Előre, 1971. augusztus (25. évfolyam, 7381-7406. szám)
1971-08-01 / 7381. szám
1971. AUGUSZTUS 1. itt VASÁRNAP• VASÁRNAP • VASÁRNAP TENGERPARTI NAPLÓ PÉNTEK Süt a nap. Végre valahára süt a nap. Ez ma az esemény. Ez a lényeg. Ebben a pillanatban semmi más nem érdekel. Indulhat az Apollo a Holdra. Tegnap esett, sőt zuhogott. És hideg volt, és fájt a szél, és őszi íze volt a délelőttnek és novemberi szürkesége az égnek. Fura nyár. Sokáig fogunk emlékezni rá. De most áldott meleg és szikrázó lény omlik alá a mediterrán csillogást kék égből. És itt, a tengerparton anno 1971 nyarán Costinesti sur Mer-en (ahogy a kesernyés ONT-humor elnevezte) ennyi tökéletesen elég a boldogsághoz. Ilyenkor fütyül az ember arra, hogy felgyorsult az élet, hogy tíz év alatt megháromszorozódott az embereket naponta érő információk száma s hogy míg ezt a mondatot leírtam, sokezer technikai újítást alkalmaztak a világ gyáraiban. És hiába kopogtatnak Costinesti elképzelt kapuján az új hírek, és hiába bömböl az „lei, radio vacances", én csak az eget kémlelem és tiszta szívből, felhőtlen boldogsággal, örülök a nyári napnak. És annak, hogy végre izzadok... Jól tudom, hogy az ember érzékszerveit a természet tulajdonképpen a gyalogjárás sebességéhez idomította s nem a hang sebességéhez. De úgy látszik, megmaradt bennünk az ősök őseinek napimádata is. Ha közben ennek a vallásos vetülete le is kopott mellőlünk. „Viszsza a természethez !" üvöltöm magamban Costinesti aranyfövényén, de rögtön ki is nevetem túlbuzgóságomat és plebejusi őszinteséggel kérek bocsánatot eltévelyedésemért. Elvégre mégiscsak a huszadik század utolsó harmadának a kortársai vagyunk (talán épp ezért az a vágy és áhítat a csönd, a természet, a kikapcsolódás, a nap fénye iránt). De mára elég a bölcselkedésből. Fagylaltot eszem. A nyár első fagylaltját. SZOMBAT Ma is szép idő. (Noha a konstancai előrejelző intézet esőt jósolt. Megtörténik.) Miközben a homokparton fekszem az a merész ötletem támad, hogy a nyaralást nyilvánítsuk ünnepnek, pontosabban vörösbetűs hétköznapoknak. A pihenés, a szórakozás, a totál kikapcsolódás, a varázsos tájakba való belefeledkezés, a tengeri fürdés, a hosszú séták — a nagy semmittevés ünnepe. A nyaralóknak égkémlelésből, tengerimádásból, találkozásokból és búcsúkból épül fel a világuk. A megérkezések feszült öröméből, az út- és útkeresések jóleső izgalmából, a kötetlenség szabadságának zamatos izeiből. És ha mindez olyan keretek között játszódik le, mint a mai román tengerpart 245 kilométeres szakasza és olyan pazar nyaralóhelyeken, mint Mamaia, Eforia, Costinesti, Olimp, Neptun, Saturnus, Mongólia - akkor mindez új emberi dimenziókat kap. Mert olyan szépnek és olyan gazdagnak érzi magát itt az ember, mint a környezet, amelyet megteremtett. A nyaralás tehát a megújhodásra vágyó ember, a dolce far niente perceit áhító lélek gazdag időszaka. Úgy érzem, hogy titkos, ki nem mondott, sehol le nem írt szerződés születik az ember és a természet között. A kétoldalú, egyenjogúságon alapuló, megállapodás szerint a természet kötelezi magát arra, hogy szépséggel, csönddel, gondolatokat ébresztő tájakkal és a végtelen tenger vonzásával, hűsítő vizével látja el az embert ; másrészt, a nyaralók arra kötelezik magukat, hogy mindezt kellő mértékben tiszteletben tartják, megcsodálják, becsülik s néha-néha elgondolkoznak a modern élet furcsaságain. Ki tudná megmondani, hány hasonló titkos szövetség kötődik az ember és a táj között, az ember és az ember között. Mert valljuk be, ez a lényeg. Míg a forró homok, apróra tört kagylók ezernyi szikrázó szemcséi a tengerről mesélnek legendákat, addig a kutató tekintetek, az akármilyen nyelven kimondott szavak, az egymásra találásról vallanak. A pihenő emberek könynyebben találkoznak. A jókedvű emberek hamarab barátkoznak. ... Már tudok néhány szót csehül. Ma a Litoral című lap szerint 695 000 vendége volt a román tengerpartnak. A múlt év azonos időszakához képest 13 500-zal több turista. VASÁRNAP Sorba álltam újságért. Két nap sem telt el s már elfelejtettem azt az eskümet, hogy nem olvasok újságot, nem hallgatok rádiót, nem vitatkozom az ország és a világ kérdéseiről. Két nap telt el és megint érdekelnek a nagyvilág hírei. Hosszú a sor. Costinesti en is megtízszereződött a nyaralók száma. A felszegi dombot most is a diákok uralják. Kétezer egyetemista ! Érdemes ellátogatni ide. Szépek, egészségesek, s legtöbben csöndesek, jólneveltek, komolyak. A diáktábortól nincs meszsze a nemzetközi pionírtábor. Lengyel, szovjet, bolgár, francia, olasz, angol gyermekek. Dolgozók gyermekei. Tizennégy nap nyaralás együtt. Tizennégy nagy lecke az együttélésből, az internacionalizmusból. A föveny centrumát viszont mi a maszekok uraljuk. A beutalt és a nembeutalt nyaralóké a fél Costinesti. Földművesek, halászok vendégei vagyunk. . . Hosszú a sor. Még cukorért sem álltak valamikor ilyen hosszú sorban, mint a mai újságokért. Van amit olvasni benne ! Gondolkozásunk, szellemi, ideológiai felkészültségünk mélysége, átfogó képessége, forradalmi kommunista fajsúlya méretett meg a párt által. És ha nem is találtatott túl könnyűnek, de ahogy mondani szokás, „még vannak hiányosságok". Itt, a tenger partján viszont van időnk elgondolkozni ezeken a nem új, de újból és magasabb szinten felvetett problémákon. Hiszen Costinesti nem kiszakított sziget a nagyvilágból, hanem az ország szerves része. A homokföveny tele s tele újságot olvasó emberekkel. A szélben feszülő fehér oldalak mint megannyi dagadó vitorlák. Viszik, röpítik a gondolatot az ország négy égtája felé. De úgy érzem, hogy befele, önmagunk felé is szállnak az elemző, szintetizáló mondatok. És szép csöndesen csak úgy magunknak, titokban, diszkréten megmérettetik minden ember. KEDD Egész fantasztikus ! Térképet kellett vennem, mint a messzi európai tájakról érkezett turistáknak, hogy pontosan kiismerjem magam a tengerparton. Különösen a tengerpart déli részén, a mangáliai szakaszon, ahogy egymásba fonódnak a friss, még vakolat szagú nyaralóhelyek. 1946 nyara óta járom rendszeresen a tengerpartot, azt hittem, hogy minden zegét-zúgát ismerem. Most pedig kiderül, hogy szó sincs róla. A művé minősült munka létrehozta ezt az európai szintű látványosságnak is beillő nyaraló láncolatot. A hullámos tetejű, több emeletes villák, az architekturális remekművek, az intramarinkék, a homokszínű, a téglapiros, a fenyőzöld falak meseszerűen rajzolódnak fel a horizontra. Csupa erkély és csupa fény minden ! Modern idomok. Innen a Neptun szálló teraszáról a tenger is más. Az erős fényben, fémes csillámokkal felénk görgő hullámok fogyhatatlan akarattal ostromolják a partot. És az ember messziről azt hinné, hogy nincs az a part, amely ellen tudna állni ennek a hihetetlen természeti energiának. Aztán kiderül, hogy a leghevesebb hullámokat is megtöri a leglaposabb part. Éljen az ősi föld ereje ! PÉNTEK Beborult. Esőre áll az idő. De most már nem esünk kétségbe. Egye fene, legalább pihenünk, olvasgatunk egy kicsit. Fura kis karcolat került a kezembe. Egy francia lap közli. A címe az, hogy : Mennyi kétszer kettő? ! Dános Miklós (Folytatása a 4. oldalon) Ma, a Litoral című lap szerint, 695 000 vencéje volt a román tengerpartnak. A múlt év azonos időszakához képest 13 500- zal több turista. A kolozsvári Szépművészeti Múzeumban Szolnay Sándor emlékkiállításának ünnepélyes megnyitásán az egybegyűltek között voltunk jónéhányan, akiknek nem csak egy-egy kép tűnt ismerősnek, hanem így együtt az egész is : a jellegzetesen „szolnayi" világ a maga sajátos színeivel, vonalaival, hangulatával, mélységesen emberi mondanivalójával, amely egész életre szóló élmény-emlékként ivódott belénk. .. A hatás oly erőteljes volt, hogy adott pillanatban már-már fizikai értelemben is közöttünk éreztem az alkotó művészt és számon a köszöntést: „Jó napot, Sándor bácsi, nem tudom, tetszik-e még emlékezni rám?" Ahogy egyszer, rég köszöntöttem. Azon a kiállításán, amelyet közvetlenül a háború után, Kolozsvár újjáéledő művészeti életének méltó képviselőjeként, a vármegyeháza egyik termében rendezett. Most itt, ezen az emlékkiállításon három önarcképét is láthattam. Hogy mernék én ezekkel vitatkozni? Igen, tudom , ilyen volt. Ilyen is. De másmilyen is. Amilyennek én ismertem életének utolsó tízegynéhány évében. Amikor azon az emlékezetes vármegyeházai kiállításán eléje álltam, mondtam, amit mondtam, de őszintén szólva, nem sok reményem lehetett rá, hogy megtartott emlékezetében. Egyszer találkoztunk. Hat vagy talán hét évvel azelőtt mutatott be neki Vásárhelyi Ziegler Emil, az akkoriban irodalmárkodó festőművész azzal a csipkelődő megjegyzéssel, hogy: „Na, két baloldalig örüljenek egymásnak... a hangja tréfás volt, de csöppet sem titkolta, hogy ebbeli minőségünkben szívből lenéz mind a kettőnket. Ugyan mi örülnivalója lehetett volna az akkoriban már országos hírű nagy művésznek azért, mert bemutattak neki egy Kolozsvárra vetődött, a középiskolát csak nemrég elhagyó vidéki fiút? Hát... nem is vettem rajta észre az öröm legcsekélyebb jelét sem. „Igen?" - kérdezte, miközben szórakozottan felém nyújtotta kezét... Húsos arca mosolytalan volt, mélyen ülő szemének pillantása gondterhelt. Tartásán és minden mozdulatán érzett, hogy örökös idegőrlő hajszában él. Mint akinek a mindennapi megélhetés biztosításán túl nem jut ideje nemcsak csipkelődések meghallgatására, hanem még ismerkedésre sem... De egész valójában férfias, szinte robusztus erő sejlett ; olyan életigenlés, amely mögött meg kellett éreznem kimondatlanul is a meggyőződést, hogy : „most így van, és persze szörnyű nehéz, de biztosan tudom, hogy lesz egyszer másként is !"... Akkor értettem meg, s azóta is hiszem, hogy minden igazán szubtilis művészi mondanivaló alkotása közben ilyen robusztus erőre van szükség , ilyen robusztus erő őrlődik fel. Egyébként rám ügyet sem vetve. Somlyai László (Folytatása a 4. oldalon) EMLÉKKIÁLLÍTÁS Szolnay Sándor: Küküllő part M HIVATÁSTUDATTAL, ELKÖTELEZETTSÉGGEL -SZOCIALISTA JELENÜNKRŐL sem természetesebb annál, mint hogy az író kora valóságát foglalja művébe. Mindaz, ami körülveszi, a természet és a társadalom, az emberi cselekvés és tudatvilág, olyan vonzerőt gyakorol, mely alól, még ha akarná is, az írónak nehéz kitérnie. A művész emberségének és érzékenységének próbaköve, viszonya kora valóságához. Az igazi írót áthatja alkotói felelősségének tudata, mélységesen izgatja a környező valóság, a történelem eseményei, melyeknek személyesen is részese. Műveiben kora nagy kérdéseire keres helytálló válaszokat, akár úgy, hogy közvetlenül ábrázolja a jelent, akár úgy, hogy a múltból merít mai mondanivalót hordozó témát, vagy pedig képzelete a messzi jövőbe hordozza napjainak értelmezéséért. Balzac azt állította, hogy az író kora jegyzőkönyvvezetője; a huszadik században ez a realista törekvésekre oly jellemző meghatározás azzal egészül ki, hogy az író korának lelkiismerete és szószólója is. Minden szempontból— az irodalmi alkotás szempontjából is — gazdag korban élünk. A legmélyebbre hatoló társadalmi változások szemtanúi vagyunk, sőt mi több, megadatott számunkra, hogy cselekvő részesei legyünk a történelem legjelentősebb eseményeinek, melyek elindították a szocializmus felé az emberiséget. Mai valóságunkat már a sokoldalúan fejlett szocialista társadalom építése jellemzi. Ennek a kornak eseménydús napjai, komplexitása, gyökeres változtatásai és mély emberi problémái valóságos kincsesbányát jelentenek az író számára. Miért is fordulna ihletért, élményért, nyersanyagért máshová, mint a körülötte lüktető élethez? Ha semmi egyéb, a közvetlen valóságnak ez a kimeríthetetlen gazdagsága feltétlenül vonzza az írói érdeklődést, de kétségtelen, hogy elsősorban ilyen irányban hat maga az írástudói felelősségérzet, az emberiség szolgálatát vállaló művész tudatos elkötelezettsége. Elégséges körültekinteni napjaink irodalmában: a közvetlenül vagy közvetve a máról szóló művek keltették a legnagyobb és legtartósabb érdeklődést, aratták a legnagyobb művészi és közönségsikert. A jelenről — a kortársaknak , az irodalom legbelsőbb indítékaiból született program ez, az írásművészet legteljesebb kibontakozását, a legígéretesebb sikereket teszi lehetővé. Ennek az írói programnak a tökéletesebb és eredményesebb teljesítésére szólította fel a párt hazánk íróit, és velük együtt a szellemi élet minden dolgozóját. Szívhez és értelemhez szóló felhívás ez, mely nem kíván egyebet, mint hogy az irodalom teljesebben töltse be sajátos társadalmi hivatását, vesse latba művészi eszközeit az emberiség magasztos céljai, a szocialista humánum kiteljesedése érdekében. Pártunk útmutatásai az írói felszínesség, a könnyed lebegés és a divatmajmai öncélúság fölött mondanak ítéletet, vagyis azt vetik el, amit az igazi irodalom művelői mindenkor idegennek éreztek. Azt kéri a párt az irodalomtól, amit annak sajátosságaiból következően tennie kell; nem parancsra, nem utasításra, hanem hivatástudatból, emberségből, eszmei elkötelezettségből. A szocialista tudatformálást irodalmunk kezdeteitől fogva nemes célkitűzésének tekintette, annak a végső és mellőzhetetlen értelemnek, melyért létezik. Immár közel három évtizede hazánk román, magyar, német és más nemzetiségű írói egységesen részt vesznek ennek az osztatlan és mindig időszerű feladatnak a teljesítésében, felsorakoznak a széles eszmei arcvonal többi részlegei mellé, társulnak az emberi tudat formálásának felemelően szép feladatához. Akár hazai literatúránk egészének, a romániai magyar irodalomnak komoly hagyományai vannak ezen a téren; az elkötelezettség tudata alakította ki a harmincas években azt a jelszót, melyet a haladást közvetlenül és gyakorlatilag is szolgálni kívánó írók szembeszegeztek a valóságtól való meneküléssel, az elefántcsonttoronyba vonulással, vagy múltba fordulással. „Itt és most" — mondták, értve ez alatt, hogy a romániai magyar írók hivatása a nemzetiségi tudat alakítása a román néppel való testvériség, a közös jövőt előkészítő közös munka szellemében, az emelkedett emberség diadalmaskodásáért ezen a megpróbáltatott földön. Valóban az írói hivatást „itt és most" szükséges gyakorolni, mi több, ez az egyetlen lehetősége az igazi elkötelezett irodalomnak. A mai körülmények között az itt és most jelszava új értelmet és tartalmat kapott, megnövekedett követelményei sokrétűbbé és gazdagabbá váltak. Az elkötelezettség a pártosság szintjére emelkedett. Amint azt Nicolae Ceausescu elvtárs az ideológia, a politikai és kulturális-nevelő tevékenység terén dolgozó pártaktíva munkatanácskozásán megfogalmazta, az irodalom társadalmi hivatása e sokrétű gyakorlásának a kulcskérdése az író eszmei állásfoglalása: „Az irodalmi és művészeti alkotásokban stílus- és formaváltozatosságot kívánunk. De mint ahogy azt korábban is mondottam, a koncepció, az ideológia egyetlen egy kell legyen: a munkásosztály forradalmi ideológiája és koncepciója. A művészetnek egyetlen célt kell szolgálnia: a szocialista, kommunista nevelést. A legteljesebb alkotási szabadságot, a képzelőerő legteljesebb kifejezését pártoljuk, de csak a mi világ- és életfelfogásunk szellemében." Két szilárd pilléren, a mű eszmeiségét megalapozó marxista világnézeten és a szocialista tudatformálásban összegezhető sokrétű célkitűzésen nyugszik a hazai irodalmi alkotómunka egész felépítménye. Ez nem csupán szabadságot, hanem biztonságot és magasrendű hivatást nyújt az irodalomnak; éljünk minél teljesebben ezzel a lehetőséggel és ezzel a ranggal — ezt várja el a párt minden tollforgatótól. * Ebből következik az az igény, melyet pillanatra sem mellőzhetünk — és nem is mellőztünk —, hogy az irodalom korunk valóságának a lényegét hozza felszínre, hogy a marxista eszmeiség alapállásából kiindulva, és ennek előnyeit érvényesítve, az irodalom minél teljesebben, sokoldalúbban és hívebben örökítse meg jelenünket. Miért elégednénk meg morzsákkal a világ asztaláról, amikor az egész a miénk lehet? Az irodalomnak sajátosságai révén megvan az a lehetősége, hogy a részben is felmutassa az egészet, hogy a pillanatban is láttassa az örökkévalóságot, hogy az esetlegesben is érzékeltesse a törvényszerűt, az egyediben is az általánosat. Kiteljesült ez a képessége, amikor a társadalmi fejlődés elhozta a tehetség felvérteződését a tudományos világszemlélettel, amikor a művészi kifejezés tökéletesítése egybefonódott az eszmeiség igazságközelítő képességével. Eszméinek művészi kifejezésében az író szuverén , művének valóság- és igazságtartalma elsősorban világszemléletén múlik, és noha a megformálás eszközeinek kiválasztása nem független eszmeiségétől, mégis ez hajlamainak és vonzalmainak hatáskörébe tartozik. Nyilvánvaló, nem mindegy, hogyan mondja el az író, amit a világban észlel, mert a lényeget kell elmondania, méghozzá nem általános formában, hiszen a művészetben különösképpen az igazság mindig konkrét, és ezt a konkrétságot, mely az irodalom tudatformáló erejének a kulcsa, csakis a művészi kifejezés célszerű megválasztása, mesteri kezelése és alapos kimunkálása teremti meg. Az irodalomban — erre éppen a legutóbbi nagyfontosságú pártdokumentum figyelmeztet — az eszméket nem elég „felöltöztetni", hanem a kifejezés és a formanyelv szabad és tudatos megválasztásával emberi tudat- és lelkiállapotként kell ábrázolni. A mű gondolatisága, életanyaga és esztétikai kvalitása így egységben jelentkezik minden sikeres műben. Az olvasói igény — a korszerű irodalomtudomány nyelvén: a befogadó elvárása —■ mellőzhetetlen tényezője az irodalmi alkotómunkának. Hivatásának tudatában tevékenykedő író nem lehet közömbös az iránt, aki olvassa majd művét, akihez tehát munkája szól, akit pártos szándékai és céljai szerint az emberi tudat magasabb szintjére szeretne emelni. Ebből a kettős vetületű feladatból — megnyerni és megváltoztatni az olvasót — indíttatva, a kommunista eszmeiséget valló és vállaló író elsősorban hazája, népe sorsproblémáinak felvetésére törekszik. A mi sorsunk immár végérvényesen a szocializmus építéséhez kötődött, ebből adódnak a magasrendű írói tennivalók, innen származnak azok a kérdések, melyekre az irodalomnak is keresnie kell a választ, innen indul el az érdeklődés életünk módosulásai, tetteink következményei, tudat- és érzelemvilágunk alakulása iránt, és ezért nem elégedhet meg az író esti- Kovács János (Folytatása a 4. oldalon) A VÁLTOZÓ TÁJ „Behunyt szemmel végig vezetem a kocsit ezen az úton, behunyt szemmel elsorolom a falvakat, a kanyarokat, a látnivalókat" — szokta mondogatni autós barátom, s így is van. Kétoldalt ezernyi árnyalata a nyárnak, szemben a nap, s fénylik az aszfalt, fénylenek az országutak, párhuzamosan futó sínek. Ismerős táj ismeretlen arca bontakozik ki. Ahogy mondani szokás, nálunk gombamódra nőnek ki a földből az új ipari létesítmények. Itt volt a kanyarban az a bizonyos szép, kopár dombvonulat, ahogy kisuhantál a jegenyesorból az utolsó elsuhanó képelválasztó sötétzöld vonal után, mint egy szélesvásznú filmben eléd tárult a csak a szemnek szép, vízmosásokkal át-meg áthasogatott hegyoldal, s a kékeszöld pusztaság, melyen egy bokor se nőtt, egy juh se legelt már. Csak a nap legelt s az átcsörtető évtizedek legeltek, mióta a háborúk leharapdálták róla az erdőt. Ama bizonyos százszor látott útszakasz részlet volt, melyet nagyon jól ismer az ember, pedig sosem száll ki, még csak nem is lassít, mert nem érdemes egy-két pillanatnál többet áldozni az ilyen holdbéli tájra. Most kiszállunk. Néhányat lépünk a pont olyan kékes-zöld, forró déli színben remegő holdbéli táj felé, s melynek közepén csodálatos friss pirosban, ijesztően merész emberi beavatkozásként a csipkerózsika álmok pusztaságában — ott áll egy gyár. Egy-két hónappal ezelőtt még nemlétező gyár. Egy korszerű nagyüzem, melynek téglái néhány hete még vagonok mélyén aludtak, egyéb alkatrészei szalmába és selyempapírba csomagolva vártak a raktárakban. Szemben is, mellettünk is teherkocsik, tele autóóriások járnak. Embereket és vasakat, cementet és szellemi energiákat, tervet, kőolajat csoportosítanak át a munka nagy hadműveletében, az ész kívánságai szerint áthordják egymás mezőire a tájakat. Lehet, épp itt velünk szemben, most ez az autósor hozza az újat, mint a meglepetést. Behunyt szemmel már nem lehet pontosan leírni a képet. Lehet, hogy te még a tegnapit ismered. Legpontosabban az ismerheti a tájat, aki ismeri, érzi a dolgok ilyen szüntelen építésének szellemét. Lászlóffy Aladár