Előre, 1969. november (23. évfolyam, 6842-6867. szám)
1969-11-01 / 6842. szám
1969. NOVEMBER 1., SZOMBAT HÁROM SZAKEMBER AZ ÉPÍTŐTELEPEN - HARMINC AZ IRODÁBAN (Folytatás az 1. oldalról) Ha nyitva felejtett ajtókkal fogadott bennünket, senki sem kérdezte meg mit keresünk ott, miért lépünk be. Senkit sem találtunk. Viszont minden terv, minden irat és iratcsomó az asztalon hevert, s csupán egy kézzel írt papíros hirdette: „A 102-hez mentem, lemásolni az öszszehasonlító adatokat“. Kinek szólt a cédula? Vajon nekünk, akik ankétünk során minden formaság nélkül végiglapozhattuk a legaprólékosabb tervrajzkötegeket, vagy annak a kevésbé jóindulatú látogatónak, aki helyettünk felkereshette volna az építőtelepet? Mondanunk sem kell, hogy végig a 101-es építőtelep munkapontjain sehol sem találkoztunk az építőtelep vezetőjével — Ziman Joan mérnökkel —, de még az őt helyettesítő Mórám mesterrel sem. Hogy hol tartózkodtak ezidő alatt? Lehet, hogy pontosan akkor — a cédula alapján — a 102-es építőtelepen másoltak valamit... Hideg hőközpont De térjünk vissza helyzetfelmérő körútunk eredeti céljához, annak elemzéséhez : milyen kilátások vannak arra, hogy a lemaradást behozza az építő, hogy év végéig a tervbe vett lakásokat át is adja a boldog lakóknak. Az említett állomáskörnyéki építőtelepen két tömböt kellene év végéig átadni, a harmadikat pedig téli munkafrontra előkészíteni. Legyünk optimisták, még akkor is, ha látogatásunk időpontjában a munkálatok — a külső és a belső egyaránt — lassan és vontatottan haladtak, és higgyük el az építőnek, hogy év végéig sikerül befejezni a blokkok építését. Hangsúlyozzuk : építését. Ez viszont távolról sem jelenti azt, hogy át is adják őket a lakóknak. De akkor mi értelme van az építő azon kijelentésének befejezte a tömbházat. A lakó viszont nem költözhet bele. Nem költözhet be addig, ameddig a fűtés nincs biztosítva. A fűtés nincs és előreláthatólag az év végéig nem is vezetik be. A negyedet ellátó hőközpont építése ugyanis igen vontatottan halad, még csak a vakolásokon dolgoznak, de a berendezések érkezése csupán ezután várható s ennek beszerelése esetén sem indítható meg a fűtés, mert az árkok csövek nélkül ásítanak, mert még hozzá sem fogtak azoknak az árkoknak a megásásához, amelyek a villamosvonal alatt, sőt "a jelenleg az alapjai kiásásánál tartó tömbház (téli munkafront ez is !) alapjai alatt húzódnak. November elején vagyunk. Az esőzések megkezdődtek. Van-e egyáltalán még remény arra, hogy elkészüljön ez a hőközpont? Azt hisszük igenlő választ senki sem mer adni erre. De egy másik építőtelepen, a különben kiváló eredményekkel dicsekvő Romanilor úti építőtelepen, ahol a csúszózsaluzás módszerével készülő modern tömbházak büszke sora emelkedik, szintén veszélyben forog az átadás lehetősége, ugyancsak a lassan, a megengedhetetlenül lassan épülő hőközpont miatt. És ismételjük : hiába jelenti az építő, hogy a tömbházat idejében, azaz a leges legutolsó terminuson — december 31-én — befejezte, ha a fűtés, a lift, a melegvízszolgáltatás miatt a lakók majd csak jövőre, majd ki tudja mikor, költözhetnek be. Egy tömbház akkor kész, amikor minden kész benne — ameddig üresen áll, az építő, vagy más hibájából, addig az állampolgár szempontjából nem kész ! S ez olyan kritérium, amelyet nem hajlandók tudomásul venni. Az építőkkel folytatott beszélgetésekből kitűnt, hogy igyekezetüknek csak egy célja van: befejezni, mármint az építő szempontjából befejezni az épületet. Hogy a továbbiakban mi történik, azzal nem törődnek. S főleg a jövendő lakók érdekeivel nem törődnek. Ki hajtja végre az utasításokat ? Mint említettük építőtelepi látogatásunk során sehol, egyetlen helyszínen sem találtunk vezető mérnököt. Hogy is találhattunk volna, amikor csupán két mérnök építőtelepvezető, tehát dolgozik effektíve az építőtelepeken. Legalább 8—10 munkapontja van mindegyiknek, úgyhogy nem is lehet csodálkozni azon, hogy sehol sem találhatók. Ám annál több mérnök, szakember dolgozik a megyei építő és szerelő vállalat irodáiban, mint főmérnök és helyettes, mint osztályvezető, mint tisztviselő. Nem, azt nem állíthatjuk, hogy ezek a szakemberek nem mennek „terepre“, hogy nem ellenőriznek és nem adnak utasításokat, de ki hajtsa végre ezeket az utasításokat ? Ki irányítsa a munkát ? Itt, s főleg itt kellenének a szakemberek, s nem olyan gyenge minősítésű és képességű szakemberek, mint az egyik legnagyobb és legnehezebb munkatelep vezetője — Ziman Joan mérnök —, aki teljesen elvesz a feladatok súlya alatt, és aki képtelen észszerűen megszervezni a munkát, ezért néznek ki a munkapontjai úgy, ahogy az a fentiekből kiderül. De feltehetjük a kérdést : ha nem megfelelő e munkatelepek vezetője és ezt a vállalat vezetősége is elismeri, miért nem cserélik ki energikus, képzettebb, hozzáértőbb mérnökkel, olyannal aki jelenleg az irodában, mint osztályvezető dolgozik ? A kérdést különben a vállalat igazgatójának, Bodea Constantin mérnöknek is feltettük. A válasz álmélkodó volt. „Valóban, ez is megoldás lenne...“ Egy fecske nem hoz tavaszt — egy vállalat igazgató hiába energikus Bodea Constantin mérnök, az Arad megyei építő- és szerelővállalat igazgatója elismerten energikus és szívvel-lélekkel dolgozó ember, akinek szívügye a vállalat tervének teljesítése. De hiába akar egy ember valamit, ha nem sikerül neki olyan munkaközösséget kialakítani, amely egy emberként kövesse. Hiába állapítanak meg a heti elemző gyűléseken — együtt az egész vezetőkollektíva és minden felelős tényező — pontos és részletekbe menő feladatokat — ha azokat nem teljesítik. Egyik hétről a másikra a jelentések nem felelnek meg az előző héten kitűzött feladatoknak. S ez így megy hétről hétre és hónapról hónapra, s hiába kiabál az igazgató, s hiába igyekszik ő maga mindenütt ott lenni , az építkezés üteme távolról sem megfelelő. A gyengén irányított építőtelepeken minősíthetetlen munka folyik. Még most, az utolsó, a végső erőfeszítés időszakában is találtunk lődörgő, ácsorgó, vagy éppenséggel alvó embereket, anélkül, hogy valaki reájuk szólt volna, mindenki annyit dolgozott, amennyit jónak látott. S aki már egy kevés „főnöki“ minősítést kapott — legyen az csupán csoportvezető — rögtön nem dolgozott, csak parancsolt. Vagy hallgattak rá, vagy nem. De inkább nem.Mert milyen tekintélye lehet annak, aki személyes munkájával nem mutat példát ? Fejetlenség, szervezetlenség jellemezte sok esetben az Arad megyei építő és szerelő vállalat munkáját. A csoportokat szinte naponta küldözgették egyik munkahelyről, egyik munkatelepről a másikra. A nem folytatólagosan végzett munka pedig háládatlan, hisz senki sem vonhatott senkit felelősségre azért, mert egy munkát nem fejezett be, ha munka közben irányították a csoportokat — sőt a csoportok töredékeit — egyik munkahelyről a másikra. Ha mindezekhez még hozzátesszük azt is, hogy sok múlt évi tervben szereplő épület — amelyekben már benne laknak a lakók — külső vakolása jövőre marad, s jövőre marad az idén „befejezett“ tömbházak külső vakolása is — akkor világos képet alkothatunk arról, hogyan dolgozik, hogyan tesz eleget feladatainak az Arad megyei építő- és szerelő vállalat. Ezek után konklúziót vonni nagyon nehéz. Mondjuk azt: két hónap van még hátra s két hónap alatt behozható az, amit 10 hónap alatt ütemes, tervszerű munkával nem végeztek el ? Nem lennénk reálisak, ha azt remélnénk, ha azt hinnénk, hogy mindaz a hiba, szervezetlenség, a hanyagság, ami ennek a vállalatnak egyes dolgozóit jellemzi, két hónap alatt kiküszöbölhető. De egy dolog bizonyos : a hibákat, a nehézségeket — mert természetesen objektív nehézségek is vannak, amelyekre tudatosan nem tértünk ki —, már jórészt ismerik, s a hibák felismerése az első lépés azok kiküszöbölése felé. Határozottabb, kevésbé „elnéző“ intézkedésekre van szükség, nemcsak az igazgató, de az egész fantomatikus igazgató bizottság, a helyi szervek részéről, hogy az idei lemaradások ne szüljenek a jövőben is hasonlókat, hogy ezek az egyik évről a másikra öröklődő „maradékok“ ne húzódjanak a végtelenségig. Vádolnak a „pirosban“ maradt tavalyi, vádolnak az idén „pirosban“ maradó építkezések, a be nem fejezett hőközpontok, a lakók nélküli úgynevezett „befejezett“ lakások. Ezért valakinek, valakiknek felelniük kell. Nemcsak annak az egy szál igazgatónak, hanem az őt irányító szervektől, az építőtelepek vezetőin keresztül mindenkinek, aki személyes felelősséggel tartozik azért, hogy Arad municípium lakásépítkezési terve úgy alakult, ahogy a fentiekből kiderül, hogy a lakók százai nem költözhettek és nem költözhetnek idén új lakásokba. MEGY A GŐZÖS... (Folytatás az 1. oldalról) lett, nem jutott el a Dunáig, csak Giurgiu város pereméig. De ez már nem volt lényeges. A román vasút megindult fejlődésének útján. Azoknak a lelkes, haladó szellemű fiataloknak lett igazuk, akik a Mihai Bravu első útját hangos ovációkkal ünnepelték meg. Azóta eltelt száz év. Életünket a vasút nélkül el sem tudnánk képzelni, a mindennapok részévé vált. A gőz századának szülöttje lassan meghódította az egész országot, a sínek újabb és újabb városokat kapcsoltak be az országos vérkeringésbe. Az akadékoskodók eltűntek, mint ahogy eltűntek azok is, akik annak idején a gázlámpák mellett kardoskodtak. A vasútvonalak hossza ma is 883 kilométer, és az elmúlt esztendők gazdasági fellendülése újabb és újabb nagy pillanatokat szült, így ez év februárjában az Északi pályaudvar ismét ünnepségek színhelye volt, az első villanymozdony kelt innen útra. A kis, zakatoló Mihai Bravu utódjaira a fejlődés kimondta a halálos ítéletet, a gőzmozdonyt Dieselelektromos és villanymozdonyok váltják fel. 1975-ben a forgalom 95 százalékát már ezek a modern vontatóeszközök látják majd el. Pártunk X. kongresszusának Irányelvei különös hangsúlyt fektetnek a vasúti szállítás fejlesztésére és modernizálására. 1969. október 31., 10.45 óra. Az Északi pályaudvar ünnepi díszbe öltözött. Az egyes sínpár mentén bukarestiek ezrei gyűltek össze, hogy megünnepeljék az első szerelvény útrakelésének századik évfordulóját. A szomszédos síneken ott láthatjuk a modern vontatóeszközök, vagonok tucatjait. A Diesel-elektromos, a villanymozdonyokat és közöttük az egyik legrégibb gőzmozdonyt, a Calugaren-t, amelyen büszkén díszeleg a felírás ! „Maximális sebesség 50 km/ó“. Az ünnepségek fénypontja a Calugareni útnak indulása Giurgiu felé. A rendezők mindent elkövettek, hogy a száz évvel ezelőtti hangulatot felidézzék az „utasok“ korabeli öltözékben foglalnak helyet a mini-vagonokban, a mozdonyvezető büszkén viseli aranysujtásos ruháját, ajegyszedő fontosságának tudatában irányítja a beszállást. Persze — és ez volt a szép benne — semmi sem sikerül úgy, ahogy az száz évvel ezelőtt volt. Sem az utasok, sem a személyzet nem tudja levetkőzni a huszadik századot. A tv-riporterek, fotósok és filmoperatőrök is minduntalan ott lábatlankodnak. És pontban 10.45 órakor a Calugárem sípja felharsan, a kis szerelvény pedig komótosan nekiindul. Csikorogva halad el a gyorsvonatok, rapidok között, amelyek játszva nyerik a száz és száz kilométereket. A gőzbe burkolódzó Calugárem lassan eltűnik a kanyarban, vele együtt a chaplini hangulat is szertefoszlik. Néhány perc múlva a színjátékból semmi sem marad. Az Északi pályaudvar ismét azzá válik, amelynek ismerjük : a főváros nagy kapujának. A bőröndös, siető utasok pedig nem is gondolnak arra, hogy ezt a nagy kaput száz esztendővel ezelőtt egy döcögő gőzös tárta szélesre. Ha a sofőrnek kedve van,. Eddig sem volt kevés panasz a Szatmár megyei autóbuszjáratokkal kapcsolatban, de az utóbbi időben jócskán megszaporodott a panaszok száma. Olyan vélemények kaptak lábra, mostanában, hogy a megyei autószállítási vállalatnál minden a sofőrök kénye-kedve szerint történik, ha nekik úgy tetszik, azt csinálnak a kocsikkal, amit éppenséggel akarnak, akkor indulnak útnak, mikor nekik tetszik, ott állnak meg, ahol éppen kedvük tartja — és így tovább. Több Avasfelsőfaluban dolgozó szatmári lakos bosszankodik például, hogy a tízórás járat rendszerint félórás késéssel, de gyakran ennél is jóval később indul az Avasba, s a gépkocsivezetők sok esetben „defektet fedeznek fel“ kocsijukon az indulás pillanatában. Október 20-án egy batízi lakos lemaradt erről az autóbuszról — jóllehet félig üres volt — csupán azért, mert a 31-SM-825 rendszámú kocsi vezetőjétől nem „könyörögve“, hanem követelőzve kérte: adjon végre jegyet! Ám ez még semmi az alábbi esethez viszonyítva. Október 12-én, vasárnap, a Csengerbagosra induló járat vezetője az egyik falunál megállt azzal az ürüggyel, hogy elromlott a kocsi, aztán elszaladt meccset nézni egyik ismerőséhez. Két óra múlva már semmi baja nem volt a kocsinak. Más. A kőszegremeteiek és a rózsapallagiak panaszolják, hogy a tavaszon beindult menetrend szerinti járat egy híd javítása miatt elkerülte falujukat. A hidat rég megjavították, a busz azonban továbbra is elmarad. Ugyancsak a remeteiek és a pallagfak sérelmezik, hogy a bányaházáról Bikszád felé közlekedő reggeli autóbusz sofőrje csak akkor hajlandó felvenni őket, ha a jegy ára mellett egy-két lej „borravaló“ is leesik számára. Aki nem hajlandó adni, gyalogolhat hat kilométert a bikszádi piacig. És sorolhatnánk tovább a hasonló eseteket... A sorolás helyett inkább megkérdeznénk a szatmári autószállítási vállalat vezetőit: nem lesz már sosem rend a sofőrök körül ? (szatmári) BRASSÓ Brassóban a tűzifa ellátás csak a lakosság egy részének okoz gondot, mivel számos helyen központi fűtés van. A Combustibilus Vállalat két raktárában mégis elég nagy a forgalom. Mint megtudtuk, a brassói IF az első három negyedévben maradéktalanul eleget tett a szerződésben vállalt kötelezettségének és jelenleg is a grafikonban lefektetett időpontokban küldi szállítmányait. A vállalat raktáraiban körfűrészekkel feldarabolják a tűzifát s felrakják a vevőnek a szükséges szénmennyiséget, a vállalat tehergépkocsijai, legtöbb esetben haza is szállítják a tüzelőt. Mindezek ellenére kisebb-nagyobb bosszúságok, zökkenők vannak, amelyek megnehezítik a munkát. Panasz hangzott el, hogy az 1-es szá Még mondja valaki, hogy a SMK modern filmművészeti al- Bwlkotások sokszor bonyolult szimbólumrendszerének csak esztétikai funkciója van, nincsen praktikus haszna, teszem azt, a városgazdálkodásban. Bevallom, gyatra városgazdálkodási ismereteimnél fogva én is ebben a mélységes meggyőződésben éltem. Mígnem az utóbbi hetekben, sokezer temesvárival együtt rá nem nyílt a szemem az egyik Ingmar Bergman film emlékezetes képsorának zseniális urbanisztikai alkalmazására. Mi tagadás, az elején a képzelet vagy a filmélmény furcsa játékának fogtam fel a dolgot, s hirtelenében nem tudtam, hogy ama Bergman-film képei elevenedtek-e meg, vagy kitörölhetetlen filmemlékemet látom valóságnak. Az történt ugyanis, hogy jónéhány héttel ezelőtt, pontosabban: Temesvár 700. jubileumi ünnepségeinek előestéjén a város közterein és nagyforgalmú gócpontjain Városgazdák, hány óra ? felszerelt villanyórákról egyik napról a másikra nemcsak a mutatók tűntek el — mint a Vadszamóca című svéd film főhősének nyomasztó álmában —, hanem eltűntek a számok is. Mintha valami rejtélyes kéz tréfát űzött volna a város lakóival, egyetlen mozdulattal mészfehérre törölte a számlapokat. A jelenség tömegtippelést indított el: a babonásabbak titokzatos égi jelre, vagy az éjszaka leple alatt Temesvárra leszállt Mars-lakókra gyanakodtak, a metafizikai beállítottságúak bonyolult fejtegetésekbe kezdtek az idő természetét illetőleg, de a józan realisták — ezek vannak döntő többségben — két lehetséges következtetésre jutottak: vagy lemeszelték a számlapokat, hogy a jubiláló városnak ne legyenek kellemetlen árulkodó szeplői a hónapok óta álló villanyórák, vagy pedig egyszerűen kiszerelték a rosszul szuperáló óraszerkezeteket. Most már hetek óta dúl a vitapárbaj a realisták két tábora között s a semlegesek hümmögő kis táborát öli meg a bizonytalanság, hogy tulajdonképpen mi is a való igazság ? A jubiláns rendezvények sorozata idején nem akartunk ünneprontó kérdésekkel okvetetlenkedni a városgazdáknak, türelemmel vártuk, hátha majdcsak eldöntik a városszerte elharapódzó vitát és fényt derítenek a titokra, ha másképp nem, hát úgy, hogy megjavítják a villanyórákat. De íme, telnek a hetek s a városgazdálkodás részéről sehol semmi mozgás. Pedig lassan már kezd kínossá válni a helyzet. A külföldi turisták európai különlegességnek számító csodabogárként kezdik emlegetni a fehéren ásító óraszámtáblákat, a város lakosainak pedig nyomasztó perceket szereznek minden reggel, amint a munkahelyükre vagy ügyes-bajos dolgaikra sietve beidegződött pillantással feltekintenek a titokzatos villanyórákra. Az a tévhit kezd kialakulni bennük, hogy Temesváron eltörölték az időt. Ami beláthatatlan filozófiai bonyodalmakat okozhat. Szerencsére nem mindenki filozófus hajlamú és nagyon is földönjáró logikával, egyre gyakrabban teszik fel a választ sürgető kérdést: városgazdák, hány óra ? Mag Mária CSÚCSIDÉNY A FARAKTÁRAKBAN (Folytatás az 1. oldalról) Már minden fatelepén civilizált körülmények között folyik. De még így is sok az időveszteség. A raktárak szervezésén még akad javítani való. ZILAH A Szilágy megyei néptanács egész esztendőben foglalkozott a lakosság ellátásának kérdéseivel, s nem egy esetben kérte is ha szükségesnek tartották a Belkereskedelmi Minisztérium segítségét. Két hónappal korábban végrehajtó bizottsági ülésen elemezték az ellátás kérdéseit, s a 283. számú rendelet egész sor feladatot rótt ki a megyei kereskedelmi igazgatóság, mezőgazdasági igazgatóság, a tüzelőanyag lerakat vezetősége számára. Az említett rendelet a feladatok megoldását illető határidőt is feltüntette. Most, november elején már le lehet mérni az eredményt. Végre Szilágyballán is létesítettek faraktárt,több mint 20 falu érdekelt az ügyben), s a megyeszékhelyen pedig nemcsak sikerült biztosítani a 4700 tonna szénmennyiséget, hanem másfél ezer tonnával többet szereztek be. Gond is akad bőven, a tűzifa gond a lakosoknak kétszeresen is gond. Elsősorban azért , amint Simon Ilié a zilahi lerakat főnöke mondja —, mert csupán 30—60 tonna mennyiséget vesz át naponta. Viszont van rá eset, hogy a napi kereslet a 100 tonnát is meghaladja. S ennek az oka pedig az, hogy egész sor szállító egység adós a szállítás teljesítésében hónapról hónapra. A Tirgu Lapu$i-i, IF 354 tonna tűzifával, a kolozsvári vállalat 121, a besztercei pedig 100 tonna hulladék faanyaggal adósa csupán októberre a zilahi lerakatnak. Nem folyamatos a megyeszékhely tüzelőanyaggal való ellátása s ilyen módon bizonyos napokon nagy a tolongás... " A másik nagy gond, hogy a megyeszékhelyen nincs megoldva a szállítás kérdése. Hat lovasszekér, magánfuvarosok vállalkoznak a tűzifa elszállítására. Nem tartoznak a lerakathoz, a fuvardíjat kényük-kedvük szerint szabják meg. Nos, az említett végrehajtó bizottsági határozat azt is leszögezte, még szeptember, elsején, hogy a megyei községgazdálkodási vállalat vagy a kisipari termelőszövetkezetek létesítsenek szállítási szolgáltatási egységet. Azóta két hónap telt el. A lakosok várják, hogy megoldjáka szállítás ügyét, pedig a tél már a nyakukon, ma raktárban nem olyan száraz a tűzifa és mivel a vállalatnak nincs elég szállítóeszköze, sokan a fuvarosok kényére-kedvére szorulnak, akik — akárcsak más városokban borsosan számítják a szállítási árakat, nem tartják be a megállapított tarifát. Ebben az esetben azonban nem a vállalat a hibás. Mint megtudtuk, a nyári hónapokban elsőrendű minőségű száraz fával rendelkeztek, de akkor nem volt kereslet iránta és emiatt az elosztóból másfelé irányították a fát. Akkor a szállítást is könnyebben megoldhatták volna, mivel nem jelentkezett egyszerre annyi igénylő. A tanulság tehát: nem kell utolsó percig várni, idejében be kell szerezni a téli tüzelőt. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az illetékesek ősszel nem tehettek volna többet a minőségi tüzelőellátás gördülékenyebb lebonyolítására. A második raktárban úgy igyekeztek megoldani a tűzifa hazaszállítását, hogy napokkal előre felírták az igénylőket. Az illető megvette fáját és egy más, megadott időpontban szállította haza a vállalat eszközeivel. Tehát a vásárló kétszer járt a faraktárban... Számos nehézség adódik abból is, hogy csak az egyik raktárnak van jelenleg a vasúttal közvetlen összeköttetésben álló lerakodó helye, így az egész mennyiség oda érkezik és onnan szállítják el teherautókkal a másik raktárba. Sőt Szecseleváros. Az időjárás hűvösebbre fordultával mind hosszabbnak tűnnek a percek az országúti autóbuszmegállóknál. A síkos út, a köd s nem ritka esetben a menetrend semmibevétele miatt olykor félórás késésekkel gördül be a jármű. Kellemetlen, bosszúságra ingerlő percek ezek. Hát mégha az eső is veri, a fagyos szél is marcangolja az ácsorgókat, vagy éppenséggel kultúrálatlan rideg környezetben kémlelik az országutat. Az autószállítási vállalatok már évekkel ezelőtt megállapodtak a községi néptanácsokkal, hogy az utóbbiak egyszerű, szerény, de civilizál kis várótermeket emelnek a távolsági autóbuszok megállóinál. A Szállításügyi Minisztérium illetékes igazgatóságának legutóbbi felmérése szerint még elég kevés váróterem épült. Kolozs, Brassó, Maros, Bihar s még néhány megyében csak akad már 10—15, de Hargita, Máramaros és Szatmár megyében alig egyZernyest, Predeál számára is előbb Brassóba szállítják a fát és innen továbbítják az illető helységekbe, mert nincs megfelelő rakodóhely és raktár. Ha figyelembe vesszük, hogy a ki- és berakodási munkálatokat többnyire kézzel végzik, kiszámíthatjuk, mennyi időveszteséget jelent mindez. A brassói Combustibilus központi irodájában Serban Constantin igazgató elmondotta: a vállalat számára a legnagyobb nehézséget az okozza, hogy legtöbb helyen a néptanácsok végrehajtó bizottságai nem jelöltek ki végleges helyet a faraktárak számára. Ez a helyzet magában Brassóban is, ahol mind a két raktárt rövidesen el kell költöztetni a városrendezés által megkövetelt tervek szerint. Ez akadályozza, hogy a raktárakat kellő gépi felszereléssel lássák el, befektetéseket eszközöljeketté. Ezen felül egyik-másik néptanács mintha nem is az ember, hanem valamiféle élettelen anyag (hogy ne mondjunk jószágot!) számára építette volna ezeket a kalibákat. Pedig az utazó ember pénzét használták fel erre a célra, az önkéntes községfejlesztési felajánlásból fedezték a kiadásokat. Mellékelt négy felvételünk közül kettő ilyen pajtaszerű tákolmányról készült. Az elől oszloppal alátámasztott fészerrel a Bihar megyei Tasnádfő lakosságát „örvendeztette meg" a községi néptanács, a másik akollól a temes megyei Dragsina polgárait „ajándékozták" meg. Bizony abból a pénzből — ezt a fényképek is érzékeltetik — olyan várótermet is összetákolhattak volna, mint amilyet a Kőhalom vidéki szászmagyarosiak és a bánáti újpécsiek kaptak S zike Lajos nek (mindkét raktárban esős időben bokáig ér a sár, de a kikövezésre éppen a fentiekért nem fordítanak pénzt). Értesüléseink szerint a municípiumi néptanács a következő évben megoldja a kérdést. Előreláthatólag egyetlen raktárhelyiség lesz, ahol megteremthetik a jó munka feltételeit. Addig is azonban több szállítási eszközről kellene gondoskodnia, főleg azokon a helyeken, ahol nehézségek mutatkoznak. Az sem ártana, ha megsürgetnék, hogy a központi szinten évek óta folyó kísérletezések a munka gépesítésére végre „okos gépekben“ testet öltsenek. Mert, ma már megengedhetetlen, hogy a lapáté és a talicskáé legyen a döntő szó. Főleg akkor, ha ezek a szerszámok végeredményben az állampolgárokat várakoztatják meg. ORSZÁGÚTI VÁRÓTERMEK és... „várópajták" Amint a fentiekből kiderül, a három városban a raktáron levő tűzifa és szén mennyiségével nincs különösebb baj, van azonban teendő egyébbel... De vegyük sorjában: 1. A Combustibilus vállalat nem tudta megoldani a szállítás kérdését s ma már egyre sürgetőbb az igény, hogy központilag oldja meg a raktárainál a szállítóeszközök problémáját. 2. A raktárak, fatelepek felszerelésének a kérdése. Ugyancsak a Combustibilus vállalatnak mielőbb gondoskodnia kell fatelepei berendezésének, felszerelésének — például több fűrészgép beállításával — gyarapításáról. És persze a jobb szervezésről. 3. Sok helyen a vásárlók is hozzájárulnak a torlódáshoz, elhanyagolják a tüzelő megvásárlását, kiváltását s utána az év utolsó három hónapjában sietnek. Noha régi tanulság: nyáron kell a téli tüzelőt beszerezni. ELŐRE 3. oldal