Előre, 1976. szeptember (30. évfolyam, 8955-8980. szám)

1976-09-01 / 8955. szám

A gala­i-i kohászok, a szocialista versenyben tett vállalásuknak megfelelően, jelentősen túlteljesítették nyolchavi tervüket. Képünkön ........ a kombinát egyik részlege madártávlatból Ú­gy húzódik meg Komandó a Kárpát-kanyar hegyei között, mint magas fa tetejében a madárfészek. S a település felé kanyargó, helyen­ként szakadékokkal övezett er­dei út is éppoly viszontagságos­nak tűnik, akár a fára mászó suhanc útja. De ha egyszer fel­jutottál a tetőre, a festőjén szép fekvésű község vendégmarasz­taló csábítással fogad. Ezért nem meglepő, hogy a komandói emberek, akik az ott sűrűsödő fákhoz hasonlóan gyökeret e­­resztettek e tájban, nem kí­vánkoznak el onnan. Együtt lé­­tegzenek, élnek a végnélküli er­dőkkel, a számukra oly rég ke­nyeret adó természettel. Hiszen a még kétezer főt sem számláló helység lakói a fűrészüzemben, az erdei vasútnál, az autószál­lításnál, vagy a vágtereken dol­goznak. Vagyis éppúgy mester­ségük a fa kitermelése és szál­lítása, mint a feldolgozása. Az emberek szülőfalujuk irán­ti ragaszkodása a település ar­culatán is megmutatkozik. Gon­dozott utcák, hidak, parkok fo­gadják a látogatót, s hirdetik, hogy munkaszerető, dolgos em­berek lakják Komandót. De a jól végzett munka eredményei mellett tanúskodik az a tény is, hogy Komandó a múlt évi hely­­ségszépítési versenyben máso­diknak került ki a megyében. Szuhánszki László, a község pol­gármestere most sem titkolja, hogy az idén is díjra számíta­nak. Noha, ott fenn a magas­ban, későn olvad a hó, s a köz­ségcsinosítást is csak késve kezdhetik, mégis már júniusban teljesítették az erre az évre vállalt hazafias munkák értékét, a 651 000 lejt. Év végéig egy millió lejes megvalósításra szá­mítanak. A községi néptanács és a SZEF helyi tanácsa felhívására, valamint az állampolgári bizott­ságok, a képviselők és a lakó­társulási megbízottak mozgósítá­sára mindig szívesen válaszolt a lakosság, így sikerült egész sor, a község életében fontos munkálatot elvégezniük. Az év első felében többek között 200 méter betonjárdát és mintegy 170 méter betonalapra helyezett léckerítést építettek. Befejezés előtt áll egy 120 méter hosszú kötélhíd is. Amint megtudtuk, az építmény születésénél két té­nyező is közrejátszott. Egyrészt a lakosság óhaja volt, hogy az évtizedekkel ezelőtt létező ,lánc­hidat" újjáépítsék, másrészt, hogy az iskolába igyekvő gyer­mekek ne a forgalmas nagylá­don és a főúton közlekedjenek, hanem ezen a biztonságosabb és sokkal rövidebb szakaszon. Úgyszintén, vízlevezető csatorná­kat építettek. Korszerűsítették az utcákat, s tervükben szerepel a községet átszelő Baszka-pa­­tak szabályozása. Egy hektárral bővítik a meglévő parkokat, zöldövezeteket és tovább gyara­pítják a nemrégiben létesített gyermekpark felszerelését. A lakosság egyemberként se­gédkezik a lakásépítkezéseknél is. A befejezés előtt álló négy­lakásos tömbház kivitelezésénél főként az alapásásnál és az anyagmozgatásnál voltak jelen. A most megkezdett hatlakásos blokk építéséhez — az alapásás­­nál és a betonvas-szerelésnél — máris 10 000 lej értékű haza­fias munkával járultak hozzá. Tehát tervekben és eredmények­ben nincs hiány. Mindez — a község polgármesterének sza­vaival élve — a komandói em­berek szorgalmának, a fűrész­üzem és a javítóműhely dolgo­zói hozzáállásának, a lakosság összefogásának tulajdonítható. Rövid ottléttem alatt arról is meggyőződhettem, hogy a ko­­mandóiak szeretik a vendégeket. Sajnos azonban, kevesen fordul­nak meg a községben. De a helybeliek mégis bíznak abban, hogy egyszer csak fellendül ná­luk is a turisztika. Ez a bizako­dás tettekre is késztette a köz­ség lakóit. A tavaly lesiklópályát építettek, az idén pedig, a tél beálltáig, ugrópályát és korcso­lyapályát létesítenek. A népta­nács­ székházának emeleti ré­szén berendeztek öt szobát, hogy kellőképpen elszállásolhas­sák a Komondóra látogató tu­ristákat. Komandó egy kicsit félreesik a „világtól", hiszen a legköze­lebbi helység, Kovászna is 20 kilométerre van. Ez az „elszige­teltség" a község közművelődési életét is kedvezőtlenül érinti. A lakosságnak ott helyben kell megteremtenie a művelődési le­hetőségeket, vagyis a helyi mű­velődési otthonnak, a könyvtár­nak, a klubnak és az értelmisé­gieknek kell kielégíteniük a fa­munkások ilyen irányú elvárásait. Mikovényi Leventének, a köz­ségi pártbizottság titkárának a véleménye szerint többé-kevésbé sikerült is eleget tenniük a köz­ség lakói politikai-ideológiai és kulturális nevelése támasztotta igényeknek. A község művelő­dési intézményeiben szervezett nevelő tevékenységet azonban nem sikerült még kellőképpen rendszeresíteniük, állandósíta­niuk, a politikai nevelés és a szocialista kultúra kongresszusa szellemében a kívánt szintre emelniük. A művelődési otthon keretében tevékenykedő műked­velő csoportok — agitációs bri­gád, színjátszó és tánccsoport — szereplése is elég szórványos. Ez annál is inkább megoldásra vár, hiszen a nehezen járható komandói út miatt, elég ritkán — évente egyszer-kétszer — láthatnak vendégül hivatásos és műkedvelő együtteseket. Az idén csupán a sepsiszentgyörgyi Vad­rózsák művészegyüttesnek tap­solhatott a komandói közönség. Fehér Sándor, a javítóműhely mestere, a fakitermelő és fa­­feldolgozó részlegek pártbizott­ságának a titkára, különösen a klub gyenge felszerelését tette szóvá. A barátságtalan helyi­ségben mindössze néhány rög­tönzött bútordarab, egy televí­zió és rádió, valamint egy ping­pongasztal áll a munkásifjak rendelkezésére, annak ellenére, hogy két „pártfogója" is van a klubnak, a vállalati szakszerve­zeti bizottság és a megyei szo­cialista művelődési és nevelési bizottság. Hasonlóképpen kifo­gásolta a vágterek dolgozói kö­rében kifejtett politikai és kultu­rális nevelő tevékenység hiá­nyos megszervezését is. Mint mondotta, a komandói erdők­ben dolgozó 500-nál is több munkás politikai és kulturális nevelése többnyire a pártalap­­szervezetek keretében működő ideológiai oktatásra és a na­gyon ritka filmvetítésekre szorít­kozik. Az utóbbi időben, a vág­tereken egyre ritkább vendé­gek a tudományos brigádok, a különböző előadók, a kulturális megnyilvánulások. Pedig néhány évvel ezelőtt a komandói ifjúság körében elég szép kezdeménye­zés született: vasúti kocsira rög­tönzött színpadon tartottak elő­adást a vágterek dolgozóinak. Kiváló ötletnek bizonyult, s ér­demes volna újjáéleszteni. Valamivel később, a Koman­­dótól 15 kilométerre fekvő Dives völgyi vágtéren folytatjuk a megkezdett beszélgetést. Péter János technikussal, a legalkal­masabb időben érkeztünk. Ép­pen akkor, amikor Sütő László kezében elnémult a motorfű­rész, mintegy jelezve, hogy el­érkezett az ebédszünet. A cso­port tagjai olyan szabályos kör­be helyezkedtek a fűbe elemó­­zsiás tarisznyáikkal, mintha egy előre megszervezett kerekasztal­­értekezlet kezdetét várnák. S nem is késlekedtünk a téma be­harangozásával. Két komandói ifjú, Voloncs Pál és Veress Dá­vid rönkvontató traktoristák tö­­rik meg elsőként a csendet. Na­ponta ingáznak otthonról, s így jól ismerik a község művelődési életét. Veress Dávid, aki 23 évé­re való tekintettel a község fia­taljainak a szemszögéből nézi a kérdést, bizony szegényesnek véli a művelődési és szórakozási lehetőségeket. Szerinte, az ifjak is általában ezért töltik szabad­idejük egy részét a vendéglőben. A műkedvelő csoportok egyik oszlopos tagja, Péter János, többek között azt is szóvá teszi, hogy a csoportok a sok próba ellenére, ebben az évben, mind­össze kétszer léptek színpadra, s a továbbiakban sincs sok kilátás gyakorbb szereplésre. A mű­kedvelő ifjak közül sokan meg­sértődtek, mivel ígéretet kaptak arra, hogy egy papok­i vagy barátosi vendégszereplésen vesz­nek részt, de elmaradt a kiszál­lás. Ez az eset egy kicsit le­hangolta, szétugrasztotta a cso­portokat. Sütő László, a rönkosztályozó csoport motorfűrészese, amikor megszólal, úgy tekint a Teleki­testvérekre és Báli Zoltánra, mintha ezzel jelezni akarná tár­sainak, hogy a nevükben is be­szél. A szólás joga valóban meg is illeti, hiszen több mint 15 éve járja a komandói erdőket Őszintén elmondja, hogy a nyári hónapokban, a rádióhallgatáson és az újságolvasáson kívül nem sok idő jut művelődésre. A vág­terek dolgozói ezekben a hetek­,­ben, hónapokban többet is dol­goznak, hogy pótolhassák a té­li viszontagságos időjárás okoz­ta lemaradást. De azért nem­ titkolja, hogy ha ellátogatna hozzájuk néha a mozikarován, szívesen fogadnák. Úgyszintén, a munkanap lejártával még egy-egy érdekesebb témájú po­litikai, tudományos vagy más jellegű előadást is meghallgat­nának, hogy ők is jobban meg­érthessenek egyes do­lgokat, hogy jobban lépést tarthassanak az élettel... Nem is nagy, nem is megva­lósíthatatlan igények ezek, s minden bizonnyal meghallga­tásra is találnak. Hiszen a ko­mandói emberek természetszere­tetének, szülőfalujuk iránti ra­gaszkodásának egyik tartozéka ez a szerény, de ugyanakkor szükséges és fontos művelődési igény is. Mátyás Árpád KOMANDÓI BESZÉLGETÉSEK ELŐRE - 1976. szeptember 1.’ •—- .m ... — ..... .1, ------------------------------------— _______________________________________________ A TERMŐFÖLD VÉDELMÉBEN ÉSSZERŰ TERÜLETHASZNOSÍTÁSSAL NÁDASOK, MOCSARAK VÉGNAPJAI Jónéhány évvel ezelőtt hek­tárok ezrein fojtogatta a ve­tést, vámolta a temesi tájak termését a vadvíz. És hektá­rok ezreivel rövidítették meg a szántóföldet a nádasok, mo­csarak. Különösen Ötelek, Kócsa, Csene, Zsombolya, Gyertyámos, Gátalja, Újpécs és sok más község határában pusztított az áradás, a kiadós záporok után felgyűlt pangó­víz. E helyzet leküzdéséért évek óta nagyarányú talajvé­delmi — ármentesítési, lecsa­­polási, erózió elleni — mun­kák folynak Bánátban, s ed­dig több mint 80 millió köb­méter földet ástak ki a csa­tornaépítő telepeken. A több­száz milliós értékű állami be­ruházással végzett talajvéde­lem mellett a honpolgárok tízezrei is bekapcsolódtak a községi néptanácsok által szervezett hazafias munkákba, ármentesítési akciókba. En­nek eredményeként a helyi jellegű csatornaépítésnél is csaknem nyolcmillió köbmé­ter földet ástak ki az elmúlt ötéves tervben. A legtöbb fa­lu határában el is tűntek a mocsarak. A legtöbb helyen, de nem mindenütt. Ezért idén is tovább folytatják a talaj­­védelmi munkákat, hogy újabb hektárok ezreit ármen­­tesítsék. Egyébként a falvak lakói hazafias munkával több mint kétmillió köbméter föl­det ásnak ki ebben az évben. Nitzkifalván és Perjámos köz­ségben például, valamint a felsőbencseki, románszentmi­­hályi és több más téeszben már teljesítették az évi talaj­javítási tervet. Itt-ott azonban keveset tettek azért, hogy művelés alá foghassanak minden úr földet. Felelőtlen mulasztás tapasztalható e té­ren Parácon például, ahol augusztus elejéig hozzá sem fogtak az idei talajjavítási munkákhoz! A kisebb-nagyobb mulasz­tások ellenére is elmondhat­juk: végnapjaikat élik, az utolsó parcellákra zsugorodtak a Temes megyei nádasok, mo­csarak. Az állami farmok és a téeszek, végső fokon az egész nemzetgazdaság javára. Kiss László, a zsombolyai terme­lőszövetkezet mérnök-elnöke is joggal hangsúlyozta: " Az elmúlt évek során hatalmas csatornahálózatot építettünk ki gazdaságunk határában, így most 3000 hektár területet védhetünk meg az ártól, a vadvizektől. Nagy munka volt, s a beruházásokra 1s egymil­liót fordítottunk. De a befek­tetések megtérülnek a terme­lésnöveléssel. Hisz az ármen­tesítés után sokkal jobban ki­használhatjuk a földalapot, hektáronként 800—1200 kiló­val több búzát és kukoricát termeszthetünk. TERMŐRE FOGOTT ÉS PARLAGON HAGYOTT TÁBLÁK Akárcsak az egész ország­ban, Temes megyében is nagy figyelmet fordítanak a szán­tóföld csökkentésének meg­akadályozására, a mezőgazda­­sági termelésből kiesett terü­letek művelés alá fogására. Tavaly és az idén a kökény­cserjék és más bozótok kiir­tásával, a felesleges utak fel­szántásával, az állattenyészté­si telepek körüli helyek fel­törésével és bevetésével, a talajerózió leküzdésével és más úton-módon több ezer hektárral növelték a megye gazdaságaiban a szántóterüle­tet. Nem egy helyen figyelem­reméltó eredményt értek el a szántóföld védelmében és nö­velésében. A Rékás községhez tartozó termelőszövetkezetek­ben például 50 hektárral gya­rapították a szántóföldet a kü­lönböző területhasznosítási in­tézkedések és munkák révén. Újmosnica községben is több mint 20 hektár területet nyer­tek azzal, hogy felszántottak sok felesleges dülőutat, máso­kat keskenyebbre hagytak­­szabtak s az istállók körüli parlagsávokat lucernával és lóherével vetették be. A csenei, nagytopolováci, kacsai és néhány más gazda­ságban is így cselekedtek, az üzemközpontok tájékán nem igen akad műveletlen terület. Némely helyen azonban to­vábbra is parlagon „pihen­nek“ kisebb-nagyobb táblák az állattenyésztési telepek körül. Hogy csak egy példát említsünk ezzel kapcsolat­ban: a gádi termelőszövetke­zet állattenyésztési farmján több hektárra rúg a parlag, amelyet jól lehetne és kellene is hasznosítani. A vezetőtaná­cson múlik persze, hogy erre még ezen az őszön sor kerül­jön. A talajerózió leküzdése is egyre jobban előtérbe kerül seregnyi dombvidéki gazda­ságban. Az elmúlt ötéves tervben kilencezer hektáron végeztek talajvédelmi és ren­dészeti munkákat az erodálás, a vízmosás megakadályozásá­ra. Viságon, Sztancsófalván és másutt kiterjedt domboldala­kon akadályozták meg a talaj­­degradálást, a vízmosást. S eb­ben az ötéves tervben további 16 000 hektáron kell gátat vetni az eróziónak, a termő­réteg alámosásának. Nagy­­szákoson a temesvári talajja­vítási hivatal szakembereinek segítségével 15 hektár lejtőn „kötötték meg“ a talajt, aka­dályozták meg a földcsuszam­lást teraszok, gátak építésé­vel, többszáz hektáron pedig füves sávokat létesítettek. U­­gyanakkor akácosítással, er­dősávok kialakításával is ha­dat üzennek az eróziónak. A darovai gazdaság domboldala­in is nagyszabású talajvédel­mi munkák folynak immár két esztendeje. Több mint 400 hektáron tüntették el a szaka­dékokat, vízmosásokat, a fe­lesleges utakat, cserjeszigete­ket, építettek gátakat, tera­szokat, harminc vízlefolyó csatornát, megannyi átjáróhí­­dat, s mozgattak meg több mint 90 000 köbméter földet, hogy lehetővé váljék a réteg­vonalas talajművelés. Így az­tán tavaly és az idén 30 hek­tárral növelték a szántóföldet Darován s a határ nagy részén gátat vetettek az eróziónak. TALAJMESZEZÉSSEL A TERMŐKÉPESSÉG NÖVELÉSÉÉRT A jó földgazdálkodásnak, ésszerű területhasznosításnak fontos követelménye a talaj termőképességének fokozása, amit számos dombvidéki gaz­daságban a meszezéssel lehet elérni, illetve a podzolföldek savasságát ezzel semlegesíte­ni. Igazfalván, Bodón, Sza­­párifalván és más Lugos, va­lamint Facsád környéki téesz­ben ezért forgatnak évről év­re több mésziszapot a földbe. A savanyú földek „gyógyítá­sában“ egyébként követésre méltó példát mutat a bethlen­­házi gépállomás, amelynek dolgozói mozgó lerakodók ké­szítésével, a mésziszap kiszó­rásának gépesítésével is jelen­tősen elősegítették a talajme­­szezési akciót. Különösen a szudm­ási termelőszövetkezet­ben, ahol az utóbbi években többszáz hektár podzolos föl­det javítottak fel. Ennek foly­tán hektáronként 1000—1200 kilóval több gabonát termesz­tettek, mint azokon a táblá­kon, amelyekre nem került még mésziszap. Cservenyák Mihály, a két téeszt kiszolgáló bethlenházi gépállomás igaz­gatója ezért hangsúlyozta : — Többéves tapasztalat iga­zolja, hogy a meszezés jelen­tős terméstöbbletet eredmé­nyez. Igyekszünk is ezt mi­nél jobban kiterjeszteni. Eb­ben az évben már 1100 hektá­ron „gyógyítjuk“ a podzolt, semlegesítjük savhatását mésziszappal. Egyszersmind e gyengébb minőségű területek termőképességét megfelelő mennyiségű istállótrágyával is növeljük. Közel 400 hektár földre hordtunk eddig szerves trágyát az őszi magágy alá. Hasonlóképpen kellene cse­lekednie, a meszezéshez vi­szonyulnia a törökszákosi és néhány más gépállomásnak is, hogy a rendelkezésre álló ta­lajjavítóanyag minél hama­rabb földbe kerüljön s ne áz­zon, apadjon hónapokon át egyik-másik táblán. A beth­­lenháziak talaj­meszezési ta­pasztalatait más gépállomá­soknak is érdemes volna át­venni és hasznosítani. Korántsem foglalkozhattunk részletesen e cikk keretében a földgazdálkodás, a terület­hasznosítás megannyi kérdé­sével. Egy azonban bizonyos: sok felelősséget, állandó törő­dést, jó gazdaszellemet köve­tel valamennyi mezőgazdasági egység vezetőségétől a szántó­föld védelme és ésszerű ki­használása. Hogy minden talp­alatnyi hely művelés alá ke­rüljön és bőven teremjen. Deme János A föld védelmére, nemzeti vagyonunk ésszerű kihasználására megkülönböztetett gondot kell fordítani minden megyében, minden községben és határrészen. Az utóbbi években Nicolae Ceaușescu elvtárs több ízben felhívta a figyelmet a helyes földgazdálkodásra, arra, hogy sürgősen fel kell számolni minden olyan gyakorlatot, amely a szántóterület csökkentéséhez vezet. Használjunk ki gazdasá­gosan minden talpalatnyi helyet, s ahol csak lehet, vonjunk újabb te­rületeket művelés alól íme a mezőgazdasági termelés első számú kérdése, feladata ebben az ötéves tervben, a műszaki-tudományos forradalom időszakában. Lássuk hát, mit tesznek ezért Temes megyé­ben, hogyan gazdálkodnak a földalappal, miként javítják fel a talaj termőképességét? ­­dősebb Cseke Áron rö­videsen kitölti a hu­­szonharmadik esztendőt a vlahicai vasüzem szolgálatá­ban, s bár ezzel a szolgálati idővel az egyik legrégebbi al­kalmazottként tartják számon, valójában csak most ért célba, az idén lelte meg végleges he­lyét a vasasok híres közössé­gében. .. 1953 őszén egy Udvarhely környéki apró faluból jött „fel“, előbb egymagában, ké­sőbb a családdal együtt, s jól­lehet a földműves életformát felcserélte az ipari alkalma­zással, a változás mégsem volt olyan nagy, mint első hallásra tűnik. Azért is, mert az akko­ri Vlahica nem sokban kü­lönbözött a szülőfaluban meg­szokott környezettől, de főleg azért, mert a vállalt szolgá­lat amolyan „átmenetet“ je­lentett a régi és az itt általá­nos ipari út között. Mert Cseke Áron a vas­üzemben még akkoriban szép számban található fuvarosok egyike lett, a háború utáni években ugyanis még viszony­lag hosszú ideig a régi — de nagyon szükségelt — kohókat a Csíkszeredából, Lövétéről lovasfogatokkal fuvarozott érc­cel, ócskavassal etették, az u­­gyancsak így szállított hargi­­tafürdői kaolinnal javították.­­ Amikor a háborúban tönkrement bodvaji kohók felhasználható berendezéseit átszállítottuk a fogatokkal Vidhicára, bizony három na­pig is eltartott a fuvar az ak­kori rossz utakon — emlékezik Cseke Áron. Huszonhárom év nem is olyan nagy idő, s mé­gis mintha évszázadok vá­lasztanák el az akkori és a mostani feltételeket. Igaz, az üzem is hatalmasan megnőtt azóta, fogatok százaival sem lehetne most kiszolgálni a ko­hókat. Még a sima aszfaltúton hatvanassal robogó nagy te­herautók is alig győzik a szál­lítást, pedig napjában hány­szor nem térülnek Szereda és Vlahica között. Idősebb Cseke Áront szol­gálaton kívüli időben, ottho­nában zavarom, ahol az udva­ron, kihasználva a ritka au­gusztusi meleget, napsütést fiatalabb Cseke Áronnal ket­tesben hasogatják a ponto­san felszabdalt derékvastag­ságú rönköket, a téli tüzelő­nek való fát. — Kedves Cseke Áron, a­­hogy az üzemben, a főmester­től megtudtam, maga ötven évnél idősebb korban lett ko­hász, s — ahogy mondták a munkatársak — nem is akár­milyen, de ez a „házkörüli" munka, amit pihenő idejében — igaz, segítséggel — végez, ez sem éppen mondható vala­mi könnyű mesterségnek. Kö­zelebb az ötvenöthöz mint az ötvenhez, nem túl nehéz az új mesterség meg ez a „pihe­nés“? — Vékony dongájának né­zek ki, az igaz, de szíjas va­gyok, egyelőre nincs baj az erővel, egészséggel. Ezt a munkatársak megmondhat­ják, de akár a fiam is m­int a rönkök mellett tovább iz­zadó utód felé. — Azt is elmondták önről, hogy a lovasfogatok felszá­molása, illetve a szállítás kor­szerűsítése után sokáig a vál­lalat mellékgazdaságában dol­gozott, nagyjából a korábbi­hoz hasonló munkakörben, tevékenységgel. Hogyan sike­rült ez a nagy átváltás, a ne­héz szakmával való ismerke­dés, megbarátkozás ? — A szakma, a munkahely nem volt nekem ismeretlen. Mondtam már, hogy mindjárt az elején ott voltam a fuva­rosok között, akik szállítot­ták a kohókhoz az ércet, meg a vasútállomásra a „libákat", a szürkevas tömböket. Ké­sőbb a belső szállításnál vol­tam, sokat kerülgettem a ko­hókat, jól ismertem az itt dol­gozó embereket. Úgy, hogy az új munkahelyem tulajdonkép­pen régtől ismerős nekem. S aztán segítettek a munkatár­sak, a mesterem is, hogy mi­nél hamarabb levizsgázhassak, megszerezzem az egyes kate­góriát. Mikor az idő kitelik, megint vizsgára állok, s aztán, megint, míg csak nyugdíjba nem megyek. Innen. Mert én mondhatom, hogy megtalál­tam azt, ami nekem a legjob­ban tetszik, fekszik. — Mi a különbség a mosta­ni és a korábbi munkája kö­zött ? — Én azt mondom, hogy dolgozni mindenütt kell, az ember, ha valamit végez, vé­gezze becsülettel, ne csak im­­mel-ámmal. Én, mióta itt va­gyok, mindig így igyekeztem. De azért mégis nagy különb­ség van a régi és az új mun­kám között. Ott is kellett pon­tosság, de itt aztán muszáj." Én most az etetőknél, az ada­golóban vagyok, de akárhol tudnék dolgozni a kohó körül, mert erre képesítésem van. Szóval az etetőben nagyon fontos a pontosság: az idő­ben, az adagolásban, a keve­réknél. Nagy a felelősség. S mindenkivel így van ez. Ezt szeretem ebben a munkában; a pontosságot, a fegyelmet, azt, hogy közösen kell dolgoz­ni. Az biztos, hogy én már innen megyek nyugdíjba. — Ha nem vagyok túl kí­váncsi, a család milyen kap­csolatban, van a vállalattal ? — Négy felnőtt gyerekem van, már mind dolgoznak, s a feleségem is. Két fiam meg az egyik lányom esztergályos a megmunkáló műhelyben, a feleségem a vállalat kantinjá­ban dolgozik, öten kapjuk ke­nyerünket az üzemtől. Itt, Vla­­hicán, szinte mindenki, így vagy úgy, de az üzem után él. — S mi lesz a nyugdíj után, hiszen az már nincs is olyan messze. Visszamennek a falu­ba ? — Mi már úgy döntöttünk, hogy öregségünkre is ittma­radunk. Azért is, mert itt vannak a gyerekek, de aztán szeretjük is nagyon Vlahicát. Szép itt a vidék, nagyon jó a levegő, egyre szebb lesz a vá­ros. Aztán vannak barátok, munkatársak, itt van az ü­­zem... Huszonhárom évvel ezelőtt egy domb mögé húzódott apró falucskából a Hargita-alji pla­tóra érkezett Cseke Áron fu­varos és munkába állt a há­ború okozta sebekből alig lá­badozó öreg üzemben. Felsza­badulásunk harminckettedik évében megvalósult élete ál­ma : a kommunista Cseke Á­­ron az oly sokat kerülgetett, alaposan megfiatalodott­­ko­hókat szolgálhatja immár. Nem sokkal az évforduló előtt letette a szakmai vizsgát, pa­pírja van kohászt minősítésé­ről. Egy kipróbált és nagyhírű közösségnek egyik példamuta­tó, követésre érdemes tagja. S ha néhány év múlva a hosszú és nem könnyű szolgálat után visszavonul kedves közösségé­ből, ott maradnak az utódok, fiai és lánya, a kecseti Csekék második, s az utánuk követke­ző nemzedékei. Ahogy az már itt, Vlahicán több mint más­félszáz év óta hagyomány. Kálmán Gyula A MEGTALÁLT MESTERSÉG 3. A KISVÁROSOK NAGYIPARA HOGYAN TOVÁBB három olténiai kisváros nagyiparának megszüle­tésével egyidejűleg kez­dett kibontakozni és vált mind erőteljesebbé a települések gazdasági jellege. Már az első meglátogatott városban, Cora­­bián, a városi néptanács alel­­nöke tényekkel bizonyította, hogy az ipar fejlődése nemcsak országosan, hanem helyileg is érezhetően meggyorsította a mezőgazdaság korszerűsítését, a nagy hozamok elérését, pár esztendő alatt kialakította a városgazdaságok komplex ipari­agrár jellegét. A párt célkitű­zései szerint véghezvitt és to­vábbtartó szocialista iparosítás számottevő erőt elvont a város mezőgazdaságától. Ezt azonban géppel, korszerű termesztési el­járásokkal és termésösztönzők­­kel pótolta és pótolja. Úgy, hogy miközben gyökeresen megválto­zott az iparban és a mező­­gazdaságban foglalkoztatott dolgozók részaránya, az előbbi javára, a terméshozamok lénye­gesen növekedtek. És nem ez az első esztendő, amikor a vá­ros négy mezőgazdasági terme­lőszövetkezetében jól fizet a közös munka. Ami öröm mellett gond is, mert nagy mennyiségű termés raktározásához, szállítá­sához a meglévőknél megfele­lőbb feltételeket kell teremteni. A mezőgazdaság további kor­szerűsödése teszi lehetővé az iparfejlesztés gyorsítását, az ütem növelését a megelőző öt­éves tervidőszakhoz képest. Corabián ugyanis — és ez ér­vényes a másik két kisvárosra is — tulajdonképpen a jelenlegi ötéves időszakban véglegesedik az ipar profilja, rögzítődik aránya a mezőgazdasághoz képest, jönnek létre és fejlődnek az ipari­ agrárjelleget kölcsönző és hangsúlyozó termelőegységek, ágazatok. És mindenekelőtt an­nak köszönhetően, hogy a jelen­legi, az első olyan tervidőszak, amikor a párt, a XI. kongresz­­szus történelmi jelentőségű cél­kitűzéseinek megfelelően az egy­séges országos gazdasági-társa­dalmi fejlesztési tervek törvény­­szerűségei — elsősorban az ösz­­szes vidékek gazdaságának har­monikus, az ország egészéhez igazodó fejlesztése­k kötelező feladatokat rónak a területi egy­ségekre. Olt megye egységes társadalmi-gazdasági fejlesztési tervében Corabia ipara nagy jelentőségű helyet foglal el. O­­lyan arányban részesedik a me­gyei beruházási alapból, hogy az újabb öt esztendő végén a város, a megyében betöltött gazdasági helye, szerepe szerint vegye ki részét az ipari összter­melés növeléséből. Hajógyár és műanyaggyár épül. Méreteikre a sok százmillió lejt kitevő be­ruházásból következtethetünk. Tovább bővül, gyarapszik a vá­ros helyi ipara, a meglevő köz­­társasági érdekeltségű termelés, új élelmiszeripari egységek in­dulnak be.. Újból hagyomány nélküli iparágak gyökérereszté­­séről van szó, hiszen bármeny­nyire is furcsán hangzik, Cora­­biának, ennek a Duna-menti városnak mostanáig semmi köze sem volt a hajóépítéshez. Pedig természeti feltételekkel rendelke­zett hozzá, csakhogy az ember­nek ki kellett volna egészítenie őket. Ez megtörténik most a má­sodik dunai vízlépcső megépíté­sével, néhány éven belül virág­zó hajógyártás alakul, hazajön­nek a hajót gyártani elvándorolt helybeliek. Biztos ebben a néptanács al­­elnöke, mert meg van győződve arról, hogy a corabiaiak nagyon ragaszkodnak városukhoz. És ez hagyomány. A város vízellá­tásának megoldását, a csator­nahálózat építését említi. Majd­nem száz évre, 1897-re vezetnek vissza az első írásos dokumen­tumok arról, hogy a település ivóvizet, csatornahálózatot akart. Az első munkáspolgármester idején történt. Különben Di­­mitrie St. Buzdan dokkmunkás­ból lett polgármester nevéhez fűződnek a ma is zöldellő gesz­tenyék, hársak, a járdák, utcák építését, szegélykövekkel való ellátását szintén ő kezdte el. A víz- és csatornahálózat tervei azonban csak 1915 körül készül­tek el. És meg is maradtak eb­ben az állapotban, mert (idézzük a bejegyzést): „az ország gazdasága annyira meggyengült a háborúban, hogy nem nyújt­hat anyagi támogatást a háló­,­zat építéséhez". Ma létezik, va­lóság. A corabiaiak következe­tességének köszönhetően. A hagyomány nélküli strehaiai ipar továbbfejlesztéséhez a ru­hagyártó részleg teremt hagyo­mányt. A jelenlegi ötéves terv­ben termelése tovább gyarap­szik, létszáma megkétszereződik, a munkaigényesebb konfekció gyártására kerül sor. Az új ipar­­telepítés szintén a ruhaipari egységhez kötődik. Szürkevas öntöde épül, a környező nagy­városok, Drobeta Turnu-Severin, Craiova gépipari egységeinek kisegítésére. De azért is, hogy a férfi munkaerőt vegye fel a város. Országos érdekeltségű lenáztató üzem is beindul, u­­gyancsak ebben az időszakban, a helyiipar eddig is eredménye­sen tevékenykedő egységei to­vább növelik termelésüket, az áruválasztékot. Tutunaru Elvira, a városi pártbizottság titkárhe­lyettese külön felhívta a figyel­met arra az értékes tapasztalat­ra, amelyre a helység iskolái tettek szert a munkára való ne­velésben. A tanulók gyakorlati munkáját valóban termeléssé változtatták, értelmes munkává, amely szakmát ad az érettségi­vel együtt az ifjú kezébe. Ter­mészetes, hogy főleg a ruha­gyártás (az ipar jelene) és a fémmegmunkálás (a közeljövő) vonzotta leginkább a tanulókat. Miközben képesítésre tesznek szert ezekben a szakmákban, értékes termékeket állítanak elő. Drágásab­­ban, a cipőipari vállalat házikiállítása már ízelí­tőt adott a város iparának to­vábbfejlődéséről. A műanyag­­csöveket — mezőgazdaságnak, bányáknak — gyártó részleg ér­lelte meg a tervet arra, hogy a gumilábbeliket gyártó egység szomszédságában műanyaggyár épüljön. A város és a vidék fejlett szőlő- és gyümölcster­mesztése igényli a szőlészeti és kertészeti gépeket előállító üzem építését. És végül, az Oltón épü­lő vízierőművek láncolatából egyik szem Drágásani-é lesz. Majdnem ezer méterre, a város északi részén, kezdődött meg a munka a drágásani-iak örömére, hiszen nemcsak kilowattokat nyernek, nemcsak bőséges víz­forrást az öntözéshez, hanem sok-sok munkaalkalmat már most és esztendőkön át, nő a város ipari termelésének értéke és vele együtt a termelők élet­­színvonala. A kisebb jelentősé­gű, de ugyancsak köztársasági érdekeltségű egységek a helyi­iparban szerzett tapasztalatot, jártasságot értékesítik. Nagyka­pacitású vegytisztító, gumiab­roncsfelújító egységet helyeznek üzembe. Strehaiaval ellentétben, évek óta szaklíceumok képezik az iparfejlesztéshez, új iparágak meghonosításához szükséges munkaerőt. Vegyipari szaklíceum indul be a már létező agrár­ipari líceum mellett. Turk­ó Stefan, a városi népta­nács alelnöke azonban mindezt csak lehetőségnek tekinti. Raj­tuk múlik, miként hasznosítják, milyen tartalommal telítik a kisvárosoknak csakúgy, mint a legnagyobbaknak évről évre megteremtett gazdasági-társa­dalmi haladás előfeltételeit. A cipőgyár munkaközösségének ki­alakulásában szerzett tapaszta­lat jó iskolának számít. A tar­talékok tartaléka pedig a dro­­gosani-i, a strehaiai, a corabiai és hazánk összes kisvárosai dol­gozóinak törekvése arra, hogy a megteremtett nagyiparban, or­szágos szinten, kiválóan gazdál­kodjanak, a köztársasági érde­keltségű vállalatok építésével előlegezett bizalmat kiérdemel­jék. Olyan hagyományt te­remtsenek, amelynek további ér­tékesítését a nemzetgazdaság, a dolgozó nép érdeke követeli meg. Barabás Gizella

Next