Romániai Magyar Szó, 1990. november (2. évfolyam, 264-289. szám)
1990-11-01 / 264. szám
! ! PARLAMENTI KRÓNIKA KÉRDEZNEK A SZENÁTOROK ...NEM VÁLASZOL ! A KORMÁNY Csak tűnődni lehet azon, hogy a kormány tagjai miért hiányoznak immár rendszeresen a Parlamentből. Persze, aligha lehet elvárni (Vagy igen? Miként a régi időkben, amikor mindig ült valaki a kormány padjában?) a rendszeres jelenlétet, hiszen millió más teendője van ma minden miniszternek éshelyettesnek. De az már jogos igény, sőt, szakmai kötelesség, hogy a miniszter válaszoljon a hozzá intézett interpellációra. Mert, ha ez nem történik meg, az interpelláció egyszerű szónoki kérdés marad. Bár negyedik hete már, hogy egyetlen kérdésre sem kaptak választ a honatyák, a Szenátusban ez a hét is interpellációvalkezdődött. S ha netán ezúttal sem felelnek az illetékesek, akkor is tanulságos volt a legtöbb kérdés, mert nehézségeinket, viszszás helyzeteket vagy pedig egyszerűen (szenátori) gondolkodásmódot tükröznek, így megtudtuk, hogy a mezőgazdasági minisztérium felszámolta a Konstanca megyei talajjavító vállalatot, amiből mindenkinek csak kára származik; aztán Kovászda megyei szenátorunk, Kozsokár Gábor, elmondta, hogy ebbe a megyébe is eljutott a hasonló intézkedés (amely a téli hónapokra vonatkozik), valószínű tehát, hogy átfogó minisztériumi akcióról van szó. Vajon ki látja hasznát? Majd szenátorunk afelől érdeklődött, hogy a kormány miképpen szándékszik értékesíteni egyik fontos, ám elhanyagolt természeti kincset, az ásványvizet; jelenleg ennek csak mintegy tíz százaléka kerül üvegbe és az emberek asztalára. Ha a megyei szervek foglalkozhatnának az ügygyel, talán jobb lenne a helyzet — mondotta Kozsokár Gábor. Továbbá értesültünk arról, hogy ötven millió lejjel kevesebb pénz jut az idén az államkasszából oktatási-tanügyi kiadásokra, s persze, elhangzott a kérdés, hogy miért? Azt már régebben tudjuk, hogy förtelmesen piszkos Bukarest, mégis szívesen hallgattuk a megrovó kérdőre vonást, hogy mi a szándéka a főváros elöljáróinak? Vagy a többi kérdést: mikortól emelik a fizetést — az áremeléssel egyidejűleg vagy később? Miért nem lehet gyógyszert kapni — a legegyszerűbb hazai orvosságot sem, még a kórházakban sem? Míg ezek az interpellációk többnyire krónikus gondokról szóltak, olyan is volt, amely azonnali intézkedést követelt a kormánytól: a galaci szenátor a besszarábiai románok sürgős megsegítését kérte. Az interpellációról még csak annyit, hogy remélhetőleg mielőbb választ kapnak. Mert, ha ez késik, érvényét veszíti egyik-másik kérdés. Bár félő, hogy jó ideig valamennyi aktuális marad ... D. BARTHA MARGIT ROMÁNIAI ORSZÁGOS DEMOKRATIKUS NAPILAP - BUKAREST MUNKATÁRSUNK JELENTI BUDAPESTRŐL „NA DIK VOLTAK A BÁNYÁSZOK?" Okos ember ilyenkor nem kel útra, dehát ahogy a jó latin mondja: navigare necesse est: különösen úgy december óta boldog-boldogtalan jó néhányszor „előfordult“ már Budapesten, aluladottnak azonban 17 kerek esztendő után épp ezekben a napokban adatott meg a lehetőség (mert ugyebár valakinek dolgoznia is kell Romániában), hogy átránduljon Magyarországra. Pontosan akkor, szombaton hajnalban, amikor már Kolozsvárra is begyűrűzött a taxissztrájk s a blokád híre. Mellesleg szólván a mentesítő vonat zsúfolt volt, következésképp mégsem gyávultunk el annyira, hogy a riasztó jelzések okán az utat ne vállaljuk, mi több, a román vámőrség is fölötte engedékenynek, nagyvonalúnak bizonyult, alig néhány „cuccost“ kényszerítvén ama Biharpüspökin, hogy utazását megszakítsa. Pedig akkor még szó sem volt román kormánynyilatkozatról, amelyben kormányunk támogatásáról biztosítja a Magyar Köztársaság jogrendjének fenntartását, viszont — s ezt nem először mondom — tudják a vámosok, amit tudnak. Tény és való, az országutat ügyelve a vonatablakból, a gyérnél is gyérebb gépkocsiforgalom gyanút keltett ugyan, de aggodalomra nem adott még okot. Csak Szolnok határában tűnt föl az első blokád, az eltorlaszolt úttest, és sebtében tíz-tizenöt hazai rendszámú és jelzésű veszteglő kiskocsit, s hadonászó, integető, vitatkozó úrvezetőt vehettünk számba, bizonyságképpen arra, hogy kezd komolyra fordulni a dolog. Dehát rá se ránts — biztatgattam magam —, több is veszett Mohácsnál és a decemberi-januári-júniusi Bukarestben, csak úgy egyszerűen begazoltak. És különben is, a Nyugati pályaudvarra megérkezve én csak eltorlaszolt útkereszteződéseket és ott ácsingózó taxisofőröket, fuvarosokat láttam, bányászoknak híre-pora sem volt, holott ékes zsílvölgyi tájszólással én nyomban arra kerestem a választ a pályaudvari aluljártóban, hogy: „Na, de hol vannak a bányászok?“ Hát... sehol sem voltak. Cirkáltak ugyan a rendőrök, s vijjongó szirénázással a járőrkocsik, mert nekik, akárcsak a mentőszolgálatnak, s a közértszállítóknak zöld útjuk volt, s másnap, azaz vasárnap délután a Margit-híd környékén,és nem csak ott, de a Parlament és a Televízió előtt a kormány mellett tüntetők, de még az ellentüntetők soraiban sem fedeztem fel szénporos arcú s bányászhacukába bújt úgynevezett mélyszíni dolgozót, szóval ha bányászság nem is, fütykös dolgában már ennyire biztos nem lehettem. Szombat délben a vonatról leszállva, bőröndöstől-hátizsákostól-cekkerestől caplathattam volna a Nyugatitól át a Szabadság-hídon, végig a Bartók Béla úton, majd a Fehérvári úton, ha a sors nem kegyes hozzám, s alkalmi ismerősre jótevőre nem bukkanok a valamikori válogatott röplabdázó, a Lion International Szeretetszolgálat frissében megalakult Széchenyi klubjának új ügyvezető elnöke, Nagy István személyében, aki Mazdájával ingyen és bérmentve rokonaim ölelő karjaiba röpített. Mikor e sorokat írom, illetve továbbítom a szerkesztőségnek hétfő délben, olvasóink már tudják a végkifejletet, vagyis azt, hogy a kormány és a sztrájkoló fuvarosok érdekszervezetei megegyezésre jutottak, s a kormány által, de a szakszervezetek megkérdezése nélkül mintegy duplájára emelt benzinárakat 12 forinttal csökkentették. Begyűrűzött már Romániába is a nemzetközi visszhang, ismeretes a román kormány segítő szándékú állásfoglalása is, talán a Budapesten tartózkodó Tőkés László püspök úr nyilatkozatáról is tudomásuk van az otthoniaknak, nem térek ki azokra. Tőkés László rövid tévényilatkozatában igazat adott a taxisoknak, ám a módszerükkel, amivel gyakorlatilag megbénították Magyarország gazdasági-társadalmi életét és tevékenységét, már nem értett egyet, s ez a vélekedés — ezért is tértem ki rá — általánosnak tekinthető. Az ellentétek szerencsére elsimultak a vasárnapi egész napos, a tévében közvetített érdekegyeztető, kompromisszumokra törekvő, rendkívül feszült, de nem az indulatokat és érzelmeket, hanem a gazdasági és szociális érveket egymással szembeállító tárgyalások során. Az éjféli órákban a kórházi kezelés alatt álló Antall József miniszterelnök is nyilatkozott a tévében, főként higgadtságra intve (sokak szerint hat hónappal ezelőtt kellett volna ezt megtennie, nyíltan, őszintén föltárva Magyarország súlyos gazdasági gondjait, ami a-benzináremeléssel — és annak várható továbbhullámzásával — az a bizonyos csepp volt a teli pohárban), mondom, az ellentétek MIKLÓS LÁSZLÓ (Folytatása a 2. oldalon) A HALOTTAK IS ÉLNEK Mindenszentek ünnepének estéjén, amely Halottak napjának előestéje, virágdíszbe öltöznek a sírok s égő gyertyák tengerétől fényárban úsznak, megszépülnek a temetők. Látványnak is szép, amikor sötétbe borul minden, de a temetők messziről tündökölnek. Mitől szépülnek meg, és mitől gyúlnak ki a gyertyafények? Kinek és minek? Csak a porlandó testeknek és puszta emléküknek? Ez nagyon kevés lenne és nagyon szomorú. Lelkektől szépülnek meg a temetők és lelkeknek lobognak a lángok. Lelkeknek, mert minden vallásos hit élőknek hiszi azokat, akik a földi életből eltávoztak. Erről vallanak a legősibb sírokban talált emlékek, amelyekben — bár gyarló testies elképzeléssel —, de a síron túl is segítséget szeretnének nyújtani elhunyt szeretteiknek. Mi nem hagyatkozunk a képzeletre, amely tegyen bármily színes és gazdag, még a keresztény hit fényénél is korlátolt. Erre figyelmeztet szt. Pál apostol: „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik." (I. Korintusi levél II. 9.) Amit megsejthet ez emberi szív,, amire érveket kerestek a bölcselők, arról bizonyságot szerzett nekünk Jézus Krisztus tanítása, halottakat is életre hívó csodás élete, és feltámadása. Élő valóságának tanúi az apostolok, akik vértanúságukkal hitelesítik hitük bizonyosságát. Ezért a sírokat gondozó, temetőket járó hívő lélek nem halottakat keres, hanem élőkre gondol, megboldogultakra, üdvözültekre. Mondjuk ki: szentekre. Nem véletlen, hogy Mindenszentekhez kapcsolódik a Halottak napja. Mindenszentek ugyanis azokra a névtelen milliókra emlékeztet, akik nem műveltek ugyan feltűnő csodákat, mint a közismert nagy szentek, de akikről remélhetjük, hogy üdvözöltek, boldogok. Boldogok, mert Isten szeretetében éltek, vagy legalább Isten szeretetében találta őket az utolsó óra. Nagyon fájdalmas lenne az emlékezés, ha nem sorolhatnák ezek közé elhunyt szeretteinket, szüleinket, testvéreinket, barátainkat. Babits Halálfiai című regényével valljuk: a halálfiai is élnek. De nem mindegy, hogyan. Ezért nem ok nélkül figyelmeztet ugyancsak a regény egyik hősnője, aki öreg korában is áldozatos tevékenységgel küzd családjáért: „Amíg adósságunk van, nem halhatunk meg!" Ki lehet — a nagy szenteket kivéve — valóban olyan magabiztos, hogy „nem tartozik senkinek" (Ady), és Istennel szemben is minden adósságát letörlesztette. Ezért az Isten szeretetében távozókról a katolikus kegyelet nemcsak emlékezik, hanem imádkozó szeretettel próbál az elhunytak adósságán törleszteni „A sír sok mindent elföd", sok mindentől elszakíthat, de az egymást segítő szeretetnek nem szabhat határt. Milyen megnyugtató és szép, ha nem csak azt remélhetjük, hogy „boldogok, akik az Úrban halnak meg" (Jelenések könyve XIV., 13), hanem azt is, hogy segítő szeretettel kísérhetik életünk útját Isten felé. Nem mindenki előtt ismeretes, hogy Tamási Áron, mint sokan mások (Kosztolányi, Babits) az egyházat hivatta, mikor számolnia kellett közeli halálának valóságával. Még Juhász Gyula is az egyház imáit kérte. Amikor Tamási Áronnál az egyház papja elvégezte a betegek szentkenetének, a bűnbánatnak, a szentáldozásnak imáit, a beteg fölsóhajtott: „Istenem, mennyit gúnyolódtam ezekkel, pedig milyen szépek!" Szép tehet az élet befejezése is, ha a halál múló pillanatán túl, a hit látásában, a remény beteljesülésének bizonyosságában az örök szeretet fénye eloszlatja a halál komor sötétségét. A katolikus hit ezért imádkoztatja — és nem hiába — a halottakért .AZ ÖRÖK VILÁGOSSÁG FÉNYESKEDJEK NEKIK! LÉSTYÁN FERENC IM MEMÓRIÁM (Egy temesvári szolgáló emlékére) Bánat-kirakat a rideg ég alatt s fent sápadt holdkaré, a ferde, vékony ajak leng, mintha Szent Mihály lován hajtaná a szél. A sokszínű krizantém-csillagok villognak, kopasz bükkben megpihen az idő, de gyúlnak majd bennünk is apró gyertyafények: anyám, csodálod még némaságomat? A sötétség sarába temetve rabja-e fénynek a két kis égdarab, s ha a hallgatások földjéből fizetett karokkal kiásom, megérted: miért nem oldja bánatot a könny? Légy teleink öröme, hulló dísz fákon a lomb, s ha évekig gyűjtötted párnáját a pusztulásnak: holtodban adj nevet most az eljövőnek is. Korond, 1989. november SZÉKELY SÁNDOR felvételei AMBRUS LAJOS REKVIEM A /. A HALÁL . Flóra Gábor kollégánk Szárazas fai emlékezés című cikkét olvasva, mély fájdalom és őszinte kegyelet hatja át lelkünket. Főleg azoknak könnyesedik el a szemük, akik saját bőrükön élték át azon tragikus eseményeket, akik 46 éves némaságban, rájuk erőszakolt hallgatásban hordták lelküit legelrejtettebb zugaiban legyilkolt szeretettel; emlékét. Az egyik szemtanú, 15 éves gyermekfejjel került, a felnőtt idegeket is megterhelő fejlemények kellős közepébe. Szép Viktorról van szó, aki azóta Nagybányára menekült, ahol családot alapított, szorgos munkával kereste kenyerét a jól megérdemelt nyugdíjig, de ártatlanul lemészárolt édesanyja és édesapja fájó emlékét soha senki és semmi nem tudja feledtetni vele. De hagyjuk inkább őt beszélni: — 1945. szeptember 25-én este tizenegy óra felé érkeztek a román katonaruhába álcázott Maniu-gárdisták. Az orosz katonák már előtte kivonultak falunkból. Körülbelül azelőtt egy héttel édesanyám kiment a kertbe répalevélért, s a kukoricásban egy sebesült román katonatisztet talált. Azonnal odament hozzá, megkérdezte, mi a baja. Mivel a kapitánynak láblövése volt, édesanyám ennivalót, vizet és kötszert vitte neki. Később megint kiment a tiszthez, ellenőrizni, hogy minden rendben van-e. Ekkor a tiszt hálából lehúzta ujjáról a gyűrűjét, s odanyújtotta édesanyámnak azzal, hogy hamarosan — ha majd megmenekül és felépül — visszajön és meghálálja e szép emberi gesztust, ha pedig meghal, maradjon a gyűrű örök elismerése jeléül. Édesanyám SZÁRAZAMI eleinte szabadkozott, de a tiszt olyan kedves erőszakosan kérte, hogy végül is kötélnek állt, behozta a gyűrűt a házba és eltette a szekrénybe, az ágyneműk alá. Tovább istápolta a tisztet, aki harmadnapra eltűnt a kukoricásból. Aztán jöttek a gárdisták, a falu népe mit sem sejtett, ők körbezárták a helységet, a román nemzetiségű bírót, akit mindenki Kicsi - karúnak nevezett, behívták a községházára, a magyar dobost pedig elküldték onnan. Hajnali ötkor egy újonnan kinevezett román dobos, egy rossz fazekat ütögetve, kihirdette, hogy minden magyar lakos, reggel hat óráig jelenjen meg az iskola udvarában. Édesapám felöltözött és elindult egyedül. Kis idő múlva visszajött, hogy Málnási Józsefet lelőtték, mert viszsza akart szaladni az iskolaudvarból. Majd Szép Béla felesége rohant, be hozzánk, hogy fizurát gyomron lőtték, s egy targoncán húzzák az iskolaudvar felé. Édesapám újból elment, szigorúan meghagyva, hogy el ne menjek otthonról. A tesvéreim nem voltak a faluban, úgyhogy egyedül maradtunk édesanyámmal. Ő azt mondta, átmegy keresztanyámékhoz, s hogy én bújjak el a kerítés mögé. Félóra múlva két „katona“ jött és érdeklődött édesanyám iránt. Be nem tudott jönni a kutyáktól, de egy szomszédaszszony megmutatta, hová ment. Kis idő múlva, jön édesanyám, két fegyveres kíséretében, bemegy a szobába, kiveszi a szekrényből a gyűrűt, átadja, majd a két hóhér durva lökdösései közepette, ő is elmegy az iskola udvarába. Ott, az „ítélőbíró“ — ma is él, nem tudom, hogy a lelkiismerete nyugton hagyja-e , felpofozta anyámat, s azzal a váddal, hogy levágta egy román tiszt ujját, s ellopta annak gyűrűjét, helyben elítélte, s otavitték a többi „bűnös“ közé. Erre apám odaugrott, megkövette a „vérbíróságot“, engedjék meg, hogy bebizonyítsa felesége ártatlanságát, a román tiszt hamarosan el fog jönni személyesen is, hogy megköszönje ... Nem fejezhette be, mert egy golyó gumin találta és összeese, édesanyámat hátba lőtték, majd ahogy estében sarkon fordult, még egy golyót eresztettek a hasába, úgyhogy keresztbe esett a férje, apám holttestére... Itt a deres hajú és bajszú ember zokogásba fullad, gondolatai valahol, biztos az idő térségében, 46 évet ugranak vissza. Jó idő eltelik, amíg újra visszatér a jelenbe. Közben a feleségétől megtudom, hogy tizenhárom ártatlant, — azaz volt egy nagy bűnük, hogymagyarok voltak — végeztélk, primitív kegyetlenséggel Mantu gyilkosai. A 25, illetve 24 éves Nagy András és Sándor testvérének a fejét fejszével vágták le, SzépBéla heslövéssel október hetedikéig kínlódott. Nagy D. Józsefnek a fogsorát lőtték át — 1955. augusztus 6-án halt meg —, a többieket agyonlőtték, összesen tizenkét magyar és egy cigány lett az, emberi mivoltukból teljesen kivetkőzött martalócok áldozatává. És sokkal többen lettek volna, ha nincs Kicsi karú, aki román létére a ,,magyar időben“ is igaz bírája volt a falunak, s aki próbálta lebeszélni a „rögtönítélő bíróságot“ kegyetlenkedésekről. Mikor látta, hogy ott józan észnek ,semmi keresete, kijátszva a Maniu-gárdisták éberségét, túljutott a fa- FARKAS ZOLTÁN (Folytatása a S. oldalon) © Új sorozat 264. szám 1990. november 1., csütörtök 4 oldalára 2 lej z GYERTYÁK Halottasnapi hangulatban a gyermekkori november elsejék jutottak eszembe. * Akkor — Nagyváradon — csak az Öritemetőben voltak halottaink. Hat testvérünket temettük el ott, ahol most az Infrafirea-Testvériség szerszámgépgyár büszkélkedik. Emlékeim idézetében, túl voltunk az első világháborún és apával együtt mentünk a sírhoz világítani."Ugyanis, mind a hat testvérünk egyetlen sírban nyugodott. Olyan is volt közöttük, akit apa nem is látott. A kis Julkót se látta, aki alig kétévesen úgy mászott fel a díványra, hogy a tűzpiszkáló görbevasat a közepén ékeskedő lukba akasztotta. Amikor jól elhelyezkedett, kérte anyától a leveleket, hogy olvashassa. Apa hol Galíciából, hol Trebinyéből küldözgette a kékes tábori lapokat. Anya mindig elolvasta nekünk, amikor egyegy megjött. Az egyiken apa azt írta, hogyha szabadságra jön, hoz nekünk fügét Jylkó nézegette a lapokat, majd HílYOTT előre-hátra hintáztatva magát, cérnavékony hangján, mindegyikről ezt olvasta:,,Apa, gyere már haza, hozzál nekem bügét!“ Addig-addig kérte a „bügét“, míg belefáradt és elaludt. Biztosan a sohasem látott fügéről álmodott. Apa nem jött szabadságra. Nem jöhetett! Nemsokára aztán, hiába is jött volna az ígérgetett fügével. A kis Julkó két testvérével együtt — hastífuszban — örökre elaludt. Másik három testvérünkkel pedig torokgyík végzett. Apa, négy és fél év háborúskodás után, betegen jött haza. Nem hozott fügéi! örült hogy saját magát hozhatta. Az én novemberi emlékem mert csupán annyi, hogy november elsején virágot vittünk csíró és gyertyákat OTT,irtottunk. Gyertyák gyújtására ma már nincs szükség. Testvéreink pozadozó csontjai felett, örök mécsesek világítanak, — örök tüzek — a nagyváradi gyáróriás acélt olvasztó kemencéiben. MRAZ LAJOS Postacím: Redactia ROMÁNIAI MAGYAR SZÓ, 79776 Bucuresti, 33 Piata Presei Libere 1., sector 1. ROMÁNIAI MAGYAR SZÓ szerkesztősége 79776 Bukarest 33. Szabad Sajtó tér 1., 1. kerület Tájékoztató, szolgálatunk telefonszáma: 18 03 02 3. oldalon: „KIK ÉRTED HALTAK, SZENT VILÁGSZABADSÁG!“ • IDECSPATAKI ÁLDOZATOK