Előre, 1980. július (34. évfolyam, 10142-10168. szám)
1980-07-06 / 10147. szám
ELŐRE - 1980. július 6. HÓDOLAT A MŰFORDÍTÓNAK • Ha útrakelni megakadályozott is egy makacskodó üzemzavar, szándékaim szerint ugyancsak részt vettem a szárhegyi fordítói megbeszélésen. A román—magyar és magyar—román műfordítás ügye meghaladja a szakma egyébként örvendetesen gazdagodó körét. Bár nyilvánvaló, hogy éppen maga e gazdagodás — a kölcsönös fordítások számszerinti, ugrásszerű növekedése, új műfordítók jelentkezése, a kölcsönös fordításirodalom könyvkiadóilag szervesített tervszerűsége — tette szükségessé magát a találkozót, a közös ügyek számbavételét és tüzetes megbeszélését, a további tennivalók körvonalazását. Egy régi, erős és erkölcsiségében eszméltető hagyományos irodalmi gyakorlat — a kölcsönös szellemi értékcsere — mai eredményei a számbavételen túl jelölik ki a jelenség értékének és értékelésének jellegét. Éppenséggel eredményeink követelik a visszapillantás kritikai igényességét, új minőségi mércék kitűzését. A spontán kezdetek, a tudatosodó, de a véletlenszerű mozzanatokat még bőven tartalmazó fölfutás után, most a szűkebb szakma és az egész irodalmi mozgás és közvélemény, a kiadás és a befogadás számára egyaránt fölmerül a kérdés: hogyan tovább? A bibliográfiai fölmérések egykönnyen kimutatják, hol vannak a hiányok, mihez kell visszanyúlni vagy mihez kell újra viszszanyúlni, hogy a kölcsönös műfordítás eljusson a folyamategészek értékcseréjéig. A kortárs irodalom érvelésének közvetítésén túl, alighanem a nagyvonalú tervezés, az irodalomtörténeti értékrendszer szerinti fordítási program hosszú távlatú kidolgozása egyik legsürgetőbb feladatunk. Amit a gondos, körültekintő és tudományosan megalapozott összkiadói munka összehangolása oldhat meg. Van azonban a műfordításirodalomnak olyan szubjektívebb vonatkozású mozzanata is, melynek híján a továbblépés minőségi jellege jószerint kérdésessé válik: a műfordítói teljesítmény kritikai értékelése. Egyenesen szólva: nincs műfordítás-kritikánk. Szubjektívnek nevezem e mozzanatot abban az értelemben, hogy nincs tehát oly kedvteremtő, a szellemi munka visszhangját és elismerését vagy megkérdőjelezését folyamatosan elvégző gyakorlatunk, mely kiemelné a műfordítót a névtelenség állapotából és behelyezné érdeme szerint az alkotó egyéniségek rendjébe. Az a sommás egy-két mondat, néha csak egykét jelző, amellyel a műfordító munkáját a kritika letudja, aligha teremti meg azokat a valóban szubjektív föltételeket, a műhelymunkához elengedhetetlenül szükséges serkentő légkört, mely minden alkotó számára oly nélkülözhetetlenül fontos, szinte létkérdés. A másodrangúság személyiségzavaró érzete aligha kedvező lélekállapot, márpedig a visszhangtalan közeg, mely kritikailag kizárja a műfordítót az irodalom eleven szellemi vérkeringéséből, megcsappantja az alkotó kedvet, és gépiesen elvégzendő feladattá csökkentheti a művészi átültetés szellemviadalát. Kettős viadal ez, méghozzá sokszorosan. Két nyelvvel küzd egyszerre a műfordító s két egyéniséget egyeztet, a fordítandó szerzőét és a magáét, hogy megteremtse az eredeti mű hasonértékű mását. Ha van alkotó alázat, mely értéket teremt, a műfordítóé mindenképpen az. Más bőrébe bújni, más szívverését, gondolkodásának ütemrendszerét a magad létélményeként újraélni, egy más emberi univerzumot olyképpen meghódítani, hogy ami szellemi birtokoddá válik, az egy egész közösséget gazdagítson —, mindez különös alkotókészséget igényel, a szerénységnek és a merészségnek olyan elegyét, mely a művészi tehetség aranyfedezetét, a kivételes szorgalom és a rendhagyó munkabírás erkölcsi tartását föltételezi. Az átlényegítésnek e kettős hűséget állandóan próbára tevő szellemi tomája a tudás és a hozzáértés, a műveltség és a szenvedély állandó és teljes bevetésével történik. A fordító elvész és újjászületik az újrateremtés gyönyörű gyötrelmében, eltéved és célbajut a szavak sűrűjében, hogy meglelje azt az árnyalatot, mely két egymás szemébe néző szót a némaságból életre serkentve az értelem azonos hullámhosszán beszédre bír. A sűrűben leselkedve kerülgetik a ferdítés kísértetei, a hűtlen hűség hétfejű sárkányai, lába alatt ravasz csapdák, feje fölött a hasonszavak lombsátra, de neki a lelkiismeret világánál azt az egyetlen szót kell megtalálnia, amely úgy működik majd a mondat s a mű egészében, mint egy csillag a naprendszerben. E varázslat, mely által átölelik egymást a nyelvek s a bennük kihordott művek, áldozatos aprómunka verejtékes eredménye, de a verítéknek a fordító homlokán kell maradnia, ha beivakodik a szövegbe, oda a varázslat. A fordító a két nyelv állandó kihívásában él, oda kell figyelnie állandó változásaikra, gyarapodásaikra, rétegeik alakulására. Hadd tegyem hozzá, hogy éppen a román—magyar és magyar— román műfordító egyik nehézsége meglehetősen szegényes szótárirodalmunk, s ez egyelőre arra készteti, hogy jószerint a fejében hordja vagy céduláira jegyezze föl mindazt, aminek jószerint tudományos közösségek hosszú és töredelmes munkájaként a szótárakban kellene „rendelkezésére állania", mert hiszen az igazi műfordítás csak a szövegek szótári egyeztetése után kezdődik, ám annak híján megsokszorozódnak a munkához szükséges alapvetés erőfeszítései. A továbblépéshez most már halaszthatatlanul szükségünk van a szótárirodalom sokágú gazdagodására. Meggyőződésem, hogy a kritikának nem szabad tovább hallgatnia a műfordító teljesítményéről. A művészetnek kijár az értékelés értő hódolata, mint ahogy csakis a megfogalmazott és alkalmazott igények gyakorlatának nevében válhat eredményessé a dilettantizmus kiiktatása is, a lapos tükörfordítások és a fércmunkák kritikai pellengérre állítása. Ha a remeklést két jelzővel nyugtázzuk, hiába csipkelődünk a „fusizókkal". A kritika dolga rangot adni a műfordítónak, mint minden igaz művésznek, a műfordításnak, mint minden igaz művészetnek. Annál is inkább, mert körülményeink és adottságaink között a műfordítás minősége kulturális tettből áttűnik politikai cselekvéssé, a műfordítás esztétikája a testvériség etikájává válik. n. Néhány nappal a szárhegyi kollokvium után rendezte meg Bukarestben az írószövetség az országos műfordítói és világirodalmi kollokviumot. Ilyképpen a szárhegyi az országos véleménycsere nyitányaként egy sajátos pászma gondjait és kérdéseit pendítette meg, amelyek azután természetszerűen ismét fölcsendültek világirodalom és műfordítás szélesebb összefüggéseiben. Nem csupán általában, de tárgyszerűen is. Nem elhanyagolandó, sőt igen lényeges gyakorlati kérdéseken (mint a műfordítói utánpótlás, hosszútávú tervezés a kiadói munkában, a műfordítások bibliográfiájának ütemes rendszeressége, stb.), valamint az országos műfordítói munka eredményeinek számbavételén és igényes bírálatán túl, a bukaresti kollokvium egyik lényeges eszmei mozzanata az a fölfogás a világirodalomról, mely korántsem korlátozza a világ nemzeti irodalmainak értékrendjét az úgynevezett világnyelvek irodalmára, de számontartja és értékeli a kis népek, szomszédnépek vagy távoli szellemi égtájak irodalmát, a világ minden sarkának szellemtéri mozgásait, sajátos remekléseit, a műfordítást pedig mint a világ egész szellemi vérkeringését érzékeli, és a kultúrateremtés ihletettségével gyakorolja. Valóban, már jóideje, de e századvégen egyre nyilvánvalóbb, hogy a világ és szellemi értékkincse oszthatatlan. A világ sorsa eldöntésének, e sorssal szembenéző gondolkodásnak és irodalomnak nincs központja, de legalábbis nem szabadna lennie, következésképpen nincsenek nagy és kis irodalmak, a szellemcserére érett művek ismérve nem az illető kultúra anyanyelvét beszélők lélekszáma, hanem a művek lélekereje, az a mód,ahogyan művészetükkel ábrázolják a világ népeinek sajátosból egyetemessé áttűnő gondjait. Kétségtelen, hogy nekifeszülések és újdon szellemhódítások ellenére is még mindig túlságosan Európa-centrikusak vagyunk, s Európán belül is vannak még „fehér foltjaink". Az angolszász Amerika és a latin-amerikai térségen túl azonban még sok a tartozásunk — mindenekelőtt önmagunkkal szemben. Hol az arab Kelet és a Távol-Kelet, a száznyelvű India, hol Afrika újjászülető irodalma? A továbblépésnek kétségkívül a nyelv- és kultúraismeret skálája világmééretű átfogásának irányában kell történnie, hogy a lehetséges legkisebb mértékben legyen szükséges a közvetítő nyelvekre támaszkodni. Goethe világirodalom-fogalma a felvilágosodás szellemi kéznyújtásainak európai szellemkörében született, a huszadik századvégi valóság a maga bonthatatlan összefüggéseivel egyenesen megköveteli, hogy a kéznyújtások szellemkörét világméretűvé tágítsuk. A műfordítóra e felismerések és felelősségek tudatában még több munka, az áldozatos önművelés felfokozott szellemi erőfeszítése vár a jövőben. Művészetétől, tudásától, lelkiismeretétől, fölfedező szenvedélyétől nagymértékben függ, hogy a másságok ne maradjanak az ismeretlenség homályában, hogy ami idegen, az sajátunkké váljék. A műfordító valójában egy szellemi magatartás és viselkedés modellérvényesítője, a kitekintésé, az egyetemes érdeklődésé. Annak tudatosítója ő, hogy minél tágabbra tárjuk ablakainkat és minél élesebb szemmel nézünk körül, annál jobban ismerjük meg és haladhatjuk meg önmagunkat. Szász János Kovács József főiskolai lektor az elmúlt hetekben szerezte meg a doktori címet. Neve mellé került hat hivatalból az a mind sűrűbben használatos kurta dr., melyet az egyszeri ember egy vonaton való bemutatkozás után orvosi titulusnak vélt, s bizalommal sorolta elő összes testi-lelki panaszait, még mielőtt a félreértés szenvedő alanya, a jogtudományok „doktora“ tiltakozhatott volna ... Ha jól végiggondoljuk, végső soron mindenik „doktor" egy kicsit orvos is a maga módján, s ha nem is embertársait gyógyítja kötelező módon, lényegében egy-egy nyitott helyzetre, egy-egy tisztázatlan problémára keres és talál megoldást, „gyógyírt"; sajnos, néha csak hevenyészett gipszkötést, ragtapaszt, ideiglenes pólyát... Míg az orvos hat évi tanulás, sikeres államvizsga után már jogot formál arra, hogy neve elé biggyessze a reményt ébresztő toldalékot, addig a többi tudományok kiemelkedő képviselői nem egyszer sok-sok éven át tartó, hétköznapi munkájukon felüli erőfeszítések révén jutnak el oda, hogy kiérdemeljék a doktori címet. Kovács József lektor 12 esztendeje foglalkozik szénbányászatunk jövőjének egyik kulcsproblémájával. 1978-ban Barabás István kollégám a „szén útjait" járván a Zsil-völgyében *, akarva-akaratlanul eljutott a petrozsényi bányászati főiskola lelkes, újért hadakozó szakembereihez is. De történhetett-e másként? Hisz a bányászati kutatások mindig is az élet, a gyakorlat kérdéseiből táplálkoztak, s e törekvés azóta csak fokozódott... így kapott helyet a riportsorozatban Kovács József lektor is, az egyetem bányagépészeti karának munkatársa, aki már akkor biztatóan nyilatkozott a doktori értekezés témájául választott kérdés állásáról. Kis ügyeskedéssel tán még a dolgozatot is megírhatta volna ’78-as tapasztalatai birtokában, hiszen a riporternek elsorolt szándékok és eredmények lényegében azóta se módosultak; most is úgy beszél előttem a szénbányászatban használatos komplex fejtési gépsor egyik fontos összetevőjéről, a széntövesztő kombájnról, mintha csak kollégám riportjának szövegét hallanám élettől átfűtött, magyarázatokkal tarkított előadásban. Miért nem tette mégsem? A dolgozat, a doktorrá avatás adminisztratív procedúrája szempontjából édesmindegy lett volna. * Előre, 1978. március 5., 11., 12- 19. és 24-i számok. Kovács József emlékezik. Nem szabad ilyenkor tapintatlan kérdésekkel zaklatni az embereket; olyan mozzanatok kerülhetnek váratlanul felszínre, amiket sokszor a legcsavarintosabb keresztkérdésekkel sem lehetne földeríteni. Elmondta: nehéz volt lehorgonyoznia a témánál. Hiszen a szénbányák komplex gépesítése — a szakirodalom és a bányagépészet gyakorlati eredményei szerint — világszerte megoldott probléma, legalább is a máig használatos klasszikus (fejtési) technológia keretein belül. Vásároltunk e célból számos gépsort, keletről és nyugatról, kiválóbbnál kiválóbb ajánlólevéllel, működnek is, abban hiba nincsen, épp csak a várva várt csoda maradt el, mert ami a Don-medencében vagy a Ruhr- vidéken százszázalékosan bevált, az nálunk általában több főfájást okozott, mint örömet szakembernek, bányásznak egyaránt... Elmaradtak a beígért hozamok, akadoztak, hibásodtak, a felszerelések, időnap előtt csorbultak és törtek a vágófejek ... Mintha rossz álomból ébredezne az ember, s mivel még nem tért egészen magához, tehetetlenül kérdezgeti : mi van? mi van? Tán változtassunk technológiát? Az eddig megszokott fejtés és kihordás helyett kísérletezzünk tömegméretekben a föld alatti elgázosítással? esetleg a vízbelövéses módszerrel? De hiszen ezek nyomán külhonban is csak kétes, gazdaságilag bizonytalan, az általánosíthatóság szempontjából elégtelen részkövetkeztetésekre jutottak... Olykor pimaszul tudnak nyüzsögni a kérdőjelek. Utólag visszapillantva a megtett útra, minden oly világosnak és logikusnak tűnik! Kovács József és munkatársai úgy vélekedtek, hogy a jó megoldáshoz saját adottságainkból kell kiindulnunk, és kötelességünk a saját fejünkkel gondolkoznunk. Hiába szentesítette e tanulságot immáron tizenöt esztendeje pártpolitikánk, számos probléma esetében a rádöbbenés még ma is várat magára. Pedig ... ugye, milyen egyszerű? Ami a mások szenéhez jó, az nem biztos, hogy minket is kihúz a bajból; lássuk csak, milyen kőzettani és egyéb sajátosságaink vannak? milyenek a szénlelőhelyeink? S ahogy sorakoztak a válaszok, úgy tisztult ki a kutatók fölött is az égbolt: a hazai szénkitermelés jövője a jövesztőkombájnok saját adaptációján áll vagy bukik. Ám ha egyszer elkezdtük a kérdezősködést és a válaszolgatást, kérdéseink mintha osztódással szaporodnának. Megvan hát a kombájn, de mely alkatrészét kellene áttervezni? Mi az, ami nálunk „nem megy"? A gyanú a szénvágófejre terelődött... Ez rendben, de hát milyen szenet is kell vágnunk vele? És következett a hazai szénfajták vághatóságának elméleti és gyakorlati föltérképezése. Kovács József e munkában Elczner Gábor, Koronka Ferenc és Himan Maria kollégák szilárdságtani munkáira támaszkodott. A kész eredményeket átvéve, s melléjük újakat sorakoztatva végül is kezében volt a szénmedencénk sajátos vághatósági adattára, amely nélkül vágófejet tervezni kész öngyilkosság lett volna. De mi az a szénvágófej? Hatalmas fémtárcsa, megfelelő rendszer alapján körkörösen elhelyezett acél marófogakkal. Kovács József „csak" annyit akart tőle, hogy: • a fogak minél ellenállóbbak legyenek, hiszen nemcsak szénbe, hanem nagyon sokszor igen szilárd kőzetbe marnak; • a tárcsa formája olyan legyen, hogy forgás közben a jövesztéssel lemorzsolt szénmenynyiség zömét ne szerteszét, hanem pontosan a kombájn alatt elhelyezett láncosvonszolóra hányja. • ne a gép energiafogyasztó teljesítménye, hanem a jövesztőtárcsa termelékenysége növekedjék, ami testvérek között is energiatakarékosságot eredményez. Kéznél voltak a szükséges adatok, a számítási eszközök, az egész elméleti kelléktár. Volt ceruza, papír, tuskihúzó, sok-sok képlet, rajzasztal, de ha ki is jön a számítás, ki garantálja a gyakorlati eredményt? A vágófejet meg is kellett csinálni! Kovács József nem szívesen szól azokról a hónapokról. A petrozsényi bányafelszerelést gyártó vállalatban látott munkához. Terveit általános kétely fogadta. „Ki látott még ilyet?“ „Nem fog ez menni!..." „Biztos, hogy jók azok a rajzok? Hát a számítások?“ Kinek kellemes az ilyesmit hallgatni? És egyáltalán, mit válaszoljon? Adja rá a pionírbecsületszavát, mint hajdanán, hogy minden a legnagyobb rendben lesz? De hiszen ő maga sem biztos a dolgában, azaz, bízik ugyan a sikerben, hogyne bízna, de ez nem lehet vakhit; ebbe a kudarc is higgadt fejjel bele van kalkulálva. A fiatal lektor egyet tehetett, bentmaradt az üzemben. Vállalta a terveit megépítők sorsát helyzetét, ez volt az egyetlen biztosíték, amit abban a pillanatban nyújtani tudott. És „jók voltak azok a rajzok“. Az igazi munka csak ezután kezdődött. A vágófej kombájnra került, majd sok-sok műszaknyi bányamunkában mérettetett meg. Többször is növelni kellett a fogak ellenállását, változtatni a dőlésszöget, tökéletesíteni a tárcsa görbületi ívét. Újabb és újabb, jobb és jobb prototípusok kerültek a föld alatti tűzkeresztségbe, s 1979-re elkészült a vágófej végleges terve. Ez év májusában pedig készen állt az első CA—1 jelzésű hazai széntövesztő kombájn, a már sorozatban tervezett eredeti vágófejekkel. Ez volt az a pillanat, amikor Kovács József is pontot tehetett doktori értekezésének végére. Beszélgetésünk idején már csak tíz nap volt hátra a diszszertáció megvédésének kitűzött időpontjától. A vaskos dolgozat ott hevert közöttünk, bekötve, megmérettetésre készen. — Milyen fogadtatásra számít? — Már ismerem a referensek véleményét, egyértelműen kedvező. Tudományos irányítóm, Marian Ion mérnök-doktor professzor elégedett „pártfogoltjával". De valahol mégsem ez a lényeg ... Hanem az, hogy az elméleti hipotézistől végül is sikerült eljutnom a gyakorlatig. Nagyképűség nélkül állíthatom, nem sok doktorandusnak adatik meg ez a szerencse. És függetlenül attól, hogy a dolgozatot érhetik részleteikben helytálló bírálatok, a román szénkombájn létezik, termel, paraméterei kitűnőek. Persze, tovább kell tökéletesíteni ... E sorokhoz érve szereztem tudomást a Dolgozók Országos Tanácsának bővített plénumáról, amelyen Nicolae Ceaușescu elvtárs nyomatékosan figyelmeztetett az új minőség és az általános hatékonyság parancsoló szükségességére, életünk minden területén, a termeléstől a tervezésen és kutatáson át a művelődésig. A beszédet olvasva mindvégig Kovács József tizenkét évi, szívós munkája járt az eszemben; az, hogy ez a civilben kétgyerekes családapa egy évtizeden át legalább napi tíztizenkét órás munkaritmusban égett kitűzött céljáért! Hiszen mit kezdett volna a hivatalos munkaidővel? És milyen sorsra jutott volna elképzelése, ha élettársa nem áll mellette, s nem vállalja magára a különben megosztva végzett családi kötelezettségeket? Vajon, mennyi lehet egy feleség érdeme egy tudományos felfedezésben? és mennyi köszönhető a gyerekeknek, akik a maguk eszével föl se tudják fogni, mi az, amiért apukát következetesen tilos zavarni a dolgozószobában? Vagy hogy miért marad olyan sokáig távol, bár általában az apukái ilyenkor rendszerint gyermekeik körében tartózkodnak? Kovács József egész egyszerűen nem méricskélte a közösség szolgálatára áldozott időt, nem sajnálta a saját energiaráfordítást a szénbányászat korszerűsítésének országos gondjától. Úgy élt és dolgozott, ahogy az emberi élet hatékonyságának belső parancsa diktálta. Nem a dr.-ok előjogai (?) szédítették, hanem az országos haszon. Azt hiszem, Kovács József és hozzá hasonló sok-sok társa e hazában, tudják, hogy mit kell tenniük. És rájuk gondolhatott pártunk főtitkára, amikor bíráló észrevételeit fogalmazta egy ország előtt; bennük látta a példát, a fordulat lehetőségét, a hibák feltárásának „hatékonyságát"... Motru, Cimpulung, Rovinari, Zsil-völgye, Olt-Oltej, Filipestii de Padure, Comanesti, Barát szén- és lignittelepei gyors, gazdaságos kihajtásra várnak a mélyben. A szénkombájn gondja már megtalálta megfelelő emberét, ahogy a komplex fejtési gépsor másik eleme, a hidraulikus fémtám is értő szakemberre lelt Skrabán Sándor mérnökben, a szatmári bányagépipari technológiai kutatóközpont petrozsényi fiókjának vezetőjében. S nem késik az az idő sem, amikor a harmadik összetevő, a láncosvonszoló is fölkelti a hazai kutatók érdeklődését, ambícióját. Sajnos, az ilyen „doktorokból” soha nem születik elég ... Cseke Gábor „DR." SZÜLETIK Grigore Scarlat A FÖLD A madár is földdé válhat. Nézem a költöző madarak raját, Elnyúló, hosszú part az égi tengerek között. Még a meteoritok is földdé válnak, Így hullnak alá a levelekre, Az idő kalászaira, egyre többen. Csupán te, ki a könyvből örökké Távoli történeteket, lélegzetelállító, kitalált történeteket olvasol... Csupán te érzed, hogy a könyv Maga is lefelé billen, S a föld betűk vörös fényétől feldereng! Fordította Kerekes Gábor — Azt mondtam mindig, hogy százszor inkább a test sérüljön, mint a lélek, mert a test előbb-utóbb kiheveri az ütéseket, talpra áll az ember féllábbal is, de ha belülről sebzik meg az embert, akkor nehéz a felegyenesedés... Engem egyszerre két helyen is ért az ütés, jó évvel ezelőtt, az elsőtől a lábam törött szét, a másiktól az emberekkel szembeni viszonyom kezdett rossz irányba alakulni. Utóbbi miatt mondom el tulajdonképpen az egészet... Egy évvel ezelőtt úton fogott egy csapkodó egy, nemkékült idő, de nekem sietnem kellett, mert jött telefonon a hír, hogy vinni kell a várandós feleségemet, én eresztettem a kis Mobrát, hogy csak úgy zúgott, nem gondoltam akkor magamra, csak arra gondoltam, aki erre a világra indult, nem is láttam a tájat, nem láttam semmit magam előtt, magam mellett, én már gondolatban otthon voltam, mert könnyű, ugye a gondolatnak, annak nem árt se fagy, se vihar, az előtt szabad az út, az mehet baleset nélkül, én azonban nem voltam szárnyra kapott gondolat, mobrás halandó voltam, akit sürgetett a kötelesség, ezért tapostam a gázt, hogy csak úgy köhögött az a kis motor, s biztattam magam, kiabálva, mint akinek odaégett... Aztán az egyik kanyarban megtörtént, ami ilyenkor történni szokott: kiszaladt alólam a kezes motor, s én az átszelt eperfának csapódtam, akkora erővel, hogy percekre vagy ki tudja mennyi időre beborult bennem minden. Később aztán amikor csapkodni kezdett az égi áldás, tisztulni kezdett lassan bennem a világ, már úgy voltam, hogy azt hittem, nem csap csalánba a mennyek köve, de amikor a felállással próbálkoztam, megtelt a szemem villámokkal, nem a haragtól, a fájdalomtól... Kihúztam magamat valahogy az út szélére, hogy lásson aki arra jön, s térdeltem, mint egy hivő, s vártam, hogy felém küldjön valakit a sorsom. Közben az otthoniak körül járt a gondolatom, velük foglalkoztam, mert kiáltani tudtam volna dühömben, hogy útszéli térdepléssel várom az első gyermekem érkezését... Ezért nem vettem észre a Skodát, amikor elhúzott mellettem. Nem vett észre a vezető sem, mert ahogy mondtam, erősen készülődött az idő, az utat figyelte. Aztán nem emeltem a kezem, nem láthatta, hogy mit akarok... A ladásnak azonban már emeltem a kezem, integettem, az lassítottforma, még felém is pillantott, aztán rálépett a gázra... Tudja, csak villanásnyi ideig láttam az arcát, valahogy olyanformán, mint amikor átdereng az esőn a szivárvány, de ennyi is elég volt. Mert vannak arcok, melyeket nézhet az ember egy életen át, aztán ahogy elfordul, felejtve minden, nem emlékszik azokra a vonásokra, amitől különbözik az egyik arc a másiktól... A ladás arca nem volt ilyen! Ennek az arcnak az élét úgy belém csapta, ott, az út szélén térdeplő fájdalmam, hogy nem tudom elfelejteni. Úgy megjegyeztem, hogy nem bókítja ki azt már semmi az agyamból.. Aztán megjegyeztem a kocsi számát is.„ Szóval integettem, még kiáltottam is, hogy mit, azt nem tudom, de akkor, nem állt meg a tudás. De azt tudom, hogy a fájdalmam közé valami olyasmi is vegyült, hogy nem ér az ember egy köpést, ha úgy tud tovább állni a másik mellől, hogy észre sem veszi... Ez volt az a csapás, ami belül sebzett meg! Nem részletezem, mert hosszú lenne, s már nem is tudom pontosan, hogy mi volt, hogy volt, mert szédült voltam a bajomtól Egy utánfutós traktor hozott be a kórházba, ahogy később megtudtam: az utolsó kanyar előtt. Azért is járok úgy, láthatta, mint aki az egyik lábával a járda szegélyén lépeget, de nem ez fáj, ezen már túltettem magam, nem leszek legfennebb hoszszútávfutó vagy futballista. A nyomdai munkát — mert ha nem mondtam volna eddig, nyomdász vagyok — maradék lábbal is el tudom végezni. A másik sérülésemmel azonban már más a helyzet. De amíg erről szólnék elmondom, hogy bevitte akkor a feleségem két szomszédasszony, van egy életrevaló lányom, a többit majd meghozza az idő... És most lássuk a belső sebet!... Tudja, nem voltam soha az a fajta, aki bosszúért rázza az öklét a másoktól kapott sebekért, aztán lesben áll, várja az alkalmat, hogy visszaüssön, lehetőleg úgy, hogy nyoma maradjon az ütésnek. Nem különb az ilyen annál, aki az első sebet ejti. Ezért nem jelentettem fel! Éreztem, hogy találkozom még a ladással, s akkor majd... akkor sem állok rajta bosszút, mert silány kenyér az ilyesmi, de azért készültem, hogy ne érjen váratlanul a találkozás. Készítettem a szavaimat, hogy ne vágjak semmi olyant az arcába, ami miatt majd a lelkiismeretemet kellene kérdőre vonnom... Egy héttel ezelőtt találkoztunk, akkor jött a lakodalmi meghívókért. Akkor még nem tudtam, hogy televíziós, s a leendő felesége tanítónő. Úgy intéztem, hogy munkaidő végére jön, s meghívtam egy sörre Úgy nézett rám, mint aki semmit sem ért, mert nem is érthette, hogy miért hívom meg, amikor ő kellene meghívjon engem. Rendelni is akart, de nem engedtem. Sört és kávét kértem, a sört magamnak, a kávét neki, mert a Ladával jött... Ahogy mondtam, készültem erre a találkozóra, nem tudtam mégsem, hogy honnan induljak el... Aztán megláttam a Ladát az út túlsó felén, félig a járdára futtatva. Megittam egy pohár sört, s mondogatni kezdtem a kocsija rendszámát Többször, egymás után. És néztem az arcát, néztem, mert látni akartam, hogy mi ütközik ki rajta. Nem hiszi el, megismert. Annyira tudta, hogy miről van szó, hogy pillanatok alatt beleizzadt, mint én akkor ott, abban a térdeplő állapotban az út mellett. Aztán csak ült, mint aki megkukult, mint aki a kávéval együtt lenyelte a szavait is... Mondom, csak ült, odalapítva a székhez, mint akit iszonyú ütés ért, mint aki nem tud többet felállni. Ettől, higgye el, teljesen megváltozott az a belémcsapódott arca. Különösen amikor nagysokára megszólalt, akkor nyúlt meg az arca, mert azt mondta, vagyis hát kérdezte: — „És most... most mi lesz? Megmondja neki is?“... Nem válaszoltam, mert erre a kérdésre nem készültem. Mindössze annyit mondtam: ez kettőnkre tartozik... ez magára tartozik. Intézze el a lelkiismeretével, ahogy akarja!.. Felnyomta magát, mint egy rokkant az asztal mellől, megnyitotta a száját, de azon nem jött hang. Amikor elindult a kijárat felé, úgy húzta maga után a lábát, akárcsak én... Gúzs Imre LAKODALMI MEGHÍVÓ 5 MEZÍTLÁB Az igazgatónő korán reggel szélesre tárta a tüllfüggönyös francia ajtót, s onnan ahol állt, a nyaraló földszinti szobájából alig látott meg egy falásnyi kék foltot az égből. Csak csupa haragos zöldet, csupa zöldet, fenyőfák tömötten egymásra épülő kúpjait, föl az ajtó szemöldökfájáig, s még onnan is följebb, de hogy milyen magasságokig, ahhoz ki kellett lépnie az ajtón a kis korlát nélküli kőteraszra. Síkságon nőtt fel az igazgatónő, serdülő koráig nem látott egy valamire való dombot, sem otthon, a falujában, sem a városban, ahol most egy újonnan épült gyapjúszövödét igazgatott. S ezért, mint mindig, borzongató áhítatot érzett a hegyeket megülő méltóság, sőt fenség láttán. Ebben a nyaralóban sem járt még, már többször eljöhetett volna, de milyen az, amikor egy újonnan létesített üzemnek annyi gondja-baja szakad rá egyszerre az ember leányára! Júliusban augusztusra tolja ki a nyári szabadságát, augusztus lassúban szeptemberbe fordul, aztán már csak elsárgult levelek zörögtetik végig a kövezeten az októberi sivárságot. Hát akkor már megint nem sikerült! De idén végre sikerült, ha ez nem is egészen az önmaga érdeme volt, hanem részben a fiaié, részben a legközelebbi munkatársaié meg az üzemi orvosé is, egy szóval csupa erőszakos népségé, akik még a vonatjegyét is megvették és becserélhetetlenül tolták az orra alá. Ezen elmosolyodott az igazgatónő, hiszen végső soron jó érzés volt, hogy így ajnározták, meg aztán igazuk is volt, csakugyan ráfért ez a két hét pihenés, ezt már otthon is tudta, de még a vonaton, de még az este sem enynyire, mint most, ebben az áldott kemény levegőben, ezeknek a haragos fenyőknek a tüneményes karéjában. Kettőt lépett előre, akkor ácska volt csak a terasz, s onnan már fölfelé vitt a kerti pázsit, mérges zöld fűcsomók gyémántos harmatcseppekkel beszórva. Rég szunnyadó emlékek támadtak fel az igazgatónőben, szinte öntudatlanul rúgta le lábáról a papucsot, s amúgy mezítláb, pongyolásan gázolt be a nedves fűbe. Be rég érzett ehhez hasonlót, talán csak harminc esztendővel ezelőtt, akkor járt utoljára mezítláb a nedves fűben, de a talpa még minden kis göröngyre, száraz gallyra, apró csigaházra jólesően emlékezett! S mármár azt nézte, hogy merre vannak a libák, amelyeket három évtizeddel ezelőtt így vitt ki mezítláb a legelőre vakációban, de néha még egy-egy iskolanapon is, aztán később, amikor munkáslányként került haza kurta nyári szabadságra vagy a lényegesen hosszabb munkanélküli hónapokra. Milyen különös, gondolta magában, hogy mindent hogy el lehet felejteni,és hogy semmit nem lehet elfelejteni, mintha csak a falujuk szélét járná, előtte a libák, s jobbkéz felé az úton a piperésen kiöltözött Kuncz nagyságos asszony, aki — ha csak kisbalták nem hullanak az égből —, le nem mondana a maga reggeli sétájáról. A libákat, persze, csak odaképzeli, de nini, a Kuncz nagysága nem álomkép, valóban itt jár az udvaron, vagy csak nagyon hasonlít hozzá? De lám, most meg is állt, és meg is szólal, mintha ismerné az igazgatónőt, de ha ismerné, aligha mondaná azt, amit mond: — Ide hallgasson, lelkem, már bocsásson meg, hogy így lerohanom, mi csak az este érkeztünk az urammal, nem ismerem még itt ki magam, hol lehetne reggel egy kis friss tejet szerezni. Még jobb volna, ha valaki elhozná, esetleg maga, igazán meghálálnánk... Az igazgatónő elképed, hogy miket gondol ez az álomképből kibontakozó hölgy, de aztán rögtön rá is jön, hogy mit gondolhat. Hiszen ő mezítláb van, és akkor... hát nem? És szinte szégyell is válaszolni, de csak ki kell mondania: — Én... hát én nem is tudom. .. ez, kérem szépen, nem az én dolgom. A Kuncz nagysága, vagy a hozzá csak erősen hasonlító hölgy valami érthetetlent dörmög, de mintha mégis azt lehetne kiérteni belőle, hogy egyesek milyen magasan hordják manapság az orrukat De lehet, hogy ezt csak az igazgatónő hallotta így, miközben újra vagy még mindig azon tűnődött, hogy egyes dolgokat mennyire el lehet felejteni, és hogy soha, de soha nem lehet elfelejteni őket. Majtényi Erik • VASÁRNAP • VASÁRNAP • VASÁRNAP •