Előre, 1969. november (23. évfolyam, 6842-6867. szám)

1969-11-01 / 6842. szám

1969. NOVEMBER 1., SZOMBAT HÁROM SZAKEMBER AZ ÉPÍTŐTELEPEN - HARMINC AZ IRODÁBAN (Folytatás az 1. oldalról) Ha nyitva felejtett ajtókkal fogadott bennünket, senki sem kérdezte meg mit keresünk ott, miért lépünk be. Senkit sem találtunk. Viszont min­den terv, minden irat és iratcsomó az asztalon hevert, s csupán egy kézzel írt papíros hirdette: „A 102-hez mentem, lemásolni az ösz­­szehasonlító adatokat“. Kinek szólt a­ cédula? Vajon nekünk, akik an­kétünk során minden formaság nél­kül végiglapozhattuk a legaprólé­­­kosabb tervrajzkötegeket, vagy an­nak a kevésbé jóindulatú látoga­tónak, aki helyettünk felkereshette volna az építőtelepet? Mondanunk sem kell, hogy végig a 101-es építőtelep munkapontjain sehol sem találkoztunk az építőtelep ve­zetőjével — Ziman Joan mérnökkel —, de még az őt helyettesítő Mó­rám mesterrel sem. Hogy hol tar­tózkodtak ezidő alatt? Lehet, hogy pontosan akkor — a cédula alap­ján — a 102-es építőtelepen má­soltak valamit... Hideg hőközpont De térjünk vissza helyzetfelmérő körútunk eredeti céljához, annak elemzéséhez : milyen kilátások van­nak arra, hogy a lemaradást be­hozza az építő, hogy év végéig a tervbe vett lakásokat át is adja a boldog lakóknak. Az említett állo­máskörnyéki építőtelepen két töm­böt kellene év végéig átadni, a har­madikat pedig téli munkafrontra előkészíteni. Legyünk optimisták, még akkor is, ha látogatásunk idő­pontjában a munkálatok — a külső és a belső egyaránt — lassan és vontatottan haladtak, és higgyük el az építőnek, hogy év végéig sikerül befejezni a blokkok építését. Hang­súlyozzuk : építését. Ez viszont tá­volról sem jelenti azt, hogy át is adják őket a lakóknak. De akkor mi értelme van az építő azon kije­lentésének­­ befejezte a tömbházat. A lakó viszont nem költözhet bele. Nem költözhet be addig, ameddig a fűtés nincs biztosítva. A fűtés nincs és előreláthatólag az év vé­géig nem is vezetik be. A negyedet ellátó hőközpont építése ugyanis igen vontatottan halad, még csak a vakolásokon dolgoznak, de a beren­dezések érkezése csupán ezután vár­ható s ennek beszerelése esetén sem indítható meg a fűtés, mert az ár­kok csövek nélkül ásítanak, mert még hozzá sem fogtak azoknak az árkoknak a megásásához, amelyek a villamosvonal alatt, sőt "a jelenleg az alapjai kiásásánál tartó tömb­ház (téli munkafront ez is !) alap­jai alatt húzódnak. November ele­jén vagyunk. Az esőzések megkez­dődtek. Van-e egyáltalán még re­mény arra, hogy elkészüljön ez a hőközpont? Azt hisszük igenlő vá­laszt senki sem mer adni erre. De egy másik építőtelepen, a kü­lönben kiváló eredményekkel di­csekvő Romanilor úti építőtelepen, ahol a csúszózsaluzás módszerével készülő modern tömbházak büszke sora emelkedik, szintén veszélyben forog az átadás lehetősége, ugyan­csak a lassan, a megengedhetet­lenül lassan épülő hőközpont miatt. És ismételjük : hiába jelenti az építő, hogy a tömbházat idejében, azaz a leg­es legutolsó terminuson — december 31-én — befejezte, ha a fűtés, a lift, a melegvízszolgáltatás miatt a lakók majd csak jövőre, majd ki tudja mikor, költözhetnek be. Egy tömbház akkor kész, ami­kor minden kész benne — ameddig üresen áll, az építő, vagy más hi­bájából, addig az állampolgár szem­pontjából nem kész ! S ez olyan kritérium, amelyet nem hajlandók tudomásul venni. Az építőkkel folytatott beszélgetésekből kitűnt, hogy igyekezetüknek csak egy célja van: befejezni, mármint az építő szempontjából befejezni az épü­letet. Hogy a továbbiakban mi tör­ténik, azzal nem törődnek. S főleg a jövendő lakók érdekeivel nem tö­rődnek. Ki hajtja végre az utasításokat ? Mint említettük építőtelepi láto­gatásunk során sehol, egyetlen helyszínen sem találtunk vezető mérnököt. Hogy is találhattunk vol­na, amikor csupán két mérnök épí­tőtelepvezető, tehát dolgozik effek­tíve az építőtelepeken. Legalább 8—10 munkapontja van mindegyik­nek, úgyhogy nem is lehet csodál­kozni azon, hogy sehol sem talál­hatók. Ám annál több mérnök, szakember dolgozik a megyei építő és szerelő vállalat irodáiban, mint főmérnök és helyettes, mint osztály­­vezető, mint tisztviselő. Nem, azt nem állíthatjuk, hogy ezek a szak­emberek nem mennek „terepre“, hogy nem ellenőriznek és nem ad­nak utasításokat, de ki hajtsa vég­re ezeket az utasításokat ? Ki irá­nyítsa a munkát ? Itt, s főleg itt kellenének a szakemberek, s nem olyan gyenge minősítésű és képes­ségű szakemberek, mint az egyik legnagyobb és legnehezebb munka­telep vezetője — Ziman Joan mér­nök —, aki teljesen elvesz a felada­tok súlya alatt, és aki képtelen ész­szerűen megszervezni a munkát, ez­ért néznek ki a munkapontjai úgy, ahogy az a fentiekből kiderül. De feltehetjük a kérdést : ha nem meg­felelő e munkatelepek vezetője és ezt a vállalat vezetősége is elismeri, miért nem cserélik ki energikus, képzettebb, hozzáértőbb mérnökkel, olyannal aki jelenleg az irodában, mint osztályvezető dolgozik ? A kér­dést különben a vállalat igazgató­jának­­, Bodea Constantin mérnök­nek is feltettük. A válasz álmélkodó volt. „Valóban, ez is megoldás len­ne...“ Egy fecske nem hoz tavaszt — egy vállalat igazgató hiába energikus Bodea Constantin mérnök, az Arad megyei építő- és szerelőválla­lat igazgatója elismerten energikus és szívvel-lélekkel dolgozó ember, akinek szívügye a vállalat tervének teljesítése. De hiába akar egy em­ber valamit, ha nem sikerül neki olyan munkaközösséget kialakítani, amely egy emberként kövesse. Hiába állapítanak meg a heti elemző gyű­léseken — együtt az egész vezető­kollektíva és minden felelős ténye­ző — pontos és részletekbe menő feladatokat — ha azokat nem telje­sítik. Egyik hétről a másikra a je­lentések nem felelnek meg az előző héten kitűzött feladatoknak. S ez így megy hétről hétre és hónapról hónapra, s hiába kiabál az igazgató, s hiába igyekszik ő maga mindenütt ott lenni , az építkezés üteme tá­volról sem megfelelő. A gyengén irányított építőtelepeken minősíthe­tetlen munka folyik. Még most, az utolsó, a végső erőfeszítés idősza­kában is találtunk lődörgő, ácsorgó, vagy éppenséggel alvó embereket, anélkül, hogy valaki reájuk szólt volna, mindenki annyit dolgozott, amennyit jónak látott. S aki már egy kevés „főnöki“ minősítést ka­pott — legyen az csupán csoportve­zető — rögtön nem dolgozott, csak parancsolt. Vagy hallgattak rá, vagy nem. De inkább nem.­­Mert milyen tekintélye lehet annak, aki szemé­lyes munkájával nem mutat pél­dát ? Fejetlenség, szervezetlenség jelle­mezte sok esetben az Arad megyei építő és szerelő vállalat munkáját. A csoportokat szinte naponta kül­dözgették egyik munkahelyről, egyik munkatelepről a másikra. A nem folytatólagosan végzett munka pe­dig háládatlan, hisz senki sem von­hatott senkit felelősségre azért, mert egy munkát nem fejezett be, ha munka közben irányították a cso­portokat — sőt a csoportok töredé­keit — egyik munkahelyről a má­sikra. Ha mindezekhez még hozzá­tesszük azt is, hogy sok múlt évi tervben szereplő épület — amelyek­ben már benne laknak a lakók — külső vakolása jövőre marad, s jö­vőre marad az idén „befejezett“ tömbházak külső vakolása is — ak­kor világos képet alkothatunk ar­ról, hogyan dolgozik, hogyan tesz eleget feladatainak az Arad megyei építő- és szerelő vállalat. Ezek után konklúziót vonni na­gyon nehéz. Mondjuk azt: két hó­nap van még hátra s két hónap alatt behozható az, amit 10 hónap alatt ütemes, tervszerű munkával nem­ végeztek el ? Nem lennénk reálisak, ha azt remélnénk, ha azt hinnénk, hogy mindaz a hiba, szer­vezetlenség, a hanyagság, ami ennek a vállalatnak egyes dolgozóit jel­lemzi, két hónap alatt kiküszöböl­hető. De egy dolog bizonyos : a hi­bákat, a­ nehézségeket — mert ter­mészetesen objektív nehézségek is vannak, amelyekre tudatosan nem tértünk ki —, már jórészt ismerik, s a hibák felismerése az első lépés azok kiküszöbölése felé. Határozot­tabb, kevésbé „elnéző“ intézkedé­sekre van szükség, nemcsak az igaz­gató, de az egész fantomatikus igaz­gató bizottság, a helyi szervek részé­ről, hogy az idei lemaradások ne szüljenek a jövőben is hasonlókat, hogy ezek az egyik évről a másikra öröklődő „maradékok“ ne húzódja­nak a végtelenségig. Vádolnak a „pirosban“ maradt tavalyi, vádolnak az idén „pirosban“ maradó építke­zések, a be nem fejezett hőközpon­tok, a lakók nélküli úgynevezett „befejezett“ lakások. Ezért valaki­nek, valakiknek felelniük kell. Nem­csak annak az egy szál igazgatónak, hanem az őt irányító szervektől, az építőtelepek vezetőin keresztül min­denkinek, aki személyes felelősség­gel tartozik azért, hogy Arad mu­­nicípium lakásépítkezési terve úgy alakult, ahogy a fentiekből kiderül, hogy a lakók százai nem költözhet­tek és nem költözhetnek idén új la­kásokba. MEGY A GŐZÖS... (Folytatás az 1. oldalról) lett, nem jutott el a Dunáig, csak Giurgiu város pereméig. De ez már nem volt lényeges. A román vasút megindult fejlődésének útján. Azoknak a lelkes, haladó szellemű fiataloknak lett igazuk, akik a Mihai Bravu első útját hangos ovációkkal ünnepelték meg. Azóta eltelt száz év. Életün­ket a vasút nélkül el sem tud­nánk képzelni, a mindennapok ré­szévé vált. A gőz századának szü­löttje lassan meghódította az e­­gész országot, a sínek újabb és újabb városokat kapcsoltak be az országos vérkeringésbe. Az aka­­dékoskodók eltűntek, mint ahogy eltűntek azok is, akik annak ide­jén a gázlámpák mellett kardos­kodtak. A vasútvonalak hossza ma is 883 kilométer, és az elmúlt esztendők gaz­dasági fellendülése újabb és újabb nagy pillanatokat szült, így ez év februárjában az Észa­ki pályaudvar ismét ünnepségek színhelye volt, az első villany­mozdony kelt innen útra. A kis, zakatoló Mihai Bravu utódjaira a fejlődés kimondta a halálos ítéletet, a gőzmozdo­nyt Diesel­elektromos és villanymozdonyok váltják fel. 1975-ben a forgalom 95 százalékát már ezek a modern vontatóeszközök látják majd el. Pártunk X. kongresszusának Irányelvei különös hangsúlyt fektetnek a vasúti szállítás fej­lesztésére és modernizálására. 1969. október 31., 10.45 óra. Az Északi pályaudvar ünnepi dísz­be öltözött. Az egyes sínpár men­tén bukarestiek ezrei gyűltek össze, hogy megünnepeljék az első szerelvény útrakelésének századik évfordulóját. A szom­szédos síneken ott láthatjuk a modern vontatóeszközök, vago­nok tucatjait. A Diesel-elektro­mos, a villanymozdonyokat és közöttük az egyik legrégibb gőz­mozdonyt, a Calugaren­-t, ame­lyen büszkén díszeleg a felírás ! „Maximális sebesség 50 km/ó“. Az ünnepségek fénypontja a Calugareni útnak indulása Giur­giu felé. A rendezők mindent el­követtek, hogy a száz évvel eze­lőtti hangulatot felidézzék az „utasok“ korabeli öltözékben fog­lalnak helyet a mini-vagonokban, a mozdonyvezető büszkén viseli aranysujtásos ruháját, a­­jegysze­dő fontosságának tudatában irá­nyítja a beszállást. Persze — és ez volt a szép benne — semmi sem sikerül úgy, ahogy az száz évvel ezelőtt volt. Sem az uta­sok, sem a személyzet nem tudja levetkőzni a huszadik századot. A tv-riporterek, fotósok és film­operatőrök is minduntalan ott lábatlankodnak. És pontban 10.45 órakor a Calugárem­ sípja fel­harsan, a kis szerelvény pedig komótosan nekiindul. Csikorogva halad el a gyorsvonatok, rapi­dok között, amelyek játszva nye­rik a száz és száz kilométereket. A gőzbe burkolódzó Calugárem­ lassan eltűnik a kanyarban, ve­le együtt a chaplini hangulat is szerte­foszlik. Néhány perc múl­va a színjátékból semmi sem ma­rad. Az Északi pályaudvar is­mét azzá válik, amelynek ismer­jük : a főváros nagy kapujának. A bőröndös, siető utasok pedig nem is gondolnak arra, hogy ezt a nagy kaput száz esztendővel ezelőtt egy döcögő gőzös tárta szélesre. Ha a sofőrnek kedve van,. Eddig sem volt kevés panasz a Szatmár megyei autóbuszjára­tokkal kapcsolatban, de az utób­bi időben jócskán megszaporo­dott a panaszok száma. Olyan vélemények kaptak lábra, mos­tanában, hogy a megyei autó­szállítási vállalatnál minden a sofőrök kénye-kedve szerint tör­ténik, ha nekik úgy tetszik, azt csinálnak a kocsikkal, amit ép­penséggel akarnak, akkor indul­nak útnak, mikor nekik tetszik, ott állnak meg, ahol éppen ked­vük tartja — és így tovább. Több Avasfelsőfaluban dolgozó szat­mári lakos bosszankodik például, hogy a tízórás járat rendszerint félórás késéssel, de gyakran en­nél is jóval később indul az Avasba, s a gépkocsivezetők sok esetben „defektet fedeznek fel“ kocsijukon az indulás pillanatá­ban. Október 20-án egy batízi lakos lemaradt erről az autóbusz­ról — jóllehet félig üres volt — csupán azért, mert a 31-SM-825 rendszámú kocsi vezetőjétől nem „könyörögve“, hanem követelőz­ve kérte: adjon végre jegyet! Ám ez még semmi az alábbi esethez viszonyítva. Október 12-én, vasárnap, a Csengerbagosra induló járat vezetője az egyik fa­lunál megállt azzal az ürüggyel, hogy elromlott a kocsi, aztán el­szaladt meccset nézni egyik is­merőséhez. Két óra múlva már semmi baja nem volt a kocsinak. Más. A kőszegremeteiek és a ró­­zsapallagiak panaszolják, hogy a tavaszon beindult menetrend sze­rinti járat egy híd javítása miatt elkerülte falujukat. A hidat rég megjavították, a busz azonban továbbra is elmarad. Ugyancsak a remeteiek és a pallagfak sé­relmezik, hogy a bányaházáról Bikszád felé közlekedő reggeli autóbusz sofőrje csak akkor haj­landó felvenni őket, ha a jegy ára mellett egy-két lej „borra­való“ is leesik számára. Aki nem hajlandó adni, gyalogolhat hat kilométert a bikszádi piacig. És sorolhatnánk tovább a hason­ló eseteket... A sorolás helyett inkább meg­kérdeznénk a szatmári autószál­lítási vállalat vezetőit: nem lesz már sosem rend a sofőrök kö­rül ? (szatmári) BRASSÓ Brassóban a tűzifa ellátás csak a lakosság egy részének okoz gondot, mivel számos helyen központi fűtés van. A Combustibilus Vállalat két raktárában mégis elég nagy a for­galom. Mint megtudtuk, a brassói IF az első három negyedévben ma­radéktalanul eleget tett a szerződés­ben vállalt kötelezettségének és je­lenleg is a grafikonban lefektetett időpontokban küldi szállítmányait. A vállalat raktáraiban körfűrészek­kel feldarabolják a tűzifát s felrak­ják a vevőnek a szükséges szén­mennyiséget, a vállalat tehergépko­csijai, legtöbb esetben haza is szál­lítják a tüzelőt. Mindezek ellenére kisebb-nagyobb bosszúságok, zökkenők vannak, a­­melyek megnehezítik a munkát. Pa­nasz hangzott el, hogy az 1-es szá­ M­ég mondja valaki, hogy a SMK modern filmművészeti al- Bwl­kotások sokszor bonyolult szimbólum­rendszerének csak esz­tétikai funkciója van, nin­csen praktikus haszna, teszem azt, a városgazdálkodásban. Be­vallom, gyatra városgazdálkodási ismereteimnél fogva én is ebben a mélységes meggyőződésben él­tem. Mígnem az utóbbi hetekben, sokezer temesvárival együtt rá nem nyílt a szemem az egyik Ingmar Bergman film emlékeze­tes képsorának zseniális urba­nisztikai alkalmazására. Mi ta­gadás, az elején a képzelet vagy a filmélmény furcsa játékának fogtam fel a dolgot, s hirtelené­­ben nem tudtam, hogy ama Bergman-film képei elevened­tek-e meg, vagy kitörölhetetlen filmemlékemet látom valóság­nak. Az történt ugyanis, hogy jóné­­hány héttel ezelőtt, pontosabban: Temesvár 700. jubileumi ünnepsé­geinek előestéjén a város közte­rein és nagyforgalmú gócpontjain Városgazdák, hány óra ? felszerelt villanyórákról egyik napról a másikra nemcsak a mu­tatók tűntek el — mint a Vad­szamóca című svéd film főhősé­nek nyomasztó álmában —, ha­nem eltűntek a számok is. Mint­ha valami rejtélyes kéz tréfát űzött volna a város lakóival, egyetlen mozdulattal mészfehér­­re törölte a számlapokat. A je­lenség tömegtippelést indított el: a babonásabbak titokzatos égi jelre, vagy az éjszaka leple alatt Temesvárra leszállt Mars-lakók­ra gyanakodtak, a metafizikai beállítottságúak bonyolult fejte­getésekbe kezdtek az idő termé­szetét illetőleg, de a józan rea­listák —­­­ ezek vannak döntő többségben — két lehetséges kö­vetkeztetésre jutottak: vagy le­meszelték a számlapokat, hogy a jubiláló városnak ne legyenek kellemetlen árulkodó szeplői a hónapok óta álló villanyórák, vagy pedig egyszerűen kiszerel­ték a rosszul szuperáló óraszer­kezeteket. Most már hetek óta dúl a vitapárbaj a realisták két tábora között s a semlegesek hümmögő kis táborát öli meg a bizonytalanság, hogy tulajdon­képpen mi is a való igazság ? A jubiláns rendezvények so­rozata idején nem akartunk ün­neprontó kérdésekkel okvetetlen­­kedni a városgazdáknak, türe­lemmel vártuk, hátha majdcsak eldöntik a városszerte elharapód­zó vitát és fényt derítenek a ti­tokra, ha másképp nem, hát úgy, hogy megjavítják a villanyórákat. De íme, telnek a hetek s a vá­rosgazdálkodás részéről sehol semmi mozgás. Pedig lassan már kezd kínossá válni a helyzet. A külföldi turisták európai külön­legességnek számító csodabogár­ként kezdik emlegetni a fehéren ásító óraszámtáblákat, a város lakosainak pedig nyomasztó per­ceket szereznek minden reggel, amint a munkahelyükre vagy ügyes-bajos dolgaikra sietve be­­idegződött pillantással feltekin­tenek a titokzatos villanyórákra. Az a tévhit kezd kialakulni ben­nük, hogy Temesváron eltörölték az időt. Ami beláthatatlan filo­zófiai bonyodalmakat okozhat. Szerencsére nem mindenki filo­zófus hajlamú és nagyon is föl­dönjáró logikával, egyre gyak­rabban teszik fel a választ sürge­tő kérdést: városgazdák, hány óra ? Mag Mária CSÚCSIDÉNY A FARAKT­ÁRAKBAN (Folytatás az 1. oldalról) Már minden fatelepén civilizált kö­rülmények között folyik. De még így is sok az időveszte­ség. A raktárak szervezésén még akad javítani való. ZILAH A Szilágy megyei néptanács egész esztendőben foglalkozott a lakosság ellátásának kérdéseivel, s nem egy esetben kérte is ha szükségesnek tartották a Belkereskedelmi Minisz­térium segítségét. Két hónappal korábban végrehajtó bizottsági ülé­sen elemezték az ellátás kérdéseit, s a 283. számú rendelet egész sor feladatot rótt ki a megyei kereske­delmi igazgatóság, mezőgazdasági igazgatóság, a tüzelőanyag lerakat vezetősége számára. Az­ említett rendelet a feladatok megoldását il­lető határidőt is feltüntette. Most, november elején már le le­het mérni az eredményt. Végre Szi­­lágyballán is létesítettek faraktárt,­­több mint 20 falu érdekelt az ügy­ben), s a megyeszékhelyen pedig nemcsak sikerült biztosítani a 4700 tonna szénmennyiséget, hanem más­fél ezer tonnával többet szereztek be. Gond is akad bőven, a tűzifa gond a lakosoknak kétszeresen is gond. Elsősorban azért , amint Simon Ilié a zilahi lerakat főnöke mondja —, mert csupán 30—60 tonna mennyiséget vesz át naponta. Vi­szont van rá eset, hogy a napi ke­reslet a 100 tonnát is meghaladja. S ennek az oka pedig az, hogy egész sor szállító egység adós a szállítás teljesítésében hónap­ról hónapra. A Tirgu Lapu$i-i, IF 354 tonna tűzifával, a kolozs­vári vállalat 121, a besztercei pe­dig 100 tonna hulladék faanyag­gal adósa csupán októberre a zi­lahi lerakatnak. Nem folyamatos a megyeszékhely tüzelőanyaggal való ellátása s ilyen módon bi­zonyos napokon nagy a tolon­gás... " A másik nagy gond, hogy a megyeszékhelyen nincs meg­oldva a szállítás kérdése. Hat lovasszekér, magánfuvarosok vállalkoznak a tűzifa elszállítására. Nem tartoznak a lerakathoz, a fu­vardíjat kényük-kedvük szerint szabják meg. Nos, az említett végrehajtó bizott­sági határozat azt is leszögezte, még szeptember, elsején, hogy a megyei községgazdálkodási vállalat vagy a kisipari termelőszövetkeze­tek létesítsenek szállítási szolgálta­tási egységet. Azóta két hónap telt el. A lakosok várják, hogy m­egold­­ják­­a szállítás ügyét, pedig a tél már a nyakukon, ma raktárban nem olyan száraz a tűzifa és mivel a vállalatnak nincs elég szállítóeszköze, sokan a fuva­rosok kényére-kedvére szorulnak, akik — akárcsak más városokban borsosan számítják a szállítási ára­kat, nem tartják be a megállapított tarifát. Ebben az esetben azonban nem a vállalat a hibás. Mint meg­tudtuk, a nyári hónapokban első­rendű minőségű száraz fával ren­delkeztek, de akkor nem volt keres­let iránta és emiatt az elosztóból másfelé irányították a fát. Akkor a szállítást is könnyebben megoldhat­ták volna, mivel nem jelentkezett egyszerre annyi igénylő. A tanulság tehát: nem kell utolsó percig vár­ni, idejében be kell szerezni a té­li tüzelőt. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az illetékesek ősszel nem tehettek volna többet a minőségi tüzelőellátás gördülékenyebb lebo­nyolítására. A második raktárban úgy igye­keztek megoldani a tűzifa hazaszál­lítását, hogy napokkal előre felírták az igénylőket. Az illető megvette fá­ját és egy más, megadott időpont­ban szállította haza a vállalat eszközeivel. Tehát a vásárló kétszer járt a faraktárban... Számos nehézség adódik abból is, hogy csak az egyik raktárnak van jelenleg a vasúttal közvetlen össze­köttetésben álló lerakodó helye, így az egész mennyiség oda érkezik és onnan szállítják el teherautókkal a másik raktárba. Sőt Szecseleváros. Az időjárás hűvösebbre fordul­tával mind hosszabbnak tűnnek a percek az országúti autóbusz­­megállóknál. A síkos út, a köd s nem ritka esetben a menetrend semmibevétele miatt olykor fél­órás késésekkel gördül be a jármű. Kellemetlen, bosszúságra ingerlő percek ezek. Hát mégha az eső is veri, a fagyos szél is marcangol­ja az ácsorgókat, vagy éppenség­gel kultúrálatlan rideg környezet­ben kémlelik az országutat. Az autószállítási vállalatok már évekkel ezelőtt megállapodtak a községi néptanácsokkal, hogy az utóbbiak egyszerű, szerény, de ci­vilizál kis várótermeket emelnek a távolsági autóbuszok megállói­nál. A Szállításügyi Minisztérium illetékes igazgatóságának leg­utóbbi felmérése szerint még elég kevés váróterem épült. Kolozs, Brassó, Maros, Bihar s még né­hány megyében csak akad már 10—15, de Hargita, Máramaros és Szatmár megyében alig egy­Zernyest, Predeál számára is előbb Brassóba szállítják a fát és innen továbbítják az illető helységekbe, mert nincs megfelelő rakodóhely és raktár. Ha figyelembe vesszük, hogy a ki- és berakodási munkálatokat többnyire kézzel végzik, kiszámít­hatjuk, mennyi időveszteséget je­lent mindez. A brassói Combustibilus központi irodájában Serban Constantin igaz­gató elmondotta: a vállalat számára a legnagyobb nehézséget az okozza, hogy legtöbb helyen a néptanácsok végrehajtó bizottságai nem jelöltek ki végleges helyet a faraktárak számára. Ez a helyzet magában Brassóban is, ahol mind a két raktárt rövide­sen el kell költöztetni a városren­dezés által megkövetelt tervek sze­rint. Ez akadályozza, hogy a raktá­rakat kellő gépi felszereléssel lás­sák el, befektetéseket eszközölje­ketté. Ezen felül egyik-másik nép­tanács mintha nem is az ember, hanem valamiféle élettelen anyag (hogy ne mondjunk jószágot!) számára építette volna ezeket a kalibákat. Pedig az utazó ember pénzét használták fel erre a célra, az önkéntes községfejlesztési fel­ajánlásból fedezték a kiadásokat. Mellékelt négy felvételünk közül kettő ilyen pajtaszerű tákolmány­ról készült. Az elől oszloppal alá­támasztott fészerrel a Bihar me­gyei Tasnádfő lakosságát „örven­deztette meg" a községi népta­nács, a másik akollól a temes me­gyei Dragsina polgárait „ajándé­kozták" meg. Bizony abból a pénzből — ezt a fényképek is ér­zékeltetik — olyan várótermet is összetákolhattak volna, mint ami­lyet a Kőhalom vidéki szászma­gyarosiak és a bánáti újpécsiek kaptak S­ zike Lajos­ nek (mindkét raktárban esős idő­ben bokáig ér a sár, de a kiköve­zésre éppen a fentiekért nem fordí­tanak pénzt). Értesüléseink szerint a municípiumi néptanács a követ­kező évben megoldja a kérdést. Elő­reláthatólag egyetlen raktárhelyi­ség lesz, ahol megteremthetik a jó munka feltételeit. Addig is azon­ban­ több szállítási eszközről kelle­ne gondoskodnia, főleg azokon a helyeken, ahol nehézségek mu­tatkoznak. Az sem ártana, ha megsürgetnék, hogy a központi szinten évek óta folyó kísérletezések a munka gépe­sítésére végre „okos gépekben“ tes­tet öltsenek. Mert, ma már megen­gedhetetlen, hogy a lapáté és a ta­licskáé legyen a döntő szó. Főleg akkor, ha ezek a szerszámok vég­eredményben az állampolgárokat várakoztatják meg. ORSZÁGÚTI VÁRÓTERMEK és... „várópajták" Amint a fentiekből kiderül, a három városban a raktáron levő tűzifa és szén mennyiségével nincs különösebb baj, van azonban teendő egyébbel... De vegyük sorjában: 1. A Combustibilus vállalat nem tudta megolda­ni a szállítás kérdését s ma már egyre sürgetőbb az igény, hogy központilag oldja meg a raktárai­nál a szállítóeszközök problémáját. 2. A raktárak, fatelepek felszerelésének a kér­dése. Ugyancsak a Combustibilus vállalatnak mie­lőbb gondoskodnia kell fatelepei berendezésének, felszerelésének — például több fűrészgép beállí­tásával — gyarapításáról. És persze a jobb szer­vezésről. 3. Sok helyen a vásárlók is hozzájárulnak a torlódáshoz, elhanyagolják a tüzelő megvásárlá­sát, kiváltását s utána az év utolsó három hónap­jában sietnek. Noha régi tanulság: nyáron kell a téli tüzelőt beszerezni. ELŐRE 3. oldal

Next