Előre, 1971. szeptember (25. évfolyam, 7407-7432. szám)
1971-09-01 / 7407. szám
ELŐRE 4 oldal NAGYVILÁG • NAGYVILÁG • NAGYVILÁG • NAGYVILÁG • NAGYVILÁG • NAGYVILÁG „Csak az atomháborúnak lehetnek hasonló következményei" Vegyi háború — ezzel az összefoglaló címmel jelent meg az Études vietnamiennes, a Vietnam DK francia nyelvű időszaki folyóiratának egyik utóbbi száma. Tudományosan feldolgozott bizonyító tényanyagot, tanulmányokat, felmérő jelentéseket tartalmaz az amerikaiak Vietnamban folytatott vegyi háborújáról. Most került el hozzánk ez a folyóirat, amikor Genfben a leszerelési bizottságban újra napirenden van a vegyi fegyverek betiltásának kérdése. A közvélemény újra érzékenyen reagál a kérdésre. Az újsághíreket elolvassuk, a rádiójelentéseket meghallgatjuk, és sokszor erőt vesz rajtunk a türelmetlenség, a nehézkesen mozgó, bonyolult ügymenetet követve. Jogos ez a türelmetlenség és mégsem szabad lebecsülnünk a részeredményeket — lépések azok előre. Meggyorsításukért minden eszközzel folytatni kell a harcot. Súlyosan figyelmeztetnek erre azok a tények is, amelyeket az egyszerű köntösű folyóirat lapjai adnak tudtak Ma már köztudott, hogy Vietnamban pusztító, kegyetlen vegyi háborút is folytatnak az amerikaiak. A tanulmányok bevezetőjében a folyóirat kifejezi, hogy taktikájuk a következő : elhitetni a világgal — és saját katonáikkal is, — hogy a leszőrt vegyszerek „ártalmatlan“ gyomirtók, rovarirtók és rágcsálók kipusztítására szánt szerek. Ők csak kísérleteznek és végeredményben „jót tesznek" az itt élő lakosságnak. .. Ördögien kiagyalt taktika ez a porhintés a világközvélemény és a nemzetközi szervezetek szemébe, amely ideig-óráig elaltathatja a katonák lelkiismeretét is. Az agresszor számára a vegyi háború tiszta háború : a pilóta leszórja rakományát, nem is látja áldozatait. Álljunk meg itt — figyelmeztet az Etudes vietnamiennes. Nem titok ma már senki előtt, hogy az „ártalmatlan“ gyom- és rovarirtók a katonai szakértők kezén milyen gyilkos fegyverek lettek — és lehetnek. A legegyszerűbb módon is : ismételt és nagy adagokban való alkalmazással. A Dél-Vietnamban használt gyomirtók leggyakoribbját, az „orange“ nevűt, amerikai szakértők szerint is már 1966-ban, amikor szórásuk megkezdődött, az amerikai mezőgazdasági előírásokhoz viszonyítva ötszörös koncentrációban alkalmazták ; a New Yorker című lap 1970 februári cikke pedig már tizenháromszoros koncentrációról írt. Lapunk hasábjain beszámoltunk már arról, hogy milyen hatással volt a vegyszerek alkalmazása Vietnam érintett vidékeinek növényvilágára. A növények rohamos sebességgel elpusztulnak, a termés tönkremegy, a talaj évekre terméketlenné válik, megváltozik az éghajlat, állatfajták pusztulnak ki. Nem térünk hát ki a folyóiratnak erre vonatkozó adataira. Mindez már magában véve is kétségbeejtő helyzetet teremt. A legmegrázóbb katasztrófa azonban a vegyszerek hatása a lakosságra nézve. Ez nem feltételezés — ez bebizonyított tény. 1967—1969 között a vegyi háború következményeként 1 263 000 mérgezésről tudnak és sokezer halálos esetről. S még mindig nem ez a legsúlyosabb. A Time tavaly novemberi számában ezt írta : „A múlt évben a Cancera Intézet által végzett titkos tanulmány kételyeket fejezett ki az «orange» nevű készítménnyel kapcsolatosan. A laboratóriumban olyan kísérleti egerek, amelyek ezt a vegyszert kis mennyiségben belélegezték, halvaszületett utódokat hoztak világra és az élő utódok 35 százaléka torzszülött volt." 1969 óta a saigoni lapok gyakran számolnak be olyan esetekről, amikor az amerikai repülőgépek által elszórt vegyszerekkel fertőzött vidékeken az asszonyok torzszülötteket szültek, vagy súlyos veleszületett rendellenességekkel hoztak világra gyermekeket. Arthur Galston, a Yale Egyetem biológusa, a maga részéről ilyen következtetéseket vont le : „Vietnamban, ha egy nő olyan vegyszerekkel szennyezett vizet iszik, amelyben a vegyszer telítettsége testsúlykilogrammonként eléri az 50 mg-ot és ez naponta ismétlődik, annak káros következményei lesznek utódaira nézve.“ Öttagú észak-vietnami orvoscsoport, Vietnam DK Orvosszövetségének megbízásából, északra menekült dél-vietnamiak egy csoportján végzett vizsgálatokat. Az Études vietnamiennes közli végső konklúzióikat. „903 északra menekült dél-vietnamin végeztük megfigyeléseinket Hanoi kórházaiban és elszállásolási központjaiban. Közülük elszigeteltünk egy 179 személyből álló csoportot, amelynek tagjai két hónaptól öt évig terjedő időt töltöttek vegyszerekkel fertőzött zónában és a vegyi háború közvetlen áldozatai voltak. Közülük 90 férfi, 19 nő — ebből 4 anya — és 70 hat-tizennégy év közötti gyermek —– írja tanulmányában Ton That Tung profeszszor és négy orvostársa. Különleges súlyosságú tények derülnek ki vizsgálataikból. Szinte minden áldozat esetében azonos a kórkép : kellemetlen, de nem hosszantartó azonnali hatás , és az ezt követő másodlagos hatás: azok a katasztrófáit következmények, amelyek egyelőre még csak részben mérhetők fel, mert az átörökléssel kapcsolatosak, az utódok létét veszélyeztetik. „Ahogy a vegyi köd leszáll a földre, aki a zónában tartózkodik, a következőket érzi : erős klór- és DDT-szag marja a torkát, csípi a szemét , könnyezik, csurog az orra, orrán keresztül furcsa melegséget érez fölfelé haladni. Vég nélkül tüsszög, majd hányik, fejfájásról és kimerültségről panaszkodik. Mindezek a tünetek 24 óra múlva csökkennek és három-négy nap múltán a beteg jobban lesz." A másodlagos hatások között a következőket említik az orvosok: hosszas és súlyos kimerültségi állapot és átöröklési ártalmak. Ez utóbbiak között a következőket sorolják fel: súlyosan fertőzött felnőtteknél kromoszóma-aberráció és kromoszóma elváltozások; az újszülötteknél veleszületett rendellenességek, amelyek a trisomye 21 néven ismert formában nyilvánulnak meg, és más, még osztályozatlan veleszületett rendellenességek. Csak két esetet emelünk ki a tanulmányból. Nguyen Thi T. tízhónapos kislány, születésétől fogva a trisomye 21 tüneteit mutatja, amely kisfejűséggel párosul. Anyja Tran Thi C. 23 éves. Két hónapig — 1969 márciusától májusáig Quang Tun tartomány hegyvidékén lakott, ahol az amerikai repülők rendszeresen szórtak vegyszereket. Egy reggelen szemtanúja volt egy ilyen szórásnak. Mikor a fehér köd leereszkedett a fákra, szemét csípni kezdte, orrában is érezte, könnyezett. Erős hányingert és hirtelen fáradtságot érzett. Estére a tünetek csökkentek, három-négy nap múlva jobban lett. Ettől a reggeltől kezdve a vegyszerek szórása naponta ismétlődött. Noha a vidéken termő gyökerekből nem evett, a ház közelében lévő forrásból ivott. 1969 májusában Észak-Vietnamba menekült, ahol decemberben, időnapelőtt hozta világra a kislányt. Hoang Thi Thu hároméves. Profilja tipikusan a trisomye 21-re vall : szétálló szemek, „betört orr“, félig nyitott száj, rövid karok és ujjak. Egyedül járni nem tud, csak az ágyba kapaszkodva, oldalra tesz néhány lépést. Általános fizikai viszszamaradás jellemzi, a legegyszerűbb, szokásos mozdulatok : a káremelés, nyelvkinyújtás igen lassan, nehezen megy, de egy bonyolultabb parancsot, például, hogy valamit nyújtson az anyjának, már nem tud végrehajtani. Beszédkészsége igen korlátozott. A kisfiú szülei Quang Nam tartományban éltek 1964—1970 között. Ez a tartomány állandó, majdnem naponta ismétlődő szórásnak volt kitéve. Az anya, noha közvetlen fertőzés nem érte, négy éven keresztül az érintett területeken termő gyökerekkel és rizzsel táplálkozott. A gyermek ebben a zónában született, 1967 decemberében. Az orvosok legtöbb esetben a trisomye 21 nevű veleszületett rendellenességgel találkoztak. „Ismeretes, hogy ez a fajta rendellenesség a kromoszóma-képlet elváltozása miatt jön létre, amit eddig az anya előrehaladott korának tulajdonítottak“. Ugyanezt a rendellenességet az utóbbi években még radioaktív sugárzás következményeként, vagy toxikus gyógyszerek szedése után is tapasztalták. „A gyermekeknél fennálló többféle, különböző típusú rendellenességek azt mutatják, hogy az anya és gyermeke többrendbeli fertőzéses ártalomnak volt kitéve — a fogamzás előtt és a terhesség alatt. A mi eseteink közül a toxikus fertőzés jelenlétét az is alátámasztja, hogy mind a két gyermeknél igen súlyos strukturális kromoszómamódosulásokat tapasztaltunk, amely hatszorosan felülmúlja a hirosimai atomkatasztrófa túlélőinél mutatkozó hasonló jelenséget“. A tanulmány higgadt és tárgyilagos okfejtése végül felháborodástól és aggodalomtól fűtött hangnak ad helyet: ,,Milyen jövő vár arra a lakosságra, amely a természetes környezet olyan felforgatásának van kitéve, ami nem kíméli, akárcsak az atomháború, az ember kromoszóma-kincsét sem? A rák — különösen a leukémia —, a torzszülések a legsúlyosabb veszélyek, amelyektől tartanunk kell." Jelenleg a világ két pontján van hasonló tragikus sorsa a lakosságnak : Hirosimában és Nagaszakiban az atomtámadás túlélőinek és Dél-Vietnamban a vegyszeres támadást elszenvedett zónák lakosságának. „Klinikai megfigyeléseink ugyanazt bizonyítják, mint az amerikai kutatók állatkísérletei : a gyomirtók hosszas és bőséges használata, az örökös szem- és nyálkahártya bántalmak mellett a lakosság egészének jövőjét érinthetik“. „Volt-e, a háborúk történetében más háború, amelynek túlélőire ilyen embertelen sors várt, hacsak nem az atomháború?“ — kérdezik az észak-vietnami orvosok. Felhívják a figyelmet : a jövő szemszögéből a következményeket pontosan fel kell mérni. Az Études vietnamiennes tanulmányai megtették az első lépést. A közvéleménynek tudnia kell róluk, hogy egy pillanatra se feledkezzünk meg a harc szükségességéről. D. Mátray Erzsébet A legutóbbi cannes-i filmfesztivál egyik meglepetése volt Jerry Schatzberg amerikai rendező Pánik a Needle Parkban (Tű-park) című filmje. A film a kábítószerfogyasztás átkairól szól, és a történet New Yorkban, az itteni fő kábítószer-fogyasztó központban, a Needle Parkban játszódik le. Schatzberg különben híres fényképész, akinek ez a második filmje. Az alábbiakban néhány részletet ragadunk kapcsolatos nyilatkozatából. Tévedés lenne azt hinni, hogy első filmem csupán a divattal és egy manekin életével foglalkozott, és hogy a Needle Park egyszerű dokumentumfilm a kábítószer-élvezet hatásáról, úgy ahogy azt egyesek Cannes-ben állították. Az egyedüli elem, amelyből ezt a következtetést lehetne levonni, az a cselekmény színhelyével kapcsolatos személyes élményeim sokasága. De a Needle Park összes szereplői hivatásos moziszínészek, bár kétségtelenül dolgozhattam volna rejtett kamerával, filmezhettem volna e kábítószer-negyed tényleges látogatóit. Ezenkívül a kábítószerek problémája annyira mélyen beleágyazódott már az amerikai valóságba (különöskép ki a rendezőnek filmjével pen a televízió révén, amely minden este legalább egy csatornán dokumentációs műsort közöl), hogy a riportstílus ma már nem győzi meg a nézőközönséget, így tehát a filmnyelvnek egyik-másik formáját kellett alkalmaznom, összekapcsolva a dokumentumfilm hitelességét a játékfilm művészi erejével. Ezért a két főszereplővel másfél hónapon át készültem a film forgatására. Éjjel-nappal a Needle Parkban voltam, szóbaálltam az emberekkel, szívtam magamba a negyed sajátos levegőjét. Az összes felvételeket a helyszínen készítettem. A környezet hangulatát ugyanis nem lehet újrateremteni a stúdióban. Legalábbis ez esetben úgy éreztem, hogy a filmet valóságos díszletek között kell lejátszani, csak így lehet érzékeltetni, hogyan válnak egyesek a kábítószer áldozataivá. A film egy szerelem történetével példázza, hogyan öl ki a kábítószer az emberből mindent, ami szép és nemes, beleértve a szerelmet is. És fel akartam hívni a figyelmet egy másik igen veszélyes jelenségre, arra, hogy a kábítószer-fogyasztás a Needle Parkból, New York e szegénynegyedéből a polgárság középrétege felé terjed. Volt idő, amikor a kábítószer-fogyasztás maroknyi művész és a felső tízezer néhány tagjának „privilégiuma" volt, s ellenpólusként a társadalom páriáinak menekvésmódja a keserves valóság elől. A tragédia abban áll, hogy ma az egész társadalmat elkapta a kábítószer-járvány és nem lehet tudni sem azt, hogy miként, sem azt, hogy mikor állják útját ennek, így tehát filmem — anélkül, hogy a didakticizmus vétkébe esne, mentes minden kétértelműségtől, ami a kábítószerfogyasztás testet-lelket ölő hatását illeti. Társadalmunkba ma már annyira befészkelte magát ez a rossz, hogy lehetetlen csupán célozgatni a kábítószerek hatására, esetleg érzelmekre hatni, vagy pedig üres szavakat pufogtatni valamilyen elképzelt erény nevében. Csakis a józan észhez lehet apellálni. Kétségtelen, hogy ezekért az állapotokért a társadalom a felelős. A kábítószer ma már mindenkinek a keze ügyében áll. Három év óta mindenütt kapható heroin. Ezelőtt főképp az LSD volt kapható és a nem kevésbé veszélyes marihuana cigaretta. A filmben az új a kábítószer-élvezet romboló hatásának kihangsúlyozása. Az általam bemutatott kábítószer-fogyasztók három óránként injekciózzák magukat, hogy elejét vegyék a rohamnak. A heroin ugyanis gyengíti a szervezetet, és ezért az áldozatoknak ahhoz, hogy „lebegjenek", egyre gyakrabban kell a dózis, vagy mind erősebb szereket kell használniuk. Ha nem veszik be idejében a „port, rosszul érzik magukat, fáj a fejük. Filmemben érzékeltetem, hogy a kábítószer-élvezet olyan folyamat, amelyből eleinte könnyű kiszabadulni, de később bűvös körré válik, nincs menekvés. Természetesen elvileg fennáll a gyógyulás lehetősége is, léteznek „volt kábítószer-fogyasztók", de túl kevés a kórház, ezenkívül a városok is csökkenti ez erre fordított kiadásokat, s a meglevő kórházak mindössze 18 hónapos gyógykezelési időszakot írnak elő, ez viszont túl kevés a teljes felgyógyuláshoz. Filmem nem lélektani film. Csupán a kábítószer-élvezők világát akartam a maga nyers valóságában bemutatni. ---------------------:— A New York-i utcán összeesik egy kábítószertől elkábult nő . PÁNIK A NEEDLE PARKBAN Azok között a nagy horderejű kérdések között, amelyeket korunk az emberiség elé állít, kétségtelenül elsők között van az energiatermelés kérdése. A világ villamosenergia fogyasztását ma már csillagászati számokban lehet csak kifejezni. Ezeket a számokat nehezebben érzékeljük, mint a kézzel fogható példát. Érzékeltessük ezért az olvasóhoz közelebb álló módon ezt a jelenséget : a négy millió lakosú Leningrádban egy érdekes meccsközvetítés napján a televíziós készülékek ötször annyi villanyáramot fogyasztanak, mint amennyi a Volhov folyón lévő vízierőmű egynapi termelése... S mindenki tudja, hogy a tévé nem a „legéhesebb" áramfogyasztó. Az energiatermelés hagyományos nyersanyagai : a szén, a kőolaj, gáz, még ma is fő energiaszolgáltatók. A tartalékok, amelyek a fejlődés üteméhez viszonyítva nem is olyan nagyok, rohamosan fogynak és nem termelődnek újra. Éppen ebből kiindulva, már az emberiség közeljövőjében az energiatermelés mindenekelőtt az atomenergia felhasználására támaszkodik. P. Lazarov szovjet tudós számításokat végzett, amelyekből az derül ki, hogy a jelenlegi nukleáris üzemanyagforrások 50 000 évre el tudják látni az emberiséget. A Szovjetunióban már a jelenlegi ötéves terv végéig, 1975-ig, az atomerőművek az energia többlettermelés 12 százalékát adják majd, azaz 6-8 millió kilowattórát. De az elkövetkező 10-12 évben 30 millió kilowatt beépített kapacitású atomcentrálék fognak működni. Ez azt jelenti, hogy a Szovjetunió, amely tizenhét évvel ezelőtt kezdeményezte az atomenergia békés felhasználását, most újabb lépést tesz előre ez irányban És ezen a területen, amely a kutatásban és tervezésben jelentős anyagi befektetéseket igényel, a Szovjetunió számos baráti országnak nyújt segítséget. Azoknak a tudományos intézeteknek egyike, ahol a különleges fontosságú kísérletek folynak ilyen rendeltetésű atomreaktorok építésére, a Volga mentén, Uljanovszktól mintegy 100 km-re, a Melekessz városkát körülvevő fenyvesekben van. A néhány évvel ezelőtt kikísérletezett BR-5, az első neutrongyorsító reaktorok egyikének „leszármazottját“, a BOR-60 kísérleti reaktort még 1968-ban adták használatba Melekesszben. A szakemberek úgy vélik, hogy az a 60 000 kw teljesítőképességű reaktor lesz a legmegfelelőbb prototípusa a gazdasági célú atomerőműveknek. Egyébként ez már nem is a jövő terve, mert Kazahsztánban, a Mangislak félsziget kopár, de nyersanyagkincsekben - kőolajban, gázban stb. - gazdag vidékén már épül és nemsokára készen is lesz egy atomerőmű, amely máris, 350 000 kwh áramot termel, és nemcsak a kialakuló Iparközpontot látja el árammal, hanem a vízszegény vidéken a Kaspi-tenger vizének sótalanítására is felhasználják. Az Uralban, Sevcsenko várostól északra a Belojarszkaja atomcentráléban most épül a harmadik, blokk. Ez a centrálé is a szerény BR-5 leszármazottja, noha 60QCO0 kwh villamosáramot termel. Ugyancsak gyorsan fejlődik a hőneutronos rendszerű reaktorokkal dolgozó atomenergetika is. Míg az ilyen rendszerű Novovoronyezsszki erőmű első blokkja 210 000 kw-os, a második 365 000 kw-os, a Leningrádban épülő atomerőműben már egy-egy blokk kapacitása 1 millió kw lesz. S ez a lépésről-lépésre történő fejlődés, a Volga menti „atom-egyetem“-nek is nevezett központ, Melekessz kísérletei alapján bontakozik ki. Ez - amint vázoltuk is - nemcsak a holnap kutatási terve, hanem a ma mindennapos gyakorlati munkája, amelyet óriási számú szakember a jövő energia ellátása érdekében végez. I. Nehamkin szovjet újságíró MELEKESSZ -a békés célú atomenergia fellegvára MELEKESSZ - AZ ATOMEGYETEM 1971. SZEPT. 1. SZERDA A RÉZ TÖRTÉNETE A QUINTA NORMÁLON ...Santiago de Chile szívében, a Quinta Normal-on, a chilei Nemzeti Múzeum sok külföldi és chilei látogatót vonz ezekben a napokban. Termeiben nemrég nyílt meg egy különös aktualítású kiállítás: a réz története. Múltat idéz és jövőt vázol ez a kiállítás: a szerszámok, azoktól az egyszerű eszközöktől, amelyekkel az őslakók — Pablo Neruda szavai szerint — „ébresztették az idő zsibbadásából“ az ércet, egészen a modern rézfinomítók bonyolult berendezéséig, a számok — a kezdeti évi 15 ezer tonnától a mai több mint félmillió tonna finomított tisztafémig, a fényképek — a börtön felé vonszolt felkelő bányásztól az éljenző sokaságig, amely a réz államosítását üdvözölte július 11-én... A Chuquicamata bánya amfiteátrumszerű telepének óriási képe fölött — ebben a bányában lépcsőzetes, külszíni fejtésben termelik ki a rézércet — az Anaconda társaság, azegyik volt bányamonopólium, évi profitjának összege: 82 millió dollár — vastag tusvonallal áthúzva. Ez már az államosítás tette... Adatok, dokumentumok bizonyítják itt, a Quinta Normal tágas termeiben, hogy a július 11-i aktus több évtizedes harcban gyökerezik, amelynek során a chilei munkásosztály nem egy alkalommal hozott máráldozatot. Ezekre az összefüggésekre utalt Salvador Allende elnök, a réz államosításának másnapján, Rancagua munkásvárosban, az El Teniente bánya közelében, a Hősök terén mondott beszédében : „Nem lehetett volna jobb helyet találni arra, hogy mint az állam elnöke, a hazához szóljak, mint Rancaguában a Hősök terét. Itt még él a tegnapi nap, az a hősi múlt, amikor a nép legjobb fiai életüket áldozták, hogy egyéniséget adjanak népünknek... Most mondhatjuk el igazán, hogy a függetlenségért és a nemzeti létért vívott csatát a nép nyerte meg.“ Azért idéztem Allende elnöknek ebből a beszédéből, mert rámutat a harc folyamatosságára : az a történelmi út, amelyet a chilei nép megtett a függetlenség kivívásáért folytatott küzdelemtől, Bernardo O’Higgins vezetésével, a végső és igazi győzelemig, amit a réz államosítása, azaz a gazdasági függetlenség megszerzése jelent — egységes egész. Ezek a napok bizonyára a réz történetének újabb lapjait fogják írni, amelyek — a maguk idején — bekerülnek majd a Quinta Normal-on lévő múzeum termeibe. Mert a jelen eseményei történelmi távlatúak. Itt, Sühtlagoban erőteljesen érezni, milyen mélységes felelősségtudat hatja át a tömegeket az ország új sorsa iránt. A legnagyobb próbatétel idején — amikor a nagy változások közepette természeti katasztrófa sújtotta az országot — mutatkozott meg teljes mértékben a chilei nép energiája. A legjobb műszaki-mérnöki kapacitásokat mozgósították, hogy a földrengés sújtotta övezeteket segítsék és gazdasági egységeik mielőbb újra termelhessenek. Munkaközösségek százainak elhatározásából egyöntetű, nemzeti vállalás született, arra, hogy mindenek ellenére, nem fog csökkenni a termelés üteme. A természeti csapás okozta szenvedés és a nehézségek nem tudták csökkenteni a lendületet, amely a chilei nép egész lényét áthatotta legjobb eszményei teljesülésének pillanatában. Hiszem, hogy múzeumba fognak kerülni azok az elnyűtt, megsárgult papírlapok, amelyek a földrengés sújtotta vidékekről is a helyeslés, az öröm üzeneteit hozták az államosítás aktusa után : gondosan megszórogatva, kisimított lapok, amelyeket a vizet, kenyeret szállító autókon juttattak el a fővárosba... És bizonyára megemlékeznek majd arról a mellékesnek látszó napi eseményről is, amelyről épp most olvastam a napilapokban : El Salvador bányaváros főutcáján táblacsere történt. A mindenható Anaconda társaság nevét viselő főutcát ezután Avenida 11 de Iulio-nak hívják. Mert ez jelkép : az Anaconda útját felváltotta 11 de Iulio útja — egész Chile számára... Elena Pop