Előre, 1989. június (43. évfolyam, 12906-12931. szám)

1989-06-11 / 12915. szám

­ AZ ESTCSILLAG ÚTJÁRA INDUL­ únius elején, az Eminescu­­centenárium évében a bacaui Bacovia Színház ősbemutatóban vitte színre a Porni Luceafărul... (’Az Estcsil­lag útjára indul...') című szín­játékomat egy, a Költőről szóló színpadi trilógia utolsó darabját, amely a valóságos tények és az elképzelt írói világ elemei között egyensúlyozva vetíti ki a kivéte­les tehetségű alkotó léthelyze­tét egy forrongásban, alakulóban lévő társadalomkép viszonyai kö­zepette. Constantin Codrescu, az elő­adás rendezője vitathatatlan te­hetséggel és hozzáértéssel kel­tette életre az írói szándékot, s állította középpontba a mind­­örökkön fiatal költőt, a történel­mi felelősségét tudatosan vállaló lángészt. Ilyen szempontból, ér­zésem szerint, a fő szerepeket játszó színészek kiválasztása a legnagyobb körültekintéssel és lélektani ráérzéssel történt, így sikerült hitelesen megjeleníteni a színpadon a román kultúra és ci­vilizáció egy fontos korszakát. Jómagam, aki csak nemrég merészkedtem a színpad lenyű­göző világába lépni, azt szeret­tem volna, hogy az eminescui eszmék mélyére hatolva, emberi és világi kitárulkozásának lénye­gét kitágítva sűrű szövésű dara­bot alkossak, amelyben a fő helyen az eszmék harca, a néze­tek összecsapása áll. Ilyen érte­lemben a rendező remek érzék­kel olvasott kimondatlan szándé­kaimban, s úgy jelenítette meg Eminescut, mint aki utólérhetet­­len mestere a nyelvteremtésnek, szenvedélyes híve a nemzeti ön­tudatosodásnak. Az­ otthonról ho­zott történelmi örökségből táp­lálkozva, nagy alkotónk egy pil­lanatra se feledkezett meg arról, honnan jön, hová tart, kik a ba­rátai és a rosszakarói. Stelian Préda, a bacaui szín­ház kiemelkedő tagja meggyő­zően és őszintén vitte színpadra a költő alakját. Jó érzékkel e­­melte ki az életút, a tragikus lét­helyzet nagy feszültségű momen­tumait, egyéni értelmezésben je­lenítve meg azokat. Ez alkalom­mal nem csak színészi képessé­ge egész palettáját csillogtatja meg, hanem képes fölemelkedni a „magányos csillag" fenséges magasságáig. Az előadás, a rendezői elkép­zelések értelmében Mihai Emi­nescu életének egyes pillanatait eleveníti föl, ama költő sorsát, aki egyetemességében osztozik Puskin és Petőfi, Byron és Schil­ler nagyságával, s művei révén lépésről lépésre kerülünk köze­lebb szelleméhez. Az Estcsillag alkotója mellé más írók is felso­rakoznak, így például Ion Crean­­ga, a költő hű barátja, aki Florin Gheuca jóvoltából igen csak népszerű figurája az előadásnak, s mintha tökéletesen egyezne az­zal a képpel, amit könyvei olvas­tán mi magunk is alkotunk róla. Gesztusaiban egyszerű, élesen, a közmondások tömörségével fo­galmazó férfi, aki szereti az igaz­ságot, ugyanakkor gyűlöli a ha­zugságot és a becstelenséget. A jókkal gyöngéden, melegszívűen bánik, a rosszakkal szemben kö­nyörtelen. Veronica Miele, a köl­tő múzsája és szerelme, akit Eminescu bécsi diákoskodása idején ismert meg, művészileg átélt, értékes szerepjátszásban kel életre Doina Iacob színésznő személye által. Úgy illik hozzá e szerep, mintha rászabták volna, s erről jut eszembe, hogy nem ártana, ha filmrendezőink többet időznének a vidék színházi köz­pontjaiban, ahol számtalan te­hetséges fiatalra bukkanhatnak. Mint színpadi szerző, igazán megtisztelve érzem magam az előadást sikerre vivő bacaui szí­nészek — az említettek mellett Livius Rus, Constanta Zmeu, Despina Prisacaru, Gheorghe Doroftei, Dinu Apetri, Mihai Dra­­goi, Radu Bogdan Gelu és má­sok — munkáját és igyekezetét látva, úgy teremtették újra a darab gondolatisága sugallta nyugtalan melankóliát és vívódó keresést, ahogyan az írás köz­ben mindvégig bennem lebegett. Jelentős eseménye volt ez az ősbemutató az Eminescu-cente­­nárium évének, s a Bacovia Szín­ház egyértelműen bizonyította előttünk, hogy a kultúra nagyjai iránt csakis művészi komolyság­gal, elkötelezettséggel, szeretet­tel érdemes és szabad viszonyul­ni. George Chirile Szerzői megjegyzések egy ősbemutatóhoz 4 EMINESCU-CENTENÁRIUM „HOGY A KÖLTŐ ÖRÖKKÉ ÉLJEN" Lőrinczi László író ép­pen műfordításait rende­zi sajtó alá, kapóra jött a téma a beszélgetéshez: — Fiatal koromban való­sággal bámultam a műfordí­tókat. Különösen Dsida Jenő és Szemlér Ferenc játszi köny­­nyedsége, eleganciája bűvölt el. Amikor aztán Dsida 1936- ban, tíz évvel első kísérlete után újrafordította Eminescu Glosszáját, írt hozzá egy ta­nulmányt a műfordítás titkai­ról, amiben azt fejtegette, hogy a költészet jövője a ma­gyar nyelv vonatkozásában a tiszta rím felé halad, az asz­­szonánccal ellentétben, amely úgymond eldurvítja a költé­szetet, a műfordítást. Az új Glossza gyakorlatilag igazol­ta a költő műfordítói elveit, amelyektől én nagyon meg­ijedtem. Hát még, amikor nem sokra rá megjelent Szabédi László válasza is, amelyben azt bizonyította, hogy az asszo­­nánc Arany János óta mek­kora karriert futott be és milyen hihetetlen lehetősége­ket rejt a költészet, a műfor­dítás jövője szempontjából. Ez a vita teljesen összezav­art, nem mertem kételkedni a te­kintélyekben, s jó ideig, bár a versfordítás jobban érde­kelt, prózával foglalkoztam. Csak magamban, titkon tanul­gattam tovább a prozódia sza­bályait, a fordítás műfogásait, amelyekről — döbbenten ta­pasztaltam — egyetlen műfor­dító se beszélt szívesen. — Végül is, mikor tört meg a jég a vers irányá­ban? — Amikor Arghezi végér­vényesen berobbant az irodal­mi köztudatba. Emlékszem, kezdtek megjelenni a folyó­iratokban Antepostume fel­című versei, s engem való­sággal lenyűgöztek. Hamaro­san összehoztam egy kötetet Arghezi, Brecht és Quasimodo versfordításaimból, amelynek visszhangja volt. Aztán köze­ledett egy Eminescu-évfor­­duló, szoros határidőket szab­tak ki, mert ’64-re tervezték a kötetet, a költő halálának hetvenötödik évfordulójára, de így is csak két év múlva készült el. Én úgy fordítottam akkor Eminescut, mint aki az ábécét tanulja, össze is szólalkoztam egy fordítótár­sammal, aki egy daktilikus verset jambusban fordított. Szép, szép, mondtam neki, csakhogy a j­ambus nem dak­­tílus. Rám nézett és vállat vont: mit számít az? A mai eszemmel visszagondolva ar­ra a vitára, azt hiszem, mégis neki volt igaza. Az én állás­pontom az alakhű fordításesz­ményben gyökerezett, amely szentségtörésnek tekintette, ha valaki változtatott az ere­deti ritmuson vagy rímkép­leten. Pedig amikor rájöttem, hogy milyen könnyen lehet játszani a formával, s felvá­zolva az eredeti formahálót, a fordító azt igyekszik meg­tölteni tartalommal, tulaj­donképpen nem tesz egyebet, mint a külsőségek kényszeré­hez igazítja a mondanivalót, s ezáltal önkényesen, imp­­resszionisztikusan el is távo­lodik tőle. — Ez amolyan végső ta­nulságként hangzik... — Tulajdonképpen a nagy Eminescu-fordítónak és ku­tatónak, Gáldi Lászlónak a­­dok igazat, aki szerint azt kell fordítani, amit mond a költő. Nem szabad hamisíta­ni sem a ritmus, sem a rím kedvéért! Kezd úgy kinézni a dolog, hogy a műfordítás kü­lön tudománnyá válik. Meg kell szívlelni azt a tanulságot, amit a nyelvtudomány úgy fogalmazott meg, hogy a versnek nincs külön tartal­ma, amiről a forma lehámoz­ható lenne. A vers csak tar­talom, vagyis maga a forma, a nyelv, maga a mondat, ma­ga a szó. Nagyszerű példa er­re Tudor Arghezi Cuvinte potrivite kötetcíme. (1927-ből), amely tulajdonképpen azt je­lenti, hogy az 'összerakott sza­vak’. Igaz, sokféleképpen le­het értelmezni, jelenthet ösz­­szeillőt is, de összeilesztettet is, mindenesetre Szemlér Fe­renc fordításában illő igék lett belőle, ami szépen hang­zik, de hangulatban és tarta­lomban messze áll az eredeti­től. Arghezi tehát, bár nem volt nyelvész, megértette: a nyelvtől, a szótól függ a vers, a szóhalmazt kell hiánytala­nul visszaadni. Hogy aztán ennek a fényeit, a zenéjét mi­ként reprodukálom, az egy további kérdés. — Nem tanítják sehol a műfordítás esztétikáját? — Sajnos, nem hogy nem tanítják, de ilyen esztétika nem is igen létezik, legalább is összefüggő és egyértelmű formában. Léteznek ilyen irá­nyú kísérletek, de főként el­lentmondó vélemények van­nak. Hányszor vitatkoztam erről olasz írókkal is. Az 1984-es római Eminescu-kol­­lokviumon a felszólalók gyö­nyörű fordításokról beszéltek, holott ezek a nálunk honos fordítói eszmények szerint a­­lig-alig ütnék meg a kezdő amatőr szintet. Ha valaki ilyen szövegekkel jelentkezne, azt mondanánk, menjen haza s tanulja meg előbb a műfor­dítás ábécéjét, tanulja meg, mi a szonett, s utána majd beszélünk... De az olasz fordítók nem hatódnak meg a formától, szerintük azt kell nézni, mit mondott Emines­cu. S ha a fordító eléri azt a hatást, amit a költő, mind­egy, hogyan csinálta. — Ezek szerint mindaz, amit nem ennek az esz­ménynek a szellemében fordítottunk, az enyhén szólva divatjamúlt? — Nem erről van szó, csak a kérdés ellentmondásosságá­ra kívántam rámutatni. Óriá­si Eminescu fordítóirodal­munk van, mintegy 100 ma­gyar fordítója ismeretes, s érdemes lenne egyszer egy o­­lyan gyűjteményt is összeál­lítani, amely valamennyi for­dítási változatot felölelne. Csakhogy előttünk a harma­dik évezred távlata! Az el­múlt száz esztendő alatt jócs­kán megváltozott a világ, új nemzedékek nőttek fel, s az újabbak kissé másként fogal­maznak és másként gondol­koznak, mint mi, és főként mint a mi elődeink. A '66-ban megjelent kötetből kiindulva lehetne valami igazán újat csinálni. Mert ha mi nem é­­reznénk ezt kötelességünk­nek Eminescuval szemben, aki az európai líra egyik forra­dalmi erővel betört alakja — mert teljesen megújította a román költői nyelvet —, ak­kor ugyan ki rajtunk kívül? Ennek mindig sajátos feje­zetnek kell lennie a romániai magyar irodalomban, annak tennivalóiban, hogy a költő örökké éljen a mindenkori ol­vasók tudatában. — Ön mivel járult hoz­zá az Eminescu-életmű át­ültetéséhez? — Beszélgetésünkre készü­lődve előkerestem fordításai­mat, tizenhárom darab van belőlük. Nagyon szép része az életemnek, amikor ezeket csináltam, előbb a Kacsó-féle kötetbe, majd egy évvel ké­sőbb a Gáldi szerkesztette an­tológiába, amely az Európa Könyvkiadónál jelent meg. Én főként Eminescu fiatalko­ri verseit kedvelem. Bizonyos elégtételem, hogy amikor az Európa kötete készült, a Som­­noroase pásárele változatai közül a szerkesztő az enyém mellett döntött Dsida Jenő ellenében! Kérdezett: Cseke Gábor A múlt vasárnapi centená­riumi összeállításunkban kö­zölt Lászlóffy Csaba vers szövegébe néhány sajnálatos elírás csúszott; kérjük a szerző s az olvasó szíves el­nézését. (A szerk.) Húsz éve is elmúlt, hogy elegáns vászonkötés­ben, bibliofil kiadásban napvilágot látott nálunk egy nem túl nagy méretű verseskötet, Eminescu költeményei címmel, Kacsó Sándor szerkeszté­sében. A két évig tartó fordítómunkában neves költőktől alig induló, fiatal ígéretekig részt vett mindenki, aki fordítóként szóba jöhetett akkor Romániában, hogy tető alá hozzák a világ máig legteljesebb Eminescu fordítás-s kötetét! A költő halálának centenáriuma alkalmából rendre föl­kerestük a fordítógárda elérhető tagjait... Mihai Eminescu SOK-SOK ÁLMOS KISMADÁRKA... (Somnoroase pasarele) Ó, nyugodj háti Valahol forrás neszel még, míg az erdő csöndje zordon, kerti virág csukja kelyhét — Isten óvjon I Lám, a hattyú vízre szállott, sás tövén hogy megpihenjen — angyal őrizze meg álmod, szép szerelmem ! Bűvös fény szitál az éjre, fönt a hold már járja útját... álom minden, csupa béke — Ó, aludj háti 1883 dec. VAK ÉJI CSENDBEN (Prin nopti tacute) Vak éji csedben, Föld minden éke, a néma berken, hold teljes fénye, szélben, sebesben kék tenger éje — egy hang remeg; csak ő lehet, vad fellegárban, lehetsz te bárhol, hűs holdsugárban, nem rejt a távol — álomba zártan s bennem a mámor rád ismerek, sir és nevet. 1869. Lőrinczi László fordításai Sok-sok álmos kismadárka keresi már fészke odvát, búvik lombok sátorába­n• (Folytatás a 3. oldalról) különben meg is történt. Aztán még mondanék valamit. Azt, hogy a nemzetgazdasági törekvések nem csak a nagy ipari létesítmé­nyekben érvényesülnek, hathat­nak, hanem mindenhol, ahol a­­nyagi javakat állítanak elő. A „nagyok” árnyékában vagy sem, de nekünk éppúgy alkalmaznunk kell a gazdaságosságra, a ha­tékonyságra, a korszerűsítésre, a termékszerkezet bővítésére, az anyagi költségek csökkentésére, a takarékos termelésre és sok egyébre vonatkozó irányelve­ket, mint bárki másnak, s vég­eredményben éppen úgy el kell követnünk mindent azért, hogy erőnkhöz mérten minél nagyobb arányban járuljunk hozzá ha­zánk felvirágoztatásához, akár a neves és hírneves vállalatok­nak. A­ sincraieni-i fa­­feldolgozó va­lamikor az ötvenes évek végén szövetkezeti egységként azzal a különben megvalósított szándék­kal alakult, hogy magas fokon értékesítse egyrészt a helybeli munkaerőt, másrészt a vidék e­­gyik megbecsült kincsét, a je­lenleg Covasna megyében elte­rülő Kormos erdő trükkjét. A kisipari módszereket a nagy­ipariak 1960-ban váltották fel, amikor a szövetkezet állami egység rangjára emelkedett. — A Kormos bükkjéből a meghatározott profil szerint — emlékszik vissza Szabó Géza, aki a faipari líceum elvégzését kö­vetően éppen akkor került Sin­­czeieni­re, hogy két évvel ké­sőbb már az egység élére állít­sák — három terméket állítot­tunk elő, méghozzá igen nagy so­rozatokban: hordót, parkettet és ládát. A termelés a keresletnek megfelelően hosszú éveken át felfelé ívelt, eljutott oda, hogy percenként egy hordó gurult ki a szó szoros értelmében a gyár kapuján... Akkoriban a hordó — innen a gyár beceneve — az össztermelés értékének hatvan százalékát képviselte, s úgy né­zett ki, hogy hosszú ideig e té­ren jelentősebb változásnak nem nézünk elébe. Hát tévedtünk. Nem számoltunk két dologgal: azzal, hogy a bükk-utánpótlás megcsappan, s azt sokkal jobb hatásfokkal lehet a bútoripar­ban értékesíteni, s azzal sem, hogy a vegyipar váratlan kon­kurensként lép fel, lényegében mindhárom termékünket lekörö­zi. Hagyományos hordó-, par­kett- és ládamegrendelőink sor­ra pártoltak el tőlünk, vásárol­ták szívesebben az olcsóbb és könnyebben kezelhető műanyag tartályokat, a linóleum és más műanyag padlóborítókat, ládi­­kákat. De közbeszóltak egyéb, gazdasági meggondolások, igé­nyek is. Többek között az, hogy mind jobban előtérbe került a faanyag ésszerűbb hasznosításá­nak, az egységnyi mennyiség magasabb szintű értékesítésének szükségessége is. Az elvégzett számítások alapján hamar ki­derült, hogy ugyanabból a bükk­­ből bútorrá feldolgozva kétszer nagyobb értéket lehet előállíta­ni, mint az anyagigényes hordó­ból ,s háromszor többet, mint ládából... Mindent összevetve, a nemzetgazdasági igényeket is figyelembe véve, magunk is lát­hattuk, hogy új utakat kell ke­resnünk, termékszerkezetünkön törvényszerűen változtatnunk kell, ami, ha nem is ment könnyen, de megtörtént. A bükkfa mellett ráálltunk a fenyő feldolgozására is — enyhítve nyersanyag-beszer­zési gondjainkon —, ugyanakkor számos új terméket, kisbútort, illetve a bútorgyárakkal együtt­működve, bútorrészeket kezdtünk gyártani, így a hordó részaránya az egykori 60 százalékról 12— 14-re esett vissza. A a percenként­­ nem is egy, de azért most is szép számú hordó gurul ki a sincraieni-i­­ donga­gyárból, s ha reneszánszáról nem is beszélhetünk, de bizonyos fokú újraértékeléséről igen. Mint megtudtuk, ismét növekvőben iránta a kereslet, mert számos termék veszít minőségéből, ha nem bükkfa-, hanem műanyag hordóban tárolják, így a tejfel­­dolgozó ipar, az erdei gyümöl­csöket begyűjtő és értékesítő központok sorra mondanak le a műanyagról a klasszikus hordók javára, s hasonló jelenségnek lehetünk szemtanúi a zöldség­es gyümölcstárolás és -szállítás terén is, ahol az ismert faládi­kákat ismét előnyben részesítik.­­ Az egykori profilhoz és termékszerkezethez a gyár en­nek ellenére sem térhet vissza — szögezi le Pataki Imre, a Har­­ghita megyei Erdőkitermelési és Szállítási Vállalat igazgatója, aki soron kívül, sürgős export­­rendelések sorsát jött ki helyben eligazítani. — A tények ugyanis tények maradnak, nem enged­hetjük meg magunknak a luxust, hogy egységnyi faanyagból ki­sebb értéket állítsunk elő, mint amennyit a már bevezetett ú­­jabb termékekkel megvalósítunk, de nem szabad az esetleges sa­ját érdekeket sem a nemzetgaz­daságiak fölé emelni, azok ro­vására érvényre juttatni. Köz­ben arra is gondolnunk kell, hogy kisbútoraink szép sikernek örvendenek külföldön, tartós kapcsolatokat alakítottunk ki több nyugat-európai, köztük né­hány NSZK-beli céggel, ame­lyeknek ma már közel harminc­féle terméket gyártunk és adunk el. Méghozzá egyre növekvő mennyiségben, sok esetben az esztendő elején megkötött szer­ződésekben előírt keret felett, amit mi sem bizonyít jobban­, mint az, hogy a si­erősein­ek időarányos exportfeladataiknak mintegy 120 százalékban tettek eddig eleget.­­ S hogy kicsi egy gyár vagy nagy, mégis ugyanazokkal a gondokkal küzd, feladatoknak kell eleget tennie — veszi át a szót Szabó Géza —, jelzi az, hogy gazdasági törekvéseink lényegében azonosak az egész fafeldolgozó iparéval, hogy ép­pen úgy eleget kell tennünk és eleget is teszünk pártunk főtitká­ra, Nicolae Ceaușescu elvtárs útmutatásainak és orientációi­nak, mint bármely bútorgyár, sőt, kombinát, így azon túl, hogy eredménnyel törekszünk fizikai és értéktervünk teljesítésére — zárójelben jegyezzem meg, hogy az előbbi mutatót 4 százalékkal szárnyaltuk túl —, minden lehe­tőt elkövetünk, hogy a legkisebb deszkadarabot is bedolgozzuk valamibe, s ha végleg nem le­het, akkor átadjuk forgácslemez előállításához. De ezzel kapcso­latosan azt is el kell mondanom, hogy a hőenergia tekintetében függetlenek vagyunk, kazánja­inkba csak a gyártás folyama­tában keletkező maradékanya­gok kerülnek. Itt tehát semmi sem vesz kárba, mindenből ér­téket csiholunk ki. Ezen túl pe­dig már azon kell lennünk, hogy — amint arra pártunk szeretett főtitkára, Nicolae Ceausescu elvtárs az RKP Központi Bizott­sága áprilisi plénumán, majd a KB Politikai Végrehajtó Bizott­sága legutóbbi ülésén elhang­zott beszédében is figyelmezte­tett — a lehető legnagyobbat. Mert nyilván a mi aránylag kis munkaközösségünk is szép és méltó eredményekkel szeretné, kívánja köszönteni népünk nagy ünnepét, az augusztusi forra­dalom győzelmének 45. évfordu­lóját és pártunk XIV. kongresz­­szusát s­zavaiból azt hallottam ki, hogy mind ő, mind munkatársai nem azt tartják fontosnak, hol dol­gozik az ember, hanem azt, hogy hogyan. Ez adja meg nekik és mindenkinek a rangot. S innen, ebből merítettek és merítenek erőt a szüntelen megújuláshoz, a nemzetgazdasági igényekkel való lépéstartáshoz. S ha a tá­jat gyökeresen átalakító nagy metamorfózis következtében né­mileg háttérbe szorultak, abból — akaratuknak köszönhetően is — pillanatra sem maradtak ki. S méltán és változatlanul büszkék arra — rá is szolgáltak! —, hogy Sincraieni-ben az em­bereket fél hatkor nem a kakas, hanem a gyár dudaszava éb­reszti, hívja munkába, szólítja értékteremtő munkatettekre. ÉBRESZTŐ FÉL MIKOR.­ ELŐRE - 1989. június 11. EPER A LÁDÁBAN (Folytatás a 3. oldalról) szebb a termés... Jó, hogy szólt, mert lelkemre kötötte az asszony, legalább este nyolcra legyek otthon, segítsek neki a szedésben ! - » . Sok a vendég ilyenkor Hai­­meuban is. Nem csak az itt élők városi rokonsága árasztja el a máskor csöndes községet, de a különböző megyei intézmények és szervezetek munkatársai is előszeretettel választják úticél­juknak. Kótai András néptanácsi alelnök alig tudná összeszámol­ni, hogy csak e délelőttön hány hivataloos és félhivatalos kül­döttség járt náluk. Hiába, a cse­resznyénél is ízletesebb földieper nagy vonzerő! A vonat és a gya­koribb autóbuszjárat jóvoltából, ide könnyebben ki lehet ugrani, mint Tursra. Meg közelebb is van a városhoz. Ebben a szezonban 140 hek­tárról szüreteltek a helybeliek­, hatvan hektár a közösé, nyolcvan a tagságé, ami azt jelenti, hogy a háztájiban ma is sokan ter­mesztenek epret, jóllehet a kü­lönböző elvándorlások miatt lé­nyegesen kevesebben, mint tíz­tizenöt esztendeje, amikor itt volt az ország eperközpontja. Az al­elnök úgy tíz-tizenkét millióra te­szi az évente befolyó eperjövede­lem összegét. Mikor arra kérem, nevezzen meg néhány jobb és egyben kitartóbb termelőt, szinte csak asszonyokat említ: Sebes­en Teodóra, Fazekas Ilona, Fa­zekas Mária, Zimbru Ana, Bota Vasile... Hirtelen arra gondo­lok, hogy a férfiakat biztosan el­nyelte a város, ám Kótai András mindjárt megmagyarázza, hogy nem csak erről, illetve nem első­sorban erről van szó, hanem ar­ról, hogy a férfiak nem nagyon szeretik a babramunkát, a sok hajlongást, guggolást, derék­­egyengetést, ezért (ha lehet) az egész ültetvényt átruházzák az asszonyra. Nyakunkba vesszük az utcákat, benézünk az udvarokba, legtöbb helyen csak a kerítésen át, mert a kapuk zárva, mindenki a me­zőn vagy a kertben. Végül Zimb­ru And néninél kötünk ki. Öten­­haton szorgoskodnak a ház mö­götti epresben, a többség nő, köztük a szomszédasszony, Luciu Maria. Mióta világ a világ, a jó emberek, jó szomszédok mindig segítették egymást. — Hát jóanyám, nem arról volt szó, hogy pihenni fog, mert ugye az orvos is megmondta?!... — fakad ki Ana néni lánya, aki hirtelen előkerül, egy küldöttség­től leragadva. — Tudom, Irinkám, persze, hogy tudom, de már mégsem ül­hetek bent, amikor szedni kell az epret, amikor minden ledolgozott perc aranyat ér! — egyenese­dik fel a kosár mellől Zimbru né­ni. Majd, amint szíves szóval kí­­nálgatja vendégeit, ismét lányá­hoz fordul: — Tudd meg, hogy máris jobban érzem magam és ez a mozgás miatt van! Meg hát ugye, örül az ember, hogy ilyen gyönyörű termés van. Egy szava nem lehet rá az átvevőnek! Ana néniék az egyik legrégibb epertermelők. Még 1955-ben kezdték, s nem hagytak fel vele akkor sem, amikor a szárazság vagy jégverés miatt nehezebb esztendők jöttek, netán csalat­koztak az átvételben, mert ilyes­mire is volt példa. Ám a gazda élete mindig a kétség és a biza­kodás egyszerre, mert megesik, hogy a derült ég se csupa örö­möt hoz számára, miként a várva várt esőből is jóval több hullhat alá. Egyik év viszi a másikat. Tavaly 12—13 ezer lej jött a ház­táji eperből­­, az idén ennél is több jöhetne, ha ... itt megint csak a naponta változ(hat)ó idő­járásnál kötünk ki. S egy jégve­réshez öt perc is sok lehet. A termőterülettel kapcsolatban az eddigiekben közölt adatok akkor válhatnak érdekesebbé, ha azt is ide írjuk, hogy Satu Mare megyében, ahol most is többet szüretelnek az eperből, mint az ország összes más megyéiben e­gyüttvéve, e pillanatban 1355 hektár epres található. Ebből 655 nagyüzemi, 700 hektár pedig háztáji ültetvény. Munkaigényes­sége miatt különösen érdemes a lakóhelyhez közeli kiskertekben foglalkozni vele, hisz ide az ebé­det főző háziasszonyok, a gyer­mekgondozó anya, sőt a késő délutáni vonattal vagy busszal érkező ingázó családtag is ki­mehet egy-két órára gyomlálni, kapálni, szalmázni, szedni. A ka­pott tájékoztatás szerint a felvá­sárlók 8000 tonna friss gyü­mölccsel számolnak, amihez 650 ezer rekeszt (kis ládát), 12 ezer fa- és 3 ezer műanyag hordót biz­tosítottak­­, a háztájiban hasz­nált kosarakat pedig senki nem számolta össze. Ismert helyzeti előnyének kö­szönhetően Halmeu vasútállomá­sa jelentős export­forgalmat bo­nyolít le. Nem véletlen, hogy itt kapott székhelyet a községben működő Zöldség- és Gyümölcs­­komplexum is, melynek fiatal igazgatója, Pop Joan mérnök nem sokat alszik ezekben a na­pokban, mert a nappal és késő este leszedett epret éjszaka ve­szik át, szállítják a begyűjtőhöz. Azaz mostantól kezdve­—az át­vétel meggyorsítása érdekében — a déli órákban is kiküldik a kocsikat a jelentősebb eperter­melő körzetekbe. Itt, □ vasútállo­máson mínusz két fokra hűtik le a friss gyümölcsöt, így vagoní­­rozzák be. A Pop mérnök vezette vállalat 1600 tonna eper export­ját készíti elő ebben az idény­ben. Reális esély van e feladat teljesítésére, sőt túlszárnyalásá­ra. Még akkor is, ha a külföldi megrendelők újabban olyan cso­magolást kérnek, ami lehetővé teszi, hogy a befutott árut gépi rakodókkal mozgassák. A megyei IFET segítségével a felvásárló idejében beszerezte a sokládás csomagok elkészítéséhez szüksé­ges eszközöket, s a csomagolás gyorsan megy. Hogy milyen kell hogy legyen külcsínre az exportképes földi­­eper, azt már a termelőknél lát­hattuk, hisz a válogatást a sze­déskor megejtik: ez a gyümölcs nem tűri a sok átrakást, fogdo­­sást. A felvásárlók külön felkészí­tik a szüretelőket arra, hogy a kis fehér műanyag kosarakba csak egyenletesen piros, szépen fejlett, tiszta eper kerülhet. A ki­fogástalan minőségért külön pré­miumot kapnak a termelők, hogy az a bizonyos anyagi érdekelt­ség se hiányozzon. — Nem szegi meg a szolgálati titkot, ha elárulja, honnan kap­ják a legjobb minőségű friss gyümölcsöt? — kérdezzük Pop igazgatót, aki szinte szünet nél­kül telefonálgat és közben je­­gyezget — a szállítást, a kocsi­elosztást egyeztetve —, amíg be­szélgetünk. — Szó sincs ilyesmiről. Innen a közvetlen környékről, Halmeu­­ból, Túriról, Turulungról kapjuk a legjobb minőséget. Ez nem csak azzal függ össze, hogy itt a termelői tapasztalatok is nagyob­bak, de azzal is, hogy rövidebb az eper útja, mert ennél a gyü­mölcsnél a kilométerek is bele­szólhatnak abba, hogy milyen ál­lapotban kerül a fogyasztóhoz. Legalábbis addig, amíg meg nem érjük, hogy a hűtőkocsik e­­gyenesen az epres végébe húz­zanak. Lám, ezért is tanácsos eperszü­retkor inkább a termelő vidéke­ket felkeresni. De a Szamos és Túr közén főleg azokat a vendé­geket látják szívesen, akik a kós­tolás mellett a szedésben is se­gítenek. Turfi lányok az epreskertben Gheorghe lánca felvétele gs­inte egész osztályra va­ló bakfis fényképezteti magát a fotográfusnál, vala­micskével utánuk érkezem,­­ a sorrendet betartandó vár­nom kell. Előbb arra gondolok, cso­portképet készíttetnek. Mond­juk, most végzik a nyolcadi­kat, felvételi előtt állnak, ki ide, ki oda készül, megörökítik az iskolavégzés-búcsúzkodás pillanatát. Hanem egyenként állnak a kamera elé, szó sincs tehát csoportképről. Tizennégy éves bakfisok, kisasszonykák bi­zony, s a személyazonossági­hoz készítik a szabványfotog­ráfiát. Persze csoportosan jöttek, mert úgy érdekesebb. És egy kevés szépítkezés sem árt ilyenkor, bár a szabvány­kép olyan, mint a lutri. Felnőtté válásuk első pilla­nata előtt állnak. Csoportban jöttek, mert úgy érdekesebb. Megosztható az öröm. Talán júniusban születtek mindahányan, az is lehet. Igen, nemsokára kézhez ve­hetik első — nagykorúságukat igazoló — személyazonosságia­kat. Míg én az utolsóhoz készít­tetem, korántsem véletlenül, a szabványfotográfiát... Miklós László A kamera előtt • VASÁRNAP • VASAR­NAP •

Next