Előre, 1970. február (24. évfolyam, 6918-6941. szám)

1970-02-01 / 6918. szám

197JCLi'F£BBUÄR 1., VASÁRNAP GÄLL ERNŐ ÍRÁSTUDÓK DILEMMÁI „ é’r? \ s', • **i~k,ZZí- ^vV:^i‘2Ír-■ r! . v ' ’ j év kezdetén az ember hajlamos a mér-A megkészítésre. Rendet próbál teremteni fiókjaiban, leltárt készít kihordott gon­dolatairól és elvetélt ötleteiről. E ket­tős foglalatoskodás, kettős haszonba) Tá­rhedt : a papírkosárba utalt régi cikkek helyet■ szabadítanak­­fel a jövő hasonló ren­deltetésű termékei számára, “a­­szellemi retrospektí­­va pedig felidézhet olyan gondolatokat, amelyek fölött még nem járt el az idő. Van úgy is,­hogy tel­jesen megfeledkezünk ■ egy életképes, sőt „nyomda­­festéket látott--elte­pzel­ésről, noha,hosszú éveken át vele kapcsolatos problémákkal viaskodunk, így­ járta­k­,ez minap az ötünk­be írt egyik első cikkemmel. A romániai magyar társadalomkutatók feladatairól van benne szó. Arról, hogy fel kellene térképezni a bennünket környező valóságot, a ro­mán és a magyar falukutatás eredményeinek kriti­kai hasznosításával — egy kelet-európai összeha­sonlító társadalomtudomány kidolgozásának per­spektívájában. Megnézem a dátumot (1946 !) s ép­­p­en megismetődni készülök e­ korai felismerés érde­­r­étől eltelten, amikor egy belső hang maliciózusan f^gysimerté'l'c_»te..csak ne- h­atódjá! "meg öregem, jjfiert jogosan neked’"szegezhető fo kérdés, mit való­sítottál meg ebből“ “ci tényleg jobb sorsra érdemes kezdeményezésből ?* Az ünnepi hangulat egyből Szertefoszlik, éh’’pedig ott maradok az önvádak súlya alatt, és megindul valamiféle kísértetjárás, telkes felhívások emlékei bukkannak elő a feledés­­homályából, immár sárguló folyóiratoldalakon meg­búvó cikkek ágálnak előttem : „A Korunk új folya­mának első számában (1957) konkrét szociológiai kutatásokat sürgettél, amikor erről még nem igen­­esett szó­ mifelénk, de hol maradnak a felmérések, egy elméleti szintézis elemei?“ Védekezni próbá­lok. Hivatkozom a körülményekre, amelyek ugye­bár nem­ voltak mindig a legkedvezőbbek, utalok több irányú bokros....elfoglaltságomra, de érzem, érveim nem eléggé meggyőzőek, jómagam szá­mára sem. Szorongatottsá­gomban szerkesztő­társam jeligéje kínálkozik segítségül : „Kínból kész !” Hátha egy transzcendentális munkamegosztó központ osztotta rám a feladatot, hogy időnként útmutatókat készít­sek be nem fejezett művekhez ? A hagyományos német tudományosság persziflázsában szerepelnek azok a professzorok, akik több kötetes bevezetőket írnak valamilyen tudományág igazolására. Szeré­nyebb vidéki keretek között a vaskos köteteket ta­lán cikkek is pótolhatják. A prolegomena is lehet műfaj. Bevezetőkből is összeállhat egy oeuvre. Maradjunk ennél, fogadjuk el erkölcsi igazolás­ként — 'egy ‘Új'áfeb''prolégaritéstához. “ A hangnemen azonban változtatnunk kell. Ka­­rinthys pandfr'ázáTVH'. 'jelentem ki‘s'Bevezetőkben nem is'rrrere'br‘tméfát .' A szerzővel szemben jogo­sult irónia ne csökkentse a prolegomena hitelét. ★ Egyre több hazai szociológiai munka jelenik meg a könyvkereskedések kirakataiban. Új sorozatok indulnak, munkacsoportok és intézmények létesül­nek a mind jobban szakosodó társadalomkutatás fellendítésére. Nem először jelzem ezt az örvende­tes fejlődést, az egész ország szellemi életére jel­lemző mozgalmasságot. Persze, az ismételt hivat­kozás az ösztönző példára még nem oldja meg egymagában az engem foglalkoztató problémái. Hogyan kapcsolódhatnának be intenzívebben a ha­zai magyar kutatók ebbe a tevékenységbe ? Mit kellene tennünk a lemaradás veszélyének elhárítá­sára ? Tudom, e kérdések részben szónoki jelle­gűek. Az együttműködés, a participáció már nem csupán óhaj, hanem tény. Magyar szociológusok részt vesznek a különböző konkrét kutatásokban, ott találjuk őket a vitákon, találkozunk nevükkel a különböző kiadványok oldalain. A kolozsvári egye­tem filozófiai és szociológiai tanszékén egyre több tapasztalt szakember adhat már útbaigazítást a társadalomtudomány iránt érdeklődő fiataloknak. Remélhetően a közönség érdeklődése is felébred, ha lapjaink több teret szentelnek majd a valóság hiteles feltárását tartalmazó tanulmányoknak, és ha ezek a tanulmányok megszületnek. Biztos, hogy a társadalmi igény, amely egyelőre mintha csak szenderegne, erőteljesen fog jelentkezni, mihelyt intézményeink és közéleteink felismerik a szocioló­gia nélkülözhetetlenségét. Ám ha ezek a kérdő­­jelek eltűnnek is, még mindig fennmarad egy dilemma. Mire bátorítsuk számban és felkészültség­ben gyarapodó szociológusainkat és szociográfu­­sainkat ? Vállalkozhatunk-e arra, hogy a differen­ciálódó szakkutatás minden ágában jelen legyünk ? Utána néztem a napokban : a kitűnő hazai szo­ciológiai tájékoztató szemle huszonöt kutatási ág irodalmából közöl rendszeresen szemelvényeket és bibliográfiai adatokat. Az erők ilyen felaprózása mondhatni fényűzés lenne, ha azokra a sürgető elméleti problémákra gondolok, amelyek a romá­niai magyarság társadalmi és kulturális életét érintik. Nem volna-e racionálisabb, „gazdaságo­sabb", ha egy jól átgondolt koncepció szerint a rendelkezésre álló energiákat éppen ez utóbbi fel­adatokra összpontosítanánk ? Tisztában vagyok vele, hogy egy ilyen funkcio­nális szellemi munkamegosztást gyakorlatilag csak igen nehezen lehet keresztülvinni. Nincs is fórum, amely életre hívná. De ettől eltekintve, az érdeklő­déseket nem lehet, nem is szabad hivatalból sza­bályozni. A dilemma feloldása éppen ezért nem annyira a „vagy-vagy", hanem az ,,is-is" jegyében képzelhető el. Legfeljebb arról lehetne szó, hogy (Folytatása a 4. oldalon) GONDOLKODÓ MESE fftztíhy, gyermekeim, az én időmben... Hol volt, hol nem volt, egy fiú meg egy lány. A finitem volt,...árva és nem volt■ beteg, szegény .Sérfi volt, munkanél­küli sem. A lány sem volt árva, szegény sem volt, legkevésbé meg munkanélküli. Seftimiben nem szenvedtek hiányt, la­­kásbolti sem, amikor­­— hét országra szó­­ló­ lakodalommal — egybekeltek. Gyönyörű leánykájuk született, de nem kellett­ azon nyomban m­egoperálni, nem volt­­baj­ja legkisebb ízével­ sem. A férfi, ezután sem volt munkanélküli, beteg sem volt, nem­ halt meg tébécében, s az asszony nem maradt magára a lánykával.. Nem ment férjhez ismét, nem sziú,s lett két­­ újabb gyermeke, és nem maradt velük özvegyen, mivel­ nem volt ak­kora háború sem. A leányka felnőtt, s megszeretett egy szépes okos­fiút. De az nem­ volt szebb nála­, sem­ okosabb ,ő sem különb, sem hitványabb : mindenki látta, hogy épp egymásnak valók. Nem volt híja a bol­­dogsápuknaki'semmi: a lány nem volt bélen, a fiú sem, az öregeik sem, a gyer­mekeik •• sémi Mert gyönyörű gyermekeik születtek: ■de. az asszony azért nem hí­zott el, se nem öregedett meg, és a férfi soha-^millézist más asszonyra Nem voltak egyedül, és nem szenved­tek szükséget semmiben. Nem is bántot­ta őket soha senki. Nem volt gondjuk, bajuk és bánatuk, ami egy fertályóránál tovább tartott volna. A gyermekük pedig, az elsőszülött lány, amikor nőni■ kezdett, nem volt magányos, és nem volt szomorú egy fél percig sem. Találkozott egy fiúval, aki nem volt sem kisebb, sem nagyobb, mint 5, se kevesebb, se több, hét or­szágra szóló, nagy lakodalmat csaptak, gyönyörűszép gyermekeik születtek, és még ma is élnek,, ha meg nem haltak. Mert akkoriban nem volt szenvedés — nem lévén semmi ok a szenvedésre, és nem volt ennyire kéznél a halál — nem lévén elegendő ok a halálra. Az emberek egyformára születtek — és úgy is maradtak. Egyetlen pincéből sem áradt rotha­dásszag, egyetlen ábrázat sem volt sötét, egyetlen hang sem volt fölösleges; ne­kem pedig, emlékszem, mi sem volt könnyebb, mint mosolyra húzni a szám. Bizony, gyermekeim, az én időmben... Aludjatok jól, és álmodjatok róla. DRÓT —■ Igazgató elvtárs, ha nem haragszik, egy szokatlan kérdést tennék fel. Lehet ? — Hogyne­— Ha jön Önhöz két mérnök ugyan­arra a posztra, s választania kell, me­lyiket alkalmazza, milyen kritériumok alapján dönt ? — Ez a kérdés egyáltalában nem szo­katlan. Akinek nagyobb a gyakorlata, aki... Szóval megvannak, tudja, a ki­alakult szempontok... — Értem. De most nem is ezekre gon­dolok. Hanem ha — tegyük fel — mind a kettőnek ugyanannyit érő a diplomája, ugyanakkora a gyakorlata, papíron iga­zolható hozzáértése, valamint a többi szóba jövő szempontból is egyformák, mindössze annyiban különböznek, hogy az egyik, ha szüksége van otthon két méter drótra, azt minden esetben a bolt­ból veszi, míg a másik innen viszi haza, akkor hogy dönt ? De őszintén, kérem . Értem. S azt is, hogy miért kér őszinteségre. Mert a válasz látszólag nyilvánvaló. De csak látszólag■ Mert az ilyen, hogy is mondjam csak... az ilyen kisszerűen becsületes ember, aki sosem beszél interurbán a cég számlájára, nem ír levelet a cég papírján, és fogadásokon soha nem éhes, aki nem udvarol a tit­kárnőnek, nem ül többet kiszálláson, mint kell, és nem veszi igénybe a ko­csit, meg így tovább — látom, ismeri a típust, mert bólogat szóval az ilyen ember, higgye meg, olykor a legkelle­metlenebb munkatárs. — És beosztott. Ugye ? — Nézze... Ezt így, talán, nem mon­danám. Bár ez az a fickó, aki... szóval... az bizonyos, hogy a legnehezebben ke­zelhető. — Ez az, akinek véleménye van az utasításokról. — Igen — S ezt meg is mondja. — Noha min­den esetben végrehajtja őket. — Míg a másik, a drótos, csak jelenti, kellő helyen és kellő időpontban, hogy helyeselte és végrehajtotta. Igaz ? — Igen. De higgye el, noha tán nekem is... egyszerűbb és... olykor kényel­mesebb ez, alapjában mégsem én kí­vánom meg. Hanem, a többiek, a kollé­gák férnek meg jobban az olyannal, aki, hogy is mondjam csak... életreva­lóbb. Ők szeretik, ha nem skrupulózus az ember. Furkálják egymást, persze, ők is, de baráti körönként, csoporton­ként, hogy ne mondjam, érdekközössé­gekként. Míg a drótnélkülit — ösztönö­sen — mind kiközösítik Megkeserítik az életét, kérem. És semmi tekintélye. — Mert nem nagyvonalú. — Igen, ez a helyes kifejezés Nem nagyvonalú. — És tessék mondani, honnan tehet ezt tudni, már a jelentkezéskor ? — Rá van írva az arcára, kérem. VARRÓ ILONA KÉT MINI IRODALOM-MŰVÉSZET KERÍTÉSEK Kerítések, vének, rozzantak, rozsdás dróttal támogatottak, kerítések, magányosak, az éjjel mind velem álmodtak, járdarhorzsolta sípcsontjukkal topogtak maguk tehetetlen, s védték a benti vak sötétet a kinti vak sötétek ellen. A városból sínek m­attok, holdfehér csillogású pántok, sávjukon mozdony elhullatta füttyök serege karikázott, huzalok sírtak, rongyolt szélű beomlott gödrök nyöszörögtek, reccsentek köszvényes akácok, eltörődöttek, szélütöttek. Odébb feszes csavarmenetként tapadt a szerpentin a hegyre, szurdok szánkózott le a marton köves-mohássá keskenyedve, és fönt az égen, fönt az égen gyalulva, gyúrva, gombolyítva felhők hüllő-gömbölyűségét görgette szelek hajtószíja. És mind velem, és mind velem álmodtak : palás törmelékek, felderengő holdfüggöny-felhők, párás morzsás televénynek — szerpentin mentén szakadékok asztmás, nehéz lélegzete, mozdonyfütty sínek visszaútján s a kerítések szeglete. " S lehet, hogy álmom álmuktól lett oly kőnehéz, felhőnehéz, kerítések korhadt bordáin kirozsdázott hideglelés — s lassúdó érveléssel nyirkos ágyamban, emlékezetemben egy régi tisztaszemü reggel napfény-tégláit melengettem. KÉRDEZ: Tóth István VÁLASZOL: Hubert Juin­ant úgy ismerik, mint a korszerű francia köl­tészet művelőjét. Miben látja e különbséget a múlt és a jelen francia lírája között ? Nehéz egy meghatározással kezdeni, de meg­próbálok világos keresztmetszetet adni költé­szetünk lényegéről. Létezik egy olyan törekvés a jelenkori francia lírában, ami a strukturaliz­mus fogalmával­­ kapcsolatos. A strukturalisták figyelmen kívül hagyják a vers érzelmi világát, történeti körülményeit, de még a vers tulaj­donképpeni felépítését is. Csak versanyagot, de nem verset közölnek. Miért nem vers az általuk elképzelt és meg­valósított­­ eszmény ? Azért, mert csak a formát tartják szem előtt, a tartalmi lényeget mellőzik. Az erőltetett for­ma utáni hajszában azután a megfelelő for­mát sem találják meg. Értem, tehát a formalizmus éppen a forma te­­rén bosszulja meg magát elsősorban. Van­-e még egy hasonló modernista törekvés ? Van még egy­ másik téves irányzat. Az ide so­rolható költők kizárólag az érzelmekkel fog­lalkoznak, és tagadják a vers szerkezeti-for­mai követelményeit. A vers és a zene szoros kapcsolatát hangsúlyozzák lépten-nyomon. Valamiféle késett romantikával állunk szembe ez esetben ? Nem hiszem. A két véglet lényegében találko­zik valahol, mindkettő a líra félreértéséből ered és egyaránt mellőzi az eszmei tartalmú művészi képet. Pedig az igazi líra csakis a tartalom és a forma szerves egységére épül­het. — Ezek szerint — ha jól értettem — ön elítéli mind a tulajdonképpeni formalizmust, mind a visszájára fordított formalizmust, mivel az előbbi, csak a formát tartja szem előtt, az utóbbi pedig tagadja a formát, s mert ezt a tagadást tartja legfőbb alapelvének, ha fordí­tott előjellel is, mégiscsak formalista. De mi az ön álláspontja ? — Én nem vetem meg a formai kísérletet, sem az érzelmeket, de a lírán az éneket értem va­gyis a harmóniát, amely azonban nem igényeli a kötött formához való visszatérést. — De hát melyik versformát kedveli ? — Azt a kötetlen formát, amely az asszonáncok­­ra, kötetlen asszonánciákra, épül, s amelyben a vers olyan folytatólagosan és szabadon vo­nul, akár egy menet. Alekszandr Biok, amikor A tizenkettő című poémáját írta, naplójában feljegyezte, hogy a szavak lüktető zenéje nem hagyta nyugton , így fogom fel én is a ver­set, mint mozgást Talán még nem is tudja eléggé pontosan, hogy hová jut el, de a han­gok magukkal ragadják a költőt, és árad a vers. — Ez természetesen nem automatikus írásmód, in­kább az eszmei tartalom és az­ érzékibb sor­((Folytatása a 4. oldalon) látóhatár A LÍRAI KÖLTÉSZET TARTALMI ÉS FORMAI EGYSÉGÉRŐL Hubert Juii SZÉCSI ANDRÁS rajza MAJTÉNYI ERIK versei ENEK TÖBB HANGRA A hal nem tudta hogy a horog nem tudta hogy a döghalál a nyír nem tudta, hogy az erdőtűz nem tudta hogy a ránc a szín nem tudta, hogy az éjszaka nem tudta hogy a süketek a víz nem tudta, hogy az aszály nem tudta hogy a fogaskerék a gát nem tudta hogy az árvíz nem tudta, hogy a bicska a birs nem tudta, hogy a féreg nem tudta hogy a gázkamra a fém nem tudta hogy a korrózió nem tudta hogy a torz röhej a hal nem tudta hogy a horog.. és még mi mindent nem tudunk büntetlenül sőt bűntudatlanul ? a csak az arc a jaj a kéz a vér a tüdő a dal KÖNYÖRGÉS Hogy hívnak, , ribiszke­­mosolyú ? S mért hogy az én nevem szomorú ? Mért hogy a szám széle cserepes ? Miféle aszúért esedez ? S mi lenne velem, ha meginnám ? Ribiszke­­mosolyú, tekints rám ! Találj ki csitító szavakat, évődve nyugtass, hogy nem szabad, mikor a zománc zománcos mennybolton fellegek falkáját eloldom, s fergeteg horkan föl, iszonyú , forgószél, sirokkó­­sikolyú. Ribiszke­­mosolyú, ne engedd, feszítsd ki szivárvány­kegyelmed. Temesd be holttenger holt öblét, varázsolj foncsoros holdtöltét. Odakint, látod-e, havazik. Mondd azt, hogy nincs messze tavaszig. S hogy a tél jégkörmét feledjem, valami dalt dünnyögj felettem. Csak amíg kisimul nyútt arcom, csak amíg csöndesen elalszom tenyered bársonyos homorú­ fészkében, ribiszke­mosolyú. ELŐRE 3. oldal VIRÁG­VASÁRNAP Léptét aprózza útmenti fasor árva mása, a sürgönypózna, kidöntött fenyők föltámadása. A tó vizébe fakó zöldrozsdát kever az alkony, erdőfal rése csillan pókhálóján, aranylón. A szétszórt cserjék lerakták a dombon vigyázva magányuk terhét egymástól remete-távo­lágra. Vézna faágról libben alá a téllkönnyű szélbe, s csak megszokásból himbálja magát egy csöpp levélke A láthatár most mintha lazulna, lennebb süllyedne, valami várost sejtet a peremcsík remegve. Sejteti, rejti, gyűrött párákba bugyolálja, csak leheletnyi a tetőcsipkék fölvillanása. Fűcsomó zizzen, az árnyék kedvére elnyújtózhat. De a gerincen egymást tapadó fenyők szorongnak a fejszékén! csattan félelmük hűvösre köszörült csendje, s lent szamaradon­y megváltás kocog be Jeruzsálembe. - |

Next