Előre, 1988. május (42. évfolyam, 12570-12595. szám)
1988-05-01 / 12570. szám
ELŐRE — 1988. május 1. IV MUNKATETTEINKBEN A HAZAFISÁG tust húz, a művészek jutalma Voicu Gheorghe brigádvezető szavaira, mármint hogy a vállalat bányái közötti szocialista munkaversenyben az elsőségért vívott harcba a horánti iek és a luppaiaiak mellett egy harmadik is beleszólhat, a jelenlévők arcára láthatóan a kétkedés jelei ültek ki. De talán azért, mert mindenki megszokta, hogy a tekintélyes szakember inkább hallgat, mintsem hogy melléfogjon, ha meg szól, akkor kijelentései mögött mindig cáfolhatatlan tett érvek állnak, vagy csak azért, mert nem tudták, hova akar kilyukadni, nem mond ellent neki senki, a többség láthatóan várakozó álláspontra helyezkedik. A folytatás azonban valóságos vihart kelt. — Leurda? ! — csattan fel a kórus. — Az nem lehet! Tavaly még a tervüket sem teljesítették! S a tekintetek a döntőbírónak kiszemelt, az annak kijáró tisztelettel, de nyilvánvalóan valamiféle cáfolatra várva, az igazgató felé fordulnak. Stanciu Ionel azonban, aki jól ismeri őket, hisz Zsil-völgyi bányászcsaládban nőtt fel, tízéves korától — vakációkban — apja brigádjában tolta a csibét, Petrillán végezte a bányászati szaklíceumot, majd a bányászati főiskolára járt, hogy onnan egyenesen Horá?ti re kerüljön gyakorló mérnökként; nem hamarkodja el az ítéletet, hagyja, hadd fáradjanak ki a küzdőfelek, játssza ki mindenki a saját érveit. — Igenis, Leurda! — erősködik tovább Voicu Gheorghe annak az embernek a magabiztosságával, aki maga mögött tudja az igazságot. — Jó közösség az, mindig is az volt. Ami történt, nem rajta múlott. Az új igazgató meg az a borzos, valóságos varázsló. Egyből megfogta a társaságot. Lelket vert belé. Szép szóval, de kemény kézzel is, ha kellett. S azzal, hogy csak azt követelte meg, amire megvoltak a lehetőségek. De sokat követelhetett, mert meg is teremtette a feltételeket. November elején került oda, azóta a bánya minden hónapban teljesíti a tervét, plusz szenet is ad fel. Nem is akármennyit. Tavaly, ha van még egy hónapja, másként zárja az évet, behozza az addig felhalmozott adósságot. Az idénről meg ne is beszéljünk. Máris gyűjtik a pluszokat. .. Nézzétek csak meg a jelentéseket, a számokat! Váll váll mellett haladnak velünk. Fiúk, én azt mondom, tartani kell tőlük. Ki ne ismerné Costica Popescu, Fratilescu Filip meg Diaconescu mestereket, aztán Csíki Jóska bácsit! Ördögük van azoknak — szusszan egyet, körbenéz, aztán a vitát részéről mintegy lezárva, hozzáteszi: — Csak ne legyintsetek. Alig egy éve, hogy ránk is legyintgettek. Pedig nagyjából azok voltunk itt akkor is, mint most. Ciortan Ciortan volt, Voicu meg Voicu. Csak éppen mintha kisebbek lettünk volna, amikor eredményeinkről faggattak. Nem düllesztettük úgy ki a mellünket. Bezzeg most! A közelmúlt felemlítése lakatot tesz a szájakra, s mintha szégyellné is magát egy kicsit a társaság, amely kénytelen meghajolni Voicu Gheorghe szavainak igazsága előtt. S mivel Stanciu lőnél igazgató alig észrevehető bólintással helybenhagyja mesterének véleményét, az utolsó kételkedők is takarodót fújnak. Még zsong a fejemben a horesti-iek lármája, még meg sem emésztettem a hallottakat, máris úton vagyunk Leurda felé, ahol elképzelésem szerint a sportpályák dühödt, csak azért is hangulatának kell uralkodnia, ahol megszégyenített bajvívók megszállottsága kerített hatalmába mindenkit, igazgatót, mestert, brigádvezetőt és vájárt. De mit ad a sors, amikor Brebinaru Mihaillal, a vállalati pártbizottság titkárával bekanyarodunk az épület elé,, hamisítatlan lakodalmi hangulat fogad. Hegedű- és harmonikaszó lengi be a téli dermedtségéből ébredező tájat, csengő női hang remegteti az ablakokat. Nocsak! — pillantok értetlenül kísérőmre. Lagzi? Nyugdíjazás? Születésnap? S éppen ebben a mindenképpen korai órában? Hisz alig ütötte el a delet az óra.— Ó, egyik sem — nyugtat meg nevetve Brebinaru Mihail. — Csak egy kis meglepetés a fiúknak. A szakszervezeti művelődési ház zenekara ugrott ki egy negyedórácskára feledtetni az emberekkel a lent töltött órákat, kedvre deríteni a munkába indulókat. El nem tudja képzelni, milyen jó hatással van a zene, az ének az emberekre! Feloldja az idegfeszültséget. Egy-egy ilyen műsor után mintha jobbak lennének a termelési eredmények. . . A hatalmas teremben furcsa kép fogad. A kezeslábasba bújt emberek szénporos arcát réveteg, ugyanakkor huncut mosoly világítja be, mintha csak azt akarnák mondani: velünk aztán ne incselkedjetek, mert mindjárt táncra perdülünk. De néhány suhancot leszámítva, senki sem olyan fergeteges tapsorkán, amilyent csak a lapátnyi bányásztenyerek tudnak magukból előcsalni. Egy-egy jó volt, hogy volt kiáltás még elhangzik, de újrázás nincs. Vár a család — mozdul a tömeg szénporosabb része a fürdő felé. Vár a munka — tömörülnek csillogó szemmel, egyet-egyet pattintva még, de már elkomolyodva, a tárna bejárata felé a többiek. — Mi merre? — A jelentéstételre. Együtt itt az egész vezérkar — mutat egy harmadik ajtó felé Brebinaru Mihail, amely mögül élénk szóváltás szüremlik ki. — A hangulat aligha lesz oly derűs, mint idekint. Hát, ami azt illeti, derűsnek semmiképpen sem mondható. Ha nem tudnám, hova kopogtattunk be, akár azt is hihetném, hogy éppen A tizenkét dühös ember főpróbáját tartják az egybegyűltek. Igyekszem tehát meghúzni magam, ami, gondolom, kísérőmnek köszönhetően, aki mindennapos vendég itt, félig-meddig sikerül is, így szemrevételezhetem a felajzott társaságot, pár perc múltán aztán, ha nem is értem még pontosan, miről van szó, a főszereplők egyikét-másikát azonosítani tudom. — Háromszáz tonna ezzel odalett! — szól valakihez szemrehányó hangon a „legdühösebb", akiben felismerni vélem a „borzost", azaz az alig fél éve kinevezett igazgatót, Ion Calotescu mérnököt. — Ezt egyelőre nem engedhetjük meg magunknak, tehát be kell hozni. Vajon miért pont ez a váltás marad el megint? Mindenetek megvan. Egy szót sem szólhattok. Ha hiányzik valami, akkor az nem lehet más, mint a munkakedv. Azzal viszont nem szolgálhatok. .. De a hónap végén, ha vékonyabb lesz a boríték, hozzátok küldöm az embereket. Ciubega, nálatok néhány napja mintha jobban mennének a dolgok, csak el ne teljetek magatoktól, mert láttam én már karón varjút. Mi van, Csíki? Akarsz mondani valamit? — Igen. Tengelye tört a vonszoló motorjának. Le kellett állni... — Az baj, de mire vártok? Át kell szerelni. Van mivel? — Van. Már intézkedtem. A szerelők útban vannak. — Akkor rajta. A lemaradást be kell hozni, az ütemet mindenképpen tartani kell. — Mikor nem hoztuk be, igazgató elvtárs? Tűzbe teszem a kezem a fiúkért — Egyéb? Ha nincs, lássunk munkához. Almasan, Csíki, Rancota maradnak, a többinek jó szerencsét. Odalent majd találkozunk. Szép szóval, de kemény kézzel is — jut eszembe Voicu Gheorghe jellemzése Calotescu mérnökről. Ennyi elég lenne ahhoz, hogy felrázzanak egy hitét vesztett közösséget? — de ezt a kérdést már az időközben bemutatott Almasan Gheorghéhoz, a bánya pártalapszervezetének titkárához intézem, aki megszakítás nélkül 21 esztendeje tölti be ezt a tisztséget. — Mindkettőre jócskán szüksége volt a munkaközösségnek — véli a politikai szervező munkában nagy jártasságra szert tett titkár, aki — mint vallja — őszintén állt az új vezetési és munkastílust meghonosító, rendkívül energikus, céljaiban nagyra törő igazgató mellé. — Mert sok múlt és múlik az embereken, de azon is, hogy szót tudsz érteni velük vagy sem, hogy érzik az irántuk, munkájuk iránti törődést, vagy sem. Sokan tet- Gyarmath János (Folytatása az 5. oldalon) A SZÉNCSATA GORJI FRONTJÁN LEÜRMELESZ! A forradalmi építés és szépítés magasztos jeleivel lépten-nyomon találkozni országunkban, szocialista hazánkban. Nincs olyan város, nincs olyan község vagy falu, emberi település, mely ne kapcsolódott volna be, ne élné az urbanizálódás pezsgő mindennapjait, a korszerűsödés, szépülés, egyszóval a megújhodás jótékony változásait. Ám Bucurestire, hazánk fővárosára hatványozottan érvényes mindez. A dicső Nicolae Ceausescu-korszak grandiózus megvalósításainak folyamatában mondhatni a legmagasabb hőfokon élt megújhodásának, valóságos újjászületésének munkásnapjait, szemünk előtt válik elsőrendű európai metropolissá. A szemünk előtt — és a részvételünkkel, építő munkánkkal. Hiszen Bucuresti az ország szíve... k.c . És éppen ezért az új közigazgatási központjában magasodó, állványokkal körülvett épületeken, amelyek valóságos műalkotások, az új városnegyedek, ipari létesítmények vagy főutak építőtelepein a szépteremtő építők között, velük vállvetve ott dolgoznak a haza katonái is, akik építő kötelességüknek és hivatásuknak tesznek eleget. Szorgalmuk és hozzáértésük, fiatalos lendületük és kötelességtudatuk rányomja bélyegét fővárosunk új arculatára. Mindennaposan találkozunk a munkaruhás katonákkal, ám hősi tetteikről és erőfeszítéseikről, valóságos harcukról 20— 50—70 méternyire a föld alatt, a metróvonalak és -szárnyak építkezésein, már kevesebbet tudunk. Pedig ők azok, akik segédkezet adván a geológusoknak, a bányászoknak és geodétáknak, valóra váltják a műépítészek rajztábláin megszülető terveiket. Nevükkel — emblémákként — a fővárosi metró valamennyi szakaszán találkozni: Cringaji— Republica üzemek, Piața Unirii —Berceni, Cringaji—Gara de Nord és végül Piața Unirii— Pipera... Ezer és ezer köbméternyi kőzetet, löszt vagy homokot ástak ki és hoztak a felszínre, hogy a helyükbe betont öntsenek, majd lefektessék a sínpárokat, amelyeken az aradi vagongyár áramvonalas szerelvényei nagy sebességgel száguldóan, rekordidő alatt teszik meg azt a távolságot, amit korábban az autóbuszok, trolik vagy villamosok. Költők és szépírók, újságírók is gyönyörű sorokban örökítették meg ezt a nagyszerű fővárosi létesítményt. A katonák — utászok, vasutasok vagy kőművesek — büszkék arra, hogy munkájukkal hozzájárulhattak e grandiózus műnek a megvalósításához, amelyet naponta száz- és százezrek használnak. A főváros keleti és nyugati, illetőleg északi és déli kerületei közötti távolság jelentősen lerövidült, időben több mint a felére csökkent, s a korábbi állapotok ismeretében ez bizony nagy teljesítménynek számít. Ezen a május elsejei napon is ott találjuk ifjú katonáinkat a főváros nagy építőtelepein. Munkaruhába öltözve dolgoznak. Az egyik alakulat, amely az Unirea 2 metróállomás megépítésében szerzett magának osztatlan érdemeket és, természetesen, munkatapasztalatot a mélyszinti építkezéseknél, az idővel, a percekkel áll harcban, napról napra túlszárnyalván munkanormáját — hol másutt, ha nem a Muncsi-állomáson, a fővárosi metró harmadik vonalának egyik legjelentősebb szakaszán. Az alakulat fiatal vezetője, Vasile Botez hadnagy elégedett a munkálatok ütemével, azzal a móddal, ahogyan a napi grafikonban előírt feladatuknak eleget tesznek az alakulat tagjai. Hadd említsük meg közülük Florea Lazár káplárt, Ion Bardidan és Silviu Pavel őrvezetőket, Constantin Mirza katonát... Valamennyiük nevét fel kéne sorakoztatni, hisz egyformán eleget tesznek kötelességüknek, s a munkálatokat vezető mérnökök és technikusokis fölötte elégedettek a fiatal katonák lelkiismeretességével és fegyelmezettségével, amelyről nap mint nap tanúbizonyságot tesznek a jelkép értékű Muncii-állomás kivitelezésében. Ez az alakulat a mélyszinten dolgozik. Őket segíti a betonkeverő állomáson munkálkodó másik alakulat, melynek vezetője Dan Stoian törzsőrmester. Rajta és a Cristea Carcovei, valamint Vasile Boczoi káplárok vezette csoportok kötelességtudó munkáján múlik, hogy a betonszállítmányok másodpercnyi pontossággal, úgymond az öntéssel szinkronban érkeznek az építőtelepre... Békés építőmunka folyik a fővárosi metró harmadik vonalán. Odaadó, állhatatos munka folyik. Hazaszeretettől átfűtött, hazaszeretetből fakadó munka. A haza zászlaja alatt így szolgálják a hazát fővárosunk katonaépítői. Május elsejét, a munka nemzetközi napját munkájuk eredményeivel köszöntik. Akárcsak a haza minden fia. Constantin Zamfir KATONAÉPTŐK EMBLÉMÁI ----------------------- 3 -------— «■ ■** • r -,.y. *• jp •• ' •.*/* ^ . j - L p ^ MUNKASJELENTÉS A MUNKA ÜNNEPÉN „Nagyszerű megvalósításaink közvetlen eredményei munkásosztályunk, a parasztság, az értelmiség, egész népünk munkájának, népünkének, amely teljes egységben töretlenül megvalósítja a párt és az állam bel- és külpolitikáját, biztosítja a haza szüntelen felemelkedését, a haladás és a civilizáció újabb és újabb csúcsainak meghódítását." NICOLAE CEAUSESCU et: Két évtizedes újságírói pályfutásom ideje alatt gyári csőpostáról nem volt alkalmam s szerencsém hírt adni, most viszont megteszem. A zalaai Armatúra anyag- és termékvizsgáló (tesztelő és minőségi bizonylatot kiállító) laboratóriumát köti össze az öntödével. A távolság nem nagy, vagy háromszáz méter csupán. De ma — s a jövőben még inkább —, amikor minden eredményt a hatékonyságával mérünk, semmi se elhanyagolható ... Az Armatúra öntödéjében szakadatlanul csapolnak. Előbb próbát vesznek, azt a labor elemzi, vissza az öntödébe .. . Nos, a korábbi évek gyakorlatán változtattak a pneumatikus csőpostával; egy szisszentést hajlani csupán, s a próba máris megérkezett a laborba , vagy az öntödébe. A vizsgálati eredményt persze telexszel is továbbítják, de nem ez a lényeg. Talán még a csőposta sem az. Az a lényeg, hogy olyan berendezéseket működtetnek a laborban — nem mellesleg szólván, több millió dollár az értékük —, amelyek 30 másodperc alatt 24 műveletet — vegyelemzést — végeznek el. Tanú vagyok rá, stoppoltam az időt: két perc sem telt bele jó formán, s az öntödéből csőpostán érkezett, még forró, próba — az vett el valamivel több időt, míg lereszeltek valamenynyit belőle, s a reszeléket parányi tégelyben „betáplálták” — máris visszaérkezett az öntödébe. Szemrevételeztem egyébként ott is, hogy mi lesz a sorsa a laborból érkezett küldeménynek: az összetétel jó, mondták a mesterek, akikkel szóbaállítam, Muresan Gheorghe főmester és Lupus Dumitru almérnök, kezdődhet a csapolás. Erre még visszatérek azonban, másvalami foglalkoztat most, amin érdemes eltöprengeni. Nem tudom, hogy az országban még hol található effelé analizátor — a jelentős kohászati üzemekben minden bizonnyal —, s azt sem tudom, máshol üzemeltetnek-e hasonló rendeltetésű csőpostát. Egy dologban azonban bizonyos vagyok: akik a zalaai Armatúrában az ötletet fölvetették (és gyakorlatra váltották), kompetens emberek. Mert szakmai kompetenciáról beszélünk, ugye, és korszerűségről. (Elválaszthatatlanok!) Minden vállalat kidolgozta a maga különprogramját termékkel és termék szerkezete, illetve gyártási technológiáinak a korszerűsítésére. Távol álljon tőlem az általánosítás szándéka, de sok helyt tapasztalom, hogy a korszerűsítési programba „beleférő“, és kétségtelenül termelékeny új berendezéseket a beszerelt teljesítmény vagy hatásfok alatt üzemeltetik. Hogy miért? Talán a zaláai példa válasz erre ... Fit lant, az anyagvizsgáló labor főnökét arról faggatom ugyanis, mi lett volna, ha ezeket a méregdrága külföldi készülékeket üzembe helyezik ugyan, de a megvizsgálandó öntvénnyel, illetve az analízis eredményével továbbra is hagyományosan, „klasszikusan” járnak el, s nem képletesen szólva sétálgatnak a labor s öntöde között. Két perc analízis, tíz perc séta. És naponta ötvenszer vagy százszor, vagy ahányszor csak csapolásra készülnek elő. — Még az is előfordult — mondotta —, hogy az illető meg sem érkezett az öntödébe az eredménnyel... Elkallódott útközben... Persze, ha nem csőpostát, akkor valami mást, mindenképpen hatékonyabb dolgot, kitaláltunk volna! A korszerűsítésben ugyanis nem lehet megállni félúton. Olyan ez, mint amikor felöltözöl gálaruhába, csokornyakkendőt kötsz s mezítláb mész el — nem túlzok! — az operába... Szóvá teszem a laborfőnöknek is a minapi bravúrt. Hogy milyen példásan elegett tettek egy olyan külföldi megrendelésnek, amit másutt egyből viszszautasítottak volna. A véleményére vagyok kíváncsi. — Igen, egy osztrák cég, a Dobias, emlékszem az esetre. De az az érzésem, hogy a kollégáim, akikkel erről beszélt, egy kicsit túllicitálták a dolgot. Hazai piacra vagy külföldre megy a gyártmány, nekünk az teljesen mindegy... — De a szűkre szabott idő! Mégiscsak rendkívüli helyzet volt... — érvelek a gyár nevében. — Nem tudom. Talán jobban mozgósítottuk az erőinket. Különben ez az osztrák cég nem csak gyártmányokat vásárol tőlünk. Különböző teszteléseket végzünk a számára, ő ugyanis másoktól is vásárol, s bennünket kér fel, hogy a szükséges elemzéseket elvégezzük. Kölcsönös bizalom alakult ki közöttünk ... Persze mi itt a laborban nem csak színképelemzést, illetve vegyelemezést végzünk az acél összetételének meghatározására, hanem mechanikai tesztelést is, meg nem romboló anyag- és termékellenőrzést. , Szakadási szilárdság, plaszticitás, ütésellenállás, a rejtett anyagszerkezeti hibák kimutatása az öntés idején, és még sorolhatnám ... A vizsgálati eredmények eljutnak aztán a tervezőkhöz, illetve az öntőkhöz. A korrózió elleni védelem is a mi feladatunk, figyelembe véve, hogy gyártmányainkat különböző agresszivitású közegekben alkalmazzák. Egyrészt tehát a vizsgálati eredményeinktől függően módosulhat a gyártmánytervezés, illetve a gyártási technológia. Másrészt közbelép a megrendelő is — és ezért oly fontos, nélkülözhetetlen a kölcsönös bizalom —, aki pontosan tudja, milyen célokra és hol használja a gyártmányainkat. Legalábbis a külföldi megrendelő megbízottja, aki szinte állandóan itt tartózkodik ... • • • önkéntelen lenne a kérdés, és a hazai megrendelők? Ők is éppúgy érdeklődnek az Armatúra gyártmányai iránt? Nem a keresletre gondolok. Ottjártamkor történt meg, hogy egy próbaüzemelés előtt álló hőerőműtől telefonáltak, azonnal utazzék hozzájuk a vállalat megbízottja mert nem működnek a leszállított éktolózárak. • A minőségellenőrző osztály technikusa, Zay Tibor, a helyszínre érkezvén, nyomban megállapította, hogy nem az Armatúra éktolózárai... — Nyelték a galuskát — mondotta a fiatal technikus. — Főleg, hogy nem is akartak szóba állni velem, miért nem jött mérnök, vagy valaki a vezetőségtől, mondták. Aztán bocsánatot kértek... Különben eléggé gyakori az ilyenszerű riasztó jelzés. Hogy aztán kiderüljön, ha történetesen a mi gyártmányunkról van is szó, hogy hibásan üzemeltetik. Persze, hogy nem működik a nyomáscsökkentő szelep, ha nincs nyomás alatt! Vagy ha nem érik el az előírt paramétereket. Pedig a szabvány, a műszaki leírás ott van előttük. Csak elfelejtenek, vagy restek belenézni... De forduljak ismét a laborfőnökhöz. — Megcsodáltam ezeket a berendezéseket, de nem tudom eldönteni, ki a kompetensebb? Megnyomsz egy gombot, csillogás-villogás, s máris olvasod az eredményt... Ennyiből állna az ember kompetenciája? — A kezelőszemélyzet középfokú végzettséggel rendelkezik, itt készültek fel a gyárban, posztliceális tanfolyamokon, továbbképző kurzusokon vettek s vesznek részt. De énszerintem a kompetenciájukat nem ezek a különben hatalmas teljesítményre képes berendezések, hanem az elért eredmények határozzák meg, amelyek jók és nagyon jók... — Milyen eredményekre gondol? — A gyakorlatiakra. Azokra, melyek szavatolják az anyagminőséget, következésképpen gyártmányaink versenyképességét a hazai és a külföldi piacokon egyaránt. — Amit ön, mint laborfőnök, az aláírásával szentesít — Pontosan. — Mit ér ez az aláírás? — Röviden: szavatolja a gyártmány minőségét. Elfogadtatott. Visszautasított. Középút nincs. Ha elfogadtam, megy tovább ... — De felel érte. — Természetesen. A törvényelőtt is .. . • • • Amikor a laborba váratlanul és hívatlanul bekopogtam. Fiaban nem repesett a boldogságtól. Igaz, épp valami fontos kimutatáson dolgozott, amivel délig el kellett készülnie. Merevségéből akkor engedett csupán, sőt az arca is mosolyra húzódott, amikor engedelmet kértem, hogy azokat a csodás masinákat meg a csőpostát működés közben szemrevételezhessem. Boldogan! — derült fel az arca, s hagyva kimutatást, mindent, máris rohantunk a laborba, majd át az öntödébe. Korábban volt valami tanárás a viselkedésében, hát megkérdeztem: — Tanít is? — Hogyne. A továbbképző és a pofi kvalifikáló tanfolyamokon, programokat készítek, a tematikát... Kémiaszakot végeztem, viszont a tanügy nem Miklós László (Folytatása az 5. oldalon) SZAKMAI HOZZÁÉRTÉS VAGY/ÉS FELELŐSSÉG CSOPOSTÁVAL LAB ÖNTÖDEM KÖZT