Előre, 1969. augusztus (23. évfolyam, 6763-6789. szám)

1969-08-01 / 6763. szám

ELŐRE 4. oldal Az élő vizek közé ékelt város, mely­nek nevét Zigeth-ként emlegeti egy haj­dani krónikás, Máramarossziget, melyet a Tisza, Iza és a Róna vesz körül, a helység, mely az egész környék nép­­dalköltőinek nyújtotta a Város kép­zetét, folyóinak köszönheti létét. A hegyvidék, a magas dombok, a tölgy- és bükkfaerdők rengetegéből ki­szakított fennsík, melyre letelepedtek őskori idők lakói s melyeken a to­vábbi századok során felépítették a kőfalú házakat — a folyók hordaléka Vizei voltak legrégibb útjai A Tiszán hömpölyögtek le a sóval megrakott tutajok, itt úsztak a kidöntött fák, a középkori város még nyilvántartja a hajóépítő mestereket. Itt ma is min­denütt fák és folyók illatát érzi az em­ber, a hatalmas erejű természet beha­tol a város határáig és nemcsak a fák. A nagyon urbánus kisváros „szi­get“ jelképes értelemben is, folyók gyűrűjeként körülfogja s megtermé­kenyíti a falu, létrehozta, tartja s építi a történelmi Máramaros népi ereje. Az Iza fölött, a Szalavánon van egy rész, amelyet Várnak hívnak ma is. Az itt végzett ásatások során került fel­színre egy erődítmény, mely alatt késő bronzkori település nyomaira bukkan­tak. Az itt talált tárgyak a város élet­korának jelölői. 1859-ben, a nagy tűzvész idején, a leégett templom romjai közül rendkí­vüli szépségű, bizánci stílusban festett freskók kerültek elő. Ez alkalommal ta­lálták meg azt a jóval régebbi, állat­­áldozatokra használt pogány oltárt is, mely fölé a keresztény templom épült. Dr. Szilágyi István, neves szigeti tudós közlése szerint a keleti rítusú templo­mot 1050—1150 között emelték, ebben az időben az egész ország területén mindössze 3 kőtemplom állt. Az első írásos emlék a város törté­netében egy Benedikt nevű szigeti pap, Máramaros vikáriusának 1346-ban tett hűségesküje. 1394-ben válik Sziget Máramaros központjává, címerébe be­vési a bölényfejet. Sziget és környéke történetét nem le­het mereven szétválasztani. A város és a népi „rebellis Máramaros" törté­nelme szorosan egybefonódik, olykor ellentmondásosan. Sziget a korán megállapodott és polgáriasult, a szün­telen mozgásban lévő, történelmet ala­kító, sajátos kultúrát teremtő és forra­dalmakat robbantó vidéktől kapja élet­erejét. Dr. Ioán Mihályi bizonyítja — a XIV—XV. századi diplomákhoz fűzött Reflexióiban — a román nép kontinui­tását ezen a földön, egykori krónikák és a XX. században is eleven folklór nyomán. Gavrila Mihályi így ír a „des­­calecare"-ról: „A XIV. századi Mára­maros tanúja volt Dragoș­országalapí­tásának, véréből és nemes lényéből a legértékesebbet adta Moldvának, mely századokon át annyi hősiességgel har­colt a mindenünnen özönlő barbár ha­dak ellen." Történelem s forradalmak története... Itt jegyezték fel az első sztrájkot, a XIII. században a sóvágók megmozdu­lását. A só volt a város kincse. A föld alatt hatalmas boltívek mutatják ma is a bányászok útját a csillogó, káprá­zatos, kristályfalakba tömörülő só után. A só után, melyet századokon át úsztattak a Tiszán, s melynek ér­téke annyi időn át a nemesfémekével vetekedett. A sóvágók sorsa olyan volt, mint minden bányászé. A XV. században a 24 tagból álló városi tanács rendsza­bályozza a lakosok — mesteremberek, sóvágók, tiszai hajósok — életét. A „legdrágább emberek", a sóbányák munkásai, külön privilégiumot élvez­tek, megengedett volt számukra a füg­getlen bíráskodás. Milyen sorsuk le­hetett, ha ennek ellenére ismételten fellázadtak? 1436, 1492, 1498, a tizen­ötödik század dokumentumokkal bi­zonyított sztrájkjainak dátumai. Egy irat maradt fenn, mely magyarázza az eseményeket, rávilágít a tulajdonos királyi kincstár és sóvágók viszonyá­ra. „Megtiltjuk azonkívül hogy sóvá­góink a jövőben azon összejövetelt vagy gyűlést melyet maguk között TUR-nak neveznek és amelyből ka­maránkra mindig sok és kimondhatat­lan hátrány és más kár szokott szár­mazni, megtartani merjék, azokat pe­dig akik jelen lenni, tilalmunk ellené­re, az ilyen gyűlést kezdeményezni vagy összehívni merik és azon meg­jelennek, a sóbánya-kamara ispán letartóztathatja őket, testcsonkító bün­tetéssel sújthatja, összes öröklött és egyéb vagyonukat pedig a mi külö­nös engedélyünkkel, felségünk szá­mára lefoglalhatja és elkobozhatja". (A máramarosi sóbányák alapsza­bályai, 1425). Semmi kétségünk nem lehet afelől, hogy a drákói intézkedé­seket végrehajtották. A só idevonzotta a „hospites”-eket, mesteremberek, kereskedők teleped­tek meg. A XVI. században Sziget már neves, lengyel földön is ismert város. Polgárai nyugalmat akarnak. Bizton­ságos utakat, csendes várost, melynek házai közt zavartalan ritmusban folyik az áruk termelése és értékesítése. Szembekerülnek a kor nagy áramla­taival, az idők társadalmi forradalmat érlelnek. 1514 — Dózsa: A város igyekezett távolmaradni, de a vidék, bocskoros nemeseivel együtt, egységesen csatla­kozott a parasztvezérhez. „Huszt várá­nak ugyancsak sok dolga akadt". Az 1514-­ 34. törvénycikk szerint : „Omnes fere Nobiles comitatus Maramuriensis partem rusticorum tenuisse... dicun­­tur*. A parasztság oldalán harcoló kisnemesek részvételének különös ér­téket ad, hogy lázadásuknak politikai okai voltak. A felkelők keményen le­sújtottak módos polgárokra. Mint tör­ténelmük során annyiszor, most is bi­zonyították : „habár felül a gálya... azért a víz az úr". A XVII. század a hanyatlás kora, maga a város is elszegényedik. A hanyatlás rohamos. 1786-ban jegyezték fel: „A lakosság csalánnal, kukoricakocsányból készült kenyérrel és fakéreggel táplálkozik". Csodálkozunk-e, hogy Máramaros ősi kis fatemplomaiban, még száza­dunkban is, az oltár mellé helyezve őrizték Rákóczi lobogóit? Azét a Rákócziét, akinek seregében a legen­dás Pintye Gligor is harcolt szegény­­legényeivel, akinek zászlói alá az el­sők között tódult Máramaros népe és akinek felkelő seregét még az első évben 4000 gyalogossal és 800 lovassal növeli. .­ Emlékmű őrzi az egykori városháza előtt Asztalos Sándor és Móricz Samu, negyvennyolcas szabadságharcosok nevét. Kossuth minisztériumában volt kormánybiztos Gavrila Mihályi. Itt élt Leővey Klára, a pedagógia nagy alak­ja, a szabadságharc hőslelkű asz­­szonya, aki 1849-ben a debreceni ál­lomáson fogadta a máramarosi kato­nákat. Ebben a városban harcoltak akkor is, amikor már minden veszve volt, a fegyverletétel tényét nem akar­ták tudomásul venni. A csatára készülő lovascsapatok még egyre vonultak „a tűzbe", le Nagybányára, túl Nagy­­bányán, Dés felé. „Pro Patrie et Libertate*. Milyen csendes Sziget. A városnak nyugodt ritmusa van. Aki végig megy az Eminescu utcán, a költő „szent hársai" alatt, költőtár­sak lépteit véli hallani. — Az itt ta­nárkodó Juhász Gyula tétova, meg­­megálló lépteit „a hold alatt". Arany járását, akit itt, a Malomkertben mar­­dostak az „öntudat kígyói". Vándor­­színész korában járt itt Arany, innen ment el, gyalog indulva, majd ekhós szekérre ülve, és nem tudta még, hogy a költészet csúcsai felé. „Goethének az olasz ég, a déli táj, az antik világ szemlélete kellett, hogy visszatérjen a hűtlenül elhagyott Mú­zsához . Aranynak csak egy jóbarát" — írja Kolozsvári Aladár. — Szilágyi István volt ez, az „szaparii hű barát" akivel együtt volt Debrecenben a kol­légiumban és Szalontán, akit felkeresett Szigeten, akinek egy munkáját saját­­kezűleg másolta le a sajtó számára 1843-ban, akihez egyre írta leveleit. Költők, művészek, krónikások lép­teinek emléke, álmaik, illenek ehhez a helyhez. Miron Costin is erre járt, a moldvai krónikás, lengyelföldről jövet itt, a Malomkertben nyitotta meg utolsó mű­termét Hollósy. Negyven tanítványt várt ide, de utolsó técsői képeit teljes magányban festette. Nevét ma egy sírjára helyezett kőlap őrzi a szigeti temetőben. Emléktáblák... Itt, ezen a helyen, a piac mellett, a gesztenyesor közelében, ahol ma a szürke obeliszk áll, végeztek ki há­rom partizánt 1944 júniusában. Dako­ta Ilie, Papadineji Vasile, Sukici Iosif nevét bevésték az idővel dacoló kőbe. Végig megfigyelhető a századok folyamán a népi, forradalmi, és kultu­­rális mozgalmak befolyása. Itt jött létre a román országok leg­régibb népnevelési kultúrintézménye, az Asociație pentru Cultura Poporului Român din Maramure?, mely az ASTRA (1861) alakulását egy évvel megelőzte. Ennek körében alakult meg az az olvasótársulat, mely állandó kapcsolatot tartott fenn a Román Aka­démiával. 1918 novemberében a környék ere­jére támaszkodva hozták létre a Ro­mán Megyei Tanácsot, szigeti szék­hellyel, melynek elnöke a demokra­tikus Vasile Kindric volt. December elsején nagy tömegek vettek részt a gyulafehérvári gyűlésen. A forradalmi és kulturális mozgal­mak vitalitást kölcsönöztek a város­nak, ennek a „szigetnek", mely bizo­nyos merevséggel őrzött nagyon régi gyökerű polgáriasult hagyományokat. Az első világháború után a munkás­­mozgalmak szervezetté válnak. Meg­alakul a helyi pártszervezet, az RKP első megyei konferenciáját 1932 má­jusában tartják meg, az illegalitás kö­rülményei között, az Iza utca 31 szám alatti házban. 1932—33-ban jelenik meg az illegális „Maramure?ul Ro?u" és a legális „Crainicul Maramure?u­­lui*. 1937-ben „A nép békét akar" című, illegálisan nyomott háború el­lenes és antifasiszta brosúrát adják kézről kézre. A szigeti munkásság szolidaritását fejezte ki Grivicával, s maga is sztráj­kok sorát robbantotta ki. Legjelentő­sebb volt az 1936-os bútorgyári sztrájk. A munkásság kialakulása, aktív je­lenléte adott a századok folyamán kialakult képtől eltérő jelleget a vá­rosnak. A három főút köré tömörülő Sziget architekturális arca a XIX. században alakult ki, s maradt változatlan egé­szen az utóbbi évtizedig. Ezt az ál­landósult formát nagyon jól kifejezik a jórészt szecessziós ízlésben emelt pa­loták és házak, melyek közé karakter­­adóan vegyül egy-egy épület tiszta gótikája, barokk­ vonala vagy ab­lakok késő-rokokó dísze. Urbánus polgárok városa volt, sok — elszigetelődésre jellemző — különc­ködéssel. Kerültek ki innen világjárók, s emberek, akik csak képzeletben s papírra róva tettek meg világkörüli utakat. A mai Május 1. munkásklub, épületében egykor szabadkőműves páholy működött, a könyvtár ritkasá­gai között sziámi nyelvű buddhista könyveket őriz. De ebben a városban már az első világháború előtt olvasták és szaval­ták Adyt és jelentős eseménnyé avat­ták annak a Bartóknak a koncertjét 1922-ben, aki Ion Birlea professzorral 400 dallamot gyűjtött a máramarosi román folklórból. A gyökeres változás első jele a láz­­görbére emlékeztető, zaklatott élet­ritmus kiegyensúlyozódása volt. 1944- ben kezdetét vette az egyenletes ütem­ben felfelé ívelő fejlődés. Mindennél érzékenyebb mutatója ennek a lakosság létszámának növe­kedése. Az 1930-ban 27 270 főt szám­láló Máramarossziget lakossága a második világháború végén a felére zuhant. Háborús megrázkódtatások, deportálások, politikai üldözések, a munkalehetőség hiánya idézték elő ezt, az emberek elpusztultak, vagy el­hagyták a várost. 1948-ban már emel­kedés mutatkozik : 18 329 lakos, és ez a szám 1968-ban 31 746-ra nő. Sziget történetében első ízben fordul elő, hogy fejlődését szilárd alapokra az ipar fejlesztésére helyezik. A vá­ros 7 iparvállalata közül 4 köztársa­sági alárendeltségű, egy köztük olyan szövetkezetként kezdte államosított működését, mely kis műhelyből ala­kult. A város ipari fejlődésének húsz esztendejére ezek az adatok jellem­zőek : az erdőgazdálkodási vállalat össztermelése 18 év alatt 178 száza­lékos növekedést mutat. Az 1924-ben alapított Partizánus kefegyár globá­lis termelése 1968-ban — 1938-hoz vi­szonyítva — 3 millió lejről 13 200 000 lejre nőtt. A Maramureșana helyiipari vállalatban az össztermelés 20 év alatt 30 millió lejjel emelkedett. 1948 előtt 12 pék működött a városban, 1949-ben felépül a kenyérgyár, termelése 1968- ban 15 millió lejjel több mint 49-ben. 1938-ban 206 bolt volt Szigeten, kis üzletek, kocsmák, sátrak. 1968-ban 52 élelmiszerüzlet (1958-ban 35), 39 ipari­cikkeket árusító (1958-ban 30), 24 ven­déglátóipari egység (1958-ban 20). A tavaly forgalombahozott áruk értéke 202 526 000 lej. Az utóbbi években megváltozott a fejlődési ritmus. Az „Unitatea” kötött­árugyár, melynek termelése 1949—1968 között 116 616 000 lejes növekedést mutat, 1965—68 között másfél millió lejjel múlja felül a 9 év alatt elért össztermelési növekedést. A két évti­zeden át tartó egyenletes fejlődés ug­rásszerű fejlődéshez vezetett. Tanúi lehetünk ennek minden téren Míg 1960-ban városfejlesztésre 17 770 000 lejt irányoztak elő, öt évvel később már 86 700 000 lejt Az ötvenes évek meg­valósításai közé bútorraktárak, új szö­vetkezeti részlegek építése tartozik, kereskedelmi egységeket korszerűsí­tenek, lakásokat építenek, iskolákat. A hatvanas évek vívmányai jellegükben mások. Felépül — 1000 vonallal — az új automata telefonközpont, mikrora­­jon­ típusú építkezés folyik a CIL ne­gyedben, ahol 718 lakást emelnek, ke­reskedelmi komplexumok nyílnak meg, megnyitja kapuit a „Stúdió" színház­­terme, új épületbe költözik a múzeum Hőerőművet építenek, központi fűtést vezetnek be egyes középületekbe, megoldják a város vízellátását és ki­építik a csatornahálózatot. A vízmű berendezésének kapacitása 75 liter másodpercenként, a csatornahálózat tisztítóállomással rendelkezik. Négy és fél kilométer hosszúságban szabályoz­zák a Tisza partját. A mai képet jellemzően a CIL ada­tai világítják meg. Az ország legmodernebb faipari kombinátjának a helyén egykor a haj­­lított bútorgyár állt, ezt olvasztotta ma­gába a „gyárváros". A bútorgyár napi termelése egykor 25 szék volt. 1953-ban 102 munkással dolgoztak és 13 298 szé­ket állítottak elő. Ma a CIL összterme­lése meghaladja a 200 millió lejt és 2 524 alkalmazottat foglalkoztat. Évente 15 000 köbméter préselt lemezt, 15 000 garnitúra bútort, 600 000 hajlított szé­ket, 18 500 tonna PAL-lemezt termel. Ha Sziget látképét és a CIL-negyed képét egymás mellé helyezzük, az a benyomásunk, mintha nem egyazon városban készültek volna a felvételek. Nagyon élesen különül el a kétfajta városkép, a két merőben különböző világ. Az új negyed, a „gyárváros", nem olvadt be a százados városképbe, épületei nem ékelődtek a meglévő fa­lak közé. Beépítetlen telkeken, nagy, szabad térségeken emelkedett, mintha a merész sziluettek egy tiszta lapra írnák egy másfajta lét törvényeit. A CIL — az országos fejlődés ütemé­be illeszkedik. Ebbe a legészakibb vá­rosba, erre a „szigetre", behozta nap­jaink ütemét, a széles perspektívák távlatát. Mintha ezek a mértani formák kristályéleikkel minden zártság szét­törésére lennének hivatottak. Világos és áttekinthető szerkezetek, racioná­lisak és jövőt hordozók. Egy olyan jövőt, melyet sokfélekép­pen képzeltek el, de ilyennek nem. Nem a város történetéből következik, ez a perspektíva csak az egész or­szág változásával párhuzamosan, ab­ból következően jöhetett létre. Sziget, a nagy kölcsönző, most nem önnön vidékétől, hanem az öt magába foglaló országtól nyert rávilágító fényt. A CIL automatizált folyamatokat je­lent, ahol a fa csak a rönktéren jele­nik meg ismerős alakjában, egyébként rendkívül bonyolult eljárások csaknem személytelen nyersanyaga. Intellektuá­lis képességeket kívánó vezérlő-beren­dezés irányítók, inkább laboratórium­nak tűnő teremsorok, épületsorok Gyá­rak sora. Gyökeresen új arányok, igényelt problémák. Szigetet joggal nevezhetjük iskola­városnak 16 általános iskolája, lí­ceuma, szaklíceumai, különböző foko­zatú szakiskolái azzá avatják. 7500 diák tanul falai között. Nagyon mély hagyományokba gyökerező ez a jel­lege. Itt működött az ország egyik leg­régibb iskolája, felsőfokú intézetei voltak, román és magyar tannyelvű tanítóképzője. Hasonlóan mély gyöke­rei vannak a művészi szintet megkö­zelítő műkedvelő mozgalomnak. Itt kezdeményezték az országszerte el­terjedt tudományos brigádokat, Sziget bábszínház-együttese három ízben nyerte el az I. L. Caragiale versenyek országos díját s hazánk képviselője volt a Karlovy-Vary-i fesztiválon, több­ször nyert országos díjat a kultúrház énekkara. Etnográfiai múzeuma egyike a legértékesebbeknek, népi művészeti iskolájában 400 növendék tanul, zenei szakiskolája van, irodalmi és képző­művészeti köre. A városi könyvtár több mint 31 000 kötetet számlál, a ritkaságokat magába foglaló dokumen­tációs könyvtár eddig feldolgozott anyaga 13 000 kötet. Abban, hogy Szigeten végbement a társadalmi rétegződés strukturális vál­tozása, igen nagy szerepe van a vá­­rosba vonzott falu bevonásának, a szo­cialista kultúrába, a két kultúrhagyo­­mány egyesítésének. Máramarosszigeten a munkásosztály kialakulásáról és az új értelmiségi ré­teg létrejöttéről beszélhetünk. Az iparban foglalkoztatottak száma 7 885 ember, a kereskedelemben és a fo­gyasztási szövetkezetekben 770-en dol­goznak. Az értelmiségiek közt 434 tan­erő van, 65 mérnök, 91 orvos, 14 gyógy­szerész. Összehasonlításképpen említ­sük meg, hogy 1939-ben 515 mester­ember élt itt és hasonlóan nagyszámú kereskedő, ők és a tisztviselők rétege dominálta a várost. Rajtuk kívül vi­szonylag kis számban voltak szak­képzetlen munkások, napszámosok, a külvárosokban környéki parasztok. Az új értelmiségiek — és az értelmiségiek­hez egyre közelebb kerülő, automatizált gyárban dolgozó szakmunkások — zöme paraszti eredetű. Máramaros kenyere az ipar. Az ipar ilyen arányú fejlesztése a kulturális felemelkedés szükségszerű hordozója Napjainkban vált ennek a folyamatnak egyértelmű keretévé Sziget , a város. Az Unitatea kötöttárugyár új épülete A faipari kombinát BÁNYAI JUDIT és­­ KATZ NÁNDOR riportja SZABÓ FERENC felvétele 1969. AUGUSZTUS 1. PÉNTEK

Next