Előre, 1970. június (24. évfolyam, 7019-7043. szám)

1970-06-03 / 7020. szám

ELŐRE 2. oldal Hogy újra otthonunk N­emcsak a hatalmas mére­tű természeti csapásra emlékeznek az árvíz súj­totta területek lakói, de mélyen szívükbe vésőd­tek az emberségnek, szo­lidaritásnak azok a szép és megható példái, melyeket mindjárt az első napoktól tapasztalhattak párt- és ál­lami szerveinktől, embertársaiktól. A bajbajutott családoknak az ország minden sarkából anyagi és erkölcsi támogatás érkezett : élelmiszert, or­vosságot, ruhaneműt kaptak. A Szo­cialista Egységfront felhívására az egész nép egy emberként fogott hoz­zá, hogy minél hamarabb elhárítsa a természeti csapás súlyos következ­,­ményeit. Míg az ország egyes vidékein még mindig kemény harc folyik az árral, szocialista államunk gyors és haté­kony segítséget juttat azoknak, akik hajlék nélkül maradtak és súlyos a­­nyagi károkat szenvedtek. Segesvár, amelyet kétszer is elön­tött az ár, az utóbbi három hétben legtöbbet szenvedett, városok egyike. Végigjártuk néhány Küküllő menti utcáját, a Március 6-ot, a Clujului-t, a Stefan cel Mare­t. A házak tulaj­donosait, volt lakóit, csak itt-ott ta­láltuk otthon, ha most egyáltalán használhatjuk ezt a kifejezést — leg­többjük jelenleg más helyen lakik. Azok az emberek, akiket anyagilag legsúlyosabban érintett a természeti csapás, örömmel és megelégedéssel olvasták a határozatot, mely segítsé­gükre siet. Ilie Niculae és Ghebenei Augustin a Clujului utcában laktak. Jelenleg a város központjában kaptak ideig­lenes lakást, itt beszélgettünk el ve­lük. Ghebenei Augustin a téglagyár­ban dolgozik. Munkahelyéről jutá­nyos áron fog építőanyagot kapni és állami segéllyel, a rokonság segítsé­gével, a municípiumi néptanács által kijelölt parcellák egyikén akar épí­teni. Ilie Niculae feleségével és há­rom­­ gyermekkel maradt lakás nél­kül. örömmel értesült arról, hogy újonnan épített, de rombadőlt háza helyett blokkban kaphat lakást legyen Mint mondja, rendkívül jól fog e hathatós állami segély, mert házát — melyet szinte teljesen elsöpört a víz — állami kölcsönből építette­ks még nem tudta visszafizetni az adós­ságot. Anyagilag képtelenek, hogy újabb építkezésbe kezdjenek, tömb­házba szeretnének költözni. — Természetesen én is olvastam az újságban az árvízkárosultak megsegí­tésére vonatkozó határozatot — mondja Fazakas Alfréd — a rádió­ból is tudomást szereztem róla. Csa­ládommal, a Stefan cel Mare utcában laktam. Most — amint látják — só­gornőmnél vagyunk. Úgy gondoltuk hogy a megmaradt téglából és ab­ból az építőanyagból, amit ezután fogunk kapni, kedvezményes áron, testvéremmel, Fazakas Jánossal —, aki hasonló helyzetben van— közös lakást építünk. Jólesik, hogy szocia­lista államunk gyors segítséget nyújt nekünk, ebből új otthont építhetünk magunknak­ Wéber Mihály, a Tirnava konfek­ciógyár munkása feleségével és két iskolásgyermekével lakik az egyik is­merős családnál. A düledező ház, —­ ahol mint bérlők laktak — teljesen használhatatlan, egyetlen ép bútor sem maradt bennük. A párt és ál­lami szervek azokra is gondoltak, akik bérletben laktak és ha igény­be veszik, a határozat értelmében e­­lőnyben részesülnek az állam által épített tömögárak lakásainak kiuta­lásában. " - , Barabás Béla Zágoni Attila Az első derékfájástól még a léleg­zete is elakadt. Az valamikor éjfélkor lehetett. Amikor meglátta a menekülőket. ... Zörgettek. Rózsika felült az ágyban, a férje leszállt, az ajtóhoz ment. A gyér fényben, a szakadó e­­sőben egy asszony állt az udvaron. A vállán zsák, kézenfogva mellette két apró gyermek. — Orbánékat keressük, lelkem ! Hogy meghúzódhassunk hajnalig.... — A másik házban, a tőszomszéd­ban laknak ... Honnan jönnek ma­gu­k hallják, éjnek idején ? — Szentalmáról... Ránkszakadt a víz... Odalett mindenünk, szerte omlottak még a házak is ... És csupa rémület az asszony tekin­tete, az arca fehér, hajából csorog az esője. Vacog a hidegtől mind­egyik. Rózsika akkor a dereka táján, há­tul a keresztcsontnál, valami keser­ves sajgást érzett : Te jó Isten ! ez a gyerek lesz — nyilallt át rajta az ijedtség. De már el is múlt a fájás, és jó mélyet lélegzett. A férje eloltotta a villanyt : — Ta­karózzál be, még megfázol, az lesz a vége . . . Ezeket a szerencsétlen szentannaiakat minden esztendőben kiönti a Maros... Ne félj, na, ide nem ér el a víz ! Hanem aludni már egy percet sem tudtak azon az éjszakán. Egyre gyakrabbak ismétlődtek a fájások. „Bár itt lenne anyám !" — gondolta mindegyre Rózsika, aki bi­zony most tanácstalanul ült az ágy szélén. Alig múlt húsz éves és életében először várt gyereket , készült erre a rettegett­ titokzatos órára. Egy éve házasodtak össze férjével, Sanyival, azaz Imre Sándorral, aki a bútor­gyárban asztalos, ő pedig elárusító a Szentgyörgy-téri zöldséges üzlet­ben. Még a tavaly bérelték ezt a két­szer három méteres kicsi szobát, a Li­­toral-üzletház mögött, a Partizán ut­ca 8 alatt, és rendezkedtek be új bútorral. Már egy hete mind a napokat számolják, a kelengye kivasalva, a klinikai kézicsomag kikészítve ... De miért éppen egy ilyen lidérces éjsza­kán következik be a szülés ? A férje felöltözött, hogy menjen ki a térre, ha kell majd telefonálni a mentőért. . . Még vártak egy keveset és hallgatták az ég zengést. Ez volt az a keddről szerdára vir­radó éjszaka, amikor a Kelemen­havastól a Küküllőig, súlyos, kormos felhők ereszkedtek alá, iszonyú villá­mok lobbantak, soha­ nem­ volt forrá­sok fakadtak föl, megrepedtek az egek és vízáradat zúdult a­ világra. Aztán elaludt a­ villany, már vil­lám se világított, csak a láthatatlan eső dobolt a cseréptetőn. Ismét zörgettek : Hé, Sanyi, az On­­csa-telepről jön a Maros­­ és ahogy kiléptek a tornácra , a fekete éjszakában megcsillant a kert. A fák között víz folyt. Mitevők legyenek ? Az álnok de­rékfájások most kimaradtak, érthetet­lenül. A férfi mégis elfutott telefo­nálni. Mire Imre Sándor visszaért, egy rövid negyedóra alatt már az udva­ron zúgott a víz, elérte a tornác leg­felső lépcsőjét. Nem kellett hát azon tépelődni, hogy mitevők legyenek : csak ölbe kapta az elnehezült testű asszonykát és vitte ki, át az udvaron, évig víz­ben. Menekültek. Hát a mentőautó ? Kit tudja, hol akadhatott el. Nem a klinikára, hanem le a kis­­állomás mögé, a férfi szüleihez vitte őket egy teherkocsi. És lassan fölvirradt az a szerdai nap, amikor a folyó tengerré duz­zadt és megpróbálta elnyelni a vá­rost. Ez volt az a délelőtt, amikor a Maros hátára vette a világot,­ vala­honnan messziről háztetőket, táv­­irópóznákat hozott, forgatta azokat gúnyos kéjjel, falakat ütött át szá­guldó gerendáival, bútorokat hintáz­­tatott, tisztára mosott gépkocsikat, ládákat, hordókat, fölismerhetetlen rongyokat, csontváz-csupasz fákat, árnyékszéket, és kátrányos disznó­pajtákat úsztatott, kerítést sodort, a deszkaszálakon kutyák vonítottak, föl­­puffadt, döglött tehenek utaztak a Maroson, fehér szarvuk kísértetiesen meredt ki a vízből... Szavát alig értette partján az ember, úgy har­sogott a rettenetes ár. ... A város fölött helikopterek ke­lepetek ... Rózsika az ablakból nézte az utcán áramló forgatagot, a teherautókat, a furcsa katonai gép­kocsikat ... Délben újra erősödtek a fájások, és akkor valósággal megmozdult a ház, nagyot dobbant a padló. Most nyílik meg a föld alattuk ? Mintha a pokol tört volna rájuk ... Azokban a pusztító percekben benzinciszter­nák robbantak föl a közüzem tele­pén, közvetlen közelükben ... Fel­hőkig emelkedett a sötét füstgomba, toronymagas lángok csaptak föl, a Somostetőig szállt a pernye... és zuhogott az átkozott eső. Már ötpercente következtek a fá­jások, a szomszédból ismét telefo­náltak a mentőért. Kapkodva készül­tek. De mindez még nem volt elég. A délutáni szürkületben a víz kö­rülölelte a kisállomás környékét is ... és nem akartak hinni a szemüknek ,­­a lépcsőket öntötte el az ár és emel­kedett könyörtelenül. Amikor Rózsikát menekítették, a férfiak hátukon emelték ki, a szo­bában már 84 centire nőtt a sárga víz. A mentőautó ki tudja hol akad­hatott el másodszorra is. ...Mióta menekülnek , egymásba szakadtak az órák, a napok, csupa rémület minden. A November 7 negyedbe kerültek, egy nagynénihez. Ott talált rá végül a szirénázó mentőkocsi, és vitte Imre Rózsikát a megbolydult Marosvásárhely utcáin keresztül, föl a Tornakerthez, a szü­lészetre. Másnap, amikor a férje nem tudom hányadszorra érdeklődött a klinikai portásnál a felesége után és meg­mondták neki, hogy fia van, egész­séges szép nagy fia, 3500 gramm a súlya — mit törődött akkor azzal, hogy elpusztult a ki­ sem­ fizetett sok­ezer tejes bútor, hogy odaveszett mindenük .... Majd lesz valahogy ! és harmadnap, amikor a Rózsika hófehér klinikai ágya mellett álltunk, valahogy merőben hihetetlennek tűnt mindaz, ami történt, tán nem is illett volna beszélni arról a sok rette­netről, arról a szerdai napról, arról a valaha­ volt árvízről. Hiszen most hozták föl először a kisbabát szopni. Marosi Barna ELÖL VÍZ, HÁTUL TŰZ A SZESZÉLYES IDŐ előbb hozta az idén a vizsgák idejét. Május közepén a legszigorúbb vizsgáztató, az Élet idézte meg az első elemistát, s az or­vosjelöltet, hogy olyan tantárgyakból feleltesse őket, mint a bátorság, ön­­feláldozás, szolidaritás, helytállás, emberség. Az árvíz — ez a téma ott szerepelt minden diák vizsgatételében. A te­mesvári főiskolai nullád­ók — az or­szág egész diákságához hasonlóan — nem késtek a felelettel. Amikor a Thália Stúdió magyar nyelvű színjátszócsoportjának bemu­tató előadását május 18-ra tűzték ki, ugyan ki gondolhatott arra, hogy a virágesős hónap közepén kilépnek medreikből a folyók, s városokat, fal­vakat fognak elönteni ? A diákmű­kedvelők azonban nem gondolkoztak sokat, a bevételt habozás nélkül fel­ajánlották a kemény megpróbáltatá­sok óráit élő Szatmár megsegítésére. Az író, Páskándi Géza, akinek Külső zajok és Akik kimaradtak a Brehmből című egyfelvonásosait játszották, szatmári születésű, éppen onnét érke­zett a második előadásra. A rendező, Cseresnyés Gyula Szatmárról szer­ződött át Temesvárra, a szereplők között is voltak szatmáriak, a nézők közül is sokan szorongtak a szülők, barátok, az ismerősök sorsára gon­dolva. Különös hangulat uralkodott azon az estén a temesvári diákház nagytermében. A szereplők és a né­zők — társaikhoz hasonlóan — nem készek másnap felajánlani egy napi, az érdemösztöndíjasok pedig egyhavi ösztöndíjukat — nem kevesebb, mint 450 000 lejt. Az egyetemi központ diákjai több mint 100 000 lejt fizettek be a 2000-es CEC-számlára ; játéko­kat és ruhaneműt gyűjtöttek az árvíz sújtotta vidékek gyermekeinek. A diákszövetség vezetősége 1000 üdülő­jegyet biztosít az árvízkárosult me­gyék gyermekei számára. A mező­­gazdasági kampány megsegítésére már előbb jelentkezett 1300 diák. Most még négyezren állottak mellé­jük, hogy részt vegyenek az árvízsúj­totta vidékeken folyó újjáépítési mun­kálatokban. Velük tartanak a fiatal tanerők is. Jelenleg nem kevesebb, mint ötezer főiskolai hallgató áll ké­szenlétben s várja a Temes megyei árvízvédelmi parancsnokság utasítá­sait, mert a Bánságban még emelke­dik a patakok, a folyók szintje : a Temes május utolsó napjaiban tette próbára Lugos lakóit, a Moravica pe­dig több hektár szántóföldet öntött el, erősítésre szorultak a Temes és a Bega gátjai, bármelyik pillanatban szükség lehet a temesvári diákok munkájára, önfeláldozására is. Emberségből vizsgázva készülnek a küszöbön álló vizsgákra. A TEMESVÁRI főiskolai hallgatók május második felében összébbhúzód­tak a diákváros kényelmes szobái­ban. Az egyik épületet felszabadítot­ták, hogy befogadhassák a Szatmár­ról érkezett gyerekeket. A kisdiákok a 15. számú otthont vették birtokuk­ba, 362 diák — két iskola, a 3. számú líceum és 8-as számú általános iskola növendékei — folytatják megszakított tanulmányaikat a Bega-parti város­ban. A tanároknak, akik velük jöttek, nemcsak a tananyag előadása, a rendszeres feleltetés a gondjuk, ha­nem az is, hogy minden gyerek ruhát kapjon, hogy legyen könyve és füze­te, hogy rendesen írjon levelet haza, hogy megkapja az otthonról érkezett Ha megszólal az iskola­csengő üzenetet — és így tovább. A gyere­kek nappalai már derűsebbek, újra tanulgatnak nevetni, játszani, hangos­kodni, de éjszaka még el-elsírják ma­gukat... — Nehéz munkát végzünk — mondta Rácz János tanár —, egy borzalmas élmény lidércnyomásától kell megszabadítanunk a gondunkra bízott gyermekeket. Minden órát él­ménnyé kell tennünk, nemcsak azért, hogy az ismeretek jobban bevésőd­jenek a tanulók emlékezetébe, ha­nem hogy elfelejtessük valamennyire mindazt, amit átéltek. Köszönjük, hogy ehhez a nehéz munkához a te­mesváriak megadtak­­minden segítsé­get. A gyermekek kaptak ruhát, köny­vet, füzetet, tanszereket, állandó or­vosi felügyelet alatt állanak, kényel­mes otthonban laknak és tanulnak, nincs fennakadás az étkeztetéssel. — Meleg emberséggel fogadtak Temes megyében — mondja Maria Nistea tanítónő. Köszönjük a gondos­kodást. ŐSZINTE megilletődéssel beszéltek a gyerekek is a barátságról, a gon­doskodásról, amely őket lépten nyo­mon körülveszi ebben az eddig csak hírből ismert városban. Szántó Károly VI. osztályos tanuló egy nagy csomagot bontott fel. öcs­­csével, az ötödikes Zoltánnal vették számba, mit kaptak : volt ott zokni, füzet, ceruza, csokoládé, s még sok minden. Szinte naponta érkeznek ajándékcsomagok a különböző temes­vári vállalatokból, iskoláktól, a pio­nírháztól, a lakosságtól. „Nem is tud­juk, kinek köszönjük meg mindezt — mondta elgondolkozva Szántó Karcsi, s a tömött csomagokra mutatott —, de az itt töltött napok alatt meg­tanultuk, hogy jók az emberek..." „Jók az emberek — ezt hallottam Pa­­lágyi Karola hatodikos tanulótól is, — talán egyszer alkalmunk lesz vi­szonozni a jóságot..." A negyedikes Babtes Mária keresgélte a szavakat : ,,Köszönöm a tanítónéninek, hogy ilyen messze magával hozott... Kap­tam itt ruhát és cipőt... Vannak, akik gondolnak ránk..." „Édesapám, aki vasutas Szatmáron, kikísért az állo­másra, mikor elindultunk — mondotta Holmi Mircea. — Megírtam neki, hogy jól vagyok, egészséges vagyok s hogy nem hozok rá szégyent. Ugyanolyan jól tanulok, mint Szatmá­ron..." Felényi Lajos, a szatmári 8. számú általános iskola aligazgatója gondos­kodik arról, hogy a 362 gyermek igazi otthonának érezze a temesvári diák­város 15. számú otthonát, hogy az itt megalakult osztályok jó eredmény­nyel fejezzék be a tanévet . — Nagy megnyugvás számunkra, hogy kedvező feltételeket teremtettek számunkra, s az oktatást zavartalanul folytathatjuk. A tanórák után kirán­dulni visszük a gyermekeket a kör­nyékre, hogy minél hasznosabban töltsük a szabadidőt, hogy tanulóink alaposan megismerjék az országnak ezt a vidékét, amit a körülmények át­menetileg tettek otthonukká, s hogy minél hamarabb elűzzük a gyermekek idegenség-érzetét. Mindenünk megvan ahhoz, hogy megvalósítsuk kitűzött célunkat. Alig találunk szavakat, hogy köszönetünket kifejezzük. GONDDAL VESZI KÖRÜL Temes­vár a befogadott gyermekeket. Nem­rég megalakult az árvízkárosult vidé­kek gyermekeit védő parancsnokság Temes megyei munkaközössége, amely legfontosabb feladatának azt tartja, hogy megfelelő körülményeket teremtsen a megyébe érkező otthon­talan gyermekek elszállásolásához, biztosítsa ellátásukat, egészségügyi ellenőrzésüket. Széleskörű akcióba kezdett, hogy tankönyvekkel és tan­szerekkel, iskolai egyenruhákkal lássa el őket. Gondjaik közt szerepel a Temes megye árvízsújtotta helységei­ben szünetelő oktatás újramegindítá­­sa is.­­ Hogy a szatmári szülők, a hozzátartozók könnyebben tarthassák a kapcsolatot a diákvárosban élő gyermekeikkel, a 15. számú otthon­ban telefonkészüléket szereltettek fel. A szolgálatos szám : 11 597. A pa­rancsnokságot 23 258-as telefonszá­mon lehet hívni. A Temes megyei pa­rancsnokság az utóbbi napokban elő­készítette az építészeti líceum inter­­nátusát, amelyben ötszáz gyermeket tudnak majd elszállásolni... MINDEN ISKOLÁNAK másként szól a csengője. Nem tudom,, milyen hang­ja volt a szatmári 3. számú líceum, s a 8. számú általános iskola csengőjé­nek. De bármennyire is másként szólt az első csengetés a temesvári 15. számú otthonban, a 362 gyermek ar­cán megjelent a biztonság érzése, mert ez a hang azt jelentette : vége a rendkívüli állapotnak. Az iskola­csengő a bizonyosság, a folytonos­ság, a dolgos hétköznapok jelképe. Temesváron éppúgy, mint Szatmáron, Szatmáron éppúgy, mint országszerte. Szekernyés János Radnót, Avram láncú utca 59. szám. Hadárig Gheorghe és családja az államtól kapott gyors és hathatós anyagi támo­gatás igénybevételével új haj­lékot emel az elpusztult ház helyére. A szükséges építőanyag máris rendelkezésére áll. 1970. JÚNIUS 3., SZERDA A PÁRT, AZ ÁLLAM, N­agybánya municípium azok közé a városok közé tartozik, ahol vi­szonylag kevés kárt okoztak a kiáradt vi­zek. De itt is 39 család maradt hajléktalanul, s még több azoknak a házaknak a száma, a­melyek beomlással fenyegetnek. A fernezelyi negyed, a Május 1 kohó­üzem környéke szenvedett a legtöb­bet, a Turnitorul utcát elmosta az ár. Az üzem nemrég a nagybányai fém- és vegyipari kombinát részlegé­vé vált, a jórészt kiürült adminisztra­tív épületben biztosítottak azonnal hajlékot az árvízkárosultaknak. Má­jus 13-án 29 család költözött be ide. — Attól a pillanattól kezdve, a­­hogy ez a váratlan természeti csa­pás reánk sújtott, érezhettük a párt és a kormány megkülönböztetett gondoskodását — mondja JOSIF HART szerszámgéplakatos. — Még aznap fedél alá kerültünk. A mozgósított tűzoltók és hazafias gárdák — egy kivételével — minden emberi életet meg tudtak menteni, s ahol erre mód volt, valamit anyagi javaikból is. A csapás órájától kezd­ve az üzem étkezdéjében kapunk, minden ellenszolgáltatás nélkül, reg­gelit, ebédet, vacsorát. Mindnyájun­kat gyorsan ellátták a szükséges ru­haneművel is. Természetes azonban, hogy a legjelentősebbnek azt a párt­os kormányhatározatot tartjuk, a­­mely lehetővé teszi számunkra, hogy mielőbb saját otthonainkba költöz­hessünk. Higgyék el, hogy a sokolda­lú segítségnek ezek a megnyilvánu­lásai adnak erőt ahhoz, hogy újra­kezdhessünk mindent. — Családi háza volt ? — Igen. Két szobás, a megfelelő mellékhelyiségekkel. Most várjuk az első gyermeket, bármelyik órában érkezhet. — Tömbbe szeretnének-e költözni, vagy építeni akarnak ? — Mi blokkba mennénk a legszí­vesebben. Már voltak a helyszínen a municípiumi néptanácstól, a kárt is felbecsülték, blokklakásba költözhe­tünk, s amint mondták, rövid időn belül. A Fernezelyen dolgozó árvízkáro­sult családok kivétel nélkül ezt az álláspontot képviselik. ECATERINA TUDOVAN : — özvegy asszony vagyok, négy gyermekem van. Nagy hálát éreztem akkor, amikor olvastam ezt a hatá­rozatot. Férfi segítség nélkül, a négy apró gyermekemmel nem tudnám új­ra felépíteni a rombadőlt családi há­zunkat, így azonban, ha tömbházba költözünk, rövidesen otthonra lelünk. ALEXANDRU ISA előfinomító: — Nagyon értékesnek és jelentős­nek tartom a határozat biztosította lehetőségeket. Mi is blokklakást választjuk. A fizetésemből építet­tem fel a házunkat, ráment egy fél emberélet, örülünk, hogy a párt gondoskodása folytán hamarosan lesz új otthonunk. CORNEL BOGDAN hegesztő, aki a Turnitorul utcában lakott, építeni szeretne. — Háromszobás családi házunk volt — mondja a felesége — mi úgy határoztunk, h­ogy helyreállítunk min­dent úgy, ahogy volt. A határozat biztosította segítség elegendő a kez­déshez. Fiatalok vagyunk, úgy érez­zük, az erőnkből is telik. A beszélgetés legmegrendítőbb ta­núsága az volt, hogy azokból, akik elmondták a legújabb párt- és kor­mányhatározattal kapcsolatos gon­dolataikat, hiányzott a megtörtség. Pedig elvesztették mindenüket, amit nehéz munkájuk gyümölcseként gyűj­töttek évek, évtizedek alatt. De nem vesztették el az erejüket és a hitüket. Nem vesztették el a pártba, a szocialista államunkba vetett bizalmukat. Bányai Judit az egész társadalom segítségével Rendíthetetlen hittel Mire emlékszünk majd? Mire fogunk emlékezni majd ? Új házunk küszöbén régi ottho­nunkra, új utcánkban az összedúlt régi utcasorra, elsodort szerszá­mainkra, míg kezünkhöz szoktatjuk az újakat. Mindezekre mindig em­lékezni fogunk, elsodorhatta őket ár, verheti majd arcunk vakító nyári fény. De leginkább, tudom, erre emlékszünk majd ,­ az eltűnt kedvesek arca mellett borostás ar­cokra, kialvatlan, karikás szemek­re, csapzott homlokokra. Kezekre, akik utánunk nyúltak, karokra, amelyek csónakba emeltek az őr­jöngő vizen. Emberekre, kik , nem vártak felhívásra, hivatalos kez­deményezésre, utasításokra, ma­guktól kezdeményeztek, maguktól riadtak már az első percben, mi­kor a hírek még csak sejtették a vészt, még csak körülírták. Még korántsem tetőzött az ár, segítni siettek az emberek, riasztotta őket az összetartozás testvéri érzése, mely annyira eggyéfűz minket itt, ezeken a tájakon. A nagy család riadt rögtön a legelső percben, mozdult percet se habozva a baj­ba jutott családtagokért, bárhol is érte a veszedelem őket,­bármi­lyen nyelven is kérték a segítsé­g­et. Idővel megkopnak szavak, el­halványulnak jelmondatok. De milyen gazdagon ragyogott fel épp ma, épp ezekben a nehéz napokban ez a szó :­ emberség, testvériség, önfeláldozás, s milyen tisztán hangzik, mennyire elhall­­szik, milyen messze, az ország egyik szélétől a másikig : veletes vagyunk ! Mert a ,szavak, jelmon­datok mögött ott vonulnak iskolás kislányok, fiúk a katedra felé, hogy rátegyék a füzetet, a kiva­­salt egyenruhát messzi tanulótár­saiknak, ott a szavak, a mondatok mögött asszonyok gyöngéd moz­dulatai, amint válogatják, csomag­gá rendezik az ajándékokat, erős, öreg kezek gonddal írt betűi a fehér csekklapon, munka, munka, millió férfi, nő erőfeszítése, kato­nák hősiessége, önfeláldozása — szavaink mögött az aranyfedezet. Most látjuk igazán, de gazda­gok vagyunk, s micsoda tartalé­kaink vannak emberi erényben, most mérhetjük fel igazán, mek­kora erőket tudunk mozgósítani, megszokott teendőnk­­ mellett mi mindent el tudunk még végezni — váratlanul, fölösen is memv-'t ! — ha úgy kívánják a körülmé­nyek , mennyire helyén a szívünk, ha rákerül a­ sor. Arcokra fogunk emlékezni majd, bár szerényen, szemérmesen el­­fordulnak az arcok. Elfordulnak a reflektorfénytől, eltűnnek a m­­i­­kás, fáradó sokaságban. Eltűnnek, hogy összeolvadjanak, eltűnnek, hogy eggyéváltan kirajzolják az Arcot, egy nép arcát, amely lehet ma megpróbált, bánatoktól árnyé­kolt, de a holnapba néz. Erre emlékszünk majd, s ezt az arcot hagyjuk majd örökül tovább csiszolni a jövendőnek 1970 tragi­kus májusából. Létay Lajos

Next