Előre, 1976. december (30. évfolyam, 9033-9059. szám)
1976-12-01 / 9033. szám
4. NAGYVILÁG KOLUMBIAI SZÍNFOLTOK Első kapcsolatom Kolumbiával tulajdonképpen már akkor megtörtént, amikor Párizsban felszálltam az Avianca kolumbiai nemzeti légitársaság gépére: attól kezdve vett körül az a közvetlen szeretetreméltóság, amelyre még csak azt sem mondanám, hogy latinos, mert például az olaszok között sohasem Bogota egyike a „magaslati" latin-amerikai fővárosoknak, az Andok lábánál, 2400 méter magasan fekszik. A találkozás vele találkozás volt az Andokkal; a magas hegyek valósággal őrt állnak a város hátterében. Bogota modern, tizenöt-húszemeletes épületei mintegy „rátelelnek" a közeli sziklák fölfelé törő sziluettjeire. .. Meglepett ez a modern architektúra, főképp az építkezési megoldások különlegességével. Szakemberek szerint, a kolumbiai építészek fantáziájának szárnyalását az is segíti, hogy az épületekben nincs központi fűtés, amelynek berendezései bizonyos kötöttséget jelentenek. Elvégre Bogota trópusi város.. . Én is abban a hitben indultam el hazulról, hogy meleg országba utazom, mégis volt néhány pillanat, amikor hiányoltam azt a bizonyos központi fűtést! Az Andok az idén leküldték hideg leheletüket a városig s néhány napon belül megadtam magam: villanymelegítőt vásároltam szállodai szobámba. . . Szédítő látvány a kolumbiai főváros csúcsforgalom idején. Európa nagyvárosaiban sehol sem látni ilyen igazi gépkocsicsordát, amelyben csupán a „szíves egyetértés" uralkodik, s mint őskori hüllők, emelkednek Ezek a gazdasági ágak uralkodó szerepet töltenek be ma is az ország életében. Kolumbia, Brazília után, a világ második kávétermelője. Termelése évi 100 millió zsák, azaz körülbelül 500 000 tonna. Azt, hogy a kávé országa, mutatja, hogy a Banco Cafetero, a kávétermelők bankja a legerősebb pénzügyi intézmény, amelynek az egész gazdasági életre kiterjedő befolyása van. Székháza — húszemeletes épület Bogota központjában — büszkén hirdeti egyre növekvő találkoztam vele. Inkább hasonlított a hazai vendégszeretetre.TM Es, noha merőben új volt a környezet és hiányzott szinte minden egyéb közös vonás, egész kolumbiai utam alatt végül is otthonosan éreztem magam, mert erre a hangulatra mindenütt rátaláltam, ki a közszállítási vállalat narancssárga autóbuszai... Vagy csak a ritka levegő tette volna, hogy könnyű szédülést éreztem ilyenkor? Lehetséges, mert ez a szédülés vagy egy hétig tartott s azt mondják, átlag ennyi idő alatt szokja meg az ide érkező Bogota „magaslati" levegőjét. Hát akkor milyen lehet Tolima városában — gondoltam — amely 5000 méteren fekszik? Ha ezt nem is tudtam meg, mindenesetre elképzelhettem, amikor a hegyi utakon, 3600 méteres magasságon felül végeztük a próbákat a hazai tehergépkocsikkal. Itt már valóban érezhető volt az oxigénhiány. Megfigyeltem azt is, hogy Kolumbiában kevés a dohányos. Az oxigénhiány lenne az oka, hogy nem találnak örömet a füstölésben?... Tény, hogy az Andok övezete, ahol 3000 méteres magasságig lehet termeszteni a kávét, a dohányt, a kakaócserjét s a kókuszpálma is dúsan terem, sűrűn lakott övezet, virágzik a mezőgazdaság, az ültetvények mellett, az évszázadok folyamán az állattenyésztést, elsősorban a szarvasmarha-tartást, de a juh- és lótenyésztést is kifejlesztették a kolumbiaiak. Hiszen a meredek hegyi utakon egészen a legutóbbi időkig csak lóval közlekedtek. .. fontosságát. Az idei kávétermés értékét például egymilliárd dollárra becsülik, s a kormány szóvivője szerint, az ország „leglátványosabb lehetőségét nyújtja a gazdasági fejlődés felgyorsítására." Kolumbia egyébként természeti erőforrásokban is igen gazdag. Kőolaj-lelőhelyein jelenleg is már évi tízmillió tonnát termelnek ki s az ország altalajában jó minőségű vasérc, szén található. A kormány nagy jelentőséget tulajdonít a kitermelőipar fejlesztésének; az erőforrások feltárására és kitermelésére több kooperálási szerződést is kötött a szomszédos latin-amerikai országokkal, Venezuelával és Brazíliával, nemrég pedig román-kolumbiai egyezményt is aláírtak, a kitermelőiparban való együttműködésre. 1976 első négy hónapjában az ipari termelés értéke 31,4 százalékkal, az ország kivitele 30,8 százalékkal nőtt, az előző év hasonló időszakához viszonyítva. E dinamikus gazdasági élet „hőmérsékletét" mintegy jelzi az ország két szabadkikötőjében, a karib-tengeri Barranquillában és a csendes-óceáni Buenaventurában zajló forgalom. Amiről Barranquillában alkalmunk is volt meggyőződni. Bogotából a Llanos, a szavannás mezőség felé előbb felfelé visz az út, a hegyekbe, félelmetes kanyarokkal. Csak azután kezd lefelé ereszkedni, hogy egyszerre véget érjen a hegyvidék s már az Amazonas medencéjéig lejtő síkságon legyünk. Az első város: Villavicencia. A mintegy 100 000 lakosú város nagy állattenyésztő vidék központjában van s a szarvasmarha-tartók városa. A közelben már kezdődnek az Amazonas-medence őserdői, ahol az irtásokon, a környező dombokon dús legelőre találnak az óriási nyájak. Utunk a Llanos szívébe vitt, ahol az egyik tanyán — itt fined a neve — ugyancsak hazai teherkocsikkal végeztünk próbákat, a helybeli szarvasmarhatenyésztők kérésére. A többnapos bemutató sikerét meg kellett ünnepelni, a városi notabilitások is kijöttek a búcsúestre. Egyébként másutt is, mindenütt meleg szívélyességgel fogadtak és meggyőződhettünk, hogy Romániáról, az országunkkal való együttműködésről a hivatalos személyektől kezdve az egyszerű emberekig, mindenki nagyon jó A fővárostól repülőgépen tettük meg az 1500 km-es távolságot a Karib-tenger partjáig, ahol az ország nagyságrendben harmadik városa, a legnagyobb kikötőváros fekszik. Egészen más jellegű város, mint Bogota, de a maga nemében igazán megkapó. A kikötő modern blokkjai, zajló üzleti élete mellett, éli sajátos életét a régi város. Kanyargós, szűk utcáin az árusok zsivaja ,a világ különböző sarkaiból idecseppent bizarr alakok engem leginkább Panait Istrati Brailájára emlékeztettek. Darabka volt egy olyan világból, amely leköti az átutazót, de amelyet a véleménnyel van. Itt azonban minden a finca törvényei szerint történt. Érdeklődve figyeltük az előkészületeket: levágták a kétszáz kilós tinót, amelyet egyben készültek megsütni. Érdekes módon szinte piramist raktak köré a fából, úgy, hogy ne a láng, csak a tűz heve érje s lassan forgatták. Ebből a sültből szóltek aztán mindenkinek, nagyon sokan voltunk, épp csak egy jókora szelet jutott, amit tányér nélkül, csak kézből fogyasztott mindenki. Kenyeret nem igen esznek, inkább a főtt burgonyát, a papát, ahogy itt hívják; az ilyen ünnepségek itala pedig a cukornádból erjesztett pálinka. Ez alkalommal is megmutatkozott a kolumbiaiakra jellemző derű, vidámság: sokáig énekeltek a békességes éjszakában. Vendégszeretetükre jellemző, hogy aznap este annyi meghívást kaptam, amennyinek egy év alatt sem tehettem volna eleget. Szívesen időztünk körükben, de a kötelesség hamarosan tovább szólított.. . Emmescu Nistor fejlődés itt is hamarosan ki fog szorítani. . . Barranquilla igazán a trópusokon fekszik, de ott-tartózkodásunk épp az esők és szelek előtti legkellemesebb időszakra esett .Ilyenkor tartják a hagyományos karnevált is, amelyet ugyan nem várhattunk meg, de már az előkészületek is látványosak voltak. Az egész városon érzett az izgatott készülődés, a főtéren hatalmas pódiumot állítottak föl, a rádió új rendezvényekről, híres énekesek jöttéről tudósított, azzal a túlfűtött lelkesedéssel ,amely ilyenkor uralja a várost. így is maradt meg emlékezetemben Barranquilla, a karnevál város hangulatában... HŰVÖS A TRÓPUSOKON BANCO CAFETERO SZABADKIKÖTŐ ÖKÖRSÜTÉS EGY FINCÁN BALESETEK, VAGY INKÁBB VÉSZJELZÉSEK? A KÖRNYEZETSZENNYEZÉS DOSSZIÉJÁNAK ÚJABB ADATAI Soha, egyetlen civilizációs tényező sem befolyásolta az ember természetátalakító munkája során olyan mértékben a környezetet, mint az iparosítás. Átalakító eljárásai, technológiája révén megbonthatja a természetben kialakult érzékeny egyensúlyt s a romboló tényezők felé billentheti az ökológiai mérleg nyelvét. Ipari szennyeződés, majd környezetszennyezés néven ismertük meg ezt a jelenséget és az utóbbi években az egész világon jogos és egyre fokozódó hadjárat indult ellene. Csakhogy e hadjáratban a siker esélye nem mindig és nem mindenütt azonos. Erre hívják fel a figyelmet azok az esetek is, amelyeket az alábbiakban foglalunk öszsze. Noha a nyugati sajtó „balesetekről“ beszél, egyes józanabb kommentátorok észreveszik bennük a súlyos figyelmeztetést: a természet vészjelzéseit Fejlett iparú országokban történtek, ott ahol a valóban jelentős anyagi lehetőségek ellenére, sok esetben meglepő hanyagság mutatkozik a környezet hatékony védelmében, a természet degradálódásának megállításában. Riasztó jelzések, de öszszefüggéseik, körülményeik világosan megmutatják azt is: nem arról van szó, hogy a tudomány fejlődése, vagy a műszaki előrehaladás maga „veszélyes“ lenne, hanem társadalmi ellentmondásokról. Olyan jelenségekről, amelyeket a nyugati sajtó „rendellenesség“, vagy „anomália“ néven emleget, de amelyek tulajdonképpen a jelenkori kapitalizmus fejlődésének jellegéből, a tőkés ipart jellemző ellenőrizetlen, felelőtlen terjeszkedésből fakadnak. Amerikai tudós, dr. Barry Commoner négy évvel ezelőtt, a Stockholmban tartott első környezetvédelmi világkonferencián így fogalmazta ezt meg: „Az ökológiai katasztrófa elkerülhetetlenül beárnyékolja jövőnket, ha nem hozzuk meg a szükséges intézkedéseket. Hogy mikorra következik be? Nem tudnám megmondani, de elégséges látni, mi történik ott, ahol az ipar minden szabályozó ellenőrzés nélkül terjeszkedik.“ Ehhez még csak annyit tennénk hozzá: ott, ahol a termelés fő tényezője a haszon, amelynek létrehozásakor senki sincs tekintettel a természet, az emberek sorsára... MINAMATA. VAGY LEVF.SOK A TANULSÁGOK ÖSSZEFÜGGENEK Négy évvel ezelőtt, Stockholmban a világkonferencia több mint ezer szakértő részvevője és a mintegy harmincezer megfigyelő megrázó jelenet tanúja volt: küldöttség érkezett a távoli Japán kis halászfalujából, Minamatából, amelynek minden tagját szörnyű betegség kínozta. Sorvadó végtagjaik, a félig nyitott ajkak okozta riasztó arckifejezésük elborzasztotta a jelenlévőket. .. Azóta az egész világ tudomást szerzett a betegség okáról, amelyet a halászfaluról Minamata-kórnak neveztek el: egy bizonyos higanyvegyület, amely a közelben működő műanyaggyár szennyvizével került a tengerbe, felhalmozódott a halak húsában és elegendőnek bizonyult, hogy a főképp hallal táplálkozó lakosságot megbetegítse. A szervezetbe kerülő higanymennyiség rombolta a legnemesebb idegsejteket, módosította a kromoszómákat s a bajt az anyák, tudtuk nélkül továbbították magzataiknak is... „Azóta a figyelmeztetések megsokasodtak, de az ipar nem tiltotta be a higany használatát — írta nemrég a L'Express című párizsi hetilap. — A Rajna vize évente száz tonnányit hordoz és ebben az évben a Léman-tóban élő halak húsában a higanykoncentráció elérte az Egészségügyi Világszervezet által megállapított veszélyességi küszöböt.“ Másik hasonló, figyelmeztető eset: a svájci Givaudan cég kutatói harminc évvel ezelőtt fedezték fel a hexaklorofén nevű hatékony fertőtlenítőszert, amely négy évvel ezelőtt, a Morhange elnevezésű bébi-hintőporban többtucat csecsemő halálát és közel másfélszáz esetben súlyos megbetegedését okozta. Végül kiderült, hogy a hibás nem maga a hexaklorofén volt, hanem a megváltoztatott technológiai eljárás során keletkező új vegyianyag. „Akkoriban az élelmiszereket és piperecikkeket ellenőrző amerikai hivatal intézkedést hozott, hogy a termékekben a hexaklorofén-tartalmat 0,1 százalék alá csökkentsék. Ezt a jó példát azonban csak kevés ország követte“ — írja ugyanaz a francia lap. És nemrég, amikor az olaszországi Seveso, a Milánó melletti kisváros lakóinak tragikus sorsáról szóló hír bejárta a világot, a vizsgálat nyilvánosságra hozott adataiból kiderült: ugyanaz a vegyianyag pusztított itt is, mint a svájci cég hintőporában... Csakhogy ez esetben nem egyetlen megfogható, konkrét termékben, amely ellen védekezni lehet, hanem — egy üzemi baleset folytán — a levegőbe kerülve, megfoghatatlanul és mindenütt. .. „Meg kell állapítanunk, hogy ami Sevesoban történt, mindannyiunk számára lecke —, írta nemrég a Corriere della Sera című olasz lap. „ Ez a szerencsétlenség nem olyan természetű volt, amely váratlanul sújt le és öl, de amelyről mindent ki lehet deríteni. Valóságos katasztrófa történt: sokezer élet tönkretétele kezdődött el és tovább él az ismeretlen ellenségtől való félelem“. „MUNKANÉLKÜLISÉG, VAGY SZENNYEZŐDÉS?“ Nyilvánvaló, a hasonló esetek előtérbe hozták a gazdasági fejlődés és a környezetvédelem viszonyát, amelyet a fejlett iparú tőkés országokban rendszerint úgy tesznek fel a tulajdonosok: munkanélküliség, vagy szennyeződés! Egyre többen vannak, akik visszautasítják ezt a szembeállítást, mert hamis — írja a párizsi L'Express. A nyomorral küzdő Szicíliában, Priolo 12 000 lakosa sokáig eltűrte a hörghurutokat, a bélbajokat, amelyeket az idetelepült ipari övezet — két petróleumfinomító, cementgyár, petrolkémiai üzem, magnézium- és műtrágyagyár — különféle szennyezőanyagai okoztak. Seveso példáján okulva,a helyi vezetők most határozottan léptek föl és elhatározták a helység lakosságának elköltöztetését... Nem vitás, hogy a tudomány és technika mai színvonalán a szennyeződés környezetromboló hatása csökkenthető, megszüntethető. Nyugat- Európában megindult, és különböző területeken folyik a harc, hogy ezt kiköveteljék a nagy cégektől, magántársaságoktól is. Példa erre a „vörös iszap“ ügye. Az olaszországi Scarlinoban, a Montedison cég vezetősége, amikor a korzikai halászok azzal vádolták őket, hogy az általuk a Földközi-tengerbe ömlesztett „vörös iszap“ kipusztítja a halakat, azt válaszolták: megtisztíthatnák szennyvizüket, de az 15 százalékkal emelné a költségeket. „Műszakilag megoldhatjuk, de csak egy feltétellel: ha ugyanilyen követelményeket támasztanak konkurrenseinkkel szemben is. Kezdve mindjárt a francia vállalatokkal. ..“ Azóta, a Szajna-öblének halászai a maguk során mozgósítottak és szembe szálltak a Thann és Mulhouse céggel, amely hasonló „vörös iszapot“ ömleszt Le Havre öblébe. A cég így érvelt: „A szennyvíz kezelése 100 milliós beruházást igényel. Ha időt kapunk rá, megoldjuk, de csak ha ugyanennek a szabálynak aláveti magát angliai konkurrensünk is, Grimblyben.“ Most az angol halászokon a sor, hogy akciót indítsanak... „AZ ÉLET MINŐSÉGÉT CSAK KOLLEKTÍV MÓDON LEHET KIVÍVNI“ ■ Az utóbbi „balesetek“ s azok összefüggései nyomán megmozdult Nyugat-Európa. „A toxikus és veszélyes melléktermékek összegyűjtését, szállítását, kezelését és raktározását európai szinten kell szabályozni“ — vélekedett nemrég a Le Soir című belga lap. Egyébként ez a törekvés derül ki az úgynevezett Európa Tanács által kidolgozott irányelvekből is, amelyek a Közös Piac tagállamait arra köteleznék ,hogy olyan intézkedéseket foganatosítsanak, amelyek „megakadályozzák a toxikus és veszélyes anyagok képződését, illetve lehetővé teszik azok tisztítását és olyan eltávolítását, amely nem jelent veszélyt az emberekre, vagy a természeti környezetre“. A belga lap megállapítja azt is, hogy a tagállamok törvényhozása jelen pillanatban még korántsem azonos hatósugarú ezen a téren. Míg Belgiumban, egy 1974-ben hozott törvény tiltja mérgező hulladékok bármilyen eltávolítását, és ellenőrzést irányoz elő a szállítás és kezelés fölött, a Hollandiában 1976-ban hozott törvény csak vegyipari hulladékokra vonatkozik, Luxemburgban és Írországban pedig ma sincs érvényben semmilyen szabályozás e téren... A kormányok is tudatában vannak ma már, hogy a szenynyeződés nem ismer határokat, tehát az összes nemzeteknek fokozott erőfeszítéssel kell részt venniük a környezet természeti tényezőinek védelmében, megőrzésében. D. Mátray Erzsébet ELŐRE —1976. december 1. ŐSZI SÉTÁK BELGIUMBAN belga turisztikai reklámok is nagy előszeretettel nevezik Brüsszelt a legmodernebb régi városnak, ami könnyen ébreszthet az olvasóban olyan képzeteket, mint „a világ legkisebb óriása“ minősítés. Hasonló rosszmájúságnak azonban minden utóíze nyomban eltűnt, amint egyheti tartózkodásom alatt sikerült — úgy, ahogy — megismernem a belga fővárost. Elevenen él bennem egy kép. Romániai újságíró küldöttségünk, amely a belga külügyminisztérium meghívására utazott a baráti országba dokumentálódás céljából, egy napon a Belga Szocialista Párt vendége volt. A székház ablakából elém táruló látvány juttatta eszembe a világ legkisebb óriásának példázatát, illetőleg az említett turisztikai reklámot. A város szívében a pártszékházzal szemben ugyanis kecses középkori lovagvár magaslott bástyákkal, törésekkel, felvonóhíddal; mohás, fekete kőfalai árnyékában a spanyol, majd holland hódítók, Napóleon katonái pihentek meg, 1831-ben pedig a brüsszeli hazafiak a legmagasabb toronyra feltűzték a független Belgium zászlaját, ám 1914-ben és a második világháborúban újból szemtanúja volt idegen hódítók rombolásainak. A várkastély falán most bokrok zöldellnek, pontosabban sárgulnak az őszi napsütésben. A háttérben a Hilton szálló, a vártól jobbra ötvenemeletes felhőkarcoló beszél a belga főváros mai életéről. S hogy még inkább a mában érezzük magunkat, a vár melletti kis ház tetején villogó, emberiagyságú felirat biztat, hogy a Canada Dry-t minden egyéb itallal szemben előnyben részesítsük. A város ezt a kettős arculatát tárja lépten-nyomon látogatói elé. Alig csodáljuk meg a Namur bulvár felhőkarcolóit, a rozsdaszínben játszó, magasba vesző üvegfalakat, néhány perc múltán, végigmenvén néhány sikátoron, már ismét a múlt emlékei vesznek körül. A Grand Place a város szíve, 900 éve Brüsszel központja. A teret mind a négy oldalról középkori paloták határolják, s első pillantásra kitűnik : az építkezéseket pénzelő polgárok nem voltak szűkmarkúak. A teret uraló városháza majd negyven évig épült, bizonyára „jó munkához idő kell“ jelszóval, mert 1480 óta ad hajlékot a városatyáknak. De van a téren banképület, múzeum, szálloda és persze számtalan bisztró. Kísérőink fesztelenül mutogatnak : ez volt Marx kedvenc sörözője, amott írogatta Victor Hugo a Nyomorultak egy részét, itt Verhaeeren zengte halhatatlan verseit, megint amott Napóleon mondott valami emlékezeteset, amit a véletlenül mindig kéznél lévő krónikások természetesen megörökítettek. Frissen kozmetikázott rendőrhölgyek — van köztük nagymama korú is — megbocsátó mosollyal integetnek továbbot a csillogó Mercedes kemény kalapos, bőrszivaros úrvezetőjének, valamivel zordabban mutatnak a mellékutca felé a 600-as Fiatnak, s kimondottan szigorúan parancsolják tovább a motorkerékpáros fiatalembert ; a Grand’Place-on járműnek nem szabad megállni, hogy a látogatók zavartalanul tudják átélni régmúlt idők hangulatát, persze kinek amennyire futja az ismereteiből. Egy idős amerikai házaspár például úgy merül el az európai emlékekben, hogy Camparit kortyolgatva fényképezteti magát a járdára helyezett asztalnál, hadd álmélkodjanak majd Kaliforniában a házivendégek, mikor az orruk alá dörzsöljük a brüsszeli fényképet: „ugyanott söröztünk, ahol az Európát bejáró kísértet eszméi egy ideig érlelődtek“. Az egyik karcsú, vakítóan szőke, szép rendőrkisasszony mellett tagbaszakadt, olasz filmek szicíliai mafiotáira emlékeztető férfi rózsát és szegfűt árul (szálját 40 frankért, vagyis 1 dollárért), de nemcsak ebből érezzük, hogy más világban ténfergünk. Abból is érezzük, hogy tévés kollégáink semmit sem akarnak észrevenni a palotákból és Napóleon emlékeiből : önfeledten filmezik a városházából kivonuló esküvői menetet. Van mit filmezni: a vőlegény és a násznép férfitagjai szmokingban, szürke cilinderüket szertartásosan mellükre szorítva vonulnak, mintha társadalmi helyzetük jelképét melengetnék a szívükön — megéri nekik. A nászmenet nőtagjainak toalettjéről — jobb nem beszélni. Egyenruhás sofőrök kétrét görnyedve fekete Cadillac-ok, Chryslerek ajtóit tartják kitárva. A Cadillac e pillanatban gyaloghintók és címeres lovashintók késői leszármazottjának szerepét tölti be : a fátyolhabban úszó kékvérű menyasszony könnyedén, családfájának évszázadokon át beidegződött mozdulatával libben a limuzin bordó bőrülésére, nyakig süpped a puha fotelbe, onnan vetepekedő pillantásokat a sima mosolyú, cilinderes fiúra, aki érthető módon nem is várat soká magára. Magabiztosan felburrognak a 300 lóerős motorok,, a Madame Rochat illatfelhőbe szuperbenzin bűze vegyül, s a nászmenet — miután körbejárja a Grand Place-t, hogy mindenkinek alkalma legyen megcsodálni — elindul valamerre, a szegfűárus szicíliai férfi álomvilágába. Egy kolléga a hátam mögött sületlenkedik: vajon hogyan igazolják ezek mai hiányzásukat a munkahelyükön ? Az ő bajuk, mi tovább indulunk, hogy a Grand' Place idézte középkorból pár perc múltán ismét a mába jussunk. Egy csupa üveg (a belgák egyik nemzeti büszkesége: a fényvisszaverő ablak, amelyen át kifelé lehet látni, de de nem ; ilyen üvegből készült egyébként a bukaresti új, Antren áruház homlokzata) felhőkarcoló irodaház magasából alácsüngő kötélen kis kalitka, benne két férfi az ablakokat mossa a 30. emelet magasában olyan fesztelenül, ahogyan nagyanyánk fényesítgette muskátlis ablakait. A belgák nagy tisztaságimádatára — amelyről későbbi útijegyzeteimben még szó lesz — most figyeltünk fel először. Mikor elképzeltük, milyen szédítő látvány lehet a lábuk alatt nyüzsgő nagyváros így, a pallóról nézve a magasból, igazán nem irigyeltük a két férfit, pedig nemsokára magunk is szédülni kezdtünk mégpedig a járda aszfaltján. Ugyanis megálltunk az Empereur bulvár egyik könyvesboltjának fényes kirakata előtt, s érdeklődéssel kezdtük tanulmányozni az árakat. Ha ideírom néhány könyv pontos címét és lejre átszámított árát, az olvasó bizonyára megérti szédülésünk okát: Radiológiai diagnosztikai könyv 3800 lej, Sebészeti tankönyv 350 lej, Pszichiátriai tankönyv 1500 lej, Bevezetés a statisztikai módszerekbe — tankönyv 250 lej, Victor Hugo: A tenger munkásai című regénye 200 lej, A flamand festészet albuma 1600 lej stb. És ha már a szédülésnél tartunk, még megjegyzem, hogy ezen a napon a Galeries sikátor egyik mozijában (A szavanna utolsó kiáltása című filmet vetítették) egy jegy ára 75 lejnek megfelelő összegbe került. De folytassuk sétánkat. Végre egy oázis, ahol megpihentünk , a neve Brüsszel-park. A királyi palota és a Parlament közötti teret tölti ki hatalmas platánjaival, sétányaival. A bejáratnál a városi rendőrparancsnok 1940 szeptemberében kelt és ma is érvényes rendelete int, hogy kutyákat ne vigyünk a park területére, illő öltözetben lépjünk be, és mikor meghalljuk a zárórát jelző csengőt, fáradjunk ki a parkból. Nem sokat nyugszunk az öreg padon, mert kísérőnk csakhamar véres csatajelenetek emlékét idézi: e sétányokon ütköztek meg a hazafiak és a holland betolakodók 1830-ban. Hasonló módon, a legváratlanabb pillanatokban legyint meg a történelem szele Brüszszel utcáin. Közönséges, külvárosi sikátor, benne kis bisztró, akár a többi a város bármely részében, még a Martini-reklám is ott díszeleg az ablakokban ; az útikalauzból azonban kiderül, mégsem közönséges házról van szó : 1563-ban ebbe a brüsszeli házba költözött Antwerpenből Brueghel, a flamandok legkedvesebb festője, Barabás István Brüsszel. Előtérben a Grand Place PULDEREK A CSÁD-TÓ PARTJÁN• •• A Szahel országokat sújtó, hétéves szárazság idején Csád Köztársaság is sokat szenvedett, de még az idén is, amikor a Szahel egyes övezeteiben a csapadék ismét csak az átlagosnak 30—80 százalékát érte el, újra az érintett zónához tartozott. E helyzet következményei nem küzdhetők le egyik napról a másikra s az ország vezetői tudatában vannak, hogy a megoldást nem részletkérdések orvoslása, hanem a gazdaság átalakítására irányuló nagyarányú tervezetek valóra váltása fogja jelenteni. A Jeune Afrique című folyóirat nemrég beszámolt róla, hogy a csádiak reménye most két ilyen nagyszabású mezőgazdasági tervezetben van. Egyik a Csád-tó környékének fejlesztésére, másik Sategui-Deressia vidékének fellendítésére irányul. A Csád-tó környékének fejlesztésére létesült vállalat, a Sodelac célja, hogy a csekély mélységű, de nagy kiterjedésű tó (felülete 18 000—26 000 négyzetkilométer között változik, az ingadozó vízállás miatt) parti övezetében a hollandiai polderekhez hasonlóan, a víztől elvett termékeny területeket megművelésre tegye alkalmassá. 1968-ban, amikor a munkálatokat elhatározták, a Világbank küldöttsége állapította meg e tervezet rentabilitását. Az 1972-ben végzett újabb tanulmányok 3000 hektár értékesítését tűzték ki célul, de mivel a pénzügyi fedezet nem volt elegendő a három polder — Berim, Gumi, Mamdi — létrehozására, ebből csupán az első kettő jött létre, amelyek az előirányzott terület felét teszik ki. A munkálatok 1975 júniusában kezdődtek újra, hogy 1976 januárjában aláírt szerződések révén a Nemzetközi Fejlesztési Szövetség (az AID), az Afrikai Fejlesztési Alap (a FAD) egyenlő arányban vállalt támogatásával és a francia kooperációs alap és az amerikai fejlesztési szövetség szerényebb hozzájárulásával, most folytatódjanak. A tó övezetében lakó parasztok termékeiket is a Sodelac-nak adják el, amely eljuttatja az ország nagy fogyasztó központjaiba. Elsőbbséget a zöldségfélék kaptak, a gabonafélék közül pedig a kukorica és a búza. A Sodelac vezérigazgatója, Guidinger Ramouque agrármérnök szerint, a vidék földművelői az ország átlagos 900 kilós hektárhozamával szemben a 3000 kilós hozamot is megközelítik. S a kormánynak meggyőződése, hogy a polderesítési művelettel a parasztok évi jövedelme néhány éven belül megkétszereződik. Tekintettel az előirányzott termések elérésének országos fontosságára, a Sodelac máris kidolgozta a tárolási rendszert is; épül a burgonyatárolásra szánt hűtőraktár, amely 1977- ben készül el, amikor az első polderek mintegy száz hektárján fognak burgonyát termeszteni és 1000 tonnás termésre számítanak. A polderek övezetében jelentős probléma a szállítás. A Jeune Afrique szóvá teszi, hogy nincs még olyan út, amelyen a termést könnyen el lehetne szállítani. Előirányozták, hogy aszfaltozni fogják a fővárosból, N'Djamenából hanem olajkútjaihoz vivő utat, amely azért jelentős, mert közelsége lehetővé teszi a Sodelac-nak, hogy bekötőutat építsen, majd ettől az úttól az övezet központjáig, Bősig. Ezen kívül számításba jöhet a fővárost a Csád-tóval összekötő csatorna rendbehozása is, ahol viszont fenékkotrási műveletekre lesz szükség. Noha a Sodelac-nak még várnia kell 1977-ig, míg az első terméseket betakaríthatja, a másik nagy mezőgazdasági vállalat, Sategui-Deressia vidékén az OMVSD, az első 300 hektárról már betakarította a rizstermést. Ez a jól haladó tervezet négy éven belül éri el végső célját, addig minden évben újabb 1000 hektárt fognak művelés alá venni. Az érintett övezet N'Djamenától 400 kilométerre, déli irányban fekszik, a Logone folyó jobb partján, Lai városától északra. Ezt a síkságot az esős időszak idején, mintegy 50 000 hektáros területen a folyó minden évben elárasztja. Ez tette lehetővé az itteni lakosság számára, hogy mintegy 8000 hektáron kezdetleges rizstermesztést folytasson. Az esőzések és áradások ingadozása miatt azonban, a vidék földjeinek mezőgazdasági értékesítésére olyan megoldást kellett keresni, amely az övezet sajátos ökológiai egyensúlyát tiszteletben tartva, lehetővé tegye állandó, magas termések elérését, a rizstermelés fokozását. Az OMVSD csatornákat ásott, megjavította a pangóvizek elvezetését, gátakat építtetett a főbb megművelt övezetek védelmére; mindezekkel a komplex munkálatokkal úrrá lesznek a vadvizek fölött és rendezhetik a szántóföldeket. A művelet mintegy 11 000 hektárra terjed ki, és két szakaszban zajlik; az első 5000, a második 6000 hektárt érint. Jelenleg az első szakasz van folyamatban, 24 millió dolláros beruházással. Sategui-Deressia övezete csak az év hét hónapjában megközelíthető, novembertől júniusig. Az év többi részében az eső miatt el van zárva a külvilágtól, ami eléggé ellentmondásos helyzet olyan országban, ahol a terület jó része szárazságtól szenved. Egyébként az ország déli részén uralkodó esőzések, amelyek az utóbbi években szokatlanul nagyok voltak, lassították a rendezési munkálatok ütemét is. Az OMVSD vezérigazgatója, Djotdbé Rob M'Ba agrármérnök szerint, noha igyekeztek, hogy két év alatt váltsák valóra a tervezetet, az eső annyira átitatta a talajt, hogy a bulldózerek képtelenek voltak dolgozni. Az ilyen időszakot arra használták fel, hogy a rizstermesztés tudományos megszervezésével foglalkozzanak. Ez irányban a vezérigazgató optimista: négy év múlva, a megművelt 5000 hektárról 15 000 tonna rizst fognak betakarítani. stb. Fogas kérdést kellett megoldania a minap egy New York-i tévéstúdió hangmérnökének. Tévéjátékot közvetítettek, amelyet olykor kutyaugatással kellett aláfesteniük. Nyilván magnószalagra vett eredeti kutyaugatással próbálkoztak, de ezt valamiért — a művészi szempontokról nem értesültünk — nem találták megfelelőnek. Talán úgy jártak vele, mint Arany János malacvisítást utánzó parasztja, aki eleven malacot rejtett a szűre alá, de ez nem úgy visított, ahogyan a malac általában szokott, hanem úgy, mint még soha életében. Elég az hozzá, hogy a hangmérnök felmondott a meddő kísérletezéssel, és egy hangimitátorhoz, bizonyos Ralph Fordhoz gördült. Ez aztán becsülettel el is látta a tisztjét, s a probléma közmegelégedésre megoldódott. Igen ám, csakhogy a kutyautánzó neve belekerült a tévéjáték főcímjébe, mint az ugatás szállítójáé. Mire Ralph Ford csomagot kapott, amely egy kutyakalácsot tartalmazott, valamint egy úgynevezett örök csontot — ezen késő öregkoráig elrágódhat egy jobb házból való kutya. Az ajándékot a következő magyarázó levél kísérte: „Kedves uram, az ön kutyája könnyekig meghatott, úgy hasonlított az ugatása az én boldogult Benno tacskóméra. ..“ Hirtelenjében el sem tudunk képzelni ennél átütőbb erejű és kielégítőbb színészi sikert. Ám nehogy azt higgye valaki, hogy mindenütt ilyen elégedettek a nézők a tévéadással. Mert a Frankfurter Allgemeinében például a következő nyilatkozat jelent meg nemrég: „Ezennel kártérítési igényt jelentek be mindkét nyugatnémet tévéadás ellen, mert az általam befizetett bérleti díjat szakszerűtlen, unalmas, lapos tudósításokra fecsérelték a XXI. olimpia alkalmából.“ Aláírás: Dieter Stadtländer, Wörderfeld utca 14.—4600. Dortmund 15. De nem ez az egyetlen fura kártérítési igény. Idézzük azt is, amelyet egy bizonyos Mrs. Elisabeth tanúsított a Times-szal szemben. Mrs. Elisabeth hirdetést adott fel a nevezett lapban, s ennek a szövege így hangzott: „ötvenkét éves hölgy ezen az úton keresi komoly hatvanas férfi ismeretségét.“ Név nem szerepelt a hirdetésben, csak a feladó címe. S azt sem lehet mondani, hogy a lap nem közölte akkurátusan, hiba nélkül. Csak éppen hogy az „eladó régiségek“ rovatba tördelte be a figyelmetlen nyomdász. No és ha már a hirdetéseknél tartunk, egy nem éppen mindennapival a zürichi Tagesanzeiger is szolgál. Ebbe sem csúszott hiba, de még rossz helyre sem került — már eredetileg csudabogárként volt kezelhető. A hirdetés így hangzik : „Most vegyen olcsón cellaajtót! Príma minőségűt, a legjobb tölgyfából, kipróbált ajtózárral és kémlelőlyukkal. Ára csupán háromszáz frank, víkendházhoz különösen ajánlható.“ A hirdetés feladója egy mostanság felszámolt börtön. A teljes hitelesség kedvéért telefon: 236—328. S jó hogy szóba kerültek az ajtók, mert ezek kapcsán egy eléggé elképesztő betörésről is beszámolhatunk. A kriminalisztikában talán egyedülálló eset az ausztráliai Brisbane-ben történt meg nemrég egy délelőtt. Eileen Bycroft helybeli háziasszony elment bevásárolni, és gondosan bezárta lakása ajtaját. Annál meglepőbb volt számára, hogy visszatértekor nem felnyitva vagy fölfeszítve találta az ajtót, hanem egyáltalán nem is talált ajtót. Amint ez mindjárt kiderült, a betörő fölfeszített egy hátsó ablakot, behatolt a lakásba, ám ott semmihez nem nyúlt, onnan semmit el nem vitt. Csak az előszoba ajtaját nyitotta ki, és emelte ki sarkából. Bizonyára nem volt pénze cellaajtóra. S hogy még miket nem lehet ellopni! Az elzászi Mulhouse-ban például körülbelül egy esztendeje eltűnt egy intézet számítógépe. Hosszú ideig sikertelenül folyt a nyomozás, és a rendőrség még azt sem tudta elképzelni, hogyan csempészhették ki a testes alkotmányt az épületből. Míg a minap mindenre fény derült. Egy nyilván hozzáértő tisztviselő szétszedte a drága masinát, és alkatrészenként vitte haza. És tetszik tudni, hogy mire használta? Sakkozott vele. Majtényi Erik