Romániai Magyar Szó, 1992. június (4. évfolyam, 744-768. szám)

1992-06-02 / 744. szám

Mi A KÉPVISELŐHÁZBAN lesz velünk Ki gondolta volna, hogy Zonda Attilá­nak a parlamenti hét utolsó óráiban — az RMDSZ képviselőházi csoportja nevé­ben — tett javaslata végül is a politikai és gazdasági barométer szerepét fogja majd betölteni, újabb megmérettetésre in­dítja a honatyákat, politikai alakulatokat? Hogy a hozzászólásokból olyan újabb nyo­masztó, majdhogynem drámai helyzetkép kerekedik, amilyenre legrosszabb sejtel­meink közepette sem számítottunk. Zonda Attila képviselő úr azt javasolta: hosszabbítsák meg a munkahetet, dolgoz­zanak pénteken, szombaton, ha szükséges, vasárnap is, fejezzék be a két választási törvényt, hogy még júliusban sor kerül­hessen a választásokra. Mint kifejtette, ez az utolsó esély arra, hogy a választáso­kat a társadalom számára alkalmas időben megtarthassuk. Meggyőződését fejezte ki, hogy azok, akik valóban őszintén óhajtják, hogy a választásokra legkésőbb júliusban sor kerüljön, szavazatukkal támogatni fogják javaslatát. De a teremben akkor már oly kevesen voltak, hogy nem jött össze a szükséges többség. De az ezt követő hozzászólások, mégis a fölvetett érdemi javaslat mellett álltak ki: a választások mielőbbi megtar­tását szorgalmazták. Természetesen, ki­­ser a maga képére és hasonlatosságára for­mált politikai „színezetben". Azt csak éppen megemlítjük, hogy Augustin Botis, miután a javaslatot valamiféle földöntúli mesterkedésnek minősítette és gúnyosan utalt arra, hogy az RMDSZ mily igazán szereti ezt a hazát és mennyire foglalkoz­tatják annak gondjai, mondhatnék, vérig sértette a választás mellé álló erőket, ol­csó és antidemokratikus mesterkedésről beszélt. Méltó válaszban részesült Valeriu Butulescu frontos képviselő részéről, aki miután elmondotta: ahhoz, hogy erkölcsi leckét tartsál, előbb magadnak kell morá­lisnak lenned, röpke politikai és főként gazdasági helyzetképet festett. Szólt arról, hogy a Front tulajdonképpen a kettésza­kadással saját ellenzékét teremtette meg. A mostani formában, a parlamenti életben aligha jutnak eredményre. Ezért, föltétle­nül új testületre van szükség. Ezt belátta mindkét Front-szárny, köztük kompra­ újkenyérig e­ misszum született, amelynek lényege: tart­sák meg a választásokat még júliusban. Ennek legfőbb indoka gazdasági jellegű gond: a kormány jelezte, hogy búzatarta­lékaink kiapadóban. Aligha lesz elég a kenyérre június végéig, tette hozzá később Cazimir Ionescu képviselő. Butulescu úr még azt is elmondotta, hogy valutatartalé­kaink hasonló siralmas helyzetet mutat­nak, vásárolni sincs miből. A külföldi köl­csön, a helyzet rendezésének egyetlen út­ja, korrekt, időben közeli választások meg­tartása. A tizenkettedik órában járunk, ha nem alakul idejében meg egy külföld szemében hiteles kormány — végveszély fenyeget. Ioan Bogdan közgazdász, egye­temi tanár, a Képviselőház pénzügyi ál­landó­ bizottságának elnöke is hozzászólá­sában gazdasági katasztrófáról beszélt, ar­ról, hogy ilyen tekintetben mély szakadék­ba jutottunk. Ebből immár csak külföl­di segítséggel juthatunk ki. Volt, aki ezúttal is csak politikai déli­bábok után kapkodott. És olyan is, aki a választások igenlésében némely politikai erők részéről obstrukciót vélt fölfedezni. Azt mondotta a Nemzeti Egységpárt kép­viselője: előttük világos, itt némelyek ar­ra törekednek, hogy csupán a parlamenti választásokat tartsák meg, az elnökválasz­tásokat pedig elmanipulálják. Bár vala­mennyi hozzászóló kifejtette, szükség ese­tén, a szimultán választásokat tekintve is hajlandók kompromisszumra, az RNEP képviselője továbbra is élt a gyanúperrel. A Liberális Párt Fiatal Szárnyának kép­viselője, Calin Tariceanu nem rejtette vé­ka alá abbeli véleményét, hogy itt sokan azért húzzák az időt, hogy minél tovább képviselők maradhassanak. Mert, ők csu­pán hamis demokráciára képesek. És mi­vel a Házelnök nem tudta magát türtőz­tetni és kilépve a tisztség ráosztotta sze­repből, rászólt: — Ne tartson itt leckét, Tariceanu úr kérlelhetetlenül kimondotta: — Elnök úr, önnek és társainak is immár kell hogy legyen bátorságuk a visszavonu­láshoz. A volt szocialistáknak el kell hagy­niuk a politikai küzdőteret. BÉRES KATALIN I 1992. június 2. • BELFÖLDI HÍREK • KÖZLEMÉNYEK • RIPORTOK •Romániai Magyar Szó • ERDŐLÁTÁSBÓL JELES Lapunkban is megjelent az a felhívás, a­­melyben a magyarországi Országos Erdé­szeti Egyesület Így látom az erdőt címmel pályázatot hirdetett. A szervezők sem szá­mítottak ilyen visszhangra: a várt kb. 1000 pályamű helyett több mint ötezret küldtek be az Erdészeti Lapok szerkesztőségébe. Míg a pályázat zsűrije igyekezett kiválo­gatni a díjra érdemes alkotásokat, a szer­vezők megteremtették annak lehetőségét, hogy a beígért 30 fődíj — egyhetes táboro­zás — helyett száz diáknak adjanak arra lehetőséget. Végül is az előválogatás után a sors dön­tötte el, kik utaznak a nyáron törökszent­­miklósra a „reményteljes erdészcsemeték“ táborába. A nyertesek között van egy sep­siszentgyörgyi, egy parajdi, 16 székelyud­varhelyi, egy székelykeresztúri, 2 Csíkszere­dai, valamint egy-egy gyimesközéploki, marosvásárhelyi, szászrégeni és tusnádi ta­nuló. (Birtok) ­. A falu határában halott embert talál­tak. Ott feküdt a réti ösvény mellett a Gyerkó nagy cserfája alatt a fűben. Idegen, ki tudja, hovavaló tekergő, vándorféle lehetett. Írás nem volt nála, a nevét nem lehetett megállapítani, a gúnyája nem mondott semmit, csak annyit, hogy szegény ember lehetett, ki mezítláb rótta az országutat. Gyerkó maga találta meg, mikor ham­­­alosan nekifogott, hogy a füvet leka­­szálja a tagon. — Hé atyafi! — kiáltott rá. — Ki az Isten engedte meg, hogy összegyúrja a füvet? Eltakarodjék, amíg jó dolga van! Az ember nem mozdult. Gyerkó mér­gében kaszával ment rá, és akkor lát­ta, hogy már meg van meredve, a sze­me fel van akadva, szája lefittyenve, arca sárga és megütötte a karmat, fél­lába pedig úgy dermedt meg, ahogy kínjában, vagy álmában felhúzta. — No ez csinált nekem elég bajt! — döbbent meg. Tudta, hogy kijön a ko­­misszió, a csudájára kigyűl a falu, ösz­­szegázolják a füvet, őt­ is kihallgatják, s ebben a nehéz világban a falunak kell eltemettetnie. Mi a fenének kellett éppen itt meg­­mutálnia! Sokat nem teketóriázott, hanem kar­jaiba kapta a halottat, szépen átvitte a patakon a szomszéd falu határába, a­­melyik éppen a patakon túl kezdődött. — Lássa Mátéfalva, hogy mit csinál vele! Most úgyis a rományoké a vi­lág ... Hátha hozzák tartozik. Mátéfalva ugyanis tiszta román köz­ség. — No ezt jól eligazítottam! — kaca­gott magában Gyerkó, s hozzáfogott a kaszáláshoz. Vágott egy rendet, s mikor a végére ért, felvett egy marék füvet, végigtörül­te a kaszát, de a szeme csak ott járt a túlsó parton. Valami odahúzta a halott­hoz és nem érezte jól magát. Valami nem volt rendben a bensejében. Vala­mi borzongatta. Ahova csak nézett, mindenütt a halottat látta kiterítve maga előtt olyan valóságosan, hogy két­szer is vissza kellett rántania a kaszát, nehogy belevágjon a holttestbe, így ködös szemmel valahogy végigkírálódott még két rendet és felegyenesedett, hogy kaszát fenjen. A fénkő azonban akko­rát csattant az acélon, hogy ijedten rez­zent össze tőle és nem merte tovább tenni a kaszát. — Nem kellett volna a halotthoz nyúl­nom — mormogta — ott egye a fene a füvet! Mereven átnézett a patakon. A ha­lott arca szembe nézett vele. Hirtelen lekapta a sapkáját, hogy megtisztelje vele az emlékét. Ettől kissé megköny­­nyebült. — Vájjon ki lehet? — jutott eszébe. — Hátha felesége, gyermekei voltak, a­­kik — ki tudja hol — aggódva várják vissza. Szegény ember, akárki! — esett meg a szíve rajta. Hiába áltatta azonban magát részvét­tel, meghatottsággal, sehogy se bírt megnyugodni. — Hátha romány? — vigasztalta ma­gát. — Ott hadd üljön! Sokat szenvedett a románoktól, mikor bejöttek, de a fajgyűlölet se segített rajta. — Romány? — morfondírozott. — NYÍRŐ JÓZSEF: ER­DÉL­Y Hát osztán! Akármiféle, de ember. Szegény ember. Látszik rajta, hogy so­kat szenvedett az életben ... S azonkí­vül halott. Rosszallólag megcsóválta a fejét. — Nem vagy tisztességes ember, Gyerkó, mert kihajítottad a fededről... Nem volt eljárás! Nem! Letette a kaszát: — Lesz, ami lesz, — és átment a halott emberhez, akinek testére már ráhullott a kelő nap fénye és a harmat színesen párállott az arcá­ról. — Jere vissza, földi! — szólt rá mo­solyogva és ismét felvette a földről, ó­­vatosan átgázolt a patakon, s szépen le­tette a régi helyére a cserfa alá. — Maradj itt, ha már idejöttél meg­halni ! A halott is mintha nyugodtabban fe­küdt volna a cserfa alatt. — Úgy no! — nyugodott meg Gyer­kó és egyszerre elmúlt a szorongása. Most már nem reszketett a keze a kaszán. A halott körül levágta a füvet lódarabon, csak éppen a test körül nyí­­lott virágokat hagyta meg ravatalnak. Ha jönnek, hát így kárt nem tesznek a fűben. — Jelenteni kéne az elöljáróságnak! — jutott eszébe. Szerencsére az esztenáról akkor jött Juan, a pakulár, annak megmutatta a halottat, s üzent a jegyzőnek. — Erről is levettem a gondomat! — nézett a pakulár után, s elővette a ta­risznyáját, hogy falatozzék. Csak úgy állva kézbe vette a decis üveget, s a halott felé billentette: — No, Isten nyugtasson! Semmi sincs olyan jó, mint egy korty pálinka éhomra, s utána szalonna, ki­­nyér. — Megkínálnálak — szólott oda is­mét a halottnak, mikor a kenyérből egy sarkolatot lekanyarított, — de már neked efféle nem kell több az életben. Te már megnyugodtál... Meg... Jobb is így!___ Cseppet sem sietett a falatozással. Minek? Van idő elég estig. Hosszú a nap, eleget lehet dolgozni estig. Nézte a füvet és meg volt elégedve vele. Jó rend esik, s ha az Isten az időt meg­tartja, olyan fájni széna lesz, hogy az ember is megehetné. Frustok után kényelmesen megpi­hent. A halotthoz is egészen hozzászo­kott. — Mindjárt jönnek! — biztatta. — Juan eddig beért a faluba. Tudja a fene miért, de nem tudta megállni, hogy ne beszélgessen vele, így hozza a tisztesség magával. Hogy halott? Hát osztán? Ember az addig, míg el nem temetik. Csak a lélek hagy­ta el, ha ugyan elhagyta, mert effélé­ről sok mindenfélét hall az ember. A mező ezalatt teljesen felébredt. A madarak már szökdöstek az ágakon, a pillangók, bogarak is pilinkéztek a le­vegőben, s a hangyák is elindultak ter­hes útjaikra. Egy-kettő a halott arcán is átmászott, mások megállapodtak a tátott száj szakadékánál. — Ne bántsátok legalább ti! — vál­lotta le szelíden a testről Gyerkó. A nap is odasütött. — Valamivel be kéne takarni! — gondolta Gyerkó, de nem volt mivel. Ezen azonban nem volt nehéz segí­teni. A patak martjáról leszakított egy ke­serűlapot, s befedte vele a halott sze­meit. Aztán újból munkához látott. (Folytatjuk) Hogyan látják Temesváron az újabb Stolojan-programot? (Folytatás az 1. oldalról) lépés szükséges lenne ahhoz, hogy ez ha­tékony legyen. Ki kellene küszöbölni a hátralékokat, a tartozásokat, azokat a gazdaságii veszteségeket, amelyek már nem téríthetőek meg. Mi a PSZP-től azt javasoltuk, hogy hozzon létre a kormány egy — a privatizációs alapokat kezelőhöz hasonló — hivatalt, amit aktívumok ela­dásával táplálhat. A kormánynak min­denképpen fel kellene számolnia ezeket a hiányokat. Nem lehet folytatni az építke­zést egy ilyen ingoványos talajon. Ezek a hátralékok januárban 1800 milliárd lejes pénzügyi blokázshoz vezettek, majdnem egy egész év termelését blokálták le. E hátralékok miatt egyáltalán nem műkö­dik a gazdaság, csupán a pénzügyi be­fecskendezések oldják fel ideig-óráig a blokázsokat. A kormány erre vonatkozóan a veszteséges vállalatok bezárását java­solta, ami azáltal jönne létre, hogy köve­telné a tartozásokat: amelyik gyár fize­tésképtelen, az kénytelen volna csődöt je­lenteni. — Ez esetben jönnek a szociális gon­dok ... — Azok mindenképpen jönnek, mert olyan vállalatok is vannak, melyek nem veszteségesek, de megrendelések­ hiányá­ban kell bezárniuk kapuikat. Gyakorlati­lag úgy becsülik, hogy szeptemberre már másfél millió munkanélküli lesz, ami a dolgozók ötödrészét jelenti. — Nincsen egy törésvonal a novem­beri program és a mostani között? — A reformnak, szerencsétlenségére nem volt racionális jellege. Egyes lépése­ket nem a jövő számára gondoltak ki, ha­nem egy pillanatnyi helyzetre, hogy a gazdaságot a krízisből kibillentsék. Akkor megpróbáltak valamit, ami nem sikerült, most másvalamivel próbálkoznak. Egy másik lépés az élelmiszerárak tá­mogatásának a részleges megvonása. Li­berális szemmel nézve ezt is értékelni kell, mert azt jelenti, hogy az állam las­­san-lassan kivonul a gazdaságból. A je­len pillanatban ugyanis a bruttó termelés­ből 40% az állami költségvetésbe megy. Ezzel lényegében az állam a szegénységet szubvencionálja, de semmi sem jut belő­le fejlesztésre. A kulmináns pillanat: az ördögi kör megtörése, amitől a krízis u­­gyan erősödik, de valóban piacgazdaság lesz. Most úgy tűnik, hogy ezt a pilla­natot a kormány nem tudja a mandátu­mának a végén túl­nyomni. Politikai szin­ten ez katasztrófa a kormányzó pártra és az elnökre nézve. Egy normális gazdaság­ban ez kizárólag gazdasági kérdés, ná­lunk azonban politikai. Mert ha a kor­mány vállalja a csődeljárást a nagyválla­latok esetében, melyek többnyire állami vállalatok, az tömény munkanélküliség­hez vezet. A munkásosztály pedig köny­­nyen manipulálható. Ez egy olyan rizikó, amit meglehet, hogy a jelenlegi vezetés nem vállal, és tovább halogatják a ke­mény lépéseket. A sokkterápia szót már többször emlegették, de az igazi sokk még nem jött. Az igazi sokk Ez a kor­mányprogram, hogyha be fogják tartani. Annyi biztos, hogy a Stolojan-kormány­­nak van egy bizonyos szavahihetősége, mert hatalomrajutása óta a pénzállomány alacsonyabb ütemben nőtt, mint a ter­melés üteme. A hosszú tárgyalássorozat a szakszervezetekkel lényegében erre ment ki. Ő nem tett egyebet, csak tárgyalt és tárgyalt a szakszervezetekkel, közben vi­gyázott, hogy a tárgyalások alatt ne al­kalmazzon túlzottan kemény lépéseket, és várta, hogy stabilizálódjanak az árak, hogy meg lehessen állapítani valamilyen indexálási arányt. Ez az arány 0,5 az ár­emelkedéshez viszonyítva, tehát a fizetés csak feleannyira nő, mint az árak. De a sokk még csak ezután következik. 2. SOÓS VILMOS a Kisvállalkozók Temes megyei Konföderációjának elnö­ke: — Milyen következményei lehetnek a kormányprogramnak kisvállalkozók­ra nézve? — Erre a lépésre szükség volt, csak ép­pen másfél évet késett. Egyelőre nagyon nehéz felmérni a következményeket. Lát­szólag nem is a kisvállalkozókat, hanem a mindennapi életet fogja a leginkább érin­teni. A 80—90%-ot is elérő kamatláb ugyanis — ha figyelembe vesszük, hogy az infláció is majdnem ugyanakkora — nem is annyira óriási, ám azt fogja ered­ményezni, hogy a közeljövőben a kisvállal­kozók nehezebben tudnak fejlődni, hiszen az egyetlen fejlesztési lehetőség pillanat­nyilag egy banktól vagy a CEC-től felvett kölcsön. Ugyanakkor lévén, hogy csökken az általános jövedelem, csökken a vásár­lási lehetőség és csökken az áruforgalom is. A lej leértékelése elméletileg fel kel­lene hogy dobja a külkereskedelmet, de ahogy az már nálunk szokásos, ahogy egy új törvény jön, abban a pillanatban meg­ugranak az árak és a román áru előállí­tási értéke továbbra sem engedi meg, hogy külföldön értékesíthető legyen. — Elhangzott az is, hogy a hitelka­matok megemelésére azért is szükség volt, mert a hitelek lényegében a tőkét helyettesítették. Hogyan vélekedik e kijelentésről? — Ez így van, de így is kell hogy le­gyen. Minden normális országban egy vállalkozó kölcsönpénzzel indul. Nálunk az embereknek nem is lehetett indulótő­kéjük, csak az egészen kivételes helyzet­ben lévőknek. Akinek volt, az nem tar­tozik a kisvállalkozók közé. — Várható következmény, hogy egy sor kisvállalkozó csődöt jelent? — Már e program meghirdetése előtt elindult a csődfolyamat, de ha ezt betart­ják, akkor nem a kisvállalkozók, hanem a mamutvállalatok fognak először csődbe jutni, és ez csak jót tesz. Igaz ugyan, hogy szociális problémák fognak jelentkezni, de ez egészen normális egy ilyen korszakban. Pillanatnyilag 550—600 ezer munkanélküli van. Számuk jóval magasabb lenne, de az államii szektorból elbocsátott másfél mil­lió alkalmazott közül 800 ezret éppen a kisvállalatok által létrehozott munkahelye­ken alkalmaztak. — Mit tud javasolni a vállalkozók számára? Hogyan lehet túlélni ezeket a válságos időket, hogyan lehet meg­menteni a magánvállalatokat, a vállal­kozó kedvet? — A vállalkozó kedv szerintem nem fog csorbát szenvedni, az mindig megma­rad ... a vállalkozók számára nehéz re­­ceptet adni, de én úgy látom, hogy azok­nak, akik produktív vállalkozást indíta­nak el, esélyük van arra, hogy átvészeljék e válságos periódust, mely még egy-két éviig minden bizonnyal eltart. A kereske­dőkre viszont valóban elég nehéz idők várnak. KONVENCIÓ 0» Az új általános választási törvény min­den valószínűség szerint komoly dilemma elé állítja az RMDSZ-t. Ennek lényege: le­mond saját nevének és szimbólumának használatáról még Székelyföldön is, avagy a külön útra voksol, s akkor az ellenzék közös fellépése országosan jelképessé vá­lik, miután a két legerősebb alakulat — az RMDSZ mellett a liberálisok — kilépett belőle. A konvenció olyan szerződés, megállapo­dás, egyezmény volt a felek között, mely a hatalom jellegének megváltoztatását tűzte ki célul. A mai kurzus helyett olyat kínál, ami hitelesen képviselheti a holnapot, neo­­kommunizmus- és nómenklatúramentesen. A harc a lehető legélesebb, össze kelle­ne fognia minden erőnek. Ezért nagy a dilemma, indokolt volna-e a Székelyföldön a KULCS(ok) jegyében indulni a parla­menti választásokon, ha eddig sem a Front volt itt a legerősebb? Változtatna valamit a helyi viszonyokon, ha a TULIPÁN helyett és RMDSZ helyett a közös név és szimbó­lum érdekében indulnánk voksolni ? Lénye­gileg valóban nem változtatna semmin. Akkor tehát miért kérnénk-kérhetnénk, hogy a romániai magyarság mintegy fele, a tömbben élők, mondjanak le saját szim­bólumaink használatáról? Mert a szórvány érdeke egyértelmű, ezt a helyhatósági vá­lasztási eredmények igazolták Temes me­gyében fényesen, ahol mindenütt közösen indult az ellenzék, és országosan legjobb eredményét érte el. Nem mondjuk ismét azt, hogy ez csak kivétel. Ez inkább a jö­vő, amire szükség van. Szükség van a közös fellépésre, mert minden politika iránt érdeklődő számára világos, hogy előbb ki kell mondani a nagy közös NEM-et, hogy aztán megfogal­mazhassuk a magunk IGEN-ét a választan­dó politikai-társadalmi kérdésekre. Társa­dalmunk mai helyzetében nagyobb súlya, ereje van a nem­nek, mint bármely —­ fő­leg külön-külön kimondott — igen­nek. Li­berálisok nélkül már úgy is igen nehéz a konvenció helyzete. Hát ha az RMDSZ is kiválik?! A Front még így, szakadozóban is erőt képvisel, elviheti a szavazatok negyedét­­harmadát. Esélye van, főleg ha ismét egy­máshoz közelítenek a nemrég szétvált vo­nulatok, hogy legerősebb politikai erőként maradjon meg a Front a politika színte­rén. S akkor mire számíthatunk mi, romá­niai magyarok? Lesz változás sorsunkban? Talán igen — a rosszabb irányába. A Front akkor sem tett értünk semmit, amikor megígérte, amikor — tavalyelőtt március­ban — ez érdeke lett volna. Most nem ígér semmit, mi nyíltan ellenük harcolunk. Mit érhetünk el külön Románia eljöven­dő törvényhozásában? Legyen harmincöt, negyven, de akár negyvenöt honatyánk is — bár az utóbbi szám már álom —, nem adja ki a parlamentnek tíz százalékát sem. S ki fog velünk szövetkezni, ki épít ránk, ha az egyik párttal nyíltan szembe szál­­lunk, a másik erőcsoportosulásból kihátrá­lunk? Mi önmagunkban, egyedül, politikai támasz nélkül soha nem tudjuk érdekein­ket úgy képviselni, ahogyan szeretnénk, ahogyan szavazóink igénylik. A­ politikai erők játékszerévé válunk. Ha a konvencióval együtt maradunk, nyer a tömörülés vagy sem, mindenképpen hatalmas erkölcsi erőt képvisel, hogy ak­kor is kitartottunk, amikor az számunkra — bizonyos térségekben — kényelmetlen és indokolatlan döntést jelentett. Akkor legitim módon állíthatjuk: ott vagyunk az újért harcolók első sorában. Ez nem biz­tosíték, nyilván. De esély. Legalább ennyi. Mert a másik két változat ennél jóval ke­vesebbet kínál. Van más is. Konvención belül az RMDSZ-nek nem lesz hivatalos parlamenti frakciója. Némileg beszűkülnek a megnyi­latkozási lehetőségek. Némileg, mert nyi­latkozni, interpellálni ettől függetlenül le­het ezután is. Viszont itt is van némi előny — a további folyamatos egymásra figyelés. Fennmarad egyfajta érdek politikai körök­ben, hogy az RMDSZ-t komolyan figyeljék, s nem csupán mint egy etnikum képviselő­jét. Ha volt igazán jelentős hatása a konven­­ciós együttmunkálkodásnak az elmúlt fél esztendő alatt, akkor az éppen a közös asz­talnál eltöltött hosszú órák és komoly, fe­lelős viták során kialakult véleményben fogalmazódik meg. Partnereink immár nem távolról, félvállról nyilatkoznak a kisebb­ségek, jelesül a magyarság számára fontos kérdésekről, mert alkalmunk adódik elő­vezetni ezeket és érvelni. Amire különben aligha került volna intézményes keretben sor, örültem és örülök a konvenciónak, mert a kisebbségekre is intézményesen odafigyelnek az ellenzéki erők. Felkészül­hetnek belőlünk — ami már rajtunk is mú­lik. És politikai harcainkban mindig az volt szomorú, hogy értetlenséggel találkoz­tunk. Mintha ki tudja, miket akarnánk. Demokráciát szeretnénk. Ahogyan a ki­sebbségi kollektív jogok Európa-szerte ko­difikálják. És erről még sok beszélnivalónk lenne itthon. Ezért mondom — KONVENCIÓ. BODÓ barna Liberalizmus és (Folytatás az 1. oldalról) Az egyenlőség és az identitás fogalom­párjából két újabb eredeztethető, melyek már a politikagyakorlat területeit érintik. Ezek az asszimiláció és az integráció fo­galmai. Az egalitarista szemléletű megközelítés mindenképpen és bármely formában is jelentkezzen, az asszimilációt, a beolvasz­tást kívánja elősegíteni. Az asszimilálódó egyén azonban mássá válik, objektív és szubjektív vonásaiban elidegenedik erede­ti csoportjától, közösségétől. Az integráció azonban a nemzetiségek társadalomba való beilleszkedésének az a folyamata, melyben a sokrétű társadalmi, gazdasági összefonódás a nemzetiségek lényegi önazonosságának megőrzésével megy végbe. A nemzetiségek integrációja úgy valósítja meg a társadalmilag, gazda­ságilag, politikailag szükségszerű együtt­élést, hogy lehetővé teszi a saját nemzeti önazonosság megtartását. A szükségszerű fogalmi tisztázás után lássuk a kérdés jogi vonatkozásait. Bármely jogi szabályozás célja bizonyos társadalmi viszonyok, konfliktusos helyze­tek rendezése, természetes előnyök, jogok megfogalmazása, gyakorlásának biztosí­tása. A fentiekből is világossá vált, hogy az alapvető emberi, egyéni jogok biztosítása a kisebbség tagjai számára nem jelente­nek elegendő védelmet sem mint egyénre, sem mint közösségre nézve. Ha pedig elfo­gadjuk, hogy vannak olyan jogsértések, melyek nemcsak az egyént érintik, hanem elsősorban azt a közösséget, melyhez tar­tozik, akkor el kell fogadnunk — még akkor is, ha ez így meglehetősen leegysze­rűsítő — a kollektív jogok létét is. (Pél­dául az anyanyelven való tanulásnak a jó­ kollektív jogok­ ra egyértelműen az egyént érinti, s mint ilyen, alapvető emberi jog, azonban az anyanyelvi oktatáshoz való jog, mely in­tézményt takar, s mely egy közösség ér­dekeinek a szolgálatában áll, nyilvánva­lóan a közösséget érinti s mint ilyen, kol­lektív jog.­ A kollektív jogok megközelítésének és értelmezésének talán kevésbé kétségbe vonható módja, ha azt a települési önkor­mányzatok irányából tesszük. Ez esetben a közösség identitását iga­zoló jegyek, tényezők a közigazgatásilag behatárolt területhez kötődnek, az ott élő közösségről, annak jogairól lévén szó. E jogok természetesen kollektív jogok, s ez igazolható az önkormányzatok státusával és működésével egyaránt. Az önkormány­zatok (nálunk területi közigazgatási egy­ségek) olyan jogi személyek, melyek köz­jogi státussal rendelkeznek. Erre vonat­kozólag ezt a minőséget a 69/91 helyi köz­­igazgatásról szóló törvény is megállapítja, a 4. paragrafus második bekezdése. A közjogi státus olyan korlátozott ál­lam- és közhatalmi jogosítványokat jelent, amiket az állam ruház át e közösségekre. Ennek gyakorlása pedig abban áll, hogy a közösség a település — választott szervei, testületei révén — dönt az őt, a települést érintő kérdésekben. Ily módon alakulnak ki azok a jogvi­szonyok, melyekben a sajátos minőséggel rendelkező jogalanyok érvényesítik kollek­tív jogaikat. Mindez pedig lefordítható — nyilván, bizonyos egyéb jogi sajátosságok figye­lembe vételével — a nemzetiségek közös­ségeire is, mégpedig leghatékonyabban a kisebbségi önkormányzat formájában. A kisebbségi önkormányzat az a szerve­zeti keret, melyen belül a kollektív kisebb­ségi jogok érvényesülhetnek, mely bizto­síthatja a nemzetiség fennmaradását, ér­tékeinek megőrzését. Ehhez viszont az a liberális államfelfo­gás szükséges, hogy az állam hajlandó le­gyen lemondani közhatalmi jogosítvá­nyainak egy részéről a közösség javára, tág teret biztosítva a civil társadalom ön­­szerveződésének. Egyébként is a települési önkormányzat éppen a liberális demokrácia terméke, mely az egyén azon igényéből jött létre, hogy tevőlegesen részt vehessen szűkebb társadalmának, közösségének ügyeiben, az őt és közösségét érintő döntések meg­hozatalában. Végezetül pedig szükséges néhány ösz­­szegező megjegyzés: — a két lépcsőben biztosított egyéni és kollektív jogegyenlőség teremti meg a nemzetiségek társadalmi integrációjának lehetőségét és feltételeit, elkerülve, kikü­szöbölve ezáltal a beolvasztást célzó asz­­szimilációs törekvéseket; — a kollektív jogok biztosította közös­ségi jogegyenlőség teremtheti meg egy­ben az esélyegyenlőséget is, olyan többlet­jogok (s nem privilégiumok) formájában, révén, melyek épp a nemzetiségi létből adódó hátrányos helyzetet kívánják ki­egyenlíteni; — a kisebbségi jogvédelemnek, a jogi szabályozásnak sohasem szabad a nemze­tiség, az etnikum fogalmaiból kiindulnia, azokat abszolutizálnia, vagy azok között különbséget tennie, hanem mindenekelőtt a kisebbség fogalmát kell szem előtt tar­tania, mert ez az a társadalmi léthelyzet, ami szabályozásra, jogvédelemre szorul. A különböző ismérvek alapján (terü­let, nyelv, kultúra, hagyomány) szervező­dött közösségek, amennyiben korlátozott közhatalmi jogosítványokkal vannak fel­ruházva, lehetőségük nyílik nemcsak a sa­játos érdekeiket, identitásukat biztosító kollektív jogok megfogalmazására, fenn­tartására, hanem azok érvényesítésére és gyakorlására is. Az RMDSZ Arad Megyei Választmánya május 16-án tartotta esedékes évi közgyű­lését. Napirendjén az elmúlt időszak tevé­kenységének kiértékelése, pótválasztások a megürült vagy felmondott helyekre, a kö­zelgő általános választásokra való felké­szülés szerepelt, valamint érdekes és üdítő színfoltként Tokay György képviselő tájé­koztatója amerikai útjáról. Rövid általános beszámolót tartott Czisz­­ter Kálmán alelnök, majd a működő szak­­bizottságok vezetői ismertették megvalósí­tásaikat, gondjaikat-problémáikat. Ízelítő a jó ötórás tanácskozáson elhangzottakból: — fontos lépés az intézőbizottság belső szakosodása, az érdekvédelmi munka ta­golódása, gazdagodása; — a helyi ellenzéki pártokkal hatékony­nak minősíthető a politikai együttműkö­dés; — csak a Kisgazdapárttal nem sikerült eddig jó kapcsolatot teremteni, az intéző­­bizottság nyitott minden kisgazdapárti kez­deményezésre, de nagyobb kompromisz­­szumkészséget várnak a helyi szervezet el­nökétől;­­ a közművelődési tevékenység gazda­godott, az EMKE 10, a Kölcsey pedig 4 szakosztállyal működik, és jó a viszony a két közművelődési egyesület között; — aggasztó viszont, a közönség érdekte­lensége; — a körzeti szervekkel alkalomszerű és A TULIPÁN EGYEDÜL? egyirányú a tájékoztatás, a visszajelzés esetleges; — egyes szakbizottságok a mai napig is egyszemélyesek, nem sikerül tapasztalt és főleg tenni akaró szakembereket bevonni a tevékenységükbe; — a huszonéves korosztály valamilyen okból egyáltalán nem vállal munkát; — a körzeti szervek nem gyűjtik és nem továbbítják rendszeresen a tagdíjakat, a­­melyek átlaga alig 7—8 lej; — pillanatnyilag 7001 tagja van a szövet­ségnek, 3321 aradi és 3680 vidéki polgár; — az országos elnökséggel a kapcsolat­­tartás jónak minősíthető; — az önálló magyar líceum sorsa nem fordult jobbra; — az aradi magyar ajkú gyermekeknek 30, míg a pécskaiaknak 20 százaléka jár román osztályokba; — a Tulipán aradi üzlete tavaly közel egymilliós tiszta haszonnal zárt. Ebből 600 ezret szeretnének termelőtevékenységbe fektetni, jelentős mértékben hozzájárultak az RMDSZ rezsiköltségei és a kiszállási dí­jak fedezéséhez is; — eddig több mint 260-an fordultak in­gyenes jogi tanácsért az RMDSZ jogügyi bizottságához; — az önsegélyző pénztár 104 taggal és félmilliónál valamivel nagyobb tőkével működik; — lassan megy a gazdakörök szervezése, részben az RMDSZ hibájából is; — néhány hete népjóléti szolgálat mű­ködik a székházban, öt orvos tart konzul­tációt, esetenként ingyen gyógyszereket is biztosítanak, van öt hallókészülékük, és gazdára vár egy tolókocsi; — a pénzügyi ellenőrző bizottság egyál­talán nem működik. Bár a részleges választásokhoz alig jött össze a szükséges létszám, operatívan és simán ment a szavazás. Csak egyes, jelen sem lévő jelöltek nevének hallatára hör­dült fel csekély számú gáncsoskodó. Szin­te egyhangúlag mindenkit megszavaztak a küldöttek. Az RMDSZ parlamenti csoportja szem­szögéből Hosszú Zoltán szenátor elemezte a közelgő általános választásokat, melyek­re szerinte csak októberben kerülhet sor. A vitában tizennégyen szólaltak fel, és valamennyien a külön listán indulás mel­lett érveltek, ha már az RMDSZ-t folyton a demokratikus ellenzék sikerének akadá­lyoztatásával vádolják. Ami persze, semmi­képp sem jelentheti a szövetség felmondá­sát a Demokratikus Konvencióval, amely elsősorban a közös elnökjelöltre való sza­vazásban nyilvánulna meg. PÉTERSZABÓ ILONA

Next