Előre, 1981. március (35. évfolyam, 10348-10373. szám)

1981-03-01 / 10348. szám

ELŐRE ZSOMBOR PATAK, VERESS MALOM M­iért ne mondhatnánk, hogy az energiaspórlás időszakában látogattuk meg a híres-neves molnárt Sepsibükszád határában? Vízi­molnár ökegyelme, s most már a molnárok száma szerint is mondhatjuk, hogy nem is az utolsók közül való, annyiban sem, hogy a vízimalmokat kez­dik jobban szemügyre venni mostanságo­s, ha számszerint szinte­ szinte az utolsó vízimol­nár is volt a környéken Ve­ress István a maga hetvenva­­lahány esztendejével, újabb időkben egyre több kollégája akad az újjászülető, újrainduló vízimalmokban. De hát Veress István bácsi „nem egy napra született“, s nem is egy napra vállalt mes­terséget, mikor a molnárko­dásra adta a fejét a Zsombor pataka völgyében, teljesen el­­zártan Sepsibükszád és Mikó­­újfalu között. Elzártan? Ritkán látni ilyen elégedett, ilyen teljes, örömmel s mun­kával (inkább így: a munka örömével) betöltött életet, mint az övé, meg a feleségéé. Ha egy kissé irigyeljük ki­egyensúlyozott, egészséges éle­tét, Rousseau-ra, a nagy fran­cia felvilágosítóra gondolunk, s az Ő örökszép szavaira: Vissza a természethez! De hát Veress bácsinak nem kellett visszatérnie a természethez, ő maga éli a természetet, oly­annyira, hogy élete elválaszt­hatatlan a Kerekzsombortól, a Zsombor patakától, növényei­től, állataitól, vizeitől, fáitól. Értik egymást. — Mikor a falu zajai meg a kutyák ugatásai úgy hallat­szanak a malom udvarára, mintha itt ugatnának, akkor tudhatom itt, hogy időváltozás lesz. Mert ugye, úgy hozza az északi, észak-keleti szél. Meg aztán nekem saját borvízfor­­rásom van itt, úgy biza, s mikor az a víz csíp, pezseg, akkor eső lesz, meg aztán mikor semmi ereje sincs a borvíznek, akkor száraz idő lészen, százas. Ezek tán csak jelzések. De van kész „kalendárium is“ kéznél.­­ Az év első napjait úgy le­het számítani, akár a hónapo­kat. Január ötödike például május, ha ezen a napon hava­zás, köd vagy ilyesmi, akkor olyan lesz a május is, csapa­dékos. Ha január tíz, mármint október, napsütéses, szép idős, akkor október is olyan leszen. Meg aztán, ha márciusban benn ülnek a hangyák, akkor jó nyár, vagy ha zsongnak, esős nyár lesz. Roppant hajlamos vagyok igazat adni a kerekzsombori kalendáriumnak, nem is én lennék az első ebben, évezre­des tapaszalatokat sűrít egy­­egy ilyen jóslat. Meg aztán, azt állítja Veress bácsi, hogy ez a malom legalább kétszáz éves. Miért? — Nekem apám molnár volt itt, a nagyapám is ebben a malomban molnároskodott, s itt őröltek dédnagyapámnál is a gazdák, hát ahogy számítom, az legalább 200 esztendő. Csak dédnagyapámig tudom vissza­vezetni egyvégt­ben a nemes molnár­ságot, de lehettek itt molnárok az ükeim is. Nemcsak a mesterség, nem­csak a természet szeretete és megbecsülése szállt fiúról fiú­ra, hanem a tapasztalatok nagy serege is. Meg aztán a mester­séghez kötődő, évszázados szo­kások, malombeli hagyomá­nyok. — Új év első napja, az szi­gorú nap volt, a házból sem­mit kivinni nem szabadott új­év reggelén! Csak behozni. Akármit, egy öt fát, vagy ezt­­azt, de kivinni még egy üres sétárt se! Semmit! Hogy az új esztendőben csak bejövetel le­gyen a háznál, s jószerencse. Aztán új év első napján asz­­szonyember hiába jött őrletni, azt én csak elküldtem... Mert ugye, így volt a szokás, ahogy most mondják: a hagyomány. Nem mintha én nem szerettem volna az asszonyokat, de ilyen volt a szokás, hogy őrletni férfiember jöjjön január első napjaiban, öröklődik ugyebár­­ ez is, mint a majom s mint a kutyák. Mert kutyákat kell itt tartani, sok a farkasjárás tél­időben, kell a kutya. A föld­rengés estéjén, képzeljék el, hogy milyen az állat, negyven centis lyukat, vackot vájtak maguknak a földbe, megérez­ték az árvák, hogy baj van odalenn, baj lesz idefenn. Falusi származású lévén, magam semmit sem csodálko­zom Veress István bácsi hatal­mas élettapasztalatán, annál is inkább, mert nem alkalmilag, hanem a molnárságban elen­gedhetetlen szükségként örö­költe molnár ősei tapasztalatait is. Itt, ebben a patakvölgyben nyim­nyám ember nem élhe­tett volna, csak aki teljességé­ben vállalta a természetet, mely nem is olyan langy ilyen év eleji rittyegőkben. És aki vállalta a munkát. — Tíz esztendős koromban kezdtem el a molnárkodást ko­molyabban apám mellett. Ak­kor már hatvan-, hetvenkilós zsákokat emelgettem, s nem is játékból. Erős voltam, tudták, most is az vagyok, a hetvenen túl, de én sosem üttem meg senkit. Igaz, engem sem sen­ki. .. Egy disznóról 1—2 kiló elté­réssel szemre rámondja meny­nyi a súlya, így van a zsákok­kal is, de ott az a megengedett eltérés már (szakma!) nem le­het egy kilón felül. Mikor először látogattam meg, a malomtól nem messze két csóró kisgyermek, 7 és 10 évesek lehettek, fürdőztek a kánikulában. Kérdem az ud­varon, hogy kerülnek ide? — Az unokáim — nézi gyö­nyörködve —, mint két süldő nyulacska. (Hát nem babák, nem an­gyalkák, nem cukrosak vagy hasonló —, a hasonlat is a természetből, mint a kisnyu­­lak.) Odabenn megnézzük a mal­mot, hol, mennyit újított rajta a kor, mit ártott az idő... — Mikor követ cserélünk, olyankor mindig loccsintunk­ egy pohár pálinkát­ reá, ez le­gyen a keresztelője. Aztán el­indulhat dolgozni. Azt kell, dolgozni. Én ma sem alszom hajnali órán túl, kezdődik a nappal a sötéttel. Egyszer erre jött a faluból egy hitványabb fajta ember, nem vola kódis, de kérni jött. Hogy éhes. Hát ha éhes, egyék, mondjuk az asszonnyal, s három napig itt tartottam, ágyat adtunk neki, ételt, mert hogy ő éhes volt. Aztán három nap múlva mond­tam­ neki, hogy édes egy ko­mám, most már eliggy ügye­sen dolgozni, mert anélkül nem ember az ember­ így. De aztán három nap múlva meg­halt nyomorú lelke, tán éhen. Mert az sosem akart dolgoz­ni. .. Egyetlen dolog, ami elenged­hetetlen a tisztességhez, a munka, a munka a törvénye, legfontosabb törvénye Veress Istvánnak. Ehhez igazodik sok évtizede, ehhez igazít min­dent, s eszerint méri meg az emberek életét is. Rettenetes jókedvű ember vala mindig, ma is megvan szája is, kedve­­s, ökle tuskó, tenyere bevető­­lapát, kedélye ünnepi s­zerű­sen gyermeki. Csak hát — az élet m­unka. Volt, hogyne, volt egy operáció is, gyomorfekély, orvosi papír igazolja (hatal­masan nevet), hogy bort, sava­nyát kell innia, mert az gyógy­szer. A nappali hajnali sötét­ben kell kezdeni, hogy ne csonkuljon, a tüzelőfát augusz­tusban, levelesen kell levágni télire, mert a levelek már ki­vették a nedvet s hamarább szárad, a szalonnát s kenyeret, hagymát meg a savanyú bort, azt mindennap a testhez kell venni, s dolgozni, azt minél többet... Életelv? Dehogy. Egy egész élet. Tündéri szép völgyben a malom, hogy az ember meg­kívánja az ottlakást, levést. De itt az a törvény, hogy az OT­TANI MUNKA az első. Az öregasszonyt kérdeztem, nem unta sosem itt? nem kí­vánkoztak el, a faluba? — No, hát erre eddig soha nem is gondoltunk. Czegő Zoltán (Bartha Árpád fotómontázsa) A TÁNCOS -MOZGÓ SZOBOR így szól az aforizma, a mozgás művészetének tökélyére utalva. Ezt a benyomást kelti bennünk a klasszikus balett éppúgy, mint a modern tánc. Ez utóbbi talán még inkább. Persze, szubjektív vélemény: nekem úgy tűnik, hogy az érzelemvilág tolmácsolására ennez alkalmasabb, mert a mo­dern tánc művésze gazdagabb eszköztár birtokosa. Több fantá­ziát igényel és engedélyez, több kezdeményezést. Szabadabb te­ret nyújt a művész egyéniségé­nek kibontakozásához. Hosszú utat kellett bejárnia a táncművészetnek, míg eszköztá­ra ennyire letisztult, mondhatni absztraktizálódott. Az emberiség történelmének hajnalán veszi kezdetét és kíséri végig — egy­re fejlettebb, kifinomultabb, vál­tozatosabb formáiban — nap­jainkig. A fejlődés vonala azt mutatja, hogy előbb a klasszi­kus balettnek kellett a tökély szintjére érni — pontosan négy évszázadon át, ugyanis 1581-ben viteti színre Medici Katalin az első balett-előadást —, hogy az­tán századunk elejétől, Isadora Duncan feladására megossza a világ színpadait és a dicsőséget a modern tánccal. A táncművésznek is hasonló utat kell megtennie. Itt van pél­dául Matura Marina, a bukares­ti koreográfiai iskola XI. osztá­lyos növendéke. Nyomon követ­ve eddigi pályáját — hiszen a pálya a táncosoknál igen fiata­lon indul és időtartama nem túl­ságosan hosszú — úgy észlel­jük, hogy benne mintegy megis­métlődik a táncművészet törté­neti fejlődésvonala. Előbb népi táncot, majd balettet tanult délutánonként, négy év után aztán végleg eldől a sor­sa: felveszik a balettiskolába, a­­hol kedvére táncolhat, táncol­hat ... És eljön a nagy pillanat, amikor az ország első opera­színpadán kigyúl számára a fény. A rég megálmodott szerep, amelyet annyi várakozás, tenger­sok izgalom s annál,is több munka előzött meg. De mindez akkor már nem számít, marad a zene és a tánc. Koppéliusz mes­ter kedvence úgy mozog, hogy az első sorban ülő kisgyerek hangosan kéri édesanyját, hoz­ná le neki azt a babát a szín­padról . . . Majd következik a szerep a Koldus és királyfi­ban, nemsokára pedig a Hattyúk ta­vában. És ezzel párhuzamosan a nagy szenvedély: a modern tánc. Tanítómesterei — a hazai ■ modern táncművészet kiemelke­dő képviselői, Miriam Raducanu és Raluca Janegic — észrevehet­­ték, hogy e fiatal tehetség in­kább vonzódik e műfajhoz és ennek megfelelően irányították művészi kibontakozását. Mátusa Marina bizonyára érzi, hogy mint megannyi néző­jében, művészete bennem is csodálatot ébreszt. És tiszteletet. Elismerést érdemel ez a leány­ka, aki a minden gyermek szá­mára kötelező tananyagon kí­vül nap mint nap hat-hét órát (néha még ennél is többet!) táncmozdulatokat gyakorol, vagyis: keményen dolgozik. Hogy amikor „kikerül az életbe", ne­künk és helyettünk táncoljon. Mert ahogy a festő segít más szemmel nézni a világot, a tánc­művész a mozgásszépség-igé­­nyünket hivatott kielégíteni. A­­hogy elnézem, amint táncol, meg szeretném köszönni áldozat­­készségét, munkabírását , az örömöt, amelyet művészete fa­kaszt bennem. D. Bartha Margit A kitörés (Bányai István felvétele) Tiberiu Után ÉLETKOR Szilágyi Domokosnak Igen mindig is úgy tűnik hogy csak a szomszéd asztalnál (a szomszéd házban szomszéd kertben) boldogok. A széplányok ott a kávézóban csak ránkszólnak pardon amint átfurakodnak a székek között és mindannyiszor a „szomszéd asztalhoz" ülnek le. A lehetséges boldogság pillanatait s a valódi örömöt is elfelejtjük mint valami kényelmetlen szállodában eltöltött éjszakát. Folyton valamivel „megrövidítnek" és igazságot szeretnénk tenni s egy bizonyos estén illúziókat termesztünk s aztán piacra dobjuk. Gyűlölünk szeretünk mintha a világ közepe volnánk Delphoiban a faragott köveken... Tiszta eszmélettel tudjuk, hogy nem így van. Időközben a gebines „vizezi a bort" s befalazza az aranyneművel tömött bőröndöket. Reggel aztán a tükörbe pillantunk. Összetörjük s a helyére tesszük szépen. Lászlóffy Aladár fordítása Deák Erzsébet LECKE A CSENDRŐL Kezdetként tanuld meg a nagyvárosi zajból a csendet, s többé ne mondd — csak sokszoros magány. Aztán méregesd tenyeredben az alföld búzaszemeit, amelyek fejet hajtanak, de csak az arató előtt, s többé ne gondold — ez is csak belenyugvás. S ha értvén, szeretnéd megnevezni, tiltsd meg a telkednek, hogy az idő hadifoglya legyen. És csak őszintén tanulj meg élni. Murgu Pál VASUTASOK Felnőnek a játékvonatok, távolba futnak a sínek, a reggel kék villamosmozdonya mellett egyenruhát öltött gyermekek, már örök-éber családapák igazítanak a szón, s nyitnak zöld utat indulóknak. Indul fémes csikorgással a nappal, szerelvényekből, jelzőlámpákból, váltókból, súlyos teherkocsikból, emberekből és számadatokból, menetrend-pontossággal épül a mindennapi tettek szerkezete, a megszokott képre néha függönyt sodor az átnéző közöny, utazunk és szunnyadunk közben, ingázók húznak üvegből, verik a blattot, a munka egyforma, hallgatnak sokan, csak a kicsik, ők leskelődnek kíváncsian, és otthon újjáteremtik a valóságot, és vasutasok lesznek, a körbefutó apróvonat mellett... És az állomás körül, rakodón, gurítódombon, elosztó-összeállító sínpárok mellett, ütközők között sarusok, fékezők, vonalkarbantartók, kocsimesterek alakja mosódik el a mozgóképben, emlékeken átfordulnak a kerekek, gyorsvonatok átrobognak az ünnep állomásain, mint tető a tetővel összeérnek fejük fölött a nappalok ... KACSÓ SÁNDOR HASZNOS KÖNYVTÁRA Az Erdélyi Helikon marosvécsi találkozóinak a harmincas évek közepén állandó napirendi pontjaivá váltak Kacsó Sándor beszámolói az általa kezdemé­nyezett Hasznos Könyvtárról, egy olyan népszerű, széles körben terjesztett könyvsorozat terveiről és alakulásáról, amely a gazda­sági, az egészségügyi, a tudo­mányos, a történelmi ismeret­­terjesztés, az önismeret és az együttélő dolgozók kölcsönös megismerésének témaköreit kí­vánta átfogni. Nagyon jellemző, hogy ez a látszólag irodalmon kívüli kérdés Kacsó Sándor sza­vai és tettei nyomán került a romániai magyar irodalmi élet nagyhatású fórumán a figyelem előterébe. Hiszen egész életét, egész munkásságát éppen az fémjelzi, hogy mindig a „hasz­nos könyvtár", a hasznos írás gondjai foglalkoztatták. A ha­szon, persze, ebben az esetben nem kereskedelmi, nem közgaz­dasági, hanem etikai, társadal­mi-történelmi érvényű fogalom. Az írás haszna számára az írás értelm­e volt, s mértékegysége az, amit a szó s a benne kifeje­ződő tett lendíthet a közösség sorsán: íróként, publicistaként, szerkesztőként, a közélet mun­kásaként mindig az adott törté­nelmi helyzet feltételeit, szükség­leteit mérte fel s ebből kiindulva kereste, egyengette a kibonta­kozás, az értelmes és hatékony cselekvés útjait. A romániai ma­gyar írás első nagy nemzedéké­nek más képviselőivel együtt megalapozta azt a „hasznos könyvtárt", amely történelmünk részévé vált, s amelynek etikai­eszmei mondandója elkötelezően érvényesült és érvényesül az egymást váltó nemzedékeknek a változó történelmi idő új szint­jeivel és követelményeivel szem­besülő munkájában. Kacsó Sándor a két világhá­ború közötti viharos, próbáló esztendők forgatagában nőtt a romániai magyarság egyik leg­nagyobb hatású, legtekintélye­sebb közírójává — a közösség írójává, a szó legteljesebb értel­mében. Szépíróként indult, s té­nyében, igényeiben, s amikor az idő engedte, teljesítményeiben is az maradt, de munkásság­a a közélet szélesebb tereit fogta át. A romániai magyar nemzetiségi lét más nagy alakjaihoz hason­lóan sokoldalúsága nemcsak személyes adottság, hanem tör­ténelmi szükséglet volt. Szerkesz­tett és szervezett — nemcsak la­pot és irodalmat, hanem szövet­kezetet, könyvtárat, gazdasági egyesületet, naptárt, tankönyvet, röpiratot. Minden eszközt és le­hetőséget felhasználva küszkö­dött társaival együtt a népek közötti megértésért, a humánum érvényesüléséért, a társadalmi igazságért, haladásért, a demok­ráciáért. A társadalmi­ haladás és a nemzetiségi életlehetősé­gek elválaszthatatlanságát fel­ismerve és hirdetve viaskodott az elnyomás minden formája és az ordas eszmék minden válto­zata ellen. Következetesen szem­­befordult a többségi sovinizmus­sal és az egykori magyar ural­kodó osztály nacionalizmusával egyaránt, abban a meggyőző­désben, hogy a román nép és a magyar nemzetiség együttélését és együttes értékteremtő munká­ját ebben az országban csak a demokrácia és a humanizmus elve és gyakorlata biztosíthatja, a teljes jogegyenlőség és a köl­csönös megbecsülés jegyében. Kezdetben a polgári radikaliz­mus, a következetes antifasiz­­mus, majd a felszabadulás után a szocializmus eszményeinek vonzáskörében képviselte ezt, a művekben és magatartásban testet öltő meggyőződést. Ehhez maradt hű érvényes és embersé­güket vallató, oly sok illúziót szertefoszlató évtizedek forgata­gában s így válhatott munkás­sága példává és erkölcsi erővé a szocialista demokrácia és hu­manizmus következetes érvénye­sítését szolgáló mai munkánk­ban. Az elmúlt évtizedben, önélet­rajzi visszaemlékezéseinek két kötetében mintegy összefoglalta a két világháború közötti küz­delmes életútjának nemcsak a történetét, hanem minden didak­tikus szándék nélkül, a tanulsá­gait s így alkotta meg irodal­munk egyik alapművét, a nem­zetiségi írástudó cselekvés­ erköl­csének a foglalatát, „hasznos könyvtárunk" minta­darabját. A romániai magyar nemzeti­ség „hasznos könyvtára" ma időtálló, létünk és tudatunk szé­les összefüggéseit kifejező mű­vek egész sorát foglalja magá­ba. A szellemi-erkölcsi értékek­nek ebben a nélkülözhetetlen, ígéretes tárházában kiemelkedő hely illeti meg a most 80 éves Kacsó Sándor műveit. Azokat, amelyek kötetekbe sorakoznak, azokat, amelyek egykori újsá­gok, kiadványok lapjain sárgul­nak — s mindenekelőtt az élet­mű egészét, amely a vállalás er­kölcsének, az okos és következe­tes hűségnek, az elkötelezett és humanista írástudói magatartás­nak mindnyájunkban továbbélő, sorsformáló példája. Gálfalvi Zsolt TUDOMÁNYOS SZIMPOZION A bukaresti Gazdaságtudo­mányi Akadémián szimpo­­ziont tartottak A diákok szak­mai és politikai-ideológiai felkészültsége tökéletesítésé­nek irányai témakörben. Amint a munkálatok során kitűnt, következetes törekvé­sek bontakoznak ki az okta­tás, a kutatás és a termelés integrációjának javítása, az alaposabb ismeretszerzést szolgáló oktató-nevelő mód­szerek és eszközök használa­ta, annak érdekében, hogy­ a diákság, a tantestület és a termelési szakemberek olda­lán, az új gazdasági-pénzügyi mechanizmus követelményei, az ötéves terv célkitűzéseinek megvalósítása jegyében foko­zottan és ténylegesen hozzá­járuljon a gazdasági-társa­dalmi gyakorlat nagy fontos­ságú problémáinak megoldá­sához. AZ ELNÖK Hallgatag ember az elnök, kissé tűnődő is, mint akit nap­jában fognak vallatóra a kö­zösség gondjai. Inkább szögle­tes mozdulatokkal, tekinteté­­nek fel-felfénylő­désével be­szél, de mintha nem is lenne szüksége szóra, értik a mellet­te állók így is. Az autóbuszt várjuk, de an­nak, mintha nem volna sie­tős, nem jön, nem hallani még távoli zúgását sem. Piacaid nap van ma, szerda, biztosan sok az utas, mondják az állig begombolkozott várakozók, az is lehet, hogy ez a járat kima­rad, akkor pedig oda a kórhá­zi látogatás. Mert legtöbbjük oda igyekszik ebben a déli ó­­rában. Oda tart a termelőszö­vetkezet elnöke is, azért olyan ünneplő forma rajta a ruha, mert adni kell az embernek az ilyesmire is, ha ráveszi magát az útra. Ha nem, még meg­szólnák, kibeszélnék. Betegeket említ az elnök, nevet azonban nem mond, csak annyit közöl tömören, hogy az ő betegei azok, s neki mellettük a helye, minden al­kalommal. Különösen most, hogy a mező dolga miatt rá­­érősebb, s a megyéhez sem hívták semmilyen paranccsal. Betegeket mond, az övéinek nevezi őket, ami ébreszteni kezdi bennem a kíváncsiságot. Tudom ugyanis, hogy gyereke nincs, s a feleségét félórányi idővel ezelőtt láttam hazafelé menőben, egy keréknyi ke­nyérrel, ■Táska is van nála, olyan piacoló, vásárló­forma, hasadásig tömve. Intek, így je­lezve a kérdést, hogy a bete­geknek-e ? Úgy válaszol ön is, de azért újból elismétli: a be­tegeimnek... Aztán befarol las­san a busz, felnyomakodunk, de a közel ötven főnyi ember közt elveszítem az elnököt. A­­hogy aztán helyrerázódnak az utasok, elindul lassan a szó. Hol erről, hol arról, van aki a kiadós felet szidja, van aki sa­ját magát, amiért nem gondos­kodott idejében tüzelőről. A mondatok közé vegyül aztán néhány olyan szó is, mely az elnököt dicséri. Ember ez — hallom —, javából való. Se kalapja, se inge egyik sem,é­s mégis megy. Viszi az ennivalót nekik, alighanem még bort is. Mert van akinek engedi az orvos... Aztán­, hozzám is he­tente jött, még a legnagyobb dolog időben is befutott néhány percre, hogy lásson. Mert an­nak nemcsak a gazdaság, an­nak az ember is fontos. Azt hiszem, az szerinte a legfonto­sabb. Ezért megy most is... Fékez a busz, nyílnak az ajtók. Az ablakon át látom, leszáll az elnök, s a behava­zott parkon át elindul a kór­ház felé. Kezében súlyos a tás­ka, súlyosak a léptei is... Gúzs Imre 3. 1981. MÁRCIUS 1. VASÁRINN­AP VASÁRNAP* MI KÖZE HOZZÁ? Rengeteg mindenhez való­ban: jog szerint semmi közöm — magyarázza bosszúsan, sértetten a kis, sárgahajú, kel­lemesen csúnya asszonyka. — Nincs közöm ahhoz, hogy a szomszédasszonyom paradicso­mosan készíti-e a lucskos ká­posztát, vagy sem. Ahhoz sincs közöm, hogy Micikének a varrodából világéletében csak vörhenyes, vöröshajú, szeplős férfiak udvaroltak. Nincs miért beleártsam ma­gam abba se, hogy Rusu a második emeleten rendszere­sen eteti a galambokat, és a gyerekeinek ilyen szokatlan neveket adott: Milton, Baia­­zid, Etna és Moru. Nem érde­kel, hogy Tyukodi néni mus­kátlit nevel az erkélyen, Lau­renz bácsi pedig árvácskát. De mondja, elvtárs, ahhoz már hogy , ne lenne közöm, hogy Martin a harmadik emeleten minden áldott este megpofozza a feleségét?! Érti, kérem, min­den áldott este. Én nem tu­dom, mi bűne lehet annak a sze­gény asszonynak, ha egy­általán van neki bűne, de egy szót nem szól, tűri. Hogy hon­nan tudom? Onnan, hogy Martin minden este meg­várja az asszonyt, amikor az hazajön a gyárból, kint várja meg a ház előtt, leken neki két pofont, nem szólnak egy­ máshoz egy szót se, némán ■mennek fel, együtt. Martin­nak mintha nem is a pofon lenne a fontos, hanem a nyil­vánosság. Láttam egyszer, öt­ször,­­ majd megörültem. S nem szólt senki egy szót sem, mindenki úgy tett, mintha semmit se látott­­volna. Nem tudtam megállni, végül oda­mentem. Nem ordítottam, nem hisztiztem, bár forrt bennem a fölháborodás, csöndesen meg­kérdeztem: mi ez. Végignéztek rajtam, s a férfi azt kérdezte, mi közöm hozzá. Az asszony­ra néztem, az bólintott, s­­meg­ismételte: Magának mi köze hozzá? Mit tehettem. Elsomfordál­­tam. A férfi harminc éves, az asszony huszonhat. Óvatosan érdeklődni kezdtem, mindenki azt mondja, az asszony nagyon rendes, soha félre nem lépett, rá se néz senkire. A férfiról is azt mondják a gyárban, ahol ő dolgozik, hogy régebben ivott, de most csöndes, rendes em­ber, semmi baj vele, jól végzi a munkáját. Elmentem az üze­mi orvosához, hogy vajon nem beteg-e , mert ilyen is van a világon. Nem, nincs vele sem­mi baj. Olyan ez, mint egy rossz film. Két vagy három hete minden este elcsattan a ház e­­lőtt a két pofon, aztán men­nek fel együtt, némán, a lép­csőn. Se kiabálás, se sírás, se tiltakozás. Tyukodi néni azt mondja, biztos így egyeztek meg. Hogy amíg szeretik egy­mást, a férfi lekeni a két frászt neki. Ostobaság. És nem bolondok, az orvos szerint normálisak. Tegnap becsengettem hozzá­juk. Higgye el, nagyon nehe­zemre esett. De már szinte be­zsongtam ettől a dologtól. Rém udvariasak voltak, leültettek, gyümölccsel kínáltak. Nagy ne­­hezen eldadogtam, hogy rette­netes, amit művelnek, gondol­janak a gyerekekre, satöbbi. Igen, mondta a férfi, és le­hajtotta a fejét. Hülyeség, tu­dom — tette hozzá —, de mit csináljunk. Négy évvel ezelőtt házasodtunk össze, fogadkoz­­tam, hogy négy év alatt meg lesz a pénz a kocsira. Kati ug­­­ratott, hogy nekem soha nem lesz meg. Mert akkoriban it­tam. Na, megdühödtem — fo­gadtunk. Ha meglesz a pénz — csúfolódott Kati — három héten át minden nap megpo­fozol az egész világ előtt. Hü­lyeség volt, tudom, a fogadás. De megnyertem. Befizettük. Én már lemondtam volna a fogadásról, de Kati, az nem Büszke. Azt mondja, ha egy­szer így fogadtunk, be kell tartani, mert megérdemli a­­miért ő nem bízott benne. És fenyegetőzött, hogy ha nem kapja meg a pofonokat, itt hagy, merthogy nem tartom be az egyezséget. Mit csinál­jak. Még van két napunk, ké­rem, bírja ki. Erre a Házihoz fordultam. A csodába, mondtam, hát mu­száj éppen így végigcsinálni? — Mi köze hozzá! — vágta a szemembe, és ragyogott a büszkeségtől és a boldogságtól. Mert hogy ilyen rafináltan nő még nem szoktatott le férfit az ivásról. Na tessék. Most én mit csi­náljak? Bodor Pál

Next