Előre, 1974. május (28. évfolyam, 8234-8259. szám)

1974-05-01 / 8234. szám

ELŐRE 2. oldal a dolgozók nemzetközi szolidaritásának napja HÁNY ÖNÖKNÉL (Folytatás az 1. oldalról) bár feladataink tavalyhoz ké­pest újabb 30 százalékkal növe­kedtek! Egyelőre még a régi, téglaépü­letekben sétálunk, amelyek ma már ipartörténeti szempontból is nagyszerű események szem­tanúi voltak: itt született meg valamikor a bukaresti kohász­ipar, de innen indult útnak, pontosan 25 esztendővel ezelőtt, 1949 május elsején az első ro­mán Diesel-motor is, a 25 lóerős TN—60. — Emlékszem, milyen izgalom előzte meg a TN—60 bemutat­kozását — idézi fel azokat a hősies napokat a legidősebb Turcu testvér, Marin. — Tudo­másunk szerint addig hazánkban csak egyszer próbálkoztak Die­sel-motor gyártásától, Nagyvá­radon, de a kísérlet eredményé­ről már hallgat a krónika. El­képzelheti, hogy mindenki, az egész gyár munkaközössége mi­lyen büszke volt, amikor a pró­­bapadon ütemesen, szépen fel­búgott a motor... Lényegében a Timpuri Női abban a perc­ben vált igazán nagyüzemmé. — Azóta hány Diesel hagyta el az üzem kapuját? — Számításaink szerint 60 000 — felel Turcu Marin helyett Ioan Breazu —, na meg 60 400 kompresszor. Azokról se feled­kezzünk meg, hisz mindenik tí­pusát a mi koncepciós osztályunk képzelte el, valósította meg. — Szerintem —­ szól közbe a középső Turcu, Alexandru — nem annyira ezek a számok az érdekesek, hiszen a mennyiség jórészt kapacitás kérdése, inkább azt hangsúlyoznám, hogy ma már 4 lóerős motortól 120 ló­erősig a legváltozatosabb típusú­­akat gyártjuk, ami a munkakö­zösség magas műszaki-technoló­giai képzettségéről vall. Hason­lóan kompresszorokból is, a 240 lló kapacitástól a 10 m3/ó ka­pacitású óriáskompresszorig szám­talan méretűt gyártunk.­­ Nem nehéz kitalálni, mire használják a motorokat, hol van szükség viszont a kompresszo­rokra? — A már illendőség ked­véért is a harmadik Turcura Vasilére nézek. — Ült már vonaton? Persze, hogy ült. De nem tudta azt, hogy a mozdony — legyen az Diesel vagy villamos meghajtású — szíve a mi kompresszorunk Látott már nagy öntözőberende­zést? Ott is a mi kompresszo­runk dobog. Ismeri az aranyér­met nyert román fúróberende­zést? Annak is a TN-kompresz­­szor a szíve. Termékeinket kü­lönben a világ 30 országában is­merik és becsülik. S mi büsz­kék vagyunk erre. — Negyedszázaddal ezelőtt má­jus elsejét az első román Die­sellel tisztelték meg. Most mivel készültek? — Maradjunk a motoroknál — veszi át ismét a szót a szakszer­vezet elnöke. — Május elseje tiszteletére kezdtük meg a 120 lóerős Dieselek sorozatgyártását, ugyanakkor terven felül 1 900 000 valutalejt bevételeztünk export­ból, s természetesen újabb lapo­kat téptünk le a versenynaptár­ról. Munkaközösségünk határo­zott célja ugyanis az, hogy már az elkövetkező hónapokban, ha­zánk fasiszta iga alóli felszaba­dulásának 30. évfordulója, a párt XI. kongresszusa tiszteletére olyan előnyt szerezzünk a terv­vel szemben, hogy jövő év jú­nius 30-án jelenthessük a párt­nak, személyesen szeretett fő­titkárunknak, Nicolae Ceaușescu elvtársnak, hogy teljesítettük vállalásunkat, hat hónappal ha­táridő előtt az ötéves tervet. Elnézem a három önző, a Turcu-testvérek határozott, ma­gabiztos mozdulatait. Nincs ben­nük semmi különös, s mégis­ Órájukat — jelképesen, persze — naponta ők is átállítják, mint mindenki az üzemben, amely — bár ipari tevékenységének cen­tenáriumára készül — nevéhez illően lépést akar tartani a kor­ral, részese akar lenni, mint ed­dig is mindig, munkásosztá­lyunk nagy, országos erőfeszíté­sének. Már csak gondolatban kérdezem meg őket: — Hány óra, elvtársak? — Hányadika, akarja kérdez­ni? — helyesbítenek mozdula­taikkal. MUNKATÁRSAINK JELENTIK 1 | # ÁJ | A | T IS AZ ORSZÁGBÓL | VÁLLAL | UIV| A SZÓ ÉS TETT tűzerődben eltöltött napok emlékeit két füzetnyi jegyzet őrzi, amit néhány írásomban elmondottam csak kis hányadát képviseli a Vörösacélon szerzett él­ményeknek. A megíratlanok közül, íme, még kiválasztottam egyet. A hideghengermű karbantartó részlegén szakszervezeti csoportgyű­lésen vettem részt. Schier József VÖRÖS ACÉL mester, Lalu Nicolae lakatos, Go­­zob Ion csoportvezető, Borán Ion mérnök arról beszélt, hogy a május elseje tiszteletére tett vállalásokat miként teljesítik a csoport tagjai, milyen munkaszervezési intézkedé­sekre van szükség, hogy állják a­­dott szavukat. Semmi rendkívüli ed­dig. Volt azonban a gyűlésnek egy olyan pillanata, amely jelképessé válhat az üzem dolgozóinak egé­szére. Ionita Valeriu mondotta: — Örömmel állapíthatjuk meg, hogy a szocialista munkaverseny­ben egyre többen érnek el kiváló eredményeket, de ugyanakkor azt is el kell mondanunk, van néhány olyan munkatársunk, akik a gyűlé­seken szívesen beszélnek, ígérnek, azt gondolná az ember, hogy íme máris láthatjuk kik lesznek a ver­seny győztesei. Csakhogy, közeledik az ünnep, s az illetők nem szere­pelnek az élenjárók listáján... Ez­zel nem azt akarom mondani, hogy ne beszéljenek az emberek a gyű­léseken, hanem azt, hogy aki hal­latja a szavát az mutasson példát a munkában is, így szoktuk mi ezt meg, így képzeljük el a gyári de­mokráciát... Főleg azokra a fiata­lokra gondolok, akik a múlt gyűlé­sen felszólaltak az energiatakaré­kosság ügyében és aztán nem tet­tek semmit ezért, vagy azokra, akik különböző hazafias munkákra serkentettek, de nem voltak ott, a­­mikor kimentünk... Nos, egy szó mint száz, tanulja meg mindenki, hogy szava és tette között ne le­gyen különbség. Csak így lesz méltó tagja közösségünknek... Nos, az „a néhány fiatal", akit aztán név szerint is megemlített Io­­nifa Valeriu, úgy érzem, sok min­dent megértett, ami az üzem mun­kaközösségére jellemző: az adott szónak aranyfedezete van itt, mert a közvélemény eleve nem tűri meg a látszat ígéreteket, a fölösleges szólamokat. Tettek — csupán ezeknek van hi­telük az üzemben. Éppen ezért, a május elsejét köszöntő eredmények — 800 tonna acél, 500 tonna hen­gerelt áru, terven felül — a válla­lásoknak, az adott szónak megfe­lelően születtek meg. A statiszti­kában május első napján 5,5 millió lej értékű többletet jegyezhet­tek be az össztermelési terv, 6,5 millió lej értékű többletet az áru­termelési terv mutatóinál... Szándékosan őrizgettem ezeket a tényeket, adatokat jegyzetfüzetem­ben, hogy május elsején, a munka ünnepén, ezzel zárjam a vörösacéli élménybeszámolómat. Munkásosz­tályunk e hős csapatának becsüle­tes helytállásáról, munkaszereteté­ről szólva, úgy érzem, ennél meg­győzőbb érveket úgy sem találnék. Hétköznapi hőstetteikről írtam fő­ként, tetteikről s nem szavaikról. Úgy, ahogyan ők szeretik. A A ZÁSZLÓ NÁLUNK MARAD teremben ünnepélyes csend ho­nol. Amikor olvasni kezdik a köztársasági elnöki rendeletet, a gyűlés résztvevői valamennyien talpra állnak, feszült figyelemmel hallgatják végig a megtisztelő üzenetet. A téesz immár harmadszor nyeri el a Munka­érdemrend I. fokozatát, s az idén az ország legjobb termelőszövetkezetének járó versenyzászlót is a szalontaiaknak SZALONTA ítélik oda. Aztán még hatszor verőd­nek össze a tengerek, az öröm, a jogos büszkeség megnyilvánulásaként. Az országos legjobbaknak átadják a vö­rös selyemzászlókat, okleveleket, a ki­váló cukorrépa termésért, a legna­gyobb baromfihús hozamért, a legma­gasabb gyapjúnyírási súlyért, a kitűnő tej-, marhahús- és tojástermelésért. Hát igen, ez Szalonta. A legesleg­­jobb felső fokának jelzője nemcsak egyetlen egyszer hangzik el. Ezek az emberek a gazdálkodás minden terü­letén csúcsokat érnek el, csúcsokat döngetnek. Az országos versenyzászló — vándorlobogó —, de az bizony örökre itt marad — ezt kiáltozták lel­kesen az ünnepi összejövetel részvevői, amikor Czégé Sándor, a téesz elnöke átvette a magas kitüntetést. Most is tehát, erre az évre is, el­kötelezték magukat az alföldi nagy mezőgazdasági üzem tízezer hektárjá­nak gazdái, ők már az ötéves terv utolsó esztendeje termésének betaka­rítására készülnek. Négy év alatt tel­jesítik vállalásukat. Terven felüli rá­adásuk a következő: 5000 tonna cukor­répa, 1000 tonna burgonya, 2000 tonna hús, 2000 hektoliter tej, 30 tonna gyapjú, 2 millió tojás. „Nincs egy árva fűszál a tors közt kelőben...“ Igen, ilyen volt valaha a szik, mely a nádast körülvette. Ennek a földnek 1500 hektárját most bővizű csatornák és vezetékek permetsugarai teszik ter­mékennyé, nem fűszál, dúslevelű lu­cernatövek sarjadnak a hajdani kopár sziken. Major György, a téesz, s talán az ország legjobb juhásza egyszerű­ szavakkal mond köszönetet a magas kitüntetésért, s befejezésül megfogal­mazza a maga­s társai nevében az ígéretet is: a megtiszteltetésre válaszo­lunk, mindent elkövetünk, hogy felada­tainkat teljesítsük és a tervet túlszár­nyaljuk. A gazdaság olyan feltételeket teremtett a nagy hozamok elérése ér­dekében, amelyek valóban a bőség forrásává változtatták a végtelen zónát,é s olyan emberek birtokolják a műszaki adottságokat, akik hozzáértéssel és végtelen szorgalommal látnak hozzá munkájukhoz az esztendő minden e­­gyes napján. Mintha valaki beintett volna... egy­­emberként állott talpra a terem föld­műves közönsége, amikor az elnöknek átnyújtották a versenyzászlót. Ez a pillanat beszédesen jelképezte a sza­­lontai gazdaság tagjainak egész hoz­záállását. Egyszerre lépni, egyöntetűen cselekedni, válaszolni a jó vezetés hívására, önként vállalt munkafegye­lemmel eleget tenni bőhozamot terem­tő „parancsolatoknak“... Sohasem meghátrálni és mindig többre töreked­ni. • Örökre itt marad a versenyzászló — hangzott az ígéret. S kik aranykalá­szos, kincses rónasággá változtatták a sziket, már most gondoskodnak arról, hogy a ma Szalontájának holnap is folytatása legyen. A téesz idősebb nemzedéke lelkiismeretesen törődik az utánpótlás képzésével. Halász Imre, a vereshajú brigádos például Péter Ferenc csoportfelelőst neveli utódjául, azért, hogy szakértője legyen a gépek­nek, jártasságra tegyen szert a kémia világában, ismerje az öntözéses gazdál­kodás fortélyait. S Halász Imréhez ha­sonlóan cselekszenek a téesz szakem­berei, élükön Ilyés Sándor és Cociubei Teodor főmérnökökkel és a nagyüzem többi vezetőivel, így állandósulhattak Szalontán eddig is a kivételesen szép megvalósítások, s így adják tovább ta­pasztaltabbak fiatalabbaknak a kor­szerű gazdálkodás stafétabotját. Örökre itt marad a versenyzászló? Úgy legyen, ahogy munkájukkal a téesz tagjai kiérdemlik. A FIATALOK KÖZÖTT 7 ország valamennyi lakosa — felnőttek, gyermekek, férfiak, nők, öregek, fiatalok, románok, magyarok és más nemzetiségűek — egyaránt kiveszi részét a nagy szocia­lista munkaversenyből. Az áldozat­kész, kitartó, okos munka eredménye nem marad el: hazánk hatalmas ütem­ben épül, egyre inkább valóra válnak dolgozó népünk célkitűzései. Az előbbi CSÍKSZEREDA felsorolásban szó esett a fiatalokról. Szenteljük hát nekik ezt az írást, már csak azért is, mert május elseje a ta­vasz, az újjászületés, megfiatalodás évszaka, legszebb hónapjának első napja egy kicsit az ő külön ünnepük is. Hargita megyében járva, a legilleté­kesebbhez, Fábián Andráshoz, a me­gyei KISZ-bizottság első titkárához for­dultunk adatokért. Volt mit jegyez­nünk. A megye 33 000 KISZ-tagja, de a többi fiatal sem kímélte erejét a fő célkitűzés, a sokoldalúan fejlett szo­cialista társadalom felépítése Romá­niában, megvalósítása érdekében. A legnehezebb feladatok előtt sem hát­ráltak meg, mindenkor becsületesen helytálltak. Valamennyi­ fiatal részt vesz a KISZ KB kezdeményezte: az ifjúság aktív tényező az ötéves terv határidő előtti teljesítésében elnevezésű versenyben. Vállalták, hogy ebben az esztendőben 6,5 millió lejes többlettermelést érnek el, ezen kívül 700 tonna különleges acélt, 2500 köbméter deszkát, 40 mil­lió lej értékű konfekciót állítanak elő. Az ifjú kommunisták, az öntudatos fia­talok kötelességüknek érzik feléb­reszteni a hivatástudatot azokban, a­­kik még nem illeszkedtek be tökélete­sen a kollektívába, akik még nem ér­tették meg a munkafegyelem, a kitű­­­zött feladatok megvalósításának je­lentőségét. E célt szolgálja számos öt­letes és eredeti kezdeményezésük, mint például a Csíkszeredái kötöttáru­­gyárban elindított „mikrofonnal a ké­sők között", vagy mint az udvarhelyi bútorgyár fiataljainak „dolgozzunk egy napot megtakarított anyagokból” mozgalma. Munkaidő után sem pihennek meg Hargita megye ifjai. Az utóbbi eszten­dőkben egyre fokozottabb mértékben veszik ki részüket a különféle — he­lyesebben — valamennyi hazafias ak­cióból. Május elsejét és országunk tör­ténelmének két nagy jelentőségű ese­ményét — hazánk fasiszta iga alóli felszabadulásának XXX. évfordulóját, valamint a XI. pártkongresszust — kö­szöntik az elért munkasikerek. Jelen voltak csaknem valamennyi jelentősebb építőtelepen, többek között Csíkszere­dában a napközi otthon, Gyergyó­­szentmiklóson a kultúrház, a balánbá­­nyai, székelykeresztúri sportpályák épí­tésénél segédkeztek, és­­ nemcsak azért, hogy ez a be­számoló „életesebb“ legyen, hanem azért is, mert a kíváncsiság (a kíván­csiság, hogy saját szememmel is lás­sam miként dolgoznak a megye szor­galmas, lankadatlan, úgy tűnik, fá­radságot nem ismerő fiataljai) el­vitt a Csíkszeredai 2-es számú líceum­ba, amelynek bentlakása már ott áll, egyelőre még vörösben, az iskola épü­lete mellett. Mint azt már Fábián And­rás elöljáróban elmondotta, és Bar­­talis Árpád, a líceum igazgatója sza­vaival megerősítette, a líceum tanulói jelentős segítséget nyújtottak az épí­tőknek. Ott voltak az alapok kiásásá­nál, valamennyi földmunkánál, sokan az anyagszállítók munkáját könnyítet­ték meg, a kevesebb fizikai erőfeszíté­seket igénylő munkákat pedig a lá­nyok végezték. Most pedig, hogy a háromemeletes, 216 ágyas bentlakás felépítése a vége felé közeledik, a környék csinosításán dolgoznak. Par­kosítanak, füvet ültetnek, fenyőkkel sze­gélyezett sétány születik meg kezük nyomán. De hadd adjuk át a szót né­hányuknak: Tőke István. Sok mindent bíztak rám. Téglát hordtam, maltert kever­tem, néhány napig az alapásóknak se­gítettem, sőt még a felépítésben is részt vettem. Bármilyen munkát szíve­sen végeztem, hiszen a bentlakás a miénk is, nem egy társam, jóbarátom fog benne lakni ... Bucur Doina: A fiúk mellett igen sok lány is kivette részét a bentlakás épí­téséből. Persze, ránk könnyebb munkák hárultak, én például téglát válogat­tam. A lányok viszont a bentlakás kör­nyékének szépítésénél mutatták meg, hogy mit tudnak. Mi ültettük a fenyők egy részét, ami nem is volt olyan köny­­nyű dolog, főleg sok kitartást, türelmet igényelt, az iskola ugyanis sziklára épült, sokszor kellett újraültetni a cse­metéket. Bomber Jenő: Az alapok építésénél kaptam munkát, akárcsak Tőke István, én is részt vettem a munkálatokban az első csónyomtól egészen az épület felhúzásáig. Most a futballpálya építé­sénél segédkezem. Igen, de csaknem elfelejtettem: a lí­ceum diákjai most önerőből korszerű futballpályát építenek és hozzájárul­nak tornatermük elkészítéséhez is. A AMIRŐL EGY KITÜNTETÉS BESZÉL... „vörös kikötőben", a forradalmi múltú Galafi-on mindenki ter­mészetszerűleg és büszkeséggel beszél a Duna-parti municípium leg­reprezentatívabb üzemóriásáról, a Ko­hászati Kombinátról. Az üzemi szak­­szervezeti bizottságnál először a dísz­helyen pompázó zászlóra hívják fel a figyelmemet. A szocialista verseny ta­valyi eredményeiért kapták. Országos GALAJI elsők voltak valamennyi ipari egység között és természetesen az iparágban is. A legjobbnak kijáró versenyzászlót s a Munkaérdemrend I. fokozatát a legelső köztársasági elnöki rendeletek egyike ítélte oda nekik. Teljesítmé­nyük már csak azért is figyelemremél­tó, mert fiatal munkaközösségről van szó. Az első üzemegység, a vastagle­mez-hengermű 1966 május 10-én in­dult be; két év múlva az 1-es kohó, az acélmű és más gyár kezdte meg a termelést; a legutolsó indítás a villa­mos acélműben történt, amely ez év márciusában adta az első nemesacél mennyiséget. Életkor szempontjából szintén fiatal a kombinát, az átlagélet­kor alig 24 esztendő! A fiatalság el­lenére harminc országban ismerik a CSG­ védjegyet, a kombinát 26-szor annyi nyersvasat ad az országnak, mint Románia egész 1938. évi terme­lése volt. Lenyűgöző látványt nyújt a hosszú kilométereken át nyújtózó füstölgő-dü­börgő üzemóriás. A legkorszerűbb be­rendezések biztosítják benne a terme­lőfolyamat hatékonyságát, a nyers­anyag átlényegülését, megnemesedé­­sét. Kevésbé látványos, de az említett átlényegülést a modern gépeknél is jobban elősegítő tényező azonban az itt dolgozó sokezer ember mindennapi munkája. Azoké, akik együtt léptek az üzemmel, együtt nemesedtek és ed­ződtek a galafi-i acéllal. A pártszerve­zetek és a kommunisták olyan szelle­met honosítottak meg a közösségben, mely szüntelenül jobbra törekvésre sar­kallja az embereket, megtanította őket a nehézségek leküzdésére, az összefo­gásra és helytállásra. Arra, hogy csak­is a becsülettel végzett munka ad értelmet és szépséget az egyén életé­nek, biztosítja társadalmunk gyors fej­lődését, az ország gazdasági erejének és hírnevének gyarapodását. Az okos műszaki és munkaszervezési intézke­dések, valamint a korszerű technoló­giák alkalmazása mellett ez a nagy­szerű csapatszellem ,a feladatok iránti magas felelősségérzet volt a záloga az összes eredményeknek. E szellem, a szocialista öntudat bíbora, ragyog a versenyzászló vörös színében. A versenyzászló és a kitüntetés át­­nyújtása ünnep volt a kombinátban. Olyan emlékezetes esemény, amely újabb, még nagyobb sikerekre ösztö­nözte a munkaközösséget. Az ez alka­lommal a párt Központi Bizottságához, személyesen Nicolae Ceausescu elv­társhoz intézett táviratukban kifejezték azt az elhatározásukat, hogy a pártfő­titkár személyes példáját követve, megvalósítva a tőle kapott rendkívül értékes és pontos útmutatásokat, ma­radéktalanul teljesítik tervfeladataikat és vállalásaikat. Ezek a vállalások pe­dig hűen tükrözik a kollektíva erejét, hozzáállását, pártos viszonyulását a megnövekedett feladatokhoz. Egyebek közt egész évre 25 000 tonna acél elő­állítására vállalkoztak terven felül. Nos, május 1-ig sikerült a 30 000 ton­na! Az elektromos acélmű második A FÉNYÍRÁS MŰVÉSZETE­ ­ cím egy kifejezés kissé ön­­kényes fordítása: a kolozs-­­­­­vári művelődési háznak a felszabadulás tiszteletére rende­zett s a május elseje előtti na­pokban megnyílt művészi fény­­képkiállításáról van szó. A „fo­­tografica" kifejezést a kiállítás hirdetményéről azonban ezúttal kissé semmitmondónak érezném KOLOZSVÁR a megszokott fénykép szóval visszaadni. A képek többsége valóban foto­grafica, mondhat­nánk úgy is, hogy a fény grafi­kája. Derűs, kellemes, üdítő kiállí­tás, igazán május elsejei hangu­latú. Hármas téma fogja egység­be az egész kiállítást: az építés története az első, a gyermeki szem lírája a második, és az idilli tájé a harmadik Milyen sokszor birkóznak fes­tők, grafikusok és fényképezők is az építkezések pátoszával és bizony a birkózás gyakran gyöt­­relmes. A mű, a szerkezet, a konstrukció gyakran eltörli ké­peiken az emberi mozzanatok látószögét. Az arányok érzékel­tetése, a szilárdság, az erő visz­­szaadása olykor öncéllá válik, vagy pedig ember és alkotása egy teátrális pózban hír­ad­ó mo­zis ékesszólásban egyesülnek. Nos, ezen a mostani kiállításon ezeken a fényképeken, amelyek erőművek duzzasztógátjait ábrá­zolják, vagy választékos e­legan­­ciájú, magasba törő szerkezete­­ket, épülethomlokzatokat, sajá­tos, átszellemült munkagesztuso­kat végző emberek sziluettjeit, árnyképeit, azaz fény­metszeteit — birkózásnak, küzdelemnek és teátralizmusnak nyoma sincs. És a képvilág öncélú létének a modern kiállításokon annyiszor szorongató látomása is elkerüli most a művész és a néző látó­mezejét és élményeinek síkját. A keresetlennek ható és mégis mélyen kitanulmányozott látó­szögek olyan művészekre valla­nak, akik meghitt, bensőséges viszonyban vannak ezekkel az alkotásokkal és létrehozóikkal Nem nyilatkozatok ezek a fény­képek, hanem baráti közlések. A munkát, a dolgozó, az alkotó ember lélektanát és látásmódját belülről, sajátjukként ismerő emberek tanulmányai ezek, akik­nél a munka és az építés témája csakis a szépség, a meleg fény játékainak átszellemítő derűjé­ben válik jelképpé. Nem önma­gának, hanem a benne gyönyör­ködő ember lelkületének a kife­jezésévé. Jellemző, hogy még az olyan formai játékok is, amelyek hajdan a fényképészeknél a gép­szörnyek félelmetes összefüggé­seire utaltak — mint amikor például egy acélszerkezet bizo­nyos irányból nézve pókhálónak tűnik — itt bizakodó ötletté vál­nak: az acélpókhálóba nem az ember akad bele, hanem a távol­ság, a végtelenség, az lesz álta­la az ember zsákmánya. És a sok gyermekfénykép sem édeskés gyönyörködés, nem me­rengő édesgés, hanem forró, jö­vőt vállaló, komoly bizalom ki­fejezése, és a természeti tájak­ban is nem a kuriózumok, nem növények, kövek, állatok fontos­kodóan titokzatoskodó szeszélyes alakjátékai uralkodnak, hanem a munka után erőgyűjtésért ba­rangoló ember feloldódása, el­mélyedése, fény, domborzat, fel­hő, erdő, mező hangulat játékai­ban. Május elseje — annyi egyéb mellett, annyi más ünnepi vo­natkozás mellett, ez a nap a gyárak, a vas és acélvilág embe­rének, azaz a munkásnak a ta­lálkozása erdő, mező leheleté­vel, fény, fa, föld, víz csókjával. Ez a találkozás, ez az egymásra találás a történelem egyik leg­derűlátóbb jelképe. S ezért a fénnyel operáló művészek cso­portja méltán írhatta volna fel kiállítása homlokzatára a hajda­ni napórák jelmondatát. Csak a derű óráit számolom! LÁSZLÓFFY ALADÁR munkásvirág A kéz öt ujja nyílik ebben a kertben: munka. A kéz öt ujja, ötmillió ujja, mely megragad s megolvaszt, megtör-termékenyít alvó földdarabokat: vasat, cementet, kenyeret — a kéz ötmillió, ötvenmillió ujja, mely megragad, megtart szerszámot, zászlórudat, a kéz annyi millió virágszála, mely minden emberi arcot megsímogathat, a kéz öt ujja nyílik ebben a kertben: munka. Nyílik, virágzik, megöregszik, fürdik habban, savban, olajban, gyermekcsókban, hazai folyók szívében s földmélyi forró fekete porban, fürdik tűzben és indulatban, a kéz öt ujja, szerelem s szabadság virága, embervirága a történelemnek. A kéz öt ujja, egyetlen virág, mely maga tartja, viseli, hordozza hátán kertjét, országát, anyaföldjét: munkásvirág. kemencéjét három hónappal a kitűzött határidő előtt adták át és így az or­szág felszabadulásának XXX. évfordu­lójáig 15 000 tonnával több nemes­acélt kap Galafi­ból a nemzetgazda­ság. Nem tette elbizakodottakká a siker, az országos elsőség a kombinát­belieket. A pártbizottságtól a szakszer­vezeti csoportokig, mérnöktől az egy­szerű betanított munkásig mindenki azt hangsúlyozza, hogy a lehetőségek és igények fényében magasabbra kell emelniük a mércét, javítaniuk kell és lehet az eredményeken. A kollektíva tehát a továbblépésre összpontosít, a kivívott hírnév öregbítésére törekszik, elsősorban a holnapi teendőkre figyel­­mez. Elejtett szavakból tudtam meg azt is például, hogy az acélmű 11 százalékkal a beütemezett paraméte­rek fölött dolgozik, hogy jelentős idő­előnyre tettek szert az építők a 4-es kohó és a 3-as kokszoló kivitelezésé­nél. Az egészséges kollektív szellem megnyilvánulását tapasztaltam a kom­binát vezetősége és a szakszervezeti bizottság részéről is. Mindannyian lel­­kemre kötötték, hogy az ő nevüket meg se említsem a lapban. „Minden eredmény, minden siker az egész kö­zösség együttes munkájának a gyü­mölcse, s elsősorban azoké, akik a gépek, berendezések mellett állnak nap mint nap". Majd ezer ember volt tavaly a szocialista verseny élenjáró­ja. Lenyűgöző ez a kombinát, de még inkább az munkásainak szakmai és tu­dati nagysága, az a mód, ahogy mind­annyian szívüggyé nemesítik a gépek mellett végzett munkát. V A LEGNAGYOBB HŐSTETT árkastélyok, monumentális épületek falába, fémdo­bozba zárva, építették be nem egyszer az építők nevét. Talán az utókornak szánva, ta­lán csak mert az ember az épí­tés hosszú ideje alatt annyit a­­dott önmagából, annyi áldozatot hozott a nagy mű megterem­téséért, hogy többé már nem tudott végleg elszakadni tőle. BESZTERCE Malterszagú, friss fal tövében állok, fölöttem vasbeton tető. A besztercei új üveggyár egyik súlyos és mégis könnyedén nyúj­tózkodó vasbeton csarnoka a be­fejezéséhez közeledik. Mellettem egy kőműves, az imént kiabálták le az állásról. Malterszagú ő is, átázott munkaruháján cement­es mészfoltok. Keze érdes, mint a naptól szikkadt föld, millió egymásra rakott tégla, vakolóka­nál, kőműves szerszámok jegye és nyoma ez rajta, ömlik az eső. De az építők nem hagyják félbe a munkát. Nem hagyhatják, mert megfo­gadták, hogy az új gyárat egy hónappal a határidő előtt fejezik be. Nem június 30-án, hanem májusban adják át a termelők­nek. Ezt fogadták a besztercei építők és szavuknak állnak, mint ahogy szavuknak álltak az új ipari platform többi nagy egységeinek határidő előtti át­adásában. És szavuknak fognak állni az építőanyagipari beren­dezéseket gyártó üzem második nagy csarnokának, a naszódi tex­tilüzemnek az építkezéseinél. Itt áll mellettem az ember. Neve Kardán András. Csak magyarnémegyei, vagyis faluról való, ahogy ő mondja, Beszter­cén, Désen, Kolozsváron, vagy Brassóban, szóval a nagyváro­sokban, csak épített, üzemeket és gyárakat, megyeházakat és új lakónegyedeket éppen egy ne­gyed évszázadon keresztül. Brigádjának összetétele több mint tíz esztendeje változatlan. Nagy az egyetértés, az egyet­­akarás. Egy faluból valók szinte mind a tizennyolcan. Forrai Gergely, Falatkás János, Füstös Pál, Forrai András, Forrai Mi­hály — sok ilyen nevű van a faluban — és a többiek egyfor­mán gondolkoznak, egyformán tudják, hogy hamarabb kell tel­jesíteni a nagy tervet, hallják itt a munkatelepen, olvassák az újságban, hallgatják a tévében, mikor az ország első embere, pártunk főtitkára beszél erről. „Ilyen emberekkel szorítjuk mi le a határidőket — mondta ko­rábban Pop Joan, az üveggyár munkatelepének főmérnöke — mint Kardán és brigádja, az ilyen emberek kezemunkája a biztosíték arra, hogy a gyárak, üzemek hamarabb indulnak be, sok millió lejre rúgó termelést valósítanak meg terven felül, az ötéves terv négy és fél év alatti teljesítésének újabb aranytarta­lékait.“ — Hogy mennyit végeztünk a múlt hónapban ? — ismétli a kérdést Kardán András. — A tervet a brigádban 131 százalék­ban realizáltuk, ebben a hónap­ban megint meglesz a 130—134 százalék. A brigádban minden nap, minden hónapban meg kell legyen ez a többlet, így szoktuk meg, így szeretjük. — Mi az, amit még szeretné­nek ? — Hát szerettük volna, ha fa­lunkhoz közelebb dolgozunk, hogy ne hányódjunk annyit éle­tünkben, de ugye a mi mun­kánk nem olyan mint a cipész, vagy a szabómesterség, hogy ülünk otthon a melegben. A mi munkánk hányódással, fázódás­sal, fagyoskodással jár. De azért olyan munka, hogyha az ember benne van, már nem gondol töb­bet másra, elfelejti gondját, elfe­lejti baját, s az idő múlását sem érzi... Pedig ugye immár 51. é­­vemben járok. — Mikor hagyja abba az épí­tést ? — Csak ha muszáj lesz, ha ő hagy el engem. Az igazi építő már nem tud végleg elszakadni a falaktól, a­­mibe annyit épített bele önma­gából. Ennél a csarnoknál olyan nagy telet fogtak ki, hogy kály­hák körül melegített homokkal dolgoztak, hogy a beton ne fagy­jon meg; a dési gyárnál 36 órát tartottak ki egyfolytában a bri­gáddal, amikor a betonpucolást végezték, mert azt nem lehetett abbahagyni, s nem tudná össze­számolni az éveket, amelyekben naponta 10—12 órát dolgoztak megállás nélkül a munkatelepe­ken, hogy mielőbb befejezzék a művet. Ma már nem falazzuk be, nem őrizzük meg az építő nevét az utókor számára, de belefoglaljuk az újságok napi tudósításaiba, a rádió, tévé híradásaiba. Hány ilyen névtelen hőssel találkoz­tam csak magam az ország száz meg száz építőtelepén. Mennyi hangtalan, póztalan, igazi embe­ri odaadást, erőfeszítést láttam. Megírtam és megírom, vala­mennyit. A nap nap utáni név­telen helytállás nem látványos, de talán a legnagyobb hőstett, a hőstettek között. 1974. MÁJUS 1., SZERDA

Next