Romániai Magyar Szó, 1990. szeptember (2. évfolyam, 212-237. szám)

1990-09-28 / 235. szám

1990. szeptember 28. • POSTAFIÓK • POSTAFIÓK • POSTAFIÓK • POSTAFIÓK • POSTAFIÓK • Romániai Magyar Szó • 3 Kiegészítések és reflexiók a Romániai Magyar Kisgazdapártnak Csíkszeredában hozott és a kolozsvári Szabadság c. napilap 1990. szeptember 5-i számában közölt javaslatai kapcsán Érdeklődéssel olvastam az RMKP-nak a Román Parlament elé terjesztendő új föld­törvénytervezet módosítására vonatkozó, javaslatait, amelyek nemcsak a földműves társadalom, hanem általában a falun élők, s köztük a magyar nemzeti kisebbség alap­vető gazdasági és politikai érdekeit is érin­tik. A falu ellen elkövetett sérelmek or­voslásával és javaslataink törvényerőre való emelésével a Parlament hosszú időre biztosíthatná az állammal szembeni loja­litást. Általában egyetértünk a közölt javasla­tokkal és indoklásokkal, ha a törvény­hozók figyelembe veszik a következő he­lyesbítéseket és kiegészítéseket: Az I. fejezet 10. paragrafusa 2. pontjával kapcsolatos javaslatokhoz és indokolások­hoz a következő kiegészítést tartjuk indo­koltnak: „Azok a területek, amelyek a me­zőgazdasági szövetkezetek elhalálozott tag­jainak birtokát képezték, ha ezeknek nincs egyenes ági örököse, annak a faluközös­ségben működött vagy működő egyházköz­ségnek vagy közösségnek a tulajdonába menjenek át. amelynek az elhaltak tagjai voltak.“ Ugyanis, ha nem így történnék, fennáll a veszélye annak, hogy a többségiek tegyék rá a kezüket az így felszabaduló földterü­letekre, s hátrányos helyzetbe kerülnének mind az etnikai, mind pedig a felekezeti vagy más jellegű kisebbségek. Márpedig tudott dolog, hogy akié a föld, azé a hata­lom! Hiszen ma már világos, hogy bur­koltan ezt a célt (is!) szolgálta mind az 1921—1923-as és az 1945-ös földreform, mind pedig az erőszakos kollektivizálás (1949—1962), amely kirántotta a bizton­ságot, a függetlenséget és az önkormány­zatot biztosító földet az etnikumok és in­tézményeik, valamint a mentsvárakát je­lentő egyházak talp»a alól. Míg egyes ugyanolyan vagy hasonló ég­hajlati és domborzati viszonyok között élő többségi lakosú falvaknak meghagyták magántulajdonban a földjét, állatait, gaz­dasági leltárát és ezek öröklési jogát, ad­dig a kisebbségiekét kollektivizálták. és személyi tulajdonban is mindössze 200 négyzetmétert kitevő földterületet volt jo­guk megtartani. Kirívó, de világos példa erre többek között a Székelyföld egyéni, magán- és közbirtokainak kollektivizálása szemben a Mócvidékkel és a Fogarasvidék­­kel, ahol ezek a javak mind a mai napig magántulajdonban maradtak és örökölhe­­tők. Ugyancsak kirívó példa, hogy a volt Kolozs tartományban a Kolozsvár — Ma­­gyarlóna — Alsójára —■ Borrév — Torockó — Nagyenyed közötti útvonal két oldalán és az ezektől nyugatra elterülő falvak kö­zül Sztolnát, Kisfenest, Hesdátot, Szecselt azaz Asszonyfalvát, Kisbányát, Szurdu­­kot és Borrévet nem kollektivizálták, míg a többségben vagy részben magyar lakos­ságú Magyarlóna, Magyarfenes, Torda­­szentlászíó. Magyarléta, Alsójára, Torockó és Torockószentgyörgy falvakat kollektív gazdaságokba kényszerítették. Majd ké­sőbb, a szégyentelen és gátlástalan elnem­­zetlenítő homogenizálási tervek megvaló­sítása érdekében, a gazdasági hatékonyság növelésének ürügyén, ezeket is más falvak mezőgazdasági szövetkezeteivel vonták össze, hogy a még megmaradt helyi politi­kai, adminisztrációs és gazdasági vezető­ket és személyzetet nem magyar, más helységekből hozott vezetőkkel cserélhes­sék ki. Nem nehéz elképzelni, hogy kik húztak hasznot ezekből az egyesített gaz­daságokból, hiszen mindenik élete egy-egy maffia-regény témája lehetne. A II. fejezet 10. paragrafusa 4. pontja részletéhez kapcsolt RMKP-i javaslatokat a következőkkel szükséges kiegészíteni: ..Azok az mtsz-tagok, más fizikai sze­mélyek vagy elhalálozásuk után ezek tör­vényes örökösei, akik nem kívánnak kilép­ni az mtsz-ből, akik nem lettek vagy nem lehettek tsz-tagok, vagy akik idős koruk, egészségi állapotuk, gazdasági helyzetük, más foglalkozásuk miatt nem tudnak vagy nem óhajtanak önálló gazdaságot ki­alakítani, de földjeiket, gazdasági felszere­léseiket, ingó és ingatlan vagyonukat bár­milyen cím^i az mtsz-ek birtokolják, a bevitt vagy elkobzott földterület és más gazdasági leltáruk értékének arányában pénzben vagy természetben megállapított év járadékra jogosultak“. Indoklás: Azok az mtsz-tagok, akik föld­területtel. gazdasági felszereléssel, állatok­kal stb. léptek be az mtsz-be, többségük­ben nem meggyőződésből, hanem kény­szerből : fenyegetés, zsarolás, kijátszás, ígérgetés, a családtagok hivatalból, mun­kahelyről, iskolából való eltávolításának félelme, a magas adó és beszolgáltatás kényszere, a kuláklistára kerülés, a szabo­­tálás vádja vagy éppen a Duna-csatoma, kényszerlakhélyre kerülés megelőzésének taktikájából írták alá belépési kérvényü­ket. Az mtsz-ek megalakításáról azt is tud­ni kell, hogy sok helyen azokat az alkal­mazottakat kötelezték, bírták rá a belépés­re elsőknek, akik nem, vagy csak kevés me­zőgazdasági területtel rendelkeztek,, de ra­gaszkodtak állásukhoz, munkahelyükhöz vagy funkciójukhoz, s az alakuláshoz szük­séges területet számukra a falu, a község közös birtoktestéből (Bikarét, Bíróföld, le­gelő), a közbirtokossági, egyházi, iskolai vagy éppen állami birtokokból biztosítot­ták, illetve ezekkel a területekkel léptet­ték be őket a „közösbe“, hogy a megalakí­tott mísz-szel a még ellenálló birtokos gazdák jövőbeli helyzetét és létét megin­gassák, a proletárdiktatúra gyűlöletes esz­közeinek és taktikájának alkalmazásával lehetetlenné tegyék, s vele magát a mun­kásosztályt is félrevezessék, a parasztság ellenségévé tegyék. Nem tudjuk, hogy az új földtörvényter­vezet tartalmaz-e vagy sem a nyugdíjkor­határt elért mtsz-tagokra, a kilépett mtsz­­tagotkra és az erőszakos kollektivizálás út­ján földjüktől és gazdasági leltáruktól megfosztott fizikai személyekre vonatkozó jogszabály-javaslatot. Ugyanis az lenne a méltányos eljárás és jogorvoslat, ha a nyugdíjkorhatárt elért fenti kategóriák, az mtsz-ek feloszlatásától függetlenül, ál­lami nyugdíjat kapnának ugyanúgy, mint az állami alkalmazottak, hiszen munkájuk és verejtékük eredményeit négy évtizeden át a pártállam potom áron sajátította ki. BOLDIZSÁR ZEYK IMRE Tordaszentlóiiló Agrárpolitikai irányváltás Az évtizedeken keresztül reánk erőltetett voluntarista agrárpolitika csődöt mondott, i­­rányváltás előtt/alatt állunk. Jórészt hátra van még annak a gazdasági-társadalmi-kul­­turális elnyomorodásnak a rendszerszemlé­letű feltérképezése, amelyet most kiinduló­pontként kell elfogadnunk. De nem várhatunk, □z idő sürget. Bár a valós helyzetet még csak várlatoson mérhettük fel, máris a jövő formálására kell gondolnunk. Ki kell tűz­nünk azokat az alapvető agrárpolitikai célokat, melyeket a közeli és távolabbi jövőben követnünk kell. Minél előbb ki kell dolgozni az alaposan megfontolt és világos agrárpolitikai irányvonalat, annál is inkább, mivel a demokratikus politikai kibon­takozáshoz csakis a mindennapi kenyér biz­tosításán keresztül vezet az út. Az agrárpolitikai irányváltás szinte egyidő­­ben zajlik a különböző közép-keleti európai országokban. Bár lényeges különbségek is vannak, sok elvi kérdés hasonlatos, így ezek tisztázásában nagy segítséget jelenthetnek a szomszédainknál megjelent szakkönyvek is. Két jelentős műre szeretném felhívni a hazai olvasóközönség figyelmét. Sipos Aladár—Hal­mai Péter: Válaszúton az agrárpolitika. A mezőgazdaság szervezeti rendszere a reform­­folyamatban és Csáki Csaba—Rabár Ferenc: Nemzetközi fejlődés — magyar agrárpoliti­ka. Egy gazdasági világmodell tanulságai. Mindkét könyv a budapesti Közgazdasági és Jogi Kiadó gondozásában jelent meg 1988- ban, illetve 1990-ben. Ahhoz, hogy a hazai agrárpolitika pilla­natnyi és távlati céljait felvázolhassuk, nem elégséges a jelenlegi kiinduló helyzet vizs­gálata; tisztáznunk kelj egyrészt azt, hogy milyen szerep hárul hazánk mezőgazdaságára az egész nemzetgazdaság talpraállításában, másrészt reálisan fel kell mérnünk, milyen hatások érhetik a hazai agrárfejlődést a nemzetközi fejlődés, a világ élelmiszer-gaz­dasága részéről. Lehet-e húzóágazat? Egyik alapvető kérdés, amelyre feleletet kell találnunk: dinamizálhatja-e a mezőgaz­daság a román nemzetgazdaságot, azaz vannak-e a mai mezőgazdaságnak olyan mozgósítható tartalékai, amelyek elősegíthe­tik a mezőgazdaság jelentős előrelépését és ezzel az egész gazdaságnak a kátyúból való kiemelését? A kérdés rendkívül összetett, csak alkotóelemeire bontva próbálkozhatunk meg a válaszadással. Tudjuk, hogy a mezőgaz­dasági nagyvállalatok jelentős hányada az utóbbi években ráfizetéssel termelt. Bár ez jórészt az agrárolló nyitására vezethető visz­­sza, mégsem egyszerűen mezőgazdasági ter­mékár kérdése, hanem főleg az alacsony ha­tékonyság következménye. A hatékonyságot növelni lehetne, ha a mezőgazdaságot libe­ralizálnák, azaz megteremtenék a szabad­piaci ármechanizmus érvényesítésének feltéte­leit, s ezeket a jogi és tulajdonosi renden keresztül garantálnák is. Ez elvileg világos, de tudnák-e vállalni a kiöregedett és me­zőgazdasági felszereléssel nem rendelkező gazdák, hogy elérhető áron biztosítsák az é­­lelmiszert a városon élő 12 millió lakos szá­mára? A politikai instabilitás és a szociális feszültségék kiéleződése közepette reálisan megvalósítható alternatíva-e az élelmiszer­­árak teljes felszabadítása? Van-e fedezet a mezőgazdasági termelők megnövekedő ke­resletének ipari termékekkel való kielégítésé­re? Valódi anyagi érdekeltséget jelenthet-e az a pénz, amit nincs mire elkölteni? Léte­­zik-e jól átgondolt hitelezési és jogi rendszer, mely támogatná a vállalkozószellemű gaz­dálkodókat? Kiépült-e a parasztság érdek­­védelmi rendszere? Ez csak néhány azok kö­zül a kérdések közül, amelyekre átgondolt választ kell találnunk. A demagóg szólamok soha sem voltak képesek helyettesíteni a konkrét, összefüggő intézkedések rendszerét, melyek valóban reálissá tehetnék, hogy leg­alábbis rövid távon a mezőgazdaság elő­segítse az egész gazdaság fejlődését. A földtulajdon bevezetése gazdaságpoliti­kai garanciák nélkül tőkés koncentrációhoz, a bérleti rendszer elterjedéséhez vezetne és fennél annak a veszélye, hogy sok kisgazda talpa alól kicsúszik a föld. Behozatalra szoruló „rekorderek" A hazai agrárpolitika mindenkori alapve­tő célja a zavartalan élelmiszerellátás kell hogy legyen. Hosszú időn keresztül az élelmi­szerhiányt a nagymértékű exporttal magyaráz­ták. De oki a KGST és a FAO évkönyvének ada­tait vizsgálta, meggyőződhetett, hogy a '80-as évek második felében már búzából és kuko­ricából is netto importőrökké váltunk. Az é­­lelmiszerhiányt tehát a termelés alacsony színvonala és rossz szervezettsége okozta, s nem az „oroszok ették el előlünk a kenye­ret", ahogyan azt sokan vélték, és ahogyan a hivatalos politika is sugalmazta, többek között a hazug „termésrekordokkai”. A piacgazdaságra való áttérés jelentős szemléletváltozást is jelent az élelmiszerellá­tás szempontjából. Ha eddig — a gyakor­latban nem is, de legalább jelszóként — a központi irányítás Jcötelességeként szerepelt a lakosság ellátása s ezt mint erkölcsi alap­törvényt közvetítették a vállalatok, sőt az e­­gyéni gazdálkodók felé Is; most, a piacgaz­daságra való áttérés során ez elvesztette az értelmét. Egyelőre hazánkban a lakosság fi­­retőképessége biztosítja az alapvető emberi szükségletek kielégítését, de veszélyt jelent az élelmiszerellátás nehézségeinek átmeneti kiéleződése', különösen, ha folytatódik a sok felemás, gyakran egymásnak ellentmondó in­tézkedés. Tudatában kell lennünk, hogy a piac nem erkölcsi elvek alapján működik, nem az egyes személyek biológiai szükségleteinek kielégítését tűzi ki célul, csak annyiban, a­­mennyiben ez mint fizetőképes kereslet je­lentkezik a piacon. De ha ilyen könyörtelen a piac, mondjunk le róla? Az idézett szerzők és velük együtt sok szakember vallja: ,a pi­acnál csupán az rosszabb, ha egyáltalán nem létezik". Másképp fogalmazva: a piac­­gazdaságra való áttérés az élelmiszerellátás szempontjából is létkérdés; de az átmeneti nehézségeket társadalmi védőháló kiépítésé­vel kell és lehet csökkenteni. De szabadul­nunk kell a belénk idegződött dogmáktól, hisz saját bőrünkön tapasztalhattuk, hogy a jól hangzó szólamok csak üres kijelentések­nek bizonyultak, nem valósult meg az élel­miszer biztosítása mindenkinek egyenlő mértékben. Az új agrárpolitikai irányvonalunk kidolgozásánál mondjunk le az ilyen ködösí­tésről. összefoglalva: az új agrárpolitika egyik feladata az élelmiszerellátás biztosítása, ami hosszú távon csakis a hatékony piacgazdaság körülményei között valósítható meg. A világpiac ellentmondásossága A régi agrárpolitikában az élelmiszerex­port mint fizetési mérleg javításának eszköze ugyancsak elvi álláspontként szerepelt. Bár az utóbbi években és különösen az 1990-ei évben ez nem, vagy csak kis mértékben va­lósult meg, a távlati agrárpolitikai célok kö­zött ennek az elvárásnak is lehet helye. I- lyen vonatkozásban is alapvető támponto­kat nyújt számunkra Csáki Csaba és Rabár Ferenc könyve, amelyben behatóan elemzik a jelenlegi világpiaci helyzetet. A mai világ­piacot növekvő készletek, zuhanó óraik, érté­kesítési nehézségek jellemzik, ugyanakkor a világ élelmiszergazdaságában nő az éhezés. Ez a kettősség nem újkeletű: már a múlt szá­zadiban így ír erről J. Sismondi: „Ha a szegé­nyek számára túlságosan sok létfenntartási cikket gyártanának, nem többet, mint amit el tudnak fogyasztani, hanem többet, mint amennyit a munkájukért cserébe kapott jö­vedelemből meg tudnak vásárolni, akkor i­­gaz, hogy hajlamosak lennének gazdagabban táplálkozni, jobban öltözködni és kényelme­sebben lakni, de nem lesznek erre képesek. A gabona tehát eladatlan marad, miközben a tömeg éhezik.* Előreláthatóan még sokáig fenn fog maradni ez a világpiaci helyzet, a­­mely a fizetőképes kereslet és kínálat egyen­súlyát jóval a valóságos szükségletek szintje alatt valósítja meg s ily módon a nemzetközi forgalmat csak a lehetőségek egy töredéké­re szűkíti le. Ehhez a reális helyzethez kell alkalmazkodnia távlati agrárpolitikánk ag­rárexportra vonatkozó elképzeléseinek is. Hazánk nem mondhat le arról az igény­ről, hogy az agrárexport javítsa a fi­zetési mérleget, de az agrárexportra vo­natkozó elképzelések terén alapvető vál­toztatásokra van szükség. Mindenekelőtt meg kell szüntetni a gazdaságtalan ag­rárexportot, ez az utóbbi évtizedekben a nemzeti vagyon elprédálását jelentette. Sze­lektív, rugalmas exportszerkezetet kell meg­valósítani; ez csak mélyreható gazdasági e­­lemzések alapján történhet, figyelembe vé­ve a konjunkturális ingadozásokat is. A dön­téshozóinknak tisztában kell lenniük, hogy az export volumene és az export gazdaságossága nem egymást kiegészítő, hanem általában egymásnak ellentmondó követelménye: ahhoz. hogy sokat adjak el, olcsón kell adnom. Szoros kapcsolat áll fenn az agrárpolitika belső változási irányai és az agrárexportra vonatkozó elképzelések között is. Ha az ato­mizált kistermelésre való visszatérés al­ternatíváját választjuk, és ehhez nem társul a termelés, értékesítés és feldolgo­zás társasági szinten váló magas szín­vonalú megszervezése, akkor az agrárex­port reális lehetőségei is behatárolódnak. Igaz ugyan, hogy a rugalmas változásra képes kis­gazdaság alkalmasabb a konjunkturális vi­lágpiaci helyzetek kiaknázására, és ez az e­­lőny csak akkor érvényesül, ha a szükséges külpiaci információ eljut a kisgazdaságokhoz is. Az agrárexporttal kapcsolatos agrárpoliti­kai döntésnél tudomásul kell vennünk azt is, hogy az élelmiszerek világpiaca már rég nem a termékek szabadpiaci versenyét jelenti, ha­nem inkább a nemzetgazdaságok közötti ver­senyt. Szinte nincs olyan ország, amely ne térítené el hazai árait a világpiaci áraktól. Általában a gazdag országok erőteljesen tá­mogatják agrárszektoraikat, de ehhez meg­felelő gazdasági háttér szükséges. Nálunk ilyen elválás a kormánnyal szemben pillanat­nyilag nem reális. A mai helyzetben fennáll az a veszély, hogy a tiszta piaci versenyben a védtelen mezőgazdaság a rövidebbet húz­ná mind az országon belül, mind azon kívül. ökologizáció és humanizácic Ma már a mezőgazdaság feladata nem csak a belső élelmiszerfogyasztás és a könnyű­ipar nyersanyagigényeinek a kielégítése, va­lamint az exportfeleslegek létrehozása. Egy­re hangsúlyozottabban fogalmazódik meg ag­rárpolitikai célként a természeti erőforrások védelme, megőrzése és a föld termőképes­ségének hosszútávú fenntartása, valamint a mezőgazdaságban és az iparban foglalkozta­tottak közötti jövedelemparitás biztosítása. A hagyományos közgazdaságtannal szemben egyre inkább teret kell biztosítanunk az al­ternatív gazdasági megközelítésnek, amely szerint az ökologizációt és a hu manizációt agrárpolitikai célként keli elismerni. Az ö­­kológizáció ilyen értelmében azt jelenti, hogy a mezőgazdasági szervezeteknek úgy kell ki­­alakítamiok termelési tevékenységüket, hogy ezzel beilleszkedjenek az adott természeti egységbe és a velük kapcsolatban álló öko­szisztémákat megőrizzék. A huimanizáció azt jelenti, hogy kiemelten kell kezelnünk az emberek testi-szellemi fejlődését. Agrárpo­litikai céllá kell válnia a hagyományos élet­forma, a kulturális örökség megőrzésének is. A kis önkormányzó közösségek fennmara­dása szociológiai értelemben olyan értéket jelenthet, amelynek fennmaradása agrárpoli­tikai cél lehet. Az agrárpolitika kidolgozásánál jelentős követelmény azoknak a fejlődési irányoknak a nyomonkövetése is, amelyek a mezőgaz­dasági termelés technológiai átalakulását jellemzik. Ma, amikor a fejlett országokban felülvizsgálják az elterjedt, de sok esetben energiapazarló technológiákat, nagy hiba volna, ha a termelés intenzifikálása céljából ezeket vennénk ÓL Napjainkban lényegesen mások a feltételek, mim amelyeknek a tala­ján a fokozott gépesítés és kemizálás magas szintje kialakult. Egyre hangsúlyosabban je­lentkezik a nagy energiafelhasználást igény­lő és ugyanakkor környezetet szennyező tech­nológiák módosítására való törekvés, a ter­mészeti folyamatokra jobban építő ,a konkrét ökológiai adottságokhoz jobban alkalmazko­dó irányzat. Igaz ugyan, a szakemberek nem látják valószínűnek, hogy az elkövetke­ző egy-két évtizedben alapvetően megváltoz­zék a technológia, sőt, a fejlett országokban is a tradicionális mezőgazdasági módszerek újra-, illetve felértékelése folyik, de most már oda kell figyelnünk a körvonalazódó válto­zásokra. Elsősorban a biotechnológia alkal­mazására, az új fajok és fajták mezőgazda­sági termelésbe vonzására és a mikropro­cesszorok alkalmazására kell figyelnünk, mi­kor az új agrárpolitikánk technikai-technoló­giai tényezőiről döntünk. A mai mezőgaz­dasági termelés .nem csak fizikai, de egyre több szellemi munka befektetését követeli; hatékonysága csak úgy növelhető, ha jobb munkaszervezéssel, pénzügyi hozzáértéssel közelítünk hozzá. Bármilyen jól átgondolt, tudományosan megalapozott agrárpolitikát is dolgoznánk ki, a megvalósítása az embereknek a mun­kához való hozzáállásán, felelősségérzetén, erkölcsi magatartásán áll vagy bukik. FEYNE VINCZE MARIA Kolozsvár Attól még nem fordul ki sarkából a Föld, ha egy óceánjáró hajó nem készül el idejében. Az ipar ese­tenként könnyebben elviseli a nyújtott átmenetisé­get. De kenyér, nélkül nagyon hamar felkopik az ál­lunk. Ezért nem tartjuk a véletlen játékának a mezőgaz­dasági tárgyú levelek számának növekedését. Az e heti postabontás pedig két alapos szakcikkel teszi ke­rekké a képet, amellyel a Postafiók rovat hozzájárul­hat az illetékesek ébresztgetéséhez. • fr 5 MOLNÁR ZOLTÁN (Marosvásárhely) felvételei A „szabad“ Egyre gyakrabban hangzik el „régi isme­rőseink" szájából a megnyugtató válasz, hogy minden megoldódik, csak ki kell várai az al­kalmas pillanatot. Először a választások idő­pontja volt a reményünk, utána a szeptem­ber volt a varázsszó, most pedig a földtör­vény megjelenését várjuk rendíthetetlen biza­lommal és türelemmel. Megszoktuk, hogy mindenre várni kell, egyik határidőről a má­sikra. Időközben erősödnek a visszacsúszkálók, a párt által kinevezett termelőszövetkezeti ve­zetők továbbra is a ceausiszta rendszer han­goztatta fenséges elvek értelmében irányít­ják a mezőgazdaság ügyes-bajos dolgait. Szakszerűen. A jelszó: Mindent az emberért! Két alapelemre támaszkodhat manapság a mezőgazdaság: az öregekre, akikben meg­van a jószándék, az akarat, de erejük fogy­tán, meg a „semmirekellő fiatalokra“, akik idegenkednek a munkától, akikkel nehéz a földet megszerettetni. Ami a nyugdíjasokat il­leti, helyzetük válságossá válhat abban a pil­lanatban, amikor esetleg elhatározzák a termelőszövetkezetek felszámolását, mert ak­kor az államnak kellene gondoskodnia róluk. S nem biztos, hogy megérdemlik. Évtizede­ken keresztül ők biztosították az ország ke­nyerét, hivatásuknak tartva ezt. Most már kenyérért tanították a problematikát. Viszont jól tud­ják, hogy minél szegényebb egy nép, annál felvilágosulatlanabb, annál tovább tűri az elnyomást. Lázadónak, uszítónak és osztály­­ellenségnek minősül az, aki földet vagy kertet, vagy nyugdíjat mer kérni. Az nem igaz, hogy a szovátaiaknak nem kell a föld. So­kan vannak olyanok, akik elvállalnának leg­alább három hektárt. A nép elégedettsége sok tényezőtől függ, attól is, hogy kinek az érdekei kerülnek elő­térbe. A privatizáció előnyei nemcsak a vendéglátóiparban bizonyulnak hasznosnak. A remény a Kisgazdapártban van, amely ezt is céljául tűzte ki. Mindezt minél hamarabb meg kellene valósítani, addig míg élnek még azok az emberek, akik a fiatal nemze­dékben képesek felébreszteni a föld iránti szereteted megbecsülést. Nagyon fontos té­nyező ez, tudni kell, kié lesz a föld, ki fogja megművelni, ki biztosítja majd a „szabad" kenyeret. Az is nyilvánvaló, hogy nem lehet mindent egyik napról a másikra megoldani, de egy­szer csak hozzá kell mór fogni, hogy az em­berek szívébe visszaköltözhessen az elveszett re meny I Méltó elismerés? Sok álmatlan éjszaka után, 1962 feb­ruárjában kénytelen voltam én is belépni a téeszbe. Két igáslovat, gazdasági felsze­relést és 3,5 hektárnyi földet vittem be a közösbe! Annak idején nem volt ennyire gépesített mezőgazdaság, főleg kezünk erejével végeztük a különböző munkákat. Kötele.sségtudóan, katonás pontossággal. Trágyát, terményt szállítottunk, füvet ka­száltunk, 2—3 hétig az aratásból is kivet­tük részünket, hordtuk aztán a búzát a szérűre, csépeltünk. Nem volt szükségünk ébresztőórára, anélkül is tudtuk, mikor kell felkelnünk. Virradattól napnyugtáig meg se álltunk. Egyesek szemünkre hány­ják most, hogy bitoroltuk földjüket, főleg azok. akik a kollektivizálás után otthagy­ták tanyájukat, építőtelepen vagy üzem­ben dolgoztak. Az ő munkájuk se volt könnyű, de vajon mi lett volna ezzel a nagy állami gépezettel, ha hiányzott volna belőle a legfontosabb „alkatrész“, a mező­­gazdasági munka? Utóvégre mindenki azt a kenyeret ette, amit a mezőgazdászok teremtettek elő. A hatvanas években még elég jó része­sedést kaptunk, de a helyzet egyre rosz­­szabbodott, mindinkább nőttek a háztáji telekre kiszabott terményadók. Ha már olyan jól ment a sorunk, mivel magyaráz­zák, hogy a téesz és egyben a falu közös­sége mind jobban megcsappant? Az ala­csony fizetés és főleg a kis nyugdíj elriasz­totta az embereket. Hatvanöt éves vagyok, egészségem se a régi, ami pedig a nyugdí­ja matüleü, 28 évi munka után csak 20 lejjel kapok többet annál, aki 10 évet dol­gozott le. (520) Most már nem kívánom, nem bírom újrakezdeni a gazdálkodást Megelégszem a személyi parcellával és a nekem kijáró nyugdíjjal. Hol van már áss én két lovam és a gazdasági fölszerelés? Rég tönkrement minden... Hogy ml les* ezentúl a földalappal? Ezt az erre hivatott szakemberek kötelessége eldönteni, de nem szabad megfeledkezni arról, hogy a mindennapi élelem egyaránt fontos az egész ország lakosságának! hasznavehetetlenné váltak. A fiatalok esetében sem lehet általánosí­tani. Gyermekkorukban csak azt láttáik, hogy az állandó nehéz munka ellenére szüleik alig biztosíthatták a mindennapi szükségle­tet, munkájuk gyümölcse másoknak kamato­zott. Megfelelő neveléssel azonban sok min­dent el lehet érni, egyelőre a bizonytalan­ság érzése uralkodik el rajtuk. Mindenki a privatizációról, piacgazdálko­dásról, reformokról beszél. Eltelt egy újabb mezőgazdasági év, és az új árakat mi, aki­ket nem a hátsó ajtónál szolgálnak ki, na­gyon érezzük. A napi huszonnégy órából egy család szinte egy váltásnyi munkaidőt paza­rol rá a legfontosabb élelmiszerek beszerzé­sére. Sorba kell állni a kenyér-, tej- és hús­­adagért, bizonyos élelmiszerek még így sem kaphatók itt nálunk, Szovátán. Hogyan él­tek a helybeliek abban az időben, mikor nem jegyre vették a kenyeret? Sokat dolgoztak akkoriban is, az ötvenes évek elején, maga­saik voltak az adók, a kvóták, de azért sokuk meg tudott élni a megművelt föld adományá­ból, a mesteremberek Is. Hat-nyolc mészárszé­ke volt a falunak, akadt zöldség és gabona is a szomszédos falvak jóvoltából. Most pedig, a vezetőség a legjobb termőföldön silókukori­cát termel, nagy állattenyésztő teleppel szennyezi is a fürdővárost, de ezért nem lehet őt felelősségre vonni, ugyanis a párt­iskolán nem ilyen szemszögből tárgyalták-BIRÖ MAGDOLNA Szováta SZOCS MIHÁLY Betfalva Dolgozz, ha tudsz, szerszám nélkül Széken vannak emberek, akik újból próbálkoznának a földműveléssel, de amint mondják, a szekereket, a mezőgazdasági gépeket-szerszámokat a kollektívben szét­rombolták. Aki ma szekérrel, ekével, bo­ronával rendelkezik, az boldog embernek tarthatja magát. A kovács- és kerekes­­mesterek hiánya már magában Is elég nagy gondot okoz a tapogatózó falusi embernek. Ki gondolná azt, hogy nemcsak a falusi üzletekben, de még a nagyvárosiakban sem találni kapát, ásót, lapátot. (Tulajdon­képpen a földművelő szerszámokat inkább a falusi üzletekben kellene fellelni, mint a városiakban!) S akkor lehet-e beszélni földművelésről olyan helyen, ahol a leg­szükségesebb szerszámokkal sem rendel­kezik a falusi ember? Falun is Inkább a közszolgáltatást próbálták megszervezni. Van fényképész, fagyialtos, piknik-sütő, de mindez túl kevés ahhoz, hogy melegágyat készítsünk. Ha egy jó kasza kell vagy fe­nőkő, útlevélért kell folyamodni, mert nálunk nincs. Ki is látott régen drótból vasvillát? Micsoda szakembergárda gyártja az efféle értéktelen, rossz minő­ségű vasvillákat és kinek? Sikerült a fal­vak zöméből kiirtani a kovácsokat, kere­keseket, elidegeníteni a fiatalokat a föld­műveléstől. Hogyan is lehetne ebből kiváló termés, ha széki rokonaim levélben kér­nek, szerezzek nekik valahonnan sürgősen kapát és ásót. A helyi vezetőknek is nagy gondot okoz a meglévő igények kielégíté­se. Ahelyett, hogy a mezőgazdasági szer­számok beszerzésével és árusításával fog­lalkoznának, inkább a csipkebogyó-gyűj­tést részesítik előnyben. Mindez nem kizárólag saját hibából tör­ténik, de tudtommal jócskán akad olyan „bukásra álló“ üzem, szövetkezet, ahol egy kis szervezési módosítással át lehetne állni különböző mezőgazdasági szerszámok ké­szítésére, ezzel talán jó szolgálatot tenné­nek a mezőgazdaságnak is. BODOR ANDRAS Kolozsvár Szemelvények olvasóink leveleiből Jó lenne, ha a román sajtó és TV inkább a két nemzet megbékélését sürgetné, nem pedig az ellentétet szítaná. Mi magyarok, azzal, hogy kérjük anyanyelvi oktatásun­kat, régi iskoláink visszaállítását óvodá­tól főiskoláig, nem előjogokat követelünk, és nem 60vén megnyilvánulásunkat mu­tatjuk tó. csak itthon e hazában akarunk élni a többi nemzetiségekkel együtt, civi­­lizáltan békében és gyűlölködés nélküL A románság számára nagy öröm, hogy a Pruton túliakkal együtt ünnepelheti az édes anyanyelv napját, egyesek még sem látják be, mit akoznak azzal, hogy minket, magyarokat igyekeznek elszakítani anya­nyelvi kultúránktól. (Csavlovics Bede Ju­dith, Balánbánya) • Arra az esetre, ha a jövőben rendszeresen kapnám a lapot, ja­vasolnék néhány témát, amelyekről még olvasni szeretnék: 1. A fogyatékosok, moz­gássérültek és rokkantak problémáiról, amiket eddig agyonhallgatott a hazai saj­tó, pedig biztosan több tízezer embert érin­tenek és mi nem bírjuk hangos, utcai de­monstrációval felhívni rájuk a figyelmet. Információkra lenne szükség: hogy lehet kapcsolatba lépni a mozgássérültek orszá­gos szövetségével (ennek központja, állí­tólag éppen Aradon van, de hiába próbál­tam levélben megkeresni, nem válaszolt); milyen munkalehetőségek lennének szá­munkra; hogyan lehet speciális járműve­ket beszerezni vagy éppen segélyt, ha nincs mód az önfenntartásra, stb. 2. A legújabb törvényeikről és szabályozásokról, melyek a mindennapi életet, a vállalkozást és a privatizációt illetik és, amelyek csak a Hi­vatalos Közlönyben jelentek meg, amihez nehezen férünk hozzá. 3. A világ tudomá­nyos és műszaki újdonságairól (az űrhajó­zás, csillagászat, orvostudomány, fizika, kémia, informatika stb.). ugyanis nem tu­dok olyan magyar nyelvű hazai kiadvány­ról, amely az ilyen igényeket kielégitené. (Sajtz András, Űjfalu, Arad megye) • Várjuk történelmi múltunkról a könyvecs­két, hogy az minden magyar családban le­gyen meg mint a Biblia, a még rosszabb időkben is összetartásunk jelképéként. Ki­adhatnák románul is, hogy á Vatrások ta­nuljanak belőle európai szinten és ébred­jenek a dák álomból. (Bálint Miklós, Hé­­derfája, Maros megye) • Eddig a Ma­gyarországon előfizetett erdélyi újságok ugyanannyiba kerültek mint Erdélyben. Ez. évi 250 forintot jelentett. Most, a ter­jesztés drágulása miatt ugyanannyiba ke­rülnek mint a magyarországi újságok, így az évi előfizetés több mint 2500 forint, és mindez előre, egyszerre! Ezért, érthetően, sokan lemondták az előfizetést, de az új­ságokat továbbra is olvassuk, mert isme­rőseink, rokonaink áthozzák őket. Így ál­landóan figyelemmel kísérhetjük „napra­készen“ az eseményeket. Javasolom, hogy mindenki hozzon át lehetőleg minél több újságot. (Juhász Péter, Budapest) • őszi rózsa“ jeligével szeretnék társat keresni. Részletesebb leírásom: 158 cm, 58 kg, fe­kete hajú, zöld szemű és 32 éves vagyok. Szeretek olvasni, kézimunkázni, kirándul­ni. Kissé gátlásos vagyok. Sajnos édesa­nyám súlyos betegsége miatt nem tudtam saját életemet rendezni. (Név és cím a szerkesztőségben) • Ceontea szenátor Úr javaslatát a nemzeti önérzet megsértői számára nagyon jónak, helyesnek tartom; csakhogy Romániában más nemzetiségek Is élnek, nemcsak románok, és ezeknek Is van nemzeti önérzetük. A demokráciában nem lehet kiváltsága még a többségi nem­zetnek sem, tehát büntetendő bármelyik Romániában élő nemzeti kisebbség önér­zetének megsértése is. (Kovács B. László, Marosvásárhely). POSTAFIÓK • POSTAFIÓK \ ________

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék