Előre, 1981. március (35. évfolyam, 10348-10373. szám)
1981-03-01 / 10348. szám
ELŐRE ZSOMBOR PATAK, VERESS MALOM Miért ne mondhatnánk, hogy az energiaspórlás időszakában látogattuk meg a híres-neves molnárt Sepsibükszád határában? Vízimolnár ökegyelme, s most már a molnárok száma szerint is mondhatjuk, hogy nem is az utolsók közül való, annyiban sem, hogy a vízimalmokat kezdik jobban szemügyre venni mostanságos, ha számszerint szinte szinte az utolsó vízimolnár is volt a környéken Veress István a maga hetvenvalahány esztendejével, újabb időkben egyre több kollégája akad az újjászülető, újrainduló vízimalmokban. De hát Veress István bácsi „nem egy napra született“, s nem is egy napra vállalt mesterséget, mikor a molnárkodásra adta a fejét a Zsombor pataka völgyében, teljesen elzártan Sepsibükszád és Mikóújfalu között. Elzártan? Ritkán látni ilyen elégedett, ilyen teljes, örömmel s munkával (inkább így: a munka örömével) betöltött életet, mint az övé, meg a feleségéé. Ha egy kissé irigyeljük kiegyensúlyozott, egészséges életét, Rousseau-ra, a nagy francia felvilágosítóra gondolunk, s az Ő örökszép szavaira: Vissza a természethez! De hát Veress bácsinak nem kellett visszatérnie a természethez, ő maga éli a természetet, olyannyira, hogy élete elválaszthatatlan a Kerekzsombortól, a Zsombor patakától, növényeitől, állataitól, vizeitől, fáitól. Értik egymást. — Mikor a falu zajai meg a kutyák ugatásai úgy hallatszanak a malom udvarára, mintha itt ugatnának, akkor tudhatom itt, hogy időváltozás lesz. Mert ugye, úgy hozza az északi, észak-keleti szél. Meg aztán nekem saját borvízforrásom van itt, úgy biza, s mikor az a víz csíp, pezseg, akkor eső lesz, meg aztán mikor semmi ereje sincs a borvíznek, akkor száraz idő lészen, százas. Ezek tán csak jelzések. De van kész „kalendárium is“ kéznél. Az év első napjait úgy lehet számítani, akár a hónapokat. Január ötödike például május, ha ezen a napon havazás, köd vagy ilyesmi, akkor olyan lesz a május is, csapadékos. Ha január tíz, mármint október, napsütéses, szép idős, akkor október is olyan leszen. Meg aztán, ha márciusban benn ülnek a hangyák, akkor jó nyár, vagy ha zsongnak, esős nyár lesz. Roppant hajlamos vagyok igazat adni a kerekzsombori kalendáriumnak, nem is én lennék az első ebben, évezredes tapaszalatokat sűrít egyegy ilyen jóslat. Meg aztán, azt állítja Veress bácsi, hogy ez a malom legalább kétszáz éves. Miért? — Nekem apám molnár volt itt, a nagyapám is ebben a malomban molnároskodott, s itt őröltek dédnagyapámnál is a gazdák, hát ahogy számítom, az legalább 200 esztendő. Csak dédnagyapámig tudom visszavezetni egyvégtben a nemes molnárságot, de lehettek itt molnárok az ükeim is. Nemcsak a mesterség, nemcsak a természet szeretete és megbecsülése szállt fiúról fiúra, hanem a tapasztalatok nagy serege is. Meg aztán a mesterséghez kötődő, évszázados szokások, malombeli hagyományok. — Új év első napja, az szigorú nap volt, a házból semmit kivinni nem szabadott újév reggelén! Csak behozni. Akármit, egy öt fát, vagy eztazt, de kivinni még egy üres sétárt se! Semmit! Hogy az új esztendőben csak bejövetel legyen a háznál, s jószerencse. Aztán új év első napján aszszonyember hiába jött őrletni, azt én csak elküldtem... Mert ugye, így volt a szokás, ahogy most mondják: a hagyomány. Nem mintha én nem szerettem volna az asszonyokat, de ilyen volt a szokás, hogy őrletni férfiember jöjjön január első napjaiban, öröklődik ugyebár ez is, mint a majom s mint a kutyák. Mert kutyákat kell itt tartani, sok a farkasjárás télidőben, kell a kutya. A földrengés estéjén, képzeljék el, hogy milyen az állat, negyven centis lyukat, vackot vájtak maguknak a földbe, megérezték az árvák, hogy baj van odalenn, baj lesz idefenn. Falusi származású lévén, magam semmit sem csodálkozom Veress István bácsi hatalmas élettapasztalatán, annál is inkább, mert nem alkalmilag, hanem a molnárságban elengedhetetlen szükségként örökölte molnár ősei tapasztalatait is. Itt, ebben a patakvölgyben nyimnyám ember nem élhetett volna, csak aki teljességében vállalta a természetet, mely nem is olyan langy ilyen év eleji rittyegőkben. És aki vállalta a munkát. — Tíz esztendős koromban kezdtem el a molnárkodást komolyabban apám mellett. Akkor már hatvan-, hetvenkilós zsákokat emelgettem, s nem is játékból. Erős voltam, tudták, most is az vagyok, a hetvenen túl, de én sosem üttem meg senkit. Igaz, engem sem senki. .. Egy disznóról 1—2 kiló eltéréssel szemre rámondja menynyi a súlya, így van a zsákokkal is, de ott az a megengedett eltérés már (szakma!) nem lehet egy kilón felül. Mikor először látogattam meg, a malomtól nem messze két csóró kisgyermek, 7 és 10 évesek lehettek, fürdőztek a kánikulában. Kérdem az udvaron, hogy kerülnek ide? — Az unokáim — nézi gyönyörködve —, mint két süldő nyulacska. (Hát nem babák, nem angyalkák, nem cukrosak vagy hasonló —, a hasonlat is a természetből, mint a kisnyulak.) Odabenn megnézzük a malmot, hol, mennyit újított rajta a kor, mit ártott az idő... — Mikor követ cserélünk, olyankor mindig loccsintunk egy pohár pálinkát reá, ez legyen a keresztelője. Aztán elindulhat dolgozni. Azt kell, dolgozni. Én ma sem alszom hajnali órán túl, kezdődik a nappal a sötéttel. Egyszer erre jött a faluból egy hitványabb fajta ember, nem vola kódis, de kérni jött. Hogy éhes. Hát ha éhes, egyék, mondjuk az asszonnyal, s három napig itt tartottam, ágyat adtunk neki, ételt, mert hogy ő éhes volt. Aztán három nap múlva mondtam neki, hogy édes egy komám, most már eliggy ügyesen dolgozni, mert anélkül nem ember az ember így. De aztán három nap múlva meghalt nyomorú lelke, tán éhen. Mert az sosem akart dolgozni. .. Egyetlen dolog, ami elengedhetetlen a tisztességhez, a munka, a munka a törvénye, legfontosabb törvénye Veress Istvánnak. Ehhez igazodik sok évtizede, ehhez igazít mindent, s eszerint méri meg az emberek életét is. Rettenetes jókedvű ember vala mindig, ma is megvan szája is, kedves, ökle tuskó, tenyere bevetőlapát, kedélye ünnepi szerűsen gyermeki. Csak hát — az élet munka. Volt, hogyne, volt egy operáció is, gyomorfekély, orvosi papír igazolja (hatalmasan nevet), hogy bort, savanyát kell innia, mert az gyógyszer. A nappali hajnali sötétben kell kezdeni, hogy ne csonkuljon, a tüzelőfát augusztusban, levelesen kell levágni télire, mert a levelek már kivették a nedvet s hamarább szárad, a szalonnát s kenyeret, hagymát meg a savanyú bort, azt mindennap a testhez kell venni, s dolgozni, azt minél többet... Életelv? Dehogy. Egy egész élet. Tündéri szép völgyben a malom, hogy az ember megkívánja az ottlakást, levést. De itt az a törvény, hogy az OTTANI MUNKA az első. Az öregasszonyt kérdeztem, nem unta sosem itt? nem kívánkoztak el, a faluba? — No, hát erre eddig soha nem is gondoltunk. Czegő Zoltán (Bartha Árpád fotómontázsa) A TÁNCOS -MOZGÓ SZOBOR így szól az aforizma, a mozgás művészetének tökélyére utalva. Ezt a benyomást kelti bennünk a klasszikus balett éppúgy, mint a modern tánc. Ez utóbbi talán még inkább. Persze, szubjektív vélemény: nekem úgy tűnik, hogy az érzelemvilág tolmácsolására ennez alkalmasabb, mert a modern tánc művésze gazdagabb eszköztár birtokosa. Több fantáziát igényel és engedélyez, több kezdeményezést. Szabadabb teret nyújt a művész egyéniségének kibontakozásához. Hosszú utat kellett bejárnia a táncművészetnek, míg eszköztára ennyire letisztult, mondhatni absztraktizálódott. Az emberiség történelmének hajnalán veszi kezdetét és kíséri végig — egyre fejlettebb, kifinomultabb, változatosabb formáiban — napjainkig. A fejlődés vonala azt mutatja, hogy előbb a klasszikus balettnek kellett a tökély szintjére érni — pontosan négy évszázadon át, ugyanis 1581-ben viteti színre Medici Katalin az első balett-előadást —, hogy aztán századunk elejétől, Isadora Duncan feladására megossza a világ színpadait és a dicsőséget a modern tánccal. A táncművésznek is hasonló utat kell megtennie. Itt van például Matura Marina, a bukaresti koreográfiai iskola XI. osztályos növendéke. Nyomon követve eddigi pályáját — hiszen a pálya a táncosoknál igen fiatalon indul és időtartama nem túlságosan hosszú — úgy észleljük, hogy benne mintegy megismétlődik a táncművészet történeti fejlődésvonala. Előbb népi táncot, majd balettet tanult délutánonként, négy év után aztán végleg eldől a sorsa: felveszik a balettiskolába, ahol kedvére táncolhat, táncolhat ... És eljön a nagy pillanat, amikor az ország első operaszínpadán kigyúl számára a fény. A rég megálmodott szerep, amelyet annyi várakozás, tengersok izgalom s annál,is több munka előzött meg. De mindez akkor már nem számít, marad a zene és a tánc. Koppéliusz mester kedvence úgy mozog, hogy az első sorban ülő kisgyerek hangosan kéri édesanyját, hozná le neki azt a babát a színpadról . . . Majd következik a szerep a Koldus és királyfiban, nemsokára pedig a Hattyúk tavában. És ezzel párhuzamosan a nagy szenvedély: a modern tánc. Tanítómesterei — a hazai ■ modern táncművészet kiemelkedő képviselői, Miriam Raducanu és Raluca Janegic — észrevehették, hogy e fiatal tehetség inkább vonzódik e műfajhoz és ennek megfelelően irányították művészi kibontakozását. Mátusa Marina bizonyára érzi, hogy mint megannyi nézőjében, művészete bennem is csodálatot ébreszt. És tiszteletet. Elismerést érdemel ez a leányka, aki a minden gyermek számára kötelező tananyagon kívül nap mint nap hat-hét órát (néha még ennél is többet!) táncmozdulatokat gyakorol, vagyis: keményen dolgozik. Hogy amikor „kikerül az életbe", nekünk és helyettünk táncoljon. Mert ahogy a festő segít más szemmel nézni a világot, a táncművész a mozgásszépség-igényünket hivatott kielégíteni. Ahogy elnézem, amint táncol, meg szeretném köszönni áldozatkészségét, munkabírását , az örömöt, amelyet művészete fakaszt bennem. D. Bartha Margit A kitörés (Bányai István felvétele) Tiberiu Után ÉLETKOR Szilágyi Domokosnak Igen mindig is úgy tűnik hogy csak a szomszéd asztalnál (a szomszéd házban szomszéd kertben) boldogok. A széplányok ott a kávézóban csak ránkszólnak pardon amint átfurakodnak a székek között és mindannyiszor a „szomszéd asztalhoz" ülnek le. A lehetséges boldogság pillanatait s a valódi örömöt is elfelejtjük mint valami kényelmetlen szállodában eltöltött éjszakát. Folyton valamivel „megrövidítnek" és igazságot szeretnénk tenni s egy bizonyos estén illúziókat termesztünk s aztán piacra dobjuk. Gyűlölünk szeretünk mintha a világ közepe volnánk Delphoiban a faragott köveken... Tiszta eszmélettel tudjuk, hogy nem így van. Időközben a gebines „vizezi a bort" s befalazza az aranyneművel tömött bőröndöket. Reggel aztán a tükörbe pillantunk. Összetörjük s a helyére tesszük szépen. Lászlóffy Aladár fordítása Deák Erzsébet LECKE A CSENDRŐL Kezdetként tanuld meg a nagyvárosi zajból a csendet, s többé ne mondd — csak sokszoros magány. Aztán méregesd tenyeredben az alföld búzaszemeit, amelyek fejet hajtanak, de csak az arató előtt, s többé ne gondold — ez is csak belenyugvás. S ha értvén, szeretnéd megnevezni, tiltsd meg a telkednek, hogy az idő hadifoglya legyen. És csak őszintén tanulj meg élni. Murgu Pál VASUTASOK Felnőnek a játékvonatok, távolba futnak a sínek, a reggel kék villamosmozdonya mellett egyenruhát öltött gyermekek, már örök-éber családapák igazítanak a szón, s nyitnak zöld utat indulóknak. Indul fémes csikorgással a nappal, szerelvényekből, jelzőlámpákból, váltókból, súlyos teherkocsikból, emberekből és számadatokból, menetrend-pontossággal épül a mindennapi tettek szerkezete, a megszokott képre néha függönyt sodor az átnéző közöny, utazunk és szunnyadunk közben, ingázók húznak üvegből, verik a blattot, a munka egyforma, hallgatnak sokan, csak a kicsik, ők leskelődnek kíváncsian, és otthon újjáteremtik a valóságot, és vasutasok lesznek, a körbefutó apróvonat mellett... És az állomás körül, rakodón, gurítódombon, elosztó-összeállító sínpárok mellett, ütközők között sarusok, fékezők, vonalkarbantartók, kocsimesterek alakja mosódik el a mozgóképben, emlékeken átfordulnak a kerekek, gyorsvonatok átrobognak az ünnep állomásain, mint tető a tetővel összeérnek fejük fölött a nappalok ... KACSÓ SÁNDOR HASZNOS KÖNYVTÁRA Az Erdélyi Helikon marosvécsi találkozóinak a harmincas évek közepén állandó napirendi pontjaivá váltak Kacsó Sándor beszámolói az általa kezdeményezett Hasznos Könyvtárról, egy olyan népszerű, széles körben terjesztett könyvsorozat terveiről és alakulásáról, amely a gazdasági, az egészségügyi, a tudományos, a történelmi ismeretterjesztés, az önismeret és az együttélő dolgozók kölcsönös megismerésének témaköreit kívánta átfogni. Nagyon jellemző, hogy ez a látszólag irodalmon kívüli kérdés Kacsó Sándor szavai és tettei nyomán került a romániai magyar irodalmi élet nagyhatású fórumán a figyelem előterébe. Hiszen egész életét, egész munkásságát éppen az fémjelzi, hogy mindig a „hasznos könyvtár", a hasznos írás gondjai foglalkoztatták. A haszon, persze, ebben az esetben nem kereskedelmi, nem közgazdasági, hanem etikai, társadalmi-történelmi érvényű fogalom. Az írás haszna számára az írás értelme volt, s mértékegysége az, amit a szó s a benne kifejeződő tett lendíthet a közösség sorsán: íróként, publicistaként, szerkesztőként, a közélet munkásaként mindig az adott történelmi helyzet feltételeit, szükségleteit mérte fel s ebből kiindulva kereste, egyengette a kibontakozás, az értelmes és hatékony cselekvés útjait. A romániai magyar írás első nagy nemzedékének más képviselőivel együtt megalapozta azt a „hasznos könyvtárt", amely történelmünk részévé vált, s amelynek etikaieszmei mondandója elkötelezően érvényesült és érvényesül az egymást váltó nemzedékeknek a változó történelmi idő új szintjeivel és követelményeivel szembesülő munkájában. Kacsó Sándor a két világháború közötti viharos, próbáló esztendők forgatagában nőtt a romániai magyarság egyik legnagyobb hatású, legtekintélyesebb közírójává — a közösség írójává, a szó legteljesebb értelmében. Szépíróként indult, s tényében, igényeiben, s amikor az idő engedte, teljesítményeiben is az maradt, de munkássága a közélet szélesebb tereit fogta át. A romániai magyar nemzetiségi lét más nagy alakjaihoz hasonlóan sokoldalúsága nemcsak személyes adottság, hanem történelmi szükséglet volt. Szerkesztett és szervezett — nemcsak lapot és irodalmat, hanem szövetkezetet, könyvtárat, gazdasági egyesületet, naptárt, tankönyvet, röpiratot. Minden eszközt és lehetőséget felhasználva küszködött társaival együtt a népek közötti megértésért, a humánum érvényesüléséért, a társadalmi igazságért, haladásért, a demokráciáért. A társadalmi haladás és a nemzetiségi életlehetőségek elválaszthatatlanságát felismerve és hirdetve viaskodott az elnyomás minden formája és az ordas eszmék minden változata ellen. Következetesen szembefordult a többségi sovinizmussal és az egykori magyar uralkodó osztály nacionalizmusával egyaránt, abban a meggyőződésben, hogy a román nép és a magyar nemzetiség együttélését és együttes értékteremtő munkáját ebben az országban csak a demokrácia és a humanizmus elve és gyakorlata biztosíthatja, a teljes jogegyenlőség és a kölcsönös megbecsülés jegyében. Kezdetben a polgári radikalizmus, a következetes antifasizmus, majd a felszabadulás után a szocializmus eszményeinek vonzáskörében képviselte ezt, a művekben és magatartásban testet öltő meggyőződést. Ehhez maradt hű érvényes és emberségüket vallató, oly sok illúziót szertefoszlató évtizedek forgatagában s így válhatott munkássága példává és erkölcsi erővé a szocialista demokrácia és humanizmus következetes érvényesítését szolgáló mai munkánkban. Az elmúlt évtizedben, önéletrajzi visszaemlékezéseinek két kötetében mintegy összefoglalta a két világháború közötti küzdelmes életútjának nemcsak a történetét, hanem minden didaktikus szándék nélkül, a tanulságait s így alkotta meg irodalmunk egyik alapművét, a nemzetiségi írástudó cselekvés erkölcsének a foglalatát, „hasznos könyvtárunk" mintadarabját. A romániai magyar nemzetiség „hasznos könyvtára" ma időtálló, létünk és tudatunk széles összefüggéseit kifejező művek egész sorát foglalja magába. A szellemi-erkölcsi értékeknek ebben a nélkülözhetetlen, ígéretes tárházában kiemelkedő hely illeti meg a most 80 éves Kacsó Sándor műveit. Azokat, amelyek kötetekbe sorakoznak, azokat, amelyek egykori újságok, kiadványok lapjain sárgulnak — s mindenekelőtt az életmű egészét, amely a vállalás erkölcsének, az okos és következetes hűségnek, az elkötelezett és humanista írástudói magatartásnak mindnyájunkban továbbélő, sorsformáló példája. Gálfalvi Zsolt TUDOMÁNYOS SZIMPOZION A bukaresti Gazdaságtudományi Akadémián szimpoziont tartottak A diákok szakmai és politikai-ideológiai felkészültsége tökéletesítésének irányai témakörben. Amint a munkálatok során kitűnt, következetes törekvések bontakoznak ki az oktatás, a kutatás és a termelés integrációjának javítása, az alaposabb ismeretszerzést szolgáló oktató-nevelő módszerek és eszközök használata, annak érdekében, hogy a diákság, a tantestület és a termelési szakemberek oldalán, az új gazdasági-pénzügyi mechanizmus követelményei, az ötéves terv célkitűzéseinek megvalósítása jegyében fokozottan és ténylegesen hozzájáruljon a gazdasági-társadalmi gyakorlat nagy fontosságú problémáinak megoldásához. AZ ELNÖK Hallgatag ember az elnök, kissé tűnődő is, mint akit napjában fognak vallatóra a közösség gondjai. Inkább szögletes mozdulatokkal, tekintetének fel-felfénylődésével beszél, de mintha nem is lenne szüksége szóra, értik a mellette állók így is. Az autóbuszt várjuk, de annak, mintha nem volna sietős, nem jön, nem hallani még távoli zúgását sem. Piacaid nap van ma, szerda, biztosan sok az utas, mondják az állig begombolkozott várakozók, az is lehet, hogy ez a járat kimarad, akkor pedig oda a kórházi látogatás. Mert legtöbbjük oda igyekszik ebben a déli órában. Oda tart a termelőszövetkezet elnöke is, azért olyan ünneplő forma rajta a ruha, mert adni kell az embernek az ilyesmire is, ha ráveszi magát az útra. Ha nem, még megszólnák, kibeszélnék. Betegeket említ az elnök, nevet azonban nem mond, csak annyit közöl tömören, hogy az ő betegei azok, s neki mellettük a helye, minden alkalommal. Különösen most, hogy a mező dolga miatt ráérősebb, s a megyéhez sem hívták semmilyen paranccsal. Betegeket mond, az övéinek nevezi őket, ami ébreszteni kezdi bennem a kíváncsiságot. Tudom ugyanis, hogy gyereke nincs, s a feleségét félórányi idővel ezelőtt láttam hazafelé menőben, egy keréknyi kenyérrel, ■Táska is van nála, olyan piacoló, vásárlóforma, hasadásig tömve. Intek, így jelezve a kérdést, hogy a betegeknek-e ? Úgy válaszol ön is, de azért újból elismétli: a betegeimnek... Aztán befarol lassan a busz, felnyomakodunk, de a közel ötven főnyi ember közt elveszítem az elnököt. Ahogy aztán helyrerázódnak az utasok, elindul lassan a szó. Hol erről, hol arról, van aki a kiadós felet szidja, van aki saját magát, amiért nem gondoskodott idejében tüzelőről. A mondatok közé vegyül aztán néhány olyan szó is, mely az elnököt dicséri. Ember ez — hallom —, javából való. Se kalapja, se inge egyik sem,és mégis megy. Viszi az ennivalót nekik, alighanem még bort is. Mert van akinek engedi az orvos... Aztán, hozzám is hetente jött, még a legnagyobb dolog időben is befutott néhány percre, hogy lásson. Mert annak nemcsak a gazdaság, annak az ember is fontos. Azt hiszem, az szerinte a legfontosabb. Ezért megy most is... Fékez a busz, nyílnak az ajtók. Az ablakon át látom, leszáll az elnök, s a behavazott parkon át elindul a kórház felé. Kezében súlyos a táska, súlyosak a léptei is... Gúzs Imre 3. 1981. MÁRCIUS 1. VASÁRINNAP VASÁRNAP* MI KÖZE HOZZÁ? Rengeteg mindenhez valóban: jog szerint semmi közöm — magyarázza bosszúsan, sértetten a kis, sárgahajú, kellemesen csúnya asszonyka. — Nincs közöm ahhoz, hogy a szomszédasszonyom paradicsomosan készíti-e a lucskos káposztát, vagy sem. Ahhoz sincs közöm, hogy Micikének a varrodából világéletében csak vörhenyes, vöröshajú, szeplős férfiak udvaroltak. Nincs miért beleártsam magam abba se, hogy Rusu a második emeleten rendszeresen eteti a galambokat, és a gyerekeinek ilyen szokatlan neveket adott: Milton, Baiazid, Etna és Moru. Nem érdekel, hogy Tyukodi néni muskátlit nevel az erkélyen, Laurenz bácsi pedig árvácskát. De mondja, elvtárs, ahhoz már hogy , ne lenne közöm, hogy Martin a harmadik emeleten minden áldott este megpofozza a feleségét?! Érti, kérem, minden áldott este. Én nem tudom, mi bűne lehet annak a szegény asszonynak, ha egyáltalán van neki bűne, de egy szót nem szól, tűri. Hogy honnan tudom? Onnan, hogy Martin minden este megvárja az asszonyt, amikor az hazajön a gyárból, kint várja meg a ház előtt, leken neki két pofont, nem szólnak egy máshoz egy szót se, némán ■mennek fel, együtt. Martinnak mintha nem is a pofon lenne a fontos, hanem a nyilvánosság. Láttam egyszer, ötször, majd megörültem. S nem szólt senki egy szót sem, mindenki úgy tett, mintha semmit se látottvolna. Nem tudtam megállni, végül odamentem. Nem ordítottam, nem hisztiztem, bár forrt bennem a fölháborodás, csöndesen megkérdeztem: mi ez. Végignéztek rajtam, s a férfi azt kérdezte, mi közöm hozzá. Az asszonyra néztem, az bólintott, smegismételte: Magának mi köze hozzá? Mit tehettem. Elsomfordáltam. A férfi harminc éves, az asszony huszonhat. Óvatosan érdeklődni kezdtem, mindenki azt mondja, az asszony nagyon rendes, soha félre nem lépett, rá se néz senkire. A férfiról is azt mondják a gyárban, ahol ő dolgozik, hogy régebben ivott, de most csöndes, rendes ember, semmi baj vele, jól végzi a munkáját. Elmentem az üzemi orvosához, hogy vajon nem beteg-e , mert ilyen is van a világon. Nem, nincs vele semmi baj. Olyan ez, mint egy rossz film. Két vagy három hete minden este elcsattan a ház előtt a két pofon, aztán mennek fel együtt, némán, a lépcsőn. Se kiabálás, se sírás, se tiltakozás. Tyukodi néni azt mondja, biztos így egyeztek meg. Hogy amíg szeretik egymást, a férfi lekeni a két frászt neki. Ostobaság. És nem bolondok, az orvos szerint normálisak. Tegnap becsengettem hozzájuk. Higgye el, nagyon nehezemre esett. De már szinte bezsongtam ettől a dologtól. Rém udvariasak voltak, leültettek, gyümölccsel kínáltak. Nagy nehezen eldadogtam, hogy rettenetes, amit művelnek, gondoljanak a gyerekekre, satöbbi. Igen, mondta a férfi, és lehajtotta a fejét. Hülyeség, tudom — tette hozzá —, de mit csináljunk. Négy évvel ezelőtt házasodtunk össze, fogadkoztam, hogy négy év alatt meg lesz a pénz a kocsira. Kati ugratott, hogy nekem soha nem lesz meg. Mert akkoriban ittam. Na, megdühödtem — fogadtunk. Ha meglesz a pénz — csúfolódott Kati — három héten át minden nap megpofozol az egész világ előtt. Hülyeség volt, tudom, a fogadás. De megnyertem. Befizettük. Én már lemondtam volna a fogadásról, de Kati, az nem Büszke. Azt mondja, ha egyszer így fogadtunk, be kell tartani, mert megérdemli amiért ő nem bízott benne. És fenyegetőzött, hogy ha nem kapja meg a pofonokat, itt hagy, merthogy nem tartom be az egyezséget. Mit csináljak. Még van két napunk, kérem, bírja ki. Erre a Házihoz fordultam. A csodába, mondtam, hát muszáj éppen így végigcsinálni? — Mi köze hozzá! — vágta a szemembe, és ragyogott a büszkeségtől és a boldogságtól. Mert hogy ilyen rafináltan nő még nem szoktatott le férfit az ivásról. Na tessék. Most én mit csináljak? Bodor Pál