Előre, 1972. október (26. évfolyam, 7745-7770. szám)

1972-10-01 / 7745. szám

1972. OKTÓBER 1. 125 • VASÁRNAP • VASÁRNAP • VASÁRNAP • — Tudja-e, hogy sokan irigy­­lik magát, Józsi bácsi? — Mi van rajtam irigyelni való? Ez a hivatal? Nem való csak magamfajta nyugdíjas em­bernek. Másnak kinek lenne tü­relme elbabrálni a nyugtákkal, fél napig egyedül ülni ebben az „irodában“, amely egyben rak­tár, posta, főnöki szoba és sep­rűtartó, máskor meg hajnaltól napszálltáig szaladgálni a vil­lák között, ágyhuzatot cserélget­ni, beázott tetőt javítani, eszem­be se jut hirtelen, mi minden szakadhat a nyakamba néha ... — Látja, a nyugalmát is lehet irigyelni, azt, hogy soha nem jön ki a sodrából. — Azt csak én tudom, hogy hányszor nyelem le a mérgemet. Vagy a nagy magányosságomat irigylik? — Leginkább azt. Itt él, a vi­lág tetején nyáron-télen, a feny­vesek, a tiszta napsütés, a bor­vizek hazájában. — Jól van, ezt elismerem. Hogy tudniillik nekem is ked­vemre való ez a havasi biroda­lom. Ezért jöttem fel ide, ezért vállaltam a magányos szolgála­tot. Pedig telente sokszor erő­sen elunom magamat, kívánko­zom a faluba. De legfennebb egy-két napra mehetek le. — Télen nincsenek gyógyu­lást kereső vendégek itt, a szent­­imrei büdösgödör tájékán, a Hargita tetején. Miért kell fenn­maradnia? — Mióta megnyílt a bánya,­­ a villák gondnokának télen is itt a helye. Ki is adunk a vil­lákból a bányászoknak, meg itt marad a felszerelés, a fürdő va­gyona, jó, ha rajta tartja az em­ber a szemét. Kiváltképpen, ha felelős érte. Meg aztán jönnek a levelek, már januárban jelent­keznek a nyári vendégek. A le­velekre pedig azonnal válaszol­ni kell, így szoktam ezt meg én már falusi elöljáró koromban. Mikor csomortáni bíró voltam ... — Hány vendéget fogad ez a fürdőtelep nyáron, mikor tele van? — Ez mindig tele van. Azért jelentkeznek a törzslakók már januárban. Sokan csak annyit írnak: az idén is igényt tartok a szobámra. Én már tudom, me­lyik szobáról van szó. Ismerem a vendégeinket mind­ a nevü­ket, a szokásaikat, a lakóhelyü­ket. Van, aki már tizenhét eszten­deje itt tölti a nyári szabadságát. Veress Jolánka, a bukaresti iparművésznő, biztosan maga is jól ismeri, hiszen régi vendé­günk ... De új vendégeink is érkeznek minden évben. Itt, a „központban" felépítettük eze­ket a deszkaházikókat, hogy többen elférjenek. Mi a fürdő­telepen egyszerre százötven em­bert tudunk elszállásolni. De jönnek a magánvillákba is, meg jönnek sátrakkal, leverik a tisz­táson és egy hoppra még egy falucska támad a Hargita tete­jén. Vásárhelyről égi­ csoport nyugdíjas szokott feljönni ide, sátorlakók, vidáman, felfrissülve mennek innen haza. — Hát mégis jogosan irigy­lik magát. Bakos József, hogy örökké tartó ez a havasi frisse­­sége. — Nem is panaszkodom. Ha nem tetszenék, hazamennék. A kenyerem otthon is megvan, nyugdíjas vagyok, jól tudja. — Itt tartja a havasi roman­tika ... Pedig maga nem is ha­vasi ember, lent, a faluban töl­tötte el eddigi életét. — Most a vendégeim tarta­nak itt legjobban. Azért per­sze a havasnak megvan a ma­ga romantikája. De a vendégeim örömének tudok örülni igazán. Ha újságolják, hogy egy évre megint megszabadultak a reu­ma hasogatásaitól, a derékfá­jástól, az álmatlan téli éjsza­káktól. Ilyenkor úgy érzem, hogy én szabadítottam meg őket a fáj­dalomtól. Pedig csak szállást adok nekik, leszakítom az ebéd­jegyeket, kiosztom a postát. — Ennek a büdösgödörnek igazi rajongói vannak, úgy ta­pasztaltam. — Lehetnek is. Híres orvos­­professzorok ajánlják, meg hát az emberek tapasztalata vonzza ide a betegeket. Hoztak ide o­­lyant is, aki meg se tudott moz­dulni s két-három esztendő múl­va a lábán indult haza. Vagy jöttek bőrbetegek, akiket a ké­nes kigőzölgés meggyógyított. De hát én nem tudom megma­gyarázni ennek az okát, orvos kell hozzá. Ha azonban Málnási professzor úr úgy ragaszkodik ehhez a fürdőhöz, akkor ő jól ismeri a büdösgödör erejét. — Pedig ez tulajdonképpen nem is a régi gödör. Azt a bá­nyakitermelés felgyorsulása óta nem lehet használni. A gáz el­szökött belőle. — Úgy ástuk ezt, a másik he­lyett, a kantin fölött. De lehet, hogy innen is tovább kell köl­­töznünk­. — És akkor? — Két kilométerre innen, a Bányapatakánál van egy másik büdösgödör, egy másik mofetta, a borvíz is jó ott, a levegő u­­gyanilyen. Esetleg odaköltö­zünk. — Oda is elmegy a fürdőte­leppel ? — És én. — Látom, mégis valami titkos romantika tartja, itt. Mert nem is nagyon reumás, hogy azért maradna. Árulja el, Józsi bácsi, miért ragaszkodik úgy a szent­­imrei fürdőtelephez? Úgy él itt, mint valami különös Úz Bence. Ez a piros zsinóros székely ha­risnya még romantikusabbá te­szi az alakját. Egyedül maga hordja még a környéken. — Elárulhatom, ha csakugyan kiváncsi, hogy mi az én roman­tikám itt, a havas tetején. Nem medvekaland vagy orvvadászat vagy ilyesmi. Nincs már med­vekaland, nincs farkasjárás, au­tóbusz jön fel ide Csíkszeredá­ból, gondozott, jó úton. Én világ­életemben mozogni, tenni-venni szerettem, felelni valamiért, gon­doskodni, töprengeni. A nyugdí­jasnak pedig valahogy az az osz­tályrésze, hogy pihenjen, hiszen eleget­­szaladgált az életben, üljön ki a padra, nézze maga körül a lüktető életet, amelyből úgy kiesett, mint a szekérből a kocsis, ha elkaptak a lovak. — Itt fenn, se éppen a lüktető élet hajtja, ahogy maga mondja. — Lent, a faluban is talál­nék munkát magamnak. Ez az embertől függ. Aki nem akar tétlenkedni, annak a dolog a ke­zébe szalad. De ott lent más lenne. Csak a segítsége lehetnék már másnak. Itt a magam ura és segítsége vagyok. Tudom, hogy nem hanyagolhatok el semmit, mert másoknak kellemetlensége származna belőle. Tudom, hogy százötven ember napi gondja van reám bízva. Még beteg se voltam, mióta elvállaltam ezt a munkát. A betegség is tudja, hogy most nincs időm törődni vele. Pedig volt úgy, hogy az asztal tetején háltam. Késő este jöttek vendégek, nem voltak be­jelentve, ágy, szálláshely sehol. Na, aludjanak az én ágyamban, mondtam. Nekem még van egy külön, dugott szállásom. Reggel látták, hogy az asztal tete­jén töltöttem az éjszakát... De még meg se fájdult tőle az ol­dalam. — Azt, hogy itt a maga ura, nem egészen értem, Józsi bácsi. Hiszen Csíkszentkirályból, a nép­tanácstól jön a parancs erre, arra, onnan igazítják a maga nagy önállóságát. — Na látja, ebben téved, de nagyot. Onnan csak azt üzenik, hogy kinek szorítsak még he­lyet, mi legyen az ebéd meg a vacsora. De havasi vihar után, mikor a villámok az ember lába alatt cikáznak a hegyoldalban, kinek nyílik meg először a meg­­tépászott havas? Kitől kér segít­séget? Ki ver ösvényt, ki ültet fát, ki örül elsőnek a természet­tel vagy ki szomorkodik a szo­morúságán? A nap, a szél, a víz alkothat úgy kedvére, mint én itt fenn. Ha csak egy követ te­szek is odébb. Mióta a havason lakom, elfelejtem, hogy öreg va­gyok. A nyugdíjat is elfelejtet­tem, az esztendőket, mindent. Re­ám ragadt valami a természetből, az sem ismeri az öregedést... „ELFELEJTETTEM, HOGY ÖREG VAGYOK é­ s.­ BEKE GYÖRGY riportja . FENT:­­ Kazinczy Magda Erdő (faliszőnyeg) LENT: Kazinczy Gábor Alkotás (litográfia) A­mint a munkavezető és a helyettese oda­érkezett, a kis erdei tisztáson, elült a szó. Kettőjük közül a he­lyettes volt a vesze­delmesebb. Úgy ki tudta forgatni a leg­ártatlanabb megjegyzés értelmét is, hogy az mindjárt veszedelmes lází­­tásnak tűnt. Végignézett az embe­ren, és akin ő így végignézett, tud­hatta, hogy amikor a hét végén haza megy, otthon már várja a katonai behívó, vitték ki a frontra meghalni." Jobb volt hát hallgatni. Különben is ebédeltek. Csöndben. Fejüket lehajtva, s szemüket lesüt­ve. Ahogy a nyáj szokott legelni. Javában nyelték a puliszkát, a­­mikor a völgyből a kis mozdony elnyújtott füttye hatolt fel hozzá­juk. A völgy alsó végében harsant fel, s a felsőben ült el, majd ugyan­ott ismét felharsant, és egyre har­sogott, végig a völgyön; olyan volt, mint egy fel-feljajduló segélykiáltás. — Ez a mozdonyvezető már kezd az idegemre menni! — jegyezte meg a munkavezető. — Nekem, uram, már négy éve megy az idegemre — mondta a he­lyettese —, de még a hadnagy urat is leintették. Merthogy az igazgató úr szerint „nélkülözhetetlen“ ... — Ha ő azt mondja, hát úgy is van! — szólt rá a munkavezető rendreutasítón és kicsit utálkozva is, mert a helyettese is az idegeire ment már a nagyképű ügybuzgal­mával. Az égzengető füttyögés a pulisz­kájuk fölé hajló embereket is kezd­te nyugtalanítani. Mi lelte Biva­lyost? Alighanem nagyon dühös le­het valamiért, hogy akkora zene­banát csap tolatás közben ott lent, a végállomáson ... Csak Circium tudta, hogy mindez neki szól. Bi­valyos azt jelzi, hogy ő tüstént menjen le hozzá. De neki ehhez semmi kedve sem volt. Fájt a dere­ka. . Ha Bivalyosnak olyan fontos, hát jöjjön fel hozzá. Szép óvatosan lecsúsztatta a fenekét a rönkről, amelyen ült, és elnyúlt a finom, hűvös pázsiton, még a kalapját is az arcára borította, hogy ő most pihen, alszik, nem is hallja a zene­bonát. Nem, na! Nem megy le. Jöjjön ő! Csakhogy Bivalyos megfigyelés alatt állott, még a vadászpuskáját is elvették, nem volt szabad a he­gyekben járnia. Micsoda?! Még a vasúti töltésről sem léphetett le. Ő viszont könnyen meg­játszhatta a mozdulni is alig tudó beteget. Mert két évvel azelőtt csakugyan úgy feküdt az ágyán, megmerevedve, nem is tudta már mennyi ideig, enni is csak akkor evett, ha etet­ték. A családja meg már azzal a gondolattal volt, hogy minek is etessék, amikor hamarosan úgyis meghal. S ő is beletörődött, hogy rajta már csak a halál segíthet. Aztán egy vasárnap beállított hoz­zájuk Gátér. Na, ő se a régi már, amilyen negyedszázaddal azelőtt volt, őrmester korában, Zsitovka alatt. Lovon ült, kihúzta a kard­ját. „Lenin nevében — utánam, proletárok! Hurrá!“ — és egy óra múlva az övék volt Zsitovka... Bi­zony azóta megöregedtek. De a barátság megmaradt. Hát téged mi lett, hogy a híredet se halljuk? Elmagyarázta neki, hogy ez­­ ez a baja. Erre ez a csontos, behemót nagy ember elkezdett kiabálni, le­hordta mindennek a fiait meg a vejeit, hogy szégyelljék magukat, süljön ki a szemük, elnézik az ap­juk kínlódását, miért nem viszik orvoshoz?! Vele meg úgy bánt, mint egy gyerekkel. Kiemelte az ágyból, a hátára vette, s úgy vitte lefelé. De megemberelték magukat a fiai meg a vejei is. Utánuk eredtek, s amikor Gátér már nem bírta, ők vitték felváltva le, a végállomásig. Onnan Gátér visszaküldte őket. Bi­valyossal együtt feltették a vonat­ra, és levitték a telepre. Ott aztán az orvos beléje nyomott vagy ezer injekciót, a fene számolta, hogy mennyit, de az biztos, hogy nagyon sokat. Egy fürdőhelyre is elvitték. Miből? Nem mondták. De tudta ő azt anélkül is. Az egész költséget Bivalyos állta. Szó se róla, van neki miből, mert hát egy mozdony­­vezető — az mozdonyvezető... Jól van na, megy már. Bivalyos tudta, milyen kínt okoz neki min­den lépés, ha mégis hívja, annak nagyon komoly oka lehetett. Meg kellett játszania, hogy nem bír fel­kelni a földről, két fiatalabb társa meg engedélyt kért a munkaveze­tőtől, hogy elvihessék a kaptató te­tejéig. — Onnan — mondták — le­viszi az út... Ledöcögött az aljba, szétnézett, nem figyeli-e valaki, de nem fi­gyelte senki. Felkapaszkodott a személyszállító kupéba, és csönde­sen beült az egyik sarokba. Ha va­laki kérdi, hát majd azt mondja, megy az orvoshoz. De nem kérde­zett senki semmit. Bivalyos is majd csak lent, a telepen ment oda hozzá. — Menj a lakásomra — súgta oda neki amúgy félszájból —, mindjárt jövök én is. Gátér már ott van. S csakugyan ott találta, és nem­sokára Bivalyos is haza­jött. Hárman ültek az asztal körül. A nap már lenyugodott. A szobában félhomály volt. Gátér mellén virí­tott a sárga csillag. Rossz volt néz­ni. Bivalyos rászólt, hogy vesse le a kabátját. Nem fogadott szót. Me­reven nézett maga elé. Hosszú, mé­lyen barázdált arca halálszürke volt, csontos teste megroskadt, el­­ernyedt. Circium egyre csak nézte, és nem tudta, mit gondoljon. Biva­lyos ideges mozdulatokkal rágyúj­tott, majd az asztalra csapott, és rárivallt Gáterre. — Hagyd abba! Gáter szemhéja csukva volt, fá­radtan felnyitotta. — Mit hagyjak abba? — kérdezte. — Itt testvérek között vagy! — Tudom... — s megint lezárta szemhéját. Másnap családostul be kellett vonulnia a legközelebbi kisváros­ban létesített gettóba, és abban, ahogy ezt a „tudaom“-ot kimondta, benne volt, hogy mit ér vele, ha itt testvérek között ül is, amikor az embertelen megaláztatások kínos kínjáról még itt sem feledkezhet meg egy pillanatra sem? Bivalyos szívta-fújta a füstöt. — Itt maradsz! — mondta. — Elrej­tünk ... — Persze! — bólintott Cirdum — Bízd csak ránk ... De Gátér hitetlenkedve rázta a fejét, és miközben felnyitotta vas­tag szemhéját, azt kérdezte: — Hogy? Bivalyosnak kész terve volt. Cir­dum kilopja a telepről, és elmegy vele a szarvasszegi állomásig. Ő­ maga addig a feleségét bújtatja el. Gátor ne féljen, biztos helyet talált neki, nem is nagyon messze. Ez­után besüti a mozdonyt, és még virradat előtt elindul a hegyekbe. Szarvasszegen felveszi őket, és fel­fut velük a lesi kanyarig. Ott ők ket­ten leszállnak, és a többi a Cirdum dolga lesz. Cirdum erre megint bó­lintott: bízzák csak rá! De Gátér ezúttal még a szemhéját sem nyi­totta fel. Halálszürke arca merev volt, mozdulatlan és kifejezéstelen. Cirdum persze tudta, hogy nem halhatott meg, mégis olyan ijesztő érzése támadt, hogy ez az ember halott. Rátette kezét a kezére. — Gátor! — és szeliden rázni kezdte. Erre felnézett, ajkán kis mosoly­féle vonaglott, de aztán ismét le­zárta szemhéját. Bivalyos ismerte a barátját. Most — igyekezett kitalálni a gondolatát — biztosan azt gondolja: jó, elbúj­tatták, de mindent jegyre árulnak, és tőlünk elvették élelmiszerje­gyeinket; nem vehetjük ki a szá­tokból a falatot! Ezért ezt mondta neki: — Légy észnél, Gátér! Ti csak bújjatok el, a többi a mi dol­gunk! De Gátér szemhéja erre sem nyílt fel. — És a családom? — kérdezte. Circium száján kész volt a vá­lasz. — őket is elbújtatjuk, ne félj! — de maga is érezte, hogy a hangja közben elbizonytalanodik. Bivalyosra nézett. Zsitovka alatt is ő volt a politikai biztos helyettese, és akkor is ő mondta meg, hogy mit kell tenniük. Bivalyoson azonban olyan ide­gesség lett úrrá, mint még soha. Agyában kezdettől fogva ott vib­rált a félelem attól, hogy a barátja adott pillanatban megkérdi: „és a családom?“ ... Nem mintha nem akarta volna Gátér családjának tagjait is elrejteni, vagy mintha nem lett volna jó rejtekhelyük szá­mukra is. De minden erre vonatko­zó elképzelése leküzdhetetlen aka­dályokba ütközött. Gátér három fiát kivitték a front­ra aknát szedni. Maradt utánuk három asszony és nyolc unoka; a kilencediknek az elmúlt napokban adott életet a legkisebbik menye. A fiatalasszonynak a szülés után (Folytatása a 4. oldalon) Somlyai LászlóFÜTTYJELZÉSEK REGÉNYRÉSZLET KISS JENŐ 60 ÉVES A romániai magyar irodalom félévszázados kalendáriumából egyre jelentkeznek az évfor­dulók, újabb határidők telnek le, s figyelmeztetnek a múló idő­re. Egy kép van előttem, évtize­dekkel ezelőtt látott kép, vala­melyik, két világháború közti írótalálkozóról, talán a maros­­vécsi fák alatt ülnek-állnak tí­­zen-tizenöten, s a legfiatalabb köztük, azok számára is felis­merhető arcvonásokkal, akik csak mai arcát látják: Kiss Jenő. És Kiss Jenő ma 60 éves. Az eltelt évtizedek, az éppen kerek évfordulók ugyan nem jelente­nek sokat az ember életében, még akkor sem, ha egyre ünne­pélyesebben szokás köszönteni az évek növő oszlopán egyre fennebb bevésett születésnapo­kat. A költő ma fehér, de nem a hatvanadik esztendő tisztele­tére lepte bér a test hegycsú­csait, hanem az elmúlt idők emberi és irodalmi küzdelmei emlékére, lassan-lassan. Mi már Jenő bácsiztunk ezelőtt másfél­két évtizeddel, amikor először álltunk szerkesztői asztala elé, s ha meggondolom, eléggé siet­tünk, hiszen ezen az alapon ma­holnap nekünk is kijár a bácsi. A költő nem attól válik, attól nem válik bácsivá, hogy haja szürkül, fehéredik, hogy a kö­vetkező nemzedékek bizalmasan és tisztelettel így szólítják, nem attól, hogy egy ideje költészeté­nek kedves témája az unokákról tűnődni. Kiss Jenő mögött gaz­dag életmű áll és előtte — hisszük — gazdag évtizedek, munkás év­tizedek állnak még, hiszen al­kotó ereje teljében, sikerek kö­zepette és tervek mellett kö­szönthetjük ezen a születésnap­­on. Több évtizedes költői alk­o­­­tómunkája, értékes műfordítói tevékenysége is szerkesztői mun­kássága egyaránt jelentős helyet biztosít neki a hazai magyar kultúrában, irodalomban. Mun­kakedve, emberi és alkotói kö­vetkezetessége, szigorú műgond­ja, vitázó kedve ismeretében szívből kívánjuk, hogy a fehér hajhoz megérkező hetedik teljes évtized csak annyi legyen, mint egy jól sikerült költemény be­fejező mondata, mely után az ember már újra a jövőbeli ten­nivalók után néz. Lászlóffy Aladár Panek Zoltán két verse MÉLYSÉGMÁMOR­aut Rólam ne mondhassák: ilyen öreg, és már hazudik is. Ott a tenger, a tenger nem hazudik: nyomás kékje, közöny-tükör, mélységmámor-vonzás, tisztaság fegyelme, fénytörés humora, sejtelem-láthatár, hullámokon lovagló villám, el nem fogyó csúnyamagzatvíz, lemerülés-(öröm), felbukkanás-(félelem), keserűn elsózott szájíz, hajóroncs­­végleges-rémület, palackposta-elfojtott-leállás, ostoba- Trafalgar, vitorlák kiterített nagymosása. Partra vet egy szót a hullám: víziszony. Tengeren szomjazni: a halhatatlanság lehetetlensége, tűzhányó szigetek, lakatlan ország, találékony élet, homokbalit SOS, repülőhalak vágyódása, kékbálnák egymást segítő szép esetlensége, planktonok sokmillió tonna önfeláldozása, el-elhaló üzenet a Jóreménység foktól, apály és dagály, bölcsőt ringat valami, emberkéznek h­ánytűk sorra célbaremegnek.­­Felhozni egyetlen szem gyöngyöt, még ha tüdőnk megpattan is belé. Bobban ezer ü­ldőhólyagocska, gyöngyrózsák rejtettségből emelkednek ragyogásba — tenyerünkön türelmesen ott a tenger. Vagy felhoz egy gyöngy­gondolat, vagy feljövök buborékban. Ilyen öreg, és már nem hazudik. MADÁR­SIKOLY, (Cseh Gusztáv tollrajza alá) Micsoda kalicka: térítő terek, tér-idő rácsa, (repül a madár), hullámzó síkok, sikolyok hulláma, megkövült pillanat, (repül a madár), nem üt az óra, kiált a madár, szabadulni készül, (szárnyal a gondolat), falon függ, falat vág, örvénylő vonalak hálójában ráng, (repül a madár), rács már maga is: fogoly cipel börtönt, sikolt a kíntól, (repül a madár), elszállna, nem tud: küzdés a szabadság — halálig érte repül a madár. ARANYHAL avagy jó tett helyébe jót várt T­ávol-Keletről, kínai és ja­pán vizekből származik az aranyhal, mondják a szakemberek, ma világpol­gár, s mindenütt ott van, ahol a technikai civilizáció fölénybe került a természet­tel szemben. Elterjedése ösz­­szefügg a városiasodással, közterek szökőkutas meden­céiben él, állatkertek akvá­riumaiban, s még nagyobb számban együtt az emberrel a lakásban — hol öblös üveg­gömbben, melynek kavicsos alján égetett agyag várkas­tély ékeskedik, hol uborkás­­kantában, hol pedig tudomá­nyos gonddal felszerelt te­nyésztő­edényekben, amelyet LÍRAI TERMÉSZETRAJZ két villany fűt, fénycsövek­­ világítanak meg és tófenékre süllyedt fenyőkhöz hasonlatos növények árnyékolnak. Mondják, hogy mintegy kétszáz éve kezdett divatba jönni ; ez nagyjából megfelel az ipari forradalom kibonta­kozása, a munkaképes gőzgép feltalálása, a „black coun­­try“-k s a milliós nagyváro­­­­sok létrejötte korának. Íme­­ egy állat, állapíthatjuk meg vigasztalódva, melyet a tech-­­ nikai civilizáció fölénybe ke­­rülése nem kipusztított, ha­nem megszaporított, nem szű­­kebb élettérbe szorított, ha­nem egész földünkön elter­­­­jesztett; egy állat, amely mindaddig biztos jövőnek néz elébe, ameddig az ember jö­vője biztos, ameddig viszony­lagos jólétben s békében élünk — s amelyet éppen ez­ért különösen féltő gond il­let. Mikor kiemeltük őt egy­kori természetes környezeté­ből, ahol kevésbé aranyos pikkelyű, kevésbé piros testű kárász­társai élnek, sorsát a mi sorsunkhoz kötöttük , hogy nagyobb örömünket találjuk benne, alkalmatlanná tettük arra, hogy megállja helyét a szabad vizekben, kiválogatva legszebb, a ragadozó halak számára viszont a legkönnyebb prédát jelentő példányait, kultúrlényt neveltünk belőle, aminek magunk vagyunk, s most felelősséget kell vállal­nunk érte. Érdekes, hogy alakja ha­marabb tűnt fel a népkölté­szetben, mint tulajdon való­ságában megismerhettük vol­na. Megálmodta őt a mese­mondói ihlet? Nem hiszem, Veress Zoltán (Folytatása a 4. oldalon)

Next