Előre, 1989. június (43. évfolyam, 12906-12931. szám)
1989-06-11 / 12915. szám
AZ ESTCSILLAG ÚTJÁRA INDUL únius elején, az Eminescucentenárium évében a bacaui Bacovia Színház ősbemutatóban vitte színre a Porni Luceafărul... (’Az Estcsillag útjára indul...') című színjátékomat egy, a Költőről szóló színpadi trilógia utolsó darabját, amely a valóságos tények és az elképzelt írói világ elemei között egyensúlyozva vetíti ki a kivételes tehetségű alkotó léthelyzetét egy forrongásban, alakulóban lévő társadalomkép viszonyai közepette. Constantin Codrescu, az előadás rendezője vitathatatlan tehetséggel és hozzáértéssel keltette életre az írói szándékot, s állította középpontba a mindörökkön fiatal költőt, a történelmi felelősségét tudatosan vállaló lángészt. Ilyen szempontból, érzésem szerint, a fő szerepeket játszó színészek kiválasztása a legnagyobb körültekintéssel és lélektani ráérzéssel történt, így sikerült hitelesen megjeleníteni a színpadon a román kultúra és civilizáció egy fontos korszakát. Jómagam, aki csak nemrég merészkedtem a színpad lenyűgöző világába lépni, azt szerettem volna, hogy az eminescui eszmék mélyére hatolva, emberi és világi kitárulkozásának lényegét kitágítva sűrű szövésű darabot alkossak, amelyben a fő helyen az eszmék harca, a nézetek összecsapása áll. Ilyen értelemben a rendező remek érzékkel olvasott kimondatlan szándékaimban, s úgy jelenítette meg Eminescut, mint aki utólérhetetlen mestere a nyelvteremtésnek, szenvedélyes híve a nemzeti öntudatosodásnak. Az otthonról hozott történelmi örökségből táplálkozva, nagy alkotónk egy pillanatra se feledkezett meg arról, honnan jön, hová tart, kik a barátai és a rosszakarói. Stelian Préda, a bacaui színház kiemelkedő tagja meggyőzően és őszintén vitte színpadra a költő alakját. Jó érzékkel emelte ki az életút, a tragikus léthelyzet nagy feszültségű momentumait, egyéni értelmezésben jelenítve meg azokat. Ez alkalommal nem csak színészi képessége egész palettáját csillogtatja meg, hanem képes fölemelkedni a „magányos csillag" fenséges magasságáig. Az előadás, a rendezői elképzelések értelmében Mihai Eminescu életének egyes pillanatait eleveníti föl, ama költő sorsát, aki egyetemességében osztozik Puskin és Petőfi, Byron és Schiller nagyságával, s művei révén lépésről lépésre kerülünk közelebb szelleméhez. Az Estcsillag alkotója mellé más írók is felsorakoznak, így például Ion Creanga, a költő hű barátja, aki Florin Gheuca jóvoltából igen csak népszerű figurája az előadásnak, s mintha tökéletesen egyezne azzal a képpel, amit könyvei olvastán mi magunk is alkotunk róla. Gesztusaiban egyszerű, élesen, a közmondások tömörségével fogalmazó férfi, aki szereti az igazságot, ugyanakkor gyűlöli a hazugságot és a becstelenséget. A jókkal gyöngéden, melegszívűen bánik, a rosszakkal szemben könyörtelen. Veronica Miele, a költő múzsája és szerelme, akit Eminescu bécsi diákoskodása idején ismert meg, művészileg átélt, értékes szerepjátszásban kel életre Doina Iacob színésznő személye által. Úgy illik hozzá e szerep, mintha rászabták volna, s erről jut eszembe, hogy nem ártana, ha filmrendezőink többet időznének a vidék színházi központjaiban, ahol számtalan tehetséges fiatalra bukkanhatnak. Mint színpadi szerző, igazán megtisztelve érzem magam az előadást sikerre vivő bacaui színészek — az említettek mellett Livius Rus, Constanta Zmeu, Despina Prisacaru, Gheorghe Doroftei, Dinu Apetri, Mihai Dragoi, Radu Bogdan Gelu és mások — munkáját és igyekezetét látva, úgy teremtették újra a darab gondolatisága sugallta nyugtalan melankóliát és vívódó keresést, ahogyan az írás közben mindvégig bennem lebegett. Jelentős eseménye volt ez az ősbemutató az Eminescu-centenárium évének, s a Bacovia Színház egyértelműen bizonyította előttünk, hogy a kultúra nagyjai iránt csakis művészi komolysággal, elkötelezettséggel, szeretettel érdemes és szabad viszonyulni. George Chirile Szerzői megjegyzések egy ősbemutatóhoz 4 EMINESCU-CENTENÁRIUM „HOGY A KÖLTŐ ÖRÖKKÉ ÉLJEN" Lőrinczi László író éppen műfordításait rendezi sajtó alá, kapóra jött a téma a beszélgetéshez: — Fiatal koromban valósággal bámultam a műfordítókat. Különösen Dsida Jenő és Szemlér Ferenc játszi könynyedsége, eleganciája bűvölt el. Amikor aztán Dsida 1936- ban, tíz évvel első kísérlete után újrafordította Eminescu Glosszáját, írt hozzá egy tanulmányt a műfordítás titkairól, amiben azt fejtegette, hogy a költészet jövője a magyar nyelv vonatkozásában a tiszta rím felé halad, az aszszonánccal ellentétben, amely úgymond eldurvítja a költészetet, a műfordítást. Az új Glossza gyakorlatilag igazolta a költő műfordítói elveit, amelyektől én nagyon megijedtem. Hát még, amikor nem sokra rá megjelent Szabédi László válasza is, amelyben azt bizonyította, hogy az asszonánc Arany János óta mekkora karriert futott be és milyen hihetetlen lehetőségeket rejt a költészet, a műfordítás jövője szempontjából. Ez a vita teljesen összezavart, nem mertem kételkedni a tekintélyekben, s jó ideig, bár a versfordítás jobban érdekelt, prózával foglalkoztam. Csak magamban, titkon tanulgattam tovább a prozódia szabályait, a fordítás műfogásait, amelyekről — döbbenten tapasztaltam — egyetlen műfordító se beszélt szívesen. — Végül is, mikor tört meg a jég a vers irányában? — Amikor Arghezi végérvényesen berobbant az irodalmi köztudatba. Emlékszem, kezdtek megjelenni a folyóiratokban Antepostume felcímű versei, s engem valósággal lenyűgöztek. Hamarosan összehoztam egy kötetet Arghezi, Brecht és Quasimodo versfordításaimból, amelynek visszhangja volt. Aztán közeledett egy Eminescu-évforduló, szoros határidőket szabtak ki, mert ’64-re tervezték a kötetet, a költő halálának hetvenötödik évfordulójára, de így is csak két év múlva készült el. Én úgy fordítottam akkor Eminescut, mint aki az ábécét tanulja, össze is szólalkoztam egy fordítótársammal, aki egy daktilikus verset jambusban fordított. Szép, szép, mondtam neki, csakhogy a jambus nem daktílus. Rám nézett és vállat vont: mit számít az? A mai eszemmel visszagondolva arra a vitára, azt hiszem, mégis neki volt igaza. Az én álláspontom az alakhű fordításeszményben gyökerezett, amely szentségtörésnek tekintette, ha valaki változtatott az eredeti ritmuson vagy rímképleten. Pedig amikor rájöttem, hogy milyen könnyen lehet játszani a formával, s felvázolva az eredeti formahálót, a fordító azt igyekszik megtölteni tartalommal, tulajdonképpen nem tesz egyebet, mint a külsőségek kényszeréhez igazítja a mondanivalót, s ezáltal önkényesen, impresszionisztikusan el is távolodik tőle. — Ez amolyan végső tanulságként hangzik... — Tulajdonképpen a nagy Eminescu-fordítónak és kutatónak, Gáldi Lászlónak adok igazat, aki szerint azt kell fordítani, amit mond a költő. Nem szabad hamisítani sem a ritmus, sem a rím kedvéért! Kezd úgy kinézni a dolog, hogy a műfordítás külön tudománnyá válik. Meg kell szívlelni azt a tanulságot, amit a nyelvtudomány úgy fogalmazott meg, hogy a versnek nincs külön tartalma, amiről a forma lehámozható lenne. A vers csak tartalom, vagyis maga a forma, a nyelv, maga a mondat, maga a szó. Nagyszerű példa erre Tudor Arghezi Cuvinte potrivite kötetcíme. (1927-ből), amely tulajdonképpen azt jelenti, hogy az 'összerakott szavak’. Igaz, sokféleképpen lehet értelmezni, jelenthet öszszeillőt is, de összeilesztettet is, mindenesetre Szemlér Ferenc fordításában illő igék lett belőle, ami szépen hangzik, de hangulatban és tartalomban messze áll az eredetitől. Arghezi tehát, bár nem volt nyelvész, megértette: a nyelvtől, a szótól függ a vers, a szóhalmazt kell hiánytalanul visszaadni. Hogy aztán ennek a fényeit, a zenéjét miként reprodukálom, az egy további kérdés. — Nem tanítják sehol a műfordítás esztétikáját? — Sajnos, nem hogy nem tanítják, de ilyen esztétika nem is igen létezik, legalább is összefüggő és egyértelmű formában. Léteznek ilyen irányú kísérletek, de főként ellentmondó vélemények vannak. Hányszor vitatkoztam erről olasz írókkal is. Az 1984-es római Eminescu-kollokviumon a felszólalók gyönyörű fordításokról beszéltek, holott ezek a nálunk honos fordítói eszmények szerint alig-alig ütnék meg a kezdő amatőr szintet. Ha valaki ilyen szövegekkel jelentkezne, azt mondanánk, menjen haza s tanulja meg előbb a műfordítás ábécéjét, tanulja meg, mi a szonett, s utána majd beszélünk... De az olasz fordítók nem hatódnak meg a formától, szerintük azt kell nézni, mit mondott Eminescu. S ha a fordító eléri azt a hatást, amit a költő, mindegy, hogyan csinálta. — Ezek szerint mindaz, amit nem ennek az eszménynek a szellemében fordítottunk, az enyhén szólva divatjamúlt? — Nem erről van szó, csak a kérdés ellentmondásosságára kívántam rámutatni. Óriási Eminescu fordítóirodalmunk van, mintegy 100 magyar fordítója ismeretes, s érdemes lenne egyszer egy olyan gyűjteményt is összeállítani, amely valamennyi fordítási változatot felölelne. Csakhogy előttünk a harmadik évezred távlata! Az elmúlt száz esztendő alatt jócskán megváltozott a világ, új nemzedékek nőttek fel, s az újabbak kissé másként fogalmaznak és másként gondolkoznak, mint mi, és főként mint a mi elődeink. A '66-ban megjelent kötetből kiindulva lehetne valami igazán újat csinálni. Mert ha mi nem éreznénk ezt kötelességünknek Eminescuval szemben, aki az európai líra egyik forradalmi erővel betört alakja — mert teljesen megújította a román költői nyelvet —, akkor ugyan ki rajtunk kívül? Ennek mindig sajátos fejezetnek kell lennie a romániai magyar irodalomban, annak tennivalóiban, hogy a költő örökké éljen a mindenkori olvasók tudatában. — Ön mivel járult hozzá az Eminescu-életmű átültetéséhez? — Beszélgetésünkre készülődve előkerestem fordításaimat, tizenhárom darab van belőlük. Nagyon szép része az életemnek, amikor ezeket csináltam, előbb a Kacsó-féle kötetbe, majd egy évvel később a Gáldi szerkesztette antológiába, amely az Európa Könyvkiadónál jelent meg. Én főként Eminescu fiatalkori verseit kedvelem. Bizonyos elégtételem, hogy amikor az Európa kötete készült, a Somnoroase pásárele változatai közül a szerkesztő az enyém mellett döntött Dsida Jenő ellenében! Kérdezett: Cseke Gábor A múlt vasárnapi centenáriumi összeállításunkban közölt Lászlóffy Csaba vers szövegébe néhány sajnálatos elírás csúszott; kérjük a szerző s az olvasó szíves elnézését. (A szerk.) Húsz éve is elmúlt, hogy elegáns vászonkötésben, bibliofil kiadásban napvilágot látott nálunk egy nem túl nagy méretű verseskötet, Eminescu költeményei címmel, Kacsó Sándor szerkesztésében. A két évig tartó fordítómunkában neves költőktől alig induló, fiatal ígéretekig részt vett mindenki, aki fordítóként szóba jöhetett akkor Romániában, hogy tető alá hozzák a világ máig legteljesebb Eminescu fordítás-s kötetét! A költő halálának centenáriuma alkalmából rendre fölkerestük a fordítógárda elérhető tagjait... Mihai Eminescu SOK-SOK ÁLMOS KISMADÁRKA... (Somnoroase pasarele) Ó, nyugodj háti Valahol forrás neszel még, míg az erdő csöndje zordon, kerti virág csukja kelyhét — Isten óvjon I Lám, a hattyú vízre szállott, sás tövén hogy megpihenjen — angyal őrizze meg álmod, szép szerelmem ! Bűvös fény szitál az éjre, fönt a hold már járja útját... álom minden, csupa béke — Ó, aludj háti 1883 dec. VAK ÉJI CSENDBEN (Prin nopti tacute) Vak éji csedben, Föld minden éke, a néma berken, hold teljes fénye, szélben, sebesben kék tenger éje — egy hang remeg; csak ő lehet, vad fellegárban, lehetsz te bárhol, hűs holdsugárban, nem rejt a távol — álomba zártan s bennem a mámor rád ismerek, sir és nevet. 1869. Lőrinczi László fordításai Sok-sok álmos kismadárka keresi már fészke odvát, búvik lombok sátorában• (Folytatás a 3. oldalról) különben meg is történt. Aztán még mondanék valamit. Azt, hogy a nemzetgazdasági törekvések nem csak a nagy ipari létesítményekben érvényesülnek, hathatnak, hanem mindenhol, ahol anyagi javakat állítanak elő. A „nagyok” árnyékában vagy sem, de nekünk éppúgy alkalmaznunk kell a gazdaságosságra, a hatékonyságra, a korszerűsítésre, a termékszerkezet bővítésére, az anyagi költségek csökkentésére, a takarékos termelésre és sok egyébre vonatkozó irányelveket, mint bárki másnak, s végeredményben éppen úgy el kell követnünk mindent azért, hogy erőnkhöz mérten minél nagyobb arányban járuljunk hozzá hazánk felvirágoztatásához, akár a neves és hírneves vállalatoknak. A sincraieni-i fafeldolgozó valamikor az ötvenes évek végén szövetkezeti egységként azzal a különben megvalósított szándékkal alakult, hogy magas fokon értékesítse egyrészt a helybeli munkaerőt, másrészt a vidék egyik megbecsült kincsét, a jelenleg Covasna megyében elterülő Kormos erdő trükkjét. A kisipari módszereket a nagyipariak 1960-ban váltották fel, amikor a szövetkezet állami egység rangjára emelkedett. — A Kormos bükkjéből a meghatározott profil szerint — emlékszik vissza Szabó Géza, aki a faipari líceum elvégzését követően éppen akkor került Sinczeienire, hogy két évvel később már az egység élére állítsák — három terméket állítottunk elő, méghozzá igen nagy sorozatokban: hordót, parkettet és ládát. A termelés a keresletnek megfelelően hosszú éveken át felfelé ívelt, eljutott oda, hogy percenként egy hordó gurult ki a szó szoros értelmében a gyár kapuján... Akkoriban a hordó — innen a gyár beceneve — az össztermelés értékének hatvan százalékát képviselte, s úgy nézett ki, hogy hosszú ideig e téren jelentősebb változásnak nem nézünk elébe. Hát tévedtünk. Nem számoltunk két dologgal: azzal, hogy a bükk-utánpótlás megcsappan, s azt sokkal jobb hatásfokkal lehet a bútoriparban értékesíteni, s azzal sem, hogy a vegyipar váratlan konkurensként lép fel, lényegében mindhárom termékünket lekörözi. Hagyományos hordó-, parkett- és ládamegrendelőink sorra pártoltak el tőlünk, vásárolták szívesebben az olcsóbb és könnyebben kezelhető műanyag tartályokat, a linóleum és más műanyag padlóborítókat, ládikákat. De közbeszóltak egyéb, gazdasági meggondolások, igények is. Többek között az, hogy mind jobban előtérbe került a faanyag ésszerűbb hasznosításának, az egységnyi mennyiség magasabb szintű értékesítésének szükségessége is. Az elvégzett számítások alapján hamar kiderült, hogy ugyanabból a bükkből bútorrá feldolgozva kétszer nagyobb értéket lehet előállítani, mint az anyagigényes hordóból ,s háromszor többet, mint ládából... Mindent összevetve, a nemzetgazdasági igényeket is figyelembe véve, magunk is láthattuk, hogy új utakat kell keresnünk, termékszerkezetünkön törvényszerűen változtatnunk kell, ami, ha nem is ment könnyen, de megtörtént. A bükkfa mellett ráálltunk a fenyő feldolgozására is — enyhítve nyersanyag-beszerzési gondjainkon —, ugyanakkor számos új terméket, kisbútort, illetve a bútorgyárakkal együttműködve, bútorrészeket kezdtünk gyártani, így a hordó részaránya az egykori 60 százalékról 12— 14-re esett vissza. A a percenként nem is egy, de azért most is szép számú hordó gurul ki a sincraieni-i dongagyárból, s ha reneszánszáról nem is beszélhetünk, de bizonyos fokú újraértékeléséről igen. Mint megtudtuk, ismét növekvőben iránta a kereslet, mert számos termék veszít minőségéből, ha nem bükkfa-, hanem műanyag hordóban tárolják, így a tejfeldolgozó ipar, az erdei gyümölcsöket begyűjtő és értékesítő központok sorra mondanak le a műanyagról a klasszikus hordók javára, s hasonló jelenségnek lehetünk szemtanúi a zöldséges gyümölcstárolás és -szállítás terén is, ahol az ismert faládikákat ismét előnyben részesítik. Az egykori profilhoz és termékszerkezethez a gyár ennek ellenére sem térhet vissza — szögezi le Pataki Imre, a Harghita megyei Erdőkitermelési és Szállítási Vállalat igazgatója, aki soron kívül, sürgős exportrendelések sorsát jött ki helyben eligazítani. — A tények ugyanis tények maradnak, nem engedhetjük meg magunknak a luxust, hogy egységnyi faanyagból kisebb értéket állítsunk elő, mint amennyit a már bevezetett újabb termékekkel megvalósítunk, de nem szabad az esetleges saját érdekeket sem a nemzetgazdaságiak fölé emelni, azok rovására érvényre juttatni. Közben arra is gondolnunk kell, hogy kisbútoraink szép sikernek örvendenek külföldön, tartós kapcsolatokat alakítottunk ki több nyugat-európai, köztük néhány NSZK-beli céggel, amelyeknek ma már közel harmincféle terméket gyártunk és adunk el. Méghozzá egyre növekvő mennyiségben, sok esetben az esztendő elején megkötött szerződésekben előírt keret felett, amit mi sem bizonyít jobban, mint az, hogy a sierőseinek időarányos exportfeladataiknak mintegy 120 százalékban tettek eddig eleget. S hogy kicsi egy gyár vagy nagy, mégis ugyanazokkal a gondokkal küzd, feladatoknak kell eleget tennie — veszi át a szót Szabó Géza —, jelzi az, hogy gazdasági törekvéseink lényegében azonosak az egész fafeldolgozó iparéval, hogy éppen úgy eleget kell tennünk és eleget is teszünk pártunk főtitkára, Nicolae Ceaușescu elvtárs útmutatásainak és orientációinak, mint bármely bútorgyár, sőt, kombinát, így azon túl, hogy eredménnyel törekszünk fizikai és értéktervünk teljesítésére — zárójelben jegyezzem meg, hogy az előbbi mutatót 4 százalékkal szárnyaltuk túl —, minden lehetőt elkövetünk, hogy a legkisebb deszkadarabot is bedolgozzuk valamibe, s ha végleg nem lehet, akkor átadjuk forgácslemez előállításához. De ezzel kapcsolatosan azt is el kell mondanom, hogy a hőenergia tekintetében függetlenek vagyunk, kazánjainkba csak a gyártás folyamatában keletkező maradékanyagok kerülnek. Itt tehát semmi sem vesz kárba, mindenből értéket csiholunk ki. Ezen túl pedig már azon kell lennünk, hogy — amint arra pártunk szeretett főtitkára, Nicolae Ceausescu elvtárs az RKP Központi Bizottsága áprilisi plénumán, majd a KB Politikai Végrehajtó Bizottsága legutóbbi ülésén elhangzott beszédében is figyelmeztetett — a lehető legnagyobbat. Mert nyilván a mi aránylag kis munkaközösségünk is szép és méltó eredményekkel szeretné, kívánja köszönteni népünk nagy ünnepét, az augusztusi forradalom győzelmének 45. évfordulóját és pártunk XIV. kongreszszusát szavaiból azt hallottam ki, hogy mind ő, mind munkatársai nem azt tartják fontosnak, hol dolgozik az ember, hanem azt, hogy hogyan. Ez adja meg nekik és mindenkinek a rangot. S innen, ebből merítettek és merítenek erőt a szüntelen megújuláshoz, a nemzetgazdasági igényekkel való lépéstartáshoz. S ha a tájat gyökeresen átalakító nagy metamorfózis következtében némileg háttérbe szorultak, abból — akaratuknak köszönhetően is — pillanatra sem maradtak ki. S méltán és változatlanul büszkék arra — rá is szolgáltak! —, hogy Sincraieni-ben az embereket fél hatkor nem a kakas, hanem a gyár dudaszava ébreszti, hívja munkába, szólítja értékteremtő munkatettekre. ÉBRESZTŐ FÉL MIKOR. ELŐRE - 1989. június 11. EPER A LÁDÁBAN (Folytatás a 3. oldalról) szebb a termés... Jó, hogy szólt, mert lelkemre kötötte az asszony, legalább este nyolcra legyek otthon, segítsek neki a szedésben ! - » . Sok a vendég ilyenkor Haimeuban is. Nem csak az itt élők városi rokonsága árasztja el a máskor csöndes községet, de a különböző megyei intézmények és szervezetek munkatársai is előszeretettel választják úticéljuknak. Kótai András néptanácsi alelnök alig tudná összeszámolni, hogy csak e délelőttön hány hivataloos és félhivatalos küldöttség járt náluk. Hiába, a cseresznyénél is ízletesebb földieper nagy vonzerő! A vonat és a gyakoribb autóbuszjárat jóvoltából, ide könnyebben ki lehet ugrani, mint Tursra. Meg közelebb is van a városhoz. Ebben a szezonban 140 hektárról szüreteltek a helybeliek, hatvan hektár a közösé, nyolcvan a tagságé, ami azt jelenti, hogy a háztájiban ma is sokan termesztenek epret, jóllehet a különböző elvándorlások miatt lényegesen kevesebben, mint tíztizenöt esztendeje, amikor itt volt az ország eperközpontja. Az alelnök úgy tíz-tizenkét millióra teszi az évente befolyó eperjövedelem összegét. Mikor arra kérem, nevezzen meg néhány jobb és egyben kitartóbb termelőt, szinte csak asszonyokat említ: Sebesen Teodóra, Fazekas Ilona, Fazekas Mária, Zimbru Ana, Bota Vasile... Hirtelen arra gondolok, hogy a férfiakat biztosan elnyelte a város, ám Kótai András mindjárt megmagyarázza, hogy nem csak erről, illetve nem elsősorban erről van szó, hanem arról, hogy a férfiak nem nagyon szeretik a babramunkát, a sok hajlongást, guggolást, derékegyengetést, ezért (ha lehet) az egész ültetvényt átruházzák az asszonyra. Nyakunkba vesszük az utcákat, benézünk az udvarokba, legtöbb helyen csak a kerítésen át, mert a kapuk zárva, mindenki a mezőn vagy a kertben. Végül Zimbru And néninél kötünk ki. Ötenhaton szorgoskodnak a ház mögötti epresben, a többség nő, köztük a szomszédasszony, Luciu Maria. Mióta világ a világ, a jó emberek, jó szomszédok mindig segítették egymást. — Hát jóanyám, nem arról volt szó, hogy pihenni fog, mert ugye az orvos is megmondta?!... — fakad ki Ana néni lánya, aki hirtelen előkerül, egy küldöttségtől leragadva. — Tudom, Irinkám, persze, hogy tudom, de már mégsem ülhetek bent, amikor szedni kell az epret, amikor minden ledolgozott perc aranyat ér! — egyenesedik fel a kosár mellől Zimbru néni. Majd, amint szíves szóval kínálgatja vendégeit, ismét lányához fordul: — Tudd meg, hogy máris jobban érzem magam és ez a mozgás miatt van! Meg hát ugye, örül az ember, hogy ilyen gyönyörű termés van. Egy szava nem lehet rá az átvevőnek! Ana néniék az egyik legrégibb epertermelők. Még 1955-ben kezdték, s nem hagytak fel vele akkor sem, amikor a szárazság vagy jégverés miatt nehezebb esztendők jöttek, netán csalatkoztak az átvételben, mert ilyesmire is volt példa. Ám a gazda élete mindig a kétség és a bizakodás egyszerre, mert megesik, hogy a derült ég se csupa örömöt hoz számára, miként a várva várt esőből is jóval több hullhat alá. Egyik év viszi a másikat. Tavaly 12—13 ezer lej jött a háztáji eperből, az idén ennél is több jöhetne, ha ... itt megint csak a naponta változ(hat)ó időjárásnál kötünk ki. S egy jégveréshez öt perc is sok lehet. A termőterülettel kapcsolatban az eddigiekben közölt adatok akkor válhatnak érdekesebbé, ha azt is ide írjuk, hogy Satu Mare megyében, ahol most is többet szüretelnek az eperből, mint az ország összes más megyéiben együttvéve, e pillanatban 1355 hektár epres található. Ebből 655 nagyüzemi, 700 hektár pedig háztáji ültetvény. Munkaigényessége miatt különösen érdemes a lakóhelyhez közeli kiskertekben foglalkozni vele, hisz ide az ebédet főző háziasszonyok, a gyermekgondozó anya, sőt a késő délutáni vonattal vagy busszal érkező ingázó családtag is kimehet egy-két órára gyomlálni, kapálni, szalmázni, szedni. A kapott tájékoztatás szerint a felvásárlók 8000 tonna friss gyümölccsel számolnak, amihez 650 ezer rekeszt (kis ládát), 12 ezer fa- és 3 ezer műanyag hordót biztosítottak, a háztájiban használt kosarakat pedig senki nem számolta össze. Ismert helyzeti előnyének köszönhetően Halmeu vasútállomása jelentős exportforgalmat bonyolít le. Nem véletlen, hogy itt kapott székhelyet a községben működő Zöldség- és Gyümölcskomplexum is, melynek fiatal igazgatója, Pop Joan mérnök nem sokat alszik ezekben a napokban, mert a nappal és késő este leszedett epret éjszaka veszik át, szállítják a begyűjtőhöz. Azaz mostantól kezdve—az átvétel meggyorsítása érdekében — a déli órákban is kiküldik a kocsikat a jelentősebb epertermelő körzetekbe. Itt, □ vasútállomáson mínusz két fokra hűtik le a friss gyümölcsöt, így vagonírozzák be. A Pop mérnök vezette vállalat 1600 tonna eper exportját készíti elő ebben az idényben. Reális esély van e feladat teljesítésére, sőt túlszárnyalására. Még akkor is, ha a külföldi megrendelők újabban olyan csomagolást kérnek, ami lehetővé teszi, hogy a befutott árut gépi rakodókkal mozgassák. A megyei IFET segítségével a felvásárló idejében beszerezte a sokládás csomagok elkészítéséhez szükséges eszközöket, s a csomagolás gyorsan megy. Hogy milyen kell hogy legyen külcsínre az exportképes földieper, azt már a termelőknél láthattuk, hisz a válogatást a szedéskor megejtik: ez a gyümölcs nem tűri a sok átrakást, fogdosást. A felvásárlók külön felkészítik a szüretelőket arra, hogy a kis fehér műanyag kosarakba csak egyenletesen piros, szépen fejlett, tiszta eper kerülhet. A kifogástalan minőségért külön prémiumot kapnak a termelők, hogy az a bizonyos anyagi érdekeltség se hiányozzon. — Nem szegi meg a szolgálati titkot, ha elárulja, honnan kapják a legjobb minőségű friss gyümölcsöt? — kérdezzük Pop igazgatót, aki szinte szünet nélkül telefonálgat és közben jegyezget — a szállítást, a kocsielosztást egyeztetve —, amíg beszélgetünk. — Szó sincs ilyesmiről. Innen a közvetlen környékről, Halmeuból, Túriról, Turulungról kapjuk a legjobb minőséget. Ez nem csak azzal függ össze, hogy itt a termelői tapasztalatok is nagyobbak, de azzal is, hogy rövidebb az eper útja, mert ennél a gyümölcsnél a kilométerek is beleszólhatnak abba, hogy milyen állapotban kerül a fogyasztóhoz. Legalábbis addig, amíg meg nem érjük, hogy a hűtőkocsik egyenesen az epres végébe húzzanak. Lám, ezért is tanácsos eperszüretkor inkább a termelő vidékeket felkeresni. De a Szamos és Túr közén főleg azokat a vendégeket látják szívesen, akik a kóstolás mellett a szedésben is segítenek. Turfi lányok az epreskertben Gheorghe lánca felvétele gsinte egész osztályra való bakfis fényképezteti magát a fotográfusnál, valamicskével utánuk érkezem, a sorrendet betartandó várnom kell. Előbb arra gondolok, csoportképet készíttetnek. Mondjuk, most végzik a nyolcadikat, felvételi előtt állnak, ki ide, ki oda készül, megörökítik az iskolavégzés-búcsúzkodás pillanatát. Hanem egyenként állnak a kamera elé, szó sincs tehát csoportképről. Tizennégy éves bakfisok, kisasszonykák bizony, s a személyazonosságihoz készítik a szabványfotográfiát. Persze csoportosan jöttek, mert úgy érdekesebb. És egy kevés szépítkezés sem árt ilyenkor, bár a szabványkép olyan, mint a lutri. Felnőtté válásuk első pillanata előtt állnak. Csoportban jöttek, mert úgy érdekesebb. Megosztható az öröm. Talán júniusban születtek mindahányan, az is lehet. Igen, nemsokára kézhez vehetik első — nagykorúságukat igazoló — személyazonosságiakat. Míg én az utolsóhoz készíttetem, korántsem véletlenül, a szabványfotográfiát... Miklós László A kamera előtt • VASÁRNAP • VASARNAP •