Előre, 1967. november (21. évfolyam, 6217-6242. szám)
1967-11-02 / 6218. szám
1967. NOV. 2., CSÜTÖRTÖK AZ RKP KB 1967. október 5.-6.-i PLENÁRISA DOKUMENTUMAINAK MEGVITATÁSA Hatásaikban, méreteikben lenyűgöz® Intézkedések láncolatát tartalmazzák a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának legutóbbi plénumán jóváhagyott tervezetek. Nincsen olyan területe a gazdaságnak, államigazgatásnak, a mindennapi élet ezernyi vonatkozásának, amely számára be nyitnának új perspektívát, ne vetnének föl új kérdéseket a fejlődésünk új szakaszának megfelelő szervezeti változások. Közeljövőben alkalmazásra kerülő s távolabbi perspektívákkal számoló intézkedések szerves egészszé forrnak össze, a holnap megvalósítandó mögött világos körvonalakkal vetítődik ki a hosszabb időt igénybevevő cél... Egyetlen kérdéscsoportot ragadnék ki a számtalan közül, mely a tervezetek tanulmányozása közben mindannyiunkban óhatatlanul fölmerül, kinek-kinek foglalkozása, vagy érdeklődési területe szerint. Mit jelent a falusi területrendezés a lakosság ellátása szempontjából ? Románia közigazgatási-területi szervezésének megjavításáról s a falu területi rendezéséről szóló tervezet összesítő adatainak tükrében két alapvető következtetést kell levonnunk. Gyökeres, az élet minden vonatkozását érintő változásokon ment át a falu az elmúlt másfél évtized alatt. A tagadhatatlan történelmi igazság bizonyítására alig szükséges érvül adatokat ismételni. De ugyanakkor a falu életformájának újabb, nagyméretű átalakulását teszi szükségessé a szocialista fejlődés következő szakasza, a város-falu viszonyában lezajló gyökeres változások s végső fokon, a falu és város közötti különbség fokozatos fölszámolásának konkrét feladatai. E két egymástól elválaszthatatlan tény világosan tükröződik a falusi áruforgalom és szolgáltatási hálózat fejlődését jellemző számok tükrében is. Hiszen minden tartózkodás nélkül elfogadhatjuk a tételt, hogy a mély, sokoldalú társadalmi gazdasági változások közvetlenül — mondhatnánk tapinlhatóan — tükröződnek abban is, hogy mennyit s hogyan vásárol a falu népe. Még csak valamelyest megközelítő felsorolását sem merészelném meg mindazoknak a tényezőknek és összefüggéseknek, melyeknek eredményeként az áruforgalom mutatószámai alakulnak. Csupán néhány jellemző számot sorolnék föl, melyek a kereskedelem nyelvén fogalmazzák meg az Irányelvtervezet által fölvetett nagy kérdéseket. A városi lakosság gyorsütemű fejlődésének eredményeként Románia falusi lakosságának részaránya az 1960-as 67,9 százalékról 61,8 százalékra csökkent. Ugyanakkor 1960-hoz képest a falun eladott árumennyiség 76 százalékkal nőtt, a városon lebonyolított eladás 75 írta TOMPA ISTVÁN, a Kolozs tartományi néptanács VB alelnöke százalékos növekedése mellett. A növekedés üteme tehát gyorsabb volt mint városon, az egy főre eső vásárlások értéke pedig még fokozottabban növekedett, mint az abszolút számokban kifejezett árumennyiségé. Világos, hogy a jelenség okai a falusi lakosság jövedelmeinek alakulásában végbement gyökeres változásokra, a belső piac lényeges kiszélesedésére, a falusi kereskedelmi hálózat rohamos fejlődésére, a szocializmus teljes győzelmének alapvető következményeire vezethetők vissza. A falu lakossága szélesebb választékban vásárol mint azelőtt (televíziót, hűtőszekrényt, finom bútort és más lakberendezési tárgyat beleértve is többet vásárol otthon a faluban, vagy a község székhelyén. Azt hiszem számokkal is bizonyítható, hogy az elmúlt néhány év folyamán a város-falu közötti áruforgalom régi formái mennyiségileg csökkenőben vannak. Azokra a termelőkre gondolok, akiket nemrég még ezrével ontottak magukból a nagyvárosok állomásaira érkező hajnali vonatok, s akik miután piacon vagy kapualjakban eladták az általvetőben hozott árut, s a városi üzletekből kenyértől cipőfűzőig megvásároltak minden szükségeset, a délutáni helyiérdekük utaztak haza. A termékek nagyobb százaléka (a háztájiból származót is beleértve) a felvásárló-értékesítő hálózaton át jut városi piacra, a szükségletek fokozódó hányadát lehet otthon, a falusi boltban beszerezni. S ha az utazgatás szórakoztató is egyeseknek, jobbára azért mégis költséges, „időigényes“ kényszerűség volt. Aki teheti szabadul tőle, már csak egészen gazdasági jellegű meggondolásokból is. Többet lehet keresni az utazgatásra fordított idő alatt, mint amennyit a közvetlen „kereskedésből“ származó esetleges többletbevétel biztosít. A falun forgalomba kerülő árumennyiség gyors növekedésének másik oka kétségkívül a községekben élő alkalmazottak számának, készpénz jövedelmének emelkedésében keresendő. Amint az Irányelvtervezet hangsúlyozza, fokozódik a falusi értelmiség száma, s a köz-ségek lakóinak egyre nagyobb százaléka dolgozik az iparban és az építőtelepeken. Ez utóbbiak nagyrésze „bejáró“ és a jövőben sincs szándéka elhagyni falusi otthonát. Ha ehhez a tényhez hozzátesszük e rendkívül fontos intézkedésnek várható következményeit, hogy a falusi értelmiség állami segítséggel építhet majd magának lakást a munnkahelyén, s hogy a 30—40 km körzetben lakó munkások, alkalmazottak, akik városon dolgoznak, — a jövőben is falusi lakhelyükről járnak majd dolgozni tökéletesített közlekedési eszközök segítségével — világosan kibontakoznak a falusi áruellátás előtt álló rendkívüli feladatok. Először is, ha a térképen meghúzogatom Kolozs tartomány ipari központjai közül a negyven kilométeres köröket (Kolozsvár, Torda, Aranyosgyéres, Marosújvár, Enyed, Aranyosbánya stb.) arra a következtetésre jutok, hogy ezek területe a tartomány tetemes részét teszi ki. Falvaikban (s nemcsak ezekben) iskolán és más kultúrlétesítményeken kívül olyan civilizált üzlet- és szolgáltatási hálózatot kell biztosítanunk, mely a falu lakosságának szükségleteit (az értelmiséget s a városon dolgozók szükségletét is beleértve) a ma fokozott igényeinek színvonalán elégítheti ki. Ha a városon dolgozó volt-falusi munkásnak, alkalmazottnak, teljes joggal azt tanácsoljuk, hogy lakjon továbbra is falun, akkor kultúrában és anyagi javakban el kell juttatnunk hozzá mindent (vagy majdnem mindent) amit eddig csak városon vélt megtalálhatni. S most szembe kell szegeznünk magunkkal a kérdést, milyen mértékben felel meg a kereskedelmi és kisipari hálózatunk ezeknek a követelményeknek. A válasz sajnos nem túlságosan megnyugtató. íme néhány adat Kolozs tartományból. A kereken 450 falatozót, éttermet leszámítva a tartomány falvaiban létező üzlethálózat összesen 1200 egységet számlál. Ebből 970, tehát 80 százalék úgynevezett „vegyes“ üzlet. Az ipari cikkek árusítására szakosított boltok száma alig több 100-nál, a tartomány falvaiban összesen csak nyolc készruhaüzlet, egyetlen szakosított textilcipő és egyetlen gyermekáruüzlet működik. A kép tehát világos. A hálózat döntő többségét a régi falusi vegyeskereskedés képezi meg, amelyben kapától cipőfűzőig és olajtól gumicsizmáig mindent árulnak, de ennek választéka óhatatlanul szegényes marad, ezekben a mai kereskedelemmel szemben támasztott minőségi igények kielégítéséről szó alig lehet. Nem jobb a helyzet a falu lakosságának mindennapi igényeit kielégíteni hivatott kisipari szövetkezet szolgáltatási hálózatával sem. A tartomány területén összesen 632 szövetkezeti műhely található. Tehát tartományi átlagban csak minden második falura jut egy műhely. Képzeljük el, mondjuk két faluban van egy cipészműhely, viszont szabóműhely hiányában ruhát javítani (varratásról ne is beszéljünk) nincsen hol, borbély hiányában nyilatkozás céljából más faluba kell átmenni, ha pedig a rádió romlik el (márpedig a készülékek száma a rohamos ütemű villamosítás eredményeként ugrásszerűen emelkedik) akkor nincs más mit tenni, mint bebugyolálni a masinát, beutazni vele a rajonközpontba. Kétségtelen e tények azt bizonyítják, a falusi lakosság civilizált kiszolgálása terén lemaradás mutatkozik. De ha a fennálló helyzet okait vizsgáljuk, a magyarázatot ez esetben is az Irányelvtervezet világos, tudományosan megalapozott értékeléseiben találjuk meg. Az apró, hiányosan ellátott vegyeskereskedés, a fejletlen szövetkezeti hálózat elsősorban a felaprózott, nagy területen szétszóródott falusi település következménye. A kis népsűrűségű, gyéren beépült falu házcsoportjaihoz a kereskedelem a legjobb esetben is ilyen kezdetleges bolt-típussal közeledhet, hiszen a nagy forgalmi költségek és csökkent forgalom miatt még az ilyen üzlet is a veszteség határán imbolyog, komolyabb beruházást pedig semmiképpen nem visel el. Ugyanez még fokozottabban érvényesül a falusi kisipar esetében. Gondoljuk csak el, milyen megélhetést biztosíthatna egy 100—200 lelket számláló „falu" egy borbélyvagy szabóműhely számára ... Mindezek a meggondolások csak további érvekkel támaszthatják alá a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának plénuma által jóváhagyott Irányelvtervezet célkitűzéseinek helyességét. A megoldás a falusi település sűrűségének lényeges növelésében, erős, sokoldalúan fejlett községek és falvak létrehozásában, az ennek megfelelő falusi területrendezés megvalósításában áll. Nyilvánvaló, hogy ez a falukép, melynek kialakítása hosszabb időt vesz majd igénybe, nemcsak feltételezi a fejlett, szakosított, bő és korszerű választékot biztosító kereskedelmi egységeket, a civilizált élet mindennapi igényeit színvonalasan kielégítő kisipari és szolgáltatási hálózatot, de ugyanakkor meg is teremti ezek gazdaságos működésének előfeltételeit. A FALUSI KERESKEDELEM a területrendezés fényében Pártunk Központi Bizottságának 1967 október 1—6-i plenáris ülésén előterjesztett Irányelvtervezete hazánk gazdaságtörténetének egyik jelentős eseménye. A szocializmus kiteljesítése új szakaszának jellegzetes vonásait összesítő tudományosan megalapozott tézisek összefoglalnak számos, nemzetgazdaságunk további gyors ütemű fejlődése szempontjából igen nagy fontosságú kérdést. Többek között azt, hogy a bővített szocialista újratermelésnek megvannak a maga jól meghatározott belső összefüggései, amelyeket nem lehet megkerülni vagy figyelmen kívül hagyni még ideig-óráig sem. A bővített szocialista újratermelés egyedüli forrása a felhaldozás, a felhalmozás egyetlen forrása pedig a többlettermék, a társadalom tiszta jövedelme. Bővített arányokban újratermelni csak akkor lehet, ha a társadalom az előző termelési folyamatban felhasznált anyagi javak pótlása után fölösleggel rendelkezik, aminek egy részét az új termelési folyamat arányainak, méreteinek szélesítésére fordítja. KÖZGAZDASÁGI HÁRMASSZABÁLY Az, hogy a társadalmi össztermékből mennyi marad meg az elhasznált termelőeszközök pótlása után a termelés hatékonyságától függ. Minél nagyobb a fennmaradó rész, annál nagyobb a társadalom jövedelme, a nemzeti jövedelem. Ezért van az, hogy az egyes országok gazdasági fejlődésének összehasonlításából mindig az kerül ki győztesen, ahol az egy lakosra jutó társadalmi össztermék, illetve nemzeti jövedelem nagyobb. A nemzeti jövedelem nagyságának arányában bővíthető minden időszakban a termelés aránya. Minél nagyobb a termelés bővítése, annál nagyobb a nemzeti jövedelem. Hazánk gazdasági életének további fejlesztése szükségszerűen állítja előtérbe tehát a termelés hatékonyságának, eredményességének növelését. A hatékonyság növelésének ugyancsak megvannak a maga sajátos, az emberek akaratától és tudatától független összefüggései. A „közgazdasági hármasszabály“ így alakul : magas termelékenység — alacsony önköltség, alacsony önköltség — magas rentabilitás. Ha nő a munka termelékenysége, csökken a termékek önköltsége s ha kisebb lesz az előállítási költség, nő a rentabilitás és fordítva. A nemzeti jövedelemnek a felhalmozásra szánt részét, úgy kell felhasználni minden időszakban, hogy növekedjen a munka termelékenysége, csökkenjen a termékek önköltsége, ami társadalmi szinten az össztermék és a nemzeti jövedelem gyarapodásában jut kifejezésre. A folyamat egyre ismétlődik, de természetesen mindig magasabb szinten. Tavaly a decemberi plenáris ülésen a párt vezetősége a gazdasági vezetők figyelmébe ajánlotta ezeket a minőségi összefüggéseket. Az idei októberi plenáris ülés a IX. kongresszus dokumentumaival teljes összhangban már a konkrét intézkedések egész rendszerét irányozza elő, amelyek a nemzetgazdaság hatékonyságának magasabb fokra való emelését célozzák. Ezek között egyik legkomplexebb kérdés a termelés alapegységei : a vállalatok rentabilizálása. MEDDIG JÓ A CENTRALIZMUS? Bárkiben felmerülhet a kérdés, miért jelentkezik ma ilyen súllyal a rentabilizálás, hiszen a párt és a kormány eddig is nagy figyelmet fordított a munkatermelékenység és az önköltség alakulására, amitől függ végső soron a gazdasági hatékonyság színvonala. Való igaz. A munkatermelékenység növelése, az önköltség csökkentése alapvető célkitűzésként határozta meg termelőtevékenységünket De a gazdasági élet gyakorlatában ezek a célkitűzések és irányelvek számos körülmény hatására nem mindig valósultak meg maradéktalanul. Csak egyetlen példát említenénk. Az évről évre nagyobb beruházási összegeket sokkal hatékonyabban felhasználhattuk volna, ha a tervezők minden esetben a leggazdaságosabb megoldást választják, ha nem késik a dokumentációs anyag, ha határidőben üzembehelyezzük az új ipari létesítményeket s a tervezett időpontban elérik az előirányzott menynyiségi és költségszintet, jövedelmet stb. Az októberi plenáris ülésen előterjesztett irányelvtervezet a beruházási politika számos vonatkozásában új elemeket tartalmaz. A továbbiakban is jelentős összegeket ruházunk be központi alapokból, fenntartjuk a felhalmozás magas rátáját (nemzeti jövedelemből a felhalmozásra szánt összeg részaránya). Ez több éves távlatban is lehetővé teszi az életszínvonal állandó, szakadatlan emelését, szocialista termelési rendszerünk alaptörvényének következetes valóra váltását. A beruházások gazdaságosságának növelését az eddigi lehetőségek sokkal jobb hasznosítása mellett az újabb intézkedések is elősegítik. Mindenekelőtt a vita alá bocsátott hitel és kamatrendszer bevezetése. Ez különben az anyagi termelés rentabilizálásának is egyik közvetlen útja, módja. Az újonnan létesülő iparközpontok és a meglévő vállalatok a termelés bővítése és tökéletesítése érdekében bankhiteleket vehetnek fel. A banknak ugyanakkor joga van megválasztani, kinek nyújt elsődlegesen ilyen hiteleket, illetve hol alkalmazza a differenciált kamatlábat. (A vállalatok nem minden hitel után fizetnek azonos kamatot). Ez az intézkedés kétségtelenül növeli az anyagi eszközök felhasználásának eredményességét. Továbbá megváltozik a vállalatok és az állami költségvetés túlzottan centralizált viszonya. Eddig ugyanis a vállalatok a hatóságilag megállapított nyereségen felüli jövedelmet teljes egészében az állami költségvetésbe fizették be és a beruházások finanszírozásához szükséges pénzösszegek döntő részét a költségvetés terhére fedezték. Az egészségtelen centralizmus fokozatos felszámolása együtt jár az improduktív költségek csökkenésével, az adminisztratív apparátus egyszerűsítésével s egyáltalán a fölösleges párhuzamosságok, kereszteződések megszüntetésével minden ilyen tevékenységi területen. A gazdasági vezetés és tervszerűsítés tökéletesítése az eddiginél nagyobb szerephez juttat több bizonyos értelemben szubjektív termelési tényezőt, amelyek időleges háttérbe szorítását ugyanúgy megérezte a termelés rentabilizálása, mint például a beruházások gyengeségeit. Idézném elsősorban a munkafegyelmet, a munkaidő gazdaságos kihasználását, az anyagi érdekeltség és felelősség fokozását AZ ÖNKÖLTSÉG ÉS AZ ÁR DIALEKTIKÁJA A vállalatok tevékenysége rentabilizálásának másik központi problémája az árrendszer. A munkatermelékenység valóban alacsony önköltséget és magas jövedelmezőséget eredményez, de csak akkor, ha az árrendszer az árakat a társadalmilag szükséges munkaidő arányában állapítja meg és megfelelő módon tükrözi a termelésben beállott változásokat. Ezért a nemzetgazdaság tervezésének és vezetésének a mai követelményekhez igazított rendszerében igen fontos az önköltség és ár dialektikájának helyes alkalmazása. Bármilyen termék önköltségének meghatározásához sok más tényező mellett ismerni kell a termelőeszközök árait. Amíg ez nem tisztázódik, nem lehet beszélni önköltségről sem. Ezért az önköltség az érvényben levő árrendszer függvénye. Ugyanakkor azonban az ár alapja is az önköltség. Az önköltség (mivel az áru értékének egy része) meghatározza az áru árát, ez esetben a termelőeszközök árát. Az ár viszont visszahat a termelőeszközökkel előállított termékek önköltségére. Ezért érinti a termelés rentabilizálására való következetes törekvés az érvényben levő árrendszert is, amely az évek során nem tükrözte kellőképpen a termelésben végbement változásokat, nem fejezte ki a termékek előállításához szükséges társadalmi ráfordításokat, s ezért az ár mint gazdasági kategória létezik, sok esetben azonban csupán nyilvántartási segédeszközzé vált. A tervszerűsített veszteséggel dolgozó üzemekben nem egy esetben az érvényben lévő árrendszer is jelentős szerepet játszott. A Román Kommunista Párt Központi Bizottsága legutóbbi irányelveinek az a céljuk, hogy kiküszöböljék gazdasági életünkből a rentabilizálás szakadatlan növelésének útjában álló említett és más okokat, s egyidejűleg megteremtsék az előfeltételeket ahhoz, hogy az objektív és a szubjektív, az emberi tényezők az eddiginél nagyobb mértékben éreztessék áldásos hatásukat a gazdasági hatékonyság növelésében. Az októberi plenáris ülés dokumentumai mélyen tudományosak és reális jellegűek, maradéktalan valóra váltásuk közelebb visz szocialista építőmunkánk kiteljesítéséhez. A termelő tevékenység rentabilizálása komplex voltánál fogva azonban nem lesz könnyű feladat. Erőnket, energiánkat növelje sokszorosára az a tudat, hogy ettől függ a további, a mostaninál még gyorsabb előrehaladásunk. Furdek Mátyás közgazdász A TÁRSADALOM ÉS AZ EGYÉN JÖVEDELME A TERMELŐ TEVÉKENYSÉG RENTABILIZÁLÁSÁNAK EGYES KÉRDÉSEI A KOLLEKTÍV MUNKA ELVE - VEZÉRELV Az RKP KB október 5.—6.-i plenáris ülésén elfogadott Irányelv-tervezet többek között előirányozza a kollektív vezetés módszereinek javítását is és intézkedik arról, hogy ennek az elvnek alkalmazását valamennyi tevékenységi területen kiterjesszék. A párt e nagyszerű törekvése, hogy a szocialista építés fejlődésének hasznára egész népünk kollektív gondolkodását és gazdag tapasztalatait felhasználja, kifejezésre jutott Nicolae Ceausescu elvtársnak, a párt IX. kongresszusán mondott beszédében, ahol leszögezte, hogy a kollektív munkának és vezetésnek a szocialista építés minden területén kötelező vezérelvvé kell válnia. Kombinátunkban sok munkás, mester, technikus, mérnök és közgazdász dolgozik. Szakmai tevékenységükben gazdag eredmények kísérik őket és készek arra, hogy hozzáértésüket, tapasztalatukat a közösség hasznára gyümölcsöztessék. A vállalat alkalmazottainak nagygyűléseit társadalmunk egyik intézményévé változtatva biztosíthatjuk a dolgozók minél szélesebb körű részvételét a szükséges intézkedések kidolgozásában, a jelentkező hiányosságok megszüntetésében a közvélemény kifejezésében és az ellenőrzés gyakorlásában. Az ipari vállalatokat vezető igazgatósági tanácsoknak azonban biztosítaniuk kell a kollektív munka elvének alkalmazását szolgáló állandó és szervezett keretet, amely bizony eddig nem volt megfelelő. Noha az ország szocialista fejlődésének jelenlegi szakasza megkövetelte a sokoldalú és teljes aktivitás feltételeit, az „egyszemélyi vezetés és személyes felelősség“ jelenlegi elvéből eredően szubjektivizmushoz és voluntarizmushoz vezetett, nem egyszer fontos határozatok végrehajtásának elhalasztására, vagy megkerülésére adott alkalmat. Vállalatunkban előfordult, hogy egyoldalú és gazdasági szempontból nem eléggé indokolt intézkedések születtek. Ezek aztán pénzügyi nehézségeket támasztottak, elmaradt hitelekkel és büntető kamatokkal terhelték a vállalatot, mint ahogyan például a Wolff típusú bányalámpák, a széneke stb. hazai gyártmányú és importból származó pótalkatrészei beszerzésének, vagy a szerelésre adás előtt jóval hamarabb raktározott egyes berendezések esetében történt. Az egyes osztályvezetők egyoldalú döntéseinek káros következményeit majd minden esetben, csakis az egész közösség együttes erőfeszítéseivel sikerült megszüntetni. Ez viszont értékes idő és munka felemésztését követelte, ami elkerülhető lett volna, ha a határozatot kollektív megvitatás előzi meg. Egy gazdaságilag megalapozatlan igazgatósági döntés nyomán étkezdét létesítettünk , az egyik fejlődésben levő bányakiter-melés mellett. Annak ellenére, hogy a szakemberek kimutatták az étkezd ,de rentábilis működésének lehetet- lenségét — távoleső hely s az ét- kezdét igénybe vevők alacsony szá- ma eléggé bizonyított — a határo- zatot meghozták és végre is hajtot- ták. Következmény: hat hónapi működés után az étkezde vesztesége 26 000 lejre rúg. A modern fogalmak értelmében vezetni annyi, mint megfigyelni, elemezni, határozni és cselekedni. Mindez azonban csakis együttesen vezethet eredményre. A termelési folyamat vezetői bármen-nyire is rátermettek, anélkül, hogy a munkaközösség tapasztalataira alapoznának, nem oldhatják meg helyesen a felmerült kérdéseket. Számunkra, akik műszaki vagy gazdasági tevékenységet fejtünk ki e bányaipari egységnél, a kollektív bölcsesség, a legjobb szakemberek bevonása a vezetésbe, az objektív szükségesség jellegét kapja. Termelő egységeink a Zsil-völgye több helységének környékén vannak szétszórva, s a bánya kitermelés a föld alatt, egymástól távol eső munkahelyeken folyik. A bányaipar e sajátossága mellett azzal is számolnunk kell, hogy az ötéves tervből eredő feladatok is különbözőek. Ennélfogva a gazdasági tevékenységben jelentkező kérdések helyes és hatékony megoldásának lehetőségei csakis abban rejlenek, hogy megtaláljuk a termelés magasabb rendű szervezésének és vezetésének legmegfelelőbb formáit és e követelmény alkalmazását biztosító legjobb módszereit. Ez nem más, mint a kollektív vezetés és a kollektív munka, amely megsokszorozza és hatékonyabbá teszi erőinket Ábrahám Ottó mérnök, a Zsilvölgyi Szénipari Kombinát kereskedelmi igazgatója Hatékonyabbá a tudományo s mezőgazdaság sokoldalú és intenzív fejlesztésében a tudományos kutatásnak hangsúlyozott szerepe van. Mint a Román Kommunista Párt KB-nak irányelvei rámutatnak, a mezőgazdaság vezetésének, tervszerűsítésének és pénzellátása tökéletesítésének alapjánál a tudomány áll. A nagyszabású gazdasági célok mielőbbi elérését hivatottak elősegíteni a napokban létrejött mezőgazdasági kutatóintézetek. Mint ismeretes Maracineni—Pite$tiben gyümölcstermesztési, Valea Cǎlugareascan, szőlészeti és borászati, Tigane$tin zöldségtermesztési, Brassó—Méheskertben burgonya- és cukorrépatermesztési, Bukarestben agrárgazdasági és növényvédelmi kutatóintézet létesült, megalakult továbbá az állatok meddőségének leküzdésével foglalkozó központi állomás is. Az új intézetek életrehívása parancsolóan szükséges volt. A mezőgazdaság jelenlegi magas műszaki írta GRIGORE COCULESCU, docens doktor, a Központi Mezőgazdasági Kutatóintézet osztályvezetője körülményei közepette a tudományos kutatásnak jobban, hatékonyabban kell éreztetnie jelenlétét, a tudomány és a mezőgazdasági gyakorlat kapcsolatát szorosabbra kell fűznünk. Márpedig a kutatás eddigi szervezési keretei szűknek bizonyultak. Az új követelményeknek nem feleltek meg. Napirendre került tehát a szakosított, jól körülhatárolt arcélű kutatóintézetek létesítése. Az új intézetnek egyik közös vonása az, hogy hírneves termelési központokba kerültek s így hathatósabban tölthetik be szerepüket, eredményesebben szolgálhatják a mezőgazdasági gyakorlatot (Fundu válik kutatás ba 10 éves példája híven bizonyítja ezt). Feladatuk az, hogy a termelésfeltette kérdésekre olyan válaszokat adjanak, amelyek viszonylag hamar előbbre viszik a mezőgazdaság fejlesztésének ügyét. A gyümölcstermesztésben például itt az ideje, hogy kidolgozzák a legadekvátabb agrotechnikai műveleteket, új gyümölcsfajták előállítása vált továbbá szükségessé, jobb talajművelési módszereket kell kikísérletezni, meg kell állapítani a belterjes gyümölcsösök legjobb gondozási módját, ésszerűbben kell hasznosítanunk a dombok lejtőit, a homokos talajokat, ki kell dolgozni a gyümölcsök gépi szüretelésének legjobb változatait. Az a tény, hogy a burgonya és a cukorrépatermesztési kutatóintézet e két növény „hazájában“ jött létre, merészebb feladatok kitűzését teszi lehetővé. Ennek az intézetnek olyan kérdésekre kell válaszolnia, amelyeket ezidáig csak félig-meddig oldottunk meg. Olyan rendkívüli nagy jelentőségű problémákra gondolok mint például a vírusmentes szaporító anyag előállítása, a minőségileg jobb, bőven termő fajták kinemesítése, a poliploid cukorrépafajták előállítása stb. A szakosított köztársasági intézetek létrehozása nyomán összpontosíthatjuk a legjobb kutató szakkádereket, ezáltal munkájuk hatékonyabb lesz, jobban kihasználhatjuk anyagi adottságainkat, elkerülhetjük a tematikai párhuzamokat. Ilyen szervezési keretek között kiváló lehetőségek kínálkoznak arra, hogy a kutatók általánosabb érdekű problémákat oldjanak meg. Egész sor alapvető jellegű kísérletet állíthatunk be. Természetesen fejlesztenünk kell az alkalmazott jellegű kutatómunkát is. A kutatási programot, tematikát gazdagítani kell a termelés szempontjából nagyjelentőségű kísérletek beütemezésével. A termelés és a kutatás kapcsolatát ne csak az szavatolja, hogy az intézetek az illető növénytermesztési ágak legfőbb zónáiba költöztek. A köztársasági intézeteknek irányítaniuk kell a kísérleti állomások tevékenységét, amelyek behálózzák az ország egész területét. A kutatóintézeteket tudományos tanácsok vezetik. Ezeknek tagjai lesznek a termelőegységek vezetőkáderei is. Olyan lehetőség ez, amely a tudomány és a gyakorlat kapcsolatainak további elmélyítését kell hogy szolgálja. Az együttműködés alapján a kutatóknak tematikai szervükbe kell iktatniuk a termelést legjobban szolgáló elgondolásokat. Hisz adott szakmai kérdésekre a leghelyesebb válaszokat a kutatás adhatja meg. A maguk részéről a termelés szakemberei közelebb kell hogy kerüljenek a kísérleti állomások tevékenységéhez, szüntelenül igényeljék tudományos segítségüket. Nem fér hozzá kétség, hogy a kutatás új szervezési formája elősegíti a tudományos munka tökéletesítését, szorosabbá teszi a tudomány és a termelés kapcsolatát, következésképp mezőgazdaságunkban is jobban gyümölcsöztethetjük a létező emberi és műszaki potenciált. ELŐRE 3. oldal