. fejezet az őskőkor vagy régibb kőkor (paleolithikum) régészetével foglalkozik, mely az újabb kőkorral együtt az emberiség történetének 96 százalékát (!) tölti ki. Az őskőkor kezdetét nem is olyan régen még ,,csak“ i. e. 600 000 tájára tették, ám újabban a középafrikai Olduvai az első emberfélék eszközeit tartalmazó rétegét a K—T módszer segítségével 1 750 000—1 850 000 évesre becsülik! A neolithikum igazi forradalmat jelentett az őstársadalom életében : az addigi halász-vadász-gyűjtögető életmódról az ember áttér a termelő munkára , a növénytermesztésre és az állattenyésztésre. Éppen ez jelenti az új korszak lényegi elemét és nem bizonyos technikai vonatkozások (csiszolt kőeszközök, agyagművesség megjelenése), mint sokáig hitték. A bronzkorral (IV. fejezet) lényegesen leszűkül az ősrégészet érdeklődési területe : a Közel- és Közép-Kelet vidékein a IV. évezred végén megjelennek az első osztály társadalmak. Az általános jellemvonások és a kronológia áttekintése után a szerző bemutatja az égésanatóliai kultúrkört, a Kaukázus vidéke, valamint Európa bronzkori kultúráit. A vaskor (V. fejezet) idején tovább szűkülnek az őstársadalmak földrajzi határai. Görögország, majd Itália földjén kialakulnak a klasszikus rabszolgatartó viszonyok, s a hellén kultúra behatolása, illetve a későbbi római hódítások eredményeként újabb és újabb területek, népek kerülnek a klasszikus civilizáció vonzerejébe. A széles olvasóközönségnek szánt könyv vázlatos, de jól rendszerezett áttekintést nyújt a modern ősrégészeti kutatások módszereiről, eredményeiről, perspektíváiról — haszonnal forgathatják tehát mindazok, akik érdeklődnek e mind népszerűbbé váló tudomány iránt. A könyv rendeltetését figyelembe véve, indokolatlannak tartjuk viszont a holmi öncélú tudományosság jegyében fogant, s különösen a könyv elejénelburjánzó idegen nyelvű (latin, angol, német, francia, olasz, sőt dán) kifejezések, címek halmazát. Annál is inkább, mert maga a szerző sem következetes, hisz előfordul, hogy ugyanabban a mondatban idéz eredetiben és fordításban is.Az ízléses kötésterv és a kevésbé ízléses borító Eugen Palidé munkája. LÁSZLÓ ATTILA A TÖRTÉNELEM FORRÁSAINÁL ANDREESCU DUMITRU mérnök, a Az Akadémia Űrhajózási Bizottságának tagja Október 10-én tíz éve lesz annak, hogy a Szovjetunióban fellőtték a Föld első mesterséges holdját. Ezúttal nem kívánjuk taglalni a rendkívüli esemény jelentőségét és horderejét, csupán arra akarunk rámutatni — s ez itt a lényeg —, hogy az emberiség ettől a pillanattól kezdve látott hozzá a tulajdonképpeni űrkutatáshoz, s ezzel mintegy kiterjesztette létét. A kezdeti sikert fokozatosan, de gyors egymásutánban az újabbak tetézték, s az űrkutatás elérte ma ismert méreteit és sokrétűségét. A kozmikus korszak kezdetét jelző 83,6 kilogrammos mesterséges holdtól az ember elérkezett a 12 200 kilogrammos Protonhoz, amely már tökéletes űrlaboratóriumnak tekinthető. (1965 július 16 és 1966 július 6 között három ilyen mesterséges holdat lőttek fel.) A hordozórakéták tolóerejének növekedése lényegbevágó körülmény, de nem a legjellemzőbb jegye az első kozmikus évtizednek. Ebben az időszakban kiemelkedő tudományos események történtek : elérték az úgynevezett szökési sebességet (második kozmikus sebesség), megszervezték a Hold rendszeres kutatását, megkezdődött a szomszédos bolygók — a Venus és a Mars — kutatása. 1961 április 12-én az ember maga is felrepült a kozmoszba. Az űrhajózás ezután hamarosan szinte hallatlan méreteket öltött : 29 űrhajós hagyta el a Földet, hét közülük kétszer repült, hat kilépett az űrbe, s egy darabig — bolygónk mesterséges holdjaként — kísérte űrhajóját. A röppálya rekordmagassága 1365 kilométer, az űrrepülés időtartamrekordja : 14 nap és éjjel. E gazdag tapasztalat birtokában készülnek újabb küldetéseikre a holnap űrhajósai. Egyesek holdrepülésre, mások meg arra, hogy szerelést, üzemanyagfelvételt végezzenek majd a világűrben, illetve különböző megfigyelőkészülékeket használjanak, a Holdon leszállva pedig minimális kutatóprogramot vigyenek véghez. Ezek egyébként az űrhajózás fő célkitűzései a második évtized kezdetén. A következő lépés valószínűleg az egyik űrhajóból a másikba való átszállásnak, illetve nagy űrhajók és mesterséges holdak összeszerelésének kikísérletezése lesz, így pedig megkezdődik az a nagyszabású akció, amelynek célja állandó űrállomásokat létesíteni a Föld körül és a Holdon. Az űrhajózás és a rakétatechnika fejlődésének másik jellemvonása az, hogy mindinkább szerteágaznak a kozmikus útvonalak, hogy egyre sokrétűbbek lesznek az űrkutatás útjai és technikai eszközei. Szeptember elején jelentették be például a Kozmosz—176 fellövését. Ez pedig azt jelenti, hogy egyetlen sorozatban 176 mesterséges holdat, vagyis — szakemberek becslése szerint — mintegy 500 tonna hasznos súlyt vittek fel földkörüli pályára. Itt jegyezzük meg, hogy a tíz év alatt fellőtt mesterséges égitestek száma meghaladja a 600-at. Az egyedi tudományos mesterséges holdakat sorozatok és rendszerek, majd pedig az egyetemes és célholdak hálózata követte. Említsünk néhány példát: a távközlési mesterséges holdak például ma már igen sokfélék : az aktív és paszszív „keringő" mesterséges holdak (Courier, Telstar, Relay, illetve Echo) után „stacionális" szinkron- és félszinkron holdak (Syncom, Early, Bird, Canary Bird, A.T.S., illetve Molnyija) következtek. Ezek a kontinenseket vagy csaknem az egész Földet átfogó rendszerbe foglalt mesterséges holdak felbecsülhetetlen szolgálatot tesznek. A távközlési mesterséges holdakkal nagyszerűen ki lehet elégíteni a nemzetközi rádiótelefon-távíró összeköttetés, illetve televízióadás növekvő szükségleteit. Hasonló jó szolgálatot tesznek a mesterséges holdak a hajózásnak és a légiforgalomnak. A Tranzit, az A.T.S. és más holdak újabb lehetőségeket nyújtanak a hajók és a repülőgépek irányítására, arra, hogy azok állandóan összeköttetésben álljanak kiindulási és rendeltetési kikötőikkel, illetve repülőtereikkel. De menjünk tovább : a Tiros, az Essa, a Nimbus és a Cosmos ameteorológiai rendeltetésű mesterséges holdak legismertebb képviselői. Csupán a Tiros-sorozat (9 mesterséges hold) több mint 700 000 felvételt készített a különböző , felhőképződményekről és számtalan adatot szolgáltatott heves lefolyású meteorológiai jelenségek (viharok, ciklonok, tornádók, tájfunok) előrejelzéséhez. (Folytatása a III oldalon) AZ ŰRKUTATÁS ELSŐ ÉVTIZEDE 1967. okt. ■■HBHiai