Romániai Magyar Szó, 1992. március (4. évfolyam, 667-693. szám)
1992-03-07 / 673-674. szám
LÉSTYÁN FERENC Az erdélyi római katolikus püspökség a kommunista rendszer első évei alatt (Folytatás múlt heti mellékletünkből) 5. A papság sorsa Sok pap számára állandó zaklatást, támadást, vallatást jelentett az, hogy nem ismerte el az állam által kinevezett vezetőit. Talán senki sem kerülhette el közülük, hogy megmeneküljön a zaklatástól. Hamis feljelentések, provokátorok, kompromittáló levelek útján próbálták megfélemlíteni a papságot és bekényszeríteni az úgynevezett papi békemozgalomba, amelynek címén el akarták fogadtatni az egyházellenes határozatokat. Súlyos vádnak számított az, hogy papjaink kiszolgálták a görög katolikus híveket Azzal is fenyegettek, hogy megvonják az államsegélyt az ellenszegülő papoktól. Mikor az gyakoribbá vált, Márton Áron püspök rendeletére mindenki visszaküldte egy ideig az államsegélyt, ami nagy feltűnést keltett a hatóságok előtt. A sajtóban rágalomhadjárat indult, melyben a papság költött vagy valóságos hibáit tárták a világ elé. Minden pap feje fölött ott lebegett a börtön vagy a Dunacsatorna. Kiválóan érzékelteti a helyzetet Gaál Tamás felcsíki főesperes esete. A szekuritáté arra akarta kényszeríteni, hogy hívja öszsze a kerületi papságot, és fogadtassa el a marosvásárhelyi határozatot, amit ő kereken elutasított. Arra is hivatkozott, hogy nincs is rá idő, mert búcsúra kell mennie Madéfalvára. Parancsot adtak neki, hogy beszéljen a papokkal, és a következő szerdára hívja össze őket. Nem várta meg a szerdát, hétfőn jelenkezett a szekuritátén. Délig ott tartották egy szobában, amikor berontott a főnök (Junger, volt fodrász), és ráförmedt: „Na, öreg, kivel beszélt?“ Gaál Tamás: Az Úr Jézussal. Szekuritátés: Mit felelt? Gaál Tamás: Azt, hogy nem lehet gyűlést tartani. Szekuritátés: Kicsavarom a nyakát. A Duna-csatornánál fog megdögleni. Gaál Tamás: Ez a sorsunk. Többet nem hívták, de megvonták a működési engedélyét, és a Kolozs megyei Kidébe kellett távoznia. Ezzel a rendszerrel majdnem minden központi helyet átjátszottak a békepapoknak. A felcsíki, gyergyói, székelyudvarhelyi, marosi főesperességeket békepapok kezére juttatták. Ennek bizonyítására következtek a letartóztatások, bebörtönzés bírói ítélettel vagy egyszerűen a szekuritáté határozatával, mely szerint 60 hónapot szabhattak ki, de ezt lejárta után meghosszabbíthatták. A főpásztort és az ordináriusok sorát követték a központi szerepet vállaló papok. Dr. Maczalik Győző felszentelt püspök, teológiai tanár, dr. Dávid László teológiai tanár, Gajdátsy Béla rektor. Dr. Maczalik és Gajdátsy meghaltak a börtönben, dr. Dávid László 13 évet ült. Ferencz Béni püspöki irodaigazgatót Márton Áron püspökkel együtt hurcolták el. Két év fogság után szabadlábra akarták helyezni azzal, hogy menjen Fehérvárra, és ott vállaljon szerepet. Mivel erre nem volt hajlandó, kényszerlakhelyet jelöltek ki számára Szamosújváron. A központ után jöttek sorra a főesperesek: László Ignác gyergyói főesperes, Rácz Vince és az ő utódja, Vasvári Aladár brassói főesperes, Fekete János kézdi főesperes, Antal József felcsíki főesperes és Fuchs Gábor, későbbi nagyszebeni főesperes. Rácz Vince kivételével — akit a széki kis plébániára menesztettek — mind megjárták a börtönt. Fekete János gelencei plébános, a kézdi-orbai kerület főesperese börtönben halt meg. Az egyházmegye többi papjai közül is sokan megjárták a börtönt, s nem egy a kényszermunkatáborokat is. Aczél András, Ambrus György, Ambrus József, Ábrahám Árpád, Ábrahám Miklós (háromszor), Bajkó László, Bardócz Mózes, Bándy Balázs, Bálint Tivadar, Birtók Ferenc, Bokor Sándor, Bors Balázs, Csendőr Jenő, Csiky István, Csipak Lajos dr., Csomortány Ignác, Csutak László, Dénes Dávid, Diaman Armenag Ferenc, Dukát József, Ebner Jenő dr. Erős Lajos, ifj. Faragó Ferenc, Fábián János, Ferencz Mihály, Gáli Sándor, Gál Gyula, Gaál Tamás, György Árpád, Hadnagy János dr., Hajdú Gyula, Harai Pál, Juhász Antal, Kicsid Béla, Kasza József, Kovács Balázs, Kovács Béla, Kovács Jakab, Lakó Menyhért, László Imre, Léstyán Ferenc, Lokody Gáspár, Lőrinc József dr., Madarász Ferenc, Márton József, Mihály Imre, Miklós László, Pál Domokos, Pál Elek, Pál Gyula, Pál József, Pálffy János, Ráduly Géza, Ráduly István, Salati Ferenc, Sántha István, Simonfi József, Sipos Sándor, Smialy József, Sófalvi József, Szabó Bálint, Szabó Béla, Székely Árpád, Szilveszter Sándor, Teleky Dezső, Vágási Domokos, Vitályos Balázs. Bálint Józsefet és dr. Búzás Gergelyt távollétében ítélték el. A felsoroltak közül Bardócz Mózes lágerben halt meg, Ambrus György pedig a Duna-csatornánál, Bokor Sándor ismeretlen helyen, Pálffy János a marosvásárhelyi börtönben, Ábrahám Árpádot halálos ítélet után kivégezték. 6. A szerzetesrendek felszámolása 1949-ben az összes katolikus szerzetesrendre kimondták a végzést, nem működhetnek tovább. A ferenceseket teherautókon gyűjtötték össze rendházaikból és szállították Máriaradnára, ahol orosz katonaság állomásozott a szomszédságukban, s ezért 1952 tavaszán Désen, Esztelneken és Körösbányán kaptak új kényszerlakhelyet az ottani ferences rendházakban. Esztelnekre kerültek a minoriták is. Igazán szegényes körülmények között éltek, négyen is összezsúfolva egyszemélyes cellákban. Azt remélték, hogy kiéheztetik őket, nem fogják bírni a kényszerhelyzetet. De kibírták, mert a nép nem hagyta cserben őket. P. Benedek Fidél tartományfőnökük szigorúan kötötte magát ahhoz, hogy önmagukat fel nem oszlatják. A tartományfőnökkel a vezetőtestület is Désre került, és még néhány fiatal szerzetes teológiai képzését is megkísérelték, akiket titokban fel is szenteltek. Végül is a hatóságok kirakatpert indítottak ellenük. Másfél évig tartott a vallatás 1961 júniusától. A vezetőket elítélték, a többit széttelepítették. P. Boros Fortunát, a régi tartományfőnök, akit ítélet nélkül hurcoltak el, meghalt a Duna-csatornánál. Ítélettel vagy ítélet nélkül börtönt viseltek P. Benedek Fidél dr. tartományfőnök, P. Angi Csaba, P. Bálint Szalvátor teológiai tanár, P. Écsy János, P. Ferenc Ervin (kétszer is), P. Fodor László dr.,' P.' Podor Pelbárt teológiai tanár, P. Fülöp Sándor, P. Gurzó Anaklés György dr. teológiai tanár, Fr. György Márton Hugó, P. Hajdú Leánder, P. Zarnisch Placid, P. Keresztes Albin, P. Moldován Arthur, P. Nyisztor János, P. Papp Asztrik, P. Pöhacker Balázs, Fr. Skolka Lázár, P. Szentmártoni Odorik, P. Szőcs Izidor, P. Ambrus Kapisztrán, P. György Hugó Márton, P. Fülöp Tamás. A jezsuitákat Szamosújvárra internálták. Közülük Godó Mihály kétszer is ült börtönben. Az elsők között tárta fel nyílt levélben, hogy az Ágotha- és Adorján-féle csoport törvényes joghatóság nélkül bitorolja az egyházi hatalmat. (Bors Ferenc egyházmegyés pap szintén megírta Fehérvárra, hogy nem ismeri el őket, amiért Csicsókeresztúrra, majd Radnalajosfalvára internálták.) Désen és Szamosújváron készült a latens ordinárius jóváhagyásával az a körlevél, amely tájékoztatta az egyházmegye papságát a fehérvári jogi, illetve jogtalan helyzetről, ami hozzásegítette a papságot, hogy a bizonytalanságból szabadulva nyíltan állást foglalhasson a mozgalom ellen. Ennek köszönhető, hogy amikor Adorján egyházi büntetés kilátásba helyezésével kerületi gyűlésre hívta össze a papságot, a Csíkszeredába hívott felcsíki és alcsíki kerületből egyetlen pap sem jelent meg. Visan bukaresti főinspektor akkor panaszolta, hogy a csíki papság arra hivatkozik: „Hogyan menjünk gyűlésbe, mikor a pápát gyalázó utcai plakátokat terjesztenek a hatóságok?“ Erre eltüntették a plakátokat, de ez sem volt elég. „Hogyan menjünk gyűlésbe, mikor a püspökünk börtönben van?“ — mondták újra. A szerzetesek internálása után állami használatba vették teljes berendezéssel együtt a csíksomlyói, brassói, nagyszebeni, dévai, vajdahunyadi, szárhegyi, marosvásárhelyi, fogarasi, szászsebesi, tordai, kolozsvári rendházakat és részben a désit is. Hasonló sorsra jutott a minoriták marosvásárhelyi háza is, melyet az iskolák államosításakor már előbb elvettek. A női szerzeteseket is mind szétszélesztették, még 1949-ben. A kórházi ápolónőket még egy kis ideig megtűrték, de 1955 után nekik is felmondtak. Jóllehet az orvosok nagyon szerették volna megtartani őket hivatásszerű munkájukért, arra már nem volt bátorságuk, hogy ezért határozottan kiálljanak. A tanügyben dolgozó nővérek az iskolák államosításával egy időben veszítették el zárdáikat. 7. Papi utánpótlás 1948-ig mindenik egyházmegyének megvolt a saját papnevelő intézete. Az új kultusztörvény egyetlen papnevelő intézetet engedélyezett, Gyulafehérvár székhellyel Megszüntették a temesvári, Nagyvárad— Szatmár-i, sőt a iai-i és bukaresti teológiákat is. Később a Kárpátokon túli papjelöltek részére Iaiji-ban nyitottak papnevelőt, nehogy a moldvai csángómagyarokban felébredjen származásuk tudata. 1951—55 között a kispapok jó része elhagyta az intézetet, nem akarván a törvénytelen vezetés alá tartozni. Később is nehezítette az utánpótlást az iskolákban folyó ateista nevelés. Ennek ellenére mindig volt elég jelentkező, mire hatóságilag próbálták korlátozni a felvételt. Érvénybe lépett a numerus clausus. Minden évben nehéz küzdelmet kellett vívni a létszámcsökkentés ellen. A papság kezdeményezésére a püspökség memorandumokat nyújtott be, követelve, hogy fel lehessen venni az összes alkalmas jelentkezőt. Az elsorvasztás programjából mégsem engedtek, sőt annyira jutottak, hogy a diktatúra utolsó évében — a négy erdélyi egyházmegye részére — már csak öt kispap felvételét, engedélyezték. A memorandumnak mégis volt annyi eredménye, hogy a püspökség nem vette tudomásul a korlátozást, és az arra alkalmasokat mind felvette, bár azzal fenyegették állami részről, hogy a többletlétszámhoz nem hagyják jóvá az intézet költségvetését. Azzal a kockázattal is kellett számolni, hogy év közben eltávolítják a létszámon felülieket. Az volt az elvi álláspont: aki pap akar lenni, annak készen kell lennie a kockázatra is. A Papnevelő Intézet főiskolai, egyetemi szintű ellátásához külföldön végzett tanárokra lett volna szükség. Arról sok ideig szó sem lehetett, hogy a kispapok kijussanak a külföldi egyetemekre. Csak néhány évben enyhült annyira a korlátozás, hogy a jelenlegi tanári kar külföldi egyetemeken készülhessen fel. (Folytatjuk) Segítségünkre lesz a haza fogalmának megjelölése egyes nyugati nyelvekben. Az angol köznyelv a hazát ma homelanddel fordítja. A huszonöt évvel ezelőtt Londonban kiadott első angol nyelvű József Attila-fordítás kötetemben Vernon Watkins my landdel fordította a hazámat kifejezést, Michael Beevor egy próbafordításának a My homeland címet adta, mert a Hazám című versről volt szó. Ez lett aztán, az 1976- ban, a forradalom húszéves évfordulójára készült filmnek a címe, melynek szövegkönyvét Vas Róbert, a rendező és jómagam írtuk. A hazáról beszélve nem csak a magyarok hazájáról szeretnék szólni, hisz a fogalom általános, minden nemzet, nemzetiség, népcsoport ismeri, megéli, használja. Ugyanakkor, természetesen, példáim zöme magyar lesz, s ezeknek magyar részét költőktől kölcsönzöm. Nem azért, mintha a költészet az emberi gondolatközlés élén járna, hanem azért, mert a közösségi érzést és tudatot lekottázó versek történelmi-szociológiai látleletek és nem hivatalos társadalmi védjegyek. A költemény tehát egy sajátos jelrendszert használó gyorsírás. A haza fogalmára európai népek főleg a latin—olasz patria tükörfordításait vagy valamilyen szóösszetételt használnak. Az angol—német Fatherland ilyen, bár angolban a sokkal ritkább motherland is ismeretes, ami nem azonos a mi megcsókolandó anyaföldünkkel. Egy elesett szerb katonát elhantolnak az eszéki magyarok, ez ottani édes anyaföldbe, mely a szerbnek országán belül van, de nem hazája, melyet ,egyenlő érvénnyel, ám nem egyenlő joggal, hazájának nevez az eszéki magyar és az eszéki horvát íme a probléma magva, egyetlen mondat burkába zárva. A patria apáról fiúra szálló örökösödést jelent, egykor jobbára csak férfiak vezette társadalmat, jogrendszert, politikai struktúrát sugallt. Ez a társadalom felváltva patriarchális vagy kevésbé az, legtöbbre a patríciusokat tartják benne, a patrimóniákról nem is beszélve. Egyeseket idő előtt elpaterolnak, ugyanebben. Az eredeti magyar pater patriae Kossuth volt, azóta mindenki, akit hazahoztak, újratemettek: Rákóczi, Rajk, Mindszenty, Nagy Imre. Hogy kit fogadunk el, s mikor, ezekből pater patriae-nak, az már egyéni hazatudatunkra jellemző. A patria a kezdetben, mondjuk így, durván a középkorig jelentett mindenkor és mindenhol szülőföldet, egyenlő lehetett (bár nem mindig volt) az egy nép által elfoglalt területtel, és jelentett — olykor igen, olykor nem — egy olyan földterületet, országot vagy provinciát, ahol az emberek többékevésbé megértették egymás nyelvét- Maecenas hazája Róma volt, a város, és amit a város révén róla elnevezett birodalom szokás- és intézményrendszerben képviselt. Szülőhazája — szűkebb értelemben — Etruria volt, s minthogy az etruszkokat sikerrel beolvasztották, Itália lett Maecenas többnyelvű volt, a göröggel a hellén kultúra, az etruszkkal, a lokálpatrióta gyökerek, a latinnal Róma kötötte össze. Nehéz pontos, még csak hozzávetőleges modern megfelelőt is találni: Gulbenkian, Soros György és Szathmáry Lajos átörököltek valamit Maecenastól Az angol a maga saját nyelvi használatával és fogalmi rendszerével rendkívül sokrétű képet mutat fel. A brrthplace, a szülőhely az angol számára a falu vagy a város, ahol meglátta a napvilágot Ez kitágítható egy járásra, megyére vagy provinciára. Kolumbusz Kristófról úgy tudjuk, ő mondta, hogy Genovában született; igen ám, de nem Genova városában, hanem az Arenzano nevű kisvárosban, Genova városállamában. A szülőhely tehát kitágítható járásra, megyére vagy provinciára. Ilyeténképp egy észak-írországi angolnak szülőhelye, mondjuk, Londonderry város vagy a Londonderry nevű megye. Szülőhazája — his native land — Northern Ireland. Ugyanakkor egy délíró azt mondaná: ez az angol Derryt nevezi szülőhelyének, sőt, Derry vármegyét, szülőhazájának meg: Írország déli részét Ugyanazokat a földrajzi fogalmakat az északi és a déli, helyesebben a protestáns északi és a déli katolikus másképp nevezi. A délír más kifejezéseivel azt posztulálja, hogy az a bizonyos angol ez elkobzott délír haza földjén született, elutasítja, hogy az illető szülőhelye annak hazája is lehessen. Angolul: ha accepts the validity of the person’s native land, so long as it is defined differently, but rejects that the birthplace defines the homeland. Magyarán: az angol hazája, bárhol is szülessék, Anglia, mert kultúrája erre üdvözíti vagy kárhoztatja őt. A Magyarország főnév a Kárpát-medence belsejére vonatkoztatva már a pogánykorban is Hungária néven szerepel, ez keresztelődik meg Vajkkal, s vonul be Sylvester pápa közbenjárásával a honi és külföldi dokumentumokba. Az ország persze nem azonos a hazával, hosszabb időnek kell eltelnie, mire a két fogalom átfedi egymást. Bizonyos, hogy vannak korábbi példák, az enyémek IV. Béla korából valók. Ekkor készül és megy, a tatár fenyegetés miatt, Juvanus barát az őshazába, részben segítségkérés, részben tájékozódás végett. Az őshazában azok a magyarok laknak, akik nem törtek be a Duna völgyébe új hazát keresni és találni. Danubius fluvius contradictiones —írja IV. Béla a pápához intézett, tőle segélyt kérő levelében. Az őshaza magyarjai nem segélyképesek. A nyugati kereszténység nem egységes. Ám a királyi akarat és a nemzeti élni akarás újjáépíti majd azt, az akkor mindössze háromszázötven éves hazát. (Ha László Gyulának igaza van, akkor — némely magyarok számára — már 600 éves hazát.) Mert hazája volt ez az ország, mondanék megfordítva, a sok századdal későbbi költő visszacsengő szavait; a magyar, illetve a Magyarországon élő hungarus mindinkább történelmi közösségben él: járási, megyei, tartományi szomszédaival; mind természetesebben gondol úgy Hungáriára, mint saját hazájára. „Nostra Pannónia“ — mondja a tatárdúlás kori himnusz szerzője. A fénykorban, Mátyás idején, Temesvári Pelbárt, Laskai Ozsvát és Segesdi Lukács külföldön (is) tanulnak, latinul írják ájtatos műveiket, és a magyar névnek szereznek jó hírt Krakkóban, Bécsben és természetesen Temesvárt, Pécsett és Budán. Ragaszkodásuk a hazához és a kultúrának az általuk képviselt részéhez az ellentétek során lesz nyilvánvaló. Velük szemben áll egy másik, ugyancsak latinul író, látszólag kozmopolitább kör: a Vitéz János, a Janus Pannonius, a Váradi Péterek köre. A háttérben az észak-itáliai egyetemek levegője, Ferrara, Bologna, Galeotto Marzio, Mantegna és a kereszténységgel együtt uralkodó, az azzal szimbiózisban élő és vetélkedő szellem, a humanizmus, Janus Pannonius humanista hungarus. Származására nézve félhorvát, verseiből szülőhazája, Dél-Hungária iránti lojalitás csendül ki. Néha áttétellel és gunyorosan: „Hát hazájában senki sem üdvözül-e“ — írja. A törököktől szorongatott időkben és veszélyeztetett területeken élünk akkor már egy évszázada. Hunyadi erőforrása Erdély, Dél-Magyarország, azaz Horvátország, a Bánát és a Vojvodina. Nemzetközi és nemzetiségeket átható szövetségek vannak, a Brankovicsokkal például. Akkor kezdenek a Zrinskik Zrínyivé magyarosodni, majd aztán minden Mohácsba torkollik. A nem nemzetállamokon alapuló szövetségek szétesnek, a déli szülőhazák szövevényét előbb, aztán magát Hungáriát veri szét Mohácsnál a török. Egy katonai regulán, valamint az adók és rablások gulyáslevesén élő birodalom elnyeli, de megemészteni nem tudja országok, szülőhazák, hazák sorát. Mohács vagy Eszék romlása a haza romlását jelenti. A szorongattatásban, a külső emigrációban, a belső emigráció peremén hallani a máig visszhangzó kiáltásokat: „Sírva veszik el most szegii Magyarország“, írja Tinódi. „Siralmas énnékem tettled megválnom“, sírja Bornemisza Péter. A Semptei Névtelen visszavetíti korának tüneteit a tatár időkbe, és Bélával mondatja: „Siess, fiam, oltalmazd földedet“. Balassi keservei közül is kiválik, hogy, ,Bujdosom mint árva, / idegen országba, / veszettől mint zarándok...“ A Búcsúja Hazájától című vers — nem idézem — a tizenhatodik század végi magyar hazaszeretet tárháza. Megtudjuk, számára a hazából mi a lényeges: Magyarhon és haza egymást fedő fogalmak; a magyarság a kereszténység pajzsa; a pogány elleni harc véres színtere; a vitézség oskolája — gyakorlótér, mai szóval; nélkülözi a síkot, a lovakat, a lovastársakat; a magyar ruhát, szerszámot, ügyességet; a hazai mozgást, a sok fiatalt, akiket felkarolt; a tájat, a hegyeket, völgyeket, mezőket, erdőket, a köveket, a csatákat látott helyeket; barátokat és atyafiakat; az angyalképet mutató szüzeket, menyecskéiket; utolsó szerelmeit Ezek mind, együttesen — és nyilván külön-külön is — jelentik számára a hátrahagyott hazát Ha a korabeli nyugati irodalmat és történetírást nézzük, csak az úgynevezett nemzetállamokban hallunk hasonló hangokat „For England and for St. George!“ —- kiáltatja V. Henrikkel Shakespeare. „Vive La Francéi“, adja a dauphin szájába Bouffon a szót, akár elhangzott ez így a százéves háború idején, akár nem. Az Il Principe Olaszhon egyesítéséért íródik. Machiavelli olasz patrióta, mikor még Itália csak földrajzi fogalom. Törekvése két egyenlőségjel; haza és ország, ország és Itália között Az Erdély veszedelméről 1602-ben szerzett énekben Erdély már nem azonos Magyarhonnal. A három részre szakadt országban külön fejlődés indult meg, s az Erdélyből távol szakadt magyar már így szomorog: „Jaj szép hazám mikor látlak, / ó bő főidő édes hazám, / Jajj szép Erdély, mint megromlás...“ Egy mai írástudó, az Erdélyből ettelepedett Csíki László így fejezi be a kortársban Jelentés a boldogságról című elmélkedését: „Tehát itthon vagyok. Hazagondolok.“ Magyarán: itthon van. Pesten, hazagondolva Erdélyre gondol. A főtémának ez a motívuma gazdagon variálható- Most csak egy példát hozok. Lakatos Demeter Csángó Btrófák című verseskönyve, az 1986-os budapesti kiadás után, Bemnben jelent meg, 1988-ban. Ezt írja: „Szebb falu a földön nem lehet / amit én elhattam és hon, / hol foly Moldva és Szeret / a virágos tájakon.“ Logikus, hogy itt kettős és elválaszthatatlan hazaragaszkodásról van szó. A faluhoz — tehát a szülőhelyhez —, illetve a Moldva és Szeret vidékéhez, azaz a csángóföldhöz, a szülőhazához. Szinte mellékkörülmény, hogy az a török idők óta nemegyszer gazdát cserélt. Szakállas vicc, de idevaló, hogy Szent Péter elzavarni készül a Mennyország Kapujától János bácsit, mert az csavargó életet élt. Magyarhonban született, a Monarchiában nősült, Csehszlovákiában keresztelte unokáit, és Kárpátukrajnában halt meg. 90 éves korában. „De Szentatyám! — tiltakozik János bácsi. Én életemben ki nem mozdultam Ungvárról.“ A haza Zrínyinél a magyar hazát jelenti, azt a Hungáriát, amit dédapja is védelmezett, melynek végleges területi megcsonkíthatósága föl sem merül benne. Persze kulturálisan Zrínyi nagyon is öszszekapcsolja az aktuális hazát — az akkori királyi Magyarországot —, a potenciális hazát, Erdélyt és a Hódoltságot, a Regnum Hungariae-val, s az európai kereszténység érdekeivel. A Török áfium azért is áfium, mert egy idegenebb, barbárabb kultúra mérge. Nagy rokona, II. Rákóczi Ferenc pátenseiben egy még tágabb hazaképre utal. Szlovákokat, ruténokat, lengyeleket hív magyar zászlaja alá, anélkül, hogy megkérdőjelezné, mit neveznek ezek a népek hazájuknak, s anélkül, hogy kirajzolná, milyen lehetne a hazakon a Habsburgoktól való megszabadulás után. Mindez a magyarok körében nem kétséges, legyen az Rákóczi zászlóalja. Zrínyi tábora, Bocskai hajdúnépe: „Szegény szén hazánkért / Magyar koronánkért / Ideje vagdalkoznunk." A szatmári béke utáni Habsburg-birodalom aligha hazaellenes. Az osztrák hazája Ausztria, a birodalom az ő fejőstehene. Bohémiát hazájának vallhatta ausztriai eredetű német és cseh hazafi egyaránt, nem beszélve a letelepedett szlovák vendégmunkásokról. Beszélt nyelvként megfért egymás mellett a magyar és a német. Hogy II. József törekvéseit mennyiben irányította a burkolt nagy német szellem és mennyiben a felvilágosodás fuvallata, ezt itt nem dönthetjük el, annyi azonban bizonyos, hogy a nemzetállam-lelkiismeretű és a gazdag hazaszeretet-kultúrájú magyarság ellenállásából született a nemzethaza-nyelv szentháromságának doktrínája. Kazinczy, az ortológus-neológus-vita, Wesselényi, Széchenyi nyomán azt hinnék, a doktrína a fejlődés elvi lendítőkereke. Itt vannak azonban, Európa közepén, a svájciak, nyugati szélén pedig a nyelvvesztő, kelták. Az ír szentháromság a nemzet-haza-vallás, mert míg nyelvüket veszni hagyták, vallásukhoz foggal-körömmel ragaszkodtak. Az 1830-as évek legelejétől fogva Európa közepén megjelenik a konföderációs idea csírája. A lengyeleknél Czartorysky herceg, a románoknál Balcescu, a magyaroknál Telekiék előtt egy angol diplomata, Joseph Blackwell szeretné szárba szökkenteni. A Few Remarks to Our Foreign Policy című röpiratában kifejti, hogy a korhadó Habsburg-birodalom helyett egy államszövetségnek kellene Közép- és Kelet-Európa népeit összefognia. Blackwell előlegezi a nemzeti nyelvek megtartását, és egy közös védelmi és összetartozási tudat kifejlődését Az európai egyensúlypolitikában a leendő államszövetség megállíthatná az orosz terjeszkedési törekvéseket Tudjuk, sem 48, sem Kossuth, sem Jászt álma nem teljesült be, s íme: „az orosz hadsereg nem ellenségképp, hanem királytok felhívására jön. Hazátokba“ (Paskievics). Minekutána az történt, hogy az 1950-es évek elején a szovjet hazát a katonai esküben is a magyar haza elé kellett helyezni. A szovjet köntösben jelentkező orosz birodalmi vaslogika azt kívánta, hogy a csatlós birodalmi tagállammá legyen, s ehhez kellett a mesterséges szovjet hazatudat. A közép-európai föderációs gondolat árfolyamát ma csökkenti az Európai Közösség, egy óriáskonföderáció fellépte, mely inkább serkenti, mint akadályozza a tagállamok hazatudatát, azáltal, hogy gazda- KABDEBÓ TAMÁS A haza fogalmának kitágulása ötven évvel ezelőtt, Babits Mihály halálával a Nyugat lapengedélye érvényét vesztette, de Illyés Gyula megszerezte egy új irodalmi folyóirat kiadásának jogát. így jelent meg, 1941. október elsején, a Magyar Csillag első száma. Beköszöntő vezércikkében a társszerkesztő Schöpflin Aladár tételesen is megfogalmazza, hogy a Nyugat szellemét viszik tovább, csak a cím új, ez derül ki már az első mondatából: „Egy pásztortűz kialudt, egy másik kigyulladt". A kontinuitást jelzi továbbá a címlap azonos grafikája, a munkatársi gárda (pluszban Németh Lászlóval, aki már régebb összekülönbözött Babits Mihállyal, ezért nem közölt a Nyugatban, hanem 1934-ben Válasz címen igen magas színvonalú, konkurens irodalmi folyóiratot indított be). Nyugodt szívvel állíthatjuk tehát, hogy ha föllapozzuk a Magyar Csillag első számait, a korabeli elit magyar irodalomba (Szerb Antal jelzője) nyerünk betekintést, de a félévszázados, megsárgult lapokat forgatva, bennünket most egyéb kérdések érdekelnek közelebbről: a Magyar Csillag indulása, ezen belül Illyés Gyula szerkesztői koncepciója, irodalom és politika viszonya, ahogyan Illyés Gyula és Németh László látta, valamint Cs. Szabó László és Szentimrei Jenő vitája a székelyekről. A Nyugat utolsó két évfolyamát Babits betegsége miatt gyakorlatilag már Illyés Gyula szerkesztette, ezért nem is merült fel a kérdés, ki vigye tovább a fáklyát. Hogy mégis volt némi aggodalom, csak jóval később derült ki. A nemrég (1991. december 16.) elhunyt Vas István, a Babits utáni magyar líra nagy egyénisége utolsó rádióinterjújában (megjelent a 168 óra 1991. szeptember 10-i számában) emlékezett meg a Magyar Csillag születésének 50. évfordulójáról, ebben említi, miként jutott el Illyés Gyula odáig, hogy Babits utóda legyen: „Párizsból hazajött egy kommunista, szürrealista suhanc — aki már a népiesből is megszelídült — és klasszicizálódott Babitsig. Mert Babitshoz meg kellett érni. Mégis, először tartottunk attól, hogy most majd jön a Magyar Csillaghoz a nagy népi elözönlés. Ám végül szó sem volt erről, éppen az és annyi jött, amennyi valóban kellett. Veres Péter és mások a Nyugatba nemigen írtak, a Magyar Csllagba viszont igen. Annyit, amennyi a magyar irodalom értékrendjében rájuk esett...“ Hogy Illyés Gyula kiket engedett be és kiket nem a magyar irodalom etalon lapjába (nem véletlenül volt az egyik címjavaslat: Mérték), több forrásból is megtudhatjuk, elsősorban az első szám említett beköszöntőjéből: „Minden irodalomnak szüksége van egy olyan orgánumra, mely az aktuális közélet harcain és vitáin felül a szépnek kultuszát ápolja; a kor múló jelenségeit mellőzve az örök eszményeket szolgálja, független szellemben, megalkuvásoknak, divatoknak vagy egyéni érdekeknek engedményeket nem ad; sziget az élet folytonos hullámzásában, sziget, amelyen a tiszta szellem tüzét élesztik.“ Ez bizony tiszta politikamentesség, de csak látszólag, mert 1941 végén egészen mást jelentett. Vas István így fogalmaz a Magyar Csillag indulását idéző interjújában: „A kor szellemét, vagy ha úgy tetszik, szellőit nemigen engedte be. S minthogy abban a korban — enyhén szólva — eléggé bűzös szellők jártak, ez volt a legfőbb erénye, dicsősége.“ Ez a bezárkózás volt akkor az egyetlen lehetőség kirekeszteni az irodalomból az útszéli jobboldaliságot. Hogy ehhez az elvéhez Illyés Gyula mennyire szigorúan ragaszkodott, bizonyítja a Magyar Csillag indulásával kapcsolatos levelezése is. Az első szám megjelenése után, 1941. november 23-án írja Németh Lászlónak: „Nem időszerű, hanem időtől független becsű tanulmányokat közlünk.“ Grezsa Ferenc a Tiszatáj 8/1985. számában válogatást közöl Illyés Gyula és Németh László levelezéséből, ez új, eddig ismeretlen adatokat szolgáltat a lap indulásához. Németh László 1941. szeptember 18-án megfogalmazza az új folyóirat iránti elvárásait. „Ha a Magyar Csillagot az öszszefogás szellemében akarod megcsinálni, én támogatom, mint mindent, ami e nemzedék fellépése óta a kortársak teljes felsorakozását és nagykorúsítását próbálta szolgálni. Tíz évvel ezelőtt már erről álmodtam: teremtsünk egy politikai és irodalmi gyámkodásoktól független otthont, ahol egymást becsülő emberek szabadon mondhatják az életükben meggyűlt igazságot. Ami mindenikünkben ott van, amit mindenki vállalni kénytelen, az legyen a nemzet vallásává és politikájává; de tartassuk tiszteletben azt is s védjük meg a csőcseléktől, ami egyikünknek fontos.“ Bővebben idéztük e levelet nemcsak tartalmának máig ható időszerűsége miatt, hanem azért is, mert csírájában tartalmazza már az érték tiszteletének azt az igényét, amelyet rövidesen tételesen is kifejt majd a Fantomok ellen című híres esszéjében, mégpedig éppen a Magyar Csillagban (1942. április és májusi szám): „Állítsuk helyre az értékek tiszteletét, küzdjünk az »irodalmi szenny« ellen, s tiltsuk el házunk tájékáról a politikai szövetkezésnek, taktikázásnak még a látszatát is.“ Hogyan vélekedik irodalom és politika viszonyáról Illyés Gyula? Erről más alkalommal szólunk részletesebben a Magyar Csillag 2. számában megjelent Naplójegyzetek alapján, addig nézzük meg, kikre épített az új lap indításakor. Németh László 1941. szeptember 18-i levele felhívja Illyés figyelmét, kik kapjanak helyet az új fórumban: „Az, hogy ki tartozik hozzád, nem a munkatársaktól függ, hanem tőled“ — írja, miiközben három vonulatot határol el a korabeli magyar irodalomban: 1. Illyés, Erdélyi, Kodolányi, Tamási, Szabó Lőrinc, Márai és Cs. Szabó László, bár bevallja, hogy e két utóbbit nem ismeri; 2. „egy igen jó második vonal“: Sinka, Veres, Gulyás, Erdei, Fája, Papp Károly, Halász Gábor; 3. „a segédhadak, a nagyobbak veszekedéséből élők, a literátori bajkeverők“ (itt nem sorol neveket, de mint a Tanú, majd a Válasz egykori szerkesztője, jól ismerhette őket). Illyés szeptember 23-án válaszol a levélre, és udvariasan egyetért Németh véleményével, noha ez még a „második osztályban“ sem tartja említésre méltónak Szerb Antalt, Szentkuthyt (a Prae már ismert volt), de még Móricz Zsigmondot sem, és Tamási Áront kivéveteljesen figyelmen kívül hagyja az erdélyi irodalmat. Hogy Illyés csak a nagy írótárs közismert érzékenységére való tekintettel értett egyet a „súlycsoportokkal“, bizonyság, hogy a Magyar Csillagnak már az első számában vezető helyen közli Móricz Zsigmondot (Az újak című, másfél oldalas jegyzete kegyetlen leszámolás a falu sorába ragadt patriarchális világszemlélettel, a „jobbágyvilág kultúrájával“, de helyet kap Illés Endre, Sárközi György, Bóka László is. Idézett interjújában Vas István külön kitér Illyés Gyula bátorságára, amellyel a korabeli zsidótörvények ellenére mindig megtalálta a módját, hogy helyet adjon a tiltott íróknak is. A jóbarát Radnótit említi név szerint, mikor Illyés emberi nagyságát méltatja, habár személyesen nem tartotta sokra, mégis közölte verseit. Igaz, nem tartozik témánkhoz, de megemlítjük... Radnóti Miklós neve először a Magyar Csillag 1941. decemberi számában tűnik fel a Harmadik eeloga alatt, és — ismervén a költő rövidesen bekövetkező mártírhalálának körülményeit (mint munkaszolgálatost, német fasiszták lelövik) — nem tudjuk megrendülés nélkül olvasni: „Pásztori Múzsa, segíts! úgy halnak e korban a költők... s csak ránkomlik az ég, nem jelzi halom porainkat“ ... — mintha az abdai tömegsírt jövendölné. Befejezésül ismertetjük az induló Magyar Csillag egy, számunkra ma is különösen érdekes vitáját. Az 1. számban (1941. október 1.) jelent meg az akkor 36 éves Cs. Szabó László A székelyek című esszéje. Már a mottóul választott „keresztúri mondás", sem ígér sok jót: „Bögözön felül a harcsas mágnás meg nem él“. A szerző hat oldalon keresztül körülbelül ebben a góbés szellemben igyekszik hozzáigazítani a maga elképzeléseit Tamási Áron és Nyírő József szivárványos világához. Már az első mondat így hangzik: „ötlábú nép“. És rendre terítékre kerül Csaba királyfi leszármazottainak romantikus kelléktára, amely hajdan annyira irritálta Benedek Eleket és még nála is jobban az erdélyi gazdasági szakembereket; a szegénység méltósága, a vitéz katona, ,a szíves beszéd s a hősies tréfakedv“, az intelligencia (lásd Körösi Csoma Sándor) stb. A székelyek egyetlen költőjének Tamási Áront, prózaírójának Mikest ismeri el, ezen kívül csak az emlékírók érdemelnek figyelmet. Ennek ellenére Cs. Szabó úgy vélekedik — bizonyára Uz Bence ihletésére —, hogy „a székely beszéd csillagnézésből, tündérek szótárából, manók szójátékaiból született“. Ezzel szemben „a vére könnyen szikrát vet“, és van egy mondat, amitől szegény székelynek ma is kinyílik a bicska a zsebében: „Igazán nem tehet róla, ha könynyen lobbanó, könnyen elsötétedő barbárnak s nem udvari mulattatónak született“, de alább mégis „hatalmas költészetük“-ről beszél. Cs. Szabó László ekkor már elismert nagymestere az esszének. Most is csillog, sziporkázik. A gazdasági bajokat taglaló fejezetben például fölidézi, hogyan akarta a magyar állam ötven évvel azelőtt a székelyeket megsegíteni „műkedvelő nagyasszonyokkal“, fajtyúkkal, szövőszékkel és telepítési buzgalommal. Most, 1941-ben úgy vélekedik a szerző, hogy a bajokon csak „az ipar egyesült erejével“ lehet segíteni, de furcsa módon ezt úgy látja megoldhatónak, hogy a székelyek menjenek a fejlett központokba (Bukarest, Brassó, Medgyes, Torda, Arad, Temesvár) dolgozni, „ez a hangyanyom a székely kenyér útja“. És befejezésül Cs. Szabónak van egy ötlete, amely ma, 1992-ben is pánikot keltene Budapesten: ötszázezer székely menjen dolgozni a fővárosba, hogy az itt szerzett pénzből majd otthon szövetkezeteket létesítsenek. Már a következő, 2. szám Disputa rovatában választ ír Szentimrei Jenő. Aradon született (1891),tehát nem volt székely, de hivatásos tisztként együtt harcolt velük az első világháborúban, és mint újságíró, mint „az erdélyi szellemi és közéletnek régi harcosa“ (Tamási Áron minősíti így jóbarátját egy 1940-ben megjelent cikkében), jól ismerte ezt a kemény világot. Ötoldalas válaszának címe: A herceg testőre. Ma már nehéz volna megmondani, hangvételében befolyásolta-e vagy sem Cs. Szabó Lászlónak egy három hónappal előbb, a Nyugat 1941. augusztusi számában megjelent, eléggé elmarasztaló, csipkelődő recenziója Szentimrei Versekben tündöklő Erdély című antológiájáról (Lepage kiadás, Kolozsvár). Nehéz volna kimutatni, de könnyen elképzelhető. Szentimrei ugyanis túlságosan indulatosnak tűnik, mikor egy olyan esszére válaszol, amely végső soron dicséri a székelyeket, pontosabban: vállon veregeti. Már ahogyan kezdi, csupa ingerültség, mint akiben régóta gyűl az epe az Erdélyt lekezelő pestiek (vagy csak a szerző?) ellen: „Végre! Negyedfél vármegyényi székely nép megérte, hogy az egész magyarság érdeklődésének középpontjába kerül.“ A továbbiakban örömmel állapítja meg, hogy a pesti urak végre nem Ábellel és Uz Bencével, hanem személyesen a hegylakó székelymagyarral kezdenek ismeretséget kötni, és a tárgyra térve, hozzátezi: „Végre központi magyar irodalmi folyóirat is kötelességének érzi, hogy induló első számában jellemrajzot adjon erről a népről.“ Tagadja a pesti álláspontot, miszerint a székely az erdélyi magyarság parádés gyermeke volna és hozzáteszi: „Belülről nézve cseppet sem parádés lesz é s mi sem parádéra tart- BARABÁS ISTVÁN (Folytatása a d. oldalon) PÁSZTORTÜZEK FÉNYE