Romániai Magyar Szó, 1991. október (3. évfolyam, 543-568. szám)

1991-10-26 / 565-566. szám

|{D © © © ® © ®@© © FILMESSZÉ KÉSZÜL A SZÉKELYFÖLDRŐL Kincskereső Orbán Balázsok a Várakozás Hegyén „A szép Székelyföld az, mely legkevés­bé van ismerve, melyről önmagunk is leg­kevesebbet tudunk. Égető szükséggé vált tehát annak felkutatása és ismerete“ — így fogalmazott 1868-ban Lengyelfalván Orbán Balázs A Székelyföld előszavában. Hat év kitartó szorgalmával és szent tö­rekvésével gyűjtött, majd helyezte a haza oltárára történeti, népéleti, régészeti leírá­sait és tájrajzát. Bejárta Székelyföld majd félezer falvát, többnyire gyalogosan. Út­­jai valódi fölfedező utak voltak: várakról, templomokról, más történeti emlékhelyek­ről, szokásokról ő írt érdemlegesen elő­ször, és sok vonatkozásban máig utoljára. Fotografált is, egyik úttörője a tudományos célokat szolgáló fényképezésnek. „Az erdélyi ember készebb, mint akár a nyugati, akár a déli, vagy a keleti. Készebb, vagyis be­­fejezettebb, kiműveltebb, határol­­tabb, egyénibb, kristályosabb és felismerhetőbb“. Az ő szellemében kívánják végigjárni a Székelyföldet a 20. századvég Orbán Balázsai a kor technikai eszközével: mag­nókkal, kamerákkal, hogy újabb híradást készítsenek arról a földről, ahol azóta nem sokan jártak a lelki leltárkészítés, a szellemi feltérképezés nemes szándékával. Embereket faggatnak, vallatnak, zsenge ifjak, bölcs öregek mesélnek, fiatal nők és vénséges vének kacagnak, sírnak, kántál­nak életről, halálról, Istenről, természet­ről, háborúságról, szeretetről és gyűlölkö­désről. Deák Péter úgy járt Erdélybe, mint szomjas férfi a jóízű kútra. Lelkét, eszét fürösztötte az emberi jóságban, egyenes­ségben, kópéságban és furfangban, szemét pedig a gyönyörűséges emberi arcokban, no meg a fennséges tájban. Egyre érlelő­dött benne a konok szándék: mozgóképre menteni a menthetőt, a kultúra páratlan kincseit. A romániai történelmi forduló tá­jékán kalandos módon, a veszélyt is vál­lalva hoztak át dokumentumokat székely módra csellel, furfanggal, leleménnyel. Egy archaikus, de működő világról gyűjtenek mozgó képeket. Olyan világról, amely nem az isten háta mögött van, ha­nem itt Európában, egy karnyújtásnyira tőlünk, ahova mindenünnen csak földutak vezetnek. Dolgos, serény nép él ott, össze­tartó közösség. Éles eszűek, józanok, tré­fára, leleményre mindig készek, büszkék, önérzetesek, de a fölfuvalkodottságot nem tűrik. „Erdély az ország többi részé­nél archaikusabb, merevebb és a nyugati hatásokat csak alig v­ettei fel, ha igen, azokat is teljesen a maga képére formálta“. Később, Deák Péter mellé szegődött az Erdélyből Székesfehérvárra települt, gyö­kereiben székely Elekes András. Egymás­ra találásuk szinte mesébe illő. A stáb tagjai még az ugyancsak fehérvári Tóth István és a budapesti Zalka Imre, a fotó­zás művészei. Mindegyikben jelen van Orbán Balázs szabadságot b­álványozó lel­ke, jogfosztást nem tűrő haragja. Nincs bennük viszont elődjük romantikus nem­zeti történelemszemlélete, ők józanabbak, realistábbak, de hál’istennek meg tudnak részegülni a szépségtől, a tisztaságtól, a hűségtől. Mert ha csak józanok, nem vál­lalkoznak erre a hatalmas — ráadásul non­profit — feladatra. Ezt a történelmi lép­tékű küldetést eddig nem kísérte méltó erkölcsi és anyagi támogatás. Csak a Fejér Megyei Művelődési Központ és a Király kft. méltányolta anyagiakkal is vál­lalkozásuk fontosságát, dokumentáló ere­jét, morális hasznát. A hit és az elkötele­zettség olyan hőfokon van jelen ebben az alkotó közösségben, amely garancia arra, hogy kellő finanszírozással filmesszé ké­szüljön a Székelyföldről, amely méltó foly­tatása, kiegészítője lehet az Orbán Ba­­lázs-i életműnek. „Az erdélyinek egyszerre több véleménye van és ezek, ha egy­másnak ellent is mondanak, ő ma­ga ezekben a tekervényes ellent­mondásokban igen otthonosan mo­zog ... egyszerre igen is meg nem is ... A túlfinomult és ragyogó kastély tövében a viskó nyílt tűz­hellyel. Erdély nem provincia, a magas civilizáció és a vadember feszültsége". (Az idézetek Hamvas Béla Az öt géniusz című esszéjé­ből valók). Az eddig felvett, forgatott anyag­­ még korántsem teljes, de ami elkészült, k­atar­­tikus élmény. Mítoszt keres és teremt, egy szebb, emberibb, mélyebb és igazibb vi­lágról tudósít. Amíg hallgattam, néztem az énlakai öregek bölcsességét az élet és a hit megszámlálhatatlan bogairól, vagy Zsuzsi néni csiklandós történeteit hajdan volt szeretőiről, amíg imádságos szavak szóltak a szegénységben is jelen lévő élet­erőről és örömről, az volt az érzésem, hogy nem elsősorban nekik fontos kincseik ös­­­szegyűjtése és megőrzése, hanem a mi lelki föltápá­szkodásunkhoz kell ez a filmvallo­más. Rólunk is szól, a mi hajdan volt hi­teinkről, amikor még jóval kevesebb vám­szedő meg haszonleső ólálkodott körülöt­tünk, amikor még a szomorúság mellé derű is jutott A mi méltóságunkhoz, min­dennapi egyenes tartásunkhoz szükséges ez a lírai dokumentum. E századvég Orbán Balázsaival visszatérhetünk egy ősi val­láshoz, filozófiához, egy minden korban érvényes kiindulási ponthoz, egy egyete­mes emberi alaphelyzethez. A szüntelenül keletkező, elmúló, összeomló életrendek csüggesztő példatárai mellett olyan örök­érvényű örökség ez, amelyet őrizetlenül hagyni, elfelejteni a lélek halálát jelen­tené. Az alkotók a Hargitán, a Várakozás He­gyén, már nem a lábánál, hanem a ten­gerszint felett több száz méterrel, talán a térdén megtelepedve várnak a támoga­tókra, akik föltarisznyázzák a Kincskereső Balázsokat. Ne gondolják, hogy csupa ö­­römóda lesz útjuk filmes krónikája. Sú­lyos gondok szikláit is elénk fogják gör­getni. A Maros, az Olt, meg a két Küküllő hordalékában sok van, ami fájdalmas. Szél mozgatta fenyvesek tenger moraját, leguruló sziklák bérceket visszhangoztató dördüléseit hallhatjuk a balladás vallo­másokban. De nincs megismerés, megér­tés, testvériség, szeretet, lelkiismeret-fur­­dalások, aggodalmak, kétségbeesések nél­kül. ZÁGONI ERZSÉBET KOVÁCS ANDRÁS FERENC« Erdélyi töredék Miként erdélyi templomok falán Freskók cafatja, csonkabonka festmény, Kit már az Úr is régen elfelejtett, S nem látogatja többé fürge fénnyel — Olyak leszünk mi: láthatatlanok, Lappangva mészben, szétmaró időkben Isten se tudja: megvagyunk-e még, S hogyan, miért, hány vak réteg mögött Várhatja ráncok hős föltámadását, Mosolynak könnyű táncát kérges arcunk, Ha megvagyon még s meg nem vontatott Olyak leszünk, mint megkopott legendák, Mártírok, szentek, üdvözült pogányok Es poklok, mennyek, végítéletek Es elkendőzött nagy kálváriák és krisztusos képeknek roncsai — Olyak leszünk, csak megtört részletek. Nem kisdedek, királyok, Máriák, Csak törmelék, balsors diribdarabja, Nem vert hadak, csak súlyos vad paták, Sok megfutó láb, zászló, seb, kereszt — Olyak leszünk, áldáshintő kezek, Hűlt semmiből pallost suhogtatók, Levágott törzsek, népek, végtagok, Fejek fölött szentlélek vagy szekerce, Villantja szárnyát: megrepedt szemek, Redők, ruhák, gazdátlan glóriák Halomba hányva, összevisszaságban — Olyak leszünk mind: szétmálló művek, De zűrzavarban méltó rendre vallók — Ki festi meg hiányzó részeinket, Ki rakja össze, festi ha egésszé, Ki lesz, ki rajtunk majd fölismeri Egy ismeretlen mester kézvonását? © © © © ® BELGRÁDI NAPLÓ (Folytatás az a. oldalról) nyári délutánokon a kövér dongók. Har­cias trombiták horkolnak. A trombiták kövér réztorkából pedig nem jókedv és sírva vigadó elbúsulás árad, hanem düh, féktelenség, őrült duhajság. Az üvegekben olcsó, színtelen pálinka. A hosszú faasztal körül rongyos legények. Ólomszürke szemekkel, busa, lelógó fej­jel, sebes nyakkal. Ide jöjj, hogy megértsd Szerbiát és Belgrádot. Holnap megint így lesz, és azután is. A trombitaszóban és a pálinkagőzben szunnyad a háború dühe. A kuszált bajszok alól haragos kifakadá­­sok hallatszanak. Sietve menekülök erről a helyről. Hall­gatózom. Csend van. Belgrád alszik A város távoli részéből két puskalövés hallatszik. Talán valamelyik szerb gazda lőtte le a kutyáját. Újra csend. A kocsmaajtó kinyílik. Egy fiatal gyerek jön ki. Pár lépést tesz. Magasat ugrik, majd arcra vágódik a kövezeten, és mozdulat­lanul marad, mint a katona, akit golyó talált Földre terítette az alkohol Szerbia részeg. A Mihály-szobor érc kezében még most is ott van a vörös-kék-fehér zászló, amit a forradalmi ifjúság adott a harcos feje­delem kezébe, a háború szimbólumául. Az éjféli szél csendesen meglobogtatja a zász­lót. Szerbia háborút akar." Ma délután a külváros utcáin járkáltam, a temető körül. A temető árkán rongyos kis szerb fiúk katonásdit játszottak. Piros bosnyáksapka volt a fejükön. Az oldalu­kon ócska cukorspárgán egy játékkard. A pléh vakítóan villogott a tavaszi napfény­ben.­­ — Rat, rat (háború, háború) — hangzott visítóan a gyerekek torkából. Ekkor hallottam ezt a robbanásszerű ka­tonás szót, amelyet minden Belgrádban járó idegen először tanul meg mostan. Láz van benne és virtusos tűz és részegség. A pálinka őrjítő mámora. Mi nem­ is értjük egészen. Csak sejteni tudjuk, micsoda mar­cona elszántság és remény szunnyad e kis szócska három betűjében. Ez a szó részegítette meg Belgrádot, és vele az egész Szerbiát, amely most csen­desen pihen az éjszakában. Innen, a szálló ötödik emeletéről, egészen belátom a szerb fővárost , csendje is részeg. Ideges vib­rálással hangok türemlenek felém és az ablakomhoz koppannak, elűzik a szobám csendjét, és a zaj egyre nő, apró kis fal­vak zajongása, mezők izgalma, lázadt vá­rosok harangzúgása társul a szó kemény pattogásához, s minden, minden azt zengi: — Rat, rat­ ☆ © © © © © © © © © © © © © Hajnali hat órakor a vonatból még egy­szer látom Belgrádot A vonatfülkében egyszerre három nyelven politizálnak, lesz-e háború, vagy sem? Én kimenekülök a folyosóra, s onnan bámulom a víz szür­ke-sárga színét. A Száva és a Duna ten­gerré dagadt áradása lázasan nyaldossa a hegyet melyre apró házaival büszkén kapaszkodik föl a nagyralátó szerb fő­város. Milyen jó így bámulni a vizet, a mező­ket, az eget. A mező zöld. Az ég kék. Eszembe jut a haldokló klasszikus hős, aki erőlködő szemével még egyszer, utol­jára felnézett az égboltra, és az ég kéken, szelíden, nyugodtan visszamosolygott rá. Az a vigaszunk mindig megmarad, hogy az ég kék és nyájas. Az én nyugalmam azonban nem sokáig tart. Egy politizáló úr kijön hozzám, és megkérdezi, mi a véleményem a szerb konfliktusról. Az ablakon most cikázik át a hajnali napsugár. Közelebb megyek. Egy mondat van rajta. Valamilyen utas levette gyé­mántgyűrűjét, és az üvegre nagy, értel­mes betűkkel rákarcolta: — Háború lesz. Stockholmban '56 óta lobog a magyarok zászlója Interjú dr. Béldy Zoltánnal, a Göteborgi Magyar Egyesület elnökével • Tisztelt Béldy úr, körülbelül hány magyar él Svédországban? — Jelenleg nehéz lenne megmondani csupán annyit tudok, hogy ’56-ban tíz­ezret fogadott be a svéd állam a 200 ezer menekültből. Egy dolgot viszont megálla­pítottak: a svédországi magyarok országos szövetsége a legnagyobb számú emigráns tömörülés nemcsak Európában, hanem az egész világon. • Mi lenne a magyarázata annak, hogy a svédek mindegyre segélyszál­lítmányokkal lepik meg az erdélyieket? — Általában szeretnek segíteni máso­kon, de hogy különösen szimpatizálják a magyarokat, az nagy részben a több mint 350 tagot számoló göteborgi egyesüle­tünknek köszönhető. Nem akarok dicse­kedni, de több olyan jellegű kulturális rendezvényt szerveztünk, melyek során a svéd lakosságnak alkalma nyílt megis­merni az erdélyi magyarságot. • Például? — A tavaly képzőművészeti kiállítást rendeztünk Erdélyről, amit csaknem 5700- an tekintettek meg. • Mennyire tud magyar lenni... egy Svédországban élő magyar? — Kérem szépen, ez az egyéntől függ! Senki nem tiltja meg, hogy annak érezze magát, aminek akarja. Például, mi évente akadálytalanul megünnepelhetjük március 15-ét, és október 23-át. A tavaly erdélyi írók, költők, művészek tartottak előadást. Utoljára Banner Zoltán tartott szavalóes­tet. Több ízben volt a vendégünk Illyés Kinga. Most Sütő Andrást szeretnénk meghívni nemcsak Göteborgba, hanem több nagy svéd városba. • Említette, hogy rendszeresen meg­­ünneplik március 15-ét, a világszabad­ság ünnepét Az utóbbi rendezvények, hogyan folytak? • Az idén a Kaláka-együttes lépett fel különböző városokban, a tavaly pedig Tollas Tibor, Münchenben élő költő, a Nemzetőr publicistája tartott előadást • Ilyenkor kifüggesztik a magyar, pontosabban a magyarok zászlóját? — Természetesen! Stockholmban, ahol például működik a Magyar Ház, ott ’56 óta, ahogy mondtam, leng a zászló. • A magyarság öntudata soha nem képezte vita tárgyát a helyi szervekkel vagy talán a román emigrációval? — A helyi szervekkel, nem. Viszont a © © © © © © © © © már említett kiállítás előtt egy ismeret­len román hang telefonon azz­el fenyege­tett hogy felrobbantják a termet. Értesí­tettük is a hatóságokat, amelyek kellő operativitással eltávolították a valóban létező bombát. Egy józan román ember ilyesmit nem tesz, de sajnos ’89 után annyira elszaporodtak a volt szekusok... • Hogyan sikerül a nyelv, kultúra és hagyományok ápolása? — Ez az egyesületünk legfontosabb gondja és feladata. Sajnos, olykor a vegyes házasságokból származó gyermekek már nem sajátítják el a magyar nyelvet. Ezek­kel magyar tanárok foglalkoznak és ta­nítják a nyelvet . Az iskolákban léteznek magyar osztályok, vagy az ott élő magyarok alacsony száma nem vonhatja maga után ezt az igényt? — ’56-ban, amikor mi menekültünk, magyar gimnázumot létesítettek, amely teljes jogú érettségit biztosított. Erre most már nincs szükség. Az órák svéd nyelven folynak, de aki óhajtja, magyar anyanyel­vű tanárok előadásában földrajz, törté­nelem- és irodalomórákon vehet részt. • Magyar nyelvű lapok léteznek? — Hogyne, nem is egy. • Még egy kérdésem lenne: mondja, őszintén, valaha, valaki ’56 óta tett ön­nek szemrehányást identitása miatt? —■ Hallottam olyanokról, akiket kül­földinek neveztek, de nekem soha az ég­világon ezt senki nem hánytorgatta. A svédek nagy szeretettel fogadtak, én pedig könnyen beilleszkedtem a társadalmukba. Különben, a feleségem is svéd ... SZUCHER ERVIN A Wenckheim palota (Szabó Ervin könyvtár) főbejárata Gr. Károlyi Lajos palotája (A két háború között olasz nagykövetség) Békejobb az ellenünk vétkezőknek *» Ha én keresztet viselnék a nyakamban , és hinnék a teremtés­ben, akkor azt mondanám: az isten olyan változatos világot terem­tett, ahol megfér egymás mellett a tücsök és a hangya, a lepke és a pók, az angol és a kínai, a román és a magyar. Én nem viselek keresztet és nem hiszek a teremtésben. Így csak­ azt mondhatom, hogy a lét, még ha nem Isten teremtette, akkor is sokféle, s ennek a sokféleségnek mi, romániai magyarok is árnyalatai vagyunk. Ennek büszke tudatában nem lehet más nézetünk önma­gunkról, mint hogy vagyunk — olyanok, amilyennek születtünk, és ettől a világ egy árnyalattal gazdagabb. Ezen változtatni nem aka­runk és nem tudunk. Akkor sem, ha egy tömbben élünk, akkor sem, ha szórványban vagy csak egy családi ház szigetén, valahol Moldvá­ban vagy éppen Kanadában. Sok mindenben osztjuk a román nép sorsát. Közös a hazánk, kö­zös a jelenünk, közös a nyomorunk, közös az aggodalmunk és kiszol­gáltatottságunk. Közös a keresztünk, amit nem a mellünkön, hanem a vállunkon hordunk, és közös a Bibliánk. De nem tudjuk megosz­tani a bibliafordítást. Nem tudjuk megosztani helységneveinket és dalainkat, s ez nem nacionalizmus, hanem identitástudat. Az a tény, hogy az ember tudja, hová tartozik, ugyanaz a természetes állapot, ami a természetes állapota egy növénynek. Mi ebben az országban gyökerezünk, annak törvényeit és sorsát osztva, de szellemi gyök­e­­reink nyelvünkben vannak, összetartozásunk csak erősödik, gyöke­reink csak szívósabbá válnak, ha veszélyben érezzük e hovatarto­zást. Vegyék már tudomásul: az eddigi vagy ezután még ellenünk lázítók, hogy maradunk és megmaradunk. Sőt, ha cselekvő, építő je­lenlétünket nem is tisztelik, ha észérveinket gúnyosan megtapossák is, származásunkat ,nyelvi hovatartozásunkat önként is könyvelik el egyesek, tűrjük a megbélyegzés nyilait, mert nem látjuk értel­mét a védekezésnek. Létünk, milyenségünk ugyanis: evidencia.­­ És nem visz kísértésbe a politikusok, egyenruhások s már a ke­resztet viselők szájából is sugárzó gyűlölet, mert miénk is az ország, és nem kell a hatalom, sem a dicsőség, csak béke, megbékélés és sza­badság. Különben: élünk, remélünk, dolgozunk, szeretünk, ünneplünk és megbocsátunk. Magyarságunkban jól vagyunk. VALI ÉVA © © © © © © © © © Ismerjük meg a Bibliát Jézus Krisztus, a Megváltó A kereszténység elválaszthatatlan a názáreti Jézus tanításától és személyes sorsától. Életének elsődleges forrása az Újszövetség, mindenekelőtt az evangéliu­mok. Személyére vonatkozóan azonban már nem bibliai forrásokban is találunk rövid utalásokat a Kr. u. 1. század végétől (Josephus Flavius, Tacitus, Suetonius, ifj. Plinius). Jézus életének legtöbb történe­ti adatát az evangéliumokból ismerjük, de tudomásul kell vennünk, hogy nem a tör­téneti érdeklődés hozta őket létre. Jézus­ról csak a hit szempontjából fontos moz­zanatokat őrizték meg. Főként időrendi adatokban szűkszavúak, és feltűnő az is, hogy az ún. szinoptikusok (Márk, Máté, Lukács) és János evangéliuma Jézus nyil­vános tevékenységének főbb vonalát másként írják le. MIKOR ÉLT JÉZUS? Az evangéliumokat és a kortörténetet egybevetve, Jézus életének időrendi ke­retét megközelítő pontossággal így hatá­rozhatjuk meg: születésének éve Kr. e. 6 és 4 között. Nyilvános tevékenységének kezdete Kr. u. 28. Halálának éve Pontius Pilatus helytartósága idején, Kr. u. 30. Tevékenységének helye Palesztina, köze­lebbről Galilea és Judea tartomány. Az evangéliumok majdnem kizárólag Jézus nyilvános működését írják le, ezért éle­tének jelentős részét nem ismerjük. Szü­letéséről és gyermekkoráról csak Máté és Lukács emlékezik meg, a legfontosabb ada­tokra szorítkozva. Jézus életét és tetteit főbb vonásaiban jellemezzük. Jézus mindenekelőtt azt hirdeti, hogy személyében az Ószövetség beteljesedett: elérkezett az Isten országa (Mk 1, 15), az üdvösség történetének az a végső állapota, amely meghozza a bűnök bocsánatát, Isten szeretetének és kegyelmének kiáradását. Az ember atyának szólíthatja Istent, aki örök életet ígér neki, és jóságában min­denkit, még a bűnösöket is meghívja or­szágába. Aki kész a megtérésre és magát Isten akaratának teljesítésére elkötelez­ni, részese lehet Isten országának. Isten uralmának jelenlétéről és erejéről Jézus tanítása és rendkívüli tettei tanúskodnak. Arra a kérdésre, vajon ő az eljövendő Messiás, igazolásként így válaszol: „Vakok látnak, sánták járnak, leprások megtisz­tulnak, süketek hallanak, halottak feltá­madnak, a szegények pedig hallgatják az evangélium hirdetését. (Mt 11, 4—5) ELLENFELEI IS ELISMERTÉK Jézus egyik legfőbb gondja volt, hogy tanítványokat gyűjtsön maga köré. Nem­csak azért, hogy őt hallgassák, hanem mert közösséget akart alapítani művének folytatására. Ezért választott ki tizenkét tanítványt, akik szem- és fültanúi lettek életének és tanításának, majd küldetést adott nekik az evangélium hirdetésére (Mk 3, 13—19). Ők lettek Jézus közössé­gének, az egyháznak fundamentumai (Mt 16, 13—20; 28, 16—20). Jézus mély benyomást gyakorolt mind­azokra, akik vele találkoztak vagy tanítá­sát hallgatták. Hatása alól még ellenfelei sem tudták kivonni magukat. Az emberek úgy jellemezték őt, hogy olyan, mint „aki­nek hatalma van" (Mk 1, 22; 12, 6). Ezt ellenfelei is elismerték (Mk 11, 28—29), sőt maga Jézus is hivatkozott hatalmára (Mk 2, 10). Amikor Istenről, Isten és az ember kapcsolatáról beszélt, szavaiban nyoma sem volt az írástudókra jellemző körülményes és más tanítók véleményé­vel is alátámasztott érvelésnek. Addig nem ismert újszerűséggel és kétségbevon­hatatlan tekintéllyel, a közvetlen tapasz­talat eredetiségével nyújtott útmutatást Isten akaratáról. Cselekedeteiben nem ve­tette alá magát a kor jámbor magatartást szabályozó előírásainak, s egyedül Isten akaratát tekintette mércéjének. A taní­tásban és tetteiben megnyilvánuló „hatal­mát" Istennel való egyedülálló közösségé­re vezette vissza, akit Atyjának nevezett (Mt 11, 25—30). TÖRTÉNELMI KIHÍV­ÁS Jézus életének meghatározó vonása, hogy mindenekelőtt a bűnösökhöz, a szegények­hez, a megvetettekhez, a betegekhez és szenvedőkhöz fordult. Az élet peremére szorultaknak akarta azt az örömhírt vin­ni, hogy nem elveszettek, mert Isten or­szágában ők is naggyá lehetnek. Tanította, hogy mindenkinek egyenlő esélye van, mert egyedül az Istent kereső tiszta szán­dék és az iránta való elkötelezettség dönti el az ember nagyságát (Lk 21, 1—4). Mint­hogy olyanok körét kereste akikkel élet­vitelük miatt a jámbor ember nem tar­tott kapcsolatot, ezért mondták Jézusról: „borissza ember, vámosok és bűnösök ba­rátja“ (Mt 11, 19). Jézus azonban soha­sem hátrált meg, mert cselekedetével a minden embert üdvösségre hívó Isten szeretetét és jóságát akarta nyilvánvalóvá tenni (Mk 2, 13—17; Mt 18, 12—13). Jézus kihívta maga ellen a korabeli val­­­lási csoportokat, a szadduceusokat, a fa­rizeusokat és főként az ő körükből való írástudókat. Egész nyilvános tevékenységét végigkísérte a velük folytatott vita és az ellenségeskedés, amely végső fejleményé­ben kereszthalálához vezetett. Jézus személye kihívás marad az em­beriség számára, és állásfoglalásra kény­szerít. Mindig lesznek követői és ellenfe­lei, de közömbösen senki sem mehet el mellette. RÓZSA HUBA a budapesti r. k. hittudományi egyetem tanára

Next