Romániai Magyar Szó, 1990. július (2. évfolyam, 159-184. szám)

1990-07-01 / 159. szám

ROMÁNIAI ORSZÁGOS DEMOKRATIKUS NAPILAP — BUKAREST Hamis tudat kisded anatómiája A valóság — s benne a történelmi múlt,­­ mint megszenvedett tapasztalat — torz, fele­más visszatükrözése hamis tudatot szül. A félhomályban vagy sötétben rögzített kép elő­hívó legfennebb elmosódott körvonalakat mutat, ha nincs nálunk vaku, ha nem fürdik reflektorfényben a táj és az arc, az idő ki­hasított szelete. Ezért aztán találgatások, „mesés ráfogások" kellenek láthatóvá tételé­hez. Az anderseni király ,,új ruhájának" köz­­megegyezése. Ez a mítoszok kialakulásának és kialakítá­­sának vázlatos menetrendje. A mítoszoké, melyek nem engedelmesked­nek többé a józan észnek, ha jól rögzülnek a fejekben és a lelkekben. Nem engednek el, mert saját törvényeket növesztenek, csap­dába zárnak, minden élesebb mozdulatra (v. ö. eretnekség, lázadás, a hagyományok felrúgása) farkasfogakkal vágnak húsunkba. Meg lehet tanulni a mítoszokkal együttélni — ezért vannak a kuruzslók vezette iskolák, a javasasszonyok igazgatta babonaterjesztő egyesületek és társaságok, a táltosok irányí­tásával működő jósdák és egyetemek — mi­ként megtanulhat az ember együttélni a hi­deggel és a hazugsággal, piszokkal és bűz­zel, miként ezrek bírják a rossz házasságot,­ a lelki nyomort és szellemi rabságot, az erek­ben vándorló alattomos srapnelszilánkot. És a megszokásból százados erényt illik farag­ni, mert vannak e művészeti ágnak avatott szakemberei. A hamis társadalmakban a mítosz törvé­nyei szerint élni, az egyedül üdvözítő és meg­engedett magatartásforma. A hamis tudatot vagy mitikus életérzést, világszemléletet le­küzdeni ezért annyit jelent, mint egy életfor­mát széttörni. Ki formát bont, felszabadít, nem járhat el kíméletesen. A szabadság tágas és természetes világában (bár nézőpont kér­dése, ki mit érez természetesnek) az efféle lélek (csoport, elit) elveszettnek érzi magát, bukdácsol-botorkál, mindenkit irigyel és el­lenségnek tart, aki soha nem élt hozzá ha­sonlóan, mert a szabadság már őseink is él­tető közege volt, ellenségének tartja azt, aki korábban szabadult a csapdából, s most e­­lőbbre tart mítoszok nélkül is, aki figyelmez­­teti őt­, a beteget,­ hogy testében hordozza a kórt, noha kívülről épnek és egészségesnek-­ tetszik. Ne szabadítsd meg túlságosan váratlanul a lelkeket a mítosz terhétől, ui. hasonlatossá válik a sekély partmenti vizekbe sodort mély­tengeri­ halakhoz: milliónyi darabra robban szét. . Első hallásra ez a jótanács humanista a­­ranyszabálynak látszik, de ha sokáig elodá­zod a mítoszrombolást, ha nem veszed ma­gadra a szabadítok mindenkori ódiumát, a mítoszok burjánzása téged is befonhat húse­vő indáival, megfojt, lehúz magához. A ha­mis tudattal nem lehet dialogizálni; kompro­misszumkészsége egyenlő a nullával, varázs­igéi az igazságot és a toleranciát taszítják. Más útjai vannak, minden időben változó stratégiával. A demokrácia a megingatott bizonyosság. Mert a diktatúra feszes rendjében a mítosz­­sziták és -fogyasztók biztonságban vannak: az államraison érdeke, hogy a legendák és a hamis tudat pótolja-kiszorítsa a valóságot minden szinten, még­­az emberek közötti ba­ráti kapcsolatokból is; a homogenizált em­bertípusnak nem voltak vágyai, csak szocialis­­ta kapcsolatai, kiszámítható mutációk körén belül élt, ismerte a szolgáltatások és viszont­szolgáltatások csereértékét, ki kinek a kicso­dája, lekötelezettségek után vadászott és ott­honosan mozgott a kiszabott, szavatolt lehe­tőségek szűk (szabadságnak titulált) játék­terének szigorában. _ Biztonságérzetet adott neki az a tudat, hogy torzul látni és visszatükrözni politikai, állampolgári erény és kötelesség, előrejutá­si dobbantó, s ha olykor kudarc érte, nem a a felelős, dehogy, az állapotok üzemzavará­ért másokat terhel a bűn: nagyhatalmakat, külföldieket, másajkúakat, a földrajzi helyze­tet, az aszályt, a fagyot, a jégverést, a nem­zetközi pénzvilágot és a horgasorrú plutokra­tát, isteneket, írástudókat. Saját tehetetlen­­ségének, kisszerűségének gondolata fel sem merült benne, félelmeit fantomokra vetítette ki, hiszen ő volt az újságok hasábjain a nemzetalkotás koronája, a legdaliásabb sportoló, a legtehetségesebb és a legszor­galmasabb, ezt mondták neki, meg azt, hogy jó és szelíd, s miért ne hitte volna el, ha ön­körén belül mozgott. S ha olykor mozgott is, midőn sorban rostokolt kenyérért, e fölséges éteknek nevében megtiltotta neked, hogy más igéket szólj, mig e kenyeret (jegyre) pusztí­tod. A torz tudaton nem segít a tények és tet­tek tudomásulvétele. Emezeket és amazokat a hatalomnak tetsző rendbe kell szedni, csak azután bocsátható a kiskorú fogyasztó (u­­gyanaz, akit első osztályú állampolgárként jegyez be másik kezével) rendelkezésére. A valóság minden adata, mely ellenünk, éltető mítoszunk ellen fordítható — mellőzendő. Mi­nél több ballaszt-valóságtól szabadulunk meg, mondja ugyanaz a fölöttes ÉN, annál inkább erősödik a rend­szer). S egy torz logikai sor­ban a hiányzó téglákat, lépcsőket, átmenete­ket — vályoggal, rögtönzött pallóval, gyat­rán álcázott szakadékkal kell behelyettesíte­ni. Az ellenőrzés ténye kizárva, így épült fel az az ideológia, melyre aztán nemzettudatot lehet ráhelyezni, civilizációs szinteket és műveltségi szokásokat. Hozzá­idomítható a vérmérséklethez és a hagyo­mányokhoz, hogy mondani lehessen: „nálunk a ... izmust a nemzeti sajátosságok figye­lembevételével építi a dolgozó nép”. Ahol nem történik meg hosszú és fájdal­mas műtét révén a múlttudat megtisztítása a mítoszoktól, ahol a légvárakat és legendáriu­mokat nem utalják vissza a fikciók birodal­mába, ott a hamis tudat szörnyeket szül és tartós erkölcsi válságot eredményez. Ahol összetévesztik az önbírálatot és az őszinte önvizsgálatot a köldöknézéssel, ahol a rosszul megválasztott utat egyedül járható­nak hozsannázzák, ott mindig lesznek bűn­bakok, mindig mások, csakis mások, s össz­­nemzeti szinten játszók a „Komámasszonyt ki máma az ellenség?" elnevezésű roppant el­més társasjátékot. Ahol a mítoszteremtő kedv és -akarat egy­szeresen elveszti táptalaját (megváltoznak a mikro- és makroklimatikus viszonyok, az erő­egyensúly, felborul a gazda nyújtotta húzd­­meg-ereszd­ meg váltógazdálkodás, kinyitnak egy szelepet és a készülékben uralkodó túl­nyomás vészesen csökkenni kezd, nem asszi­milálható nyomelemek elszaporodását jelszik a mérőműszerek), ott kapkodás lesz úrrá, gyűlöltség, fejvesztett mentés, megjelenik a fundamentalizmus a felszínen és elhatalma­sodik a bizonytalanság. Szétmálik a minden eszközzel propagált elsőbbség-felsőbbségtu­­dat alapja, kiürülnek a jól ismert szólamok, értéküket vesztik a kapcsolatok és partneri viszonyok. Olyan ez, mintha egy új város lakói, akik szentül meg voltak győződve mindig, hogy ember nem taposta tájra építették palotái­kat, egy napon arra ébrednek, hogy a város központjában a régészek többezer éves kul­túrát tártak fel: vízvezetékeket, cseréphadse­reget, kövezett utakat és késes fürdőket, tá­gas fórumot és nagyszerű iskolákat, lakott könyvesházakat. Két lehetséges reakció küzd ezentúl a városlakók szívében és tudatában: vagy mindent azonnal vissza kell temetni, jól ledöngölni utána a földet, hogy ne kelljen kerülgetni a főtéren tátongó gödröket, vagy meg kell tekinteni naponta a kutatóárkokat, meg kell ismerkedni a másik várossal, azok­kal a régi emberekkel, akik valamilyen cso­da folytán még mindig élnek a föld alatt, bár semmiféle említés róluk ezidáig nem történt. Be kellene foglalni őket szavaikba és gondolataik közé, el kéne viselni, a tuda­tot, hogy itt vannak. Arra persze még korai lenne gondolni, hogy egyszer büszkélkedni is lehetne a világ előtt a szakszerűen helyre­állított egykori településsel. SEBESTYÉN MIHÁLY Álom-észak, álom-dél Megint ácsolnak egy ládát, mondom lepil­lantva a harmadik emeletről. Ebben a lá­dában, amely történetesen olyan, mintha majd egy zongorát süllyesztenének bele, az egyik szomszéd menekíti ki motyóját. A menekítés most törvényes. Azért is, hogy fényes nappal csomagol, és közben mindenkinek elmondja, hogy ők bizony mennek. Az okokat mindannyian ismerjük, a hangsúlyokat is; a­ burkolt bocsánatké­rést, amiért ők rászánták magukat („ott jobb lesz, mint itt“), miközben mi mara­dunk, s nézzük, mint ügyeskednek az al­kalmi költöztetők. Jóféle faanyagból dol­goznak, egyetlen bog sincs a fában; abból, mi velük megy az utolsó szegnek, az arasz­nyi lécdarabnak is haszna lesz, az új ott­honban, ígéret földjén? Van egy visszatérő álmom, amennyire légies, legalább annyira nyomasztó. Vala­miféle sátorban lakunk, alkonyba fúló er­dő tisztásán, a család. A nagy család, a­­mely így, teljességében soha, egyetlen szü­letés- vagy névnapi ceremóniára sem gyűlt össze. Ott üldögél mindenki a ponyva a­­latt, akit csak befog a tegnapi s a mai em­lékezet: anyai és apai nagyszüleink, apánk, anyánk, a nagybácsik, a nagynénik, az első-, másod- és harmad-unokatestvérek, a fivérek, húgocskák, mint egy időtlen é­­lőképen. A tisztás legszélén pedig gyerme­keink s a rokonság gyermekei labdáz­nak. Aztán feljönnek a csillagok, és éjfél fe­lé megjelenik egy fantomautó. Úttalan vidéken táborozunk, akkor meg hogyan? Nem firtatjuk. Bejön lebegve a tisztás szé­léig, fénycsóvája az aluvó sátor bejáratán állapodik meg. És mindig kilép valaki a kékeszöld sugárözönbe, kis kézi batyujá­val vagy anélkül. Szemét nem sérti a fény , lassan a kocsihoz megy, beül, és a kö­vetkező percben már az irtás fölött lebeg­nek valamerre, álom-északra vagy délre, nyugatra. Mindig ez az utolsó kép, akkor tehát nincs reggeli számvétel, és nincs sí­­rás-rívás, hogy valaki megint hiányzik kö­zülünk. Márpedig ha a nappal logikájával építem ki a jelenetsort, bizonnyal sírunk a közeli elmenőkre gondolva. Valószínű, ér­zelmeiben mélyebb ez az álombéli közjá­ték, mint ahogyan most elmondom, viszont hogy így, konkrét helyzethez kapcsolódik, és egyetlenegy, immár tömegméretű jelen­séget ültet át az éjszaka jelképrendszerébe, nem véletlen. Hányan elmentek már a va­lóban népes (valaha népes) rokonságból, az utcából, a városból... Olykor csupán üres fél esztendő múlva kezdek kérdezős­ködni, hol van Péter, hol van Pál — a válasz mindig ugyanaz; más hiánya már három nap múlva hatni kezd, az elvonás zaklatottságához hasonló. Lassan-lassan családunk is úgy néz ki (közel- s távolné­zetből) mint ama spanyol nemzetközi bri­gádok egyike: összegyűlünk itthon, mad­­ridunkban, az egyik kanadai, a másik né­met útlevéllel érkezik.. S megharcoljuk harcainkat a vasárnapi ebéd előtt és után, aztán indulnak vissza, a tegnapi otthon­ból — az itthonból — ennyi is elég, ha már többre nem telik Jó lenne lekiáltani a harmadik emelet­ről: játsszunk még egyet, mint régi idők mozijában. Egyéb se kell, csak mint a gé­pész, fordítva fűzzük be a filmet, mert ak­kor kiszállnak a szegek a fából, visszaara­szol a lépcsőkön a bútor a második vagy negyedik emeletre. És együtt ül megint minden­ki az asztalnál, nem hiányzik sen­ki. Itt akár meg is álíthatod a filmet, hogy azontúl minden természetes és emberi for­gatókönyve szerint teljen tovább. Itt és nem ott. Most és mindig. 2. A nagyvilágról kérdezgetsz? Hát jó, el­mesélem könnye- vagy filmélményeim, ha­marjában mást nem tudok. Mert az az ön­érzetes koldusszerzet vagyok, aki nem kun­­cerál a rokonságnál, nem is házal köröndi festett portékával, csergével, vagy azzal, hogy erdélyi. S nem számítgatja át meg vissza a pénznemeket, hogy végül is mi érné meg s hogyan. Ha nem mehetek euró­paiként Európába, akkor inkább maradok. Ez a gátlástalan kirajzás a nagyvilágba! Először persze minden hajósok törvénye szerint a közeli, földekre merészkedik az ember. Aztán: tényleg mienk a világ? Hol­ott ami valójában a mienk , sok gyökerű és sok irányú bizonytalanság, a létezés sze­szélye (és olykor veszélye), a jelek sze­rint még jóideig. Egyébként ez elöl nem menekülhetsz, mert ott is éppoly nyilván­való, ahol immár nem eszmei valutában fizetnek szellemi vagy kétkezi teljesítmé­nyedért, hanem valóságosban. Ezért, de főleg egyebekért már hümmögve fogad­ják a cserge- és cserépkaravánt, hajósvilág képes beszédével élve: félő, hogy elsüllyed a hajó rázúduló madárrajtól vagy leg­alább is futása lassul. Egy biztos, diszkrét SOS-jelzések már szálltak föl e hajókról, és köröskörül szigorították a pihenő felté­teleit. Ezek után is sok útnak induló nem titkolt terve, hogy más országban húzódik meg, vagy más világban, ha az újvilág más világ. Aztán, hogy miféle kompromisszu­mokat kell kötnie új földjén, csak ő tud­ja. Minden korábbi elzártságunk olyas­fajta védettséget (is) jelentett, mint a gyer­mekeknek a napközi: óvónéni megmond­ja, mikor aludj, mikor ébredj, mikor me­gyünk ebédelni, s ha ismered, és főleg el­fogadod az eredendően szűk cselekvésme­­ző határait, azon belül mindent csinál­hatsz, ha engedélyt kérsz — és kapsz — rá. Azt hiszem, ez a kvázivédettség, ez a OLÁH ISTVÁN (Folytatása a 4. oldalon) . ■ VÁRATLAN VENDÉGEK ■ A laboratóriumból most kerültek elő azok a do­kumentumfelvételek, melyek a bányászok június 14-iki látogatásáról készültek a Sza­bad Sajtó Háza környékén, a Románia liberó szerkesztőségében. Miután a nyom­daipari kombinát egy csoportnyi zajos dolgozója jól kikiabálta magát Bacanuék és Liiceanuék ellen, szinte kapóra jött a vendégek érkezése: immár közös erővel tün­tethettek a túl nagy demokrácia ellen, amivel úgy látszik, bizonyos emberek nem tudnak mit kezdeni. Amíg a bányászoknak úgymond muszáj volt a rendteremtésre vállalkozni, a sajtóház őrzésére kirendelt katonaság unottan cigarettázott és ásíto­­zott a déli verőfényen. ■ SZÉKELY SÁNDOR felvételei. Új sorozat 159. szám 1990. július 1., vasárnap ROMÁNIAI MAGYAR SZÓ, 79776 Bucuresti, 33 Piata Presa Libera 1.,' sector 1. ROMÁNIÁI MAGYAR SZÓ 4 oldal ára 1 lej Postacím: Redac^ia szerkesztősége 79776 Bukarest 33, Szabad Sajtó tér 1., 1. kerület Tájékoztató szolgálatunk telefonszáma: 18 03 02 A KORMÁNY PROGRAMNYILATKOZATA (Rövidített forma a 3. oldalon) NÉPGYŰLÉS BRASSÓBAN Katonai helikopterek „nyitánya“ után kezdődött június 28-án a brassói Tanács­téren a szakszervezetek által szervezett mi­­ting, ami nem volt szerencsés ötlet, ugya­nis a tömeg egyik kényes kérdése éppen a decemberi és az azt megelőző szerepkörök tisztázása volt. A talán a hőség miatt rö­vidre fogott felszólalásokban a vállalatok szakszervezeti szóvivői és a frissen be­szüntetett munkáslap volt főszerkesztője a vállalati autonómia reális és „originális“ mivolta, a bürokrácia azonnali felszámo­lása, a tömegkommunikációs eszközök,ál­lami monopolhelyzetének megszüntetése, a bürokrácia azonnali felszámolása és a román—magyar testvériség erősítése mel­lett foglaltak állást. Elhangzott, hogy a demokrácia kialakításának sürgető követel­ményei közepette a helyzet egyre rosszabb. Több nagyvállalat a csőd szélén áll és a kormány azzal ,ad „munkát“, hogy egy­másra uszítja a különböző társadalmi ka­tegóriákat. A találkozó egy fehívással ért véget és a fegyelmezetten oszladozó em­berek újabb csalódásával. ERŐSZAKMENTESSÉGRE SZÓLÍTOTTUNK MINDENKIT A Bukaresti Tudományegyetem keretében működő Diákligáról az elmúlt hóna­pokban, de különösen az április 22-én megkezdődött,­­ pontosan félszáz napot tartó folyamatos tüntetés idején, majd azt követően a június 13—15-i események kapcsán sok szó esett. Tagjainak zöme előbb akarva, majd akaratlanul a közvélemény fi­gyelmének középpontjába került. Voltak, akik támadták, sajnos nem csak szóval, voltak, akik védelmükbe vették őket, hogy aztán a fővárosba ránduló bányászok cél­pontjává váljanak. A Liga vezetője, Marian Munteanu ma is kórházbörtönben ül, pe­rére (?) vár, mások „olcsóbban" úsztak meg. Köztük MIHAI GHEORGHIU harmad­éves román—német szakos hallgató, a liga alelnöke, aki sok más társával együtt nehéz napokat élt át. Szabadulása után, a hétfőre — a liga kezdeményezésére —• összehívott országos diákkongresszus előtt beszélgettünk el vele. — Mikor, milyen körülmények kö­zött és milyen céllal született meg a Tudományegyetem Diákligája? — Mindjárt a diktátor elűzetését köve­tő napokban, már december 26-án meg­kezdődött a szerveződés, méghozzá­­demok­ratikusan, alulról jövő építkezéssel. A kez­deményezés a bölcsészeti karról indult ki, de hamar kiterjedt az egész egyetemre. Csoport-, évfolyam- és kari gyűléseken választottuk meg ideiglenes vezetőinket, képviselőinket, s ezt a választást január 15 után, a vakáció végeztével megismétel­tük. A liga már ekkor felölelte a nappali tagozatok hallgatóinak nagy többségét, a 4100 diákból több mint 3400-at. — Valamiféle ellenszervezkedés in­dult-e meg? Az egykori diákszerveze­tek próbálták-e átmenteni hatalmukat? — A Nemzeti Megmentési Front minden felsőoktatási intézményben megpróbálta kiépíteni szervezetét, tanácsát, amelyek lé­nyegében az egykori pártbizottságokat és kommunista diákszövetségeket lettek vol­na hivatottak helyettesíteni. Abban a pil­lanatban azonban, amikor a Front beje­lentette részvételét a választásokon, taná­csait­ feloszlattuk, mert úgy véltük, hogy ezek a tanácsok lényegében a régi struktú­rák átmentését célozzák. Különösen káros volt ez a próbálkozás az üzemekben, ahol nem engedték kibontakozni a független szakszervezeti mozgalmat. * — Hogyan és miért kapcsolódott be a liga az Egyetem­ téri tüntetésekbe? — A tüntetések, mint ismeretes, április 22-én kezdődtek, de azokhoz semmi kö­zünk nem volt. Két nappal később, haj­nalban azonban a rendőrség nagy erők felvonultatásával, kíméletlenül feloszlat­ta a békés tüntetést, amely nem mást, mint a régi kommunista struktúrák le­bontását követelte. Még aznap az ország, ideiglenes elnöke, megbuktatott elődjének szavajárását használva, golánoknak titu­lálta a részvevőket, ami felháborodást keltett­ a diákság körében is. A tagság hangulatának és akaratának megfelelően a liga ekkor bekapcsolódott a tüntetésbe, megnyitotta az egyetemnek a térre néző erkélyét, hogy onnan szólhassanak mind­azok a tüntetőkhöz, akiknek mondaniva­lójuk volt: jeles értelmiségiek, egyetemi tanárok, írók, újságírók, képzőművészek, zenészek, de munkások is, nyilván az if­júság képviselői mellett. A döntésnek, le­szögezném még egyszer, nem volt politi­kai éle, emberi szolidaritás vezérelte. A tüntetés hamar kinőtte magát, a­ polgári demokrácia, a szabad véleménynyilvánítás fórumává vált. A téren mindvégig az erő­szakmentességet és a társadalmi párbeszéd szükségességét hirdettük, és pontosan a diákok voltak azok, akik szellemi, civili­zációs szintjét megemelték. De mint min­den természeti vagy társadalmi jelenség­nek, ennek is megvolt a tetőpontja — méghozzá a választásokat megelőző és kö­vető napok —, majd sorvadni kezdett. Május 24-én a hatalom a teret saját ma­nőverei, forgatókönyvei kivitelezési terü­letének szemelte ki, amit mi észre is vet­tünk. — Akkor is, és most is foglalkoztat a kérdés, hogy abban az esetben, ha egy jelenség kimúlófélben van, azt a hatalomnak hagynia kell meghalni... — Igen, ha ez egy okos hatalom! De ez nem az. A kommunista hatalom betegsé­gében szenved. Rejtőzködik, manipulál, hazudozik, elkendőzi eredetét és a valósá­got. Sajnos, sikerrel. Elkeseredésünkre ugyanis meg kellett állapítanunk, hogy a a tömegek politikai kultúrája hézagos, szintje alacsony. A Ceausescu-diktatúra felkorbácsolta az individualizmust, felda­rabolta a társadalmat, szembe állította egymással a társadalmi kategóriákat, fel­bomlasztotta a közösségekben a természe­tes emberi kapcsolatokat. S mindez ma is érezteti hatását. Éppen ezért eldöntöt­tük, hogy kivonulunk a térről, ami persze távolról sem jelentette azt, hogy beismer­tük volna vereségünket. — A június 13 és 15 közötti esemé­nyeket már ismertettük. Azt szeret­nénk tudni, személyesen hogyan élte át ezeket a napokat? — Azokat a napokat és eseményeket so­ha nem fogom elfelejteni. A legvadabb rém­álom is elhalványul amellett, amit át kel­lett élnünk. Kezdeném azzal, hogy 13-án hajnalban ismét nagy erőkkel várjult ki a karhatalom a még megmaradt néhány száz tüntető ellen, akiket az éhségsztráj­­kolókkal együtt súlyosan bántalmazott Csaknem azzal párhuzamosan Marian Munteanut is letartóztatták ... otthoná­ban. A meggondolatlan és megokolhatat­­lan tett nyilván felháborodást keltett a diákság körében, amely békésen követel­te a letartóztatottak szabadlábra helyezé­sét és a tettesek megbüntetését. Az újabb tüntetés sajnos elfajult, méghozzá előre kidolgozott szcenárium szerint. A délutá­ni, esti eseményekhez ugyanis semmi kö­zünk, mi több, mi próbáltuk fékezni a za­vargókat, oltani a tüzet. Az Egyetem szom­szédságában különben két tűzfészket is ár­talmatlanná tettünk, majd mintegy 15— 20-an eldöntöttük, hogy az épületben ma­radunk,, őrizzük azt, hogy kár ne essen benne és berendezésében. — Tehát önök, a liga tagjai nem vol­tak ott sem a rendőrkapitányság, sem a televízió rohamozásánál. — Semmi közünk nem volt ezekhez az eseményekhez. Erőszakmentességre szólí­tottunk mindenkit. A diákok hallgattak is a jó, az értelemre intő szóra. — Marian Munteanu, ön és több tár­sa tehát az egyetem épületében vir­­rasztott. — Akárcsak műépítész kollégáink, akik szintén megszervezték az őrséget, akár­csak decemberben, amikor a „terroris­ták“ kártevésétől óvtuk az Alma Matert. Csakhogy naivak voltunk. Ha akkor nem jöttek a "terroristák, most­­jöttek a... bá­nyászok. Lejegyezte: GYARMATH JÁNOS (Folytatása a 4. oldalon)

Next