Előre, 1971. szeptember (25. évfolyam, 7407-7432. szám)

1971-09-01 / 7407. szám

ELŐRE 4 oldal NAGYVILÁG • NAGYVILÁG • NAGYVILÁG • NAGYVILÁG • NAGYVILÁG • NAGYVILÁG „Csak az atomháborúnak lehetnek hasonló következményei"­ V­egyi háború — ezzel az összefoglaló címmel je­lent meg az Études viet­­namiennes, a Vietnam DK francia nyelvű idő­szaki folyóiratának egyik utóbbi száma. Tudományosan fel­dolgozott bizonyító tényanyagot, ta­nulmányokat, felmérő jelentéseket tartalmaz az amerikaiak Vietnam­ban folytatott vegyi háborújáról. Most került el hozzánk ez a folyó­irat, amikor Genfben a leszerelési bizottságban újra napirenden van a vegyi fegyverek betiltásának kér­dése. A közvélemény újra érzéke­nyen reagál a kérdésre. Az újsághí­reket elolvassuk, a rádiójelentése­ket meghallgatjuk, és sokszor erőt vesz rajtunk a türelmetlenség, a ne­hézkesen mozgó, bonyolult ügyme­netet követve. Jogos ez a türelmet­lenség és mégsem szabad lebecsül­nünk a részeredményeket — lépé­sek azok előre. Meggyorsításukért minden eszközzel folytatni kell a harcot. Súlyosan figyelmeztetnek er­re azok a tények is, amelyeket az egyszerű köntösű folyóirat lapjai ad­nak tudtak Ma már köztudott, hogy Vietnam­ban pusztító, kegyetlen vegyi há­borút is folytatnak az amerikaiak. A tanulmányok bevezetőjében a fo­lyóirat kifejezi, hogy taktikájuk a következő : elhitetni a világgal — és saját katonáikkal is, — hogy a le­­szőrt vegyszerek „ártalmatlan“ gyomirtók, rovarirtók és rágcsálók kipusztítására szánt szerek. Ők csak kísérleteznek és végeredményben „jót tesznek" az itt élő lakosság­nak. .. Ördögien kiagyalt taktika ez a porhintés a világközvélemény és a nemzetközi szervezetek szemébe, a­­mely ideig-óráig elaltathatja a ka­tonák lelkiismeretét is. Az agresszor számára a vegyi háború tiszta há­ború : a pilóta leszórja rakományát, nem is látja áldozatait. Álljunk meg itt — figyelmeztet az Etudes vietnamiennes. Nem titok ma már senki előtt, hogy az „ártal­matlan“ gyom- és rovarirtók a ka­tonai szakértők kezén milyen gyil­kos fegyverek lettek — és lehetnek. A legegyszerűbb módon is : ismé­telt és nagy adagokban való alkal­mazással. A Dél-Vietnamban hasz­nált gyomirtók leggyakoribbját, az „orange“ nevűt, amerikai szakértők szerint is már 1966-ban, amikor szó­rásuk megkezdődött, az amerikai mezőgazdasági előírásokhoz viszo­nyítva ötszörös koncentrációban al­kalmazták ; a New Yorker című lap 1970 februári cikke pedig már tizen­háromszoros koncentrációról írt. Lapunk hasábjain beszámoltunk már arról, hogy milyen hatással volt a vegyszerek alkalmazása Viet­nam érintett vidékeinek növényvilá­gára. A növények rohamos sebes­séggel elpusztulnak, a termés tönkre­megy, a talaj évekre terméketlenné válik, megváltozik az éghajlat, ál­latfajták pusztulnak ki. Nem térünk hát ki a folyóiratnak erre vonatkozó adataira. Mindez már magában véve is kétségbeejtő helyzetet teremt. A legmegrázóbb katasztrófa azonban a vegyszerek hatása a lakosságra néz­ve. Ez nem feltételezés — ez bebi­zonyított tény. 1967—1969 között a vegyi háború következményeként 1 263 000 mérgezésről tudnak és sok­ezer halálos esetről. S még mindig nem ez a legsúlyosabb. A Time ta­valy novemberi számában ezt írta : „A múlt évben a Cancera Intézet által végzett titkos tanulmány ké­telyeket fejezett ki az «orange» nevű készítménnyel kapcsolatosan. A laboratóriumban olyan kísérleti egerek, amelyek ezt a vegyszert kis mennyiségben belélegezték, halva­született utódokat hoztak világra és az élő utódok 35 százaléka torz­­szülött volt." 1969 óta a saigoni la­pok gyakran számolnak be olyan esetekről, amikor az amerikai re­pülőgépek által elszórt vegyszerek­kel fertőzött vidékeken az asszonyok torzszülötteket szültek, vagy súlyos veleszületett rendel­lenességekkel hoztak világra gyer­mekeket. Arthur Galston, a Yale Egyetem biológusa, a maga részéről ilyen következtetéseket vont le : „Vietnamban, ha egy nő olyan vegy­szerekkel szennyezett vizet iszik, a­­melyben a vegyszer telítettsége test­súlykilogrammonként eléri az 50 mg-ot és ez naponta ismétlődik, an­nak káros következményei lesznek utódaira nézve.“ Öttagú észak-vietnami orvoscso­port, Vietnam DK Orvosszövetségé­nek megbízásából, északra menekült dél-vietnamiak egy csoportján vég­zett vizsgálatokat. Az Études vietna­miennes közli végső konklúzióikat. „903 északra menekült dél-vietna­­min végeztük megfigyeléseinket Ha­noi kórházaiban és elszállásolási központjaiban. Közülük elszigetel­tünk egy 179 személyből álló cso­portot, amelynek tagjai két hónap­tól öt évig terjedő időt töltöttek vegyszerekkel fertőzött zónában és a vegyi háború közvetlen áldozatai voltak. Közülük 90 férfi, 19 nő — eb­ből 4 anya — és 70 hat-tizennégy év közötti gyermek­ —– írja tanul­mányában Ton That Tung profesz­­szor és négy orvostársa. Különleges súlyosságú tények derülnek ki vizs­gálataikból. Szinte minden áldozat esetében azonos a kórkép : kelle­metlen, de nem hosszantartó azon­nali hatás , és az ezt követő má­sodlagos hatás: azok a katasztrófá­it­ következmények, amelyek egyelő­re még csak részben mérhetők fel, mert az átörökléssel kapcsolatosak, az utódok létét veszélyeztetik. „A­­hogy a vegyi köd leszáll a földre, aki a zónában tartózkodik, a követ­kezőket érzi : erős klór- és DDT-szag marja a torkát, csípi a szemét , könnyezik, csurog az orra, orrán ke­resztül furcsa melegséget érez föl­felé haladni. Vég nélkül tüsszög, majd hányik, fejfájásról és kime­rültségről panaszkodik. Mindezek a tünetek 24 óra múlva csökkennek és három-négy nap múltán a beteg jobban lesz." A másodlagos hatások között a következőket említik az orvosok: hosszas és súlyos kime­rültségi állapot és átöröklési ártal­mak. Ez utóbbiak között a követke­zőket sorolják fel: súlyosan fertő­zött felnőtteknél kromoszóma-aber­ráció és kromoszóma elváltozások; az újszülötteknél veleszületett rend­ellenességek, amelyek a trisomye 21 néven ismert formában nyilvánul­nak meg, és más, még osztályozat­­lan veleszületett rendellenességek. Csak két esetet emelünk ki a tanulmányból. Nguyen Thi T. tízhónapos kislány, születésétől fog­va a trisomye 21 tüneteit mutat­ja, amely kisfejűséggel párosul. Any­ja Tran Thi C. 23 éves. Két hónapig — 1969 márciusától májusáig Quang Tun tartomány hegyvidékén lakott, ahol az amerikai repülők rendszere­sen szórtak vegyszereket. Egy reg­gelen szemtanúja volt egy ilyen szó­rásnak. Mikor a fehér köd leeresz­kedett a fákra, szemét csípni kezdte, orrában is érezte, könnyezett. Erős hányingert és hirtelen fáradtságot érzett. Estére a tünetek csökken­tek, három-négy nap múlva jobban lett. Ettől a reggeltől kezdve a vegy­szerek szórása naponta ismétlődött. Noha a vidéken termő gyökerekből nem evett, a ház közelében lévő forrásból ivott. 1969 májusában Észak-Vietnamba menekült, ahol decemberben, időnapelőtt hozta vi­lágra a kislányt. Hoang Thi Thu hároméves. Pro­filja tipikusan a trisomye 21-re vall : szétálló szemek, „betört orr“, félig nyitott száj, rövid karok és ujjak. Egyedül járni nem tud, csak az ágyba kapaszkodva, oldalra tesz né­hány lépést. Általános fizikai visz­­szamaradás jellemzi, a legegy­szerűbb, szokásos mozdulatok : a káremelés, nyelvkinyújtás igen las­san, nehezen megy, de egy bonyo­lultabb parancsot, például, hogy va­lamit nyújtson az anyjának, már nem tud végrehajtani. Beszédkész­sége igen korlátozott. A kisfiú szülei Quang Nam tar­tományban éltek 1964—1970 között. Ez a tartomány állandó, majdnem naponta ismétlődő szórásnak volt kitéve. Az anya, noha közvetlen fertőzés nem érte, négy éven ke­resztül az érintett területeken ter­mő gyökerekkel és rizzsel táplálko­zott. A gyermek ebben a zónában született, 1967 decemberében. Az orvosok legtöbb esetben a trisomye 21 nevű veleszületett rend­ellenességgel találkoztak. „Ismere­tes, hogy ez a fajta rendellenesség a kromoszóma-képlet elváltozása miatt jön létre, amit eddig az anya előrehaladott korának tulajdonítot­tak“. Ugyanezt a rendellenességet az utóbbi években még radioaktív sugárzás következményeként, vagy toxikus gyógyszerek szedése után is tapasztalták. „A gyermekeknél fenn­álló többféle, különböző típusú rend­ellenességek azt mutatják, hogy az anya és gyermeke többrendbeli fertőzéses ártalomnak volt kitéve — a fogamzás előtt és a terhesség alatt. A mi eseteink közül a toxikus fertőzés jelenlétét az is alátámaszt­ja, hogy mind a két gyermeknél igen súlyos strukturális kromoszóma­módosulásokat tapasztaltunk, amely hatszorosan felülmúlja a hirosimai atomkatasztrófa túlélőinél mutat­kozó hasonló jelenséget“. A tanulmány higgadt és tárgyila­gos okfejtése végül felháborodástól és aggodalomtól fűtött hangnak­ ad helyet: ,,Milyen jövő vár arra a lakosságra, amely a természetes környezet olyan felforgatásának van kitéve, ami nem kíméli, akárcsak az atom­háború, az ember kromoszóma-kin­csét sem? A rák — különösen a leukémia —, a torzszülések a legsú­lyosabb veszélyek, amelyektől tar­tanunk kell." Jelenleg a világ két pontján van hasonló tragikus sorsa a lakosságnak : Hirosimában és Nagaszakiban az atomtámadás túl­élőinek és Dél-Vietnamban a vegy­szeres támadást elszenvedett zónák lakosságának. „Klinikai megfigyelé­seink ugyanazt bizonyítják, mint az amerikai kutatók állat­kísérletei : a gyomirtók hosszas és bőséges hasz­nálata, az örökös szem- és nyálka­hártya bántalmak mellett a lakos­ság egészének jövőjét érinthetik“. „Volt-e, a háborúk történetében más háború, amelynek túlélőire ilyen embertelen sors várt, hacsak nem az atomháború?“ — kérdezik az észak-vietnami orvosok. Felhív­ják a figyelmet : a jövő szemszögé­ből a következményeket pontosan fel kell mérni. Az Études vietna­miennes tanulmányai megtették az első lépést. A közvéleménynek tud­­nia kell róluk, hogy egy pillanatra se feledkezzünk meg a harc szük­ségességéről. D. Mátray Erzsébet A legutóbbi cannes-i filmfesztivál egyik meglepetése volt Jerry Schatzberg amerikai rendező Pánik a Needle Parkban (Tű-park) című filmje. A film a kábítószer­­fogyasztás átkairól szól, és a történet New Yorkban, az itteni fő kábítószer-fogyasztó központban, a Needle Parkban játszódik le. Schatzberg különben híres fény­képész, akinek ez a második filmje. Az alábbiakban néhány részletet ragadunk kapcsolatos nyilatkozatából. Tévedés lenne azt hinni, hogy első filmem csupán a divattal és egy manekin életé­vel foglalkozott, és hogy a Needle Park egyszerű doku­­mentumfilm a kábítószer-élve­zet hatásáról, úgy ahogy azt egyesek Cannes-ben állították. Az egyedüli elem, amelyből ezt a következtetést lehetne levonni, az a cselekmény szín­helyével kapcsolatos szemé­lyes élményeim sokasága. De a Needle Park összes szerep­­lői hivatásos moziszínészek, bár kétségtelenül dolgozhat­tam volna rejtett kamerával, filmezhettem volna e kábító­szer-negyed tényleges látoga­tóit. Ezenkívül a kábítószerek problémája annyira mélyen beleágyazódott már az ame­rikai valóságba (különöskép­ ki a rendezőnek filmjével pen a televízió révén, amely minden este legalább egy csatornán dokumentációs mű­sort közöl), hogy a riportstí­­lus ma már nem győzi meg a nézőközönséget, így tehát a filmnyelvnek egyik-másik for­máját kellett alkalmaznom, összekapcsolva a dokumen­tumfilm hitelességét a játék­film művészi erejével. Ezért a két főszereplővel másfél hónapon át készültem a film forgatására. Éjjel-nappal a Needle Parkban voltam, szó­­baálltam az emberekkel, szív­tam magamba a negyed sa­játos levegőjét. Az összes fel­vételeket a helyszínen készí­tettem. A környezet hangula­tát ugyanis nem lehet újrate­remteni a stúdióban. Leg­alábbis ez esetben úgy érez­tem, hogy a filmet valóságos díszletek között kell lejátsza­ni, csak így lehet érzékeltetni, hogyan válnak egyesek a ká­bítószer áldozataivá. A film egy szerelem történe­tével példázza, hogyan öl ki a kábítószer az emberből mindent, ami szép és nemes, beleértve a szerelmet is. És fel akartam hívni a figyelmet egy másik igen veszélyes je­lenségre, arra, hogy a kábító­szer-fogyasztás a Needle Parkból, New York e szegény­negyedéből a polgárság kö­zéprétege felé terjed. Volt idő, amikor a kábítószer-fo­gyasztás maroknyi művész és a felső tízezer néhány tagjának „privilégiuma" volt, s ellenpó­lusként a társadalom páriái­nak menekvés­­módja a ke­serves valóság elől. A tragé­dia abban áll, hogy ma az egész társadalmat elkapta a kábítószer-járvány és nem le­het tudni sem azt, hogy mi­ként, sem azt, hogy mikor áll­ják útját ennek, így tehát filmem — anélkül, hogy a didakticizmus vétkébe esne, mentes minden kétértel­műségtől, ami a kábítószer­­fogyasztás testet-lelket ölő hatását illeti. Társadalmunkba ma már annyira befészkelte magát ez a rossz, hogy lehe­tetlen csupán célozgatni a kábítószerek hatására, esetleg érzelmekre hatni, vagy pedig üres szavakat pufogtatni va­lamilyen elképzelt erény ne­vében. Csakis a józan észhez lehet apellálni. Kétségtelen, hogy ezekért az állapotokért a társadalom a felelős. A kábítószer ma már mindenkinek a keze ügyé­ben áll. Három év óta min­denütt kapható heroin. Ezelőtt főképp az LSD volt kapható és a nem kevésbé veszélyes ma­rihuana cigaretta. A filmben az új a kábító­szer-élvezet romboló hatásá­nak kihangsúlyozása. Az álta­lam bemutatott kábítószer-fo­gyasztók három óránként in­jekciózzák magukat, hogy ele­jét vegyék a rohamnak. A heroin ugyanis gyengíti a szer­vezetet, és ezért az áldozatok­nak ahhoz, hogy „lebegjenek", egyre gyakrabban kell a dó­zis, vagy mind erősebb szere­ket kell használniuk. Ha nem veszik be idejében a „port, rosszul érzik magukat, fáj a fejük. Filmemben érzékelte­tem, hogy a kábítószer-élvezet olyan folyamat, amelyből ele­inte könnyű kiszabadulni, de később bűvös körré válik,­­ nincs menekvés. Természetesen elvileg fenn­áll a gyógyulás lehetősége is, léteznek „volt kábítószer-fo­gyasztók", de túl kevés a kór­ház, ezenkívül a városok is csökkenti ez erre fordított kiadásokat, s a meglevő kór­házak mindössze 18 hónapos gyógykezelési időszakot ír­nak elő, ez viszont túl kevés a teljes felgyógyuláshoz. Filmem nem lélektani film. Csupán a kábítószer-élvezők világát akartam a maga nyers valóságában bemutatni. ---------------------:—­ A New York-i utcán összeesik egy kábító­szertől elkábult nő . PÁNIK A NEEDLE PARKBAN A­zok között a nagy hord­erejű kérdések között, a­­melyeket korunk az em­beriség elé állít, kétség­telenül elsők között van az energiatermelés kér­dése. A világ villamosenergia fo­gyasztását ma már csillagászati számokban lehet csak kifejezni. Eze­ket a számokat nehezebben érzé­keljük, mint a kézzel fogható pél­dát. Érzékeltessük ezért az olvasó­hoz közelebb álló módon ezt a je­lenséget : a négy millió lakosú Leningrádban egy érdekes meccs­közvetítés napján a televíziós ké­szülékek ötször annyi villanyára­mot fogyasztanak, mint amennyi a Volhov folyón lévő vízierőmű egynapi termelése... S minden­ki tudja, hogy a tévé nem a „legéhesebb" áramfogyasztó. Az energiatermelés hagyományos nyersanyagai : a szén, a kőolaj, gáz, még ma is fő energiaszolgál­tatók. A tartalékok, amelyek a fej­lődés üteméhez viszonyítva nem is olyan nagyok, rohamosan fogynak és nem termelődnek újra. Éppen ebből kiindulva, már az emberiség közeljövőjében az energiatermelés mindenekelőtt az atomenergia fel­­használására támaszkodik. P. Laza­­rov szovjet tudós számításokat vég­zett, amelyekből az derül ki, hogy a jelenlegi nukleáris üzemanyag­források 50 000 évre el tudják látni az emberiséget. A Szovjetunióban már a jelenlegi ötéves terv végéig, 1975-ig, az atomerőművek az energia többlet­­termelés 12 százalékát adják majd, azaz 6-8 millió kilowattórát. De az elkövetkező 10-12 évben 30 millió kilowatt beépített kapacitású atom­­centrálék fognak működni. Ez azt jelenti, hogy a Szovjetunió, amely tizenhét évvel ezelőtt kezdemé­nyezte az atomenergia békés fel­­használását, most újabb lépést tesz előre ez irányban És ezen a terü­leten, amely a kutatásban és ter­vezésben jelentős anyagi befekteté­seket igényel, a Szovjetunió számos baráti országnak nyújt segítséget. Azoknak a tudományos intéze­teknek egyike, ahol a különleges fontosságú kísérletek folynak ilyen rendeltetésű atomreaktorok építésé­re, a Volga mentén, Uljanovszktól mintegy 100 km-re, a Melekessz vá­roskát körülvevő fenyvesekben van. A néhány évvel ezelőtt kikísérlete­zett BR-5, az első neutrongyorsító reaktorok egyikének „leszármazott­ját“, a BOR-60 kísérleti reaktort még 1968-ban adták használatba Melekesszben. A szakemberek úgy vélik, hogy az a 60 000 kw telje­sítőképességű reaktor lesz a leg­megfelelőbb prototípusa a gazda­sági célú atomerőműveknek. Egyéb­ként ez már nem is a jövő terve, mert Kazahsztánban, a Mangislak félsziget kopár, de nyersanyagkin­csekben - kőolajban, gázban stb. - gazdag vidékén már épül és nem­sokára készen is lesz egy atom­erőmű, amely máris, 350 000 kwh áramot termel, és nemcsak a kiala­kuló Iparközpontot látja el áram­mal, hanem a vízszegény vidéken a Kaspi-tenger vizének sótalanítására is felhasználják. Az Uralban, Sev­­csenko várostól északra a Belo­­jarszkaja ato­mcentráléban most épül a harmadik, blokk. Ez a cent­­rálé is a szerény BR-5 leszárma­zottja, noha 60QCO0 kwh villamos­áramot termel. Ugyancsak gyorsan fejlődik a hő­­neutronos rendszerű reaktorokkal dolgozó atom­energetika is. Míg az ilyen rendszerű Novovoronyezsszki erőmű első blokkja 210 000 kw-os, a második 36­5 000 kw-os, a Lening­rádban épülő atomerőműben már egy-egy blokk kapacitása 1 millió kw lesz. S ez a lépésről-lépésre történő fejlődés, a Volga menti „atom-egye­­tem“-nek is nevezett központ, Me­­lekessz kísérletei alapján bontako­zik ki. Ez - amint vázoltuk is - nemcsak a holnap kutatási terve, hanem a ma mindennapos gya­korlati munkája, amelyet óriási számú szakember a jövő energia ellátása érdekében végez. I. Nehamkin szovjet újságíró MELEKESSZ -a békés célú atomenergia fellegvára MELEKESSZ - AZ ATOM­EGYETEM 1971. SZEPT. 1. SZERDA A RÉZ TÖRTÉNETE A QUINTA NORMÁLON­ ­...Santiago de Chile szívében, a Quinta Nor­­mal-on, a chilei Nemzeti Múzeum sok külföldi és chilei látogatót vonz ezekben a napokban. Termeiben nemrég nyílt meg egy különös aktua­­lítású kiállítás: a réz tör­ténete. Múltat idéz és jövőt vázol ez a kiállítás: a szerszámok, azoktól az egyszerű eszközöktől, a­­melyekkel az őslakók — Pablo Neruda szavai sze­rint — „ébresztették az idő zsibbadásából“ az ér­cet, egészen a modern rézfinomítók bonyolult berendezéséig, a számok — a kezdeti évi 15 ezer tonnától a mai több mint félmillió tonna finomított tisztafémig, a fényképek — a börtön felé vonszolt felkelő bányásztól az él­jenző sokaságig, amely a réz államosítását üdvö­zölte július 11-én... A Chuquicamata bánya am­fiteátrumszerű telepének óriási képe fölött — eb­ben a bányában lépcső­zetes, külszíni fejtésben termelik ki a rézércet — az Anaconda társaság, az­­egyik volt bányamono­pólium, évi profitjának összege: 82 millió dollár — vastag tusvonallal át­húzva. Ez már az álla­mosítás tette... Adatok, dokumentu­mok bizonyítják itt, a Quinta Normal tágas termeiben, hogy a július 11-i aktus több évtizedes harcban gyökerezik, a­melynek során a chilei munkásosztály nem egy alkalommal hozott márál­dozatot. Ezekre az össze­függésekre utalt Salvador Allende elnök, a réz ál­lamosításának másnap­ján, Rancagua munkás­városban, az El Teniente bánya közelében, a Hő­sök terén mondott beszé­dében : „Nem lehetett volna jobb helyet találni arra, hogy mint az állam elnöke, a hazához szól­jak, mint Rancaguában a Hősök terét. Itt még él a tegnapi nap, az a hősi múlt, amikor a nép leg­jobb fiai életüket ál­dozták, hogy egyéniséget adjanak népünknek... Most mondhatjuk el iga­zán, hogy a függetlensé­gért és a nemzeti létért vívott csatát a nép nyer­te meg.“ Azért idéztem Allende elnöknek ebből a beszédéből, mert rá­mutat a harc folyama­tosságára : az a történel­mi út, amelyet a chilei nép megtett a független­ség kivívásáért folytatott küzdelemtől, Bernardo O’Higgins vezetésével, a végső és igazi győzele­mig, amit a réz államo­sítása, azaz a gazdasági függetlenség megszerzése jelent — egységes egész. Ezek a napok bizonyá­ra a réz történetének ú­­jabb lapjait fogják írni, amelyek — a maguk ide­jén — bekerülnek majd a Quinta Normal-on lévő múzeum termeibe. Mert a jelen eseményei tör­ténelmi távlatú­ak. Itt, Sühtlagoban erőteljesen érezni, milyen mélységes felelősségtudat hatja át a tömegeket az ország új sorsa iránt. A legna­gyobb próbatétel idején — amikor a nagy válto­zások közepette termé­szeti katasztrófa sújtotta az országot — mutatko­zott meg teljes mérték­ben a chilei nép ener­giája. A legjobb műsza­ki-mérnöki kapacitáso­kat mozgósították, hogy a föl­drengés­ sújtotta öve­zeteket segítsék és gaz­dasági egységeik mielőbb újra termelhessenek. Munkaközösségek százai­nak elhatározásából egy­öntetű, nemzeti vállalás született, arra, hogy min­denek ellenére, nem fog csökkenni a termelés ü­­teme. A természeti csa­pás okozta szenvedés és a nehézségek nem tudták csökkenteni a lendületet, amely a chilei nép egész lényét áthatotta legjobb eszményei teljesülésének pillanatában. Hiszem, hogy múzeum­ba fognak kerülni azok az elnyűtt, megsárgult papírlapok, amelyek a földrengés sújtotta vidé­kekről is a helyeslés, az öröm üzeneteit hozták az államosítás aktusa után : gondosan megszórogatva, kisimított lapok, ame­lyeket a vizet, kenyeret szállító autókon juttat­tak el a fővárosba... És bizonyára megemlékez­nek majd arról a mellé­kesnek látszó napi ese­ményről is, amelyről épp most olvastam a na­pilapokban : El Salvador bányaváros főutcáján táblacsere történt. A mindenható Anaconda társaság nevét viselő fő­utcát ezután Avenida 11 de Iulio-nak hívják. Mert ez jelkép : az Anaconda útját felváltotta 11 de Iulio útja — egész Chile számára... Elena Pop

Next