Előre, 1984. június (38. évfolyam, 11356-11381. szám)
1984-06-03 / 11358. szám
-------- 4 - A PILLANAT MÁSODIK GYERMEKKOR Mondják, hogy öregsége éveiben éli az ember második gyermekkorát. Amikor ismét „éppen olyan lesz, mint a gyermek...“ Úgy érzem, valami sántít ebben a számozásban. Legalábbis a második helyet illetően. Akárhogy számolom, nem ilyen kései — öregkori — jelenés, vagy ha úgy tetszik, „tünet" a második gyermekkor. Mert van egyszer, ugye, a saját alapozású, külön■bejáratú, egyszeri gyermekkorunk; második gyermekkorunk pedig gyermekünk születésének pillanatában kezdődik — mert hiszen csemeténk (csemetéink) növekedésével, amúgy párhuzamosan ismét átéljük saját „kezdeteinket"; ekkor derül ki, hogy nem (volt) annyira különbejáratú mint annak idején (ugye: első látásra) véltük. Azt is mondhatnám, hogy e második — tudatosan vállalt) — gyermekkorunkban értjük meg igazán az elsőt. (Ami meg a számozást, s a vénülés éveinek gyermekiségét, de inkább gyermetegségét illeti, hát annak is találunk majd egy sorszámot, vagy más megnevezést. Tudományos kutatásaimat egyelőre, itt az, gondolom, eléggé megalapozott „második gyermekkor" elméleténél és valóságánál lezárom...) E második gyermekkor amolyan kettős, nyújtott pillanat, két párhuzamos életszakasz, de ellentétes irányulásúak. Kislányom első igazi, „különbejáratú" gyermekkora számára (anyja mellett) én mutatom az irányt a felnőttek világa felé, ahol — első és második gyermekkorom között, második gyermekkorom közben — meg-megfordultam egy-két tanulmányúton, tapasztalatcserén. És ő vezet engem másik irányba, vissza, saját gyermekségem élményvilágához. Milyen gazdag ez a nyújtott, kitágult pillanat! Már megint képes vagyok lelkesen, meghatottan örvendezni egy kavicsnak. Leányom hozta, évekkel ezelőtt, első tengerparti nyaralásából. A homokban találta, nagyon megtetszett neki, s bejelentette, „viszem apámnak".. Két hétig hurcolta, elvesztette, sírva kereste, megtalálta, szerencsésen hazahozta — és boldogan él a kavics (míg meg nem halok), íróasztalom fiókjában. Kaptam hét darab cseresznyeszárat is. A napköziben cseresznyével fejezték be az ebédet, Eszter köténye zsebében őrizte a megevett cseresznyék szárát, és estefelé, mikor érte mentem, átnyújtotta, főzzünk teát belőle, ne legyen vesegörcsöm... Ajándékozó és megajándékozott öröme (a hét cseresznyeszár fölött) elkeveredik-kavarodik valamerre, valahova, és már nem magamat sajnálom vesekövek, aszkéta teázások miatt, hanem az értem oly meghatóan ügyködő, aggódó csöppséget. Na és most, második gyermekkoromban teljesedett be első gyermekkorom vágya: mégiscsak én lettem a világ legerősebb embere. Elgyámoltalanodó gyerekemet olykor ez a hit erősíti meg, hát — reménykedő kérdésére — készségesen bizonygatom és hiszem, hogy valóban én vagyok a legerősebb... Ebben egyáltalán nem zavar sem őt, sem engem az a (részéről sejtés, részemről abszolút pontos) tudás, hogy rajtam kívül működik még jónéhány lelkes férfiú a legerősebb szakmában. Mit mondjak, jól megvagyunk egymás között is, mi legerősebbek... Bár azért erőnk felelősségével számolnunk kell. „Aztán, ha rosszalkodsz, kihúzom a füledet", szóltam el magam én is a hagyományos és képletes módon. A címzett azonban nem ijedt meg (szintén hagyományos módon: nem hitte el, hogy beváltható e fenyegetés), hanem a képletességet kezdte firtatni: „Olyan erős vagy? Ki tudsz húzni egy fület?!" Visszakozni nem akartam, jóhírem sem forgott kockán, mert ugyan, hol az a fül, amelyet meg kellene fognom, hogy hazugságon foghassanak, hát kivágtam: „Persze, s méghozzá félkézzel!“ De makacs vitapartnerem csak nem hagyta magát: „És ha kihúzod, mit csinálsz vele?" Hát ez bizony probléma, de ha az ember ad magára, az utat végig kell járni, a képletesen kihúzott fülnek hasznos és gyakorlatias funkciót kell találni: „Hát, hamutartónak használnám...“ Kacagunk, és megnyugszunk, elégedetten illegünk, a kislány tudja, hogy hamutartókban igazán nem szenvedünk hiányt, én meg büszkén füstölök, hogy a keresztkérdéseken szerencsésen túlestem... Igen ám, de hallom egyszer az iskolaudvaron, hogy első osztályos leányom — és barátnője — ezzel védekezik egy rakoncátlanabb kisfiú ellen: „jön édesapám és hamutartó lesz a füledből!"... A fiúcskát megnyugtattam, a fenyegetőző lányokat pedig emlékeztettem, hogy én nem cigarettázom, hanem pipázom, ahhoz pedig nagyobb méretű hamuzó szükségeltetik. És különben, a legerősebb vagyok én, szó se róla, azzal nincsen semmi baj, de erőm felhasználását illetően én döntök, nem kötelezhetem el látatlanban; hiába, nagy a felelősség! A második ggyermekkor nemcsak a fizikai erőnlétet javítja — okosabbak is lettünk. Ugyancsak a kislányával sétáló barátom rukkolt elő nem kevés büszkeséggel : — Végre én is értem, hogy mit akar mondani ez a versike: „Jóska, Jóska, babóska / Békáknak az anyósai — Miért, a te leányod Jóska?! — A tiéd is volt Jóska! — hárította el a kajánkodást a barátom, és a nagy felfedezés kiváltotta diadalittas hangon előadta, hogy egymásnak mondták a leányzók a Jóskás versikét, melyet mi is nemegyszer előadtunk hajdanában, amikor még csak sejtettük az eszmei mondanivalót, aminek fejlődésünk mai fokán immár tudatosan tudatában vagyunk: amikor valaki megjelenik, akkor brekegni kezdenek a békák, nemtetszésüket kifejezendő. Namármost, a köznapi mitológiák szerint ilyen érzést vált ki az élőlényekből — a békákat is beleértve! — az anyós. A békabrekegés tehát amolyan anyósellenes kórusmű. A kórusban brekegő békák előtt minden idegen, minden zavaró: Jóska lesz. Ezen belül pedig, az anyós minőséget, az anyósság szimbólumát is vállalni kell... „Hogy én mit tépelődtem kölyökkoromban, hogyan lehet egy Jóska anyós?! Hát így öregem" — fejezte be esztétikai fejtegetéseit barátom. — Kérlek azt mondja a múltkor hétéves leányom — járultam én is szülő- és beszélgetőtársam gondolatmenetéhez —, „amikor én kicsi buta leányka voltam, annyit gondolkoztam azon, hogy lehet József Attila mama... Mert a lemezjátszó mind így mondta: József Attila mama !" Szóval így, megokosodva sétálgattunk a barátommal, borongtunk az esztétikai kutatások lomhaságán, kritikusan nyilatkoztunk a szavalóművészet némely hiányosságán. S felragyogtunk, csemetéinkre pillantva: „de ezek a gyerekek!" — Latinul is tudnak! — hívtam fel barátom figyelmét, mikor a leánya kajánkodva, csúfondárosan ugrátta körül az enyémet, s ezt ismételgette: „cikk, cikk, cikk". A műveltek amikor a fejünkre idéznek valamit, zárójelben ezzel a latin formulával (sic! sic! sic! — azaz: így! így! így!) ugrálnak. Tanulgatunk, tanulgatunk gyermekeinktől. Olykor a tanár elvtárs is tanul, pedig ő aztán... „Kérdezni tudni kell!" jelentette ki önkritikusan alább következő történetén mosolyogva: a tehenek emésztését tanította, s megérdeklődte: „mit csinál a szarvasmarha, amikor kérődzik?" A felszólított nebuló kevés gondolkodás után rávágta: „Eszi a semmit!" A gyermeki logika nem ismer lehetetlent. Ezért jó nekünk, akik második gyermekkorunkban gyakran pallérozhatjuk elménket e csodálatos logikaiutatványokon. Jó nekünk, mert nem lepődünk meg fölöslegesen, megértőek, békések vagyunk. Poharazik két atyafi mellettem, az egyik ellentmondást nem tűrő de azért érzelmes hangon kijelenti a másiknak: — Egy Jóska van a faluban: én, te, Pista sógor és Laji komám. .. Az ujján is mutatja: ők négyen — csupán négyen! — „egy Jóska a faluban". Elhiszem. Ha érzelmesen kellene kifejeznem magam (és elvégre, miért ne újságolhatná el rólam is Eszter, hogy „nótáskedvű volt az apám...“), azt mondanám: olyan a gyermekkor, mint az a képzeletbeli falu, melyben egyetlen Jóskák lehetünk akár százan is, mindannyian a legerősebbek vagyunk, bármit megfejtünk, megmagyarázunk... Gyermeknap környékén az jut eszembe, hogy valamilyen módon (csakis eredetien, már ahogy abban a bizonyos faluban szokás!) köszönni illene gyermekeinknek a második gyermekkorunkat. Szávai Géza AZ UZ VÖLGYÉBEN, EGERSZÉK BÜTÉNÉL (Folytatás a 3. oldalról) után egy kritiilben(tl.„két.száz-kétszázötven (hektáros részt, amelyet a dokumentofita„tejfcérSélte után hamarosan fejszés emberek vesznek birtokukba. — Egyetlen fa, bokor se maradjon aztán itt — hangzik el a szakemberi szentencia. — Különben nem ér semmit az egész munka. Egyetlen fenyő is elég ahhoz, hogy az erdő ismét támadásba lendüljön. A lejtős területen a tobozok messze gurulnak, a magot még messzebb szórja a szél... S egy-két éven belül kezdhetjük élőlről az egészet. — Bozótirtás az idén — összegezi a tennivalókat a főmérnök —, s ha lehet, még az őszig talajegyengetés is. Jövőre felülvetés, trágyázás. Lényegében az egész terület alkalmas gépi kaszálásra. Már a télen tagosítunk, kiosztjuk a vállalkozó tagoknak, akik aztán szerződés alapján gondozzák, kaszálják az illető részt. Innen a szállítás sem lesz gond. Enyhe a lejtő, gépkocsival, traktorral is fel lehet jönni. Amit lehet, persze, már idén lekaszálunk. Eddig sem voltak nagy gondjaink — fordul hozzám —, a takarmány mindig kitartott, még az idén is, de csak dekázva... Ennek pedig egyszer s mindenkorra vége kell hogy legyen. Aki ilyen kinccsel rendelkezik, nem lehet szegény ember. S hogy mekkora kincsen tapodunk, méricskélünk, azt csak akkor lehet igazán felmérni, ha bekukkantunk akármelyik csinódi portára, ott is az istállóba. Nincs itt olyan gazdaság, amely a terület tizedéről-huszadáról ne biztosítaná legalább féltucat szarvasmarha, félseregnyi juhnyáj egész évi kóstját. — Sokba kerül rendbetenni ezt a kaszáló testet — magyarázza az elnök —, de a befektetés hamar megtérül. Egy része már csaknem azonnal. Az irtásból elég sok faanyag kerül ki, elsősorban karó, szőlőnek, paradicsomnak, babnak, amiért valósággal verekednek a domb- és síkvidéki gazdaságok, de deszkának, épületfának való is. Aztán ott a széna, ami ma valuta. Akinek van, az gazdag ember, akinek nincs, az meg le is tehet a jövedelmező állattartásról. • •• Valahol mintha delet harangoznának. De lehet, nem is harangszó az, amit hallunk, hanem a természet ősi neszei, a lebbenő szélben a nyírek susogása, a fenyők nyikorgása, lépteink alatt a fű zizzenése, a patakok csörgedezése? Távoli nyájak kolompjainak csilingelése? Lényegében mindegy, lehet ez is, meg az is. De hogy dél van, ahhoz nem szükséges sem az órára pillantani, sem a harang után hyílgató?nb A nap úgy ont.jg,meleget, mint nyáridőben. A ká’sz as ember« ilyenkor szokott pihenőt ..twiQPbs falni egyet az otthonról hozott elemózsiából. Ha nem is kaszáltunk, de a mászkálásba mégis belefáradtunk, így közfelkiáltással egyetértünk abban, hogy enni kéne. — Nem addig! — szól az elnök. — Majd Egerszék büfénél, Imre bácsinál. Lesz ott egy kis sajt, orda meg zsendbe ... Mivel ellenszavazat nincs, felkerekedünk, ismét az Úzhoz szegődünk útitársnak. Takaros, módos porták mellett halad el utunk, s csodálkozva állapítom meg, hogy az egykor elnéptelenedésre ítélt település, ha nem is nőtt, de megmaradt, él, mi több... virágzik. Házak épülnek, újak, másokat meg javítanak, tataroznak. Az elsiratott Csinód, ahonnan évekkel ezelőtt tucatjával költöztek el, főleg a fiatalok, tartja magát egészségben. — Kár lett volna Csinódért, Egerszékért meg Csobánosért, hisz annyi állati eredetű terméket állít elő, mint egy-egy közepes község. Hízott borjú, bárány, gyapjú, tej, tehén is, meg juhtej is, sajt, orda, újabban sok kecskegida kel legelőbről, istállóiból útra. Az erdőmunkások egy része is innen kerül ki — foglal állást az elnök a kérdésben. — Persze nem könnyű itt élni, főleg télen nem. De amióta az önigazgatási és önellátási program alapján rendeződtek az értékesítési feltételek, megélénkült megint itt a világ. Sokan kocsit vásároltak, s ha van kocsi, már nincs olyan messze a nagyvilág... Na, de megérkeztünk, ez itt Egerszék büze, ez az épület, amit tataroznak, az egerszéki vagy baglyodtövi „kantin", itt balra fel pedig ezt a helyet úgy hívják, hogy Lau meg Baglyod, itt legel az egyik nyájunk is. A nyáj közelségét azonban nem kellett már bejelenteni, morcos, kócos kutyák hada fogta körül a kocsit. Csaholásukra megjelenik a „gazda", Imre bácsi is, Sugár Imre, az öttagú csoport vezetője. — Rupi, Mókán, Vaszi, Tekeres, Demi, ölves, Balón, Móric — szólítja magához négylábú segítőtársait —, hát nem látjátok, ki jött? — menti a helyzetet, ment meg bennünket az ostromgyűrűből. — Az este is itt ólálkodtak azok a beste medvék, fel vannak veszve a kutyák — mondja magyarázatképpen, s csak azután köszön. Jó nap etre a kutyák elkotródnak, tisztes távolságba húzódnak, nem túl messze, mert érzik, tudják, lesz itt keresnivalójuk. ■ Miközben a többiek tüzet raknak, nyársat faragnak, Sugár Imre mellé telepszem, akitől hamar megtudom, hogy a bánkfalvi gazdaság 800 fős nyáját legelteti már több ^ihtegrtgetés'^i ‘ — 350'juhot fejünk, a többi még szoptat — mondja —, a bártányok száma 310. Meg lehet számolni... — int a nyáj felé, de, ahogy Rupi és társaira nézek, a számolás fel se ötlött gondolatáról is lemondok. Inkább életéről, mindennapjairól faggatom. — Hát mit mondhatok én? Elég régecskén foglalkozom a juhászánál. 14 éves lehettem, amikor bátyáimmal először kimentem a havasra. Mellettük tanultam meg a mesterséget, annak minden csínját-bínját. Mert abból aztán sok van. Van, aki azt hiszi, hogy a juhász egész nap csak sétál, s fújja furulyáját... Hát kérem, arra nemigen van idő. Hajnalban, négykor kelünk mind az ötön, a két Kasza Péter, az idősebb meg a fiatalabb, Bilibók János és Menyhért, a bátyám fia. Egy tereli a kosárból a juhokat, négy meg tej. Amikor ezzel megvagyunk, a többiek elindulnak megjárni a legelőt, én meg nekilátok a tejet feldolgozni. Naponta most 150 liter tejet kell két, de inkább három menetben felfőznöm. Tíz literből lesz két kiló sajt. A napi sajttermés tehát harminc kiló körül mozog. Ez a munka mindig rám vár, akárcsak a főzés, mert ugyebár, aki itt marad, az a „háziasszony" is egyben. Hogy mit főzök? Hát pityókát, puliszkát ordával, sajttal, pityókapirét túróval, levest, azt is inkább pityókát, persze íróban. Délben megint fejünk, eszünk, a többiek megteszik a másik kört, én készítem a sajtot. Este tízre végzünk a harmadik fejessel, társaim, miután elrekesztették a nyájat, lefeküsznek. Én meg harmadszor is nekiállok a sajtcsinálásnak. Reggel aztán kezdődik elölről... * — S ha esik az eső? — A juh esőben is legel. Itt nem érvényes a szabály, ami „elöl", hogy akkor van vasárnap, ha esik. Itt nincs soha vasárnap, csak napi háromszori fejés, legeltetés, szünet nélkül. Ha van is egy kis szabadidőnk, akkor fát kell vágni, a kosarat kell elfordítani, mert nekünk is érdekünk, hogy jó legyen a fű. Felváltva, persze, hazaugrunk, tiszta holmiért, élelemért, de elsősorban megnézni a családot. Az asszonyon kívül engem is hárman várnak még, két lány meg a fiú. Az egyik lány iskolába, a két kisebbik meg az óvodába jár. Nyáron, vakációban aztán jönnek ők. Ha szép idő van, itt tartom őket a jó levegőn, sajton, túrón, zsendicén. A családdal azonban igazán csak télen vagyunk együtt, s akkor is csak abban az esetben, ha nem lehet járni a határt, ha hó födi a földeket. — Szórakozás? — Hát egy lenne. A rádió. De az sincs, mert a községben egy idő óta nem lehet elemet kapni hozzá. Még az elemlámpába se. Ami aztán igazán nagy gond, mert fáklyávgl,mégsem járhatjuk itt az erdők közét. Az úgy lenne helyes ha szövetkezeti boltunk külön gondolna ránk, akik minden fény- és hírforrástól oly messze élünk. Mert jó lenne tudni, mi történik az országban, meg a nagyvilágban, s az még jobb, ha este nyugodtan ki tudnánk menni a karámhoz, így egyetlen lámpásunk a hold, de az sem mindig ... — Más mesterségre nem gondolt? — Én már így nőttem fel. Arra azonban igen, hogy tartsak vagy száz kecskét. 17 már van. Jó ára van a kecsketejnek, de a gidónak is. Mindkettő ínyencség. De igazán csak akkor érdemes velük foglalkozni, ha több van, ha a tejet lehet a csarnokba vinni. Sugár Imre és társai minden hónap végén elszámolnak a gazdasággal. Elszámolnak a sajttal, túróval, ordával, él a bárányokkal. De hogy kijön-e a számításuk, azt csak ősszel, október végén, november elején tudják meg. — Ki kell jöjjön — véli —, mert jó munkát végzünk, jó a legelő is, az állatok is jól voltak tartva a télen. Sugár Imréről még azt kell tudni, hogy nem a „vállalkozó" juhászok közül való. 1962 óta tagja a bánkfalvi mtsz-nek, s azóta mindenütt és mindenkor becsülettel megállta a helyét. Még fenn van a nap, de készül áthágni a Rugót tetőn. Mire odaér, megérkezik a nyár is, kezdődhet az esti „műszak". Szedelőzködünk mi is, de előbb megkóstoljuk Imre bácsi sajtját, oldáját, de még a zsendicét is, aminek az ízét csak az ismerheti meg, aki nem fél a Rupi féle zsandároktól, akit közel ereszt a pásztor az esztenához. Útnak indulunk, hazatérő nyájak, csordák kolompjai búcsúztatnak, de egyben hívnak is viszsza, marasztalnak. Ide még viszszatérünk — ígérem. S nemcsak a táj szépsége, a zsendice íze miatt, hanem megnézni azt is, hogy a bánkfalvi mtsz hogyan értékesíti ezt a hatalmasan nagy és felbecsülhetetlen értékű kincset, amit úgy hívnak, hogy „hátul" Mert eljött az ideje, hogy ne csak „előre", hanem „hátra", a havasok felé is vessük tekintetünket. Országosan számolva arra a sokmillió havasi legelőre és kaszálóra, amelynek értékesítését oly kitartóan szorgalmazza pártunk főtitkára. VASÁRNAP • VASÁRNAP Ana Blandiana Kereső Attila ELŐRE - 1984. június 3. HAZA A SZABADSÁG... - ^. ... Benned nem vágyom senkire, ^ szabadság nem megáradt folyó, Örökzöld Sem elemeknek kénye-kedve, tánca, Almába lenyugvó föld, Hisz ’ meglépett fenyők ágoii S idegen vagyok, ha átlépem & siellő sem találhat már tanyára. Fáradt fürtjeid határát. „ Almaimban is a te nyelvedet beszélem. A »^adsag nem c.comos ajandek, S meséket is csupán neked mondok el, ^r° 5 ®rte*em e9YuH° aras an‘ Múlandó paradicsom, Mikor habor9° oradat r,aSI‘ Múlandó gazdám. Szilárdulni egyszerre a gáttal. Kint sűrű köd van A szabadság a tettek igazsága, És hideg, Ha mozdulatunk szükségén fakad, A rohanó időben Hogy bozótosban tévelygő ösvényen Lassan este lesz, Félhomályban is megtaláld magad. De milyen jó és meleg az otthon, Mikor egymás hazája vagyunk. A szabadság egy örökéltű láng, Világa mindig távlatot mutat, Beke Sándor fordítása Életstafétán kézből-kézbe adva A csillogása arcunkon marad. AZ ANYAGKÖLTSÉGEK FOKOZOTT CSÖKKENTÉSE - AZ INTENZÍV GAZDASÁGFEJLESZTÉS ALAPVETŐ TÉNYEZŐJE A szocialista építés jelenlegi szakaszában, amikor az intenzív fejlesztés kerül előtérbe, a gazdasági hatékonyság általános és gyorsított ütemű emelését célzó irányelvek rendszerében fontos szerep jut a nemzetgazdaság műszakianyagi ellátása folytonos biztosításának, az anyagköltségek csökkentésének, mindenfajta anyagpazarlás megszüntetésének. E hosszú távú, stratégiai jellegű irányelv vörös fonalként vonul végig a XII. pártkongresszus határozatain és az azutáni pártdokumentumokon. Nicolae Ceaușescu elvtárs gazdasági szemléletének központi jelentőségű tétele az ésszerű anyaggazdálkodás, az anyagi erőforrások legmagasabb fokú értékesítése, a hazai nyers- és fűtőanyag-bázis további bővítése, a fajlagos anyagfelhasználás csökkentése. „A nyersanyagalap fejlesztésével egyidejűleg a leghatározottabban munkálkodnunk kell az anyagfogyasztás csökkentéséért, mindennemű pazarlás megszüntetéséért, a nyersanyagok ésszerű felhasználásáért, az anyagok visszanyeréséért és újrafelhasználásáért" — mutatott rá Nicolae Ceaușescu elvtárs az 1982. évi Országos Pártkonferencián. Mint ismeretes, e célkitűzések megvalósítása érdekében pártunk különprogramokat és számos intézkedést dolgozott ki és fogadott el. S pártunk legfelsőbb vezetősége, személyesen Nicolae Ceaușescu elvtárs rendszeresen számon kéri, ellenőrzi, hogy miként valósulnak meg ezek a nemzetgazdaság jó menete szempontjából rendkívül fontos, az intenzív fejlesztés követelményei diktálta határozatok. Ékes példa erre a Politikai Végrehajtó Bizottságnak nemrég lezajlott ülése, amelyen azt elemezték, hogy a folyó év első negyedében hogyan tartották be a nyersanyag-, fűtőanyag- és villanyenergia-fogyasztási normákat és az értékesítésükre vonatkozó normatívákat, miként valósították meg a negyedévi, tervet. Az elemzés rámutatott, hogy egy sor elsődleges fontosságú nyers- és alapanyag fajlagos fogyasztását csökkentették, de mégis előfordult, hogy túllépték a fűtőanyag-, energia-, nyersanyag- és alapanyag-felhasználási normatívákat. Amint az a sajtóban megjelent tájékoztatóból is kitűnik, a Politikai Végrehajtó Bizottság „bírálta az észlelt fogyatékosságokat és felkérte a kormányt, a minisztériumokat és az iparközpontokat, tegyenek meg minden műszaki és szervezési intézkedést a felelősség, a rend és a fegyelem szigorú szellemének meghonosításáért az anyag- és energiafogyasztás csökkentésére vonatkozó feladatok teljesítése ügyében, indítsanak határozott akciókat a termékek konstrukciós újratervezéséért, az alkalmazott technológiák javításáért, hogy megszűnjék mindennemű ésszerűtlen nyersanyag- és alapanyag-fogyasztás, a pazarlás mindennemű formája. E célból kérte, június folyamán minden egyes iparág és minden egyes minisztérium állítson össze és terjesszen be jóváhagyásra konkrét intézkedési programot, biztosítva, hogy minden egyes vállalat és valamennyi termék szigorúan beilleszkedjék a tervben megszabott fogyasztási normákba, sőt, e fogyasztások még a megszabott normákhoz viszonyítva is tovább csökkenjenek." E rendkívül összetett és bonyolult problémakör jobb megértése érdekében elengedhetetlenül szükségesnek tartjuk az alapfogalmak tisztázását, elméletigyakorlati tartalmának, gazdaságpolitikai jelentőségének megmagyarázását és tudatosítását. Mint ismeretes, az anyaggazdálkodás fontos mutatója a fajlagos anyagfelhasználás. Ez azt jelzi, hogy valamely termékegység előállításához milyen menynyiségű anyagot használtak fel. Kiszámítása is két mutató segítségével történik: a termék előállításához felhasznált anyag és az előállított termék mennyiségének hányadosa. Mind a felhasznált anyag, mind az előállított termék mennyisége kifejezhető természetes mértékegységben és pénzben. A legkonkrétabb anyagfelhasználási mutató az, mely megjelöli, hogy egy bizonyos anyagból hány fizikai egységnyit használtak fel egy fizikai termékegység előállításához (például hány kiló koksszal olvasztottak egy tonna öntöttvasat, mennyi energiát használtak el egy tonna kukorica termeléséhez stb.) A fajlagos anyagfelhasználás e mutatójának különösen a vállalatok szintjén, a vállalati tervező- és elemzőmunkában nagy a jelentősége. Világosan jelzi, hogy miből mennyit használtak fel az egységnyi termék előállítására. E mutató alapján végzik az anyagfelhasználás normázását, állapítják meg az anyagnormákat, azokat a kötelező előírásokat, amelyek megszabják, hogy egységnyi termék előállításához vagy egységnyi munkamennyiséghez, illetve szolgáltatáshoz — meghatározott műszaki és szervezeti körülmények között — milyen mennyiségű és minőségű anyag használható fel. Így aztán nyilvánvaló, hogy a tervgazdálkodásban az anyagnorma a tervezés, a termelés és a szakmai vezetés fontos eszköze. A gazdasági gyakorlatban és a szakirodalomban megkülönböztetnek nettó, bruttó és tervezési anyagnormát. A nettó anyagnorma azt határozza meg, hogy a termék egységnyi menynyiségében mennyi legyen az egyes felhasználható anyagokból. Végeredményben a nettó anyagnorma, a nettó anyagfelhasználás fejezi ki: mekkora a tiszta, minden veszteségtől mentes anyagfelhasználás, mennyi anyag testesül meg a termék fizikai egységében. A bruttó anyagnorma vagy -felhasználás magában foglalja a nettó normát vagy a nettó felhasználást, de ezenkívül azt a mennyiséget is, amely a megmunkálás során rendszeresen felhasználódik, de nem kerül be a termékbe, hanem maradék, anyag- és munkaselejt lesz belőle. Az úgynevezett megmunkálási ráhagyás is a bruttó és nettó anyagnorma különbségeként jelentkezik. A gazdasági tevékenység jó menete feltétlenül szükségessé teszi a bruttó anyagnorma kiszámítását, ugyanis e mutató segítségével végzik az anyagutalványozást, a raktári kiadást. Az ésszerű anyaggazdál,kotlás megköveteli, hogy a bruttó és a nettó anyagnorma a különbsége minél kisebb legyen. Egyébként a nettó és a bruttó anyagnorma, a nettó és a bruttó anyagfelhasználás aránya önálló jelentőségű minőségi mutató, az anyagkihozatali norma vagy az anyagkihasználási együttható. Ez azt határozza meg, hogy egységnyi nyersanyagból mennyi késztermék állítandó elő, s az anyaggazdálkodásban elért hatékonysági szintet jellemzi, a tiszta és az összfelhasználás arányát fejezi ki. Az anyagkihozatali norma javítása a műszaki tevékenység feladata. Az új, korszerű megoldások, a fejlett feldolgozási technológiák — a termelékenység növelése, a megmunkálási folyamatok jobb, eredményesebb lebonyolítása mellett — rendszeresen biztosítják az anyagkihasználási együttható emelését, s ezúton is a hatékonyság növelését. Ugyanis ily módon csökken az anyagköltség és az önköltség, megnő a nyereség. A nettó és a bruttó anyagfelhasználás arányának javításához hozzájárulhatnak a különböző optimizáló számítások, a ráhagyás, a szabás, az egyébfajta anyagadagolás optimizálása, ami többnyire matematikai programozás alapján történik. A tervezési anyagnorma tartalmilag még szélesebb fogalom, mint a bruttó norma. Ez utóbbi mellett még magában foglalja az egyéb — például tárolási, porzási, korróziós stb. — veszteségeket. Az anyagtervezés és -beszerzés folyamán használják ezt a mutatót. A tervezési normának minél inkább meg kell közelítenie a bruttó anyagnormát, azaz csökkenteni kell a különbségüket jelentő veszteségeket. Az anyagtakarékosság egyik hatékony módszere ez. Persze ugyancsak fontos, felelősségteljes szervezési feladat a helyes raktározás, a tárolás, az anyagmegőrzés tökéletesítése, az itt keletkező veszteségek korlátozása. Mivel bármely termék előállításához többfajta anyagot használnak fel, a fajlagos anyagfelhasználás mutatója nem elégséges, mert csak külön-külön minden egyes anyag vonatkozásában méri az anyaggazdálkodás hatékonyságát. Éppen ezért be kell vezetni más mutatókat is, amelyek segítenek általános képet nyerni az összes anyagfajták felhasználásáról. Ilyen mutató az anyagköltség. Ez a termeléshez felhasznált anyagok (nyersanyag, alap-, segéd-, üzem- és fűtőanyagok, a tartalék alkatrészek, anyagmaradék, fogyóeszköz, munkaruha, göngyöleg) pénzbeni értékét fejezi ki. Az anyagköltség a termelési költség része. Ez utóbbi a vállalatok össztevékenységének (termelés, szolgáltatás, értékesítés stb.) költségeit jelöli meg, azokat a különféle ráfordításokat, amelyeket az önköltség kiszámításakor vesznek figyelembe. Elméleti szempontból a termelési költség a termelés eleven munka és holt munka költségeinek pénzben kifejezett értéke. Az ügyviteli gyakorlatban a termelési költségeket költségnemenkénti részletezésben mutatják ki. A termelési költségek az utókalkulációban számításba vett közvetlen és közvetett költségeket, valamint a fel nem osztott költségeket foglalják magukban. Az egyik legfontosabb költség nem az anyagköltség. Az ágazati, vállalati, gyártmányszinten közvetlenül elszámolt és az általános költségek között szereplő anyagköltségek nagysága sok tényezőtől függ, így a fentebb tárgyalt fajlagos anyagfelhasználás mellett függ az anyagösszetétel módosulásától, a termelés mértékétől, összetételétől, a műszaki színvonaltól és szervezettségtől stb. Az anyagköltség igen sok termelői ágazatban, különösen iparágazatban (például a vaskohászatban, az élelmiszeriparban, a könnyűiparban stb.) a termelési költségek nagy hányadát, esetenként több mint 80 százalékát teszi ki. Éppen ezért az anyagköltség csökkentése — anyagtakarékosság, új műszaki eljárások bevezetése által stb. — a termelés gazdaságosságának emelését tekintve, rendkívül fontos. Az anyagköltség mutatója alapján számítják ki az anyagigényességet. Ez a mutató a felhasznált anyagok értékének részarányát jelöli meg egy termék, egy vállalat vagy egy egész termelési ág költségráfordításában. Azt jelenti tehát, hogy 100 lej költségráfordításból hány lej a felhasznált anyagok értéke. Rendszerint százalékban fejezik ki. A fajlagos anyagfelhasználás mutatójával szemben — mely fizikai egységekben méri az anyaggazdálkodás eredményességét egy anyagfajta viszonylatában, az anyagigényesség értékegységben (lejben) kifejezett mutatók (az anyagköltség és az egész költségráfordítás) aránya, úgy az előbbinél sokkal átfogóbb jellegű mutató, hiszen az egész anyagráfordítás arányát fejezi ki az összköltség összegében. Az anyagigényességi mutatók alapján rangsorolják a különféle termékeket. Anyagigényesnek minősül az olyan termék, melynek előállításához az adott munkafázisban viszonylag sok holt munka, elsősorban nyersanyag szükséges. Az anyagigényesség több tekintetben viszonylagos fogalom. Függ az egyes vállalatok, az egyes ágazatok termelőerőinek fejlettségétől, műszaki feltételeitől, szervezési-vezetési színvonalától. Mint ilyen, rendkívül dinamikus mutató, újfajta termelési eljárások és technológiák (például a miniatürizálás) bevezetésével csökkenthető. Viszonylagos fogalom az anyagigényesség olyan értelemben is, hogy e tekintetben lehetnek eltérések az egyes termékek, illetve vállalatok vagy termelési ágazatok (iparágak) között. Tehát az általános anyagigényesség csökkenthető a termékszerkezet megváltoztatása révén is, oly módon, hogy növelik a kevésbé anyagigényes termékek és ágazatok arányát és csökkentik az anyagigényesekét. Mint ismeretes, a XII. pártkongresszus által elhatározott gazdaság- és iparszerkezeti tökéletesítésnek éppen ez az egyik legfőbb módozata. A gazdasági fejlődés, a tudományos-műszaki haladás bevezetése és alkalmazása az anyagigényesség csökkenéséhez vezet. Ezért a fejlettebb országokban az anyagigényesség színvonala kedvezőbb, mint a fejlődő, különösen pedig a gyengén fejlett országokban. A gazdaságiműszaki fejlesztés ütemének fokozása azért is fontos ezekben az országokban, mert az anyagi erőforrások jobb értékesítése útján javítja az anyagfelhasználás hatékonyságát. Hogy átfogóbban jellemezhessük az anyagfelhasználás szintjét és hatékonyságát, tovább bővíthetjük az anyagigényesség mutatójának tartalmát. Ilyen mutató az anyaghányad. Ez már nem az anyagköltségek hányadát fejezi ki az összköltség-ráfordításban, hanem az anyagköltségeket a teljes termelési érték összegében. A teljes termelési érték már eredménymutató, mert a vállalatok termelőtevékenységének az eredményét fejezi ki. Tehát az anyaghányad azt mutatja, hogy 100 lej értékű teljes termelési érték előállításához hány lej értékű anyagköltségre volt szükség. Egy termékre vonatkoztatva az anyaghányad a termék anyagköltségének százalékos aránya a termék termelői árához viszonyítva. A vezetés-szervezés különböző szintjeire, vállalati, iparági, ágazati szintre vagy a nemzetgazdaság egészére számítva, az anyaghányad az összanyag-költség összegének százalékos aránya a teljes termelési értékhez viszonyítva. Az anyaghányadból származtatott bővítmény (100-ig) — a termelési folyamatban feldolgozott anyagok értékéhez hozzáadott érték hányada. A hozzáadott érték szintén eredménymutató. Azt jelzi, hogy mekkora értéket hoznak létre a termelés megfelelő szakaszában azáltal, hogy egyrészt az eleven munka új értéket teremt, másrészt pedig a felhasznált munkaeszközök értékének egy része — az amortizáció összege — kerül az újonnan előállított termékekbe. E mutató abban különbözik a nettó termelési értéktől, hogy magában foglalja az állóeszközök amortizációját. Nemzetgazdasági szinten a hozzáadott érték nagy szerepet játszik a nemzetközi gazdaságstatisztikában. Mint ilyen, bruttó hazai termék néven ismeretes. A termelés oldaláról tekintve a bruttó hazai termék az anyagi és a nem anyagi tevékenység körében egy meghatározott időszak — általában egy év — alatt létrehozott azon termékek és szolgáltatások együttes értéke, amelyek a nemzetgazdaságban végső felhasználásra fordíthatók. A felhasználás oldaláról tekintve pedig egyenlő az összes végső fogyasztás és a bruttó felhalmozás értékével, hozzávéve az egész kivitel és az egész behozatal különbözetét. A bruttó hazai termék, illetve annak egy főre jutó része a gazdasági fejlettségi szint mérésére, nemzetközi összehasonlítására használatos. Mivel értékét befolyásolja az anyagfogyasztás, érthető, hogy mindenfajta anyagmegtakarítás a gazdasági potenciált, a gazdasági fejlettség színvonalát kifejező bruttó hazai terméket növeli közvetlenül. Pártunk és főtitkára, Nicolae Ceausescu elvtárs ezért fordít oly nagy figyelmet az anyagtakarékosságra, és szüntelenül hangsúlyozza, hogy az anyagi ráfordítás csökkentése, a minél kisebb anyagfogyasztással való termelés szocialista fejlődésünk lényeges kérdése. Ha minden szempontból fejlett társadalmat akarunk felépíteni, olyan gazdasági és anyagköltségi mutatókra kell törekednünk, melyek felveszik a versenyt a világviszonylatban elért legjobb eredményekkel. Tövissi Lajos