Előre, 1973. március (27. évfolyam, 7872-7898. szám)
1973-03-01 / 7872. szám
•TERMÉSZETE• EMBER • TUDOMÁNY • TERMÉSZET • EMBER • TUDOMÁNY • MUNKATÁRSUNK MEGKÉRDEZTE MILYEN EREDMÉNYEKET MUTATHATNAK FEL AZ OKTATÁS, A KUTATÁS ÉS A TERMELÉS HÁRMAS EGYSÉGÉNEK MEGTEREMTÉSÉBEN ? VÁLASZOL 3 DANESCU ALEXANDRU egyetemi tanár, a műszaki tudományok doktora, a Bukaresti Politechnikai Intézet prorektora A műszaki-tudományos forradalom kibontakozása során az oktatás, a kutatás és a termelés egységének megteremtése egyre inkább a továbbhaladás feltételévé válik. A fővárosi pártszervezet januári konferenciáján erőteljesen hangsúlyozta ezt Nicolae Ceaușescu elvtárs. Az oktatás, a kutatás és a termelés kapcsolatának szorosabbá tételében a Bukaresti Politechnikai Intézet máris jelentős eredményt ért el. Ez iránt érdeklődtünk a kérdésben illetékes prorekturnál. — Véleménye szerint milyen általános és sajátos problémákat vet fel hazánkban a kutatás, az oktatás és termelés integrálódása a műszaki-tudományos forradalom körülményei között? — Köztudomású, hogy a pártvezetőség, személyesen Nicolae Ceaușescu elvtárs az utóbbi időben egyre gyakrabban hangsúlyozta, hogy szoros kapcsolatot kell létesítenünk az oktatás, a kutatás és a termelés között. Az Integrálódás a tudományos-technikai forradalom szerves része, s nagy jelentőségű a társadalom gazdasági fejlődése szempontjából, mivel a technika és a tudomány továbbfejlődése attól függ, hogy sikerül-e az ifjú szakembereket úgy felkészítenünk, hogy ne csak megtanulják, hanem alkalmazzák is mindazt, amit intézetünk tudásban adhat; ne csak lépést tartsanak a fejlődéssel, hanem váljanak a továbbhaladás motorjaivá. Egy UNESCO felmérésben, amelyet az elmúlt években készítettek, az országok gazdasági fejlettségének egyik kritériumaként az ezer lakosra jutó kutatók, illetve mérnökök száma is szerepelt. Hazánkban a felsőfokú oktatás — így a felső technikai oktatás is — mindig tapasztalhatta a pártvezetőség gondoskodását, mind a minőségi, mind a mennyiségi fejlesztés szempontjából. Beszédes bizonyítéka e gondoskodásnak intézetünk új, korszerű épülete, amely optimális feltételeket biztosít a diákok sokoldalú képzéséhez. Az oktatás, kutatás, termelés szerves egységének megvalósítására hazánk körülményei között a legmegfelelőbb út a technikai oktatásban az, ha a jövendő mérnököket nemcsak elméletileg készítjük fel, hanem gyakorlatilag is, vagyis már egyetemi hallgató korukban megismertetjük velük azokat a korszerű technológiai folyamatokat és eljárásokat, amelyeket hazánk nagy gyáraiban alkalmaznak, ha megismerik azokat a legújabb felszereléseket és gépeket, amelyekkel a mi laboratóriumainkban és műhelyeinkben még nem találkozhatnak. Nem cserélhetjük olyan gyorsan laboratóriumi berendezéseinket, mint az iparban. Lényeges az is, hogy a hallgatók már diák korukban tegyék meg az első lépéseket a tudományos kutatás területén. A műszaki-tudományos forradalom mai körülményei közepette, amikor már arról beszélhetünk, hogy az ismeretanyag tíz évenként közel megkétszereződik, arra is figyelmet kell fordítanunk a diákok felkészítésében, hogy megtanítsuk őket eligazodni ebben az ismeretözönben. Tudniuk kell, hogy a válogatás fő kritériuma: mi hasznos, mi alkalmazható körülményeink között. Az oktatás, kutatás, termelés integrálása során ezek az elvek vezérelnek. — Pártunk főtitkára december végén meglátogatta intézetüket s elismeréssel szólt eddigi eredményeikről. Elmondaná, hogyan tették meg az első lépéseket? — Az integrálódás érdekében több akciót indítottunk. Meg kell mondanom, hogy az első lépéseket kissé bátortalanul tettük meg. 1971 nyarán iskolaműhelyeket létesítettünk, amelyekben a diákok elsajátították a specialitásuk körébe tartozó mesterségek gyakorlásához szükséges ismereteket. Ugyanakkor termeltek is, kis méretekben, több fővárosi üzem számára készítettek megrendelésre alkatrészeket. Ugyanakkor tanerőink figyelme is fokozottabban a termelés felé fordult, hozzájárultak gyakorlati problémák megoldásához, egyes termelési folyamatok tökéletesítéséhez, több, az iparfejlesztéssel kapcsolatos technikai kérdést tisztáztak. — Az oktatás, kutatás, termelés egységének létrehozását feladatként fogalmazta meg az Országos Pártkonferencia. Az önök tevékenysége is bizonyára ekkor vált még eredményesebbé. — Valóban így történt. Az új tanév kezdetén tervet készítettünk, amelyet menetközben még tökéletesítettünk. Ennek alapján elsősorban arra törekedtünk, hogy tanerőink tudományos munkáját hangoljuk öszsze a termelés igényeivel. Minden technikai profilú katedránk több kutatási szerződést kötött az üzemekkel. Együttműködünk a termelésben dolgozó szakemberekkel az állami tervben szereplő feladatok megoldásában. Kutatást végzünk az ipar számára új technológiai eljárások bevezetésére, a gyártmányfejlesztésre, a hazai nyersanyagok megfelelőbb értékesítésére, a már gyártott termékek tökéletesítésére és a termelés megszervezésének a javítására. Intézetünk 140 ipari üzemmel, kombináttal, ipari központtal működik együtt, 1972-ben 200 tanulmány elkészítésére szerződtünk, a kifejtett munka értéke 24 millió lej. A minél hatékonyabb kutatás érdekében a tanszékeken olyan munkacsoportokat hoztunk létre, amelyekben tanerőink mellett részt vesznek a termelésben és az ipari kutató és tervező intézetekben dolgozó szakemberek is, így közös csoportjaink működnek az elektronika, az automatizálás, a gépészet, a fémipar és az ipari kémia terén. A fentieken kívül, bevontuk a tanszemélyzet tagjait a prototípusok kikísérletezésébe a kutatás, a tervezés és a kivitelezés szakaszában. A nálunk kikísérletezett prototípusok közül megemlítem az új fogaskerék megmunkáló gépet, egy újfajta nádarató berendezést és egy tökéletesített relét. Mindezeket — és azokat is, amelyeket nem soroltam fel — mind belföldön, mind külföldön szabadalmaztattuk. Megemlíteném még, hogy új technológiai eljárásokat dolgoztunk ki a vegyiparnak. Harmadik akciónk keretében az oktatási folyamat egy részét áthelyeztük az intézetből az üzemekbe, az üzemi laboratóriumokba és a kutató-tervező intézetekbe. Rendszeresen kijárunk előadásokat, szemináriumokat tartani, üzemi gyakorlatokra a Semanatoarea, az Electromagnetica, az Autobuzul, a Grivita Rosie, az Electronica üzembe, a szerszámgépgyárba és a kémiai kutató központba. — Beszélgetésünk elején említette, hogy az integrálódás a diákok gyakorlati felkészítését, az információk tengerében való eligazodási képességük fejlesztését is szolgálja. Az eredmény nyilván jobb, ha a hallgató a folyamat aktív részesének érzi magát. A végzős hallgatók idei diploma dolgozatai szinte teljes egészükben a termelés egy-egy gyakorlati vonatkozását tárgyalják, a hallgatók a dolgozataikhoz szükséges adatokat az üzemekben és a kutató intézetekben gyűjtik össze és dolgozzák fel. Ezenkívül a IV—V. éves hallgatók hetente két-három napot töltenek az üzemekben és az ipari kutató intézetekben. Egy másik forma, amely szintén az oktatás és a termelés kapcsolatának szorosabbá tételét szolgálja, a tervező laboratóriumok létrehozása volt. Intézetünkben jelenleg nyolc tervező laboratórium működik, az elektronikai, a gépészeti, a géptervezési, a mezőgazdasági gépészeti és a légi és űrjármű építészeti fakultásokon. A diákokat nagy elméleti és gyakorlati tudással és tapasztalattal rendelkező tanerők irányítják, s olyan terveken dolgoznak, amelyeket a bukaresti vállalatok igényeltek. Az elektronikai fakultáson a tervező laboratórium mellett egy kis üzem is működik. Még két akciónkról számolhatok be. Az egyik a diákok termelő tevékenysége, amit az idén még bővítettünk, a hallgatók megrendelésre dolgoznak az Industria Optica Románé, az Electronica, a Metalica és az Automatica gyárnak, több mint nyolc millió lej értékű terméket állítanak elő. Jelentős az oktatás, a kutatás és a termelés egységének megvalósításában a szakembercsere is, az üzemek és kutatóintézetek 250 szakembere vesz részt az oktatási folyamatban, s közel 200 tanerő működik a minisztériumok, ipari központok kollégiumaiban és az üzemek bizottságaiban. Mind a diákok, mind a tanszemélyzet örömmel fogadta ezeket a kezdeményezéseket, sok ötlettel járultak hozzá tökéletesítésükhöz, mindnyájan érzik, hogy az integrálódás megvalósításának aktív tényezői. Mindezt elmondottuk pártunk főtitkárának, Nicolae Ceaușescu elvtársnak is látogatása alkalmával. A továbbiakban igyekezni fogunk a tőle kapott értékes, újabb útmutatásoknak megfelelően továbbfejleszteni a megkezdett munkát. Kovács Erzsébet A párt X. kongresszusa s az Országos Pártkonferencia által kidolgozott gazdasági-társadalmi fejlesztési program megvalósítása az összes termelőerők szorosabb egybehangolását teszi szükségessé. Céljainkat csak úgy érhetjük el, ha ezt a nemzetgazdasági jelentőségű követelményt állandóan szem előtt tartjuk. A talajtan területén fejtem ki tevékenységem, ezért az említettekkel összefüggésben a mezőgazdasággal kapcsolatos feladatokra szorítkoznék. Köztudott, hogy szocialista mezőgazdaságunk az utóbbi években az ország történetében a legnagyobb hozamokat valósította meg. Nincs szándékomban most, hiszen ezek közismertek, elismételni az összes eredményeket. Inkább azt a gondolatot fejteném ki, hogy véleményem szerint a termelés fokozása érdekében még mindig nem használtuk ki eléggé a hazánk természeti adottságai kínálta lehetőségeket, az állam megteremtette műszaki-anyagi alapot. Állítom ezt a felelősségem teljes tudatában, több évtizedes profeszszori és kutatói mivoltom tapasztalatai alapján. Kötelességünk tehát, a párt útmutatásának szellemében, a lehető legrövidebb idő alatt megszüntetni azt a különbséget, ami az említett gazdasági potenciál és az elért eredmények között van. Szerintem a lehetőségek és a valóság közötti szintkülönbségnek egyik, s talán a leglényegesebb magyarázata a felsőfokú oktatás, a tudományos kutatás és a termelés közötti laza kapcsolatban keresendő. E három láncszem mindenike közös tényezőként döntően hozzájárulhat a mezőgazdasági termelés érezhető növeléséhez. Sajnos a tanügy, a kutatás és a termlés meglehetősen eltávolodott egymástól. Márpedig csakis szoros együttműködésük árán érhetünk el állandóan gazdag hozamokat, javíthatjuk a termékek minőségét, csökkenthetjük az áruk önköltségét. Tarthatatlan az a helyzet, hogy mellőzzük egymás tevékenységének ismeretét. Hisz ebből kára származik a gyakorlatnak, az oktatásnak, a kutatásnak egyaránt. A holtpontról sürgősen ki kell mozdulnunk. A kiutat a felsőfokú mezőgazdasági oktatás, a tudományos kutatás és a termelés integrációjában látom. Ez alatt korlátok nélküli együttműködést értek. Célunk, felelősségünk közös: mennyiségileg növelni, minőségileg javítani a termelést. Ennek érdekében szervesen egybe kell ötvözni az említett szektorokat, anélkül, hogy valamely is közülük elsőbbségi igényekkel lépne fel, mert ismerjük el, hogy az eltávolodásban hibásak mindhárom tevékenységi terület művelői. A kérdés az: hogyan valósítsuk meg az egybeötvözést? Többféle választ is adhatunk. A tanügyet áthelyezhetjük a termelési folyamatokba, egyesíthetjük a tanügyet a kutatással, természetesen e kapcsolatok mikéntjét pontosan tisztázni kell, meg kell állapítani ez esetben a termeléssel szembeni felelősséget. Mindez, vagy akár más megoldások hathatós segítséget nyújthatnak a mezőgazdaságnak, hogy termelőpotenciálját maradéktalanra kihasználhassa. Nyilvánvaló hiba lenne az összes helyzetekben sablonosan, azonos megoldásokat alkalmazni. S mikor ezt mondom, Nicolae Ceaușescu elvtárs útmutatására gondolok, amelyet a termelés, a tanügy és a kutatás integrációjával kapcsolatban fejtett ki. Mélységes meggyőződésem, hogy gazdasági fejlődésünknek egyik alapvető tényezője az integráció. Óvakodnunk kell azonban a formális megoldásoktól. Ha például a felsőfokú oktatási intézetek kádereit egyszerűen áthelyezzük a termelésbe, attól a mezőgazdaság még nem jut olyan varázsveszszőhöz, amelytől ugrásszerű fejlődésnek indul. A temesvári agrártudományi intézet jó tapasztalatokkal rendelkezik, ami a termeléssel való integrációt illeti. Sajnos, őszintén be kell vallanunk: tanügyi kádereink közül kevesen értették meg, hogy ebben az integrációban igenis tevékenykedniük kell. Pedig az ország nyugati megyei mezőgazdaságának további fejlesztése, az olyan kérdések megoldása, mint amilyen a szikes talajok feljavítása, a vizenyős területek termelőképességének növelése, a savas vegyhatású földek „meggyógyítása“ feltétlenül megköveteli a kutatás, a tanügy jelenlétét a termelésben, hiszen csakis együttes erőfeszítéssel növelhetjük a termelést ezeken a területeken. Integrációnk életrevalóságát bizonyítja az is, hogy útmutatásaink nyomán számos állattenyésztési farmon megszűnt a meddőség, az elvetélés, növekedett a termelés mutatószáma. Az intézetünk által kidolgozott kombinált takarmányozási szabványok alapján sok termelőegységben számottevően emelkedtek a hozamok. A dimási, szentmártoni (Arad megye) mtsz-ek országos hírű gazdasági megvalósításai nem utolsó sorban annak köszönhetők, hogy tanügyi kádereink is jelen voltak a szövetkezetekben, amikor el kellett dönteni valamely, a termelés szempontjából nagy horderejű problémát. Ez is az integráció egyik megnyilvánulása. Mint már szólettam róla a baj az, hogy intézetünk káderei közül kevesen mondhatnák el felemelt fővel, hogy igenis szoros kapcsolataik vannak a termeléssel, hogy konkréten segítettek valamely szövetkezetet, farmot. Már ideig meg kell értenünk, hogy a pártunk főtitkára által megfogalmazott integráció csakis tettekben, tényekben juthat kifejezésre. A mezőgazdaság fejlesztése valamennyiünktől szenvedélyes munkát kér — mindenekelőtt szakmai illetékességet — bármilyen termelési kérdésről legyen szó. Szocialista mezőgazdaságunk úgy érheti el az állami támogatás arányának megfelelő színvonalát, ha a gyakorlati szakemberek, kutatók, tanügyi káderek jelenlétét is szüntelenül érzi a termelés. ...ÉS MI A HELYZET TEMESVÁRON ? ELMONDJA: C. V. OPREA docens doktor, a temesvári Agrártudományi Intézet érdemes professzora HALBÓL TEJ Sok fejlődő országban nagy problémát okoz a lakosságnak, különösen a gyermekeknek a szükséges fehérjékkel való ellátása. A chilei halászati intézet kutatói olyan eljárással kísérleteznek, amelynek segítségével halfehérjéből — pontosabban tengeri csukából — lehet tejet előállítani. A haltej előállítása során eltávolítják a nemkívánatos zamot és színezőanyagot, lipoidokat adagolnak a folyadékhoz, majd megszárítják. A szárított végtermék 65—80 százalék megfelelő aminosav-összetételű fehérjét tartalmazó por. Vízzel elvegyítve tulajdonságai a tehéntejéhez hasonlóak. Előállítása csupán feleannyiba kerül mint a tehéntejé, a kísérletekhez nagy reményeket fűznek. BŐRPÓTLÓ AZ ÉGÉSI SEBEK GYÓGYÍTÁSÁRA Üzemi, háztartási baleseteknél, amikor az áldozatok súlyosabb égési sebeket szenvednek, a hozzátartozók, a munkatársak adnak bőrt az emberi életek megmentése érdekében, s rövidebb vagy hosszabb ideig maguk is szenvednek, csökken munkaképességük. Problémát okoz a jelentkezők közül a megfelelő bőradók kiválogatása is. Ezért jelentős az a kutatás, amelyet Amerikában folytattak, s amelynek eredményeként az Egyesült Államokban sikerült olyan mesterséges bőrt előállítani, amellyel a súlyos, másod- vagy harmadfokú égési sebek gyógyulását lehet elősegíteni. A mesterséges bőr politetrafluoretilén-hártya és poliuretán hab kombinációja. Lefedik vele az égési sebet, alatta az elhalt szövetek gyorsan lelökődnek és meggyorsul az új, természetes bőrfelület képződése. Szükség esetén megkönnyíti a bőr- vagy szövetátültetést is. CSECSEMŐTÁPSZER A mesterségesen táplált csecsemők általában érzékenyebbek a betegségek iránt mint anyatejjel táplált társaik, mivel még a legjobb minőségű tápszerek sem tartalmazzák azokat a védőanyagokat, amelyeket az anyatej biztosít a csecsemő szervezete számára. Ezért keltett világszerte érdeklődést a hír, hogy az NDK Táplálkozástudományi Intézetében 12 évi kutatás után sikerült felderíteni az anyatej hatásmechanizmusát és a védőanyagok bonyolult összetételét. A kutatások alapján rövidesen olyan csecsemőtápszer gyártását kezdik meg, amelynek tápértéke és a betegségek elleni védőhatása szinte egyenlő az anyatejével. Bizonyára sok ezer olvasó kezében járt már az Előre Kiskönyvtárának kétkötetes Jókai-műve ; e sorok írója is szaladt megvásárolni, mikor a szerkesztőség egyik belső munkatársától értesült a kiadásáról. De alig valószínű, hogy bárkinek is nagyobb örömöt szerzett a könyv megjelenése, mint annak a magyar szakos tanárjelöltnek, aki a látogatás nélküli tagozaton végzi az egyetemet, s éppen Jókairól ír diploma-dolgozatot , az „öreg romantikus" őszinte tudományos érdeklődését, ezen a téren sem csekély műveltségét, s tudatosan, programszerűen űzött ismeretterjesztő tevékenységét akarja megvizsgálni. Szövegforrásul a hatalmas díszkiadást használja, amely — sajnos — nem saját tulajdona : egy idős barátjáé, akitől kötetenként kapjaa szellemi „nyersanyagot". Külön probléma, hogy így a könyvekben nem eszközölhet aláhúzásokat, nem tehet felkiáltójeleket a margóra. Persze a sorozat az idős barát könyvtárában sem komplett, a száz kötetből talán nyolc-tíz hiányzik — hogy, hogy nem, éppen az is, amelyről fentebb szó volt, s amelynek kiadását már csak ezért is örömmel üdvözölte, öröme azonban később, a könyv olvasása után lett teljes. Eleinte nem is gondolta, hogy ebben a tősgyökeresen regényes műben (mekkora szuperprodukció készülhetne belőle !) lényeges adatokat talál majd Jókai tudományos műveltségéről, aztán a szeme szája elállt : a könyv tele van beszédesebbnél beszédesebb dokumentumokkal arra vonatkozóan, hogy a nagy mesemondó korántsem csak romantikus történetekkel óhajtotta traktálni egykori olvasóját, de az is határozott célja volt, hogy a tudomány szeretetének magvát elhintse a lelkében. Ha bepillanthatnánk az igaz gyönyörűséggel, szórakozva dolgozó tanárjelölt jegyzeteibe, azt látnánk, hogy minden Jókai-műből tudományáganként szemelgeti ki a szövegben talált effajta vonatkozásokat — természetesen a tudományágak múlt századi, klasszikus felosztása szerint. Továbbá azt látnánk, hogy minden mű dossziéja szinte minden tudományágról tartalmaz jegyzeteket, az illető mű tárgyából következően persze több vagy kevesebb mennyiségben : a Fekete gyémántok dossziéja például — érthetően — a földtan s az ásványtan tárgyköréből mutat fel jókora adathalmazt, az Erdély aranykora pedig — kevésbé érthetően — a csillagászat köréből (magyarázat: a regény egyik KINCSEK A KISKÖNYVTÁRBAN történelmi alakja amatőr csillagász volt, fejedelem létére). Ebben a műben, melyet az Előre Kiskönyvtárában olvasott a dolgozatíró, egészen meglepően a növénytani vonatkozások a leggazdagabbak, s különleges bőséggel találhatók benne a növénytanhoz szorosan kapcsolódó kultúrtörténeti vonatkozások : ezeket tartja a mű szorgos jegyzetelője valóságos kincseknek. Kiderül a regényből például az, hogy melyek voltak a Napóleon-kori párizsi szalonokban a legkedveltebb divatvirágok, s hogy ezek között első helyt állott a krumplivirág. Kiderül az, hogy a krumplit akkor még a főúri kastélyok télikertjeiben ápolták, s az az ennél fontosabb tény is, hogy először a francia császár ismerte fel, milyen jelentősége lehet a csinos dísznövénynek a néptáplálkozásban. De nemcsak a külföldi adatok érdekesek, hanem az író saját pátriájából származók is — sőt, ezek még érdekesebbek, mert forrásértékűek, mint például az a tudósítás, hogy a múlt század elején a kertekben még „jó régimódi kedves európai virágok" díszlettek (a myosotis névre hallgató, azóta elfelejtett nefelejcsfajta, többek között), s hogy ezeket csak később szorították ki „a japáni flóra pompás, de illattalan kegyencei", a hortenzia például, amelyről ugyanitt derül ki, hogy Bonaparte Lajos feleségének nevét hordja. Egy kerti virág elnevezése körül egész epizód szövődik a regényben : a Fertő-tó parti névtelen várban ismeretlenül élő francia legitimista gróf kidobatja üvegházából a csodás szépségű növényt, mert leírója — Palissol-Beauvois természetbúvár, akit Jókai név szerint idéz — nem átallotta Napoleona imperialis-nak elkeresztelni. (Bezzeg a lefejezett királyné nevét viselő nárcisz nem ragadtatja ilyen heves tettre a grófot!) S mindez csak ízelítő, mert ilyen vonatkozásokkal tele van az egész könyv : az író tolla s a botanikus tudása versenyeznek például a hansági mocsár növényvilágának megjelenítésében, s bizony az utóbbi nyeri a versenyt. Nem vall szégyent azonban az Előre Kiskönyvtárának kétkötetes Jókai-műve más diszciplínák terén sem. Egyik csodaszerűnek tűnő, a menekülő hősöket megmentő fordulatot szabályos hidrológiai értekezéssel magyarázta meg a nagy mesemondó, másutt monográfiát írat egy regényalakkal az elvadulásról, a civilizált ember-lény visszavedléséről állattá, miközben elgondolkozik az ember mibenlétéről — s így tovább, nem folytatjuk, nincs terünk minden egyes észrevételét idézni a tanárjelöltnek. Csak végső megállapítását idézzük. Jókai — így szól a tétele, s talán ezt fogja bizonyító érvekkel kimutatni, mikor a dolgozata elkészül — hallatlan népszerűségével sokakat nyert meg a tudomány ügyének egy, az európai fejlődéstől lemaradt közösség keretében ; tudós nemzedékeket indított pályájukra ifjú korukban, s nagy szerepe volt abban, hogy közössége a lemaradást behozta. Ezzel pedig messze bocsánatossá tette, hogy műve esztétikailag messze nem tökéletes. Ónodi Sándor A SLANIC ■ Prahova-i sóbánya udvarán éjjel-nappal megszakítás nélkül térülnek-fordulnak a tömpeorrú, nagy tehergépkocsik. Az udvar egyik sarkában sötét alagúton bújnak ki a hegy alól, s alig IS0 méterre onnan felfutnak az ürítő rámpára. Szürkés-fehér terhük dübörögve ömlik a föld alatti zúzószerkezet örökké éhes torkába. Az ürítés szinte csak pillanatokig tart, s a jármű máris tovagördül. Mire helyét újabb gépkocsi foglalja el, emezt már ismét elnyelte a hegyalatti üreg. Honnan jönnek a kocsik? A bányából. Nem az előtérben rakódnak, hanem a föld mélyében, egyenesen a kitermelésnél, a robbantás után leomlott sótömegből terhelik őket az exkavátorok. Felkapaszkodunk az egyik gépkocsira, felettünk, nyolc méter magasságban félkör alakú boltív. Az elején betonozott, de három kilométer után már csak só. A kocsi fényszóróinak sugarai belebelebotlanak a sokat használt út kopásmélyedéseibe, majd ismét széles ívben terülnek a kétirányú közlekedésre kiképzett úttestre. Az ellenkező irányból terhelten érkező kocsik rövid kürtöléssel húznak el mellettünk. Néhány perccel az indulás után már meg is érkeztünk az első kitermeléshez. Egyetlen gép, egyetlen ember fogadja a terhelésre érkező kocsit. A gép formája a traktor és a kisebb exkavátorok különös keveréke, motorja csendesen zümmög. A magas gumikerekeken ügyesen forgó terhelő gép kupája néhány perc alatt hatszor merül a sótömegbe és a tizenkét tonnás DAC már el is tűnik a kanyar mögött. Negyven kilométeres sebességgel viszi terhét a föld színe felé. Ugyanilyen rövid idő alatt még két kocsi telik meg. Az utána következők tovább futnak a távolabb fekvő tárnák felé. A BÁNYÁBAN az árkádok alatt barangolva, akaratlanul is a szén és az ércbányák jutnak eszembe, helyenként embermagasságig sem érő alacsony, szűk folyosóikkal, a csillék keskeny vágányaival, a dúcolás halk, figyelmeztető reccsenéseivel. Itt semmi sincs mindebből. Az utak szélesek, magasak, a szállítás gyors, korszerű. De nemcsak a szén meg az ércbányák, hanem a régi, és még ma is üzemeltetett sóbányákra sem hasonlít a slántói bánya belső képe. Nyoma sincs az utóbbi évszázadok alatt a világ sok táján kiképzett, olykor világhírű föld alatti katedrálisoknak. Az 50, sőt helyenként 70 méter magas üregek helyét 8 méter magas központi folyosókba torkolló, szabályos négyszögletes cellák foglalták el. A cellák között szögletes sópillérek feszülnek a súlyosan nehezedő felső rétegek, a hegy alá. A cellák és pillérek pontos négyszögei, a födémek félkörben ívelő, durván kiképzett boltívei talán kevésbé látványosak, de annál többet jelentenek a biztonság, a termelés, a munkatermelékenység és természetesen az önköltség szempontjából. — A régi bányában 600 ember dolgozott — mondja Croitoru Constantin mérnök, a bánya vezérigazgatója — és, 1960-ban például, 208 000 tonna sót termeltünk ki. Ebben a bányában az elmúlt évben 500 000 tonna volt a termelés, és a föld alatt alig 100 ember dolgozik. Körülbelül harmincan egy váltásban. A CELLÁS kitermelés, a módszer nem eredeti. Világviszonylatban most vívja hódító harcát. Hazai viszonylatban itt, Slanicon alkalmazták először. A méréseket, bonyolult számításokat, a jövendő bánya „előrevetített" térképét Portik Ferenc bányatechnikus készítette el. Nem csak a cellás kitermelésnek, hanem az új bánya feltárási módjának sem volt eddig előzménye a hazai sóbányászatban. Akárcsak a nagy vízierőművek alagútjainál, két irányból fogtak hozzá a feltáráshoz. És a folyósok pontosan ott találkoztak, ahol Portik számításai szerint találkozniuk kellett. — Az a nap volt életem egyik leghosszabb és legnehezebb napja — mondja. — Tudtam, kiszámítottam a sikert, mégis szorongó szívvel vártam a két csoport találkozását. — Miképp jellemezné ezt a bányát? — kérdem a szakmai berkekben jól ismert bányatechnikust. — Mindent összevetve, mint az iparágban világviszonylatban elért műszaki haladás szintézisét — válaszolja. Az alkalmazott számítástechnikától, a feltárási és kitermelési koncepciótól kezdve a felszerelésekig, a munkaszervezésig, itt minden a termelés mai igénye szerint való. MINDEZT jövés-menés közben tárgyaljuk. Megmutatja a két vájárcsoport találkozásának egykori színhelyét. A bánya falába erősített fémlapon a találkozás dátuma „1970 január 23“. Később letérünk a „főútról", behatolunk a cellák és pillérek útvesztőjébe. Mintha egy hatalmas sakktábla mezőt vennének körül, a cellák és a pillérek alkotják a kockákat. Fehér kocka a pillér, fekete a cella. Még a sakkfigurák sem hiányoznak. Emitt hosszú karú, Voronyezs típusú exkavátor, amott egy tömpeorrú Skoda, vagy DAC teherautó helyettesíti őket. De hol vannak az emberek? AMIÓTA LEJÖTTÜNK, folytában úgy érzem magam, mintha kihalt bányában járnánk. Csak a szabályos időközönként felbukkanó kocsik, meg a motorzúgás jelzi a munkát. Látni eddig csak a terhelőgép kezelőjét meg az elhúzó gépkocsik vezetőit láttam. Egy kanyar után éles telefonberregés veri fel a csendet. Végre feltűnik egy ember is. Néhány szó után azonban leteszi a kagylót és tovább megy. Odébb ketten is sürgölődnek egy tizenöt tonnás Voronyezs mellett. Egy harmadik vastag vaséket ver „a só földbe“. Távolabb, egy széles, lapostestű gép mellett szintén látok valakit. — Már azt hittem, hogy kihalt a bánya, vagy munkaszünet van és egyetlen bányásszal sem fogunk találkozni — szólítom meg azokat, akiket az exkavátor mellett találok. — Nem vagyunk bányászok — mosolyog rám Aelenei Ion. — Szerelők vagyunk, a karbantartó műhelyből. Ha bányászokat keresnek, fáradjanak odébb — mutat az imént említett szélestestű gép felé. ODATARTUNK, secoma — így hívják ezt a francia gyártmányú fúrógépet, amely a robbantáshoz szükséges munkákat végzi. Kezelője, Ilie Sora, ott áll a gép mellett és egy kis vezérlőláda gombjait forgatja. A SECOMA elegáns, könnyű karja nekilendül a sófalnak és szinte pillanatok alatt kész a lyuk. Aztán még egy és még egy, amennyire a robbantáshoz szükség van. — Mióta dolgozik a bányában? — kérdem. — Már vagy három esztendeje vagyok bányász. — Bányász... ? — Az! — Inkább gépész. — Hát... — Esetleg bányagépész — fogalmazom meg az eddig látottak alapján, a szakma új körülményei által találónak tűnő elnevezést. Tűnődve néz rám, s egy kis gondolkodás után rámhagyja. — Lehet, hogyne, úgy is lehet.. . EZEN A NÉGY emberen kívül már csak a lőmestereket láttuk, akik egy magas állványon újabb robbantást készítettek elő. Meg az állandóan jövő-menő kocsikat, amint a bánya mélyéből megszakítás nélkül hordják a föld mélyének kincsét. Régi bányászok után érdeklődöm, olyanok után, akik még fúrógépekkel, talán csákánnyal is dolgoztak. A munkások vállukat vonogatják, kissé csodálkozva néznek rám. — Az már régen volt — szögezi le Mircea Iorga a lőmesterek vezetője. Inován Hajnal — PREMIER— A SÓBÁNYÁBAN „... elegáns, könnyű karja nekilendül a sófalnak és szinte pillanatok alatt kész a lyuk“