Előre, 1973. július (27. évfolyam, 7977-8002. szám)

1973-07-01 / 7977. szám

Lenyűgöző film képkockáiként suhannak el a gépkocsi ablaka mellett a Zsil szurdokvölgyének káprázatos szépségei. Két szédítően magas hegyfal közt kígyózik itt a folyó, a vasút és az országút. A Zsil önnön erejéből évezredek folyamán fűrészelte át a hegyet, hogy találkozhassék a Dunával. A vasutat és az országutat emberkéz gyömöszölte bele ebbe a csupaszikla szűkületbe. Előbb a vasutat. Huszonöt esztendővel ezelőtt. A párt hívó szavára ifjúkommunista brigádosok százai indultak itt rohamra, hogy csak úgy zengett bele a völgy. Rekordidő alatt végeztek azzal a hatalmas munkálattal, amelyhez az ország kapitalista urai előttük háromszor hozzáfogtak, de mindannyiszor abbahagytak. Bumberti-Livazény azóta hőskölteménynyé nemesedett tudatunkban, s örökös munkára serkentő jelképpé vált. Nem obeliszk vagy márványtábla vall a Lájnicsi szorosban ezekről a névtelen hősökről, hanem az a 38 alagút, több mint száz híd és viadukt, 3 km hosszúságú támfal (mindez 31 km távon!), mely emlékműnél maradandóbban hirdeti honszeretetüket, kezemunkájukat. S ha elgyönyörködsz ebben a pazar műalkotásban, gondolatban tisztelegj emlékük előtt, erre vetődő vándor. A jellegzetes „Hó-rukk!" most is visszhangzik a völgyben, a hegyoldalban kígyózó vasútvonalon. Gőzerővel folyik a Filiasi-t Marosnémetivel összekötő vonalszakasz villamosítása. Ez év szeptember 30-ig be kell fejezni ezt a munkát, hogy az első villamosvontatású szerelvény végigszaladhasson a vonalon, Pujtól Déváig, s a déli szakaszon Ladutól lefelé már kész a munka. Állnak a beton tartóoszlopok glédái a sínek mellett és az áramvezetők is kifeszítve várják a villanymozdonnyal való találkozást. A közbeeső vonalrészen javában „ültetgetik“ az áramvezeték tartóoszlopait és folyik az alagutak átépítése, azaz a villamosvontatás igényeihez való módosításuk. Petrozsényban, a 71-es számú vasútépítkezési munkatelep főhadiszállásán“ kopogtatok, hogy részleteket tudjak meg az építkezés helyzetéről. Zabulica Radu főmérnök éppen a miniszterhelyettessel beszél, azt magyarázza, hogy miért csak napi egy méter az előrehaladás a banyicai alagútnál, miért nem bírnak többet kihozni a „pajzsból“. Miért érdekli a minisztert exkluzíve a banyicai alagút, és mi lehet az a pajzs ? — kezd furdalni a kíváncsiság. A telefonbeszélgetés után meg is kérdezem a főmérnököt, mi van azzal az alagúttal, meg a pajzzsal. — Szeptember 30-ig feszültség alá kell helyeznünk az egész vonalszakaszt, hogy az olténiai lignit minél gyorsabban és nagyobb mennyiségben juthasson el a marosnémeti erőműhöz, hogy a villanymozdonyok üzembehelyezésével korszerűbbé, olcsóbbá és gyorsabbá tegyük az egész vasúti szállítást ezen a nehéz vonalszakaszon. Nos, a beindulásban a banyicai alagút döntő fontosságú. A Sadu — Marosnémeti közti szakasz mintegy 130 építészeti műtárgya közt most erre koncentrálunk. A pajzsot pedig ne szalassza el, országos műszaki premiert láthat... Tehát menjen ki Banyhára, Szilágyi mérnök elvtárs elkíséri. Őszülő halántékú férfi a mérnök. Tősgyökeres petrozsényi, s egyike a legrégibbeknek a vasútépítő-telepen. Mint műszaki irányító ott volt a bumberti-livazényi ifjúsági munkatelepen. Emlékszik a „hőskorra“, mélységesen a szívébe zárta azokat a fiatalokat, akik csákánnyal és lapáttal, sokszor egy szál kötélen lógva a szakadék fölött, viaskodtak a sziklák keménységével. S emlékszik arra az öt brigádosra is, akiket Pietrele Albanál maga alá temetett a leomló kő. Iszkronban temették el őket. ■. Letérünk a műútról. Százötven méternyire feketénik az új alagút bejárata. Mellette ott a régi. A vonatok most is abban közlekednek. Több mint száz esztendős építmény, olasz mesterek készítették, s az egyik omlásnál 35 munkást temetett maga alá az alagút. Olyan nyátt, annyira meggyengült és átnedvesedett, hogy átépítése többe került volna, mint egy új alagút elkészítése és ráadásul a vasúti forgalmat is akadályozta volna. Ezért építjük az újat, mely 656 méteren szeli át a hegy gyomrát — tájékoztat a mérnök. Megérkeztünk. Szárközépig merül a latyakban a gumicsizma, pedig igencsak kerülgetjük a sarat. Sejtelmes félhomály dereng a betongyűrűben. Itt, a banyicai alagút elején már nem dolgoznak. Finiszált betongyűrűk bélelik a falat, az alagút alja lebetonozva. Csak éppen a sarat kell majd kitakarítani, elteríteni a kőzúzalékot, lefektetni a sínpárt, a mennyezetre pedig felszerelni az áramvezetéket, önürítő teherkocsi jön velünk szembe, kihúzódunk a szélre. Földet cipel ki az alagútból. Tincai Gheorghe telepvezető mérnökkel folytatjuk utunkat. A máramarosi fiatalember tizenkét évig hidakat épített az országban, ott volt a nagyszerű Giurgeni-Vadu OH dunai közúti híd építésénél is, az(Folytatása a 6. oldalon) MOSOLY AZ ALAGÚTBAN ZOLTÁN TIBOR riportja ... ■ ■ G AZ ALKALOM ÉRTÉKE pethe tekintélyéhez folyamodik egy kitartóan és szélsőségesen modern lírikus, hogy igazságait minél szélesebb körökkel elfogadtassa. Virgil Teodorescu a nagy német klasszikus szavait idézi, amikor elindítja fejtegetéseit az alkalmi költészet nélkülözhetetlenségéről. Ismeretesek Goethe Eckermannhoz intézett szavai: „A világ oly nagy és gazdag, s az élet oly sokszerű, hogy költő soha ki nem fogyhat a AZONOS HULLÁMHOSSZON megverselni való tárgyakból. De csupa alkalmi költeményt írjon, úgy értem, hogy a valóságból merítsen ösztönzést és tárgyat." Ebben a felfogásban teljesen ésszerű tehát, hogy minden igazi költészet alkalmi jellegű abban az értelemben, hogy a valóságos élet kínálta apropó szüli. Virgil Teodorescu elemzi a mai alkalmi költészet lehetőségeit, és megpróbálja elhárítani azokat a tévhiteket, amelyek a lírának ezt az ágát körülveszik. Hangsúlyozza: az alkalmi költészet nem behódolás az események vagy a tárgy előtt, hanem az élet fényeire rezonáló lélek kitárulkozása. Az igazi alkalmi vers akkor születik, amikor a költő lelke és a való világ azonos frekvenciával vibrál, és ezt az egybeesést a hétköznapi tény éppúgy előidézheti, mint a rendkívüli esemény. Az együttes vibrációt kiváltó esemény azonban kiindulópont csupán a vers megszületéséhez, a költő nem azzal alkot, hogy körültáncolja a tényt, hanem azzal, hogy túlhalad rajta, az élmény elmélyítése és átformálása felé. Vagyis a költőnek ki kell aknáznia „az alkalmi körülmények mély jelentőségét". S ez akkor sikerül, amikor valóban két világ találkozik egymással: a valóságos életnek és a költő belső világának találkozása adja meg a vers rangját. A találkozás belső indítékok eredményeként jön létre, az alkalmi vers nem felszólításra születik, hanem a költő saját lelkülete fogalmazza meg mint tényleges társadalmi rendelést. Nehéz alkalmi verset írni — legalábbis Virgil Teodorescu fejtegetéseiből erre a következtetésre juthat az olvasó, aki bizony gyakran találkozik olyan költői munkával, melyben az alkalmiság háttérbe szorítja a költőiséget. Látszatra persze könnyű dolog eseményekből kiindulva verseket írni, egyesek azt hiszik, hogy a tárgy egymagában megemeli a verselés rangját. Pedig az igazi nehézségek a kínálkozó olcsó megoldások elhárításában rejlenek. Virgil Teodorescu is ezért foglalkozik főként azzal, amit a Kovács János (Folytatása a 6. oldalon) Anyám nagybátyja, a Tirol utcai öreg suszter a konyhában veri be a szeget egy bakancs talpába. A küszöbön állok, és nézem. Emberfeletti erőfeszítéssel próbálom meg a lehetetlent, hogy ne hunyorogjak. Nem megy! Valahányszor lecsap a kalapács, a szempillám is öszszerándul. A nagybácsi nem vesz tudomást rólam, még jó darabig próbálkozhatom, de nem megy. Nem értem az összefüggést — talán három esztendős vagyok —, nem értem, hogy hiába akarom nyitva tartani a szememet, nem sikerül. Húsvétkor piros tojásokat kapok, már nem is tudom, hogy kitől, és azt sem, hogy kellett-e locsolni értük. Csak arra emlékszem, hogy egy nagyobbacska fiú játszani hív, s a játék abból áll, hogy a tojásokat a tűzfalhoz vagdossuk. Remek játék, már jónéhány tojást felváltva odacsaptunk, amikor rájövök, hogy mindketten az enyéimet hajigáljuk. A másik fiú hozzá nem nyúlna a sajátjaihoz, s amikor követelőzni kezdek, ki nevet. Nem merek nekimenni, azt hiszem jóval nagyobb nálam, csak elbőgöm magam. Beszaladok panaszkodni az őmamának, de nem tudok kellő felháborodást kicsikarni belőle. Mintha nem is értené, hogy mi történt, talán nincs is ideje odafigyelni. Elemi erővel tör ki belőlem a zokogás. Nem értem a csalást, nem értem a fortélyt, az igaztalanságot, most sem értem, amikor már megtörtént, és legkevésbé értem azt, hogy nem jár büntetés érte... JÁTÉK Meglátogatjuk a dédnagyapámat, a nagy bérház udvarán vadrózsával befutott lugas áll. Tíz éves forma, hozzám képest már-már felnőtt lányok képes újságokat raknak ki a lugas karfájára, mintha árulnák őket, ahogy a városban is újságot árulnak. Szóba sem jöhetek, mint aki beállhatna a játékba — mert lányok, mert nagyok, mert nem ismerem őket — de nekem még hosszú ideig ez tetszik a világ legcsodálatosabb játékának. Nagyritkán elvisznek még a dédnagyapámhoz, de a lugas mindig üres , se kislányok, se képeslapok. Úgy érzem, hogy mindörökre elvesztettem valamit, valamit, amit az élet megadhatott volna, és érthetetlen módon megtagadott tőlem. A város szélén, ahol már nem köti össze híd a Bega két partját, kompon kell átmenni. A fedett fülkés komp olyan, mint egy óriás vízrebocsátott cugoscipője. Apádon az ajtó mellé szeretek húzódni, bár mindig elráncigálnak onnan — a vizet nézem. A sárgásbarna vizet, amely lustán csapkodja a komp oldalát, föl, szinte a küszöbig. Azt hiszem, a gázgyárba megyünk, szamárköhögésem van, s ott kell ülni végtelen időig egy büdös teremben — végtelen időig, mert tucatnyi gyerek ül ott velem együtt, de nem szabad játszanom velük. Otthon van építőkockám, kis kuglim, labdám is, de a sakkjáték a kedvencem. Ritkán jutok csak hozzá, hiszen nem az enyém, de olyankor milyen remek dolgokat ki tudok hozni a harminckét bábuból. A dobozuk nyilván hajó, olyan, mint a begai komp vagy a kikötőben vesztegelő uszályok — a királyról már tudom, hogy király, a lóról látszik, hogy ló a gyalogok pedig gyerekek. Sok gyerek (még tizenhatig nem tudok számolni), aki kedvére játszhatik naphoszszat.. Kedvére hajózhatik az asztal lábától a függöny aljáig, és mind odaülhet a doboz szélére, kedvére nézheti a vizet, mert sem a királynak, sem a lónak nem engedem meg, hogy elhúzzák őket mondván, hogy „majd még belepottyansz“. Második emeleten lakunk, a folyosón is lehet játszani, de az igazi öröm elmenni a fiúkhoz, akiknek kertjük van. Fél gyerekkorom dédelgetett álma a kert. Tíz éves leszek, mire földszintes, kertes házba költözünk. Akkor meg az a baj, hogy nagyanyám nem tűri meg a kutyát. Pedig nekem kutyám is van, anyáméknál van, de anyám beteg, és nekem csak egyszer szabad meglátogatnom egy héten. Kis padlásszobában laknak szemben a sörgyárral, s amikor megyek fel a nyikorgó lépcsőn, a kutya már nyüszíteni kezd, boldogságában felugrik a díványra, és két csöppel tiszteli meg a takarót. Dakszli. Snippnek hívják, mint Sven Fleuron kutyahősét. Aztán elviszem sétálni, de nem mer a fűre menni, mert kölyökkorában egyszer nagyon összecsípte a csalán. Vasárnap délután van már közelebb a második világháborúhoz, mint az elsőhöz. Majtényi Erik 1973. JÚLIUS 1. • VASÁRNAP • VASÁRNAP VASÁRNAP• Azt kérdeztük legutóbb Cimpulungon, a gépkocsigyárban, hogy hány alkatrésze van egy ARO—240 típusú autónak. A válasz, gyanítom, nem lehetett teljes, mégha a műszaki adat föltétlen pontos is volt. Mert léteznek olyan komponensek, amelyeket a művelettervezésen nem kódolnak a regiszterekbe, a terepjárókba beleépül valami egészen más matéria is. Ezt a ,,más matériát“ próbáljuk most néven nevezni. Az igazgatót kerestük az irodában, vártunk rá a folyosón, találkoztunk vele a csarnokban, az expedíción, a próbapályán, válthattunk vele egy-két szót, elmondhattuk, mi járatban vagyunk, mit akarunk tőle, sőt, volt úgy, hogy már kényelmesen leült az íróasztalához. ..Na most tessék, kérdezzen!“, mikor megszólalt a telefon ... Másnap sétálni hívott, a telep fölött a tölgyek az alkony lilás-zöldjébe vesztek, nyugalom volt, csönd, de futva jött a titkárnő, siessen, hívja direkt vonalon a központ... Beszélgetni vele rendesen, igazából sose sikerült. Reményvesztetten mondtam hát le az interjúról, Victor Naghi, a Szocialista Munka Hőse, a cimpulungi gépkocsigyár 1-es számú embere elérhetetlennek bizonyult ez alkalommal az újságíró számára. A pártirodán se jártam több szerencsével. Gheorghe Stoica, az üzemi pártbizottság titkára egyik nap a megyeszékhelyre utazott, Pitestibe, máskor értekezletet vezetett, gyűlésen volt. Nem baj, majd délután ... Délután olyan felhőszakadás támadt, hogy emberemlékezet óta nem láttak ilyen vihart Murcelen, valóságos ítéletidő kerekedett, órákon át ömlött az eső. Mozgósítani kellett a munkásgárda tagjait, az emberek földtorlaszokat építettek, hogy a víz ne árassza el a gépház földszintjét. Hogy ért volna rá ilyen körülmények között a vendéggel diskurálni? Tehát másfelé próbálkoztam. A műhelyfőnök Virgil Enache főmester. A fehér fényű, huzatos, öblös robajoktól hangos csarnokot műhelynek mondják itt, ugyanúgy, mint faluhelyen a kovácsmester parkolófészerét is. Ez is műhely, az is műhely, csak a méretek mások. A jókora részlegen készül az M—461 sebességváltója, a kardán-tengely, a differenciál és a hajtómű néhány rész-szerelvénye. A főmester 42 éves, 1931-ben született Cimpulungon. (Első nap még meglepődtem, de aztán tudomásul vettem, hogy ebben a gyárban helybeli mindenki, jóformán mindenki Cimpulungon született. Valami ritka egészséges munkaerőegyensúly alakult ki a gyár és a város között.) Az apja molnár volt, hét gyermeke mind mesterséget, ipart tanult a háború után. Virgil Enache éppen húsz éve van a gyárnál: esztergályosnak képezték ki, később szakiskolát végzett, aztán mesteriskolát, ma egy egész részleget vezet. 1957 óta párttag. Lakást épített magának, felesége műszaki rajzoló itt valamelyik emeleten, két gyereke kisiskolás. A műhely: négyszáznál több munkás, nyolc mester, három váltás. Az emberek keresetéért, a produkcióért, mindenért ő felel. Elkérem a baleseti jegyzőkönyv-tömböt. 1973-ban nem töltöttek ki nyomtatványt, ez azt jelenti, hogy január elseje óta nem történt semmiféle baleset a részlegen. Hogy ez valójában mit is jelent, ezt csak az tudja értékelni, aki benne él a gyári világban. — A legnagyobb gondot egy darabig a fiatalság jelentette. — Hány fiatal dolgozik a részlegen? — A nagy többség az. Pontosan 87 százaléka a műhelynek mind fiatal, 25 éven aluli. Gondolja el, volt olyan szombati nap, hogy a teljes váltás hiányzott délután. Maga mihez kezdett volna ilyenkor? Bevallom, nem irigyelek senki mestert egy ilyen délutánért. — Tisztában voltam azzal, hogy itt minden szó falra hányt borsó, hiába beszélünk fegyelemről, tervteljesítésről, munkavédelemről, ha egyszer képtelenek vagyunk szót érteni a fiúkkal. Sehogyse boldogultam, egy-egy hangosabb kompániával elmentem a kocsmába is, hátha ott megértjük egymást. — Hogy őszinte legyek, az segített, hogy én is voltam fiatal. És akkor én se voltam jobb a deákné vásznánál, ahogy mondani szokás, verekedtem, megkóstoltam az italt, meg mindent. Csak szerencsére idejében benőtt a fejem lágya ... Kinéztem magamnak, hogy kik a legbelevalóbbak, kikben rejtőzik a legtöbb értelem, készség. Ki ígér a legtöbbet? Az illető lehetett éntőlem akár a legnagyobb zsivány. Egy néhány ilyen kivételesen rátermett fiút, mondom, kiválasztottam, azokat kézbe vettem, de úgy, hogy ne figyeljenek föl erre. Nehezebb, bonyolultabb munkát adtam nekik, hogy imponáljon a siker, végül pár hét múlva megtettem őket főnököknek ... Igen, ne csodálkozzék ... Csoportfőnöknek, váltásvezetőnek, még brigádosnak is. Higgye el, egyben sem csalódtam. Attól a naptól kezdve nincs semmi lógás, a világért nem mulasztanának. De ráncba szedték a többit is, akit kellett, nem tűrték el a tekergést. Két hónapja egyetlen igazolatlan hiányzás nem fordult elő a műhelyben.. Harminc éves a mérnök, a neve: Nicolae Badescu. 1943-ban született (természetesen Câmpulungon) és a prototípus- és félipari műhely főnöke. Ehhez a poszthoz föltűnően fiatal, legalábbis életkora szerint. Mert ez a részleg végeredményben a gyártmányfejlesztés legfontosabb kísérleti állomása, az ipar szellemi munkájának, a műszaki gondolkodásnak koncentrált pontja. Egyik életrajz olyan mint a másik. Az édesapja nyomdász, most nyugdíjas, a gyermekek sorsa így alakult: egyik brigádos lett az erdészetnél, a másik nyomdász, a harmadik mester itt a gyárban, ahol az öccse mérnök. 1966-ban végzett a brassói műegyetemen. — Már kisgyermekkoromtól arra készültem, hogy ide kerülök, ebbe a gyárba. Cimpulungon mi mást akarhat az ember? Abban nőttem föl, hogy autókat fogok tervezni. Sikerült a tervem, minden úgy alakult, ahogy szerettem volna. — Az egyetem után egy második „egyetemet“ végeztem, ez pedig a gyár. Tudom, most közhelynek véli. De higgye el, a legmagasabb rangú műszaki képzettség az ipari tapasztalat. Ezt nekem nincs jogom a ma (Folytatása a 6. oldalon) AZ ARO-2 „SZÍVVERÉSE" m—m—mm—m MAROSI BARNA riportja TÓTH GYULA: Szamoshíd (olaj) Nagy András felvétele Florenta Albu vasárnapi FELIRAT Gyilkos vasárnapok, versenyfutás a gyors halállal — autósztrádák, siklás és sebesség — és macskaszom villog az idegvégződésüken, keresztberakott csontok, koponya a bekötőknél, a sztráda mentén. — Vigyázat, itt álmokba hullsz, vigyázat, itt az álmok útja síkos, a törvény távolságot ír elő a járművek s az érzelmek között — életveszélyt Hajts — menekülj önmagadtól, hagyd el a másikat, előzd az álmokat, kerüld a túlzsúfolt központokat, söpörj az emlékek előtt, ne félj a gondolatra szerelt szemafortól — vörös fényen is átroboghatsz, gyújts reflektort a ködben — jelezzetek, jelezzetek, jelezzetek... Lőrinczi László fordítása Búcsú Dimény Istvántól Hatvan év volt az élete, mely hat évtizednyi idő nagyon kevés, ha a szenvedés rövidíti meg, s mindig korai halálnak érezzük, ha a tehetetlenül körülállt betegágyról ragadja el a halál az embert; és hat évtized mégis teljes, ha a szakadatlan munka s a harc hosszabbítja meg. Elment hát Dimény Pista is , mormog az öregebb, sóhajt a kortárs, hallgat megilletődve a fiatalabb, s üres helye úgy tátong most itt ebben az eleven, nyári, nyüzsgő júniusban, mint a kidőlt fáké az erdő egén. Még az illegalitás idejéből következetes, egyenes kiállása, emberi nyugalma, melegsége, irodalmi munkássága, szenvedéseinek férfiasan viselt terhe— ez itt egy barátunk örök háttere és örök élettere, ezen az erkölcsi tájon lakott hát addig a néhány évtizedig Dimény István író és kommunista. Üres helye itt fog még egy ideig tátongani az erdő testében. Mindenki nevében, aki szerette, legyen ez az utolsó kézfogás. Lászlóffy Aladár ÖNTÖRVÉNY — A napokban valaki azt mondta, hogy a dolgokban törvény van, de amikor megkérdeztem, hogy mit ért ezen, akkor kitérő választ adott. Valami ilyenfélét: a dolgok azért olyanok, amilyenek, mert nem lehetnek másképp; egy rend, egy szisztéma határozza meg létüket... — Szerinted ez kitérő válasz volt, de miért? — Mert valami vagy törvénnyel rendelkezik, vagy törvénynek van alávetve. Mindkét esetben a törvény szerint viselkedik, de, gondolom, egymástól nagyon eltérő módon. — Tehát vagy öntörvényű, ahogy mondani szokás, autonóm, vagy külső törvények. SZEMINÁRIUM nek alávetett (heteronóm). És a megkülönböztetés különben Kant nevéhez fűződik. De te mit értesz öntörvényűségen? — Azt, hogy a jelenség saját természetének megfelelően viselkedik. — És ha más, erősebb jelenségek befolyásolják? —• Akkor külső törvényeit szabják meg viselkedését, tehát heteronóm. — Lehetséges egymástól abszolútan elszigetelt jelenségeket tételezni? — Nem! De miért kérded? — Mindjárt meglátod. Ha nincsenek egymástól elszigetelt jelenségek, akkor a te teóriádnak megfelelően az összefüggés, amely kölcsönhatást fejez ki, a kapcsolatok két típusát hozhatja létre: két (vagy több) jelenség „békés” egymásmellettiségét, amely nem befolyásolja autonómiájukat, és ellenkezőleg, amikor az egyik olyan mértékben befolyásolja a másikat, hogy az már külső törvénynek engedelmeskedik, tehát heteronóm. — Igen, így van, legalábbis szerintem. — Még jó, hogy hozzátetted. De mondd, ezek szerint a jelenségek két csoportját különbözteted meg — elvileg —, az autonóm és a heteronóm jelenségeket? — Igen, így van. — És a heteronóm jelenségek mint heteronóm jelenségek jöttek létre? — Nem értem; létrejöttek, mondjuk heteronómként jöttek létre. — Az volt a törvényük, hogy törvénynek engedelmeskedtek? — Persze. — És ha így jöttek létre, vagyis egy jelenséghalmaz nem önálló részeként, akkor milyen alapon sorolod be ezeket a heteronóm jelenségek típusába? — Rendben van, nem sorolom oda be őket. Tehát a heteronóm jelenségek, — amennyiben jelenségnek az öntörvénnyel rendelkezőket nevezem — autonóm jelenségként jöttek létre ... — És mi lett belső törvényükkel? — Elnyomta a külső. — Megsemmisítette? — Azt nem mondhatom, ha megsemmisítette volna, akkor meghatározásom szerint — a jelenség az, ami törvénnyel rendelkezik — a jelenség maga is megsemmisült volna. Tehát nem semmisítette meg. — Akkor jelenséged most is autonóm? — Dehogy; heteronóm..; de autonóm is. — Tudtommal, vagy-vagy. — Egészen összekavarodtam. Úgy tűnik, a heteronóm jelenségek megőrzik autonómiájukat és autonómiájuk keretei között engedelmeskednek csak a külső törvényeknek. — Tehát csak törvénnyel rendelkező dolgok vannak? — Ezek szerint, igen. És nyilván addig vannak, míg képesek megőrizni autonómiájukat. Más jelenségekkel való viszonyukban is csak addig vannak. A jelenség csak a maga létének határáig képes külső törvényeknek megfelelni, de mindig a maga létének határáig. A határhelyzet nyilván a konfliktus filozófiai kategóriájával írható le, vagy képes kiszakítani magát a heteronómiából, vagy megsemmisül. — Csak azt nem értem, miért volt szükség rám, hogy erre a megállapításra juss. — Kérdeztél, és ez elég. Bretter György