Előre, 1970. november (24. évfolyam, 7149-7173. szám)

1970-11-01 / 7149. szám

1970. NOVEMBER 1. •VASÁRNAP • VASÁRNAP • VASÁRNAP* M­ost én is úgy vagyok valahogy, mint az egy­szeri gazdasszony : mikor a leginkább sze­retné, hogy sikerüljön a sütése, épp akkor de­rül ki , nincs a háznál egy csepp élesztő sem... És az ör­dög tudja, de a kovászt is pont most kellett, hogy kölcsönkérjék... „Szaladj gyorsan, kisfiam, a bolt­ba, nem baj, ha száraz is, csak élesztő legyen, visszafelé térj be keresztanyádhoz, kérd meg a ková­szunk“... És dagaszt a gazdasszony, dagaszt istenigazából, de utána hiába teszi a kályha mellé, hiá­ba takarja le az ura bundájával — a tészta nem kel úgy, mint más­kor... Biztosan kötés lisztet kever­tek a zsákba a molnárok, mialatt a gazda kinézett a jószághoz... Pe­dig megadja a módját a bevetés­nek is, mégsem emelkednek ma­eset : a történelem szitostora több­ször csattant rajtunk itt a Hargita alatt. Hányszor elözönlötték a Nagy­­homoród völgyét is a hadak? ! És vajon megmaradhattunk volna-e, ha nem építik fel őseink a bágyi várat, a szentpálit, a lokodit, és a szentmártonit — hogy csak a Becse­­nyéd körülieket említsem ? De ez csak a kérdés egyik oldala. Mert igaz az, hogy a férfiak erős vára­kat, házakat építettek, de amikor a legnagyobb szükség lett volna itt­hon is a férfikézre — valamilyen ki­fürkészhetetlen erő mindig távoli harcmezőkre vezényelte őket... És maradt minden az asszonyokra. Szántás, vetés, aratás, kaszálás — és nem kevésbé a várak megvédé­se is. Maga Orbán Balázs is meg­írja A Székelyföld leírása című munkájában, hogy az 1690—1691-es esztendőkben, amikor a török-tatár A BARÁTSÁG HÚRJAIN Kérdez: BEKE GYÖRGY Válaszol: AVRAM P. TODOR — Menjünk vissza a forrásokhoz, ab­ba az erdélyi faluba, ahonnan elindult, a balázsfalvi főgimnáziumba, amely szellemi otthona volt. Első fordításait magyarból ott készítette el. Mi volt az a döntő élmény, mi kapta meg annyira a magyar irodalomból, Petőfi költésze­téből, hogy egy életre elkötelezte ma­gát neki? — Minden más előtt egykori balázsfalvi ta­náromról Augustin Calianiról kell szólnom nagy tisztelettel. Magyart és latint tanított ne­künk. A magyar irodalom több volt számára tantárgynál. Lenyűgöző biztonsággal ismerte. A kölcsönös megismerést kívánta szolgálni taní­tása közben és általa. Egy nagy nemzedék tagja volt ő, minden elfogultságtól mentes, minden értékre érzékeny. Jó román éppen ezért kivonta a lelkek békéjét. Hirdette, hogy csak a kölcsönös tisztelet, egymást értékeinek méltó elismerése építheti a barátságot. Ő serkentett először, hogy próbálkozzam meg a fordítással. Élete végéig biztatott. Nemrégiben halt meg, kilencven éven felül volt. Szülőfalumban, Szászváros mellett, alig né­hány szót tanultam meg magyarul. Sem ott, sem később nem jártam magyar tannyelvű is­kolába, végig románul végeztem tanulmányai­mat. Nagy tudású, széles látókörű balázsfalvi tanáraim közül meg kell említenem még Ale­xandru Ciurat, aztán Ioan Rajiu doktort és Alexandru Borzát, aki ma is él Kolozsváron. Mindegyikük ösztönzött így vagy úgy saját iro­dalmam, a román állandó olvasása mellett, a magyar irodalom és a világirodalom megis­merésére. Ciura maga is íróember volt, az egy­kori Luceafárul szerkesztője, Octavian Goga barátja, ő­ olvasta fel először nekünk, diákok­nak Petőfitől az Egy gondolat bánt engemel című forradalmi költeményt. Ugyanígy szerette Arany Jánost is. Ma is emlékszem a Tetemre­­hívás és az Ágnes asszony balladákra, amint nagy, fenyegető nyugalommal szavalja román fordításban. De akadt egy önkéntes magyar tanárom is, Bölcskéry szászvárosi szemlész leánya, Erzsiké. Első gimnázium után egy nyári vakációt náluk töltöttem. Istenem, mennyit sus­­putoltunk mi ketten magyarul. Ma is reá gon­dolok, ha Petőfi e sorait olvasom, fordítom : „Mint szeretett / / Az ebédnél / Tálalni ő szokott / S mindenkor én elémbe tette / A legjobb falatot". — Mikor fordította le az első Petőfi­­verset és melyiket ? — Egészen pontosan válaszolhatok, mert jól emlékszem. Tizennégy éves koromban az Elvándorol a madár címűt. Azóta persze több-­­ször elővettem, újra fordítottam, csiszolgattam rajta. Sorra következtek a Petőfi-versek, Szám­(Folytatása a 4. oldalon) Újra meg újra fel kell fedeznünk, ha életével, munkásságával ismerke­dünk. Az egyik legszorgalmasabb román Petőfi-fordítót tisztelhetjük benne. Diákkorában próbálkozott meg először, hogy anyanyelvén visszaadja a Petőfi­­versek zseniális egyszerűségét, nyelvi, érzelmi báját és plebejus haragját, s azóta szerelmes megszállottsággal készíti, csiszolja fordításait. Most 72 esz­tendős. Petőfi Sándor valamennyi költeményét átültette románra, a zsen­géket is, azokat is, amelyeket a költő nem vett fel a válogatásaiba. Erről az oldaláról ismertem meg először. Aztán a könyvtáros Avram P. Todort, aki a magyar irodalom szakértője volt, és ma is az a bukaresti akadémiai könyv­tárban, aki a két háború között egy jeles magyar történész bukaresti „nagy­­követe“, egy jeles román történész közvetlen munkatársa, a két tudós együtt­működésének egyengetője volt, s aki a közös megismerés, közeledés érdeké­ben még könyvek korrigálására is szívesen vállalkozott. És ott a harmadik arca: a tanáré,­­aki magyar nyelvet és irodalmat adott le a bukaresti egyete­men, előadásokat tartott a magyar irodalomról ünnepségeken, és hétközna­pokon, cikkezett, vitázott, fáradhatatlanul. Valamennyi tevékenységi ágának közös vonása: a magyar irodalom értékeinek bemutatása román népének, a kölcsönös megismerés előmozdítása, gyakran egyszerű, mindennapi tettekkel, a sorkatona feltűnési vágya nélkül, az önkéntes harcos őszinteségével. Átkorcsolyáztunk Amerikába... gasra a kenyerek, csupa tippadt, szalonnás valamennyi... Máskor bezzeg, amikor ügyet sem vet a sütésre, mert vendég úgy sem eszik belőle, olyan foszlós kenyereket szed ki, mintha legalábbis kalács­tésztát tett volna a kemencébe .. összekapartam hát, ami lisztem volt még a ládafiában. Mert nem szeretném, hogy a sütés ezúttal rajtam múljék. Ha későre is, de mé­giscsak hazaadták a kölcsönkért kovászom. Élesztő is akadt vala­mennyi. És tüzem is volt, ameny­­nyi kellett. Igaz, hogy nem káposz­­talapiban sült cipót szedhetek most elő, hanem valami olyasmit, ami inkább hasonlít a hamuban sült po­gácsához. De én nagyon szeretem. Mert ezzel indultam el a világba, hogy hazaérkezhessem erre a nap­ra... Recsenyédre. Az egyik lábam­­gyepesi, a má­sik meg recsenyédi, így mondták ezt nekem mindig, amikor kicsi vol­tam, lévén, hogy édesapám Gyepes­ben, édesanyám pedig itthon szüle­tett — Becsenyéden. Olyan dolog ez, amit sokáig nem tudtam értékelni. Mert — milyen a gyermek?­­ — akár­hányszor végigmérhettem magam, az égvilágon semmilyen különbsé­get észre nem vettem : a jobb lá­bam épp olyan volt, mint a bal. Csak bosszankodtam, mert képtelen voltam eldönteni : vajon jó-e az, ha valakinek „csak" az egyik lá­ba recsenyédi vagy pedig merő szerencsétlenség ? És miért gyepesi a másik, ha mind a kettővel Re­csenyéden járok... ? ! Hagytam hát a hiábavalónak tűnő tépelődést, én inkább annak örültem, hogy végre én is akkorára cseperedtem, hogy megállok már a magam lá­bán , nem kell csimpaszkodnom többé a világba... Ez pedig akkor felette nagy dolog volt. Azt jelen­tette, hogy ettől kezdve édesanyám nyugodtan dolgozhatott tőlem, nem kellett szántás és kaszálás­­közben is cipelnie engem. Hisz akkoriban, amikor én születtem, asszonyok ka­szálták a réteket, férjükért, gyer­mekükért síró édesanyák szántot­ták a bevetésre váró földeket. Csak később tudtam meg, fel­nőtt fejjel, hogy nem ez volt az első hordák Szentmárton környékén lévő falvakat feldúlták, az itteni várba menekült szentmártoni, abásfalvi, keményfalvi, gyepesi, remetei, ké­­nosi, lókodi asszonyoknak köszön­hető, hogy a vártemplom épségben megmaradt. Maroknyi fegyveres é­­lén hiába rohant ki a várból a hu­szonhárom éves ifjú. Bíró Gábor, h­a biztos halálba rohant. Asszony­kezeknek kellett megvédeniük a várat, önmagunkat. Mindannyiun­kat. Ahhoz, hogy itt az élet megma­radhasson, szükség volt mindig a gyöngéd, simogató, termékeny asz­­szonyokra. De talán még nagyobb szükség volt a kardot és eket tartó asszony­­karokra. Ez pedig sosem természetes. És iszonyatos lehet az a kor, amelyik arra kényszeríti asz­­szonyait, hogy saját életük árán adják tovább az életet. Ma már nagyon jól tudom, hogy ők emel­tek fel minket és adtak tovább az életnek. Mint legyes időben az igába fogott barom, megrázkódik időnként a rét , miként a pók, úgy vonszolja áldozatát egy-egy kasza. Anyám karján ülök, ki félkezében az ekét tartja, és ahelyett, hogy hálás lennék neki, amiért nem tett le a barázda végére, a szántószekér árnyékába, ahol egyebet sem lehet tenni nap­estig csak gögyögni a tovacikkanó tücsköknek, a mesélő pillangóknak meg a fecsegő madárfiaknak, — ahelyett, hogy most szépen ülnék, mintha hangyabolyban lennék, mint­ha darazsak marnák a testem , e­­szeveszetten rugdalózom anyám ölé­ben, és szaladnék is már egészen a patakig, pedig tudom, hogy nem vinne messzire a lábam, de azért szaladnék, szaladnék, hogy leráz­zam magamról a hangyákat és lesodorjam a darazsakat ; még inkább repülnék a repülni tanuló madárfiakkal, olyan messzire, ahol az eső születik... De hiába minden veselkedés, anyám nem tesz le. CSEKE PÉTER (Folytatása a 4. oldalon) t Méliusz József írja Párizsból 4. Toulouse-Lautrec lugasában Szerelmem, Párizs az öreglány hajában egy fészek, nem is fészek, csöpp elva­rázsolt lugas, ez a mi kis hotelszobánk a Boulevard Paspail 4. alatti Cayré szálló he­tedik emeletén, illetve a manzárdon. Ám amennyire mai, annyira tizenkilencedik század is ez a talpalatnyi, átmeneti birodalmunk, s nemcsak mert a palatető alatti fal mélyen behajlik a szobácskánkba s beugrójában az úgynevezett francia ablak padlótól-merry-■ nyezetig ablak, amin át egészen messze a Sacré-Coeur látszik, ha épp nem esik­ az eső, és a tetők is mind Párizs tetői odáig, hanem mert a falakat bordó, kétféle ró­zsaszín, kétféle sárga és kétféle zöld virágmintás tapéta borítja, s a virágok, akárcsak a színek Toulouse-Lautrectől kölcsönzötten, valóságos lugassá sűrűsödnek. Falak, meny­­nyezet, a szobácska minden porcikája ezzel borítva. Persze, utálom a Murger-opera­­romantikát, s hála istennek, e lugasnak semmi köze az ilyesmihez, csupán az oly di­vatos századfordulóhoz, hiszen tudjuk a tizenkilencedik század áthatolt 1900-on, az első világháborúig tartott s a mi századunk tulajdonképpen az 1914-es ágyúdörgéssel kezdődik, ami ilyen vagy amolyan formában, mégha absztraktabb csatatereken is, mint a flandriai, a kárpáti vagy a mazúri — ne is emlegessük a második világháborút! — legalább is a társadalomban, a szellemi világban még mindig tart, de végül is az államfők mostanság nem azért utaznak oly szorgalmasan, mert nem akarják magukat a fegyverek szava ellen az értelem és a szükségesség megállapodásaival biztatni, és biztosítani — legalább Európában. De ez a virágos fészek itt fent, az öreglány hajá­ban, mintha mindezt feledtetni akarná, s e szándékával, mintha csak még inkább alá­húzná a századforduló még jelenlévő, vagy visszahívott szellemét, amikor a népség, katonaság, művészség, annyira belefeledkezett a felejtésbe, hogy 1914-ben azt sem tudta, hogyan keveredett egyik napról a másikra világháborúba. Igen, hátam mögött a Saint Cermain negyed — Proust világa —, előttem a Montparnasse , egy antiproust­­világ, amennyiben a szürrealistákkal, a dadaistákkal és kubistákkal túlrohant már a század elején még Prouston is. A körülöttem virágos falak, a virágos mennyezet em­lékeztetnek mind­erre, hiába oly jelen­ pillanati közöttük a vastagon, puhán párná­zott fehér komód, a két ülőke és az ágy faltámasztó fejrésze, no meg a vendégma­­rasztaló ágy, maga ez a négyszemélyes bárányfelhő, rajta az égszínkék ágyneművel, a kék ágyneműn habkönnyű burnótbarna takaróval; a padló ugyanilyen dohányszínű puha bevonatú, tükörtolóajtós faliszekrény, no meg íróasztal, falra szerelt kristály vi­lágítótestek és a sarokban a minden irányban forgatható tévé — ez hát a bútorzata virágos lugasunknak, ahol hosszú sétákat, persze, nem tehetünk, amíg egyikünk öltö­zik, a másiknak le kell feküdnie s várakozás közben gyönyörködhetik a tetőkben és ké­ményekben ; az ágy e célból remekül elhelyezve, s mint mondom, francia ágy, tehát négyszemélyes. Ilyen jár egy magát megtartóztató magános szerzetesnek vagy apácá­nak is, a szállodában ugyanis éppen feltűnően sok a spanyol apáca, épp ma reggel mint műanyag pongyolában futott az egyik után a hallba az emeletről egy csinos spa­nyol hölgy, úgy lehet szintén apáca. A szálló különben konzervatív erkölcsű, a hall sza­lonjában angol stílben teázkodik délután öt fájt a vendég, mielőtt estére átöltözik, amely okból ugyanis nem hagyhatom említetlenül az égszínkék csöppnyi, de minden korszerű szükséglettel felszerelt fürdőszobát az ugyancsak égszínkék törülközőkkel, fürdőlepedőkkel, méltó kiegészítőjét a szerelem, az öreglány hajába rakott fészeknek, vagy inkább lugasnak, amelyben Toulouse-Lautrec vendégének érzem magam. Így lakik az idegen Párizsban, ha a Quay d' Orsay szerényebb kategóriájú vendégeként nem ő fizeti a szállodát, ezt a bűvöletes kis fészket Párizsban... 5. Montparnasse kéményei Párizs tetői látszanak innen, hotelszobám ablakából a Saint-Germain ne­gyed határáról, a Montparnasse, a hetedik emeletről, az ablakon át, ami tulajdonkép­pen ajtó az űrbe, tehát ha nem is a goethei csúcsokon túl és fölött, de néhány arasznyival magasabban mégis, a szembeni tetőkre föntről alápillantva, erre a het­­ven-nyolcvan évvel ezelőtt legújabb Párizsban, Párizs e kis benső birodalmára, ami a Montparnasse negyed azóta is, mindig a világ nagy bolondságainak előtte járva. Nem sorolom most, hogy Cendrars-tól és Apollinaire-től, Picassóék ideköltözése óta, mennyi s miféle bolondságok voltak ezek, amik végül is, ha visszapillantunk : a ti­zenkilencedikkel szer­beni huszadik század az irodalomban és a művészetben, s tart azóta is. Az igazán­ nagy évszázadok halhatatlanságot hagytak maguk után — a huszadik század­ halhatatlansága itt terül el, alattam s körülöttem, átgázolt őszi le­velein Ady, megmártotta magát benne Kassák, megbívogatta József Attilát, s taní­totta Illyést. A Montparnasse tetői. A túloldali házak is hófehérek, s épp velem szemben, a legfelső, a hatodik emeleten végig , nyolc frissen fehérre föstött zsalugáte­­res ajtó, illetve ablak padlótól mennyezetig, s csukva mind. Titokzatosság... Pierre Mondy sorra benyit minden ajtón, a szőnyegen arcra borulva, minden szobában egy halott, a hátából kés áll ki. De fölöttük a tető, a tetők, Montparnasse tetői, s amed­dig szem ellát a kémények, töméntelen kéménysűrűség, mind egyidős ezzel a halha­tatlansággal, s mindegyik kéményből fél tucatnyi piros eső mered a magasba : pi­ros, de inkább téglavörös, és hogy a kétnapos eső után végre kisütött a nap — nem bánatos a párizsi eső : párizsi, s különösen itt a Montparnasse-i halhatatlanságban , majdnem vidám —, minthogy szerelmem, Párizs, az öreglány, a negyvennyolc órás zuhanyozás-mosdás után mintegy kinyújtózik az aranysárga október eleji napvilágí­tásban, csak most veszem észre az ablakon át : az öreglány haja ez, ez a téglavörös, amibe, mint finom hölgyi hajcsavarok ékelődnek a tévéantennák. Kétségtelen : az öreglány most szárítgatja a reggeli napon a haját, a reggeli lágy szellőben, amely az Atlanti-óceán felől fújdogál éppen... Kedvem lenne átnyúlni a lenti kétirányú mono­ton zúgású autóáradat fölött, a nyolc fehér zsalugáteres ajtó mögött fekvő nyolc halott fölött­i kés áll ki a hátukból, Pierre Mondy már mozgósította a bűnügyi rendőrséget, már dudál is lent az ügyeletes szolgálati autó, és szeretnék beletúrni abba az amúgy is rendetlenségbe, az öreglány piros hajába és — milyen meglepő !­­ ha összehúzom a szemem s úgy nézem, az illúzió még teljesebb : úgy érzem mindez, a kémények, az édes öreglány haja roppantál, egybevágóan egystílű ezzel az egész negyeddel, a Montparnasse-szal, amit egyfajta zsibvásári népség tart meg­szállva, legalább ruha és divat szerint, a hippiség, de ez már a párizsi, a turisták, akiket e nyári hordaszerűségük­ miatt megutált az öreglány, elhagyták a terepet — a hippiség, persze csak nekem zsibvásári, nekik én ócska, vén szivar vagyok, ha egyál­(Folytatása a 4. oldalon) GRIEB ALFRED „Ismeretlen portrék" (ciklusból) HORVÁTH ISTVÁN Az a makacs küzdő láng Mennyit bajlódtam a széllel. Mért van, mért az, ki mondja­ meg, pedig soha nem szerettem, hogy a könny le nem esett még, Simogatott ismeretlen, s nő, csak nő az idegenség ? megtépászott karmos kézzel. Árnyék, vagy a múltam remeg, De nem kérdezte , mit érzel ? az a széthullt, s a hideget Örök idegen maradt, fehér csontja vett rám ? Mindig olyan messziről jött. Nem tudom. Se szél, se árnyék a semmibe hullott aztán, társam nem volt. Nem vállaltam, csak a felvert por maradt rám S tüskék között vérző talpam s az a pilláim közt őrlött oly útra így se talált még, könnycsepp, melyben ott tündöklött melyen sajgás nélkül járnék, arca nélkül a világ, árnyék s por ne szállna rám. Szél, por, árnyék, idegenség maguk ellen edztek engem, így maradtam legyőzetlen, így tudom, hogy nincsen mentség, csak egy, ami szívemben ég,­­ az a makacs küzdő láng. SZÉKELY JÁNOS Hogy miért kell a szeretőknek... Hogy miért kell a szeretőknek, Hogy miért kell a vándoroknak, Akik között már nincs titok. Kik együtt járnak, egy úton, Kik már-miár összeforrtak, végül Egyszerre új utakra térni, Dühöngve különválniok. S gyalázni egymást — nem tudom. Hiába átkozódtam, sírtam. Hogy így van (mert valóban így van). Ezen már semmi sem segít. Tagadjam? Azzal is mit érek. Elkönyvelem hát, mint az élet Más értelmetlenségeit. LEJÁRT LEMEZ Nem tudom, mással is meg szokott-e tör­ténni de attól tartok, igen. Sőt, talán gyak­rabban is mint ve­lem. Különösen azok­kal, akik nem szíve­sen nézik a lélekte­len, az elhamarko­dott vagy éppenség­gel elhanyagolt, a fu­sermunkát, akiknek az az elvük, hogy ha már csinálunk vala­mit, hát csináljuk jól! Az ilyen ember ugya­nis bosszankodik a­­míg bosszankodik, az­tán csak kikivánkozik belőle a lélek és el­ejt egy megjegyzést, megfontoltan vagy in­dulatosan bírálni kezd, vagy csak egyszerűen ,.odamond“, a helyzet­­től-hangulattól füg­gően. A hanyag mun­kás, a közömbös mes­ter, a pökhendi hiva­talnok, az öntelt vál­lalatvezető, a lelkiis­meretlen pedagógus, vagy orvos, egyszóval a munkáját lelkiisme­­­­retlenül végző ember ilyenkor rendszerint felmordul: — Nem tetszik ? ! Tessék! Csinálja (vagy csinálják) jobban! Erre megtorpanunk. Ugyan, erről szó sin­csen, dehogyis! Még hogy mi csináljuk job­ban...­­ nem, hisz az il­lető elvtársunknál sen­ki se illetékesebb, hogy ezt vagy azt megcsi­nálja, elvégezze, mi csak figyelmeztetni szerettük volna ugye­bár... segíteni akar­tunk. Felhívni a figyel­mét arra, hogy van, akad még egy-két hi­ányosság, nem sok, dehogy, sőt, nem is a hiányosságokon van a lényeg, tulajdonkép­pen ideális az ablak­keret, amit be tetszett vágni a falba, mindig is ilyet szerettem vol­na, a feleségem is mondta, hogy ő elvá­lik, ha nem ilyen lesz az ablakkeret, már éppen meg is akartam köszönni, csak hát... nem csukódnak be az ablaktáblák... úgy ért­ve, hogy egyáltalán nem... az a bizottság, amelynek egy héttel ezelőtt kellett volna kiszállnia, hogy átve­gye a téesz paprika­termését csupa kitűnő elvtársból áll, a leg­többet igazán kitün­tetésre is javasolnám, példásan végzik a munkájukat, a kedves feleségeiket se csalják és a közvagyonból egy szalmaszálat sem vin­nének haza, de ha csak jövő héten tet­szenek átvenni a pap­rikát, akkor az mind megrothad, mert még sok benne a csöke­­vény... nem, dehogyis akarok én az illetők helyébe állni, elnézést hogy szóltam, bocsá­nat, hogy élek, egyál­talán kár volt ekko­ra lármát csapnom... És szégyenkezve el­kullogok. És szégyenkezve el­kullogunk. Ő pedig, Ő, aki nap­ról napra keserítheti így vagy úgy az életün­ket, hol goromba ke­reskedő, hol packázó hivatalnok, hol kon­tár-munkás képében — ő diadalmasan néz kö­rül. Bevált a lemez: „Nem tetszik? Csinál­ja maga!" Hát ebből elég. Ne kínálja énnekem többé a székét, szer­kesztő elvtárs. Ne kí­nálja, mert beleülök. Bele én. FODOR SÁNDOR JURÁNY ERZSÉBET rajza

Next