Romániai Magyar Szó, 1992. március (4. évfolyam, 667-693. szám)

1992-03-07 / 673-674. szám

LÉSTYÁN FERENC Az erdélyi római katolikus püspökség a kommunista rendszer első évei alatt (Folytatás múlt heti mellékletünkből) 5. A papság sorsa Sok pap számára állandó zaklatást, tá­madást, vallatást jelentett az, hogy nem ismerte el az állam által kinevezett veze­tőit. Talán senki sem kerülhette el közü­lük, hogy megmeneküljön a zaklatástól. Hamis feljelentések, provokátorok, komp­romittáló levelek útján próbálták megfé­lemlíteni a papságot és bekényszeríteni az úgynevezett papi békemozgalomba, amely­nek címén el akarták fogadtatni az egy­­házellenes határozatokat. Súlyos vádnak számított az, hogy pap­jaink kiszolgálták a görög katolikus híve­ket Azzal is fenyegettek, hogy megvonják az államsegélyt az ellenszegülő papoktól. Mi­kor az gyakoribbá vált, Márton Áron püs­pök rendeletére mindenki visszaküldte egy ideig az államsegélyt, ami nagy feltűnést keltett a hatóságok előtt. A sajtóban rágalomhadjárat indult, melyben a papság költött vagy valóságos hibáit tárták a világ elé. Minden pap feje fölött ott lebegett a börtön vagy a Duna­­csatorna. Kiválóan érzékelteti a helyzetet Gaál Ta­más felcsíki főesperes esete. A szekuritáté arra akarta kényszeríteni, hogy hívja ösz­­sze a kerületi papságot, és fogadtassa el a marosvásárhelyi határozatot, amit ő ke­reken elutasított. Arra is hivatkozott, hogy nincs is rá idő, mert búcsúra kell mennie Madéfalvára. Parancsot adtak neki, hogy beszéljen a papokkal, és a következő szer­dára hívja össze őket. Nem várta meg a szerdát, hétfőn jelenkezett a szekuritátén. Délig ott tartották egy szobában, amikor berontott a főnök (Junger, volt fodrász), és ráförmedt: „Na, öreg, kivel beszélt?“ Gaál Tamás: Az Úr Jézussal. Szekuritátés: Mit felelt? Gaál Tamás: Azt, hogy nem lehet gyű­lést tartani. Szekuritátés: Kicsavarom a nyakát. A Duna-csatornánál fog megdögleni. Gaál Tamás: Ez a sorsunk. Többet nem hívták, de megvonták a működési engedélyét, és a Kolozs megyei Kidébe kellett távoznia. Ezzel a rendszerrel majdnem minden központi helyet átjátszottak a békepapok­nak. A felcsíki, gyergyói, székelyudvarhe­lyi, marosi főesperességeket békepapok ke­zére juttatták. Ennek bizonyítására következtek a le­tartóztatások, bebörtönzés bírói ítélettel vagy egyszerűen a szekuritáté határozatá­val, mely szerint 60 hónapot szabhattak ki, de ezt lejárta után meghosszabbíthatták. A főpásztort és az ordináriusok sorát követték a központi szerepet vállaló papok. Dr. Maczalik Győző felszentelt püspök, te­ológiai tanár, dr. Dávid László teológiai tanár, Gajdátsy Béla rektor. Dr. Maczalik és Gajdátsy meghaltak a börtönben, dr. Dávid László 13 évet ült. Ferencz Béni püspöki irodaigazgatót Márton Áron püs­pökkel együtt hurcolták el. Két év fogság után szabadlábra akarták helyezni azzal, hogy menjen Fehérvárra, és ott vállaljon szerepet. Mivel erre nem volt hajlandó, kényszerlakhelyet jelöltek ki számára Sza­­mosújváron. A központ után jöttek sorra a főespere­sek: László Ignác gyergyói főesperes, Rácz Vince és az ő utódja, Vasvári Aladár bras­sói főesperes, Fekete János kézdi főespe­res, Antal József felcsíki főesperes és Fuchs Gábor, későbbi nagyszebeni főespe­res. Rácz Vince kivételével — akit a széki kis plébániára menesztettek — mind meg­járták a börtönt. Fekete János gelencei plé­bános, a kézdi-orbai kerület főesperese börtönben halt meg. Az egyházmegye többi papjai közül is sokan megjárták a börtönt, s nem egy a kényszermunkatáborokat is. Aczél András, Ambrus György, Ambrus József, Ábrahám Árpád, Ábrahám Miklós (háromszor), Bajkó László, Bardócz Mó­zes, Bándy Balázs, Bálint Tivadar, Birtók Ferenc, Bokor Sándor, Bors Balázs, Csen­dőr Jenő, Csiky István, Csipak Lajos dr., Csomortány Ignác, Csutak László, Dénes Dávid, Diam­an Armenag Ferenc, Dukát József, Ebner Jenő dr. Erős Lajos, ifj. Faragó Ferenc, Fábián János, Ferencz Mi­hály, Gáli Sándor, Gál Gyula, Gaál Tamás, György Árpád, Hadnagy János dr., Hajdú Gyula, Harai Pál, Juhász Antal, Kicsid Béla, Kasza József, Kovács Balázs, Kovács Béla, Kovács Jakab, Lakó Menyhért, Lász­ló Imre, Léstyán Ferenc, Lokody Gáspár, Lőrinc József dr., Madarász Ferenc, Már­ton József, Mihály Imre, Miklós László, Pál Domokos, Pál Elek, Pál Gyula, Pál József, Pálffy János, Ráduly Géza, Ráduly István, Salati Ferenc, Sántha István, Si­­monfi József, Sipos Sándor, Smialy József, Sófalvi József, Szabó Bálint, Szabó Béla, Székely Árpád, Szilveszter Sándor, Teleky Dezső, Vágási Domokos, Vitályos Balázs. Bálint Józsefet és dr. Búzás Gergelyt tá­vollétében ítélték el. A felsoroltak közül Bardócz Mózes lá­gerben halt meg, Ambrus György pedig a Duna-csatornánál, Bokor Sándor ismeret­len helyen, Pálffy János a marosvásárhe­lyi börtönben, Ábrahám Árpádot halálos ítélet után kivégezték. 6. A szerzetesrendek felszámolása 1949-ben az összes katolikus szerzetes­­rendre kimondták a végzést, nem működ­hetnek tovább. A ferenceseket teherautókon gyűjtötték össze rendházaikból és szállították Mária­­radnára, ahol orosz katonaság állomásozott a szomszédságukban, s ezért 1952 tavaszán Désen, Esztelneken és Körösbányán kaptak új kényszerlakhelyet az ottani ferences rendházakban. Esztelnekre kerültek a mi­noriták is. Igazán szegényes körülmények között éltek, négyen is összezsúfolva egy­személyes cellákban. Azt remélték, hogy kiéheztetik őket, nem fogják bírni a kényszerhelyzetet. De kibír­ták, mert a nép nem hagyta cserben őket. P. Benedek Fidél tartományfőnökük szi­gorúan kötötte magát ahhoz, hogy önma­gukat fel nem oszlatják. A tartományfőnökkel a vezetőtestület is Désre került, és még néhány fiatal szerze­tes teológiai képzését is megkísérelték, akiket titokban fel is szenteltek. Végül is a hatóságok kirakatpert indí­­tottak ellenük. Másfél évig tartott a valla­tás 1961 júniusától. A vezetőket elítélték, a többit széttelepítették. P. Boros Fortunát, a régi tartományfő­nök, akit ítélet nélkül hurcoltak el, meg­halt a Duna-csatornánál. Ítélettel vagy ítélet nélkül börtönt visel­tek P. Benedek Fidél dr. tartományfőnök, P. Angi Csaba, P. Bálint Szalvátor teoló­giai tanár, P. Écsy János, P. Ferenc Ervin (kétszer is), P. Fodor László dr.,' P.' Podor­ Pelbárt teológiai tanár, P. Fülöp Sándor, P. Gurzó Anaklés György dr. teológiai­ ta­nár, Fr. György Márton Hugó, P. Hajdú Leánder, P. Zarnisch Placid, P. Keresztes Albin, P. Moldován Arthur, P. Nyisztor János, P. Papp Asztrik, P. Pöhacker Ba­lázs, Fr. Skolka Lázár, P. Szentmártoni Odorik, P. Szőcs Izidor, P. Ambrus Ka­­pisztrán, P. György Hugó Márton, P. Fü­löp Tamás. A jezsuitákat Szamosújvárra internálták. Közülük Godó Mihály kétszer is ült bör­tönben. Az elsők között tárta fel nyílt le­vélben, hogy az Ágotha- és Adorján-féle csoport törvényes joghatóság nélkül bito­rolja az egyházi hatalmat. (Bors Ferenc egyházmegyés pap szintén megírta Fehér­várra, hogy nem ismeri el őket, amiért Csicsókeresztúrra, majd Radnalajosfalvá­­ra internálták.) Désen és Szamosújváron készült a latens ordinárius jóváhagyásával az a körlevél, amely tájékoztatta az egyházmegye papsá­gát a fehérvári jogi, illetve jogtalan hely­zetről, ami hozzásegítette a papságot, hogy a bizonytalanságból szabadulva nyíltan állást foglalhasson a mozgalom ellen. Ennek köszönhető, hogy amikor Adorján egyházi büntetés kilátásba helyezésével ke­rületi gyűlésre hívta össze a papságot, a Csíkszeredába hívott felcsíki és alcsíki ke­rületből egyetlen pap sem jelent meg. Visan bukaresti főinspektor akkor pa­naszolta, hogy a csíki papság arra hivatko­zik: „Hogyan menjünk gyűlésbe, mikor a pápát gyalázó utcai plakátokat terjeszte­nek a hatóságok?“ Erre eltüntették a pla­kátokat, de ez sem volt elég. „Hogyan menjünk gyűlésbe, mikor a püspökünk börtönben van?“ — mondták újra. A szerzetesek internálása után állami használatba vették teljes berendezéssel együtt a csíksomlyói, brassói, nagyszebeni, dévai, vajdahunyadi, szárhegyi, marosvá­sárhelyi, fogarasi, szászsebesi, tordai, ko­lozsvári rendházakat és részben a désit is. Hasonló sorsra jutott a minoriták maros­­vásárhelyi háza is, melyet az iskolák álla­mosításakor már előbb elvettek. A női szerzeteseket is mind szétszélesz­­tették, még 1949-ben. A kórházi ápolónőket még egy kis ideig megtűrték, de 1955 után nekik is felmondtak. Jóllehet az orvosok nagyon szerették volna megtartani őket hi­vatásszerű munkájukért, arra már nem volt bátorságuk, hogy ezért határozottan kiálljanak. A tanügyben dolgozó nővérek az iskolák államosításával egy időben veszítették el zárdáikat. 7. Papi utánpótlás 1948-ig mindenik egyházmegyének meg­volt a saját papnevelő intézete. Az új kul­tusztörvény egyetlen papnevelő intézetet engedélyezett, Gyulafehérvár székhellyel Megszüntették a temesvári, Nagyvárad— Szatmár-i, sőt a ia­i-i és bukaresti teoló­giákat is. Később a Kárpátokon túli papjelöltek részére Iaiji-ban nyitottak papnevelőt, ne­hogy a moldvai csángómagyarokban fel­ébredjen származásuk tudata. 1951—55 között a kispapok jó része el­hagyta az intézetet, nem akarván a tör­vénytelen vezetés alá tartozni. Később is nehezítette az utánpótlást az iskolákban folyó ateista nevelés. Ennek el­lenére mindig volt elég jelentkező, mire hatóságilag próbálták korlátozni a felvételt. Érvénybe lépett a numerus clausus. Min­den évben nehéz küzdelmet kellett vívni a létszámcsökkentés ellen. A papság kezdeményezésére a püspökség memorandumokat nyújtott be, követelve, hogy fel lehessen venni az összes alkalmas jelentkezőt. Az elsorvasztás programjából mégsem engedtek, sőt annyira jutottak, hogy a diktatúra utolsó évében — a négy erdélyi egyházmegye részére — már csak öt kispap­ felvételét, engedélyezték. A me­morandumnak mégis volt annyi eredmé­nye, hogy a püspökség nem vette tudomá­sul a korlátozást­, és az arra alkalmasokat mind felvette, bár azzal fenyegették álla­mi részről, hogy a többletlétszámhoz nem hagyják jóvá az intézet költségvetését. Az­zal a kockázattal is kellett számolni, hogy év közben eltávolítják a létszámon felülie­ket. Az volt az elvi álláspont: aki pap akar lenni, annak készen kell lennie a kockázat­ra is. A Papnevelő Intézet főiskolai, egyetemi szintű ellátásához külföldön végzett taná­rokra lett volna szükség. Arról sok ideig szó sem lehetett, hogy a kispapok kijussa­nak a külföldi egyetemekre. Csak néhány évben enyhült annyira a korlátozás, hogy a jelenlegi tanári kar külföldi egyeteme­ken készülhessen fel. (Folytatjuk) Segítségünkre lesz a haza fogalmának megjelölése egyes nyugati nyelvekben. Az angol köznyelv a hazát ma homelanddel fordítja. A huszonöt évvel ezelőtt London­ban kiadott első angol nyelvű József At­­tila-fordítás kötetemben Vernon Watkins my landdel fordította a hazámat kifejezést, Michael Beevor egy próbafordításának a My homeland címet adta, mert a Hazám című versről volt szó. Ez lett aztán, az 1976- ban, a forradalom húszéves évfordulójá­ra készült filmnek a címe, melynek szö­vegkönyvét Vas Róbert, a rendező és jó­magam írtuk. A hazáról beszélve nem csak a magya­rok hazájáról szeretnék szólni, hisz a fo­galom általános, minden nemzet, nemzeti­ség, népcsoport ismeri, megéli, használja. Ugyanakkor, természetesen, példáim zöme magyar lesz, s ezeknek magyar részét köl­tőktől kölcsönzöm. Nem azért, mintha a költészet az emberi gondolatközlés élén járna, hanem azért, mert a közösségi ér­zést és tudatot lekottázó versek történel­mi-szociológiai látleletek és nem hivatalos társadalmi védjegyek. A költemény tehát egy sajátos jelrendszert használó gyors­írás. A haza fogalmára európai népek főleg a latin—olasz patria tükörfordításait vagy valamilyen szóösszetételt használnak. Az angol—német Fatherland ilyen, bár an­golban a sokkal ritkább motherland is is­meretes, ami nem azonos a mi megcsó­kolandó anyaföldünkkel. Egy elesett szerb katonát elhantolnak az eszéki magyarok, ez ottani édes anyaföldbe, mely a szerb­nek országán belül van, de nem hazája, melyet ,egyenlő érvénnyel, ám nem egyen­lő joggal, hazájának nevez az eszéki ma­gyar és az eszéki horvát íme a probléma magva, egyetlen mondat burkába zárva. A patria apáról fiúra szálló örökösödést jelent, egykor jobbára csak férfiak vezette társadalmat, jogrendszert, politikai struk­túrát sugallt. Ez a társadalom felváltva patriarchális vagy kevésbé az, legtöbbre a patríciusokat tartják benne, a patrimó­­niákról nem is beszélve. Egyeseket idő előtt elpaterolnak, ugyanebben. Az erede­ti magyar pater patriae Kossuth volt, az­óta mindenki, akit hazahoztak, újratemet­tek: Rákóczi, Rajk, Mindszenty, Nagy Imre. Hogy kit fogadunk el, s mikor, ezekből pater patriae-nak, az már egyéni hazatudatunkra jellemző. A patria a kez­detben, mondjuk így, durván a közép­korig jelentett mindenkor és mindenhol szülőföldet, egyenlő lehetett (bár nem mindig volt) az egy nép által elfoglalt te­rülettel, és jelentett — olykor igen, olykor nem — egy olyan földterületet, országot vagy­ provinciát, ahol az emberek többé­kevésbé megértették egymás nyelvét- Mae­cenas hazája Róma volt, a város, és amit a város révén róla elnevezett birodalom szokás- és intézményrendszerben képvi­selt. Szülőhazája — szűkebb értelemben — Etruria volt, s minthogy az etruszkokat sikerrel beolvasztották, Itália lett Mae­cenas többnyelvű volt, a göröggel a hel­lén kultúra, az etruszkkal, a lokálpatrióta gyökerek, a latinnal Róma kötötte össze. Nehéz pontos, még csak hozzávetőleges modern megfelelőt is találni: Gulbenkian, Soros György és Szathmáry Lajos átörö­költek valamit Maecenastól Az angol a maga saját nyelvi haszná­latával és fogalmi rendszerével rendkívül sokrétű képet mutat fel. A brrthplace, a szülőhely az angol számára a falu vagy a város, ahol meglátta a napvilágot Ez ki­tágítható egy járásra, megyére vagy pro­vinciára. Kolumbusz Kristófról úgy tud­juk, ő mondta, hogy Genovában született; igen ám, de nem Genova városában, ha­nem az Arenzano nevű kisvárosban, Ge­nova városállamában. A szülőhely tehát kitágítható járásra, megyére vagy provin­ciára. Ilyeténképp egy észak-írországi an­golnak szülőhelye, mondjuk, Londonderry város vagy a Londonderry nevű megye. Szülőhazája — his native land — Nor­thern Ireland. Ugyanakkor egy délíró azt mondaná: ez az angol Derryt nevezi szü­lőhelyének, sőt, Derry vármegyét, szülő­hazájának meg: Írország déli részét Ugyanazokat a földrajzi fogalmakat az északi és a déli, helyesebben a protestáns északi és a déli katolikus másképp neve­zi. A délír más kifejezéseivel azt posztu­­lálja, hogy az a bizonyos angol ez elkob­zott délír haza földjén született,­­ eluta­sítja, hogy az illető szülőhelye annak hazája is lehessen. Angolul: ha accepts the validity of the person’s native land, so long as it is defined differently, but re­jects that the birthplace defines the home­land. Magyarán: az angol hazája, bárhol is szülessék, Anglia, mert kultúrája erre üdvözíti vagy kárhoztatja őt. A Magyarország főnév a Kárpát-me­dence belsejére vonatkoztatva már a po­­gánykorban is Hungária néven szerepel, ez keresztelődik meg Vajkkal, s vonul be Sylvester pápa közbenjárásával a honi és külföldi dokumentumokba. Az ország per­sze nem azonos a hazával, hosszabb idő­nek kell eltelnie, mire a két fogalom átfe­di egymást. Bizonyos, hogy vannak koráb­bi példák, az enyémek IV. Béla korából valók. Ekkor készül és megy, a tatár fe­nyegetés miatt, Juvanus barát az őshazá­ba, részben segítségkérés, részben tájéko­zódás végett. Az őshazában azok a ma­­gy­arok laknak, akik nem törtek be a Duna völgyébe új hazát keresni és találni. Da­nubius fluvius contradictiones —írja IV. Béla a pápához intézett, tőle segélyt kérő levelében. Az őshaza magyarjai nem se­gélyképesek. A nyugati kereszténység nem egységes. Ám a királyi akarat és a nemzeti élni akarás újjáépíti majd azt, az akkor mindössze háromszázötven éves hazát. (Ha László Gyulának igaza van, akkor — némely magyarok számára — már 600 éves hazát.) Mert hazája volt ez az or­szág, mondanék megfordítva, a sok szá­zaddal későbbi költő visszacsengő szavait; a magyar, illetve a Magyarországon élő hungarus mindinkább történelmi közös­ségben él: járási, megyei, tartományi szomszédaival; mind természetesebben gondol úgy Hungáriára, mint saját hazá­jára. „Nostra Pannónia“ — mondja a ta­­tárdúlás kori himnusz szerzője. A­ fénykorban, Mátyás idején, Temesvári Pelbárt, Las­kai Ozsvát és Segesdi Lukács külföldön (is) tanulnak, latinul írják ájta­­tos műveiket, és a magyar névnek szerez­nek jó hírt Krakkóban, Bécsben és termé­szetesen Temesvárt, Pécsett és Budán. Ra­gaszkodásuk a hazához és a kultúrának az általuk képviselt részéhez az ellentétek során lesz nyilvánvaló. Velük szemben áll egy másik, ugyancsak latinul író, lát­szólag kozmopolitább kör: a Vitéz János, a Janus Pannonius, a Váradi Péterek kö­re. A háttérben az észak-itáliai egyetemek levegője, Ferrara, Bologna, Galeotto Mar­­zio, Mantegna és a kereszténységgel együtt uralkodó, az azzal szimbiózisban élő és vetélkedő szellem, a humanizmus, Janus Pannonius humanista hungarus. Származására nézve félhorvát, verseiből szülőhazája, Dél-Hungária iránti lojalitás csendül ki. Néha áttétellel és gunyorosan: „Hát hazájában senki sem üdvözül-e“ — írja. A törököktől szorongatott időkben és veszélyeztetett területeken élünk akkor már egy évszázada. Hunyadi erőforrása Erdély, Dél-Magyarország, azaz Horvát­ország, a Bánát és a Vojvodina. Nemzet­közi és nemzetiségeket átható szövetségek vannak, a Brankovicsokkal például. Ak­kor kezdenek a Zrinskik Zrínyivé magya­­rosodni, majd aztán minden Mohácsba torkollik. A nem nemzetállamokon ala­puló szövetségek szétesnek, a déli szülőha­zák szövevényét előbb, aztán magát Hun­gáriát veri szét Mohácsnál a török. Egy katonai regulán, valamint az adók és rab­lások gulyáslevesén élő birodalom elnyeli, de megemészteni nem tudja országok, szülőhazák, hazák sorát. Mohács vagy Eszék romlása a haza romlását jelenti. A szorongattatásban, a külső emigrációban, a belső emigráció peremén hallani a máig visszhangzó kiál­tásokat: „Sírva veszik el most szegii Magyaror­szág“, írja Tinódi. „Siralmas énnékem tettled megválnom“, sírja Bornemisza Pé­ter. A Semptei Névtelen visszavetíti ko­rának tüneteit a tatár időkbe, és Bélával mondatja: „Siess, fiam, oltalmazd földe­det“. Balassi keservei közül is kiválik, hogy, ,Bujdosom mint árva, / idegen or­szágba, / veszettől mint zarándok...“ A Búcsúja Hazájától című vers — nem idé­zem — a tizenhatodik század végi magyar hazaszeretet tárháza. Megtudjuk, szá­mára a hazából mi a lényeges: Magyar­hon és haza egymást fedő fogalmak; a magyarság a kereszténység pajzsa; a po­gány elleni harc véres színtere; a vitéz­ség oskolája — gyakorlótér, mai szóval; nélkülözi a síkot, a lovakat, a lovastársa­kat; a magyar ruhát, szerszámot, ügyessé­get; a hazai mozgást, a sok fiatalt, akiket felkarolt; a tájat, a hegyeket, völgyeket, mezőket, erdőket, a köveket, a csatákat látott helyeket; barátokat és atyafiakat; az angyalképet mutató szüzeket, menyecs­kéiket; utolsó szerelmeit Ezek mind, e­­gyüttesen — és nyilván külön-külön is — jelentik számára a hátrahagyott hazát Ha a korabeli nyugati irodalmat és tör­ténetírást nézzük, csak az úgynevezett nemzetállamokban hallunk hasonló han­gokat „For England and for St. George!“ —- kiáltatja V. Henrikkel Shakespeare. „Vive La Francéi“, adja a dauphin szá­jába Bouffon a szót, akár elhangzott ez így a százéves háború idején, akár nem. Az Il Principe Olaszhon egyesítéséért író­dik. Machiavelli olasz patrióta, mikor még Itália csak földrajzi fogalom. Törekvése két egyenlőségjel; haza és ország, ország és Itália között Az Erdély veszedelméről 1602-ben szer­zett énekben Erdély már nem azonos Ma­gyarhonnal. A három részre szakadt or­szágban külön fejlődés indult meg, s az Erdélyből távol szakadt magyar már így szomorog: „Jaj szép hazám mikor látlak, / ó bő főidő édes hazám, / Jajj szép Er­dély, mint megromlás...“ Egy mai írástu­dó, az Erdélyből ettelepedett Csíki László így fejezi be a kortársban Jelentés a bol­dogságról című elmélkedését: „Tehát itt­hon vagyok. Hazagondolok.“ Magyarán: itthon van. Pesten, hazagondolva Erdélyre gondol. A főtémának ez a motívuma gazdagon variálható- Most csak egy példát hozok. Lakatos Demeter Csángó Btrófák című verseskönyve, az 1986-os budapesti kiadás után, Bemnben jelent meg, 1988-ban. Ezt írja: „Szebb falu a földön nem lehet / amit én elhattam és hon, / hol foly Mold­va és Szeret / a virágos tájakon.“ Logikus, hogy itt kettős és elválaszthatatlan haza­­ragaszkodásról van szó. A faluhoz — te­hát a szülőhelyhez —, illetve a Moldva és Szeret vidékéhez, azaz a csángóföldhöz, a szülőhazához. Szinte mellékkörülmény, hogy az a török idők óta nemegyszer gaz­dát cserélt. Szakállas vicc, de idevaló, hogy Szent Péter elzavarni készül a Mennyor­szág Kapujától János bácsit, mert az csa­vargó életet­ élt. Magyarhonban született, a Monarchiában nősült, Csehszlovákiában keresztelte unokáit, és Kárpátukrajnában halt meg. 90 éves korában. „De Szent­atyám! — tiltakozik János bácsi. Én éle­temben ki nem mozdultam Ungvárról.“ A haza Zrínyinél a magyar hazát je­lenti, azt a Hungáriát, amit dédapja is védelmezett, melynek végleges területi megcsonkíthatósága föl sem merül benne. Persze kulturálisan Zrínyi nagyon is ösz­­szekapcsolja az aktuális hazát — az ak­kori királyi Magyarországot —, a poten­ciális hazát, Erdélyt és a Hódoltságot, a Regnum Hungariae-val, s az európai ke­reszténység érdekeivel. A Török áfium azért is áfium, mert egy idegenebb, bar­­bárabb kultúra mérge. Nagy rokona, II. Rákóczi Ferenc pátenseiben egy még tá­­gabb hazaképre utal. Szlovákokat, ruténo­kat, lengyeleket hív magyar zászlaja alá, anélkül, hogy megkérdőjelezné, mit ne­­­veznek ezek a népek hazájuknak, s anél­kül, hogy kirajzolná, milyen lehetne a ha­zakon a Habsburgoktól való megszaba­dulás után. Mindez a magyarok körében nem kétséges, legyen az Rákóczi zászló­alja. Zrínyi tábora, Bocskai hajdúnépe: „Szegény szén hazánkért / Magyar koro­nánkért / Ideje vagdalkoznunk." A szat­mári béke utáni Habsburg-birodalom alig­ha hazaellenes. Az osztrák hazája Auszt­ria, a birodalom az ő fejőstehene. Bohé­miát hazájának vallhatta ausztriai erede­tű német és cseh hazafi egyaránt, nem beszélve a letelepedett szlovák vendég­­munkásokról. Beszélt nyelvként megfért egymás mellett a magyar és a német. Hogy II. József törekvéseit mennyiben irányította a burkolt nagy német szellem és mennyiben a felvilágosodás fuvallata, ezt itt nem dönthetjük el, annyi azonban bizonyos, hogy a nemzetállam-lelkiismere­tű és a gazdag hazaszeretet-kultúrájú ma­gyarság ellenállásából született a nemzet­­haza-nyelv szentháromságának doktríná­ja. Kazinczy, az ortológus-neológus-vita, Wesselényi, Széchenyi nyomán azt hin­­nék, a doktrína a fejlődés elvi lendítő­kereke. Itt vannak azonban, Európa köze­pén, a svájciak, nyugati szélén pedig a nyelvvesztő, kelták. Az ír szentháromság a nemzet-haza-vallás, mert míg nyelvüket veszni hagyták, vallásukhoz foggal-köröm­mel ragaszkodtak. Az 1830-as évek legelejétől fogva Európa közepén megjelenik a konföderációs idea csírája. A lengyeleknél Czartorysky her­ceg, a románoknál Balcescu, a magya­roknál Telekiék előtt egy angol diplomata, Joseph Blackwell szeretné szárba szök­kenteni. A Few Remarks to Our Foreign Policy című röpiratában kifejti, hogy a korhadó Habsburg-birodalom helyett egy államszövetségnek kellene Közép- és Ke­­let-Európa népeit összefognia. Blackwell előlegezi a nemzeti nyelvek megtartását, és egy közös védelmi és összetartozási tu­dat kifejlődését Az európai egyensúlypo­­litikában a leendő államszövetség megál­líthatná az orosz terjeszkedési törekvése­ket Tudjuk, sem 48, sem Kossuth, sem Jászt álma nem teljesült be, s íme: „az orosz hadsereg nem ellenségképp, hanem királytok felhívására jön. Hazátokba“ (Paskievics). Minekutána az történt, hogy az 1950-es évek elején a szovjet hazát a katonai esküben is a magyar haza elé kel­lett helyezni. A szovjet köntösben jelent­kező orosz birodalmi vaslogika azt kíván­ta, hogy a csatlós birodalmi tagállammá legyen, s ehhez kellett a mesterséges szov­jet hazatudat. A közép-európai föderációs gondolat ár­folyamát ma csökkenti az Európai Közös­ség, egy óriáskonföderáció fellépte, mely inkább serkenti, mint akadályozza a tag­államok hazatudatát, azáltal, hogy gazda- KABDEBÓ TAMÁS A haza fogalmának kitágulása ötven évvel ezelőtt, Babits Mihály ha­lálával a Nyugat lapengedélye érvényét vesztette, de Illyés Gyula megszerezte egy új irodalmi folyóirat kiadásának jogát. így jelent meg, 1941. október elsején, a Magyar Csillag első száma. Beköszöntő vezércikkében a társszerkesztő Schöpflin Aladár tételesen is megfogalmazza, hogy a Nyugat szellemét viszik tovább, csak a cím új, ez derül ki már az első mondatá­ból: „Egy pásztortűz kialudt, egy másik kigyulladt". A kontinuitást jelzi továbbá a címlap azonos grafikája, a munkatársi gárda (pluszban Németh Lászlóval, aki már régebb összekülönbözött Babits Mi­hállyal, ezért nem közölt a Nyugatban, hanem 1934-ben Válasz címen igen ma­gas színvonalú, konkurens irodalmi fo­lyóiratot indított be). Nyugodt szívvel állíthatjuk tehát, hogy ha föllapozzuk a Magyar Csillag első számait, a korabeli elit magyar irodalom­ba (Szerb Antal jelzője) nyerünk betekin­tést, de a félévszázados, megsárgult la­pokat forgatva, bennünket most egyéb kérdések érdekelnek közelebbről: a Ma­gyar Csillag indulása, ezen belül Illyés Gyula szerkesztői koncepciója, irodalom és politika viszonya, ahogyan Illyés Gyula és Németh László látta, valamint Cs. Szabó László és Szentimrei Jenő vitája a széke­lyekről. A Nyugat utolsó két évfolyamát Babits betegsége miatt gyakorlatilag már Illyés Gyula szerkesztette, ezért nem is merült fel a kérdés, ki vigye tovább a fáklyát. Hogy mégis volt némi aggodalom, csak jóval később derült ki. A nemrég (1991. december 16.) elhunyt Vas István, a Ba­bits utáni magyar líra nagy egyénisége utolsó rádióinterjújában (megjelent a 168 óra 1991. szeptember 10-i számában) emlékezett meg a Magyar Csillag szüle­tésének 50. évfordulójáról, ebben említi, miként jutott el Illyés Gyula odáig, hogy Babits utóda legyen: „Párizsból hazajött egy kommunista, szürrealista suhanc — aki már a népiesből is megszelídült — és klasszicizálódott Babitsig. Mert Babits­­hoz meg kellett érni. Mégis, először tar­tottunk attól, hogy most majd jön a Ma­gyar Csillaghoz a nagy népi elözönlés. Ám végül szó sem volt erről, éppen az és annyi jött, amennyi valóban kellett. Ve­res Péter és mások a Nyugatba nemigen írtak, a Magyar Csllagba viszont igen. Annyit, amennyi a magyar irodalom ér­tékrendjében rájuk esett...“ Hogy Illyés Gyula kiket engedett be és kiket nem a magyar irodalom etalon lap­jába (nem véletlenül volt az egyik címja­vaslat: Mérték), több forrásból is meg­tudhatjuk, elsősorban az első szám emlí­tett beköszöntőjéből: „Minden irodalom­nak szüksége van egy olyan orgánumra, mely az aktuális közélet harcain és vitáin felül a szépnek kultuszát ápolja; a kor múló jelenségeit mellőzve az örök eszmé­nyeket szolgálja, független szellemben, megalkuvásoknak, divatoknak vagy egyé­ni érdekeknek engedményeket nem ad; sziget az élet folytonos hullámzásában, sziget, amelyen a tiszta szellem tüzét élesz­tik.“ Ez bizony tiszta politikamentesség, de csak látszólag, mert 1941 végén egészen mást jelentett. Vas István így fogalmaz a Magyar Csillag indulását idéző inter­jújában: „A kor szellemét, vagy ha úgy tetszik, szellőit nemigen engedte be. S minthogy abban a korban — enyhén szól­va — eléggé bűzös szellők jártak, ez volt a legfőbb erénye, dicsősége.“ Ez a bezárkózás volt akkor az egyet­len lehetőség kirekeszteni az irodalomból az útszéli jobboldaliságot. Hogy ehhez az elvéhez Illyés Gyula mennyire szigo­rúan ragaszkodott, bizonyítja a Magyar Csillag indulásával kapcsolatos levelezése is. Az első szám megjelenése után, 1941. november 23-án írja Németh Lászlónak: „Nem időszerű, hanem időtől független becsű tanulmányokat közlünk.“ Grezsa Ferenc a Tiszatáj 8/1985. számában vá­logatást közöl Illyés Gyula és Németh László levelezéséből, ez új, eddig ismeret­len adatokat szolgáltat a lap indulásához. Németh László 1941. szeptember 18-án megfogalmazza az új folyóirat iránti elvá­rásait. „Ha a Magyar Csillagot az ösz­­szefogás szellemében akarod megcsinálni, én támogatom, mint mindent, ami e nem­zedék fellépése óta a kortársak teljes fel­­sorakozását és nagykorúsítását próbálta szolgálni. Tíz évvel ezelőtt már erről ál­modtam: teremtsünk egy politikai és iro­dalmi gyámkodásoktól független otthont, ahol egymást becsülő emberek szabadon mondhatják az életükben meggyűlt igaz­ságot. Ami mindenikünkben ott van, amit mindenki vállalni kénytelen, az le­gyen a nemzet vallásává és politikájává; de tartassuk tiszteletben azt is s védjük meg a csőcseléktől, ami egyikünknek fon­tos.“ Bővebben idéztük e levelet nemcsak tartalmának máig ható időszerűsége miatt, hanem azért is, mert csírájában tartal­mazza már az érték tiszteletének azt az igényét, amelyet rövidesen tételesen is ki­fejt majd a Fantomok ellen című híres esszéjében, mégpedig éppen a Magyar Csillagban (1942. április és májusi szám): „Állítsuk helyre az értékek tiszteletét, küzdjünk az »irodalmi szenny« ellen, s tiltsuk el házunk tájékáról a politikai szö­vetkezésnek, taktikázásnak még a lát­szatát is.“ Hogyan vélekedik irodalom és politika viszonyáról Illyés Gyula? Erről más al­kalommal szólunk részletesebben a Ma­gyar Csillag 2. számában megjelent Nap­lójegyzetek alapján, addig nézzük meg, kikre épített az új lap indításakor. Németh László 1941. szeptember 18-i le­vele felhívja Illyés figyelmét, kik kapja­nak helyet az új fórumban: „Az, hogy ki tartozik hozzád, nem a munkatársaktól függ, hanem tőled“ — írja, miiközben három vonulatot határol el a korabeli magyar irodalomban: 1. Illyés, Erdélyi, Kodolányi, Tamási, Szabó Lőrinc, Márai és Cs. Szabó László, bár bevallja, hogy e két utóbbit nem ismeri; 2. „egy igen jó második vonal“: Sinka, Veres, Gulyás, Erdei, Fája, Papp Károly, Halász Gábor; 3. „a segédhadak, a nagyobbak veszeke­déséből élők, a literátori bajkeverők“ (itt nem sorol neveket, de mint a Tanú, majd a Válasz egykori szerkesztője, jól ismer­hette őket). Illyés szeptember 23-án vá­laszol a levélre, és udvariasan egyetért Németh véleményével, noha ez még a „második osztályban“ sem tartja emlí­tésre méltónak Szerb Antalt, Szentkuthyt (a Prae már ismert volt), de még Móricz Zsigmondot sem, és Tamási Áront kivé­ve­­teljesen figyelmen kívül hagyja az er­délyi irodalmat. Hogy Illyés csak a nagy írótárs közismert érzékenységére való te­kintettel értett egyet a „súlycsoportokkal“, bizonyság, hogy a Magyar Csillagnak már az első számában vezető helyen köz­li Móricz Zsigmondot (Az újak című, másfél oldalas jegyzete kegyetlen leszá­molás a falu sorába ragadt patriarchális világszemlélettel, a „jobbágyvilág kultú­rájával“­, de helyet kap Illés Endre, Sárközi György, Bóka László is. Idézett interjújában Vas István külön kitér Illyés Gyula bátorságára, amellyel a korabeli zsidótörvények ellenére min­dig megtalálta a módját, hogy helyet ad­jon a tiltott íróknak is. A jóbarát Radnó­tit említi név szerint, mikor Illyés em­beri nagyságát méltatja, habár személye­sen nem tartotta sokra, mégis közölte verseit. Igaz, nem tartozik témánkhoz, de megemlítjük... Radnóti Miklós neve elő­ször a Magyar Csillag 1941. decemberi számában tűnik fel a­ Harmadik eeloga alatt, és — ismervén a költő rövidesen bekövetkező mártírhalálának körülményeit (mint munkaszolgálatost, német fasiszták lelövik) — nem tudjuk megrendülés nél­kül olvasni: „Pásztori Múzsa, segíts! úgy halnak e korban a költők... s csak ránkomlik az ég, nem jelzi halom po­rainkat“ ... — mintha az abdai tömeg­sírt jövendölné. Befejezésül ismertetjük az induló Ma­gyar Csillag egy, számunkra ma is külö­nösen érdekes vitáját. Az 1. számban (1941. október 1.) jelent meg az akkor 36 éves Cs. Szabó László A székelyek című esszéje. Már a mottóul választott „keresz­túri mondás", sem ígér sok jót: „Bögözön felül a harcsa­s mágnás meg nem él“. A szerző hat oldalon keresztül körülbelül ebben a góbés szellemben igyekszik hoz­záigazítani a maga elképzeléseit Tamási Áron és Nyírő József szivárványos vilá­gához. Már az első mondat így hangzik: „ötlábú nép“. És rendre terítékre kerül Csaba királyfi leszármazottainak romanti­kus kelléktára, amely hajdan annyira ir­ritálta Benedek Eleket és még nála is jobban az erdélyi gazdasági szakembere­ket; a szegénység méltósága, a vitéz kato­na, ,­a szíves beszéd s a hősies tréfa­kedv“, az intelligencia (lásd Körösi Cso­m­a Sándor) stb. A székelyek egyetlen költőjének Tamási Áront, prózaírójának Mikest ismeri el, ezen kívül csak az em­lékírók érdemelnek figyelmet. Ennek el­lenére Cs. Szabó úgy vélekedik — bizo­nyára Uz Bence ihletésére —, hogy „a székely beszéd csillagnézésből, tündérek szótárából, manók szó­játékaiból született“. Ezzel szemben „a vére könnyen szikrát vet“, és van egy mondat, amitől szegény székelynek ma is kinyílik a bicska a zse­bében: „Igazán nem tehet róla, ha köny­­nyen lobbanó, könnyen elsötétedő barbár­nak s nem udvari mulattatónak szüle­tett“, de alább mégis „hatalmas költésze­­tük“-ről beszél. Cs. Szabó László ekkor már elismert nagymestere az esszének. Most is csil­log, sziporkázik. A gazdasági bajokat tag­laló fejezetben például fölidézi, hogyan akarta a magyar állam ötven évvel azelőtt a székelyeket megsegíteni „műkedvelő nagyasszonyokkal“, faj­tyúkkal, szövő­székkel és telepítési buzgalommal. Most, 1941-ben úgy vélekedik a szerző, hogy a bajokon csak „az ipar egyesült erejével“ lehet segíteni, de furcsa módon ezt úgy látja megoldhatónak, hogy a székelyek menjenek a fejlett központokba (Buka­­rest, Brassó, Medgyes, Torda, Arad, Te­mesvár) dolgozni, „ez a hangyanyom a székely kenyér útja“. És befejezésül Cs. Szabónak van egy ötlete, amely ma, 1992-ben is pánikot keltene Budapesten: ötszázezer székely menjen dolgozni a fő­városba, hogy az itt szerzett pénzből majd otthon szövetkezeteket létesítsenek. Már a következő, 2. szám Disputa ro­vatában választ ír Szentimrei Jenő. Ara­don született (1891),­­tehát nem volt szé­kely, de hivatásos tisztként együtt harcolt velük az első világháborúban, és mint új­ságíró, mint „az erdélyi szellemi és köz­életnek régi harcosa“ (Tamási Áron mi­nősíti így jóbarátját egy 1940-ben meg­jelent cikkében), jól ismerte ezt a kemény világot. Ötoldalas válaszának címe: A herceg testőre. Ma már nehéz volna megmonda­ni, hangvételében befolyásolta-e vagy sem Cs. Szabó Lászlónak egy három hó­nappal előbb, a Nyugat 1941. augusztusi számában megjelent, eléggé elmarasztaló, csipkelődő recenziója Szentimrei Ver­sekben tündöklő Erdély című antológiá­járól (Lepage kiadás, Kolozsvár). Nehéz volna kimutatni, de könnyen elképzelhe­tő. Szentimrei ugyanis túlságosan indu­latosnak tűnik, mikor egy olyan esszére válaszol, amely végső soron dicséri a szé­kelyeket, pontosabban: vállon veregeti. Már ahogyan kezdi, csupa ingerültség, mint akiben régóta gyűl az epe az Er­délyt lekezelő pestiek (vagy csak a szer­ző?) ellen: „Végre! Negyedfél vármegyé­­nyi székely nép megérte, hogy az egész magyarság érdeklődésének középpontjába kerül.“ A továbbiakban örömmel állapít­ja meg, hogy a pesti urak végre nem Ábellel és Uz Bencével, hanem személye­sen a hegylakó székelymagyarral kezde­nek ismeretséget kötni, és a tárgyra tér­ve, hozzátezi: „Végre központi magyar irodalmi folyóirat is kötelességének érzi, hogy induló első számában jellemrajzot adjon erről a népről.“ Tagadja a pesti álláspontot, miszerint a székely az erdé­lyi magyarság parádés gyermeke volna és hozzáteszi: „Belülről nézve cseppet sem parádés lesz é s mi sem parádéra tart- BARABÁS ISTVÁN (Folytatása a d. oldalon) PÁSZTORTÜZEK FÉNYE

Next