Romániai Magyar Szó, 1991. június (3. évfolyam, 439-464. szám)
1991-06-01 / 439-440. szám
ELVI ELLENZÉKI ÁLLÁSPONTRA KELL HELYEZKEDNÜNK Útban Szabadka felé DURAY MIKLÓS, a szlovákiai Együttélés mozgalom elnöke „megpihent“ Budapesten, hogy találkozhasson a IV. Infrafórum résztvevőivel, és válaszolhasson a fiatalok kérdéseire. Akkor már levegőben lógott a kormányválság, néhány nappal később Meciar miniszterelnök át kellett, hogy adja a stafétabotot. A szlovákiai magyarság problémái viszont ezzel korántsem oldódtak meg. 1989. november 17-től a szlovákiai politikai élet különböző fejlődési szakaszokon ment át, és ez kihat a magyarság politizálására is. Merre mutat a fejlődés, melyek a legégetőbb gondok? — A júniusi parlamenti választások után az őszi helyhatósági választások képezték legfontosabb megmérettetésünket, és elmondhatom, hogy az Együttélés politikai mozgalom jól szerepelt. Az 1980-as népszámlálás szerint Szlovákiában 11,9 % magyar él, tehát a választópolgárok aránya is hasonló, és választóink 55 százalékának a szavazatát az Együttélés szerezte meg. A 2500 önkormányzati képviselőnk és a 105 polgármesterünk elég jó eredményeknek számít, bár a február végi III. kongresszusunkon kifejtettük, hogy azért elégedetteknek sem szabad lennünk. Bár politikai ellenfeleink azt tartják rólunk, hogy kisebbségi egypárti hatalomra törekedünk, véleményünket megfelelően kell értelmezni. Ugyanis mi azt valljuk, hogy a kisebbségek politikai megoszlásuk szerint politizáljanak, de igazi sikert csak akkor érhetnek el, ha politikai egységet hoznak létre. Ezt az egységet részben a szlovákiai magyarság háromnegyedére vonatkoztatva sikerült megvalósítanunk, amikor a parlamenti választásokon közösen indultunk a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalommal. A politikai felvilágosító munka terén is előbbre kell lépnünk. Olyanok is jelöltették magukat a helyhatósági választásokon, akik független jelöltként indultak, nem merték vállalni a kisebbségi politikai színeket. Mindez a hetven év és elsősorban a II. világháború utáni évek eredménye, hiszen a meghurcolások, kitelepítések és üldöztetések emléke a mai napig is él a tudatokban. A mi mozgalmunk nehezen találja meg a helyét a szlovákiai politikai struktúrában, mivel a szó szoros értelmében ellenzéknek tartanak bennünket. A helyhatósági választásokon legsikeresebben szereplő, kormánykoalícióban részt vevő Szlovák Kereszténydemokrata Mozgalom elnöke (ő lett az új kormányfő — szerk.) nyíltan, kertelés nélkül kimondta egy kerekasztal-beszélgetésen, hogy ő ugyan lehetségesnek tartja a koalíció megváltoztatását vagy kibővítését, de ideológiailag elfogadhatatlannak tartja, hogy két párt belépjen ebbe a koalícióba: a kommunisták, azaz a Szlovákiai Demokratikus Baloldal Pártja és az Együttélés politikai mozgalom. Ennek ellenére mi megpróbálunk konstruktív ellenzéki módon politizálni, nem elvi ellenzéki álláspontot képviselünk, hanem aktívan — de annál kevesebb sikerrel — szólunk bele a törvényalkotásba. Sőt, múlt év október végén képviselőink megmentették a kormányt a bukástól, mert egy részük inkább a kisebbségek számára hátrányos nyelvtörvényre szavazott, mivel akkor úgy nézett ki, a kormány bukása esetén rosszabbra fordul a politikai helyzet. A kormány magatartása mégsem változott irányunkba, tehát jó volna, ha most már végleg okulnánk belőle. A jelenlegi kormányválságot az okozza, hogy a szlovákiai politikának irracionális elképzelései vannak, olyan önállósági politikát próbálnak foganatosítani Szlovákiában, amely a jelenlegi körülmények között Szlovákia lakosságát csak veszélybe sodorhatja. A szlovákiai politikai pártok túlnyomó többsége azon a nézeten van, hogy a most születő új alkotmányba be kell venni Szlovákia nemzetállamiságát, a szlovák nyelv egyedülállóságát. — Ebben a számunkra is ismerős helyzetben rendkívül nehéz és kilátástalan a kisebbségi érdekképviselet. Mit tehet, mit tesz az Együttélés? « — Mi elutasítjuk a nemzetállam koncepcióját, és az a véleményünk, hogy a civil társadalom alapelveiből kell kiindulnia az új alkotmánynak. Amennyiben a többség akarata szerint megszavazzák a nemzetállamot, és ez nagyon valószínű, nemzetközi ellenőrzést fogunk követelni, ragaszkodni fogunk a kisebbségvédelem alapvető jogához. Lassacskán egyre több, számunkra hátrányos törvényt tudunk a hátunk mögött. A sok vitát kiváltó nyelvtörvény mellett megszületett egy olyan emberi jogi alkotmánylevél, amely a harminc évvel ezelőtti jogi gondolkodás szintjén fogalmazza meg a kisebbségek jogait. Innen világos az a következtetésünk, hogy a kisebbségek helyzetét nem lehet jogi eszközökkel védeni, hanem politikai eszközökre van szükség. Tehetetlenségünket bizonyítja, hogy a parlamentben mindig leszavaznak bennünket, bár az utóbbi időben a prágai Szövetségi Gyűlésen egyre többen osztják a véleményünket az egy évvel ezelőtti teljes elutasítással ellentétben. Ez nem változtat eredménytelenségünkön, de feltétlenül biztató jel. A tavaly szeptemberi szlovákiai felmérés eredményeire is hivatkozhatok, amikor megkérdezték a szlovák nemzetiségűeket, hogyan tartják megoldhatónak a magyar kérdést. Némi optimizmusra szolgál, hogy míg a tisztán szlováklakta területek lakóinak fele azon a véleményen volt, hogy ezt csak a magyarok kitelepítésével lehet megoldani, addig a magyarokkal együttélő szlovákok közül csak 16% válaszolt így. Gondjainkat viszont csak tetőzi a februárban megszavazott kártalanítási törvény, amely 1948-tól számítja az elkobzott vagyonok visszaadását. Márpedig köztudott, hogy az 1945-ös kassai kormányprogram 8. pontja kimondta a németek és a magyarok bűnösségét, és határozatilag megfosztotta őket vagyonuktól és állampolgárságuktól. A földtörvény is hasonló szellemben készül. — Milyen államformává alakul át a mai Cseh és Szlovák Köztársaság? — Különböző elképzelések vannak. Többek között az is, hogy az új alkotmány egy újfajta szövetségi rendszert hozzon létre, konföderációsat vagy államszerződésest. A szlovák nemzeti pártok, szerveződések azt szeretnék elérni, hogy Szlovákiának saját helye legyen biztosítva a különböző nemzetközi fórumokon, s ez aligha képzelhető el Csehszlovákia fennmaradásával. Szerintem az évtized közepéig eltarthat ez a vita, ez a huzavona, körülbelül addig egyben maradhat Csehszlovákia, hacsak valamiféle politikai robbanás meg nem gyorsítja ezt a folyamatot. Olyan irányzat is létezik, amely úgy szeretné biztosítani Szlovákia önállóságát, ha ezt a Szovjetunió garantálná. Egyelőre a nemzeti vonal elképzelése van túlsúlyban, hiszen — a hasonlóan gondolkodókkal együtt — ők teszik ki a lakosság mintegy 55 százalékát. — Köztudottan rossz a kapcsolat az Együttélés és a Nyilvánosság az erőszak ellen koalíciós mozgalomban szereplő Független Magyar Kezdeményezés között. Miért? — Az ellentétek elősorban a legfelsőbb szinten léteznek, de kisugároznak helyi szintre is. Mi hibának tartjuk, hogy a szlovákiai magyarságnak nem sikerült egyetlen politikai koalícióban indulnia a parlamenti választásokon, ahol az FMK-ra leadott 40 ezer szavazattal szemben, mi az MKDM-mel együtt összesen 300 ezer szavazatot kaptunk. Az ellentétek nem oldódtak, hiszen a parlamenti életben politikai érdekellentétek léteznek közöttünk. Ezek elvi lényege az, hogy mi nem tartjuk elválaszthatónak a demokráciától a kisebbségi jogok biztosítását, ők pedig igen, és ebben a szellemben vállalják a kormányzati szereplést. Egyébként hozzávetőleges felmérések szerint a Független Magyar Kezdeményezés tábora a szlovákiai magyarság mintegy 1S százalékát teszi ki. — Milyen a magyar nyelvű oktatás helyzete Szlovákiában? — A mintegy tíz évvel ezelőtti népszámlálás szerinti hatszázezer magyarnak 240 általános iskolája van, ez 60 százalékkal kevesebb, mint 1950-ben. A magyar iskolaköteleseknek egyharmada nem jár magyar iskolába. A középiskolák szintjén az arányok rosszabbak: a tanulók fele szlovákul tanul, és mindössze 18 gimnáziumban tanítanak magyarul, de ezek zöme vegyes tannyelvű. Végül: 3 olyan szakközépiskolánk van, ahol az ismereteket magyar nyelven is el lehet sajátítani. Azt hiszem, az adatok maguktól beszélnek. — Ebben a rendkívül kritikus helyzetben mégis mi a teendő? — A földtörvény megvitatása egyfajta mérföldkő lesz. Úgy néz ki, fel kell adnunk konstruktív ellenzékiségünket, és elvi ellenzéki álláspontra kell helyezkednünk. Abban sem bízhatunk, hogy egy esetleges kormányátalakítás javítana a helyzetünkön. "Mindenesetre élni fogunk a helyzetnek megfelelő minden politikai eszközzel. Lejegyezte: ÁBRAM ZOLTÁN Mi is az a hetedik színház ? Amikor először láttam a 80-as években Figura-előadást (Tutyi Matyi Móka gyermekműsor), a kosár almájával a hóna alatt egy leányka egész közel hajolva arcomhoz, s merően szemembe nézve rám kérdezett, megdöbbentem. Ha hallottam is hasonló színházi kísérletekről, részem akkor volt belőle először. Akkor értettem meg: ez a fajta színház úgy szünteti meg a határvonalat játéktér és nézőtér között, hogy a nézőt, kibillentve a megfigyelő helyzetének biztonságából, fizikailag is a játék kiszolgáltatottjává teszi. Nemcsak néző már, aki megért és értelmez, hanem részt, aki (bár annak tudatában, hogy mindez játék) egész mivoltával átéli a történéseket. Alfred Jarry Übü Királyában például azt a rettegést, hogy a süllyesztőbe küldöttek között bármikor lehet a következő__ A közönség a színtéren ül, a játék nemcsak előtte, de területileg is körötte és közötte zajlik: amikor Übü hoz egy-egy rettenetes határozatot, közben felnyög, jajgat az ország. Hatásában tehát országnyi területet fog át egyetlen színpad, és egyetlen perc parancsot, reakciót és következményt. A pantomimmozgásra épülő kifejező játék nem reprodukálja a történést, hanem annak a hatását jeleníti meg. Így képes csatajelenetek részesévé tenni a nézőt alig néhány ember, így tud erőviszonyokat, s időben távlatot átfogó folyamatot sugallni egyetlen mozdulat. A hatásaiban egymásra kontrázó groteszk játékot tulajdonképpen mozgalmassá fogja össze: ahogyan fáradhatatlanul vibrál a színtér, úgy nem lazíthatnak a néző érzékszervei sem. Összhangban állhat Bocsárdi László rendező kísérletének megvalósítása az Alfred Jarry féle abszurd színház könyörtelen színházképével: „A néző, aki eljön hozzánk, tudja, hogy valóságos műtétnek veti alá magát, s ebben a műtétben korántsem csak a gondolkodás, hanem az érzékei és a teste is a tét. És attól fogva úgy jár majd színházba, ahogy fogászhoz vagy sebészhez szokás. Ugyanabban a lelkiállapotban, tudván persze, hogy nem fog belehalni, de azt is, hogy nem akármire adja a fejét, s nem úgy fog kilépni, ahogy belépett“. (Antonin Artaud) Übü Király bemutatója 1988-ban bombaként robbant Gyergyószentmiklóson. Az újszerűség, másság hatását fokozta az akkori politikai konjunktúra: a szellemi és fizikai terror tökéletessé fokozott groteszk képét, szörnyűségeiben is már bizonyos fokig nevetséges jelenünket láttuk viszont benne. Sokat töprengtem azon, lehetséges-e, érdemes-e egyáltalán összehasonlítani a két előadást, az egykori baliásokból alapított Figura Művészegyüttes 88-as bemutatóját, s a mai, immár államilag támogatott színházi Übü Királyát? Az első nélkül aligha létezne második, ahogyan elődje nélkül, ahigha létesült volna a Figura Stúdió. Az előzetes tapasztalatok nélkül aligha válhatott volna csiszoltabbá a jelen Übü Király, mint ahogy az eltelt 3—4 év alatt a Bocsárdi rendezői koncepciója is tökéletesedett. Kétségtelenül az is érződött a játékon, hogy a társulat tagjai nem a ledolgozott napi 8 óra után, hanem a napi 1 órában próbálnak. S bár tudtam a színházat beindító 90-es szeptemberi felvételi vizsgákról, be kell vallanom, kicsit, kellemetlenül lepett meg most a szatmári előadáson, hogy régi kedves ismerőseimből alig párat fedeztem fel a szereplők között. — A többiek nem áldozták föl a szakmájukat a színházért — világosít fel Árus Zsolt, a Stúdiószínház igazgatója —, hiszen alig alakult színházunk léte meglehetősen bizonytalan. E bizonytalan helyzet egyik furcsasága az is, hogy miközben Csíkszeredát színházként tartanak számon, valamennyien Gyergyószentmiklóson élünk és próbálunk, mert a megyeközpont nem tud tagságunknak lakást és próbakörülményeket biztosítani. A tavaly szeptemberben a társulathoz csatlakozni nem kívánó régi tagok helyeit hirdettük meg a felvételin, kizárólagos volt a 33 éves felső korhatár. A jelentkezők száma a helyeknek több mint kétszerese volt: Temesvárról, Kolozsvárról, Sepsiszentgyörgyről, Kovásznáról, Nagykárolyból stb. érkeztek jelentkezők. — Az előadás sikere bizonyítja, hogy a társulat új tagjaival ki tudtátok alakítani az elengedhetetlen alapul szolgáló csoportszellemet. Könnyű volt ez, vagy nehéz? — A felvételi egyik fontos mozzanata volt, hogy Bocsárdi László egyenként minden jelentkezővel elbeszélgetett, nem csak rátermettség, de emberi hozzáállás szempontjából is válogatott. Azután heteket szántunk arra, hogy a társulat tagjai megismerjék egymást, és magukévá tegyék színházi koncepciónkat. Rengeteg improvizációs gyakorlatot és mozgásgyakorlatot végeztünk ebben az időszakban. Bocsárdi László a rendezői szakot végzi Marosvásárhelyen, de péntektől hétfőig itthon van, így hétvégeken folynak a legintenzívebb próbák. Távollétében a próbákat Csák Zsolt vezeti. — Hogyan fogadott benneteket, hivatalossá előléptetett színházat, a szellemi élet? mint hazai — Pozitívumai és negatívumai is vannak annak, hogy államilag támogatott színházzá lettünk. Amíg nem voltunk azok, nyitottabb volt irányunkban a hivatásos világ, jóakaratúan figyelte megvalósításainkat, biztatóan hátbaveregetett. Amióta „elismert“ színház vagyunk, riválisokká váltunk, hiszen közönséget, teret igénylünk, ezért sok régi jóakarónk kezd kritikusan viszonyulni hozzánk. Nemrég tartották a rövid színház hetét Nagyváradon. Nem f hívtak meg bennünket, de mi jelentkeztünk, s részt is vettünk rajta. Előadásunkon sokkal több néző volt, mint ahány férőhely. Rendezőnk nagyon meg volt elégedve az eredménnyel: a zsűri különdíjjal jutalmazta társulatunkat, s értékelésében kiemelte, hogy „még szerencsére érintetlenek vagyunk.“ A résztvevő magyar társulatok közül egyedül mi kaptunk díjat, a helyi sajtó mégis bírálta az előadást. De azt is elújságolhatom, hogy Tőkés Lászlótól nemrégiben saját adományként 10 000 tejes támogatást kapott társulatunk. Előadás után elbeszélgettem a társulat néhány új tagjával. Kíváncsi voltam arra, hányan tudták előre, hogy milyen jellegű színházhoz szegődnek, most hogyan viszonyulnak ehhez a színházi világhoz, és hogy érzik magukat Gyergyószentmiklóson? A válaszokból kiderült: volt, aki ismerte a régi Figura-együttest, volt, aki nem is hallott róla ezelőtt. Volt, aki annyira tudatosan választotta ezt a színházat, hogy a temesvári főiskolát is otthagyta miatta. Mások hagyományos színházra számítottak, s csak a felvételi vizsga rendhagyó menete döbbentette rá őket arra, hogy itt valami másról lesz szó. Valamennyien megbarátkoztak a színház szellemével, elfogadják, és vállalják. De van, aki megfogalmazza: — Azért jöttem ide, mert itt pont azt csinálom, amit akarok, de ezért nagyon sok dologról kellett lemondjak azelőtti életemből. Még tart, még összetart bennünket a lelkesedés, de mi lesz, ha a lelkesedés nem fogja kiegyenlíteni az érte hozott áldozatot? Más a hetedik színház hát, mint hivatásos társai. Kísérleti jellege kizárja, hogy önfenntartása érdekében egy „kasszasikert“ jelentő vonulatot is kövessen. S legyünk őszinték: a társulat egyik-másik tagjából hiányozna is a képesség, hogy könnyűszerrel váltva a műfajok között, egy hagyományos vígjátékban is hiteles legyen. Ebben a színházban saját szellemi jövőjének egyik járható útját kell támogassa társadalmunk: az „egyetlen“ hetediket. GÁL ÉVA EMESE 41 WmmMmmmm BIRTÓK JÓZSEF felvételei BÓLYAI JÁNOS* Máltán (Töredékek a szabadító erőkről) (1) Reménytelenül keresem a reménykedőket. (2) ó, szabadság — hívőd vagyok, hadd legyek papod. . (3) Hisz gyermekfővel megismertem már, szász s román vásárokba járva, • a kongruenciát, ■ . hogy ember emberséggel osztva ugyanolyan maradékosztályokat ad. (4) Mi haszna az extrapolációnak bly halmazra, melynek elemei különbözők? (5) Gyerekérvelés: — Nem baj, majd hívom a bátyám, aki erős. .— De az én apukám a te bátyádnál is erősebb. — A nagyapámnak viszont vadászpuskája van, 1 sörétes. —Az én nagyapám nagyapja viszont tüzér volt, és ágyúval lőtt. (6) (Fabula) Vajon megállítja-e a rókát a tyúkevésben az a tény, hogy a tyúk ősei már sárkánykígyók voltak, mikor az övéi csak silány erszényes pockok? (7) Csak egyenlőségben juthat szóhoz a különböző. (8) Ha elorzod valaki helyét, még nem helyettesítetted. (9) Nem hős apákra ( ) hős anyákra ( ) (10) Próbáljatok megérteni, nálam bölcsebbek, Ne oktassatok a gőgre. (11) Meghalt a Jövővel terhes? Vágjátok fel a hasát ’ • — sectio caesarea-t — hátha élő MÁR a gyermek! Április végén került megrendezésre a budapesti Országos Széchényi Könyvtár szervezésében az a nemzetközi konferencia, amelynek témája OLVASÁSI SZOKÁSOK A VÁLTOZÓ VILÁGBAN volt. A konferencia az IFLA (International Federation of Library Associations) Olvasáskutatási bizottságának és az IRA (International Reading Association) néhány kiváló képviselőjének meghívásával egy tágabb horizontú gondolat- és információáramlás elindítója kívánt lenni. Mivel hiányzik egy nemzetközi folyóirat, amely az olvasás szociológiájával, lélektanával és pedagógiájával foglalkozna, a kutatási módszereket, hipotéziseket és a vizsgálati eredményeket nyilvánosan megvitatni csak ilyen tematikájú konferenciákon lehetséges. A Budapesten megrendezett konferenciára a szervezőbizottság sokféle érdeklődésű szakembert hívott meg, s először az ilyen jellegű találkozók történetében részt vehettek a nyugat-európai országok könyvtárosai, tanárai mellett nemcsak a kelet-európai országok képviselői, hanem szép számmal a kisebbségben élő magyarok reprezentánsai is. Jó volt találkozni a jugoszláviai, kárpátaljai, fel000900 000000000000000000009000000000000 KÖNYVTÁR ÉS PIACGAZDASÁG vidéki könyvtárosokkal, tanárokkal, tanítókkal, kicserélni velük tapasztalatainkat, megvitatni közös gondjainkat. A konferencia háromnapos programja biztosította azt a keretet, amelyben mind elméleti, mind empirikus jellegű, de eredeti, saját kutatáson alapuló, rövid előadásokban ismerkedhettünk a könyvtár és társadalmi környezete, a társadalmi folyamatok és olvasási szokások, a szépirodalmi művek befogadásának kérdéseivel. A gyerekek, fiatalok és az olvasás kérdésköre szinte minden elhangzott dolgozatban jelen volt, éreztetve azt, hogy az ifjúság körében ma már kevésbé népszerű olvasás, azaz inkább a nem olvasás, mindenütt foglalkoztatja a nevelőket, és a könyvtárosokat egyaránt. Elhangzottak előadások a társadalom könyvtárképéről, könyvtárhasználati szokásokról, a könyvtárak túlélési stratégiáiról, a demokratizálódás és a könyvtár viszonyáról, de a résztvevők figyelemmel követhették az olvasási szokások változásait, rétegspecifikus szokásokat a könyv- és könyvtárhasználatban, valamint a különböző társadalmi rétegek életszemlélete, értékrendje és az olvasás közötti összefüggéseket. Érdekesek és tanulságosak voltak azok az előadások is, amelyek az ízlés és az olvasmányválasztás összefüggéseit, az elvárás horizontját vizsgálták. Tanulságosak voltak az olvasási és könyvtárhasználati szokások változásairól, az olvasás tanításának módszereiről és azok hatásáról, olvasásfejlesztési kísérletekről beszámoló munkák is. A változó világban az olvasók új igényekkel keresik fel a könyvtárakat — Keleten és Nyugaton egyaránt — és a könyvtárostól nemcsak azt várják, hogy valamilyen olvasmányt nyomjon a kezükbe, hanem azt is, hogy irányítsa őket igényeik kielégítésében. Idősek, fiatalok, gyerekek olvasóvá nevelésében a könyvtáros nem politikai, ideológiai munkával foglalkozik, hanem nevel, ízlést alakít, tudományos kutatást végez. A szociális elkötelezettségű könyvtár olyan stratégiát kell kidolgozzon, hogy valóban otthon érezhesse benne magát bárki. A változó világ a piacgazdaság kérdéskörében is új elvárásokat támaszt a könytárral szemben. Érdekes volt látni, hogy Európa egymástól távoli vidékein is, mennyi hasonló vagy azonos probléma merül fel az olvasás területén. A könyv mindenütt drága, a könyvtárfejlesztésre kiutalt állami alapok egyre kisebbek, s a könyvtárak túlélési stratégiája egyre nagyobb gondot jelent. Olyan módszerek és eljárások kerültek megvitatásra, mint a szolgáltatások bevezetése, sikerkönyvtár működtetése kölcsönzési díjjal, illetve a könyvtár jövedelmezővé tétele. Az előadásokat hallgatva egyre-másra tolultak fel a hazai olvasáskultúránkat érintő kérdések. Mennyi mindenen kéne változtatni ahhoz, hogy legalább gyermekeink úgy nőjenek fel, hogy ne szenvedjenek hiányt sem könyvekben, sem hozzáértő irányításban. S ha iskolai könyvtáraink siralmas állapotára gondolok, akkor már nemcsak a kérdések merülnek fel, hanem a körülményekből adódó hátrányos helyzetünk is egyre siralmasabb. Gondoljuk csak el: a diktatúra évtizedeiben hány ezer politikai tartalmú, értéktelen mű kötelező megvásárlása emésztett fel hatalmas összegeket, hogy aztán 1989 decembere után szemétre kerülve űrt hagyjon maga után? És vajon hány olvasója volt ennek az irodalomnak, ha egyáltalán lehet ezzel a szóval illetni ezeket a lélekölő könyveket? Csupán a kolozsvári Brassai Sámuel Líceumból több mint 1500 cím (!) került szemétbe, s helyette alig valamivel gazdagodott az állomány. S ha még azt is figyelembe venné valaki, hogy mennyit vesztett ez a könyvtár azzal is, hogy egykori, régi könyvállományát „megőrzésre“ beolvasztották az akadémiai könyvtáréba, akkor már egészen reális helyzetkép tárul elénk. S ez csupán egyetlen példa. A változó világ körülményei között, bárhol is a világon — hiszem — csak az alkotó, építő, a kudarcot is vállalni tudó habitus viszi tovább a világot. Vörösmarty Mihály szállóigévé vált szavaival élve: Mi dolgunk a világon? küzdeni Erőnk szerint a legnemesbekért. CS. KOVÁCS KATALIN Emlékműavatás Csíkszentmártonban ■ Emlékművet emeltek annak idején Csíkszentmártonban az első világháborúban elesett falubeliek és a csekefalviak emlékére. Aztán a második világháborúban újra megfizette a község a maga emberadóját, de ezek az újabb áldozatok az új hatalom szemében már nem voltak „emlékműképesek“. Sőt, a régi emlékművet is megcsonkították itt-ott ismeretlen kezek. Aztán a régi emlékmű mellé új kezdett épülni, azzal a szándékkal, hogy a régit eltüntessék. Pünkösd vasárnapján a központba gyűlt Csíkszentmárton népe az eredeti formájában visszaállított, s most már a második világháború áldozatainak nevét is megörökítő emlékmű ünnepélyes felavatására, megszentelésére. Az ünnepségen részt vett a magyarországi testvérközség, Isaszeg küldöttsége is. Megható és felemelő ünnepség volt azok emlékére, kik poraira szülőföldtől távol nyugszanak, de akikre emlékezni kötelesség. (Birtok József) Művelődés szponzorokkal Pünkösd első napján kezdődött a Nagyhomoród menti művelődési hét. Úgyhogy a bágyi református templomból a vártetőre megy a tömeg. Szabadtéri ünnepélyre. A rendezvény során természettudományi, iskola- és egyháztörténeti előadások hangzottak el, a földtörvényt jogászok és mezőgazdasági szakemberek értelmezték. Maszelka János székelyudvarhelyi festőművész, a korábbi esztendőkből (és korábbi alkalmi táborokból) jól ismert művészeti igazgató idénre is illusztris festőket, szobrászokat hívott meg. Közben beígérkezett a zsákbéki néptáncegyüttes. A művelődési hetet a székelyudvarhelyi Szőke és Moldován cég szponzorizálta. A divatszón innen és túl: néhány héttel ezelőtt egy székelyudvarhelyi iskolarendezvényt támogatott az ATI Kereskedelmi KFT. Ezt csak azért, mert nem árt tudni, hogy föl lehet pártolni így is a közjót. (Oláh István) RMDSZ-kórus alakult Szatmárnémetiben. A vegyeskar — melybe még várnak tagokat — minden csütörtökön este próbál a szervezet székházában. Mikor köszöntjük az új kórust egyben kifejezzük reményünket, hogy a tagok az együtténeklés mellett megtartják saját hangjukat is (s.l.) Nemzetközi béke szimpózium Nagybányán Háromnapos rendezvénysorozatra került sor a Zazar-parti városban május harmadik hetének végén, a Romániai Béke Szövetség rendezésében. Stefan Milcu akadémikus, a fent említett szövetség elnöke és Ioan Grigorescu író, a Szövetség végrehajtó titkára mellett jelen voltak a megye és a város vezetői, a máramarosi és a szatmári ortodox egyházmegye püspöke, az Ifjúsági Alapítvány képviselői, országos és megyei közművelődési és művészeti életünk számos egyénisége, külföldi meghívottak, valamint a sajtó megfigyelői. Számos értékes beszámoló hangzott el a kultúrának a jelenlegi demokratizálódási folyamatban betöltött szerepéről, a kultúra és a tolerancia, az emberi magatartás összefüggéseiről, a kultúráról mint az erőszakot befolyásoló tényezőről. (Farkas)