Előre, 1969. október (23. évfolyam, 6815-6841. szám)

1969-10-10 / 6823. szám

ELŐRE 2. oldal A kolozsvári zenei ősz az idén széles panorámájú ta­vasszal , Sztravinszkij Le secre du printemps-jáva­l, valamint Enescu Oedip című operájának részleteivel nyitotta meg a ko­lozsvári hangversenyévadot. A megnyitó hangversenyt a rádió egyenes adásban, a televízió filmről közvetítette. A Tavaszi áldozással a kolozs­vári filharmónia régi adósságá­nak tett eleget. Enescu Oedipjé­­vel nem, mivel a mű kolozsvári bemutatója elsősorban a Román Operát illetné meg. Ha Oedip Laioszhoz (Ion Budoiu) a Szfinx­hez (Michaela Botez), Iokaszté­­hoz (Georgeta Orlovski), Antigo­néhoz (Kriza Agnes), Téba népé­hez, az istenekhez, vagy önma­gához szól, az mindig az ember ön­definíciója a végzettel szem­ben. David Ohanesian (Oedip) ezúttal az oratóriumnak megfele­lő eszközökkel jelenítette meg az enescui Sors-szimfónia tragikus csomópontjait. Sztravinszkijnak, a XX. század nagy varázslójának vad és vé­szes sikolyú utóromantikától megtisztító szimfonikus rituáléját, makacs ritmusait és harsány hangszíneit itt-ott visszafogottan, de általában diadalmas erővel mutatta fel a kolozsvári zenekar a legkolozsváribb bukaresti kar­mester, Mircea Cristescu vezény­letével. Úgy tűnik, a Sztravinsz­­kij-Enescu műsor összeállítással Mircea Cristescu külön is akar valamit mondani. Talán egy Sztravinszkij: Oedipus Rex — Enescu: Oedip műsorszámára készíti elő a terepet. Rónai István GONDOLATOK GUNNAR JANSER E­gy külföldi kiállítás mindig üze­net. Közelebbi, vagy távolabbi égtáj üzenete, s ezért valame­lyes teljességet várunk tőle. Fölruház­zuk általános érvénnyel, vagy leg­alább is feltesszük a kérdést: — csak­ugyan ilyen lenne annak az ország­nak a művészete ? Csalóka kényszer ez, mert nem éppen megdönthetetlen igazság, de jórészt megállja helyét a Picassónak tulajdonított kinyilatkoz­tatás, mely szerint nincsenek többé iskolák, csak művészek. Mármint a jelenkor képzőművészetében. Azért írom le mindezt, mert magamon mér­hettem le a változást egy külföldi művész kiállításán. Előbb egy svéd kiállítást láttam benne, aztán észre­vétlenül mindinkább Gunnar Janser művészete kezdett foglalkoztatni, s a skandináv lelkűlét egyéni vetülete­­ként ugyan, de egy konkrét művész állott elém, aki azt hiszem, ténylege­sen képviseli a mai svédországi kép­zőművészetet, de nem úgy, hogy be­lőle kikövetkeztethessük kortársai­nak stílusát, gondolat és érzelemvilá­­gát. Az általánosítás kényszerének a görcse nem mindig oldódik fel ilyen könnyen, s különösen egy ilyen kis­méretű kiállításon ,mely a rendezvé­nyek áradatában rendszerint háttér­be szorul. Hogy mégis feloldódott, s nem csak bennem, hanem többé-ke­­vésbé a megszokottnál számosabb látogatóban is, az nyilván és elsősor­ban a kiállított munkákból —, azok minden különlegessége ellenére — áradó őszinte, tiszta művészi hitval­lásnak, s valamelyest, talán nem el­hanyagolható mértékben a művésszel való személyes kontaktusnak is tud­ható be. Kezdeném az utóbbi mozzanattal. Meglehetősen ritkán fordul elő, hogy egy külföldi művész rövid itt tartóz­kodása folyamán oly sok időt tölt­sön el saját kiállításán, jelenlétével is igazolva a közönség iránti rokon­­szenvet és érdeklődést, mint Gunnar Janser. Nyilván szemrehányás ezért senkit sem illethet. Fölösleges keres­gélni az okokat, hogy miért nem. De annál érdekesebb rákérdezni a mű­vészre. „Élmény volt számomra a közön­ség. Nap, mint nap a felfedezés örömével tapasztaltam, hogy időseb­bek és fiatalok, nők és férfiak egy­aránt milyen érdeklődéssel járják a kiállítást. Nem csak néznek, de meg­nyilatkoznak, személyesen is szeretik megmondani véleményüket, s kikér­ni az enyémet, függetlenül attól, hogy szándékoznak-e vásárolni vagy sem, és lám, mit tesz a közérdeklődés , még svédországi honfitársam is be­tévedt a bukaresti kiállításra." G­unnar Janser természetesen sza­kított magának időt arra is, hogy kollegák műtermébe lá­togasson, s megnézze a főváros je­lentősebb gyűjteményeit. Erről mind­össze — mindössze ? — annyit mon­dott, hogy a mai román képzőmű­vészet egyenrangú partnere bárme­lyik európai ország képzőművészeté­nek. Örömmel adott el munkáiból ál­lami gyűjteményeknek és magáno­soknak. Nem a kötelező udvariasság mon­datja velem, hogy szívesen látnám viszont bármely munkáját a múzeum külföldi gyűjteményében. Ahol nem fog a szenzáció erejével hatni. Mert halkszavú, csendes, szerény művé­szet az övé. Attól válik figyelemre méltóvá, amivel az ő művészetét is magába foglaló modern irányzatok egyre kevésbé dicsekednek : — érze­lemgazdagságával, mely a kollázsok­hoz használt hulladékanyagokat is oly magától értetődően lényegíti át, és teszi mondanivaló hordozójává, — s ezzel természetes összefüggésben, a nemes emberi értékek szemérmes, vagy helyesebben : hivalkodás nélkü­li, makacs újrafogalmazása egy mo­dern hitvallás szellemében. Témái : — apa és fiú, születés, kitörés, re­ménytelenség, a harcos, a vágy, a szegénység, — a festményeken és kollázsok között is visszatérő — bá­rány, a fekete bárány, nem ürügy-té­mák, nem pusztán a címekben meg­pendített gondolatok, melyeket a­ művekre rá kell olvasnunk. Noha nem is jelennek meg naturalista hű­ségű, vagy szimbolikus, de egyértel­mű kép formájában. De az absztrak­ció olyan szintjén nyernek megfogal­mazást, melyen a formák csupán a végsőkig egyszerűsödtek, s nem szub­­limálódtak nehezen megfejthető jel­zésekké. Az utóbbi kitétel főként festészetre vonatkozik, de mutatis mutandis áll a kollázsokra is. M­egkapott az az egyáltalán nem magától értetődő összhang, mely az arannyal és ezüsttel felrakott festmények és az igényte­len, hulladékanyagokból komponált kollázsai között félreismerhetetlenül fennáll. Hogy valahol, valamiképpen lényegileg összefügg ez a kettősség, azt megéreztem, s nem magyaráza­tot, hanem igazolást jelentett szá­momra, amikor ő maga ezt így tisz­tázta : „Az anyagok, melyekből dol­gozunk, önmagukban egyenértékűek, esztétikailag az arany sem értéke­sebb, mint a deszka, lényegessé at­tól válnak, amit kifejeznek. A dol­gok s a lélek szépsége a fontos. Ha önmagukban szegényesnek ható ki­fejező eszközöket is használok, azért teszem, hogy a lelki szegénységnek adjak hangot, mely sajnos a modern életet annyira kísérti." Ezt a nyilatkozatot Gunnar Janser kiállítása mindenképpen hitelesíti. Mezei József KIÁLLÍTÁSÁN MŰVELŐDÉS A MŰVÉSZ FELELŐSSÉGE Titus Popovich PASSACAGLIA M­íg a világ afölött vitázik, hogy színészek vagy ren­dezők fogják-e megterem­teni a jövő színházát, már- már általános jelenséggé válik, hogy neves színészek egyik napról a másikra rendezni kezdenek, hogy sikeres rendezők kosztümöt ölte­nek és színészként jelennek meg­­ a színpadon vagy a mozivásznon. A romániai magyar színjátszás szá­mára a divatot dicséretes szokás­sá szelídíti a szükség, az esztendők óta kórossá vált rendezőhiány. Őszintén bátorítunk — bátoríta­nunk kell — minden próbálkozást, minden idevágó kísérletet, csupán egy dolgot nem feledhetünk el: a rendezés is szakma. Főleg, ha meg­gondoljuk, hogy a modern színház­ban a rendező már nem passzív tolmács az író és színészek, a szín­pad és a közönség között, hanem értelmező, s hogy a rendezés ma — inkább mint bármikor —, egész egyéniséget követel. „Az ihlet, ez a szükséges rossz — írja Jean Vi­­lar — a színházban, akárcsak az építészetben, nem egyéb, mint a re­mekmű piszkozata...“ Rendezésre vállalkozó színészeink némelyike, sajnos, megelégszik a piszkozattal és ... a mű felépítéséről lemond. Ez történt a temesvári Állami Ma­gyar Színház Passacaglia-előadá­­sán is. Titus Popovici darabjának szí­nész-rendezője, Sinka Károly (aki nemegyszer fordítóként is szere­pelt a színlapokon), hitelesen te­remtette meg a vértől, koromtól könnytől és erkölcsi piszoktól szennyes háborús világban, elvo­­nultan élő idős Tanár házának vi­dékien kispolgári atmoszféráját, majd — kevésbé meggyőzően — értéke szerint hangsúlyozta azt a megrázkódtatást, amelyet Mihai, a kommunista harcos, majd nyomá­ban a két német tiszt és az elvete­mült vasgárdista — megjelenése okoz a mesterségesen teremtett, féltve őrzött szigeten. Az íróilag is halványabbra sikerült harmadik felvonás azonban teljesen kicsúszik TEMESVÁRI SZÍNPAD a rendező keze közül: színtelen, langyos utójáték marad a második felvonás nagyerejű drámai vihar­zása után. Pedig Andrei, a cselek­véstől vonakodó zongoraművész kü­lön háborúja a nélküle kivívott Messze kiemelkedik az együttesből a fiatal Rajhona Ádám, aki egysze­rű eszközökkel, visszafogott gesztu­sokkal vitte színre. Andrei drámai figuráját, nemcsak a sorssal meg­alkuvó „széplelket“, nemcsak a szenvedő áldozatot, hanem az új korszak hajnalán igazi szerepére ébredő hőst is. Méltó partnere volt a második felvonásban a háború­tól megcsömörlött Knapp hadna­gyot alakító Rappert Károly. Ket­tejük beszélgetése zenéről, sorsról, létről az előadás legjobb jelenete volt. Szabó Lajos a Tanár szere­pében nem győzött meg, külsőséges eszközökkel próbálta helyettesíteni az átélés hitelét. Kiss Erzsébethez csak úgy illett Ada szerepe, mint a nem rá szabott bő ruha. Kuti Istvánt (a vasgárdista) túlzó gesz- jelenet a darabból győzelem óráiban kezdődik, s a fel­ismerések eszméltető pillanatait éli át a Tanár és a gyanútlan Ada is. Valahogy nem éreztük azt sem a temesvári színház előadásában, hogy Titus Popovici nemcsak egy érdekes háborús történetet akart színpadra vinni, nemcsak 1944 au­gusztusának próbatevő napjait akar­ta megidézni, hanem azok kapcsán egy egyetemes kérdést próbált megközelíteni: a művész és a tár­sadalom viszonyának, a művész egyéni és közösségi felelősségének problémáját. Ennek a szólamnak az elejtése oda vezetett, hogy a te­mesváriak előadása kilúgozta a da­rabból a mondanivalót, s ezáltal történelmi freskóként sem tűnik teljesnek, befejezettnek és minden részletében hitelesnek az előadás. A szereplők esetlenül és idege­nül mozognak a színpadon. A ren­dező nem tudta egységes mederbe terelni és összehangolni játékukat.­tikulációjáért, a különben néhány jó pillanatot teremtő Szélyes Im­rét (Mihai) gyatra szövegmondá­sáért kell elmarasztalnunk. Win­terfeld Sándor hangulatos díszle­teitől azonban nem tagadhatjuk meg a dicséretet. Titus Popovici színművének elő­adásával 109. bemutatójához érke­zett a temesvári Állami Magyar Színház. A csendes ünnepen talán nem ártana az eredmények mel­lett, a régebbi és az újabb hibák­kal, tévedésekkel is szembenézni. Mert a századik bemutató a jövőt illetően nem­ sok jóval bíztat. Gon­dolom, megmondhatjuk, hogy A gondnok után nem ilyen folyta­tást vártunk. Szekernyés János Tágasabb horizontért A FALU SZEMÉVEL A TÉVÉRŐL A mezőgazdasági ismeretter­jesztésnek egyik világviszonylat­ban is tekintélyes szakértője , W. L. Prawl hosszú éveken át vizsgálta a ma rendelkezésre ál­ló információs eszközök haté­konyságát a mezőgazdasági is­meretek terjedésében és a má­sok (J. A. Canizales, K. Venupo­­gal, stb.) gyűjtötte adatokat is felhasználva, arra a következte­tésre jutott, hogy a világ na­gyobb részén a szülők és a szomszédok még mindig fonto­sabb szerepet töltenek be a me­zőgazdasági ismeretszerzésben, mint az összes korszerű eszkö­zök, beleértve a rádiót és tele­víziót is. Falun, esténként, hazatérve szükségszállásomra, megfigyel­tem a tévéző háziakat és az oda begyűlt szomszédokat, rokonokat. Amit igazán élveztek, azok a futball­meccsek és a bűnügyi, va­lamint kalandfilmek voltak, mert ezeknél a szöveg nem volt fon­tos : a cselekményt akkor is tud­ták követni, ha a szöveget nem értették. De azért mindegy volt, hogy könnyűzenei fesztivál, an­gol nyelvlecke, vegyipari terme­lés, vagy irodalmi évforduló sze­repelt a műsoron, hűségesen ki­tartottak Annak megállapításá­ra, hogy mindettől mennyivel bő­vült látókörük, mivel gazdago­dott ismereteik tárháza, komoly kultúrszociográfiai felmérésre len­ne szükség. Nem tudom, van-e ilyen ? Mert nem valószínű, hogy a közvéleménykutatásnak máig alkalmazott módszerei a falusi tévéző véleményét módszeresen ki tudnák puhatolni. Mert most a falusi tévézők ér­dekében akarunk szólni. Nem mintha a tervbe vett magyar nyel­vű adásokat kizárólag a falusi nézők igényeinek kielégítésére kívánnák fenntartani, de az is bizonyos, hogy a kétórás mű­sort a lehető leggazdaságosab­ban kell majd kihasználni. A leg­gazdaságosabb pedig az, ha en­nek az időnek jelentős részét a falura is tekintő műsorral tölt­jük ki. A városi ember akarva­­nem akarva lépten-nyomon bele­ütközik az ismeretterjesztés leg­változatosabb formáiba, látóköre bővül, műveltsége gyarapszik munkahelyén, utcán, moziban, színházban, egyszóval mindenütt, ahol megfordul. A falusi ember­nek nem nyújtja önként ezt a le­hetőséget sem a foglalkozása, sem mindennapi élete. Félreértés ne essék : koránt­sem arra gondolok, hogy a mű­sort mezőgazdasági szál­tanács­adással töltsük ki. Nem erre van szükség. Ezt részben elvégzi a rádió, a szakigazgatás, a sajtó, a tanfolyamok és a gazdaság szakembere. A hangsúly a falusi ember látókörének bővítésén van. A műsorterv tengelyébe a legnemesebb értelemben vett is­meretterjesztést kell állítani; ter­mészettudományit, társadalomtu­dományit, közgazdaságit, föld­rajzit, néprajzit és még ki tudja, hány félét. S persze művészetit is. De nem úgy, hogy két irodal­már vitázzék a képernyőn Apol­linaire lelki világáról, hanem úgy, hogy az átlagos irodalmi műveltségű falusi ember szintjén igyekezzünk kielégíteni a művé­szet és irodalom iránti reális igényt. Banánt sok városkörnyéki falu­ban élő ember evett. De vajon mit tud azokról az országokról, ahol terem, s azokról a népekről, amelyek termesztik ? Svéd go­lyóscsapágyról hallott, fagyasz­tott norvég halat falán evett Kekkonen látogatását újságban, rádióban nyomon követhette, de vajon mennyit tud a skandináv államokról, Észak-Európáról ? Erre, s sokszáz hasonló, lá­tóhatárt nyitó ismeretre gondol­junk. S még valamit : a falusi ember csak ünnepnapon él otthon , hét­köznapokon csak az alkony kí­séri a házba. Tehát a neki szóló tévé­műsornak is csak akkor le­het hatása, ha az este zajlik. Napnyugta után. Ha így lesz, talán nemcsak a tévéző szobák telnek meg kíván­csiakkal, hanem a kíváncsi ko­ponyák is tudással. Szórakozva, verejték nélkül szerzett tudással. Dr. Nagy Miklós VÍVÓ VB (Folytatás az­­ oldalról) döntők során ragyogóan szerepelt, négy győzelmével csoportelsőként ju­tott a döntőbe, ahol Csirkovát 4—3- ra, a magyar Rejtő Ildikót, a fran­cia Gapais-t és a szovjet Szamuszen­­kót 4—7-re fölényesen verte, csak Novikovától szenvedett vereséget. A szovjet lányt honfitársnője, Csirkova, győzte le, így került sor a holtver­senyre, ahol Novikova bizonyult jobbnak. A világbajnoki sorrend tehát : 1. Elena Novikova (SZU) 5 gy. — újra­­vívás után ; 2. Drombáné Gyulai Ilona 4 gy. — újravívás után ; 3. Szvetlána Csirkova (SZU) 3 gy. ; 4. Tatjána Szamuszenko (SZU) 3 gy. ; 5. Rejtő Ildikó (Magyarország) 1 gy. ; 6. Bri­gitte Gapais (Franciaország) 1 gy. Szatmárt tárcsáztuk ismét. A túlsó vonalon Csipler Sándor érdemes ed­ző vidám hangja már elárulta, hogy a rádión keresztül értesült az ese­ményről. Gratuláltunk, hogy egykori tanítványa ezüstérmével a szatmári vívóiskolának és lelkiismeretes edző­jének is dicsőséget szerzett, tovább öregbítve a szatmári vívás már régen kivívott hírnevét. — Pontosan úgy történt, ahogy tippeltem. „Tippjeimet“ borítékban a megyei Sporttanácsnál helyeztem le­tétbe, hogy megmaradjon dokumen­tumnak. Novikova vagy Ilona — ezt vártam. A szovjet lány győzelme va­lószínű volt, az olimpián is kitűnt a­lapos felkészültségével. Drombáné tel­jesítményével elégedett vagyok. Na­gyon jó eredmény. Jobbat eddig a lányoknál csak Szabó Olga ért el, amikor világbajnoki címet szerzett. Csak gratulálni tudok. A döntőbe az esélyesek jutottak be, igaz, volt néhány meglepetés, de az igazság az, hogy egyre több a jól felkészült versenyző, a döntőben pedig csak hat számára van hely. Az a tény, hogy négy román vívó­nő bejutott a legjobb 18 közé, azt is jelenti, hogy a csapatmérkőzések so­rán gyenge ellenfelet kapunk, meglá­tásom szerint a magyar vagy a fran­cia válogatottal kell majd mérkőz­nünk. A Balaton bajnokságon, ahol 73 ország vett részt mindkét nemzet gyengén szerepelt. A magyar csapat nem ütőképes. Válogatottunk számára biztosítottnak látom az ezüstérmet. Persze ez nem zárja ki, hogy nem nyerhetnek világbajnokságot. De hangsúlyoznom kell, a szovjet lányok az egyéniben bebizonyították, hogy rájuk mindig lehet számítani. Most a kardozók következnek. Csa­patunk, mint értesültem, a selejtezők során 8—8-at ért el az olaszokkal, de a találkozót az azzurik nyerték jobb találataránnyal. A Szovjetunió viszont már lehengerelt 12—4-re. Igaz, mi is legyőztük Mexikót 77—7 arányban. De a kardról majd a végső eredmé­nyek után. 1969. OKTÓBER 10., PÉNTEK SPORT • SPORT fN SPORT » SPORT SPORT + SPORT m SPORT » SPORT A SNAGOVI REJTEKHELYEN • Szüreti látogatás • A csapat kialakult • Domide az egyes számú tartalék • A szaksajtó biztos áldozatként kezel — jelentette ki An­gelo Niculescu • Raducanu és Dan lelki egyensúlyát nehezen állították helyre • Milan-Estudiantes találkozó a nap fénypontja Ideálisabb, szebb és kellemesebb rejtekhelyet el sem lehet képzelni egy ilyen összecsapás előtt, mint a Siliștea Snagovului falu mellett épült sportkomplexumot. Csend, napsütés, tó, susogó fák — egyrészt, kitűnő szállodák, az ország legjobb gyepszőnyege — másrészt. Ilyen környezetben készül válogatottunk, amelynek nagy szüksége van mind a csendre, mind a kitűnő gyepsző­nyegre. Szerdán kiruccantunk megláto­gatni a fiúkat. Nem voltak otthon, a komplexum gondnoka, aki büsz­kén fogad minden látogatót, a har­madik mondat után elárulta: a fiúk szüreti látogatásra mentek va­lahova Ploiesti mellé. Volt tehát időnk körülnézni. Végigsétáltunk a kis stadionban, megnéztük a csó­nakházat, a sporttermet, a villákat. Mindenütt rend, tisztaság. Végül az ebédlőbe vetődtünk be, ahol már sürögtek-forogtak a szakácsok, a kis kukták egész hada. Egyre várták a fiúkat, de már kettő is elmúlt... A fákkal szegélyezett úton végül feltűnt a hatalmas Orlando. Első­nek a vörös Domide száll ki, kezé­ben egy láda szőlő. Kópésan ka­csint. Aztán jönnek a többiek. Egyik keze sem üres. — A sed­ui szőlészek ajándéka — mondja örömmel Satmáreanu. Azt kívánták, szőlőjük segítsen győze­lemhez ! A „puttonyosok“ eltűnnek zsák­mányukkal. Angelo Niculescu edző fogad bennünket. Röviden tájékoz­tatjuk, mire vagyunk kiváncsiak. — A valószínű felállítás ? — A megszokott. Tehát: Radu­canu (Ghita) — Satmáreanu, Hal­­mageanu, Dan, Deleanu, — Dinu, Nunweiller — Dembrószki, Du­­mitrache, Dobrin, Lucescu. — Sikerült a szerdai nyomokat eltüntetni ? — Nagyon nehezen, talán nem is teljesen. A szaksajtó kétkedő hang­vétele, a Rapid klub elvtelen ma­gatartása, amely abban nyilvánult meg, hogy Raducanut és Dánt tün­tette fel bűnbaknak, mély nyomot hagyott a két fiúban. Ennek ellené­re bízom bennük. Meggyőződésem, hogy mind a ketten kitűnően ellát­ják majd feladataikat . Deleanuval megoldódottnak tekinti a balhátvéd posztot ? — Igen. Jelen pillanatban ezen a poszton nincs jobb emberünk. — Mi a véleménye Dembrószki­­ról ? Csaknem minden edzőmérkő­zésen lecserélte. — Dembrószki a legjobb formá­ban lévő csatárunk. Csupán azért cseréltem le, hogy az első számú tartaléknak, Domidénak is lehetősé­get adtak a játékra. Ráadásul a két fiú között nagyon egészséges ver­senyszellem alakult ki, ezt ki kell használni. — De Domide nem érzi jól ma­gát jobbszélen ! — A rábízott feladatot ott is el tudja végezni. De ha nem vették volna észre, elől nincsenek fix posz­tok. A négy csatárnak mindenütt tudnia­ kell játszani! Domide éppen ezért gyakorolta a szélső feladatait is. . — Hogy áll Dumitrache a sérü­lésével? — Jól, remélem játszik, ő na­gyon akar. — És, ha játékára mégsem kerül sor ? — Akkor Domide áll helyébe. — Mi a véleménye a vasárnapi találkozóról ? — Reménykedünk. A labdarúgás­ban biztosat nem lehet ugyanis mondani. De kijelentem, hogy a szaksajtó nagyon-nagyon sok gon­dot okozott nekünk nemcsak Radu­canu és Dán kérdésében, hanem a hangulatteremtésben is. Biztos ál­dozatként kezel bennünket. Ez sze­rintem nem helyes. — Legyünk tehát optimisták ? — Mindig. Ebéd után pihenés, aztán edzés. Este a szokástól eltérően későn fe­küdtek le a fiúk. Ők is akarták lát­ni a Milan-Estudiantes találkozót Milyen következtetéseket vontak le a mérkőzésből ? Nehéz lenne meg­mondani. Dinu csak annyit jegy­zett meg: Ilyen erőbedobással kell küzdenünk nekünk is. Egyetértünk vele. Mert akkor az eredmény sem maradhat el. Gyarmath János TELEX • A görög labdarúgó válogatott edzőmérkőzést vívott az osztrák Sturm Graz csapatával. A görög együttes 2:0 (0:0) arányban győzött. • Bukarestben a Dinamó csapata (a válogatottak nélkül) a bolgár Duna Rusze csapatát látta vendégül. A ta­lálkozó 1:1 arányú döntetlennel végző­dött. A gólokat Doru Popescu és To­­dorov lőtték. • Október 22-én a Ko­lozsvári U az OFK Beograd csapatát fogadja a klub 50. évfordulójának tiszteletére rendezett ünnepségek ke­retében. • Szerda este villanyfénynél megkezdődött a Nagy-Britannia — Románia női atlétikai találkozó. Az első eredmények : súly : Salagean 15,04 ; 100 mg : Perera 14,3 ; 1500 m : Gábor Ibolya 4,25,9 ; 200 m : Peat 24,0. • Athénban befejeződött az asztali­­tenisz Balkán-bajnokság. A döntőkben a következő eredmények születtek : női egyes : Crisan-Mihálka 3:0 ; férfi egyes : Korpa-Karakasevics 3:1 , női páros : Crisan, Mihálka-Reszler, Srbec 3:1, férfi páros : Korpa, Vecko-Geor­­gev, Konov 3:0. • A Japánban ven­dégszereplő asztalitenisz Európa-válo­­gatott Nagoyában mérkőzött. Konti­nensünk lányai 3:0, fiai 5:2 arányú vereséget szenvedtek. • Az athéni sakktornán a csehszlovák Jansa le­győzte Sikerét és ezzel az első hely­re került. Florin Gheorghiu döntetlen­re játszott a dán Pederzennel , és 3,5 ponttal a második. • A mexikóvárosi betonteknőben a dán Mogens Frey Jennsen új világcsúcsot állított fel 5 km-en. Rekordja 6:01,3. • Az Egye­sült Államok és a Szovjetunió­ ökölví­vó csapatai október 25-én Las Vegas­ban találkoznak. A torna érdekessége, hogy az 1200 férőhelyes teremben csak hivatalosak vesznek részt, az érdek­lődők csak tévén követhetik a mér­kőzéseket. • Vasárnap, október 12-én, rendezik meg a C-osztályú labdarúgó bajnokság Vil­. fordulóját. A Romá­nia Kupában részt vevő csapatok szerdán, október 15-én mérkőznek. Kis Ferdinand hőstette Amikor a Jázmin utca egyik egyemeletes házának földszintjén zöldségkereskedést akartak nyit­ni a régi borbélyműhely helyett, kiderült, hogy az átépítés meg­oldhatatlan. A kereskedelmi felelős­­kiszál a helyszínre, szemlét tartott, de nem állapított meg semmit. Illet­ve megállapította, hogy az eme­leten egyedül Tarajos-Pojár Ká­roly lakik, aki valahol igen fon­tos valaki. Ezután a kereskedelmi felelős visszatért, és tanulmá­nyozni kezdte a technikai nehéz­ségeket. Tanácstalanságában a mérnöki hivatalhoz fordult, ahol érdeklődött a technikai nehézsé­gek természete felől. — Igen, a Jázmin utca — felel­te zavartan a főmérnök. — Hát ott nem lehet építkezni... — Miért ? — érdeklődött a ke­reskedelmi főnök. A mérnök erre kissé határozat­lanul magyarázni kezdett. — Bizonyos mérések arra utal­nak — mondta a telefonba­n■, hogy a Jázmin utcában tektoni­kus mozgásban van a talaj. A föld mélyében óriási üregek vannak, melyeknek a fala rész­ben szemcsés vaskő, részben már­­ga... — Te jó isten! — kiáltott a fe­lelős — akkor az utca rövidesen elsüllyed ! A mérnök erre nyugtatni pró­bálta, de kevés meggyőződéssel. — Nem olyan súlyos a helyzet — magyarázta — csak éppen nem lehet zöldségkereskedést nyitni. Legalábbis amíg az ügyet alapo­san ki nem vizsgáljuk ... A kereskedelmi felelős aggód­va tette le a kagylót és napokig várta, amíg recsegés és dübörgés közepette a Jázmin utca elsüly­­lyed. Miután ez nem következett be, újra föltárcsázta a mérnököt. — Mi van a tektonikus vonal­lal ? — kérdezte mély részvéttel — Miféle tektonikus vonallal ? — lepődött meg a mérnök. — Hát a Jázmin utcában ... A mérnök egy pillanatra meg­nem ált. — Igen, a Jázmin utca — mondta rövid hallgatás után — Ott nincs semmiféle tektonikus vonal... — Hál' istennek — kiáltott föl a kereskedelmi főnök — akkor az utca megmenekült! — Az utca megmenekült — mondta a mérnök —, de mégsem lehetséges a földszint átalakítá­sa. Most értesített a művelődési osztály... Velük tárgyaljon. S ezzel letette a kagylót. A felelős töprengve kereste a művelődési osztályt. — Igen, igen, a Jázmin utca, ahol az az egyemeletes barokk palota áll — felelte az osztály­­vezető. — Az nem barokk palota — magyarázta a kereskedelmi főnök — az egy közönséges emeletes ház. A földszintjén régebben bor­bélyműhely volt. — Nem tiszta barokk palota — vallotta be az osztályvezető —, de ennek a kivizsgálása most van folyamatban. A kereskedelmi főnök két hé­tig várt, majd újra fölhívta a művelődési osztályt. — Mi van a barokk palotával? — kérdezte türelmetlenül. — Miféle barokk palotával ? — Hát a Jázmin utcaival ? — Igen, igen, a Jázmin utca — mondta zavartan az osztály­főnök — Hát az nem barokk pa­lota ! — Akkor micsoda ? Az osztályvezető egy pillanatig hallgatott. — Az ügy —­ közölte nagyot nyelve — a Műemlékvédelmi Bi­zottságra tartozik ... Velük be­szélje meg... A kereskedelmi főnök most már idegesen hívta a Műemlék­védőket. — Mi a helyzet a Jázmin utcai emeletes házzal ? A Műemlékvédők elnöke gú­nyosan felelt. — A ház műemlék. És maguk zöldségkereskedést akartak nyit­ni a város egyik nevezetességé­ben ... ! Erre a kereskedelmi főnök autóba ült, és újra terepszemlét tartott. A Jázzk­in utcai házat alig is­merte meg: kitatarozták és a borbélyműhelyt átalakították ga­rázzsá. Elsétált a ház előtt, s egy emléktáblán akadt meg a szeme .Ebben az épületben verte meg Kis Ferdinánd Nagy Szolimán török császárt." A kereskedelmi főnök ezután lázas nyomozásba kezdett: meg akarta tudni, ki volt Kis Ferdi­nánd. Történészekkel tanácskozott lexikonokat lapozott, de nem bukkant a hadvezér vagy sza­badsághős nyomára. Belezavarodott tanulmányaiba a Jázmin utcai ház rejtélyébe az események közötti összefüg­gések kutatásába. Közönyös lélekkel fogadta a hírt, hogy kisebb munkakörbe helyezték-Töprengéseiből egy különös ese­mény lendítette ki. Kis Ferdi­nánd lett az utódja ... Izgatottan várta az alkalmat, hogy talál­kozzon a nevezetes személyiség­gel: minden bizonnyal ő ismer­te egyedül a rejtélyt, a tektoni­kus vonaltól az emléktábláig. Az első kedvező alkalommal benyitott Kis Ferdinándhoz. A hős alacsony, hízásra hajlamos ember volt, apró, ravaszkás sze­mekkel. A volt főnök csodálattal nézett a hadvezérre, akin nem látszott sem a gőg, sem a nagy katonák­ra jellemző belső fegyelem. — Ön verte meg Nagy Szoli­mánt ? — kérdezte az egykori főnök eszelősen. Kis Ferdinánd hellyel kínálta. — Nézze — mondta — ez nem lényeges. Tarajos-Pojár Károly­nak garázs kellett, és ön a ga­rázst le akarta foglalni zöldség­kereskedésnek! Nem nyugodott bele a tektonikus vonalba, sem a barokk palotába ! Végülis kellett valamit csinálni... így került a műemlékvédő tábla a falra, a garázs miatt . Az ötlet az enyém volt, de a szöveg engem is meg­lepett. Kellemetlen, mert úgy kell viselkednem, mintha én ver­tem volna meg Nagy Szak­máid... Majd bizalmasan a beosztott­jára kacsintott. — Most már érti ? — Nem — vallotta be az egy­kori felelős. Kis Ferdinánd felsóhajtott. — Kár — mondta —, mert ak­kor sohasem kaphat fontos be­osztást az intézményünknél. Bajor Andor TÜCSÖK ÉS BOGÁR

Next