Romániai Magyar Szó, 1990. november (2. évfolyam, 264-289. szám)

1990-11-01 / 264. szám

! ! PARLAMENTI KRÓNIKA KÉRDEZNEK A SZENÁTOROK ...NEM VÁLASZOL ! A KORMÁNY Csak tűnődni lehet azon, hogy a kor­mány tagjai miért hiányoznak immár rendszeresen a Parlamentből. Persze, a­­ligha lehet elvárni (Vagy igen? Miként a régi időkben, amikor mindig ült valaki a kormány padjában?) a rendszeres jelenlé­tet, hiszen millió más teendője van­ ma minden miniszternek és­­helyettesnek. De az már jogos igény, sőt, szakmai köteles­ség, hogy a miniszter válaszoljon a hoz­zá intézett interpellációra. Mert, ha ez nem történik meg, az interpelláció egyszerű szónoki kérdés marad. Bár negyedik hete már, hogy egyetlen kérdésre sem kaptak választ a honatyák, a Szenátusban ez a hét is interpellációval­­kezdődött. S ha netán ezúttal sem felelnek az illetékesek, akkor is tanulságos volt a legtöbb kérdés, mert nehézségeinket, visz­­szás helyzeteket vagy pedig egyszerűen (szenátori) gondolkodásmódot tükröznek, így megtudtuk, hogy a mezőgazdasági mi­nisztérium felszámolta a Konstanca me­gyei talajjavító vállalatot, amiből min­denkinek csak kára származik; aztán Kovászda megyei szenátorunk, Kozsokár Gábor, elmondta, hogy ebbe a megyébe is eljutott a­ hasonló intézkedés (amely a téli hónapokra vonatkozik), valószínű te­hát, hogy átfogó minisztériumi akcióról van szó. Vajon ki látja hasznát? Majd szenátorunk afelől érdeklődött, hogy a kormány miképpen szándékszik értékesí­teni egyik fontos, ám elhanyagolt termé­szeti kincset, az ásványvizet; jelenleg en­nek csak mintegy tíz százaléka kerül ü­­vegbe és az emberek asztalára. Ha a me­gyei szervek foglalkozhatnának az ügy­gyel, talán jobb lenne a helyzet — mon­dotta Kozsokár Gábor. Továbbá értesültünk arról, hogy ötven millió lejjel kevesebb pénz jut az idén az államkasszából­ oktatási-tanügyi kiadá­sokra, s persze, elhangzott a kérdés, hogy miért? Azt már régebben tudjuk, hogy förtelmesen piszkos Bukarest, mégis szíve­sen hallgattuk a megrovó kérdőre vonást, hogy mi a szándéka a főváros elöljárói­nak? Vagy a többi kérdést: mikortól eme­lik a fizetést — az áremeléssel egyidejű­leg vagy később? Miért nem lehet gyógy­szert kapni — a legegy­szerűbb hazai or­vosságot sem, még a kórházakban sem? Míg ezek az interpellációk többnyire kró­nikus gondokról szóltak, olyan is volt, a­­mely azonnali intézkedést követelt a kor­mánytól: a galaci szenátor a besszarábiai románok sürgős megsegítését kérte. Az interpellációról még csak annyit, hogy remélhetőleg mielőbb választ kap­nak. Mert, ha ez késik, érvényét veszíti egyik-mási­k kérdés. Bár félő, hogy jó ideig valamennyi aktuális marad ... D. BARTHA MARGIT ROMÁNIAI ORSZÁGOS DEMOKRATIKUS NAPILAP - BUKAREST MUNKATÁRSUNK JELENTI BUDAPESTRŐL „NA DI­K VOLTAK A BÁNYÁSZOK?" Okos ember ilyenkor nem kel útra, de­h­át ahogy a jó latin mondja: navigare necesse est: különösen úgy december óta boldog-boldogtalan jó néhányszor „elő­fordult“ már Budapesten, aluladottnak a­­zonban 17 kerek esztendő után épp ezek­ben a napokban adatott meg a lehetőség (mert ugyebár valakinek dolgoznia is kell Romániában), hogy átránduljon Magyar­­országra. Pontosan akkor, szombaton haj­nalban, amikor már Kolozsvárra is be­gyűrűzött a taxis­sztrájk s a blokád híre. Mellesleg szólván a mentesítő vonat zsú­folt volt, következésképp mégsem gyávul­­tunk el annyira, hogy a riasztó jelzések okán az utat ne vállaljuk, mi több, a ro­mán vámőrség is fölötte engedékenynek, nagyvonalúnak bizonyult, alig néhány „cuccost“ kényszerítvén ama Biharpüs­­pökin, hogy utazását megszakítsa. Pedig akkor még szó sem volt román kormány­­nyilatkozatról, amelyben kormányunk tá­mogatásáról biztosítja a Magyar Köztár­saság jogrendjének fenntartását, viszont — s ezt nem először mondom — tudják a vámosok, amit tudnak. Tény és való, az országutat ügyelve a vonatablakból, a gyérnél is gyérebb gépkocsiforgalom gyanút keltett ugyan, de aggodalomra nem adott még okot. Csak Szolnok hatá­rában tűnt föl az első blokád, az eltor­laszolt úttest, és sebtében tíz-tizenöt ha­zai rendszámú és jelzésű veszteglő kisko­csit, s hadonászó, integető, vitatkozó úrvezetőt vehettünk számba, bizonyság­képpen arra, hogy kezd komolyra fordul­ni a dolog. Dehát rá se ránts — biztatgattam ma­gam —, több is veszett Mohácsnál és a decemberi-januári-júniusi Bukarestben, csak úgy egyszerűen begazoltak. És kü­lönben is, a Nyugati pályaudvarra megér­kezve én csak eltorlaszolt útkereszteződé­seket és ott ácsingózó taxisofőröket, fu­varosokat láttam, bányászoknak híre-pora sem volt, holott ékes zsílvölgyi tájszólás­sal én nyomban arra kerestem a választ a pályaudvari alul­jártóban, hogy: „Na, de hol vannak a bányászok?“ Hát... sehol sem voltak. Cirkáltak ugyan a rendőrök, s vijjongó szirénázással a járőrkocsik, mert nekik, akárcsak a mentőszolgálat­nak, s a közértszállítóknak zöld útjuk volt, s másnap, azaz vasárnap délután a Mar­­git-híd környékén,­­és nem csak ott, de a Parlament és a Televízió előtt­ a kor­mány mellett tüntetők, de még az ellen­tüntetők soraiban sem fedeztem fel szén­poros arcú s bányászhacukába bújt úgy­nevezett mélyszíni dolgozót, szóval ha bá­­nyászság nem is, fütykös dolgában már ennyire biztos nem lehettem. Szombat délben a vonatról leszállva, bőröndöstől-hátizsákostól-cekkerestől cap­­lathattam volna a Nyugatitól át a Sza­­badság-hídon, végig a Bartók Béla úton, majd a Fehérvári úton, ha a sors nem ke­gyes hozzám, s alkalmi ismerősre­ jótevőre nem bukkanok a valamikori válogatott röplabdázó, a Lion International Szeretet­szolgálat frissében megalakult Széchenyi­ klubjának új ügyvezető elnöke, Nag­y Ist­ván személyében, aki Mazdájával ingyen és bérmentve rokonaim ölelő karjaiba rö­pített. Mikor e sorokat írom, illetve továbbí­tom a szerkesztőségnek hétfő délben, ol­vasóink már­­ tudják a végkifejletet, vagyis azt, hogy a kormány és a sztrájko­ló fuvarosok érdekszervezetei megegye­zésre jutottak­, s a kormány által, de a szakszervezetek megkérdezése nélkül mint­egy duplájára emelt benzinárakat 12 fo­rinttal csökkentették. Begyűrűzött már Romániába is a nemzetközi visszhang, is­meretes a román kormány segítő szándé­kú állásfoglalása is, talán a Budapesten tartózkodó Tőkés László püspök úr nyilat­kozatáról is tudomásuk van az otthoniak­nak, nem térek ki azokra. Tőkés László rövid tévényilatkozatában igazat adott a taxisoknak, ám a módszerükkel, amivel gyakorlatilag megbénították Magyaror­szág gazdasági-társadalmi életét és tevé­kenységét, már nem értett egyet, s ez a vélekedés — ezért is tértem ki rá — álta­lánosnak tekinthető. Az ellentétek szeren­csére elsimultak a vasárnapi egész napos, a tévében közvetített érdekegyeztető, kompromisszumokra törekvő, rendkívül feszült, de nem az indulatokat és érzel­meket, hanem a gazdasági és szociális érveket egymással szembeállító tárgyalá­sok során. Az éjféli órákban a kórházi ke­zelés alatt álló Antall József miniszterel­nök is nyilatkozott a tévében, főként hig­gadtságra intve (sokak szerint hat hónap­pal ezelőtt kellett volna ezt megtennie, nyíltan, őszintén föltárva Magyarország súlyos gazdasági gondjait, ami a­-benzin­áremeléssel — és annak várható tovább­­hullámzásával — az a bizonyos csepp volt a teli pohárban), mondom, az ellentétek MIKLÓS LÁSZLÓ (Folytatása a 2. oldalon) A HALOTTAK IS ÉLNEK Mindenszentek ünnepének estéjén, a­­mely Halottak napjának előestéje, virág­díszbe öltöznek a sírok s égő gyertyák tengerétől fényárban úsznak, megszépül­nek a temetők. Látványnak is szép, ami­kor sötétbe borul minden, de a temetők messziről tündökölnek. Mitől szépülnek meg, és mitől gyúlnak ki a gyertyafények? Kinek és minek? Csak a porlandó testeknek és puszta em­léküknek? Ez nagyon kevés lenne és na­gyon szomorú. Lelkektől szépülnek meg a temetők és lelkeknek lobognak a lángok. Lelkeknek, mert m­inden vallásos hit élőknek hiszi a­­zokat, akik a földi életből eltávoztak. Erről vallanak a legősibb sírokban ta­lált emlékek, amelyekben — bár gyarló testies elképzeléssel —, de a síron túl is segítséget szeretnének nyújtani elhunyt szeretteiknek. Mi nem hagyatkozunk a képzeletre, amely tegyen bármily színes és gazdag, még a keresztény hit fényénél is korlátolt. Erre figyelmeztet szt. Pál apostol: „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készí­tett, akik őt szeretik." (I. Korintusi levél II. 9.) Amit megsejthet ez emberi szív,, amire érveket kerestek a bölcselők, arról bi­zonyságot szerzett nekünk Jézus Krisztus tanítása, halottakat is életre hívó csodás élete, és feltámadása. Élő valóságának tanúi az apostolok, akik vértanúságukkal hitelesítik hitük bizonyosságát. Ezért a sírokat gondozó, temetőket já­ró hívő lélek nem halottakat keres, hanem élőkre gondol, megboldogultakra, üdvö­­zültekre. Mondjuk ki: szentekre. Nem véletlen, hogy Mindenszentekhez kapcsolódik a Halottak napja. Minden­szentek ugyanis azokra a névtelen mil­liókra emlékeztet, akik nem műveltek u­­gyan feltűnő csodákat, mint a közismert nagy szentek, de akikről remélhetjük, hogy üdvözöltek, boldogok. Boldogok, mert Isten szeretetében éltek, vagy leg­alább Isten szeretetében találta őket az utolsó óra. Nagyon fájdalmas lenne az emlékezés, ha nem sorolhatnák ezek közé elhunyt szeretteinket, szüleinket, testvé­reinket, barátainkat. Babits Halálfiai című regényével vall­juk: a halálfiai is élnek. De nem mind­egy, hogyan. Ezért nem ok nélkül figyel­meztet ugyancsak a regény egyik hősnője, aki öreg korában is áldozatos tevékeny­séggel küzd családjáért: „Amíg adós­ságunk van, nem halhatunk meg!" Ki le­het — a nagy szenteket kivéve — való­ban olyan magabiztos, hogy „nem tarto­zik senkinek" (Ady), és Istennel szemben is minden adósságát letörlesztette. Ezért az Isten szeretetében távozókról a kato­likus kegyelet nemcsak emlékezik, hanem imádkozó szeretettel próbál az elhunytak adósságán törleszteni „A sír sok mindent elföd", sok mindentől elszakíthat, de az egymást segítő szeretetnek nem szabhat határt. Milyen megnyugtató és szép, ha nem csak azt remélhetjük, hogy „boldo­gok, akik az Úrban halnak meg" (Jelené­sek könyve XIV., 13), hanem azt is, hogy segítő szeretettel kísérhetik életünk út­ját Isten felé. Nem mindenki előtt ismeretes, hogy Tamási Áron, mint sokan mások (Koszto­lányi, Babits) az egyházat hivatta, mikor számolnia kellett közeli halálának való­ságával. Még Juhász Gyula is az egyház imáit kérte. Amikor Tamási Áronnál az egyház papja elvégezte a betegek szent­kenetének, a bűnbánatnak, a szentáldo­zásnak imáit, a beteg fölsóhajtott: „Is­tenem, mennyit gúnyolódtam ezekkel, pe­dig milyen szépek!" Szép tehet az élet befejezése is, ha a halál múló pillanatán túl, a hit látásá­ban, a remény beteljesülésének bizonyos­ságában az örök szeretet fénye eloszlat­ja a halál komor sötétségét. A katolikus hit ezért imádkoztatja — és nem hiába — a halottakért­ .AZ ÖRÖK VILÁGOSSÁG FÉNYESKED­­JEK NEKIK! LÉSTYÁN FERENC IM MEMÓRIÁM (Egy temesvári szolgáló emlékére) Bánat-kirakat a rideg ég alatt s fent sápadt holdkaré, a ferde, vékony ajak leng, mintha Szent Mihály lován hajtaná a szél. A sokszínű krizantém-csillagok villognak, kopasz bükkben megpihen az idő, de gyúlnak majd bennünk is apró gyertyafények: anyám, csodálod még némaságomat? A sötétség sarába temetve rabja-e fénynek a két kis égdarab, s ha a hallgatások földjéből fizetett karokkal kiásom, megérted: miért nem oldja bánatot a könny? Légy teleink öröme, hulló dísz fákon a lomb, s ha évekig gyűjtötted párnáját a pusztulásnak: holtodban adj nevet most az eljövőnek is. Korond, 1989. november SZÉKELY SÁNDOR felvételei AMBRUS LAJOS REKVIEM A /. A HALÁL . Flóra Gábor kollégánk Szárazas fai em­lékezés című cikkét olvasva, mély fájda­lom és őszinte kegyelet hatja át lelkün­ket. Főleg azoknak könnyesedik el a sze­mük, akik saját bőrükön élték át azon tragikus eseményeket, akik 46 éves néma­ságban, rájuk erőszakolt hallgatásban hordták lelküit legelrejtettebb zugaiban legyilkolt szeretettel­; emlékét. Az egyik szemtanú, 15 éves gyermekfejjel került, a felnőtt­ idegeket is megterhelő fejlemé­nyek kellős közepébe. Szép Viktorról van szó, aki azóta Nagybányára menekült, a­­hol családot alapított, szorgos munkával kereste kenyerét a jól megérdemelt nyug­díjig, de ártatlanul lemészárolt édesanyja és édesapja fájó emlékét soha senki és semm­i nem tudja feledtetni vele. De hagyjuk inkább őt beszélni: — 1945. szeptember 25-én este tizenegy óra felé érkeztek a román katonaruhába álcázott Maniu-gárdisták. Az orosz kato­nák már előtte kivonultak falunkból. Kö­rülbelül azelőtt egy héttel édesanyám ki­ment a kertbe répalevélért, s a kukori­cásban egy sebesült román katonatisztet talált. Azonnal odament hozzá, megkér­dezte, mi a baja. Mivel a kapitánynak láblövése volt, édesanyám ennivalót, vi­zet és kötszert vitte neki. Később megint kiment a tiszthez, ellenőrizni, hogy min­den rendben van-e. Ekkor a tiszt hálából lehúzta ujjáról a gyűrűjét, s odanyújtotta édesanyámnak azzal, hogy hamarosan — ha majd megmenekül és felépül — visszajön és meghálálja e szép emberi gesztust, ha pedig meghal, maradjon a gyűrű örök elismerése jeléül. Édesanyám SZÁRAZAMI eleinte szabadkozott, de a tiszt olyan ked­ves­ erőszakosan kérte, hogy végül is kö­télnek állt, behozta a gyűrűt a házba és eltette a szekrénybe, az ágyneműk alá. Tovább istápolta a tisztet, aki harmad­napra eltűnt a kukoricásból. Aztán jöttek a gárdisták, a falu népe mit sem sejtett, ők körbezárt­ák a helységet, a román nemzetiségű bírót, akit mindenki Kicsi - karúnak nevezett, behívták a községhá­zára, a magyar dobost pedig elküldték onnan. Hajnali ötkor egy újonnan kine­vezett román dobos, egy rossz fazekat ütögetve, kihirdette, hogy minden magyar lakos, reggel hat óráig jelenjen meg az iskola udvarában. Édesapám felöltözött és elindult egyedül. Kis idő múlva visszajött, hogy Málnási Józsefet lelőtték, mert visz­­sza akart szaladni az iskolaudvarból. Majd Szép Béla felesége rohant, be hoz­zánk, hogy fiz­urát gyomron lőtték, s egy targoncán húzzák az iskolaudvar felé. Édesapám újból elment, szigorúan meg­hagyva, hogy el ne menjek otthonról. A tes­véreim nem voltak a faluban, úgy­hogy egyedül maradtunk édesanyámmal. Ő azt mondta, átmegy keresztanyámék­­hoz, s hogy én bújjak el a kerítés mögé. Félóra múlva két „katona“ jött és érdek­lődött édesanyám iránt. Be nem tudott jönni a kutyáktól, de egy szomszédasz­­szony megmutatta, hová ment. Kis idő múlva, jön édesanyám, két fegyveres kí­séretében, bemegy a szobába, kiveszi a szekrényből a gyűrűt, átadja, majd a két hóhér durva lökdösései közepette, ő is elmegy az iskola udvarába. Ott, az „ítélő­bíró“ — ma is él, nem tudom, hogy a lel­kiismerete nyugton hagyja-e , felpofoz­ta anyámat, s azzal a váddal, hogy levág­ta egy román tiszt ujját, s ellopta annak gyűrűjét, helyben elítélte, s ot­avitték a többi „bűnös“ közé. Erre apám odaugrott, megkövette a „vérbíróságot“, engedjék meg, hogy bebizonyítsa felesége ártatlan­ságát, a román tiszt hamarosan el fog jönni személyesen is, hogy megköszön­je ... Nem fejezhette be, mert egy golyó gu­mi­­n találta és összeese­­, édesanyá­mat hátba lőtték, majd ahogy estében sar­kon fordult, még egy golyót eresztettek a hasába, úgyhogy keresztbe esett a férje, apám holttestére... Itt a deres hajú és bajszú ember zoko­gásba fullad, gondolatai valahol, biztos az idő­ térségében, 46 évet ugranak vissza. Jó idő eltelik, amíg újra visszatér a jelenbe. Közben a feleségétől megtudom, hogy ti­zenhárom ártatlant, — azaz volt egy nagy bűnük, hogy­­magyarok voltak — végeztél­­k, primitív kegyetlenséggel Mantu gyilko­sai. A 25, illetve 24 éves Nagy András és Sándor testvérének a fejét fejszével vág­ták le, Szép­­Béla heslövéssel október he­tedikéig kínlódott. Nagy D. Józsefnek a fogsorát lőtték át — 1955. augusztus 6-án halt meg —, a többieket agyonlőtték, összesen tizenkét magyar és egy cigány lett az, emberi mivoltukból teljesen kivet­kőzött martalócok áldozatává. És sokkal többen lettek volna, ha nincs Ki­csi karú, aki román létére a ,,magyar időben“ is igaz bíráj­a volt a falunak, s a­ki próbálta lebeszélni a „rögtönítélő bíróságot“ ke­­gyetlenkedé­sekről. Mikor látta, hogy ott józan észnek ,semmi keresete, kijátszva a Maniu-gárdisták éberségét, túljutott a fa- FARKAS ZOLTÁN (Folytatása a S. oldalon) © Új sorozat 264. szám 1990. november 1., csütörtök 4 oldal­ára 2 lej­ z GYERTYÁK Halottasnapi hangulatban a gyermek­kori november elsejék jutottak eszembe. * Akkor — Nagyváradon — csak az Öri­­temetőben voltak halottaink. Hat test­vérünket temettük el ott, ahol most az Infrafirea-Testvériség szerszámgépgyár büszkélkedik. Emlékeim idézetében, túl voltunk az első világháborún és apával együtt men­tünk a sírhoz világítani."U­gyanis, mind a hat testvérünk egyetlen sírban nyugo­dott. Olyan is volt közöttük, akit apa nem is látott. A kis Julkót­ se látta, aki alig kétévesen úgy mászott fel a dívány­ra, hogy a tűzpiszkáló görbevasat a kö­zepén ékeskedő lukba akasztotta. Ami­kor jól elhelyezkedett, kérte anyától a leveleket, hogy olvashassa. Apa hol Galíciából, hol Trebinyéből küldözgette a kékes tábori lapokat. Anya mindig elolvasta nekünk, amikor egy­­egy megjött. Az egyiken apa azt írta, hogyha szabadságra jön, hoz nekünk fügét Jylkó nézegette a lapokat, majd HílYOTT előre-hátra hintáztatva magát, cérna­vékony hangján, mindegyikről ezt ol­vasta:,,Apa, gyere már haza, hozzál ne­kem bügét!“ Addig-addig kérte a „bü­gét“, míg belefáradt és elaludt. Biztosan a sohasem látott fügéről álmodott. Apa nem jött szabadságra. Nem jöhe­tett! Nemsokára aztán, hiába is jött vol­na az ígérgetett fügével. A kis Julkó két testvérével együtt — hastífuszban — örökre elaludt. Másik három testvé­rünkkel pedig torokgyík végzett. Apa, négy és fél év háborúskodás után, bete­gen jött haza. Nem hozott fügéi! örült hogy saját magát hozhatta. Az én novemberi emlékem mert csu­pán annyi, hogy november else­jén virá­got vittünk c­sír­ó és­ gyertyákat OTT,i­­r­tottunk. Gyertyák gyújtására ma már nincs szükség. Testvéreink pozadozó csontjai felett, örök mécsesek világíta­nak, — örök tüzek — a nagyváradi gyár­­óriás acélt olvasztó kemencéiben. MR­AZ LAJOS Postacím: Redactia ROMÁNIAI MAGYAR SZÓ, 79776 Bucuresti, 33 Piata Presei Libere 1., sector 1. ROMÁNIAI MAGYAR SZÓ szerkesztősége 79776 Bukarest 33. Szabad Sajtó tér 1., 1. kerület Tájékoztató, szolgálatunk telefonszáma: 18 03 02 3. oldalon:­­ „KIK ÉRTED HALTAK, SZENT VILÁGSZABADSÁG!“ • IDECSPATAKI ÁLDOZATOK

Next