Előre, 1985. március (39. évfolyam, 11588-11614. szám)
1985-03-20 / 11604. szám
Olvasom, hogy a paraguayi hatóságok hivatalosan közölték, Mengele már nem tartózkodik az országban. Szinte egyidejűleg jutott el hozzám a hír, hogy Simon Wiesenthal — a náci háborús bűnösök felkutatása egyszemélyes intézményének vezetője és mindeneset egy, a fasizmus kérdéseiről értekező nemzetközi találkozón kijelentette, hogy a neofasiszták továbbra is működnek világszerte, így például, aki egy megadott kaliforniai címre öt dollárt küld, ellenértékként könyvet kap arról, hogy Anna Frank naplója hamisítvány, esetleg arról, hogy az auschwitzi gázkamrák nem egyéb fondorkodó kitalációnál. Múlt nyáron a párizsi metró egyik állomásának faláról a következő felirat nézett rám: „A barna pestis veszélye nem múlt el Franciaország felett. Le Pen: 11 százalék. Szégyen !" A szórójáték a tűzzel Európának és a kerek világnak mintegy hatvanmillió halottjába került... Elnéztem a párizsi metróban azt a föliratot, jöttek-mentek a vonatok és eltakarták. A müncheni föliratok fölött az üzletek színes neonreklámai villogtak. Nehéz meglátni a keserű dolgokat, szembenézni a fájdalmas igazságokkal, a nyugtalanító tényekkel. Mellébeszélni, félrevezetni az embereket könnyebb. A feszültség e századvégen egyre nagyobb: a fejlődésből és a jólétből (de mit jólétből? hiszen a puszta létükért küzdő milliókról van szó) kirekesztett embertömegek igyekeznek az egykori gyarmatokról, félgyar- matokról, mindenképpen fejlődésövezeti perifériákról a volt gyarmattartók fejlett országaiba. Megállítható ez a folyamat? Lelassult itt-ott, máshol alig. Tény azonban, hogy az Egyesült Államokba például, egyelőre meg- - --------- NAGYVILÁG NÉZŐPONT JÁTÉK A TŰZZEL fejes palackkal odakanyarított szöveg alighanem túlzó. Vajon? — döbbenek meg saját megállapításomtól. Szorongva észleltem a múlt nyári útjaimon, hogy ismét divatos jobboldalinak lenni. Más a csomagolás, de azért annyira mégsem üt el a régitől, hogy ne kaptam volna föl a fejem, amikor München utcáin a házfalakra írva, e tömör fölszólítással találkoztam: „Türken raus!“ (Ki a törökökkel!) Egyetlen szó cseréjével a köttőből, máris ott vagyunk a harmincas évek elterjedt föliratánál: „Zsidóknak és kutyáknak tilos a bemenet." Hanem azért mégsem vagyunk ott. Ám rendben mégsincs, korántsincs, a tudatokban, az afrikaiak, algériaiak, indiaiak, keletiek, déliek, egyszóval az idegenek társadalmi közmegegyezés alapján elfogadott státusa. Valami kavargó, ha nem is barna, de sűrű köd homálylik itt is, ott is a tudatokban. Ilyenkor azután megjelennek a ködlovagok, hiszen nem különösebben nehéz munkanélküli fiatalokat, elégedetlen, mert csökkentett fizetéshez jutó, alkalmi munkákból és segélyekből élő embereket a régi recept szerint ráuszítani a diverziós csalafintasággal ellenségnek, veszélyesnek, bomlasztónak megbélyegzett soros bűnbakokra. A ködlovagok hajlamosak megfeledkezni arról, hogy Mengele (aki már nincs Paraguayban) szabadon járkál valahol a föld színén, Kaliforniában napozó hőbörödöttek pedig könyveketnyomtatnak arról, hogy Auschwitzban nem történt semmi különös. Vagy talán nem is feledkeznek meg ezekről az apróságokról? Mindenesetre tény, hogy a jobboldali hőzöngéseket, a neofasiszta terrorizmust, zsinagógaégetést, törökverést lényegtelen közjátékként nevükön nevezők, megfeledkeznek arról, hogy annak idején, a harmincas években is „felelőtlen” suhancok veszélytelen játékának minősítették egyesek a különféle színű ingeket viselő terrorlegények vandalizmusait. Vagy talán mégsem feledkeznek meg ezekről a nem is oly régmúlt dolgokról? Kisded játékok? Hát persze, komoly, elegáns, esernyős politikusok akadtak szép számmal akkoriban is, akik addig nézték el a suhancok játékait, amíg azok rájuk gyújtották a házat. Az állíthatatlanul áramlik be a túlnépesedett, fejletlen vagy mondjuk alig fejtett trópusi éghajlatának következményeit megfelelő technológiákkal kiiktatni nem tudó Mexikó lakossága. Amidőn a közös piaci országoknak szüksége volt az olcsó munkaerőre, milliószám vándoroltak be ezekbe az országokba a szegény, fejletlen, elmaradott országokból való férfiak, asszonyok. Mi legyen a sorsuk? Nem hódítókként jöttek, hívták őket. Most a nyílt, csahos vagy esetleg a finomabb közmegvetés indulatlevezető céltáblái. Beszélgettem egyikőjükkel-másikukkal, tudom, mit éreznek. Félnek. Beszélgettem azokkal is, akik melléjük állnak, akik emberi, ésszerű megoldásokat keresnek. Egy NSZK—Törökország labdarúgó mérkőzés előtt a stadionba igyekvő fiataloktól ezrével kobozták el a tőröket, boxereket. Ki tüzelte fel őket? Csak nem akarja velem — Európa magamívású nemzedékével — valaki is elhitetni, hogy az efféle heccőrületek spontán tömegmozgalmakként születnek? Kik azok, akik egyfelől hagyják, hogy elködült agyú süvölvények játsszanak a tűzzel, s azután megérkeznek tüzet oltani? Mert demagóg tűzoltókként — egyben a tűzoltóinak nevezett stílusban is — magyarázzák ezek a politikai percemberkék, hogy ők bezzeg megmondták, e „mélyből“ jövő elégedetlenséget csakis az idegenek kiebrudalásával lehet lecsillapítani,amíg nem késő. Mert fenyegetőznek is. De még fenyegetőbbek azok a titkos, jobbadéra terrorista szervezetek — még emlékszem arra, amikor Willy Brandtot akarták elrabolni —, amelyek Hitlerképek előtt, horogkeresztes zászlók alatt esketik föl tagjaikat. Engem nem nyugtat meg, hogy nincsenek sokan. A Német Nemzetiszocialista Munkáspártnak 1922-ben ötszáz tagja volt. Az Eichmann-per után Hans Magnus Enzensberger cikket írt, amelyben néhány nem kedves szót ejtett azokról is, akik ismét efféle dicstelen babérokra pályáznak. Írását így fejezte be: „Az üvegfülkében a szék üresen áll. Remélhető, hogy az eszméletéről le nem mondó emberiség eleve megakadályozza, hogy Eichmann megüresedett helyére újabb bűnösök kerüljenek“. Szász János HAZAI TRAKTOROKKAL A KROKODIL FORMÁJÚ SZIGETEN (mi.) HÉTKÖZNAPOK, EMBEREK, SZOKÁSOK Lucian Strímbu traktorgyári szerelőmester felesége, Valentina — aki egyébként ugyancsak a brassói üzemben dolgozik, titkárnőként — így mesélt kubai élményeiről: ... Sok mindent láttam Kubában, és számomra idegen, különös dolgokkal ismerkedtem. Ma szívesen gondolok vissza rá, bár ottlétemkor már igen-igen vágyódtam haza... Havannában a 30 emeletes Taxa szállodában laktunk, ahol a lakosztályokban konyha is van, minden szükségessel — edénnyel, még kávéfőzővel is — felszerelve. A háztartási munkát hamar elvégeztem, maradt hát idő, míg férjem munkában volt, nézelődni, figyelni a főváros életét. A szállóbeli lakosztály teraszáról négy utcát belátni- Milyen csodálatos itt a növényzet! A nálunk szobanövényként növő fikuszok, filodendronok, oleanderek a kertekben virítanak, majd minden ház előtt terasz és sehonnan sem hiányzik a hintaszék... Ők azt mondják, a hintaszék ringása légáramlatot kelt a hőségben, ezért szeretik. A kéthónapos vakáció alatt — noha december és február között, tehát télen — én is kipróbáltam, milyen is a hintaszékben ringatózni... Közben figyeltem a szúnyogokra vadászó kis gyíkokat. Szaladgáltak a falon, ablakon, a sötétítő függönyön. Zöldek, zöldesbarnák, vagy homokszínűek, hosszú a farkuk. Tudtuk, hogy nem bántanak, sőt hasznosak. Nem is zavartuk őket, bár Valentin, a fiam, még ottlétünk elején egyiknek leszakította a farkát. Sajnáltuk, de megvigasztalódott, mert ennek a fajtának is visszanő, akár a hazainak. A kubai telet csak az jelezte, hogy kellemes volt a meleg és rövidebb a nap, időnként viharos záporesők, mármár hurrikánhoz hasonló trópusi viharok mosták végig a várost. Mindent magával sodort ilyenkor az ár. Megszakadt az áramszolgáltatás, senki sem merészkedett az utcákra, a csatornák lefolyóit eldugták a letépett pálmalevelek... Ahogy a vihar elvonult, hamar kisütött a nap, és ismét meleg, szép lett az idő. Esténként sétáltunk a Maleconon, de hat óra felé már sötétedett, hűvösebb is lett, elbírtuk a könnyű kötött kabátot. Noha nem karnevál időszaka ez, esténként mégis igen élénk a Malecon, főleg fiatalokkal telik meg a sétány. A kubai ifjúság igen mozgalmas életet él, hamar házasodnak, sok a gyermek. Egyik szép szokás, amit megfigyeltem, a 18 éves lányok „nagykorúsági“ ünneplése. Halványkék vagy rózsaszín ruhában, ugyanolyan kalappal, kis virágcsokorral a kézben, a fiatal lányok ilyenkor a család, a barátok kíséretében végigjárják a várost, fényképeznek. Ezek a színes fényképek azután egész életre emlékül maradnak... Szemnek tetsző látvány a kubai iskolásgyermekek csoportos megjelenése is. Egyenruhát hordanak, de annak színe iskolánként, az iskola profilja szerint változik. A fehér blúzok és ingek mellé a nadrágok, meg a leánykák érdekesen szabott, elől-hátul hólos rövid szoknyanadrágja élénk, tetszetős színű: kék, rózsaszín, olívzöld, lila, piros... Később, amikor Lucian Strimbut a feladatok ismét délre szólították — az U—1010 DT típusú, újabb traktorok működését kellett tesztelnie, s a velük dolgozó kubai személyzetnek tanfolyamon ismertetnie kezelésüket és karbantartásukat, Valentint és Valentinát is magával vitte. Újabb élményeket hozott ez a családnak. Dél felé utazva, a narancsültetvények éppen virágbaborultak, sárgán virágoztak a mangófák. A cukornádföldek engem a mi deltánk nádasaira emlékeztettek. Az ananászföldek sörtézöld levelei a hazai répaföldekre. A földből félig kiálló, keményhéjú ananászt kiemelték nekünk, kóstoljuk meg, de mi jobban kedveltük a nagy, rózsaszín belsejű grapefruitokat. Meglepett, hogy a kubaiaknál nem láttam paradicsomot, paprikát, hagymát, vinetát termeszteni. Épp itt ahol egész évben nyár van? — gondoltam. Bizonyára gyarmati „örökség“ lehet ez, az egykori monokultúrára épülő gazdálkodás maradványa. Egyébként, a kubai mezőgazdaság fejlesztésében márt együttműködő bolgárok bizonyára a konyhakertészetet is megismertetik velük. Las Tunasban az egyik helybeli technikus meghívott vacsorára. Tömbházban, szépen berendezett lakásban laknak, kellemes volt az este és jó ízű a nyárson sült malac. Egyik este viszonoztuk a meghívást, és a motelben, ahol laktunk, a lehetőségek szerint „fót is tettem magamért“. Igen, mert „rendelés“ is volt: a kubai technikusok egyike töltött nálunk egy hónapot, a brassói traktorgyárban, járt Bukarestben, Sinaián, Predeálon. Az iránt érdeklődött, tudok-e franciasalátát készíteni? Mert az neki igen ízlett nálunk. Hát készítettem is egy nagy tállal, szépen díszítve, töltött tojást, szendvicseket szolgáltam fel. Vendégeink dicsérték is, és tréfásan, a feleségekhez fordulva, megjegyezték: „Lucián jó szakember, sokat tanultunk tőle. Valentina is jöhetne, hogy leckét tartson nektek Camagüeyben láttuk az Orvostudományi Egyetem épületeit, a korszerű, új laboratóriumokat, diákotthonokat. Néhány napot egy másik hazai családdal együtt Varaderóban is töltöttünk, a híres fürdőhelyen. Üres volt minden, ebben a „téli“ időszakban nem hűsült senki a cukornádlevelekből készült ernyők alatt. A napon azonban 33—34 fokott mutatott a hőmérő, és én az utóbbi években, szabadságaink alatt, idehaza nem „fogtam ki“ soha olyan simogatóan langyos tengervizet, mint ott, a kubai télben... A helybeliek pedig furcsán néztek ránk: miféle népség lehet, aki télen levetkőzik és a tengerben fürdik?! Minden érdekes volt és szép, de azért vártam a hazatérést, noha ott is együtt volt a család. Szombat éjjel érkeztünk Otopenire, vasárnap már megtelt a ház rokonokkal, barátokkal. Életem egyik legszebb vasárnapja volt ez... Lucian Strimbu és felesége ismét végzi megszokott munkáját a brassói traktorgyárban, úgy, ahogy azelőtt. Amikor a Kubából hozott tengeri kagylókra, vagy az ország térképére emlékeztető kis játék-krokodilra néznek, visszaemlékeznek a szigeten töltött időre, a napfényes plázsokra, a barátságos emberekre, akik — akárcsak ők is, idehaza — a maguk földjén, a maguk módján, de a szocialista fejlődésért dolgoznak. Lejegyezte: D. Mátray Erzsébet FEJLŐDŐ ORSZÁGOK - A HALADÁS SAJÁTOS ÚTJAI A JIPEMOYO PROGRAM Tanzánia keleti vidékén, Bagamoyo tengerparti övezete hosszú időn át karavánok találkozóhelye volt, ahol a földrész belsejéből hozott elefántcsontot és rabszolgákat továbbították Zanzibár és a Közel-Kelet, Európa és Amerika piacai felé. A gyarmati időkben az ültetvények is fellendültek valamennyire, gyapottisztító üzem működött itt. A karaván-kereskedelem hanyatlásával Bagamoyo körzete és vele együtt Dar és Salaam „hátországa“ feledésbe merült. Ehhez a rossz közlekedési viszonyok is hozzájárultak, s így — noha a gyarmatosítás elleni harcokban még jelen volt — ez az övezet mondhatni elszakadt később a Tanzánia többi részén kialakuló nagy társadalmi-gazdasági áramlatoktól. Az övezet lakóinak többsége földműves, táplálékuk főképp a kukorica, de kölest, maniókát, rizset, a bab különböző fajtáit és egyéb főzelékféléket is fogyasztanak. A haszonnövények közt említhető a gyapot, a földimogyoró, és a szézám s a másodlagosan termesztett dohány. A földművesek mellett megvan az ilparakuyo pásztorok kis közössége, akik a ma a dialektust beszélik, és szarvasmarha-, kecske- és juhtenyésztéssel foglalkoznak, de élelmezésüket egyre inkább kiegészítik növényi eredetű táplálékkal. A két közösség között létfontosságú termelési tényezők — a föld, a víz, a szociális szolgáltatások — kérdésében néha nézeteltérés merül fel. A lakosság körében bizonyos számú kézműves is él — kovácsok, asztalosok, fazekasok, szíjgyártók — akik a földműveseknek, állattenyésztőknek dolgoznak. Milyen fejlődési lehetőségei vannak Bagamoyo falusi lakóinak a Tanzániában jelenleg valóra váló önellátás és önigazgatási politika szemszögéből ?Ez volt a tárgya annak a programnak, amelyet az ország művelődési és ifjúsági minisztériuma, az ENSZ Mezőgazdasági és Élelmezési Szervezete, a FAO közreműködésével váltott valóra. A terepen a program munkatársai hamarosan rájöttek, hogy munkájuk több haszonnal jár, ha megfigyelik a hagyományok, a helyi népcsoportok szokásainak szerepét, hatását is. Az ilyen megközelítés ésszerűbbé tette munkájukat és a falusiak egyetértését is kivívta, akik fokozatosan rájöttek, milyen előnyeik származhatnak a velük való együttműködésből. Miomo faluban például ez történt a vízellátás kérdése kapcsán. A program egyik munkatársa iskolásokat is bevont a vízszerzés és -tárolás hagyományos módszereinek tanulmányozásába, s közben etnográfiai és muzikológiai felmérésbe kezdett. Rögtön tapasztalta, hogy a vízkérdés mennyire fontos a falubeliek számára, szóba sem álltak más témáról, mielőtt meg nem győződtek róla, hogy a vízellátás megoldása is terítéken van. Azonnal persze gyökeres változtatást nem lehetett hozni, de tervek készültek, a helyi és körzeti hatóságok figyelmét felhívták a vízellátás rendezésére. Ezek után a kutatók hozzáfoghattak egyéb tanulmányaikhoz, a lakosság már támogatta őket. Két év alatt megtanulták a Selo Ngoma táncot és a Selo tamburindob készítését. A kutatók és oktatóik közötti szoros együttműködés során sikerült javítani a hangszer felépítésén és Miomóban kis tamburindob-gyár is létesült. Egyik kutató és a táncot betanító helybeli most közösen írnak tankönyvet a Selo Ngoma oktatásáról a tanzániai iskolákban. A lakosság részvételével, a továbbiakban hasonló felméréseket végeztek a pásztorkodás fejlődéséről, a hagyományos kézműves szakmákról és a kisipar fejlődéséről, a folklór zene és tánc megőrzéséről és ennek során folklór-dokumentációs szolgálatot is létrehoztak. Párhuzamosan ezzel, a kuruzslás megszüntetéséért is megindult a küzdelem, tanulmányozták a nők szerepét az élelmiszer-termelésben, foglalkoztak a nemzeti öntudat fejlesztésével, földrajzilag elemezték a falvak kialakulásának folyamatát. Noha a Jipemoyo-program tapasztalatainak összegezése még folyik, a következtetések jó részét máris felhasználják a fejlődés jelenlegi folyamatában. Talán legfontosabb ezek között, hogy a részt vevő tanzániai fórumok meggyőződtek, hogy mai és jövőbeni akcióikban a lakosság együttműködésének megnyerése egyike a legfontosabb alapköveknek; a részvételre alapozó felmérés-kutatás gondolata gyorsan terjed Tanzánia más vidékein is. * Derzsi Kornélia ott hirtelen felduzzadnak, óriásivá növesztve a folyót. Eddig érnek fel a víziúton a Fekete-tengerről induló hajók. Feljebb már csak kisebb motorosok hatolhatnak, részben a víz sekélyebb volta, részben a gyakoribb hidak miatt. Estefelé miután meglátogattuk a romos, repkénnyel befuttatott falú várkastélyt — amelyben luxusvendéglő működik a vársánc mélységei fölé kinyúló terasszal —, sétára indulunk a kikötőben. Nem más ez, mint a folyó hosszán húzódó pontonok sora, amelyekhez apró bárkákat köttek ki. Néhány jelentéktelen épület jegypénztárnak, váróteremnek; raktárak, vám. Szinte miniatűrben folyik a hajósé- HATÁRVÁROS HÁROM FOLYÓ PARTJÁN: PASSAH A Duna mentén, Ausztriából Németország Szövetségi Köztársaság felé haladva, a legkézenfekvőbb első kapcsolatot a határváros kínálja. Itt, ahol a délről jövő Inn és az északról érkező Im egyazon helyen ömlik a Dunába, a három folyó partján meglepően erőteljes egyéniségű, varázslatos kisváros fekszik: Passau. A kelet-nyugati és észak-déli útvonalak kereszteződésénél épült vásárváros régi múltra tekinthet viszsza, számos, e tájon megtelepedett, vagy csak átvonult nép befolyásának volt kitéve. Német kereskedők hajóztak lefelé idáig a Dunán, bizánciak és görögök fölfelé tettek meg hasonló utat; az osztrák kézműveseknek, zenészeknek, csupán a természetes határul szolgáló Inn folyót kellett átlépniük; olasz kőfaragók és építészek, zsidó kereskedők telepedtek meg itt az évszázadok során házat építettek, boltot nyitottak, templomokat emeltek. így született a színes, festői egyveleg, amelyet különös, eklektikus építkezés, sajátos nyelvezet jelez. A városközpontban méltóságteljesen emelkedik a dóm, amelyet római kori alapokra, a Karolingok korában kezdtek építeni, majd gótikus stílusban folytatták, hogy végül, a XVIII. század elején, barokkos befejezést kapjon. Híressége, akár magának a városnak is, orgonája, amelyet a világ legnagyobb templomi orgonájaként tartanak számon. Nemrég, 1978—81 között restaurálták a hatalmas szerkezetet, amelynek 17 388 sípja 231 regisztert fog át. Délelőtti koncerten alkalmunk nyílik hallani is; a műsoron Johann Sebastian Bach műveitől a kortárs Langlais szerzeményeiig változatos zenedarabok szerepelnek. Valóban, zengése egyedi, felemelő és megrendítő egyszerre. Minden ülőhely foglalt, sokan állnak is. A tarka turistasokaságot valósággal elborítja, lenyűgözi a hanghullámok e hatalmas, Zenei Niagara-áradása. Mintegy jellemzően, egy fiatal anya gyermekkocsi mellől hallgatja a koncertet, cucliból eteti a babát, miközben Bach zenéjére is figyel... A dóm, az egyházi épületek, a teológiai szeminárium közvetlen szomszédsága már az élet gyökeresen más arculatát mutatja. Emléktárgy-üzletek, antikváriumok, apró kávézók és falatozók nagy változatossága mellett, a dóm egyik kijáratának közvetlen közelében a Mefisztó nevű kabaré plakátjai gazdag és sikamlós éjszakai műsort ígérnek... Addig azonban, a turistatömeg az utcákon tolong, nézelődik, vásárol, fényképez. A városháza a Duna-parton áll, a folyóra néző homlokzattal. Egyik falán az áradások magasságát jelző vonalak. Eléggé gyakori jelenség ez itt; tavaszi olvadáskor, nyári felhőszakadásokkor megtörténik, hogy a három folyó vízszintje rövid idő alatt több méterrel emelkedik. E vonalakról azt olvashatjuk le, hogy a legnagyobb árvizek 1501 augusztus 15-én, 1595 március 3-án és 1954 július 10-én voltak. Remek panoráma nyílik Passaura a város körüli magaslatok egyikéről. Élesen rajzolódik ki a hely, a ■ hol az Inn és az Inz egybeömlik a Duna habjaival, amelyeket, apró hajók szirénáznak, hajóharang jelez őrségváltást, a „tengerészek“ díszes egyenruhában feszítenek ... Hiába minden, hiányzik a nagy kikötők jellegzetes forgataga és varázsa. Csak a türelmes halászok ülnek csónakjukban, tekintetüket le nem véve a Víztükörről, gyermekek dobálnak ennivalót a méltóságteljesen lebegő hattyúknak. Nyolc óra közeledtével szokatlanul megélénkül a folyópart, a nézelődők egy hely felé tartanak kíváncsian, tolakodva. Ez az a nap — egyébként az egyetlen, minden héten — amikor az Ukrajna nevű, hatalmas szovjet sétahajó indul. Áthalad néhány fővároson, másokat — így Bukarestet is — társasgépkocsin látogatják meg utasai. Végállomásként Ogyesszában köt ki, ahonnan ismét visszatér. A sétahajó ultramodern komfortját filmszínházak, bárok, koncerttermek, fürdőmedence, szauna, teniszpálya teszi teljessé. Indulása mindig eseményszámba megy a három folyó partján fekvő Passauban. Még a helyi lakosok is, egész családjukkal kisétálnak ilyenkor a folyópartra, hogy láthassák. Pontban nyolckor, az Ukrajna hatalmas teste elszakad a parttól. Felharsan a hajókürt, a fedélzeten fényfüzér gyúl ki, integetés, zsebkendőlobogtatás közepette a hajó lassan kelet felé fordul, ahol többszáz kilométeres út után, eljut majd a Duna számomra oly kedves romániai partjaiig is. Mi azonban ezúttal még más irányba indulunk. Felfelé a Dunán, Regensburg irányába. Dórin Almában LÍRAI ÚTIKÉPEK ELŐRE - 1985. március 20. Tudományos kilátó Az erdők védelméért Az idei esztendőt az erdők évének nyilvánították. Az ENSZ Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezete, a FAO felhívására tudósok, környezetvédők egész világon nagyobb figyelmet szentelnek 1985-ben a fáknak, az erdőknek. Nagy gazdasági jelentősége mellett az erdő közismerten igen fontos szerepet tölt be az élethez szükséges oxigén újratermelésében, a természetes környezet harmóniájának megóvásában, a növénykultúrák szél elleni oltalmazásában. Erdővédelemre, az ezzel kapcsolatos nemzetközi összefogásra mindinkább szükség van napjainkban, amikor több százezer hektár erdő pusztul el évente tűzvész, de leginkább az ipartelepek légrétegében keletkezett szennyeződés hatására fellépő savas esők és ismeretlen betegségek következtében. Szakemberek szerint speciális kórlánc okozza a famegbetegedéseket. A savas esők környezetromboló hatása nyomán megbillent biológiai egyensúly új gombák, rovarok számára teremt kedvező életfeltételeket. A France Presse hírügynökség nemrég kommentárban hívta fel a figyelmet az erdővédelem szükségességére. Ebben utalt rá, hogy a gombák áldozatává vált szilfa gyakorlatilag eltűnt Európából. A ciprusfát fekélyesedés veszélye fenyegeti. Fennáll annak kockázata, hogy az európai tölgyfát ugyanaz a sors éri, mint észak-amerikai rokonát, a vöröstölgyet , amelyet gomba támadott meg, akadályozva a kéreg alatti szövetek fejlődését. A lucfenyő egy veszélyes rovar, a Dendoctinus micans áldozatává vált. Az NSZK-ban már a hetvenes évek végén meghúzták a vészharangot, amikor megállapítást nyert, hogy a 7,5 millió hektár nyugatnémet erdőség egyharmadát érte károsodás. A fák lassan kiszáradnak, elhalnak, az erdők lombtalan fák temetőivé válnak. Rövidesen a szomszédos országokban is hasonló jelenséget tapasztaltak. Franciaország, Belgium, Luxemburg, Olaszország erdőiben a fákat ugyanaz a betegség támadta meg. A közös piaci országokban egész sor intézkedést helyeztek kilátásba az erdők fokozott védelme érdekében, így az NSZK-ban bevezetik az ólommentes benzint, korlátozzák a kipufogógázok szennyező hatását, s egyes jelek szerint még a sebesség korlátozására is hajlandók az autósztrádákon. Megkísérlik ismét meghonosítani a szilfát több közös piaci országban, a Japánból és Kínából hozott faféleségek akklimatizálásával. Tűzvész-megelőző intézkedéseket is foganatosítanak, hatalmas víztárolókat hoznak létre, speciális repülőgépeket szerelnek fel, utakat építenek az erdőrészekbe a tűzoltókocsik behatolásának megkönnyítésére. Memória — öregkorban Az idősebbeket gyakran hallhatjuk panaszkodni: nem olyan jó a memóriám, mint egykor. Kétségtelen, hogy az emlékezőképesség a kor előrehaladásával gyengül, de nem minden vonatkozásban. Vannak a memóriának olyan „szigetei“, amelyek megőrzik épségüket. Mint Pat Rabbitt, a manchesteri egyetem kutatója megállapította, a nevekre, telefon- vagy irányítószámokra általában valóban gyengébben emlékeznek a hatvan éven felüliek. Személyes élményeik tárgyi felidézésében azonban nem maradnak el a fiatalok mögött. Hasonló következtetésre jutottak Roger Chaffin és Douglas Herman amerikai kutatók. Különböző korú, iskolázottságú, életstílusú embercsoportokkal végzett vizsgálataik azt bizonyítják, hogy idősebb korban csak a mechanikusan elraktározott ismeretek felidézése okoz problémát, újságcikkek, könyvek, arcok, lényeges események felelevenítése nem. Az emlékezőképesség részleges gyöngülésének lehetnek fiziológiai okai,, de az is elképzelhető, hogy az idősebb ember azon információk megőrzésére koncentrál, amelyeket a legfontosabbaknak tart. Amellett egy-egy élmény vagy tényszerű információ felidézését az is elősegíti, hogy az számos szálon kapcsolódik a vele összefüggő ismeretekhez. Egy telefonszám vagy név felelevenítésében ilyen „háttérismeretek" nem állnak rendelkezésre. A tengerek energiájának hasznosítása A moszkvai Gidroprojekt intézet tervei alapján egy 38 000 kilowatt teljesítményű árapály-erőmű építése kezdődik meg a Barents-tengeren. Az erőmű a dagály és az apály közötti szintkülönbséget használja fel az áramtermelés energiaforrásaként. Két, egyenként 19 000 kilowattos aggregátja mintegy 500 millió kilowattóra villamos energiát termel majd évente. Ez viszonylag nem nagy mennyiség, de a Kola-félszigeten létesülő árapály-erőmű fontos szerepet fog betölteni a szovjet árapály-energetika fejlesztésében. Ez lesz a középső láncszem a már működő, Barentstengeri 400 kilowattos Kiszlogubszkaja és a Fehér-tengeren létesítendő nagy teljesítményű árapály-erőmű között. Ígéretesnek tűnik a hullámok energiájának hasznosítása is. A moszkvai Krzsizsanovszkij Energetikai Intézet szakemberei olyan berendezést fejlesztettek ki, amelynek aggregátját a tenger hullámainak mozgása működteti. A kísérleti berendezést a közeljövőben helyezik üzembe. Amerikai tudós a jövő emberéről Milyen lesz külsőre néhány évezred múlva az ember? A fenti kérdés nemcsak a tudományos fantasztikum kedvelőt foglalkoztatja, hanem a tudósokat is. Megalapozott feltételezések szerint a jövő emberének nem lesz például foga, állkapcsa pedig erősen vissza fog fejlődni. Ezzel szemben orra és homloka jobban előreugrik majd. így látja a jövő emberét dr. David Marshall amerikai kutató, aki a fejlődéstörténeti tényezőknek a környezeti adottságokkal való összekapcsolásával jutott a fenti megállapításra. Elmélete minden esetre meggyőző: a táplálék, amelyet a ma embere fogyaszt, fokozatosan átformálja majd az utódok arcát, így az ember ma már nem használja olyan mértékben fogsorát, mint ezer évvel ezelőtti őse, ezért a jövőben valószínűleg kevesebb foga lesz, ha egyáltalán lesz neki. „A természet csodálatos módon gondoskodik minden fontos dologról — mondja a tudós —, mindent a funkciójának megfelelően fejleszt ki, illetve vissza". Plazmás égetés vegyi hulladék megsemmisítésére Világszerte egyre égetőbb probléma a mind nagyobb tömegű vegyipari hulladékok kezelése, feldolgozása vagy megsemmisítése. Megfelelő átalakítás után az ilyen anyagok egy része ismét visszavezethető a termelésbe, további hányada hagyományos — égetési — eljárással megsemmisíthető. Egyre tekintélyesebb azonban a nagy veszélyességű, fertőző vagy mérgező hulladékok mennyisége, amelyek nem égnek el, vagy igen tökéletlenül oxidálódnak. Esetükben világszerte tároláshoz folyamodnak. A speciális hordókba, konténerekbe zárt mérgező anyagokat általában elhagyott bányákban, lakott területektől távol fekvő helyen, nemegyszer tengerfenéken helyezik el. Eltekintve attól, hogy az ilyen, tárolásra alkalmas, területek aránya rohamosan csökken, fennáll — sőt fokozódik — a környezetszennyeződés veszélye. Nem lehet tudni ugyanis, hogy a tengerfenéken elhelyezett mérgesgáz-konténerek hány évig, esetleg évtizedig állnak ellen a sós víz romboló hatásának, az azonban bizonyos: az esetleg kiszabaduló vegyi hulladék beláthatatlan pusztítást végezhet. Olyan anyagokról van szó, amelyek megsemmisítésénél nem a gazdaságossági megfontolás az elsőrendű tényező, hanem az emberi környezet védelmét nyújtó biztonságos megoldás. A különösen veszélyes kémiai hulladékok, szennyező anyagok maradéktalan, környezetkímélő semlegesítésére dolgoztak ki nemrég eljárást a Magyar NK-ban. A Villamosipari Kutató Intézet szakemberei olyan — úgynevezett plazmás égetési — eljárást fejlesztettek ki, amely lehetővé teszi bármely vegyi hulladék teljes felbontását. A módszer lényege, hogy ,egy különleges berendezés segítségével igen kis területen, rendkívül magas, több ezer fokos hőmérsékletet és hatalmas, kilowattokban mérhető energiát koncentrálnak. Ebben a közegben (plazmában) a hulladék atomjaira bomlik, az így nyert különálló elemek pedig már hagyományos úton oxidálhatók, azaz elégethetők. A nagy energiasűrűségű, magas hőmérsékletű közegben bármely anyag szétbomlik, a plazmás bontás után pedig az addig eléghetetlen vagy igen rosszul égőnek minősített anyagok is tökéletesen oxidálhatókká válnak. Ilyen módszerrel csaknem száz százalékos bontást sikerült elérni. Továbbá előny, hogy lehetőséget teremt az alkotóelemek égetéssel történő teljes megsemmisítésére vagy — megfelelő átalakítások után — egyes elemek újbóli hasznosítására. Elmélkedésre ösztönző fotel , Yoshiro Nakamatsu, japán szakember első díjat nyert a szokatlan találmányok tokiói kiállításán. A díjnyertes munkát a japán lapok „elmélkedésre ösztönző fotelnek" nevezték. A benne ülő személy lábát infravörös hősugárzó melegíti. A fotel magas támlája egy speciális párnában végződik, amely mikrohullámokat bocsát ki. A két „kellék” serkentőleg hat a vérkeringésre és az agyműködésre, ami a maga során elősegíti a gondolkodás aktivizálását. A kísérletek folyamán a tokibói egyetem diákjai — miután 10 percet ültek a fotelben — szokatlan intelligenciáról tettek tanúbizonyságot. Gyorsan memorizálták a számokat, jól oldották meg a matematikai műveleteket. A vizsgáztatók lelkesedéssel fogadták a fotelhasználat eredményeit. Kérdés, hogy milyen álláspontra helyezkednek az orvosok, tekintve, hogy nem tudni, milyen kihatása van a mikrohullámoknak az ember egészségére. Összeállította: Várdai Ferenc