Előre, 1970. november (24. évfolyam, 7149-7173. szám)
1970-11-01 / 7149. szám
1970. NOVEMBER 1. •VASÁRNAP • VASÁRNAP • VASÁRNAP* Most én is úgy vagyok valahogy, mint az egyszeri gazdasszony : mikor a leginkább szeretné, hogy sikerüljön a sütése, épp akkor derül ki , nincs a háznál egy csepp élesztő sem... És az ördög tudja, de a kovászt is pont most kellett, hogy kölcsönkérjék... „Szaladj gyorsan, kisfiam, a boltba, nem baj, ha száraz is, csak élesztő legyen, visszafelé térj be keresztanyádhoz, kérd meg a kovászunk“... És dagaszt a gazdasszony, dagaszt istenigazából, de utána hiába teszi a kályha mellé, hiába takarja le az ura bundájával — a tészta nem kel úgy, mint máskor... Biztosan kötés lisztet kevertek a zsákba a molnárok, mialatt a gazda kinézett a jószághoz... Pedig megadja a módját a bevetésnek is, mégsem emelkednek maeset : a történelem szitostora többször csattant rajtunk itt a Hargita alatt. Hányszor elözönlötték a Nagyhomoród völgyét is a hadak? ! És vajon megmaradhattunk volna-e, ha nem építik fel őseink a bágyi várat, a szentpálit, a lokodit, és a szentmártonit — hogy csak a Becsenyéd körülieket említsem ? De ez csak a kérdés egyik oldala. Mert igaz az, hogy a férfiak erős várakat, házakat építettek, de amikor a legnagyobb szükség lett volna itthon is a férfikézre — valamilyen kifürkészhetetlen erő mindig távoli harcmezőkre vezényelte őket... És maradt minden az asszonyokra. Szántás, vetés, aratás, kaszálás — és nem kevésbé a várak megvédése is. Maga Orbán Balázs is megírja A Székelyföld leírása című munkájában, hogy az 1690—1691-es esztendőkben, amikor a török-tatár A BARÁTSÁG HÚRJAIN Kérdez: BEKE GYÖRGY Válaszol: AVRAM P. TODOR — Menjünk vissza a forrásokhoz, abba az erdélyi faluba, ahonnan elindult, a balázsfalvi főgimnáziumba, amely szellemi otthona volt. Első fordításait magyarból ott készítette el. Mi volt az a döntő élmény, mi kapta meg annyira a magyar irodalomból, Petőfi költészetéből, hogy egy életre elkötelezte magát neki? — Minden más előtt egykori balázsfalvi tanáromról Augustin Calianiról kell szólnom nagy tisztelettel. Magyart és latint tanított nekünk. A magyar irodalom több volt számára tantárgynál. Lenyűgöző biztonsággal ismerte. A kölcsönös megismerést kívánta szolgálni tanítása közben és általa. Egy nagy nemzedék tagja volt ő, minden elfogultságtól mentes, minden értékre érzékeny. Jó román éppen ezért kivonta a lelkek békéjét. Hirdette, hogy csak a kölcsönös tisztelet, egymást értékeinek méltó elismerése építheti a barátságot. Ő serkentett először, hogy próbálkozzam meg a fordítással. Élete végéig biztatott. Nemrégiben halt meg, kilencven éven felül volt. Szülőfalumban, Szászváros mellett, alig néhány szót tanultam meg magyarul. Sem ott, sem később nem jártam magyar tannyelvű iskolába, végig románul végeztem tanulmányaimat. Nagy tudású, széles látókörű balázsfalvi tanáraim közül meg kell említenem még Alexandru Ciurat, aztán Ioan Rajiu doktort és Alexandru Borzát, aki ma is él Kolozsváron. Mindegyikük ösztönzött így vagy úgy saját irodalmam, a román állandó olvasása mellett, a magyar irodalom és a világirodalom megismerésére. Ciura maga is íróember volt, az egykori Luceafárul szerkesztője, Octavian Goga barátja, ő olvasta fel először nekünk, diákoknak Petőfitől az Egy gondolat bánt engemel című forradalmi költeményt. Ugyanígy szerette Arany Jánost is. Ma is emlékszem a Tetemrehívás és az Ágnes asszony balladákra, amint nagy, fenyegető nyugalommal szavalja román fordításban. De akadt egy önkéntes magyar tanárom is, Bölcskéry szászvárosi szemlész leánya, Erzsiké. Első gimnázium után egy nyári vakációt náluk töltöttem. Istenem, mennyit susputoltunk mi ketten magyarul. Ma is reá gondolok, ha Petőfi e sorait olvasom, fordítom : „Mint szeretett / / Az ebédnél / Tálalni ő szokott / S mindenkor én elémbe tette / A legjobb falatot". — Mikor fordította le az első Petőfiverset és melyiket ? — Egészen pontosan válaszolhatok, mert jól emlékszem. Tizennégy éves koromban az Elvándorol a madár címűt. Azóta persze több-ször elővettem, újra fordítottam, csiszolgattam rajta. Sorra következtek a Petőfi-versek, Szám(Folytatása a 4. oldalon) Újra meg újra fel kell fedeznünk, ha életével, munkásságával ismerkedünk. Az egyik legszorgalmasabb román Petőfi-fordítót tisztelhetjük benne. Diákkorában próbálkozott meg először, hogy anyanyelvén visszaadja a Petőfiversek zseniális egyszerűségét, nyelvi, érzelmi báját és plebejus haragját, s azóta szerelmes megszállottsággal készíti, csiszolja fordításait. Most 72 esztendős. Petőfi Sándor valamennyi költeményét átültette románra, a zsengéket is, azokat is, amelyeket a költő nem vett fel a válogatásaiba. Erről az oldaláról ismertem meg először. Aztán a könyvtáros Avram P. Todort, aki a magyar irodalom szakértője volt, és ma is az a bukaresti akadémiai könyvtárban, aki a két háború között egy jeles magyar történész bukaresti „nagykövete“, egy jeles román történész közvetlen munkatársa, a két tudós együttműködésének egyengetője volt, s aki a közös megismerés, közeledés érdekében még könyvek korrigálására is szívesen vállalkozott. És ott a harmadik arca: a tanáré,aki magyar nyelvet és irodalmat adott le a bukaresti egyetemen, előadásokat tartott a magyar irodalomról ünnepségeken, és hétköznapokon, cikkezett, vitázott, fáradhatatlanul. Valamennyi tevékenységi ágának közös vonása: a magyar irodalom értékeinek bemutatása román népének, a kölcsönös megismerés előmozdítása, gyakran egyszerű, mindennapi tettekkel, a sorkatona feltűnési vágya nélkül, az önkéntes harcos őszinteségével. Átkorcsolyáztunk Amerikába... gasra a kenyerek, csupa tippadt, szalonnás valamennyi... Máskor bezzeg, amikor ügyet sem vet a sütésre, mert vendég úgy sem eszik belőle, olyan foszlós kenyereket szed ki, mintha legalábbis kalácstésztát tett volna a kemencébe .. összekapartam hát, ami lisztem volt még a ládafiában. Mert nem szeretném, hogy a sütés ezúttal rajtam múljék. Ha későre is, de mégiscsak hazaadták a kölcsönkért kovászom. Élesztő is akadt valamennyi. És tüzem is volt, amenynyi kellett. Igaz, hogy nem káposztalapiban sült cipót szedhetek most elő, hanem valami olyasmit, ami inkább hasonlít a hamuban sült pogácsához. De én nagyon szeretem. Mert ezzel indultam el a világba, hogy hazaérkezhessem erre a napra... Recsenyédre. Az egyik lábamgyepesi, a másik meg recsenyédi, így mondták ezt nekem mindig, amikor kicsi voltam, lévén, hogy édesapám Gyepesben, édesanyám pedig itthon született — Becsenyéden. Olyan dolog ez, amit sokáig nem tudtam értékelni. Mert — milyen a gyermek? — akárhányszor végigmérhettem magam, az égvilágon semmilyen különbséget észre nem vettem : a jobb lábam épp olyan volt, mint a bal. Csak bosszankodtam, mert képtelen voltam eldönteni : vajon jó-e az, ha valakinek „csak" az egyik lába recsenyédi vagy pedig merő szerencsétlenség ? És miért gyepesi a másik, ha mind a kettővel Recsenyéden járok... ? ! Hagytam hát a hiábavalónak tűnő tépelődést, én inkább annak örültem, hogy végre én is akkorára cseperedtem, hogy megállok már a magam lábán , nem kell csimpaszkodnom többé a világba... Ez pedig akkor felette nagy dolog volt. Azt jelentette, hogy ettől kezdve édesanyám nyugodtan dolgozhatott tőlem, nem kellett szántás és kaszálásközben is cipelnie engem. Hisz akkoriban, amikor én születtem, asszonyok kaszálták a réteket, férjükért, gyermekükért síró édesanyák szántották a bevetésre váró földeket. Csak később tudtam meg, felnőtt fejjel, hogy nem ez volt az első hordák Szentmárton környékén lévő falvakat feldúlták, az itteni várba menekült szentmártoni, abásfalvi, keményfalvi, gyepesi, remetei, kénosi, lókodi asszonyoknak köszönhető, hogy a vártemplom épségben megmaradt. Maroknyi fegyveres élén hiába rohant ki a várból a huszonhárom éves ifjú. Bíró Gábor, ha biztos halálba rohant. Asszonykezeknek kellett megvédeniük a várat, önmagunkat. Mindannyiunkat. Ahhoz, hogy itt az élet megmaradhasson, szükség volt mindig a gyöngéd, simogató, termékeny aszszonyokra. De talán még nagyobb szükség volt a kardot és eket tartó asszonykarokra. Ez pedig sosem természetes. És iszonyatos lehet az a kor, amelyik arra kényszeríti aszszonyait, hogy saját életük árán adják tovább az életet. Ma már nagyon jól tudom, hogy ők emeltek fel minket és adtak tovább az életnek. Mint legyes időben az igába fogott barom, megrázkódik időnként a rét , miként a pók, úgy vonszolja áldozatát egy-egy kasza. Anyám karján ülök, ki félkezében az ekét tartja, és ahelyett, hogy hálás lennék neki, amiért nem tett le a barázda végére, a szántószekér árnyékába, ahol egyebet sem lehet tenni napestig csak gögyögni a tovacikkanó tücsköknek, a mesélő pillangóknak meg a fecsegő madárfiaknak, — ahelyett, hogy most szépen ülnék, mintha hangyabolyban lennék, mintha darazsak marnák a testem , eszeveszetten rugdalózom anyám ölében, és szaladnék is már egészen a patakig, pedig tudom, hogy nem vinne messzire a lábam, de azért szaladnék, szaladnék, hogy lerázzam magamról a hangyákat és lesodorjam a darazsakat ; még inkább repülnék a repülni tanuló madárfiakkal, olyan messzire, ahol az eső születik... De hiába minden veselkedés, anyám nem tesz le. CSEKE PÉTER (Folytatása a 4. oldalon) t Méliusz József írja Párizsból 4. Toulouse-Lautrec lugasában Szerelmem, Párizs az öreglány hajában egy fészek, nem is fészek, csöpp elvarázsolt lugas, ez a mi kis hotelszobánk a Boulevard Paspail 4. alatti Cayré szálló hetedik emeletén, illetve a manzárdon. Ám amennyire mai, annyira tizenkilencedik század is ez a talpalatnyi, átmeneti birodalmunk, s nemcsak mert a palatető alatti fal mélyen behajlik a szobácskánkba s beugrójában az úgynevezett francia ablak padlótól-merry-■ nyezetig ablak, amin át egészen messze a Sacré-Coeur látszik, ha épp nem esik az eső, és a tetők is mind Párizs tetői odáig, hanem mert a falakat bordó, kétféle rózsaszín, kétféle sárga és kétféle zöld virágmintás tapéta borítja, s a virágok, akárcsak a színek Toulouse-Lautrectől kölcsönzötten, valóságos lugassá sűrűsödnek. Falak, menynyezet, a szobácska minden porcikája ezzel borítva. Persze, utálom a Murger-operaromantikát, s hála istennek, e lugasnak semmi köze az ilyesmihez, csupán az oly divatos századfordulóhoz, hiszen tudjuk a tizenkilencedik század áthatolt 1900-on, az első világháborúig tartott s a mi századunk tulajdonképpen az 1914-es ágyúdörgéssel kezdődik, ami ilyen vagy amolyan formában, mégha absztraktabb csatatereken is, mint a flandriai, a kárpáti vagy a mazúri — ne is emlegessük a második világháborút! — legalább is a társadalomban, a szellemi világban még mindig tart, de végül is az államfők mostanság nem azért utaznak oly szorgalmasan, mert nem akarják magukat a fegyverek szava ellen az értelem és a szükségesség megállapodásaival biztatni, és biztosítani — legalább Európában. De ez a virágos fészek itt fent, az öreglány hajában, mintha mindezt feledtetni akarná, s e szándékával, mintha csak még inkább aláhúzná a századforduló még jelenlévő, vagy visszahívott szellemét, amikor a népség, katonaság, művészség, annyira belefeledkezett a felejtésbe, hogy 1914-ben azt sem tudta, hogyan keveredett egyik napról a másikra világháborúba. Igen, hátam mögött a Saint Cermain negyed — Proust világa —, előttem a Montparnasse , egy antiproustvilág, amennyiben a szürrealistákkal, a dadaistákkal és kubistákkal túlrohant már a század elején még Prouston is. A körülöttem virágos falak, a virágos mennyezet emlékeztetnek minderre, hiába oly jelen pillanati közöttük a vastagon, puhán párnázott fehér komód, a két ülőke és az ágy faltámasztó fejrésze, no meg a vendégmarasztaló ágy, maga ez a négyszemélyes bárányfelhő, rajta az égszínkék ágyneművel, a kék ágyneműn habkönnyű burnótbarna takaróval; a padló ugyanilyen dohányszínű puha bevonatú, tükörtolóajtós faliszekrény, no meg íróasztal, falra szerelt kristály világítótestek és a sarokban a minden irányban forgatható tévé — ez hát a bútorzata virágos lugasunknak, ahol hosszú sétákat, persze, nem tehetünk, amíg egyikünk öltözik, a másiknak le kell feküdnie s várakozás közben gyönyörködhetik a tetőkben és kéményekben ; az ágy e célból remekül elhelyezve, s mint mondom, francia ágy, tehát négyszemélyes. Ilyen jár egy magát megtartóztató magános szerzetesnek vagy apácának is, a szállodában ugyanis éppen feltűnően sok a spanyol apáca, épp ma reggel mint műanyag pongyolában futott az egyik után a hallba az emeletről egy csinos spanyol hölgy, úgy lehet szintén apáca. A szálló különben konzervatív erkölcsű, a hall szalonjában angol stílben teázkodik délután öt fájt a vendég, mielőtt estére átöltözik, amely okból ugyanis nem hagyhatom említetlenül az égszínkék csöppnyi, de minden korszerű szükséglettel felszerelt fürdőszobát az ugyancsak égszínkék törülközőkkel, fürdőlepedőkkel, méltó kiegészítőjét a szerelem, az öreglány hajába rakott fészeknek, vagy inkább lugasnak, amelyben Toulouse-Lautrec vendégének érzem magam. Így lakik az idegen Párizsban, ha a Quay d' Orsay szerényebb kategóriájú vendégeként nem ő fizeti a szállodát, ezt a bűvöletes kis fészket Párizsban... 5. Montparnasse kéményei Párizs tetői látszanak innen, hotelszobám ablakából a Saint-Germain negyed határáról, a Montparnasse, a hetedik emeletről, az ablakon át, ami tulajdonképpen ajtó az űrbe, tehát ha nem is a goethei csúcsokon túl és fölött, de néhány arasznyival magasabban mégis, a szembeni tetőkre föntről alápillantva, erre a hetven-nyolcvan évvel ezelőtt legújabb Párizsban, Párizs e kis benső birodalmára, ami a Montparnasse negyed azóta is, mindig a világ nagy bolondságainak előtte járva. Nem sorolom most, hogy Cendrars-tól és Apollinaire-től, Picassóék ideköltözése óta, mennyi s miféle bolondságok voltak ezek, amik végül is, ha visszapillantunk : a tizenkilencedikkel szerbeni huszadik század az irodalomban és a művészetben, s tart azóta is. Az igazán nagy évszázadok halhatatlanságot hagytak maguk után — a huszadik század halhatatlansága itt terül el, alattam s körülöttem, átgázolt őszi levelein Ady, megmártotta magát benne Kassák, megbívogatta József Attilát, s tanította Illyést. A Montparnasse tetői. A túloldali házak is hófehérek, s épp velem szemben, a legfelső, a hatodik emeleten végig , nyolc frissen fehérre föstött zsalugáteres ajtó, illetve ablak padlótól mennyezetig, s csukva mind. Titokzatosság... Pierre Mondy sorra benyit minden ajtón, a szőnyegen arcra borulva, minden szobában egy halott, a hátából kés áll ki. De fölöttük a tető, a tetők, Montparnasse tetői, s ameddig szem ellát a kémények, töméntelen kéménysűrűség, mind egyidős ezzel a halhatatlansággal, s mindegyik kéményből fél tucatnyi piros eső mered a magasba : piros, de inkább téglavörös, és hogy a kétnapos eső után végre kisütött a nap — nem bánatos a párizsi eső : párizsi, s különösen itt a Montparnasse-i halhatatlanságban , majdnem vidám —, minthogy szerelmem, Párizs, az öreglány, a negyvennyolc órás zuhanyozás-mosdás után mintegy kinyújtózik az aranysárga október eleji napvilágításban, csak most veszem észre az ablakon át : az öreglány haja ez, ez a téglavörös, amibe, mint finom hölgyi hajcsavarok ékelődnek a tévéantennák. Kétségtelen : az öreglány most szárítgatja a reggeli napon a haját, a reggeli lágy szellőben, amely az Atlanti-óceán felől fújdogál éppen... Kedvem lenne átnyúlni a lenti kétirányú monoton zúgású autóáradat fölött, a nyolc fehér zsalugáteres ajtó mögött fekvő nyolc halott fölötti kés áll ki a hátukból, Pierre Mondy már mozgósította a bűnügyi rendőrséget, már dudál is lent az ügyeletes szolgálati autó, és szeretnék beletúrni abba az amúgy is rendetlenségbe, az öreglány piros hajába és — milyen meglepő ! ha összehúzom a szemem s úgy nézem, az illúzió még teljesebb : úgy érzem mindez, a kémények, az édes öreglány haja roppantál, egybevágóan egystílű ezzel az egész negyeddel, a Montparnasse-szal, amit egyfajta zsibvásári népség tart megszállva, legalább ruha és divat szerint, a hippiség, de ez már a párizsi, a turisták, akiket e nyári hordaszerűségük miatt megutált az öreglány, elhagyták a terepet — a hippiség, persze csak nekem zsibvásári, nekik én ócska, vén szivar vagyok, ha egyál(Folytatása a 4. oldalon) GRIEB ALFRED „Ismeretlen portrék" (ciklusból) HORVÁTH ISTVÁN Az a makacs küzdő láng Mennyit bajlódtam a széllel. Mért van, mért az, ki mondja meg, pedig soha nem szerettem, hogy a könny le nem esett még, Simogatott ismeretlen, s nő, csak nő az idegenség ? megtépászott karmos kézzel. Árnyék, vagy a múltam remeg, De nem kérdezte , mit érzel ? az a széthullt, s a hideget Örök idegen maradt, fehér csontja vett rám ? Mindig olyan messziről jött. Nem tudom. Se szél, se árnyék a semmibe hullott aztán, társam nem volt. Nem vállaltam, csak a felvert por maradt rám S tüskék között vérző talpam s az a pilláim közt őrlött oly útra így se talált még, könnycsepp, melyben ott tündöklött melyen sajgás nélkül járnék, arca nélkül a világ, árnyék s por ne szállna rám. Szél, por, árnyék, idegenség maguk ellen edztek engem, így maradtam legyőzetlen, így tudom, hogy nincsen mentség, csak egy, ami szívemben ég, az a makacs küzdő láng. SZÉKELY JÁNOS Hogy miért kell a szeretőknek... Hogy miért kell a szeretőknek, Hogy miért kell a vándoroknak, Akik között már nincs titok. Kik együtt járnak, egy úton, Kik már-miár összeforrtak, végül Egyszerre új utakra térni, Dühöngve különválniok. S gyalázni egymást — nem tudom. Hiába átkozódtam, sírtam. Hogy így van (mert valóban így van). Ezen már semmi sem segít. Tagadjam? Azzal is mit érek. Elkönyvelem hát, mint az élet Más értelmetlenségeit. LEJÁRT LEMEZ Nem tudom, mással is meg szokott-e történni de attól tartok, igen. Sőt, talán gyakrabban is mint velem. Különösen azokkal, akik nem szívesen nézik a lélektelen, az elhamarkodott vagy éppenséggel elhanyagolt, a fusermunkát, akiknek az az elvük, hogy ha már csinálunk valamit, hát csináljuk jól! Az ilyen ember ugyanis bosszankodik amíg bosszankodik, aztán csak kikivánkozik belőle a lélek és elejt egy megjegyzést, megfontoltan vagy indulatosan bírálni kezd, vagy csak egyszerűen ,.odamond“, a helyzettől-hangulattól függően. A hanyag munkás, a közömbös mester, a pökhendi hivatalnok, az öntelt vállalatvezető, a lelkiismeretlen pedagógus, vagy orvos, egyszóval a munkáját lelkiismeretlenül végző ember ilyenkor rendszerint felmordul: — Nem tetszik ? ! Tessék! Csinálja (vagy csinálják) jobban! Erre megtorpanunk. Ugyan, erről szó sincsen, dehogyis! Még hogy mi csináljuk jobban... nem, hisz az illető elvtársunknál senki se illetékesebb, hogy ezt vagy azt megcsinálja, elvégezze, mi csak figyelmeztetni szerettük volna ugyebár... segíteni akartunk. Felhívni a figyelmét arra, hogy van, akad még egy-két hiányosság, nem sok, dehogy, sőt, nem is a hiányosságokon van a lényeg, tulajdonképpen ideális az ablakkeret, amit be tetszett vágni a falba, mindig is ilyet szerettem volna, a feleségem is mondta, hogy ő elválik, ha nem ilyen lesz az ablakkeret, már éppen meg is akartam köszönni, csak hát... nem csukódnak be az ablaktáblák... úgy értve, hogy egyáltalán nem... az a bizottság, amelynek egy héttel ezelőtt kellett volna kiszállnia, hogy átvegye a téesz paprikatermését csupa kitűnő elvtársból áll, a legtöbbet igazán kitüntetésre is javasolnám, példásan végzik a munkájukat, a kedves feleségeiket se csalják és a közvagyonból egy szalmaszálat sem vinnének haza, de ha csak jövő héten tetszenek átvenni a paprikát, akkor az mind megrothad, mert még sok benne a csökevény... nem, dehogyis akarok én az illetők helyébe állni, elnézést hogy szóltam, bocsánat, hogy élek, egyáltalán kár volt ekkora lármát csapnom... És szégyenkezve elkullogok. És szégyenkezve elkullogunk. Ő pedig, Ő, aki napról napra keserítheti így vagy úgy az életünket, hol goromba kereskedő, hol packázó hivatalnok, hol kontár-munkás képében — ő diadalmasan néz körül. Bevált a lemez: „Nem tetszik? Csinálja maga!" Hát ebből elég. Ne kínálja énnekem többé a székét, szerkesztő elvtárs. Ne kínálja, mert beleülök. Bele én. FODOR SÁNDOR JURÁNY ERZSÉBET rajza