Előre, 1970. március (24. évfolyam, 6942-6967. szám)
1970-03-26 / 6963. szám
ELŐRE 2. oldal SZELLEMI KÖVETEK Nem tudom, milyen közös nevezőre merjem hozni a sepsiszentgyörgyi fiatal írókat, akiket a Megyei Tükör toborzott s Sepsiszentgyörgyre riporternek, szerkesztőnek, miegyébnek, — mert a szerkesztőségi gyűjtőnevet el nem fogadják, az életkorit sem, a csoportot sem ; közös vonásuk tán csak annyi, hogy mindegyikük más, mindegyikük határozott egyéniség. De összetartoznak mégis azzal, hogy vállalják az országos szint igényét a székely kisvároson. A marosvásárhelyi irodalmi est után, a fővárosi Petőfi Sándor Művelődési Ház kéthetenként ismétlődő irodalmi vasárnapi matinéját tisztelték meg. A legformátlanabb matiné volt mind közül, — de a legforróbb tán. A véletlenszerűség spontán varázsa azt éreztette a hallgatósággal, hogy ebben a kis mineknevezzem közösségben sarjadva-sarjad, burjánzik az irodalom. Csak úgy húzzák elő a zsebekből a verseket, csak úgy törnek fel a szikrázó viták, — félszóban persze, hiszen mégis „vizsgán" vannak, ünnepélyes a légkör, — s a már lapban olvasott versnek is más a visszhangja így élőszóban, a költő színészileg szakszerűtlen élőszavával, mint nyomtatásban ; hát még a nyomtatottan versnek i S a költök izgalmas, tiszta arca, fehérizzású kamasz-tekintete a már harminc felé férfiasodó arcban — milyen bizalomgerjesztő fedezete a szép szavaknak : őszinte szó, amit hallunk, amit olvastunk valaha, s fogunk még olvasni tőlük. Vallomás-keresésről, találásról, nem-találásról, gyötrelemről, gyökerekről s magasba törekvő hajtásokról, emberi tartásról, igényről. Farkas Árpád, Czegő Zoltán, Csíky László, Magyari Lajos költészete most már nem csak olvasmány itt, Bukarestben, hanem „zeng mibennünk mint a mélyhegedű". S hozzá Tompa Ernő kisprózájának jóízű székely humora. Dali Sándor atyás-komás bekonferáló szavainak pártfogó kedvessége, olykor — például Magyart megrendítő Körösi Csoma poémájával — a színész-barát, Ferenczy Csongor tisztult közvetítő hangja, s az oly régóta fiatal , Veress Dániel teoretikusi és drámaírói féktelen lobogása... Ez utóbbi, meg a szervezési balkezesség ajándékozta meg ezt a vasárnap délelőttöt a feloldozó humorral. Két drámarészletet kaptunk ugyanis a Véres farsang című történelmi drámából két párjelenetet amelyhez a szentgyörgyi színházben kölcsönzött színésznőt s így a Báthory Zsigmond fejedelem szövegé mondó Ferenczy Csongorral hol Kendi Zsuzsikaként, hol Marcella velencei kurtizánként feleselt vérbő reneszánsz asszonyisággal s pörgő bajusszal maga a szerző, Veress Dániel. A dráma heve mégis, így is, kicsapott a szövegből... Végül, a kiállítóteremmé avanzsál előcsarnokban, Gazdáné Orosz Elle ízléses, szép, invenciózus faliszőnyegeinek modernül népi stílusharmóniája győzött meg bennünket arról hogy nemcsak a megyeszékhely Sepsiszentgyörgy, de az újsütetű városkól Kovászna sincs „vidéken“ az igazi tehetségnek. Tán csak annyiban, hogy a megyeszékhely még eddig nem tudott kiállítótermet biztosítani ezeknek a gyapjúból, rongyból, kukoricaháncsból szőtt eredeti és nagystílű munkáknak, amelyek akármilyen otthont, vagy középületet méltán díszítenének. (halász) SZINTJÉN ÉS KERETÉBEN Nem is kell teljes fegyverzetben, sajátos szövegkörnyezetükben megjelenniük : ki ne ismerné föl rajtuk így is a hivatalosság szürke uniformisát ? Elővezényelhető belőlük egy egész szakasz, hogy fölsorakozzék valaminek a terén, vonalán, tekintetében, vonatkozásában, valami felől és valamit illetően, meg abból kifolyólag, hogy ... Hallottam, hogy X. professzor előadást tartott a Szabadegyetem keretében ; hogy valamit tenni kellene a tapasztalható hiányosságok terén ; hogy nem hoztak döntést a válást illetően... És egy háziasszony eldicsekedte, hogy ő most el van látva citrom tekintetében ; egy titkárnő meg van győződve a főnök jóindulata felől ; a diákszövetség pedig a kar szintjén gyűlésezik, stb. Szóval, körülményeskedünk. Nemcsak írásban, hanem a piacon is: a hóstáti nénit óvatosan kérdezem meg a tojás ára felől... De fordítsuk komolyra a szót: mire is jók ezek a névutós szerkezetek ? És valóban névutós szerkezetek-e ? Mert a főnév és névutó kapcsolatát a magyar nyelvben tulajdonképpen olyan határozói viszony kifejezésére használjuk, amelyet pusztán határozóragos főnévvel nem tudnánk pontosan jelölni : asztal alatt, város fölött, vacsora után, korához képest, beosztásuk szerint stb. Fennebb idézett példáinkban viszont nyugodtan elhagyható a „névutó" : Szabadegyetemen, hiányosságokkal, válásról, citrommal, jóin- ANYANYELVÜNK dulatáról, karon. Tessék csak behelyettesíteni, s mindjárt kitűnik, hogy legtöbb esetben semmivel sem pontatlanabbak, mint a körülírásos alakok. És ezzel le is vontuk a következtetést: álnévutós, másodlagos szerkezetekről van szó, amelyek analitikusan fejeznek ki a magyar nyelv lehetőségei szerint szintetikusan is kifejezhető határozói viszonyokat (főleg képességhatározói funkciót). De mondjuk kevésbé tudálékosan: terjengős, körülményeskedő nyelvi formákról van szó. Elterjedésében nagy szerepe van a hivatalosságnak, a — ki tudja, miért ? — ma is nyakatekert gyűlés- és jegyzőkönyv stílusnak. Sokan még mindig súlyosabbnak, alaposabbnak, tekintélyesebbnek érzik az ilyen nyelvezetet, s talán éppen emiatt válhatik néha a mellébeszélés, az üresség leplezésének kitűnő eszközévé. És e megtévesztő fontoskodást tekintik egyesek — jóhiszeműen — követendő mintának, a nyelvi helyesség, műveltség mércéjének. Hányszor lehet hallani a mindennapi beszédben ehhez hasonló formákat. Szegény, nagyot csalódott a házassága terén . Az ilyen körülírás pedig igen gyakran a nevetségesség forrása, és nem véletlen, hogy az ironikus stílusárnyalat érzékeltetésére kiválóan alkalmas . Engedd meg, hogy ne nyilatkozzam az ő erkölcsei felől . Van ám gyakorlata a fúrás tekintetében! Tudod, spórolnak a házépítésből kifolyólag... Nehéz azonban megállapítani, hogy az üres mellébeszélésnek és a valóban stilisztikai célzatú körülményeskedésnek a fenti jelenség esetében hol a határa. Finomabb elemzésre e cikkecske „keretei között“ aligha vállalkozhatunk. Cs. Gyímesi Éva (Folytatás az 1. oldalról) — Hogyan szervezik meg az énekkarok találkozóit ? — A kórustalálkozók szervezésében is a hagyományt követtük. A régi dalárdák is eljártak egymáshoz vendégszerepelni, az egykori Dalosszövetség gyakran szervezett kerületi és országos találkozókat. Az ismerkedésen, a szereplésen túl nevelő szerepük van ezeknek a találkozóknak. Arra törekszünk, hogy az énekkarok lehetőleg meghallgassák egymást, de nem ritkák a közös fellépések sem. Minden találkozón emlékszalagot kapnak a megjelent együttesek, hogy aztán zászlójukra tűzzék. De a tájegységek szerint megrendezett megyei szintű találkozók mellett szokásba jöttek a helyi jellegű összejövetelek is. Nemrég a somosdi férfikar, Jobbágyfalvára látogatott, a marosszentgyörgyiek pedig a nyárádszeredaiak látogatását viszonozták. Megjegyezni kívánom, hogy ezek a találkozók nem versenyek. Az országos versenyeken kívül nem tartunk vetélkedőket, éppen mert az állandó versengés, azaz a versenyből való kimaradás sok jó kórust rontott meg. Állandó és rendszeres munkára törekedünk, és nem kétévenkénti gyors munkára, kapkodásra, mert aki a hegy alatt ablakok nem jut messze. Az évenként megrendezésre kerülő találkozók, amelyekre más megyék neves énekkarait is meghívjuk, lehetőséget teremtenek a szereplésre, a más közönség előtti fellépésre. — Kik vezetik a községi kórusokat ? — Ez nehéz kérdés. Azt szeretnők, hogy minden énekkar élére megfelelő képesítésű kórusvezető kerüljön. Igyekszünk jól kihasználni a próbákat is. Minden próba kottaolvasással kezdődik, amikor nemcsak a hangjelekkel barátkoznak a kórustagok, hanem próbálják leénekelni a dallamot is. Aztán következik a skálázás, majd néhány kórusmű lemezről vagy magnószalagról való meghallgatása. Csak így érhetjük el, hogy a tanulatlan hang idővel hajlékonnyá, kultúrálttá váljék. Persze, mindehhez hozzáértő vezetésre van szükség, s ma még sajnos sok zenei végzettségű ember lézeng a megyében, miközben sokhelyt a kottát nem ismerő, csupán hallásra támaszkodó tanár áll az énekkarok élén. Épp ezért rendszeresen szervezünk kórusvezetői tanfolyamokat, amelyeken igyekszünk megismertetni a rászorulókat a karvezetés alapelveivel és gyakorlatával. A marosvásárhelyi Pedagógiai Intézet zeneszakos hallgatói is kijárnak több faluba karvezetést tanítani. — Milyen segítséget kapnak a Zeneszerző Szövetség helyi fiókjától ? — Elvileg teljes támogatásukat élvezzük... Gyakorlatilag kevesen ismerték fel a kórusmozgalom fellendítésének fontosságát, hasznosságát. De akad egy-két olyan zeneszerző, aki nem sajnálja estéit, hogy időt és fáradságot nem kímélve, kijárjon egyik vagy másik falu énekkarának próbáira. Mindenekelőtt Birtalan József és Szabó Csaba végzi önzetlenül ezt a munkát. Útmutatásaik, a kórusvezetőkkel és atagokkal folytatott beszélgetéseik mindig pontosan lemérhető haszonnal járnak. Zoltán Aladár is több falusi énekkart támogat, de más nevet már a legnagyobb jóindulattal sem tudnék említeni. Pedig ez a gyönyörű munka mindenki — de különösen a hivatásos muzsikusok — részéről több figyelmet érdemelne. A megújulás titkai Stanley Kramer filmjéből hiányzik minden szakmai, filmnyelvi, vágási demonstráció ; a legagyoncsépeltebb hollywoodi hagyományt, a fényképezett színházat képviseli, elegáns lakással, happy-enddel és minden egyéb kellékkel. De a konformista külsőségek álarcában egy rokonszenvesen bátor emberi, sőt művészetpolitikai demonstráció jelentkezik, amely szerint a nagy szent sérelmekről nemcsak a pamflet, a tiarci agitáció szenvedélyes fennkölt hangján lehet szólni, hogy nem szentségtörés, ha barátságosan, meghitt derűvel, „papucsban“ közelítjük az olyan égbekiáltó problematikát, amelyhez rendszerint csak „saruinkat megoldva“ illik járulni. Becsülöm ezért Kramert, bárha Mit gondolsz, ki jön vacsorára ? című filmjét röviddel Martin Luther King meggyilkolása után láttam a Karlovy Vary-i fesztiválon, ahol sokan — épp ezért — azt mondták : elkeni a kérdést. De bárha jelenleg a kérdés fő megjelenési formája a véres terror, a kérdés emberileg akkor is kérdés lesz, sőt, akkor lesz igazán sokrétű, mély és emberi kérdés, amikor a pisztolyok helyett az emberek kezdenek beszélni, amikor a terrort leküzdik, a törvényes emancipációt kivívják, amikor a tilalomfák lehullanak. Amikor együttélési probléma lesz belőle. Amikor a jóakarat s a közeledési szándék érző szövetét bénítják meg itt-ott a kitört tilalomfák nyomán maradt fájó hegek, vagy az átvágott idegek miatti gyógyíthatatlanul érzéketlen, megkövült hegek. Amikor kiderül, hogy az ellentéteket feloldani nehezebb, mint ölni, vagy halni egy ügyért. Mi történik, ha egy fehér lány meg egy fekete fiú egymásba szeret ? Még a mai Amerikában is előfordul, hogy megesküsznek. Abban az évben, amikor a film elkészült, éppen Dean Rusk akkori külügyminiszter , lánya esküdött meg egy néger fiúval. De az élet általában a happy end után kezdődik. A külügyminiszter lánya, aki ma úgy hiszi, azt tehet, amit akar, felülkerekedik az elfogult megítélésen, húsz év múlva, a miniszter apa hátvédje nélkül, egy félvér diák anyja lesz. Hogyan bírja el majd gyermeke kisebbségi tudatának a terhét az, aki teljes jogúnak született ? Minden vegyesházasság diadal az évszázados acsarkodások és viszolygások fölött, de minden vegyesházasság hősi vállalkozás is, mert a régi görcs, amelyet a szerelem kétvállra fektetett, majd ellentámadásba megy. S amiről bebizonyosodik, hogy nem kibékíthetetlen ellentét, az attól még bőven különbség lehet Sok-sok bölcsesség és gyöngédség kell a különbség harmonikus kiegyenlítéséhez, kétféle értékeinek az új minőséggé ötvözéséhez még ott is, ahol az új pár szándéka az alkotmányos jogokkal, a társadalom szellemével összhangban van. S ez az, ami Stanley Kramert ez esetben érdekli.. Lehet utópisztikus naívságnak is látni nála az egymásratalálás útjának lélektani egyengetését. Én mindenesetre nagy optimizmust érzek benne, mivel ez az „édes, happy endes“ film épp azt tapintja ki, hogy göröngyös az az út. S ha van mély, tartalmas bája FILMEK ennek a filmnek, az a szülők attitűdjének megértően, de meg nem bocsátóan ironikus rajzában van. A fiatal szerelmeseknek szurkolunk, de az egész ügyben nem ők az érdekesek, és nem számít az a néhány olcsóbb dramaturgiai fogás sem, amivel a cselekmény kitér kissé a probléma útjából, nevezetesen, hogy a lány aznap jelenti be a néger vőlegényt s még aznap meg is akar esküdni vele. Hát ha a hófehér mesebeli királyfit hozná, akkor is azt mondaná minden normális szülő, várjatok egy pár napot, míg egy kicsit megismerkedünk, hiszen a családi összetartozást is ki kell építeni. No, de erről elég is ennyi, mert hangsúlyozom, nem erről van szó. Hanem a négerek polgárjogáért küzdő, becsületes, haladó újságíró lelki próbatételéről, amikor egyetlen lánya ily kézzelfoghatóan ülteti át a gyakorlatba az ő évtizedek óta hirdetett elveit. S a néger villamoskalauzról, aki nincs megtisztelve a fehér menyénekvalóval, sőt, meg van tőle sértve. Mert igenis, a lenézetteknek, a kitagadottaknak is megvan a maga gőgje. A gettófalaknak mindig kettős vonulata van, egy külső, a tilalom, s egy belső, a tiltakozás. Az előbbit csak ledönteni kell — az utóbbit megnyerni, türelemmel és bizalommal lefegyverezni. S itt talál rá Kramer a megejtően kedves vígjátéki szituációkra, amikor az újság- íróék néger házvezetőnője, aki már szinte családtag, hiszen dadája is volt a menyasszonynak, megvetően méri végig az egyetemi tanár néger vőlegényt, amiért a fehérekhez törleszkedik ; amikor a szegényesen öltözött, félszeg és riadt néger örömszülők úgy lépnek be az apatársék elegáns lakásába, mint egy királyi pár s a vendéglátókba áll bele hirtelen a kisebbrendűségi komplexus, s amikor a néger anya találja meg a kulcsot az apák konok ellenállásához, szemükre vetvén, hogy kiöregedtek a szerelemből s el is felejtették már, mi mozog a fiatalokban. A sértett férfibüszkeségből aztán már ki lehet hegedülni az apai áldást... A fehér apa szép nagy szónoklattal búcsúzik az ifjú pártól — hiszen ez a szakmája —, s ő bizony előre látja, hogy mi vár a lányára, nem a családban, hanem a családon kívül. Nem is olyan happy end ez a happy end. A fiatalok felrepülnek a nászutas repülőgéppel a magasba, s az aggódó szemű öregek itt maradnak a földön. Persze, ahhoz, hogy így láthassuk, ahhoz azok az aggódó szemek kellenek. Az a tételes szövegnél mélyebbre hatoló emberi tapasztalat, amely az igazi nagy színészek játékából árad. Spencer Tracy utolsó szerepe volt az öreg antiszegregacionista újságíró. A filmet még vágták, amikor meghalt. Mintha a humanizmus egy korszaka búcsúzna vele. Pedig mennyi jókedv, mennyi humor villódzik benne, a mindenitudó és mindenre kész tekintet ellenére is. Katherine Hepburn szégyenkezés nélkül öreg, ráncos, mamás, remegőajkú és — elragadóan fiatal. Unokahúga, Katherine Houghton, aki a lányát játssza, édes, bájos, sugárzó, tehetséges is — csak éppen jelentéktelen még a nénje mellett, ahogyan Katherine Allegret is jelentéktelen volt anyja, Simone Signoret mellett a Gyilkosok vonatában ... Sidney Poitier szerepe igen hálátlan : ő a passzív hősszerelmes. Egy amerikai rendező, Melville Shavelson árulta el Karlovy-Varyban, hogy a vegyesházasságról filmet készíteni lehet már, de a vegyes csók, a férfimódra viselkedő néger szerelmes még „shoking“. Innen a film tán szándékolatlan humoros motívuma, hogy a vőlegény szinte még többet szabódik, mint a szülők. Kár, hogy semmilyen dokumentációs anyagban, még a Karlovy-Vary-i hivatalos amerikai prospektusban sem találom az idős néger házaspár alakítóinak nevét. Méltó partnerei Tracynek és Hepburnnek, de a „starring“ nekik nem jár ki, mint Poitiernek a csók. Lélekben azért tapsolhatunk nekik. Bogár András MIT GONDOLSZ, KI JÖN VACSORÁRA ? KÜLFÖLDI TURNÉ UTÁN A kolozsvári Állami Magyar Opera 1969 áprilisában lépte át először az ország határait és a jugoszláviai Szkopljéban, Kumanovón és Szabadkán tartott sikeres előadásokat. 1970 februárjában Bartók Béla A kékszakállú herceg vára című operájával, s A csodálatos mandarin című táncjátékával, valamint Jóra, Vancea, Mendelsohn balettjeiből vett részletekkel vendégszerepeit az olaszországi Parmában és Reggio Emíliában. Mindkét utóbb említett város egyaránt híres zenei hagyományairól és közönségének igényességéről. Felemelő érzés volt látni és hallani, ahogyan a pármai közönség feszült csendben figyelte az előadást. Majd percekig éltette a zenekart, Izary Béla karmestert, A kékszakállú herceg vára főszereplőit: Tőzsér Júliát és Mátyás Jenőt, illetve László Évát és Kovács Attilát, később pedig A csodálatos mandarin főszereplőit: Lukács Máriát, illetve Nagy Erzsébetet, Fodor Tibort, Albu Aurélt és a többieket. Reggio Emíliában szintén átütő volt a közönségsiker. Elmondhatjuk, hogy a vendégszereplés nemcsak a közönség, hanem a sajtó osztatlan elismerésével is találkozott. A beharangozásról Sergio Muguai az Unita állandó bukaresti tudósítója gondoskodott, aki a lap mindkét országos kiadásában, a rómaiban és a milánóiban is beszámolt a turné előkészületeiről. A turné idején, mind a pármai megyei Unita-tudósító, mindpedig Rubens Tedeschi, a zenei rovat vezetője részletekbe menően elemezte az előadásokat, Tedeschi többek között ezt írta: „Az együttes Bartók két főművét mutatta be, melyek rendkívül kifinomult, precíz zenei párbeszéd folytatására képes zenekart igényelnek. A zenekar minden egyes tagja a fafúvósoktól a vonósokig, meglepően szépen játszott. Tőzsér Júlia, a nagytehetségű énekesnő rendkívül kiegyensúlyozottá tette az előadás hangi részét. A csodálatos mandarinnál a robusztusság eleganciával párosult.“ Silvano Piovesan, a L’Opinione Publica című pármai hetilap zenekritikusa egyenesen felfedezésről beszél. „Álmunkban sem gondoltuk volna, hogy egy vidéki városban ilyen értékes társulat létezhet.“ „Nagy hagyományok folytatója — írja a továbbiakban a kolozsvári Állami Magyar Operáról —, s a lelkesedés olyan fokú, hogy a zene életmóddá változott. A munka és a szándékok állandósága vitte sikerre barátainkat. Három hónapnyi próbaidő, állandó társulat, a hűség önmaguk munkájához megóvja őket a rutintól s magyarázza, hogyan lehetett ennyire bartóki ez a Kékszakállú-előadás, mely dicséretére válna nemcsak ennek az olasz, de bármelyik nagyobb színpadnak is. Az általunk hallott nagyszerű zenekar a legbiztosabb alapja minden előadás sikerének, melyhez hozzájárul Szinberger Sándor intelligens és sok szempontból újszerű rendezése, az énekesek kiváló színvonala, a színpadkép funkcionális volta. Lehetne-e többet kívánni?“ Hasonlóan lelkes hangnemben méltatja az előadásokat Gustavo Marchesi, az immár 235 éve megjelenő Gazette di Parma zenekritikusa. Az éjfélkor véget érő előadás kritikáját egyébként reggel 7 órakor már olvashattuk. Ebből idézek: „Találó rendezés és Feiningerre emlékeztető szín- és világítási megoldások jellemezték a Kékszakállút. A közönség lelkesen tapsolt. Kolozsvár ugyanakkora város mint Párma, s Pármának van mit tanulnia tőle!“ A bolognai Il resto del Carlino című lap így foglalja össze az előadások keltette benyomásokat: „Szinberger Sándor rendezése, Silviu Bogdan díszletei, Lya H. Rozescu szép jelmezei és az ügyes világítási megoldások megfelelő keretet teremtettek egy korszak felelevenítéséhez.“ A siker összetevőit most már egészében vizsgálva, meg kell állapítanunk, hogy abban oroszlánrésze volt a társulat több, mint két évtizedes fennállása alatt meghonosodott munkastílusnak, amely részletekbe menően, alaposan kidolgozott előadásokat hozott létre. Ez a munkastílus — mint az olasz lapok is kiemelték — csak a szocialista állam anyagi gondoskodásával tartható fenn. Az összes olasz szakértők fantasztikus lehetőségnek minősítették azt, hogy a kolozsvári Állami Magyar Opera társulata egyegy előadást akár három hónapig is próbálhat. A legtöbb vidéki olasz társulatnál maga az operaévad sem tart tovább, mint Kolozsváron egyetlen bemutató előkészítése. Parmában, Modenában, Reggio Emiliában és még 13 városi szubvencióval működő vidéki operánál a háromhónapos évad során 8—10 operát mutatnak be. A zsúfolt program és a szerény anyagi lehetőségek szükségmegoldásokhoz vezetnek: a kis együttesek a nagy társulatoktól kölcsönkért díszletben, jelmezben, sőt vendégkórussal játszanak. Tanulságos volt az olaszországi turné abból a szempontból is, hogy bebizonyította: a nagyobb feladatok nagyobb teljesítményekre is sarkallják a társulatot. Barna Iván MAJTÉNYI ERIK INTŐ TANULSÁG Emlékszem, hogy a háborút követő első esztendőkben a napisajtó állandó rovatot közölt: testvér kereste a testvért, szülő a gyermekét, kedves a kedvesét. Azt, akit szárnyára vett a háború forgószele, és vitte, vitte, talán végképp elejtette valahol, talán megóvta a pusztulástól és letette sokszor ezer és ezer mérföldre attól a kivilágított ablaktól, amely mögött érette virrasztottak. Rég volt, talán jobb is lenne elfelejteni. Elfelejteni főként azt, hogy ezek a rovatok, az emberi összetartozás szorongó reménységű sikoltásai az esetek többségében visszhangtalanok maradtak. Hiszen tízmilliókra rúgott azoknak a száma, akik már semmiképp sem válaszolhattak. Több mint huszonöt év telt el azóta. De mostanság is föl-fölbukkan egy-egy hír. Arról, hogy az életük delén túlhaladt vagy már az élet alkonyához közeledő rokonok váratlanul, a hatóságok vagy a sajtó, vagy éppenséggel egy hihetetlen véletlen folytán egymásra találnak. Akármilyen derűsek ezek a hírek , mindig van bennük valami szívfacsaró. Mert elképzeljük a házaspárt vagy az anyát, aki immár negyedszázada hozzászokott, hogy volt neki ugyan gyereke, de már végképp nincs, és akkor előkerül egy ötvenkétéves, kopaszodó, talán gyomorbajos, talán pápaszemes férfi, és akkor az anyának azt mondják, hogy „ez az". Ez a te gyermeked. Ez az a vállas, szép szál legény, akit annyiszor megsirattál, akinek nem érted meg a lakodalmát, akitől hiába reméltél kisunokákat — hát most megvan, itt van, s a találkozás első pillanatait valamilyen fátyolosan ködös meghatottság lengi be, olyan, amelyről nem lehet szóhoz jutni, mert az érzelmek váratlan torlódása nem öltheti magára a szavak fegyelmezett rendjét és okos logikáját. Aztán NAPLÓ elmúlnak ezek a pillanatok, és következik valami fájó, és ez is kimondhatatlan : amikor a vérségi tudatosodás helyét fölváltja az idegenség gyötrő fölismerése, az elveszett idő visszahozhatatlanságának szomorúsága, a jóvá nem tehető dolgok nyomasztó súlya. Szörnyű az, ha valakik csak azért kerülnek váratlanul test- és emberközelbe, hogy rádöbbenjenek, milyen messze sodródtak egymástól, a távolság mekkora és milyen megfoghatatlan tömbjét ékelte közéjük az idő. Olvasom ezeket a híreket, amelyek váratlan találkozásokról szólnak, s a helységnévből, az illetők életkorából, valamint az egymástól távol töltött időből próbálok meg bizonyos történelmi támpontokra bukkanni. Ez nem mindig sikerül, néha csak esetleges megoldásokat csillant föl, néhol viszont konkrétan kitapinthatók az elválás körülményei. Háború és ínség, helységek erőszakos katonai kiürítése, sápadt gyermekarcokkal teli szerelvények az aszály esztendeiben, aztán ismét hadifogság, ismét szőnyegbombázás, s az azt követő csetlés-botlás a romok között — végül pedig az az ezeregy arcú bonyodalom és viszontagság, amelyet röviden úgy hívunk, hogy élet — s amely az emberi sorsokba való beleszólás olyan váratlan és meghökkentő módozatait tartja fent magának... Emberek találkoznak, testvérek, akik már nem is tudtak egymásról, árvák, akik egyik napról a másikra jönnek rá, hogy nem árvák, szülők, akik valamely véletlen folytán tudják meg, hogy korai volt elsiratni a gyermeküket. Még akkor is, ha már régesrég siratták el. Többnyire huszonöthuszonhét évvel ezelőtt. Vannak persze kivételek, de ezek a számok szinte kísértetiesen bukkannak föl újra meg újra. Olyan törvényszerűen, hogy föl kell figyelnünk rájuk. Szinte parancsolóan követelik, hogy vegyük őket tudomásul, szinte eszelősen tiltakoznak ellene, hogy napirendre térjünk fölöttük. Kísértenek. Eltépett emberi kötelékek újrabogozásával figyelmeztetnek rá, hogy a múltunk hány köteléket tépett el, milyen erőszakosan, milyen helyrehozhatatlanul vagy csak milyen későn és milyen kevéssé helyrehozhatóan. Nem nehéz mindebből a kellő és az egyedül érvényes következtetést levonni. Épp ezért nem is akarom megfogalmazni. Mert ha akarnám, akkor sem tudnék két szónál többet mondani. — Felejteni bűn ! í SPORT # SPORT • SPORT * SPORT • SPORT # SPORT # SPORT 0 SPORT | AZ „ÉVSZÁZAD MÉRKŐZÉSE" Vasárnaptól kezdve a belgrádi sportkedvelők szemtanúi lehetnek az „évszázad mérkőzésének“, amelyre ezúttal nem a zöld gyepen, nem a salakpályán, hanem, a 64 kockás fekete-fehér táblán kerül sor. Ennek ellenére az „évszázad mérkőzése“ — ahogyan az újságírók a SzovjetTartalékok: Stein és Bronstein (Szovjetunió), illetve Olafsson (Izland) és Darga (NSZK). A szovjet csapat erősségére vall, hogy a jelenlegi világbajnok mellett (Szpasszkij) még négy volt világbajnok (Botvinnik,Szmiszlov, Tál és Petroszjan) is asztalhoz ül, s olyan neves sakkozó,, mint Kérész „csak“ az utolsó asztalnál kapott helyet. .. Ám az ellenfelek sem lebecsülendők. Max Euwe nemzetközi nagymesternek, a hollandok volt világbajnokának, a világválogatott kapitányának hosszas fáradozások után sikerült kiválasztania a szovjet csapat elleni legjobb 10 nemzetközi nagymestert. Mint a párosításokból is látszik, néhány nagy érdeklődéssel várt mérkőzésre kerül sor , ezek közül kétségtelenül kiemelkedik a „mini-világbajnokságnak“ is beillő Szpasszkij-Fischer találkozó, amelyen a jelenlegi világelső a sakkunió-Világválogatott találkozót elnevezték —, nemcsak a sakkozók, hanem a sportkedvelők széles tábora számára is rendkívüli eseménynek számít. A tíztáblás, négyfordulós mérkőzésen ugyanis a világ legjobb 20 nagymestere méri össze tudását, íme a két „felállítás“i berkekben legnagyobb ellenfélnek tartott Bobby Fischerrel játszik. Szép játékot eredményezhet a második asztalnál a Petroszjan — Larsen parti, de látványos küzdelmet hozhat a többi mérkőzés is, s nem akármilyen az utolsó asztal párosítása a Keresz-Ivkov összecsapás sem. Néhány szót az esélyekről. A harmadik táblán játszó Portisch Lajos egyik nemrégi nyilatkozatában a szovjet csapat győzelmét tippelte. Szerinte a világválogatott esélyei sokkal nagyobbak lennének egy öttáblás találkozón, mivel a szovjet csapat általában egyenlő tudású, kiemelkedő nagymesterekből áll, ezzel szemben a világválogatott összetétele nem ennyire egységes. A szovjet csapat győzelmét jósolják az elektronikus számítógépek is : 21,5— 18,5 arányban. De a meglepetések sem kizártak, sok függ a részvevők harci kedvétől, pillanatnyi formájától, helyzetfelismerésétől, mint ahogy előfordulhat az is, hogy a számítógép túlzott a világválogatott esélyeit illetően, és a szovjet csapat nagyobb arányú győzelmet ér el. A találkozó megrendezésének gondolata a jugoszláv sakkszövetség érdeme. S ha a Szovjetunió-Világválogatott mérkőzésre vonatkozó javaslatot mindenhol kedvezően fogadták, hosszadalmas és körültekintő tárgyalások előzték meg. Nehezen győzték meg például Bobby Fischert, ezt a kétségtelenül nagyon tehetséges sakkozót, hogy részt vegyen a találkozón. Ő előbb többfordulós mérkőzéseket javasolt, ami elnyújtotta volna a találkozó időtartamát, majd azt kérte, hogy külön teremben mérkőzzék ellenfelével. A rendezők végül teljesítették több kérését: a mérkőzés közben nem engedélyezik a fényképezést és a filmezést, a közönség legalább nyolc méter távolságból nézheti a játékot, stb. Szóváltásra adott okot a Világválogatott felállítása, Fischer is, Larsen is az első asztalnál óhajtott játszani. Euwe nagymester végülis Fischert jelölte ki az egyes asztalhoz, sokak szerint viszont Larsen inkább megérdemelte volna ezt a kitüntetést. Fischer elismerten jobb játékos mint Larsen, az utóbbi évek eredményei viszont a dán nagymester mellett szólnak. A mérkőzés előtt néhány nappal Larsen részvétele még kérdéses volt. A rendezők remélik, Larsen végülis elfogadja a második asztalt, ha nem, akkor az első tartalék, Olafsson nagymester veszi fel a küzdelmet Petroszjannal. Belgrádban minden készen áll az „évszázad mérkőzésére“. Az első fordulót március 29.-én, vasárnap tartják, a következők időpontja pedig : március 31., április 2. és 4., a függőjátszmákat a közbeeső napokon fejezik be. V. F. SZOVJETUNIÓ 1. Szpasszkij 2. Petroszjan 3. Korcsnoj 4. Polugajevszkij 5. Geller 6. Szmiszlov 7. Tajmanov 8. Bntvinnik 9. Tál 10. Keresi VILÁGVÁLOGATOTT — Fischer (amerikai) — Larsen (dán) — Portisch (magyar) — Hort (csehszlovák) — Gligorics (jugoszláv) — Reshevsky (amerikai) — Ullmann (NDK) — Matulovics (jugoszláv) — Najdorf (argentin) — Ivkov (jugoszláv) TELEX • Bukaresti Dinamo — Mladost Zemun 79:60 — barátságos férfi kosárlabda mérkőzés a fővárosban • Nagyvárad és Kolozsvár lesz a kosárlabda EB selejtező csoportjainak színhelye — közölte a román szakszövetség. Május 15 és 17 között Nagyváradon Ausztria, az NSZK, Svédország és Románia női csapatai, április 24 és 26 között a Szamos parti városban pedig Csehszlovákia, Tunisz, az EAK és Románia férfi ifjúsági válogatottal mérik össze erejüket . A hét végén rendezik meg a fővárosban a Románia utánpótlás — Jugoszlávia utánpótlás ökölvívó találkozót. A vendégek a következő kerettel utaznak Bukarestbe : Milan Ivanovics, Branko Ivanov, Miodrag Markovics, Stevan Cismics, Ivart Sebesan, Dusan Markovics, Dragan Todorovics, Mirko Antel, Marian Basics és Bojo Gilan 1970. MÁRCIUS26., CSÜTÖRTÖK Jégkorong VBA-csoport A visszavágók második fordulójában került sor a szuper csoport első rangadójára, a Svédország-Csehszlovákia találkozóra. Mint ismeretes, az első mérkőzésen a skandináv csapat 5:4 arányban nyert, és általában az a vélemény alakult ki, hogy a második győzelem sem marad el. A csehszlovák válogatott azonban, amely lényeges formajavuláson ment át, nem így vélekedett, mert tudta, hogy egy újabb vereség végleg elvágja az arany felé vezető útját. A Johannesov telt lelátói így rendkívül színvonalas, az Utolsó percekig sportszerű és izgalmas találkozót láthattak. A svédeknek az első harmadban sikerült megszerezniük a vezetést, de ennek nem sokáig örvendhettek, mert a középső játékrészben ellenfeleik kiegyenlítettek. Az utolsó harmad tehát ismét háromesélyes volt, s noha a csehszlovákok támadtak többet, kerültek gyakrabban az ellenfél harmadába, a győzelemmel kecsegtető gólt a hazaiak ütötték, akik nagyszerű taktikai húzással tisztára játszották Johanssont. A pontokon végül mégiscsak osztozkodnia kellett a két csapatnak, mert a nagyszerűen ugratott Hrbaty kiegyenlített. A fenti mérkőzésen kívül még két találkozót játszottak le : a szovjet csapat 7:1 (4:0, 0:1, 3:0), a finn együttes pedig 4:0 (1:0, 2:0, 1:0) arányban győzött az NDK, illetve Lengyelország válogatottja ellen. Ezek után a rangsor a következőképpen alakult: Szovjetunió 7 6 0 1 49 : 9 12 Svédország 7 5 1 1 35:14 11 Csehszlovákia 7 4 1 2 36:17 9 Finnország 7 4 0 3 20:29 8 NDK 7 0 1 6 8:38 1 Lengyelország 7 0 1 6 8:49 1 --- ' 'V'_____