Romániai Magyar Szó, 1992. március (4. évfolyam, 667-693. szám)

1992-03-07 / 673-674. szám

Mily szép víz az, amelyet be nem szennyeznek Az utóbbi években oly sokat emlegetett Hargita megye egyik legszebb természeti környezettel és kristálytiszta vizű hegyi patakokkal megáldott községe Csíkszép­­víz, amely, a Gyimesi hegyek innenső lá­bánál, a Pogányhavas és a Szellő-hegy Szépvízpatak nevű völgyében keletkezett. A fiatal, laikus utazók, falujárók és tu­risták nagyobb hányada csak a cenzúrá­zott, sokszor igen „összecsapott" útiköny­­vecskékből és a tollforgatók újságcikkeiből, esetleg egy-két folyóirat néprajzi írásai­ból tudhatott meg valamit a csíki falvak­ról. Hogy miként nézett ki egy nem régen „típus" falumonográfiának is előléptetett faluleírás, ízelítőül idézek egy 1974-ben megjelent újságcikkből: „1965-ig nemigen lehet valamit is mondani Szépvíz gazda­sági és szellemi életéről. A fenti évben végre «Iljics lámpája­ is bejutott Szép­víz, Szentmiklós és Borzsova falvak há­zaiba, míg rá egy évre Gyimesbükk tanu­lói új iskolába léphettek (kis román nyel­vű iskolába). Ugyancsak 1966-ban reno­válták a szentmiklósi óvoda épületét... és 1969-ben Gyimesbükk is villanyáramhoz juthatott... 1971-ben megkezdték egy üz­let építését Gyimesbükkön és 1973-ban az ingázó borzsovaiak is egy váróte­remhez juthattak (az út mellett egy mér­legház méretű kis helyiség). Tehát váró­teremben várhatták a buszokat...“ — írta Csíkszépvízről a főiskolát végzett újság­író-Azok, akik a fenti falvakat nem isme­rik, és azokról olyasmiket olvashattak, mint a fentiek, nem is sejthették, hogy a valóságban mi is rejtőzött az adatok mö­gött. Azt gondolhatták: íme, mennyi min­dent tesznek a falvak lakóiért, és mily em­berségesen ügyelnek arra, hogy arányosan fejlesszék az ottani településeket... Gegő Elek 1838-ban A moldvai magyar telepesekről c. könyvében így írt Szép­vízről és annak környékéről: „Ragyogott a csillagok tábora, balról a háromfejű Har­gita, jobbról a Hagy Somlyó törpébb fiá­val (a Kissomlyóval) és a hét homlokú kopacz Bordás heggyel... Több szendergő falut hátra hagyván, a Fejérkő tekervé­­nyes útunkra mint a­ hajnal világító. Po­gány. Szép s.t. havasok csúcsain, hol haj­dan Szent László királyunk a kunokkal megütközött, s ahol tiszteletére kápolna épült, romjait ma is láthatni, sőt kocsisom egy nagy kőben lova nyomdokát is mu­tató ... Délután a sánczban, a Tatros vize kígyózó medrében, a magyar ajkú, de ro­­mános öltözetű Lakon (Gyimesközéplokon) kereskedés által felemelkedett (örmények) értünk. Vitéz lovag kapitány Józsa úr ka­put nyitván, úti társammal együtt a mold­vai földre léptem..." Na, de lássuk csak, hogy Orbán Balázs miként írta le a fentieket 1867-ben: „A Szépvíz felett északra felmagasló Pogány­­havasnak falu feletti előfokán kápolna van... Közelében emelkedik azon szikla, amelyben Szent László lovának patkóhe­lye látható, aki a hont dúló kunoknak egyik csapatját e havasokon szétvervén, azután a szikláról leugratott a völgybe, ahol lovát megitatván, mondta követői­nek: Mily szép víz!“ (Ez utóbbi mondatot jegyezzük meg!) V . . . . A közel félezer, Moldovából kiűzött, eze­lőtt 250 évvel Csíkszépvízen letelepedést nyert örményekről Orbán Balázs az aláb­biakat írta (!): „Szépviz sokadalmakkal és hetivásárokkal bíró falu ... Tér és piaczán több emeletes ház és bolt van... Az élénk kereskedés által felemelkedett (örmények) azon jóléte, hogy csak a földművelés és marhatenyésztéssel foglalkozó ős székely lakosságot a falu főbb utczáiról és piaczá­rói kiterelték... De ne irigyeljük tőllük,­ mert ők vendégek nálunk, emellett nem is éltek vissza a haza vendégszeretetével...“ Egy régebbi leírás szerint az ide tele­pedő örményekről az alábbiakat olvashat­juk: „1742 tavaszán a szépvíziek arra éb­redtek, hogy falujuk határában marha­bőrből készült sátrak állnak és a körül ör­mények szorgoskodnak. Becze­llyés és Pé­ter Ferenc falubírók azon nyomban lóra ültek és minden kíséret és fegyver nélkül az örmények táborához lovagoltak, ahol Száva Péter örmény vajda és emberei fo­gadták őket. A vajda kezében egy jókora somfapálca, is volt. Miután meghallgat­ták az örményeket és megtudták, hogy előzőleg sehol máshol letelepedési enge­délyért nem jártak, megígérték, hogy a népgyűlés elé terjesztik kérésüket. A szép­víziek úgy döntöttek, hogy a közel félezer, Moldvából kiűzött örménynek letelepedé­si engedélyt adnak. A vajda tíz aranyat és családonként öt ezüst húszast ajánlott fel a falu közös perselyében. Most pedig tovább idézem az 1974. április 20-án megjelent újságot, amelyben a Localitati harghitene sorozat egyik cikke A fentiekből láthatjuk: az örmények elköltöztek vagy kihulltak, sokakat Csík­szeredába és más városokba, míg másokat az 1948—50-es években deportáltak, vagy kényszerlakhelyre költöztettek. De egyre fogy az ottani csíki lakosság is. Szépvizen a hajdani Dajbukát házban, amely ma aggmenház, 126 idős ember tartózkodik. Mesélik, hogy a sokat zaklatott és mint kulákot deportált Dajbukát többek között azt mondta az őt vallató elvtársaknak: „Azt kérdik, hogy mi volt az örmény ke­reskedelem titka? Hát az, hogy mi egy lejért is kezitcsókolomot köszöntünk még a cselédeknek is, ha azok az üzletünkbe be­léptek. Ma ezerrel lépek be, és jó hango­san köszönök, de senki sem fogadja a kö­szönésemet ..." Az 1973-ban kiadott Hargita megye úti­könyvének a 21. oldalán az alábbiak tud­­hatók meg Szépvízről: „4200 lakosú köz­ség, régi örmény kereskedőközpont, múlt századi piactérrel. Népi csergeszövéséről is ismeretes. A község őrzi a Moldova és Csík közötti, évszázados kereskedelmi és kulturális kapcsolatok hagyományait. Népi ünnepségekkel párosult hagyomány itt az őszi káposztavágás ...“ Hogy a fenti évek­ben már aligha lehetett néhány idős ör­ménnyel és csergekészítővel találkozni, az mellékes volt. S hol van már a hajdani papírvékony levelű szépvízi káposzta? Meg többek között az alábbi „változatban“ adja tovább az irattárban átböngészett, valószínűleg Orbán Balázstól származó, de azt elferdített információkat: „Magyarul a községet Szépvíznek neve­zik, ami szép vizet jelent. A helység neve egy legendához fűződik, amely szerint a néhány száz esztendővel ezelőtt erre járt örmények egy csoportját annyira megra­gadta a táj, de különösen az itteni víz szép­sége, hogy azt a helyet Szépvíznek nevez­ték el.“ (Mármint az erre kóborló örmé­nyek.) Tegyük fel, hogy az ateista nevelés a közelmúltban kizárta az olyan szentekkel való foglalkozást, mint az 1068-ban, majd 1086-ban az akkori Cumaniában (Moldová­­ban) és Erdélyben is harcoló, 1192-ben pe­dig szentté avatott László király, valamint a Moldovából elűzött és 1742-ben, vagyis ezelőtt 250 esztendővel Szépviz lakói által vendégként befogadott örményekről való megemlékezést. De miért kellett az ártat­lan örményeket ilyen állengenciákba bele­keverni? Különösen, ha őket még Csík­­szépvízből is elűzték — na, de nem a csí­kiak! Ha csupán csak két évszám demográfiai kimutatását nézzük, láthatjuk, hogy a fenti csíki falvak lélekszáma egyre apad. Pél­dául a Benkő Károly 1850-es évi és az 1992. januári számadatok szerint az eltelt 142 év folyamán 239-cel lett kevesebb a kenyérigénylő, az a négy juhesztena-társaság, azzal a né­hány ezer juhval, sok száz lóval és csak­nem félezer szarvasmarhával, mely a haj­dani szépvízi erdei havasokon legelt, és mindennél jobban segítette az ide letele­pedést, és nem falukeresztelést kérő ör­mény marhakereskedőket? ... Aztán következett az úgynevezett „közösbe lépés“, amelyről szabad volt, sőt hazafias kötelesség volt minél többet zen­geni. A két világégés után valahogyan még megmaradt néhány lovat és néhány szarvasmarhát is oda kellett adni amazok­nak, no meg a havasokat is és a hagyo­mányaikat is, melyekért cserébe „Iljics lámpását“ kaptak, no meg ezer, könyv­nek nevezett nyomdai terméket. Igaz, volt ezek között többkilós, igen finom papíros­ra nyomtatott leltári anyag is. A céltalan élet és főként az egyre nyíl­tabb gyűlölködés az itteniek acélidegeit is kikezdte. És csak hogy ne szóljanak, vették a vándortarisznyát és mentek. Fent a Pogányhavas tetején mintha a mondabeli lovas állanak. Pedig mindez csak látszat: nincsen ott semmi, hisz ma már lova sincs az itteni embereknek. Né­mi reményük és életkedvük akad még égis kevés, mert anélkül egyszerűen nincsen élet. CSAPÓ F. SÁNDOR 1850-ben összlak. ebből örmény 1992. 1. összl. ebből örmény Csíkszépvíz 2117 510 17123 Csíkszentmiklós 1178— 1140— Csíkborzsova 601— 696— Bükksoka kb. 100— 205, ebből 129 román, 76 magyar összesen 3996 510 3753 Keresztrejtvény-készítők Milyen legyen figyelmébe a jó rejtvény? 1. A keresztrejtvény célja az ismeretter­jesztés és a szórakoztatás. 2. Az ábrában a főnév lehetőleg egyes szám alanyesetben álljon. Hi­vétel: értékes idézetekből vett főnevek, amelyeket kipon­tozunk. Pl. Ki mint veti.... úgy alussza álmát M­AGYÁT. A névelős főnév lehető­leg kerülendő. 3. Tulajdonnév az érvényes magyar he­lyesírási szabályok szerint használható. Pl. Szamosz és nem Samos,... Tulajdon­név előtt nem állhat névelő. 4. Igéknél a jelen idejű egyes szám 3. személy a legértékesebb alak. Kivétel a már említett ki­pontozás. Pl----a konyhá­ra­­ BEFORDULTAM. 5. Melléknév lehetőleg egyes szám alany­esetben álljon. Kivétel a kipontozás (is­mert vers, szállóige, közmondás, szólás­mondás esetén). Pl...van a rácsos kapu festve a ZÖLDRE. 6. Szerepelhetnek az ábrában — legfel­jebb három betűig — határozószók, kötő­szók, indulatszók, számnevek, római szá­mok, vegyjelek, közismert rövidítések (pl. KLM , Holland légitársaság), híres embe­rek nevének kezdőbetűi. Alkalmazhatók még ismert idegen szavak,­ mint pl. beat, show, rugby stb., ragok, képzők, továbbá utónevek idegen változatai (pl. Karel, John stb.). 7. Kérdés e betűvel a végén (pl. phros-e) nem alkalmazható, két szó pedig csak ak­kor, ha együtt is használatosak. Pl. FOR­RALT TEJ, SOK NÉZŐ stb. 8. Ismert idézet bármely része kipontoz­ható, ha logikailag összefügg. Pl. Fegy­vert ..., töröknek hatalmát­­ S VITÉZT ÉNEKLEK. De így már nem lehet kipon­tozni: Fegyvert s vitézt... hatalmát­­­ ÉNEKLEK TÖRÖKNEK. 9. Hazai földrajzi nevek közül valameny­­nyi hegység és folyó alkalmazható. Hely­ségeknél a megkötés annyi, hogy jelenték­telen és apró községből csak egy szerepel­jen az ábrában. Minden más hazai föld­rajzi név (völgy, táj, várrom stb.) szerepel­het, amely említésre érdemes. Idegen föld­rajzi neveknél község és kisváros csak ak­kor alkalmazható, ha valamiről nevezetes. Pl. Waterloo, Borogvina stb. 10. A meghatározások a rejtvény fontos, az ábrával egyenrangú részét képezik, azo­kat gondosan, színvonalasan, tömören és lehetőleg eredeti, érdekes módon kell meg­fogalmazni. 11. Törekedni kell a hosszú szavak hasz­nálatára és arra, hogy a meghatározás és a megfejtés együttesen hasznos ismereteket terjesszen. 12. A jassznyelv és a konyhanyelv sza­vai az ábrában nem szerepelhetnek. Pl. meló, haver, stucni stb. 13 a fősor (idézet) elhelyezésénél annak első része előzze meg az ábrában a többit. A verseket lehetőleg soronként kell meg­törni, a prózát pedig vesszőnél. 14. Ha egy, a saroknál átlós irányba hú­zódó fekete négyzetsor csak a két szélső sorban enged átmenetet, akkor a bal fel­ső sarok esetén a 2. vízszintes sor első szava, jobb alsó sarok esetén az utolsó előtti függőleges sor utolsó szava legalább hatbetűs legyen, és a keletkezett három­szögben fekete négyzet ne álljon. (Lásd az ábrát.) 15. Az ábra minden részéből legalább két út vezessen a többi részhez. 16. Plusz vagy mínusz ékezet alkalmazá­sa tilos (pl. kis rágcsáló, ék.fel. N­ÉGÉR). A hosszú és rövid magánhangzók között (i és í, o és ó, ö és ő, u és ú, ü és ű) nem kötelező különbséget tenni, mégis a lehe­tőségek szerint törekedni kell a helyesírás szerinti megoldásra. 17. Egy kb. 17X17 négyzet nagyságú áb­rában legfeljebb négy értelmetlen három­betűs sor állhat. Nem számít értelmetlen­nek a vegyjelekből, autójelekből, fontos rövidítésekből, római számokból álló há­rombetűs sor, de értelmetlennek számít az olyan megoldás mint pl. Belülről kizár­t IZÁ, vagy Tégely fele­t TÉG, ill. ELY. (Aszimmetrikus rejtvényeknél tilos akár egyetlen értelmetlen hárombetűs sort is alkalmazni, itt a szabályok sokkal szigo­rúbbak.) 18. A fekete négyzetek és a vastagított vonalak száma együttesen nem lehet több az összes négyzet 1/6-ánál. Vastagított vo­nal azonban csak fősort (idézetet) képező szó elején vagy végén állhat, de ott is csak akkor, ha alkalmazása elkerülhetetlen. 19. Ha a sarokban idézet kanyarodik, ak­kor az átlósan sarok melletti négyzet, mi­vel vak betűt képezne, nem lehet fekete. (Lásd az ábrát.) 20. Egy négyzetben kettős betű csak fő­sornál alkalmazható, de ott is csak akkor, ha ez elkerülhetetlen. Megj. A felsorolt szabályok csakis a szimmetrikus ábrájú keresztrejtvényekre vonatkoznak és nem véglegesek. (Bajai Ernőnek az 1985-ös Füles Évkönyven megjelent szabályai alapján.) Amikor a krokodilus bejött a hálószobá­ba, arra gondoltam: csak semmi túlzás. Nem a krokodilusra értettem, hanem ma­gamra. Mert önkéntelenül a telefon után nyúltam, és riasztani akartam mind a há­rom állományt: a rendőrséget, a tűzoltó­ságot meg a mentőket. Hát ezt véltem túl­zásnak. Én ugyanis európai polgár va­gyok, kartéziánus szellemben nevelkedtem, undorodom mindenfajta szélsőségtől, ra­cionálisan gondolkodom, és minden impul­zust analízisnek vetek alá. Így hát fejemre húztam a paplant és nekiláttam a szellemi munkának. Először is — szögeztem le — a krokodi­lus megjelenése a hálószobámban abszur­dum, a logikus gondolkodás szerint pe­dig az abszurd arra való, hogy kizárjuk további okfejtésünkből. Vagyis a krokodi­lus nincs itt. Ettől a következtetéstől kissé * 161 SLAV­OMIR MROZEK EURÓPAI POLGÁR megnyugodva kikukkantottam a paplan a-161, minek folytán még láthattam, hogy a krokodilos a telefonkészülék után a tele­­fonszinórt is lenyelte. Még ha a torkán át a gyomrába nyúlnék is, hogy feltárcsázzam az egyik számot, a vonal már úgyis meg­szakadt. Elhatároztam, lemegyek a legközelebbi nyilvános telefonfülkébe, hogy értesítsem a hibabejelentőt, rossz a privát telefonom; a hiba elhárítása után feltárcsázhatom az illetékes intézményt is annak érdekében, hogy távolítsák el a krokodilust. Civilizált emberként azonban nem mehettem ki az utcára pizsamában, nadrágom viszont ép­pen akkor tűnt el a krokodilus torkában. Persze nem ez volt az egyetlen nadrágom. A szerintem túl lassú életszínvonal-növe­kedés ellenére azért akadt még néhány a szekrényben. Sajnos az, amit fölvenni szándékoztam (ugyanis az illet legjobban az „Yves Saint Laurent“ dzsekimhez) pil­lanatnyilag nem a szekrényben, hanem a tisztítóban volt. De hová lett a cédula, mellyel bizonyíthatom, hogy én vagyok a nadrág tulajdonosa, hova lett az okmány, mely nélkül nem tudom elhozni a nadrágot a tisztítóból? Nekifogtam, hogy megkeres­sem a cédulát, kissé sántítottam, mert idő­közben a krokodilus leharapta a fél lába­mat. Nem törődtem a lábammal, mert köz­ben nőttön-nőtt, bennem az idegesség a nadrágom miatt. A krokodilus éppen a másik lábamhoz kapott, amikor rádöbben­tem a szörnyű valóságra: ő ette meg a tisztítócédulát, és sohasem látom viszont, a nadrágomat. A puszta két kezemmel fojtottam meg a hüllőt. Elismerem, hogy brutális voltam, mi több, leküzdhetetlen emóció hatása alatt cselekedtem. Ahelyett, hogy az alkotmá­nyos intézményekbe vetettem volna bizal­mamat, önhatalmúlag jártam el. De hogy lenyelje a u­szítócédulámat? Vannak hely­zetek, mikor a civilizáció védelme meg­követeli tőlünk, hogy túltegyük magunkat a civilizált normákon. GIMES ROMÁNA fordítása Valahova mindig kell tartozni VENDÉGSÉGBEN TOLNAY KLÁRINÁL Tolnay Klári végül is meghívott bennünket az otthonába. Pontosabban: kénytelen-kelletlen tudomásul vette, hogy a színpadon kívül is érdekes lehet a vele való találkozás. „— Nincsenek titkaim, jöjjenek“ — mondta végül megadó­­an a telefonba... Az Új Magyar Hírek című havi képes magazinban Szőke Sándor tollából napvilágot látott írást az alábbiakban rövidítve vesszük át. Tapossuk a lépcsőt a belvárosi bérház­ban. A lift nem működik, fentről, a har­madik emeletről megszólal egy biztató hang: — Egy kis edzés nem árt, iparkodjanak csak. Nincs házmester bácsi. Persze, hogy Tolnay Klári áll a lépcső­házban. — Hogyan szólíthatom, művésznő? — Jópofa maga, hiszen már meg is szó­lított. De mondja csak, hogy Klárika. Min­denki így hív. — Igazából Rózsi a neve? — Igen, az. De nem kell ezt okvetlenül emlegetni. Nem szerettem soha, és amint színésznő lettem — úgy Krisztus előtt 500- ban —, a Klári nevet választottam. Hellyel kínál a hallban, a szerény, de roppant ízléses kis otthonban... — De várjanak egy kicsit, vagy jöjje­nek ki a konyhába, mert odaég a le­csóm ... Kisietünk a konyhába. — Mit szeret főzni? — kérdem. — Ami hamar megvan. Az a jó benne, hogy nem vagyok köteles csinálni, csak akkor kuktáskodom, amikor kedvem van. A főzés tudománya is családi örökség. Édesanyám jól ismerte a palóc konyhát, én is s a lányom is. Zsuzsika. Látja, hogy meglepett, hozzáteszi: a Zsuzsika Bécsben él, az osztrák rádió és televízió szórakoztató osztályának ve­zetője. A férje vezető operatőr, és az első házasságából van egy kislánya, őt nevel­­getik. Most voltam­­náluk két hétig, de in­kább ők jönnek sokat Pestre, mert csinál­ják ezeket a barátkozós, sógor-koma fil­meket. Zsuzsit küldik mindig tárgyalni, szervezkedni, így ő sokat van itthon... A szobában aztán megnézhetjük a csa­ládi albumot, benne Zsuzsikát, a mamát, a papát és a bátyust: — Szegény jó bátyám nemrég halt meg. Már csak a lányom van nekem ... — Mindig itt élt, a Belvárosban? Végre jóízűt kacag: — A fenét. Először is az isten háta mö­götti Mohován születtem, Nógrádban. Még ezer lakosa sem volt akkoriban a palóc fa­lunak. Vidéken is nevelkedtem, kereske­delmi érettségivel jöttem fel Pestre a ro­konokhoz, világot látni. — Kereskedelmi pályára készült? — Nem! Apácának. De nem akármi­lyennek, hanem missziós apácának. Lepra­telepre menni, segíteni a betegeken vagy nevelni a néger gyerekeket. Olyan érzés mozgott bennem, ami az emberekkel, a közönséggel kapcsolatos. — És akkor elcsábították a színházba ... — Egyáltalán nem csábítottak. Akkor még húszéves sem voltam — először lát­tam színházat. És láttam azt is, hogyan hat az emberekre, hogyan lehet elérni, hogy most nevetni fognak, sírni fognak. És titokban elmentem jelentkezni a film­gyárba statisztálni. A RÁTÓTI LEGÉNYEK — Így kezdődött. És akkor a lányok, akikkel együtt statisztáltam mondták, hogy a Vígszínházban fiatal lányt keresnek egy szerepre. Már végignézték a főiskolásokat, senki sem felelt meg. Noszogattak, hogy menjek el jelentkezni. Mondtam: gyere­kek, ez nem olyan, mintha Hollywoodban élnénk, és csak énrám várnak. Hogy kép­zelitek ezt? De erőszakkal elcipeltek. — Jób Dániel, a híres igazgató, meg Hegedűs Tibor, a főrendező ült a nézőté­ren, minket meg lökdöstek be a színpadra egyenként. Egyikünk szavalt, a másik énekelt és így tovább. „Gyerünk, gyerünk, mozgás!“ — sürget­tek. — Végül engem is belöktek. Semmit nem tudtam. Ott álltam, mint szamár a hegy­tetőn. A sötét nézőtérről hallottam, hogy kiabál a Jób: — Add már elő, amit tudsz! Nem érünk rá! — Mit adjak elő? — kérdeztem. — Mit tudsz? — kérdezte. — Gépelni, könyvelni, gyorsírni — ha­dartam. Erre elkezdett röhögni, felkiáltott: — Jó humorod van! — Nem humorból mondtam én ezt, ké­rem, tényleg nem tudok semmi mást — rebegtem —, kereskedelmiben érettségiz­tem. — Honnan jöttél? — Nógrádból. A kiejtésemen is lehetett érezni, paló­­cosan beszéltem. — Hát akkor„ egy parasztnótát csak tudsz?! Akkor énekeltem először, kíséret nélkül, hogy: „A rátóti legények, libát loptak szegények...“ Borzasztó. És ennek az embernek szeme volt, ezt mondta: balra! A húsz lány közül vagy hárman álltunk, balra. A többit jobbra rúgták ki. Attól kezdve ott voltam, a Vígszínházban. Ez volt az én színiskolám. A próbákon a leg­hátsó sorban kuporogtunk hárman, a há­rom kiválasztott kislány, és figyeltük a próbát, mindennap 10-től 2-ig. Hogyan csinálják a nagyok? Ellesni a legnagyobb színészek legbensőbb pillanatait. Rajnai Gáborét, Tóth Sándorét, Somlai Arthúrét, Jávor Pálét. Óriási társulat volt a Vígben akkor. Darvas Lilitől tanultam a legtöb­bet. Ha négy évig kijártam volna a főis­kolát, akkor sem tanultam volna ennyit, mint ott, azokon a próbákon. Közben szívja a cigarettákat. — Hányat szív el egy nap? — Negyvenet — mondja kis bűntudat­tal, de folytatja is. — Minden fátum. Ez is benne van a sorsomban. — Az is, hogy itt lakik, a város szívé­ben? Nem volt olyan vágya, hogy kiköl­tözzön a hegyekbe? — Egy időben igen. Akkor még élt az édesanyám, és ő nem akart innen elmoz­dulni. Úgyhogy maradtam. Ez az otthon volt ám nagyobb is, de 1957-ben elvették a mellettünk lévő részt, amikor Darvas Ivánt letartóztatták. Innen jártam a gyűj­tőbe látogatni. Szóval, minden emlék ide köt. Zsuzsikát is itt neveltük. Ezt a lakást 1945 után utalták ki, mert a budai villán­kat összelövöldözték a katyusák. Budán rettenetes ostrom volt. Ültünk a kazán­házban, és a fejünk fölött szétlőtték a villát. A színésznő szellemessége magával ra­gadó, sziporkázik, ahogy a mostani életé­ről faggatom: — Először is játszom. Nagyon jó darab­ban, a Madách Kamarában Ernest Thomp­son Aranytó című játékában Ethelt. Ez a darab a szeretetről, a megértésről szól. A mély és igaz emberi kapcsolatokról. Ne­kem az ilyen emberközelibb szerepek va­lók. A nagy, patetikus színjátszás ki is maradt az életemből. — Például Shakespeare? — Nem nekem való. Nincs bennem olyan pátosz, ami ilyen nagy, klasszikus darabhoz szükséges. Ezekhez tudni kell a ritmust mondani. — És Júlia? — Igen, de ne felejtse el, hogy ki ! Rómeó! Darvas Iván meg Ladányi­­­rene! Meg Bárdy Gyuri is. Így nem kan Júliázni. — Gertrud. Hamlet anyja? — Az egy tévedés. — Rádió? Tévé? Szinkron? — Most már megengedhetem magá­nak, hogy azt játszam, amit akarok. Ne vagyok kötelezhető semmire. — Szinkronban, rádióban elég sok lehet hallani. — Szinkronizálni nagyon szeretek,­­ diózni ritkábban. Már azért kifelé ha­­dók. Egyszóval, élni kell. Sokáig kell ív­ni élni. Ez a színművészet egyik titka. Ni Fedák Sári is megmondta. A színpad azért nem hagyom abba, mert ott nem héz hazudni. Mi, színészek csak a szere­pen vagyunk kitárulkozóak. A színpad kívül mindent utálok, ami a színészel összefügg.. . De csak a színpadon kív mert azt imádom. — A tévét sem nézi? — Ritkán. Inkább nyelvgyakorlás és jóból, s a külföldi állomásokat. Rájötte hogy az idült tévézés modern népbete­ség. Csak bámulja az ember, még a sz­­etjelet is. A rádió az más. Ha szól, alatt tudok kötni, vagy főzni, jönni-ment tenni-venni a lakásban. — Baráti köre? — Nincs. Jobban érzem magam egy dal, a könyvek között. Fordítok is, szí darabokat. Ha könyvek vannak, ha két munka van, ha pasziánszkártya és kérész rejtvény van, akkor egyedül is meg leh lenni. — Se egy kutyus, egy cica? — Az inkább a férfiakra jellemző. N­hezebben bírják a magányt. Rögtön me­­nősülnek, vagy vesznek egy kutyát... HIT ÉS FÁTUM — Érdemes magyarnak lenni? — Ez nem érdemesség kérdése. Ez fi­tom. Nem ok nélkül születik bele az em­ber egy nemzetbe, egy hazába, egy csa­ládba. Ez nem véletlen. Hit is kell e még a tartás mögé. Valamiben hinni kell. É abban hiszek, hogy semmi nem véletlen Ezek sorskérdések. Ha az ember hisi egészen másképp áll szemben az élette a problémáival és mindennel a világon.­­ az a legnagyobb baj, hogy az emberekne nincs hitük. Mindegy, hogy kiben vag miben hiszünk, Istenben vagy másban, lényeg: valami hitünk legyen... A ma fiatalokat úgy nevelték, hogy semmiben sem hisznek. Lógnak a szeren, ahogy Ka­rinthy írta. Ezek a mai fiatalok abban­­ bizonyos materialista, istentagadó, meg mindent tagadó időben nevelkedtek. Csak a pártban volt szabad hinni, semmi más­ban. Most a párt sincs, az eszme megbu­kott, itt maradtak a gyerekek, akiknél semmilyen hitük nincsen. Se szülőkben se Istenben, se vallásban, semmiben, így hát bandákba tömörülnek, gyilkolnak, lop­nak, csalnak, szipóznak, diszkóznak, olyat hangosan, hogy a dobhártyájuk is szét­reped, mert akkor elfelejtenek mindent És összekapaszkodnak, mert csak együtt csakis együtt rázzák. Ez lelkiállapot. És ez nem a magyarságé, ez európai. Európáé. — És mire gondol, ha azt mondom, e világban szétszórt magyarok? — Akkor arra gondolok, hogy a világ­ban szétszórt zsidók, írek, örmények. Ebbe nem nagyon tudok beleszólni. Innen, Ma­gyarországról, magyar szívből nézve az ember persze azt szeretné, hogy egy ame­rikai magyar család tartsa meg a magyar­ságát. De hát azoknak a gyermekei már amerikaiak. Hiába hajtogatják a szülők, hogy te magyar vagy. A gyerek már nem érzi. Közben töri a magyar nyelvet, vagy már nem is töri. Onnan nézve jobb, ha elfelejtjük a magyarságot, bár ezt talán nem volna szabad mondanom. De ez a véres valóság! Tudniillik, máskülönben nem tudnak beilleszkedni hazájukba. Ak­kor pedig sem ide, sem oda nem tartoz­nak. Pedig valahova mindig kell tartoz­ni... (Új Magyar Hírek) VICCTURMIX VÉLEMÉNYELTÉRÍTÉS BERUHÁZÁS — Mama! Tegnap este hallottam, hogy a papa azt mondta: nincs még egy olyan nő a földön, mint Te. — Tényleg ezt mondta? Óh, a drága! — De aztán hozzátette, hogy az em­beriség legnagyobb szerencséjére. — Óh, a dög! ISMERI A DÖRGÉST — Fiatalember, nem sül le a bőr a ké­péről, hogy itt terpeszkedik a busz ülé­sén, amikor ez a szegény, nyolcvanéves néni áll maga mellett?! :— Nyolcvanévesnek tetszik lenni? — Annyi bizony, fiam. Már be is töl­töttem. — Elnézést. De tudja, hogy nem néz ki huszonötnél többnek? NYOMÓS OK McTarish, a skót bemegy az elöljáró­ságra. — Uram — mondja a tisztviselőnek —, szeretném megváltoztatni a neve­met. Sokat kell fizetni érte? — Óh, dehogy. Az eljárás teljesen díj­mentes. De megkérdezhetem, miért akar nevet változtatni? — Hát, szóval, a minap az utcán ta­láltam egy kis dobozt, benne 200 név­jegykártyával, McIntosh néven. És ne­kem nincs névjegyem. AZ ÜZLET MÁS Skót sírfelirat: „Itt nyugszik John McTarish, akinek szomorú özvegye to­vábbra is bérbe adja a teniszpályát a High Streeten. Nyitva naponta 9 és 19 óra között.“ FONTOS ÉRV — Úgy hallottam, hogy végre Pierre is megnősül. Mégiscsak lángra lobbant a szíve. — Ugyan t­ö a magányt, a hölgy a szegénységet unja. SZEMPONT Mit olvasol, kisfiam? — Az emberiség története című könyvet. — És ez már ilyen korban érdekel té­ged? — Igen. Mert tudni akarom, hogyan végződik. — Egy meleg kabátkát kérnék az én kis pincsimnek — mondja egy hölgy a kutyakellékeket árusító üzletben. — A magassága kábé 30, a hossza 40, a mell­bősége lehet úgy... — Asszonyom — vág közbe az eladó —, nem lenne egyszerűbb, ha behozná a kutyust? — Óh, nem. Szó sem lehet róla. Meg­lepetésnek szánom. DOPPING A kies tájon egy turista igyekszik az állomás felé a kanyargós úton. Mint­hogy késésben van, a gazdához fordul. — Bátyám, megengedné, hogy átvág­jak a réten? Akkor biztosan elérném az ötötvenes vonatot. — Hát persze, menjen csak nyugodt­­an. Mivel a bikám is a réten van, ta­lán még az öthuszast is eléri. JÓ SZÓ Meghalt a város legrosszabbnak mon­dott embere. A temetőben senki sem búcsúztatja, ezért aztán valaki megszó­lal: — Hát nincs senki, aki valami jót mondana a halottról? A borbély kér szót. — Én szoktam borotválni... Jó bőre volt. MEGOLDÁS A francia kisváros polgármestere rokonságának számos tagját ültette kü­lönböző állásokba, hivatalokba. Az egyi­kük tilosban parkolt és a rendőr meg­bírságolta. A fontos rokon bemegy a rendőrségre és felháborodva tiltakozik: — Maguk nem tudják, hogy ki va­gyok, de majd hamarosan meg fogják tudni! A rendőrtiszt szemrebbenés nélkül hallgatja, majd a polgármesteri hivatalt tárcsázza. — Küldjék a kapitányságra a polgár­­mester urat, mert itt van egy rokona és nem tudja a nevét. ÁLLATBARÁT — Hallom, vegetáriánus lettél. Ugyan, mi vitt rá, hiszen mindig úgy oda vol­tál a zsíros falatokért? — Állatbarát lettem. — És arra nem gondolsz, hogy ami­kor eszel, tulajdonképpen előlük falod fel a zöldséget? PÁSZTORTÜZEK FÉNYE (Folytatás a b. oldalról) sók itthon, de legerősebb, legtöbbet bíró és legkevésbé igényes igavonónknak.“ Az ingerültség drámai hangnembe csap át, amikor a székelyek állítólagos nomád ter­mészetének vádjára válaszol: az áramlás, folytonos vándorlás nem székely jellem­vonás, hanem a nincstelenség okozata, és példának a Bukarestben nyomorgó, anya­giakban, erkölcsiekben süllyedező, gazdát­lan székelyeket hozza fel, és hozzáteszi: „A kivert kutya hasonlata semmi az ide­gen portára sodródott székely állapotá­­hoz képest.“ Ezután fölidézi a Cs. Szabó ajánlotta erdélyi „iparövbe“ vetődött szé­kelyek valamivel szerencsésebb, mégis szintén „örömtelen proletáréletét“ élő szé­kelyek sorsát, hogy végül kijelölje a sze­rinte eszményi kivezető utat: Udvarhelyt átalakítani egyetlen nagy kézműipari köz­ponttá, amely feldolgozza a Székelyföld fáját, gyapjúját, ipari növényeit, irányí­taná korszerű állattenyésztését. „Máso­dik Skóciát lehetne csinálni a Székely­földből“ — összegezi álláspontját Szent­­imrei, és sürgeti, hogy végre a „Dani­ba vicceket és góbéságokat“ szorítsák az ő­­ket megillető mederbe, mert „a góbévicc fája miatt nem látjuk a székely emberer­dőt“, ezért nézi Cs. Szabó László is pa­rádésnak az igást. Cs. Szabó László féloldal terjedelmű, nagyvonalú válasza zárja a lapszám Dis­puta rovatát. Már a címe is sokatmondó: Vita helyett köszönet. Nem akar vitatkoz­ni, amit így magyaráz: „Két fő dologban egyetértünk. Abban, hogy szeretjük a szé­kelyt, s hogy a székelyt sokszor és sokan bántották.“ Amiben pedig eltér a vélemé­nyük, arra kevés a Magyar Csillag terje­delme, de azt megjegyzi, hogy Szentimrei kézműipari „gazdasági ellen­javallatát“ egyszerűen poétái képzelet szülte tündér­álomnak tartja, majd ezzel fejezi be vá­laszát: „Az én megoldásom áll közelebb a keserű valósághoz, azzal a különbséggel hogy sokkal szebb, mint a mai valóság.“ Mi lett a sorsa a Magyar Csillagnak? Két és fél évig állta a sarat, hogy ne en­gedje be lapjaira a kor uralkodó eszmé­it. Vas István erre így emlékezik a beve­zetőben idézett interjúban: „A szakadék szélén haladt dicsőségesen, ameddig bele nem zuhant a mélységbe. Ám ehhez az kellett, hogy 1944. március 19-én a néme­tek megszállják Magyarországot. Az ápri­lis 1-jei szám még kijött, azt még nem tudták lefogni, de az április 15-i már nem láthatott napvilágot.“

Next