Előre, 1987. július (41. évfolyam, 12310-12336. szám)
1987-07-02 / 12311. szám
ELŐRE - 1987. július 2. ARASSUNK IDEJÉBEN - VESZTESÉGMENTESEN (Folytatás az 1. oldalról) kilag megengedett maximális értékei, mint például a kombájn üzemelésekor mért 1,5 százalék, vagy a vágóasztalról lepergett 1,0 százalék, összesen tehát 2,5 százalék — a lelkiismeretes mezőgazda (mezőgépész) még ezt az arányt is soknak tartja, s minden eszközzel csökkenteni igyekszik. Példa erre, hogy ma már a kombájnon 40 olyan illeszkedést jegyeznek, ahol tömítésre van szükség, s mely munkát még főjavításkor, a műhelyekben kell elvégezni! A kombájnok aratásra felkészítése és magyar bejáratása tehát egyike a kiemelt feladatoknak s biztosítéka a veszteségek csökkentésének. Gyakorlatilag miként értékeljük az aratás minőségét? Ha rövid és egyenletes a tarló, a kombájn magtartályából tiszta termény kerül a szállítóeszközre, s az arató-cséplő gép nyomában 2,0—2,5 százaléknál kevesebb a magmenynyiség, akkor elfogadható. Nagyon jó minőségű betakarításról akkor beszélhetünk, ha optimális időben arattunk, s a veszteségeket az említett értékeknél is alacsonyabb szintre juttattuk. Persze ez igen fontos követelmény, hiszen az üzemelő kombájnok egyikemásika 5—8 százalékos pergési veszteséggel is dolgozik, s ha rosszul van beállítva vagy kihasználva, akkor még ennél is nagyobbal, de a felelősségérzetnek, a munkafegyelemnek, a szakértelemnek éppen azt kell lehetővé tennie, hogy a mezőgépek begyűjtsék az egész megtermelt terménymennyiséget! A rendszeres ellenőrzés, a növénykultúra állapotához igazított berendezés, a veszteség okainak ismerete és gyorsmegszüntetése az említett célkitűzés elérésének garanciája. A tömítések jelentőségéről már szóltunk; ezt a munkát nem a mezőn, hanem a műhelyben végezzük. Melyek a kombájn búzatáblában, illetve aratás közben igazítható műszaki-üzemelési rendellenességei? A cséplőszerkezet esetében: túl sok a csépeletben kalász, túl sok a szalma, kevés a törek — növeljük a cséplődob sebességét (de annyira, hogy ne törje a magvakat), csökkentjük a cséplődob és a dobkosár közötti távolságot; sok a törött mag, sok a török, kevés a szalma — érvényes az előbbi műveletek fordítottja. Egyébként a kombájnok cséplőszerkezetét pontosan be lehet állítani, hiszen növénykultúránként adottak a műszaki paraméterek. A búza esetében a dob és a dobkosár közötti távolság a bemenetelnél 16— 18 milliméter, a kijövetelnél pedig 3—4 milliméter, a cséplődob forgási sebessége pedig percenként 900—1200 fordulat ! Ezt a beállítást akkor módosítjuk, ha a terepen úgy észleljük, a növénykultúra nedvességállapota, szalmájának változó minősége, illetve a megdőlésből származó fizikai módosulások miatt szükség van az átszabályozásra. E műveletre minden gyakorlott mezőgépész képes, csupán a szakellenőrön múlik, hogy jól értékeljen és megfelelőképpen utasítson! S ha a cséplőszerkezet kifogástalanul működik, pillantsunk a tisztítóberendezésre is, ügyelve arra, hogy a rázószerkezet mozgási sebessége percenként elérje a 200 fordulatot, a szerelőrosták pedig olyképpen működjenek, hogy a törökbe-pelyvába minél kevesebb mag jusson. A vágószerkezet rossz működéséből származó termésveszteséget is a minimálisra kell csökkentenünk. Melyek a veszélyhelyzetek? Ha a késirányítókban 0,5 milliméternél nagyobb a kés játéka, akkor a növényeket inkább tépi s a kipengést fokozza. Ha túl gyors a szárterelő forgása, a kalászokat leszakítja, ha túl lassú, a növényeket földre dobja. A szárterelő helyzete is mérvadó: általában a vágókéssel egy síkban helyezkedik el, de a megdőlt növénykultúrában a késnél előbbre rögzítjük és forgási sebességét is fokozzuk. Mindezek gyakorlaott megoldások, amelyek alkalmazásához tapasztalatra, gépismeretre, mindenekelőtt operatív határozathozatalra van szükség! És itt kezdődik a munkaszervező feladatköre, aki amellett, hogy jó szakember, kiváló üzemgazda is, képes a szintézisre, a gyors ítéletre és intézkedésre. Hatékony munkaszervezés Aratáskor a munkaszervezés a munkaüzem és a munkaminőség meghatározója. Pártunk főtitkárának értékelése szerint minden eszközzel rendelkezünk, hogy az árpát 3—4 munkanap, alatt, a búzát 8—10 munkanap alatt betakaríthassuk. Valóban, gépparkunk nagyon korszerű! A C—12 jelzésű kombájnok mellett a sík vidéken ott vannak az univerzális, nagy teljesítményű C—14-esek, a dombvidéken pedig a vízszintező berendezéssel ellátott CP—12 jelzésűek. És ma már felszerelhető pelyva- és szalmagyűjtőket is termelésbe juttatott a tudományos kutatás, amely gördülékenyebbé teszi a folyamatos technológiát, nem szólva az értékes melléktermények tökéletesebb összegyűjtéséről és a szállítás meggyorsításáról! A kalászosok betakarításában részt vevő gépek tehát korszerű üzemek, s olyan mezőgépekkel társíthatók, amelyek kellő ütemben és jó minőségben végzik a járulékos munkálatokat. Aratáskor a munkaszervezés sajátos. A létrehozott komplex munkaalakulatokat mezei táborokba összpontosítják, ahol az üzemanyag-ellátást, a szállást, az operatív javításokat is szavatolják. Rendkívüli intézkedés, amely az üzemanyag-takarékosságot, a teljes gépkihaasználást, a hatékonyabb ellenőrzést és beavatkozást tartja szem előtt. A komplex munkaalakulatok pedig megfelelően méretezett munkaegységekből állanak, sík vidéken például 4 C—12 típusú kombájnból vagy 3 C—14 típusúból, dombvidéken 3 C—12 jelzésűből és mindenütt a kellő számú és teljesítményű járulékos mezőgépekből. Utóbbiak közé tartoznak a szállítóeszközök, amelyek számát a kombájnok teljesítménye és a fuvarok időtartama alapjánhatározzák meg, a szalmaprések vagy szalmaboglyázó gépek, a tárcsák, ekék s a kettőstermesztést indító vetőgépek. Ezekkel az eszközökkel tehető folyamatossá a technológia, s a jól összehangolt szervezés teszi fokozottabb üteművé a gépkihasználást. A mezőgépészek felelősségének növeléséért az élenjáró gazdaságokban a kombájnonként napi porció kimérése a megszokott gyakorlat. Érdemes arra is figyelni, hogy mennyire hat a gépkihasználásra az aratás iránya és a térülések módja. Sík vidéken, nagyobb méretű parcellákon a táblaszéleken alkalmazott huroktérülés 10—15 százalék üresjáratot eredményez, amely a közben járással és a jobbra térüléssel (aminek értelme, hogy menet közben a magtartályból ki lehet üríteni a terményt és a parcella mind a négy oldalán lehet dolgozni) kiküszöbölhető! Sajnos, dombvidéken e gépvezetési mód nem hasznosítható, mert egyenlő négyzetekre osztott területrészeket szükségszerű kialakítani, tehát aránylag nagyméretű parcellákon kell dolgozni. De sík és dombvidéken egyaránt érvényes egy másik beavatkozás: minden kombájnon legyen akkumulátor, s menet közben történjék a kiürítés, így nagymértékben csökkenthető a nem produktív üzemanyag-fogyasztás, legalább 10 százalékkal fokozható a munkateljesítmény! Egyébként a kombájnok teljesítményét a terhelés is befolyásolja. Jó tudni, hogy a C—12 típusú gép másodpercenkénti hozama 3,5—4,5 kiló, a C—14 típusúé 4,0—5,5 kiló. Ezen adatok ismeretében, s a valósághű termésbecslés birtokában kiszámítható, milyen sebességgel, a vágóasztal, a cséplő- és tisztítószerkezet milyen terhelésével üzemeltessük a kombájnokat. Ezt elsősorban azokon a parcellákon szükségszerű hasznosítani, ahol 5000—6000 kilónál nagyobbak az átlagtermések. Hazánkban kiemelt agrárpolitikai célkitűzés a földalap teljes értékű kihasználása. Az aratás üzemgazdálkodási előzménye a másodvetésnek, ez pedig összetevője a célszerű földalap-gazdálkodásnak. Akár öntözéses, akár öntözés nélküli termesztésbe helyezzük a másodvetésű növénykultúrát, mindenképpenszükség van a kalászos betakarítása utáni gyors talajművelésre, műtrágyázásra és vetésre, hogy a talajnedvességből minél többet hasznosítani lehessen. Ne feledjük, a kettőstermesztésű növénykultúra egyenrangú az előveteménnyel, gazdaságos műveléséért maradéktalanul alkalmaznunk kell a technológiai szabályokat, s ezáltal biztosítanunk a magas hozamokat. A soron levő feladatok tehát igen összetettek és nagy volumenűek, forradalmi munkaszellemben dolgozókhoz méltóak. Arassunk maximális teljesítménnyel, minimális veszteséggel — sikeresen ! LEHETNE JÓ NÉHÁNY TÖMBHÁZZAL TÖBB? (Folytatás az 1. oldalról) azokban történik, s ez számos, az építők számára kedvezőtlen előjelű új feltételt teremt meg. Bárki megértheti, hogy teljesen más körülmények között dolgoznak az építők szabad terepen, mint ott, ahol bontani kell, gondoskodni arról, hogy az építkezés ne okozzon fennakadást a közlekedésben, ahol az új épületeknek stílusban, külső megjelenítésben a már meglevő építményekhez kell illeszkedniük és még sorolhatnánk a nagyüzemi építkezésre hatást gyakoroló tényezőket. Logikus következménye ennek a helyzetnek, hogy ilyen körülmények közepette az eddigieknél megalapozottabb, átgondoltabb munkaszervezésre van szükség, mert enélkül az előirányzatok nem teljesíthetők. Kolozs megye lakásépítőinek megvan a kellő tapasztalatuk, álltak már ilyen méretű vagy esetleg még nagyobb feladatok előtt. Valamivel több mint a fele az idei építkezéseknek Kolozsvár-Napocán valósul meg. De nem panaszkodhatnak a vidéki városok sem. Tordán 324, Cimpia Turziin 270, Désen 226, Gerlán 214 és Hunyadon 60 lakást adnak át az idén. A községekben is egyre több lakás épül állami alapokból. Kolozsvár-Napocán befejeződéshez közeledik a Hajnal negyed, a város déli kapuja. A keleti nagy lakónegyed az északi ipartelep és a Györgyfalvi negyed között, a Maroti tér és környéke mind határozottabb formát ölt. Rövidesen megkezdődik az építkezés a Budai Nagy Antal út déli oldalán a Kövespadig. Az utolsó tömbházakat építik a Pata utca déli oldalán, és csak a startjelre várnak az építők, hogy elkezdjék az alapok ásását a Cipariu téren is. Ugyanakkor a város másik oldalán, a Monostor és a Nyárfasor negyed között, a Kálvária csomópontnál dolgoznak és hozzáláttak a Mező és a Kalános utcák közti új lakótelepnek. A megye többi városaiban ugyancsak a város szívében, vagy azok közvetlen közelében dolgoznak a lakásépítők. Sok mindenben különböznek a régebbiektől a most épülő tömbházak. Először is, a változott körülmények miatt, az egyedi tervek dominálnak. Sokat javult a lakások hővédelme, a hőszigetelés korszerű követelményeinek inkább megfelelő könnyűbetonos falazás elterjedésével. Nem csak a lakásbelső mutat kedvezőbb képet az új tömbházaknál, kívülről is tetszetősebbek a házak, a változatosabb homlokzatnak, a téglaborításos vagy terrazitos vakolású falaknak köszönhetően. Mint említettük, a város szíve felé törekvő építkezések seregnyi, eddig nem ismert gondot teremtenek. A bontások nem csak technikailag okoznak többletfáradságot, hanem sokszor emberi szempontokat is figyelembe kell venni. Mert vannak olyanok, akik ragaszkodnak ahhoz a negyedhez, ahol eddig éltek, ott szeretnének új otthonra lelni. És az ilyen kéréseknek a lehetőségek határain belül helyt is adnak. Az egyedi tervek miatt hosszabb időt vesz igénybe a tervezés, de maga a kivitelezés is, hiszen az előre gyártott elemek felhasználása korlátozott. Így az építkezések iparosítási foka is alacsonyabb, mint azelőtt. Problémák merülnek fel az anyagfogyasztás körül is, hiszen a város belterületén épülő házak földszintjét és sokszor még az első emeletet is szolgáltatási, kereskedelmi egységek foglalják el, és ez jelentős mértékben növeli az egy lakásra jutó vasbeton felhasználását. Mindezek együttvéve visszatükröződnek az építőtelepek hatékonysági mutatóiban, mindenekelőtt az építés-szerelés termelékenységében. Ha már munkaszervezési kérdésekről szólunk, feltétlenül beszélnünk kell a telepek anyagellátásának kérdéséről is. Belvárosi építkezéseknél a felvonulási terület már eleve kicsi, a legtöbbször szinte nem is létezik. Ebben az esetben az építkezés színhelyén nem tárolható semmiféle anyag, az ellátásnak tehát folyamatosnak, zökkenőmentesnek kell lennie, ha az építkezés ütemességét nem kívánják megzavarni. Mindez elmélyült műveletprogramozást, a szállítóeszközök használatának gondos öszszehangoltságát tételezi fel. Természetesen, akadnak egyéb természetű gondok is, mint például az építkezések okozta közlekedési zavarok minimálisra csökkentésének kérdése. A helységrendezési elvekből következően, a helyzet távlatilag sem fog változni, még tovább jönnek az építők a városközpont felé, még komplikáltabb szervezési kérdések merülhetnek fel. Ugyanakkor a tervelőirányzatoknak megfelelően fokozódnak a községi lakásépítkezések, elsősorban a városiasodás felé haladó Agritközpontokban. Az Építő-Szerelő Fővállalkozási Tröszt munkaközösségének megvan a kellő tapasztalata, ilyen körülmények között is teljesíti tervét. Sőt! Idén például az első fél évben 1400 lakást kellett volna átadniuk, ezzel szemben június végéig 1617 lakást , fejeztek be. A címben felvetett kérdésre tehát nyugodtan felelhetjük: igenis, lehet jó néhány tömbházzal több! ÉPÍTŐANYAGOK - TERVEN BELÜL (Folytatás az 1. oldalról) gépek és berendezések hatékonyabb kihasználásához. A pártfőtitkári útmutatások szellemében a dolgozók tanácsinak szakcsoportjai jelentős szerepet vállaltak a munka- és a termelési fegyelem megszilárdításában, különösképpen a kitermelő telepeken tapasztalt fluktuáció arányának csökkentésében. Jelentősen javult a nyers- és alapanyagok kitermelésének, a feldolgozó és termelővonalak ütemes ellátásának, majd a szerződésekkel fedezett késztermékek leszállításának folyamata. A fentiekkel párhuzamosan a vállalat műszaki gárdája érdemleges eredményeket ért el a termelési költségek csökkentésében. Eddig több mint 30 tonna cementet, 100 tonna konvencionális fűtőanyagot és 180 megawattóra villamos áramot takarítottak meg a gyáregységek és munkatelepek. A másodlagos anyagok értékesítése szempontjából a könnyű betonblokkok esetében igen eredményesnek bizonyul a megfelelő szemcsézettségű kohóipari salak és hamu felhasználása. Ezeknek az anyagoknak az újjátervezett termékekbe való beépítése tulajdonképpen csak a szállítási költségek fedezésével jár, mert a bányászati és kohászati ipar egyenesen örül annak, hogy megszabadul ezektől. Az Építőanyag-gyártó Vállalat ezzel szemben szívesen vállalja a szállítás költségeit, hiszen ez a másodlagos anyag nem csak tekintélyes mennyiségű cementet helyettesít, hanem az adalékával készült téglák, illetve betontömbök könnyebbek és tartósabbak, ráadásul jobb hőszigetelők. Érdemes szélesebb alkalmazásuk lehetőségeivel továbbra is foglalkozni. Járt már városunkban? — Miért jártam volna? — Azt maga tudja. — Nem, én legfönnebb Bukarestben jártam, itt, a szomszédban. — Vigyázzon a szöveg rendjére, nem a nagyváros a szomszédunk, mi vagyunk szomszédai. — Negyvennyolc kilométer a táv a menetrend szerint. Töprengek, mit tudok Tituról. — Mit kellene tudnia? — Nem maguk felé indult az a nagy hófúvás három téllel ezelőtt? — A szél s a tél a Baragan szívét célozza. Ciulnitát, Sloboziát, Urzicenit, összetéveszt bennünket valami más hellyel, úgy látom. Járják be a várost, mindent jegyezzen meg jól, nehogy a következő alkalommal... — Mi lesz a következő alkalommal? — Megnézi, mi változott időközben és megírja. Most már én is azt mondom, kár, hogy nem járt nálunk korábban. Mert akkor most hasonlíthatná a képet a múltkorihoz. — S a múltkorit? Egyszer csak meg kellett kezdeni a sort, ez azt jelenti, hogy az első út látványát nincs mihez hasonlítanunk. — Azt mondja? Akkor valaki régi embert keresnénk meg, egy kilencvenesztendőst, melléülnénk, hallgatnánk. — Mit mondana erről a helyről? — Ezt pontosan én sem tudom, mert csupán öt éve dolgozom itt, s két esztendeje — a lakás pillanatától — mondhatom titysnak magam. Maguk erdélyiek, ugye? Kiejtésük elárulja, én is az vagyok, Zernyest környékéről. Hadd mutatkozzam be, Dinca Georgeta vagyok, beosztásom szerint a néptanács — a közélet — egyik kulcsembere lennék, a jogi fakultáson végeztem. — Tényleg, mit mondana egy őszöreg ember Tituról? — Azt mindenképpen elmondaná, hogy vasúti csomópont. — S még? — Tán hogy jó vásáros hely volt valaha. — Szaván fogom. Föllapoztam a régi kalendáriumokat, az 1910—1915-ös évszámokat, az országos vásárok lajstromában nem találtam Titut. Márpedig az a lajstrom februártól decemberig minden nagyobb sokadalmat emleget Neamț-tól Ilfovig, Ialomițától Vaslui-ig vagy Mehedinti-ig. Egy másik helynévmutatóban viszont tényleg szerepel Titu — a vasúti menetrendben — jobb híján kimásoltam, hogy a bukaresti északi pályaudvartól idáig negyvenkilenc kilométer a táv. Melyik menetrend téved? Másképpen: hová lett a század elejétől az az egy kilométer — mert az új menetrend, említettem, negyvennyolc kilométert ír — beépült, netán a település vándorolt közelebb a fővároshoz? A szerelvény első osztálya is csak oda érkezett, ahová a harmadik, viszont a személyvonat első osztálya pont kétszerese volt a harmadik osztály árának. Tyúkokkal-sajtókkal-demizsonokkal-szerszámokkal-facsemetékkel degeszre tömött közös fülkében utazott a közember. Caragiale vasúti karcolatai is eszembe jutnak, s tudja, miért? — Tőlünk nem egészen hatvan kilométerre van szülőfaluja. Elmegy Tirgoviștéig, átszáll, nem sokkal utána megérkezik. — Titu: vasúti csomópont... — S a vasúti csomópont a tulajdonképpeni városmag. Az egyik városmag. Tulajdonképpen ez a település nőtt a hajdani falu, Sáluja felé. Látott már kétszikű tojást? Úgy képzelje a mai várost. — De Sáluja sem szerepel a vásáros helynévmutatóban. — Szerepel, nem szerepel, vásárhelyét — piacát — megnézheti. 1968-ig mindkét faluból Bukarestbe látogattak el az emberek, utána inkább Titu vonzotta a környék lakosságát. Abban az esztendőben épült az első tömbház. Jelenleg ezerötszáz tömbházunk van a város kezelésében, és idén újabb kétszázötvennel gyarapszunk. Az 1968-as esztendő, a megyésítés éve azért is nevezetes, mert akkor kezdődött az ipar, a villamos berendezések gyártásával. S mert nem pusztán az ipar, de az agráripar lehetőségeivel is számoltunk, baromfifarm létesült időközben, kombinált takarmánygyár. Néhány esztendővel ezelőtt újabb nagyarányú beruházás kezdődött, ezzel magyarázom, hogy lépéssel közelebb kerültünk Slatinához, a kohászat egyik fontos kellékét gyártjuk, az ipari elektródákat. Szerintem ez az egész elsősorban azért fontos, mert az ipar eleven környezete a várossá válásnak; egész sor kedvező feltételt kínál, amelynek eredményeként felgyorsul a folyamat. Végül minden azért történik, hogy megszolgáljuk ezt az időben nem régi státust, össze kell varrnunk a két városrészt — majd meglátja, miért mondom — még az utcanevek is mai rangunk tükrözik. — Ezt nem értem. Tán arra utal, hogy van Ifjúság, Lendület, Haladás, meg néhány más, hasonló utcájuk ... — A névadás az általános gyakorlatot követi. Akkor pedig nálunk is van Állomás, Hárs, Orgona utca. A néptanács címe például, ahol mi most beszélgetünk: Pictor Nicolae Grigorescu utca 1 szám. A város egy harminc utcás település. Hanem Új Utcánk több is volt. Ha valamelyik valóban új sor éppencsak hogy elkészült, s hivatalos neve még nincs, a városlakó egyszerűen rámondja: Új utca... így aztán előfordul, hogy e név hol az egyik, hol a másik fertályban bukkan fel, no de semmi baj, egyedül a postás pörölhetne, de ő is idevaló, hunyt szemmel megtalálja a címzettet. Minden beszélgetés sommája a mozgalmasság, azt hiszem. Ha a menetrend szerkesztői észrevették, jó, mondanám, de tudom, azt az egy kilométert másképpen kellene magyaráznunk. Egy település fejlődésének érve ez, s míg végső körvonalait nem mutatja, addig állandóságról sem beszélhetünk. Vagy ha mégis — hát igen, állandóan akarjuk a szebbet, a jobbat, tartani akarjuk a lépést a többi várossal; akarjuk, hogy az ember, álvárosi állapotából a szó minden értelmében városlakóvá nője ki magát. Mi történt tulajdonképpen az utóbbi esztendőkben? A városok nagyvárossá nőttek ki maguk. Sereg korábbi falu természetszerűen várossá vált, de gondolattal hamarabb iparosodott, menet közben városiasodott az intézményrendszer, az élet. Ismerős a folyamat, mert hisz szemünk előtt zajlott s zajlik, nem csak e Dimbovita megye városkában, másutt is, mindenütt... Sálua? Csak a helyiek tudják, micsoda falucska, s ők is csak azért, mert emlékeznek a helynévtáblára, az első háznál. .. Itt minden zöld ragyogás, jól mondta Dinca Georgeta, hogy a két településrész együvé tartozását erősíteni kell a jövőben. Amint kiballagtunk Titu utolsó házainál, egy-egy vállalat mutatkozik a mező eleven zöldjében. Jó két kilométert gyalogolunk, ez már Saluja, illetve megint csak Titu. Ilyesfajta települést már láttam otthon is, története sem sokban különbözik az ittenitől. Valahogy így mutat Vlahica is, amely egy falut és egy ipartelepet egyesít. Ha nem egyéb, a vonzások vagy vonzódások is ugyanazok , a gyáripar tövében élnek a munkások, míg a tegnapi faluban gazdálkodnak, de éppúgy bejárnak reggelente a gyárba, mint a tíztizenöt kilométerrel távolabbi falvak lakói. Hogy így alakult sorsuk, külön szerencse, így mondják, mert számukra délutáni munkalehetőség az is, ami a városinak már régen nem: a mezei, a kerti munka. Azért hogy itt minden zöld ragyogás, mint bármelyik faluban, mint Vlahica, a vasváros felső végében, ahol a gyáriak kiváló állattartó gazdákkal keverednek: egyik házban kohász lakik, esztergályos, a másikban két vagy három tehenet gondoz a férfiember. Mindkét településrész aszfaltra épült (vagy az aszfaltot öntötték) e faluvárosok térképe szerint, mindkettőnek áruháza van (és nem vegyesboltja), aztán hogy hol a művelődési ház vagy a mozik esete válogatja ... Mondom, Itt minden úgy néz ki, mint vasasok városában, s a felszeg csak annyiban különbözik a vasutas-településtől, hogy a házak falusiasabbak, a kertek nagyobbak, szőlőtőkék, közé, gyümölcsfák elé állította a gazda a Daciát... Egyébként a városvezetőség újabb gondja e falusias városrész átalakítása. Nem valami kozmetikázásról lenne szó! — Úgy tervezzük, hogy az új politikai-közigazgatási központ oda épül a közeljövőben, itt pedig maradna az ipar. Székház szerepel a tervekben, egyelőre háromszáz lakás, kórház, líceum, szálloda. Súlypont-eltolódás? Mindenképpen, ami aztán tényleg fölhozná e vidékies hangulatú fertályt, önkiszolgáló, cukrászda, iskola van most is (és éppen a már emlegetett vásárhely árnyékában), de több kell, több — minden, ami a mai városlakót céljaihoz segíti. — A tengerre indultak? Biztos, izgalmas dolgokat látnak majd. — Hát itt nem? A várossá válás élő történelme legalább olyan izgalmas, mint a tenger közelsége. Oláh István A KÉTSZIKŰ TOJÁS VÁROSA Mikor a fővárosból elindultunk Titu felé, számba vettük ismereteinket a Dimbovita megyéhez tartozó településről. Ám ketten együtt se tudtunk többet róla, mint azt, hogy vasúti csomópont, meg van ott valami üzem, aminek köze van a villamossághoz. Ez utóbbit alulírott onnan tudja, hogy egyik rokonát az almérnöki elvégzése után Titura helyezték, s az igazgató nagy örömmel fogadta, mert — mint mondta — a szatmáriak nem csak a jó paprikás pörköltet szeretik, de a munkát is. Ez feldobta a fiút, olyannyira, hogy ha nem lett volna erdődi a menyasszonya, akkor most is ott dolgozna. Amint másfél órai utazás után közeledett a vonat, a kis állomásokon felszálló ingázók mind népesebb csoportja jelezte, hogy Titu immár egy komolyabb helység, sokkal több, mint egy vasúti csomópont, ahol egyik vonatról a másikra szállnak át az emberek. Titu eredeti funkcióját is megőrizve, ma már inkább végállomás. Olyan végállomás, ahol végleges otthonra talált a nagyipar és az urbanizáció. Az ipar előbbre tart, mert immár nem is egy köztársasági érdekeltségű nagyüzeme van a városnak, hanem — az Avicola „csirkegyárat" is beleszámítva — vagy négy-öt. De hát itt először ipart, munkahelyet kellett teremteni a környező falvak népes fiatalságának, amelyet már nem tudott foglalkoztatni a gépesített mezőgazdaság, Bukarestig, Tirgovistéig vagy Pitestiig ingázni viszont már egy kicsit sok, mert az emberfia fél napját a vonaton vagy az állomásokban tölti el, aztán mikor tanul, szórakozik, pihen? Barbier Joan polgármesternél jegyeztük le — fiatal ő is, akár a város —, hogy Titu lakossága 1987 nyarán — még pontosabban, azon a júniusi napon, amikor oda látogattunk — 11 625 fő, ugyanakkor a foglalkoztatottak száma meghaladja a 15 000 főt. Ez azt jelenti, hogy hat-hétezren járnak be dolgozni a szomszédos falvakból, így hát az a sajátos helyzet állt elő, hogy egy nagy ipari bázis mellett van egy jellegzetes baragáni falu, a régi Titu és egy kisebb lakótelepet kitevő városka, amely... De erről bővebbet Oláh István kollégától, akivel egy teljes napon át tanultuk Titut. Olyannyira megtanultuk, hogy most már nem elsősorban a vasútállomás jelenik meg lelki szemeink előtt, ha rágondolunk, hanem mindenféle ipari és mezőgazdasági termék, Irdatlan nagy ipari csarnokok, sietve felhúzott tömbházak, nagy csomó póréhagyma és piros retek a piacon, élénk forgalom az ipari negyedben és ráérős sörivók a teraszvendéglőben. Megmarad Barbier polgármester és Dinca Georgeta néptanácsi titkár, akik az urbanizációt fel akarják pörgetni az ipar színvonalára. Sokáig latolgattuk, hogy melyik nagyüzemet keressük fel Titóban, hisz a maga nemében mindegyik érdekes lehet, mint például a százféle villamosipari terméket — köztük lépcsőházi világításnál használt, áramfogyasztást szabályozó kis automatákat előállító Elektromos Mérőműszer-gyártó Vállalat, a hosszan elnyúló csirkegyár vagy a hatalmas takarmányüzem. Ám Barbier Joan tanácsára mégis a városka legújabb ipari hajtásánál, a Kohászati Elektródgyártó Vállalatnál maradtunk. Annál is inkább, mert a polgármester nem mulasztotta el megemlíteni, milyen hazafias büszkeséggel fogadták a titulak a múlt év szeptemberében a párt főtitkárát, Nicolae Ceausescu elvtársat, kinek jelenlétében lekerült a hoszszú technológiai vonalról az első elektród. Mi is az a kohászati elektród? Ugye, tudjuk már az elemiből, hogy az elektród valamely vezetőnek az a része, melyen keresztül az áram a vákuumba, gázba, folyadékba vagy szigetelő, illetve félvezető szilárd anyagba átmehet. A kohászatban, azaz pontosabban az elektrometallurgiában elsősorban a villamos ívkemencékben olvasztott minőségi acélok és az alumínium gyártásánál használnak elektródokat. Ezek nem csak hatalmas méretük, de összetételük révén is különböznek például a hegesztésben használt elektródtól. Legfontosabb alapanyaga természetesen a szén, illetve a koksz, amiből aztán az elektromosságot jól vezető grafit lesz. Arról aligha kell értekezni, hogy milyen fontos szerepe van a nemzetgazdaság fejlődésében és korszerűsítésében a minőségi acélnak. Nem csak a hagyományos gépgyártás, de az olyan csúcsiparágak sem képzelhetőek el minőségi acél nélkül, mint a finommechanika, az elektronika, a repülőgépipar, az atomtechnika. A Tituban épült nagyüzem termékeit máris hatvan hazai üzem igényli: Galactól Szatmárig, Enyedtől Slatináig, Besztercétől Resicáig. Ezt már Niculescu Alexandru mérnök, a vállalat igazgatója mondja, amint sorra járjuk a részlegeket, hogy közelebbről is megismerjük akohászati elektródát. Gépkocsival vágtunk neki, nem mintha annyira kényelmesek , lennénk csak egy ilyen ipari vállalatnál hatalmasak ám a méretek, félnap rámenne, amíg gyalogosan eljutnánk minden fontosabb munkahelyre. Nem annyira a méretnek, mint inkább a korszerű technológiának tudható be, hogy embert alig látni a néhol futballpályánál is nagyobb csarnokokban. A termelés teljes felfuttatása után se lesz itt több mint ezer-ezerkétszáz dolgozó, beleértve a portásokat és a tűzoltókat is — jegyzi meg az igazgató, akit a tirgovistei ötvözöttacélműből helyeztek ide, ahol tíz évet dolgozott mint vezető szakember. Majd a kalcinálóból tovább menve a prések csarnokába (ahol éppen a legnagyobb, a szinte tömbháznagyságú 4000 tonnás bukaresti — a nehézgépgyárban készült — prést próbálják ki), vendéglátónk elmondja, hogy ez a gyár lényegében minden porcikájában hazai: a tervezéstől kezdve, a kemencék, a szállítógépek, a prések, a csiszolók, minden, hazai mérnökök alkotása. Az építésnél egyik fő szempont volt, hogy mindent itthon kell előállítani hozzá, semmiért ne fizessenek valutát. Elég az, hogy eddig a hazai ipar felhasználta kohászati elektródák igen jelentős részét amúgy is külföldről vásároltuk, nem éppen olcsón. Egy részét mondott, ez azt jelenti, hogy a titui vállalat felépítéséig is gyártottak nálunk kohászati elektródátt ? — Gyártottak, Kolozsvár-Napocán a Carbochimnál és Slatinán. Ám távolról sem olyan mennyiséget, ami a hazai kohászatot kielégítette volna. Azért épült ez a gyár, hogy megszüntessük a behozatalt és elektródimportőrökből exportőrökké váljunk. Tehát a hazai szükséglet kielégítése mellett exportra is szállítsunk termékeinkből. — És szállítanak? — Egyelőre még nem. Majd, ha felfuttatjuk a termelést és lesz fölöslegünk. A végtermék csarnokában látni fogják, hogy a szalagról egyenesen teherautókra, a megrendelők által küldött kocsikra rakjuk az elektródát, olyan nagy az igény a hazai kohászati üzemek részéről. Persze, azt sem halgathatjuk el, hogy a minőségen is van javítanivaló. Fiatal vállalat vagyunk, még nem rázódott jól össze a munkaközösség, sok mindent munka közben kell megtanulni. Szalad velünk a gépkocsi egyik részlegről a másikig, de így futva is lenyűgözőek a méretek, nem csak a csarnokokat járva. Hát persze, nagy acélművekhez nagy elektródgyárak, óriásokhoz még nagyobbak kellenek. A dohogó kemencéket mustrálgatva (a kemencék mérete se olyan, mint amilyenhez nagyanyánk a mesebeli pogácsát vagy cipót sütötte!) eszébe jut az embernek, hogy mi energiára van szükség a négy-öt mázsás, de nem ritkán az ezerkilót is meghaladó, irdatlan elektródok kiégetéséhez, méghozzá 1000 °C fölötti hőmérsékleten. Meg is kérdezzük az igazgatót: hogy állnak az előírt energiamennyiség felhasználásával? A válaszból megtudjuk, hogy ez az egyik olyan termelési mutató, amelyet kezdettől sikerült betartani. Remény van rá, hogy a későbbiekben lennebb szoríthatták a villamosenergia-fogyasztást. Itt egy-két százalék is sokat számítana, hisz nagy energiafogyasztó vállalatról van szó. Mint óriás ceruzabelek sorakoznak a késztermékek osztályán a hengeres elektródok, háromszáz milliméter átmérőstől egészen ötszáz milliméteresig. Először csiszolják felületüket — egyenletesebb az olvadás, ha sima a felület —, majd csavarmenetet vágnak a végükre. A menettel illesztenek össze két elektródot: az egyik a katód, a másik az anód szerepét tölti be acélolvasztáskor az elektromos ívkemencében. Míg a menetvágást figyeljük, a présosztályról átszalad hozzánk Ciprban Alexandru mérnök, fénylő arcáról leolvasni, hogy valami fontos és egyúttal örömteli dolgot akar az igazgatóval közölni. Igen, néhány perccel előbb szedték ki a négyezer tonnás óriásprésből az első 600 milliméter átmérőjű elektródot! Ez azt jelenti, hogy immár a legnagyobb méretű kohászati elektródból is ki fogja tudni elégíteni a hazai igényeket Titu nehézipari üzeme. Persze, még az első darabok is csak nyár végén vagy az ősz elején hagyhatják el a Dimbovita megyei városkát, mert a kohászati elektród gyártása — minden látszat ellenére — hosszú folyamat. A termelési ciklus kereken három hónapig tart — mondja az igazgató elmagyarázva, hogy milyen „érlelési" pihenőket kell beiktatni a technológiai folyamatok közé. Ezek a pihenők lényegében azt célozzák, hogy bizonyos gázok elpárologjanak, kicsapódjanak az anyagból. — A szükséges munkaerő mellett mi más indokolta, hogy éppen itt Titóban és nem máshol építették fel ezt a nagyüzemet? — Először is Tirgoviste közelsége! A tirgovistei acélmű nem csak hazánk, de Európa egyik legnagyobb ötvözött acélt termelő üzeme. Villamos ívfénykemencéihez rengeteg elektród szükséges. Másrészt a jó vasúti összeköttetés is fontos tényező volt a hely kiválasztásában. A vasút, amely jelentős ipart hozott ide, ami most már az elgész országban ismertté teszi ezt a fejlődő kisvárost. Sike Lajos RIPORTÚTON, KETTESBEN TITUS VÉGÁLLOMÁS ipar és urb