Romániai Magyar Szó, 1992. október (4. évfolyam, 848-875. szám)

1992-10-17 / 862-863. szám

F«- -: ® «©©@©@@@®©®®®®@©©®®@©©@©© c SÖTÉTSÉG ÉS FÉNY KOLUMBUSZ NYOMÁBAN 1492. október 12-re virradó éjszaka Ko­lumbusz kísérőhajójának, a Pirítanak őre a távoli sötétségben feltűnő fényt pillan­tott meg. Riasztó kiáltására a három hajó legénysége nagy örömmel borult térdre s tedeummal adott hálát, hogy több mint két hónapi aggodalmakkal teli tengeri út után földet érnek. Ez a fény egy új világ felfedezését je­lezte. Kolumbusa azonban nem is sejtette, hogy új földrészt, új világot fedezett fel. Ennek ellenére Amerika felfedezését általánosan az ő nevéhez kapcsolják. Bár ma már is­meretes, hogy nem ő volt az első, aki az ismert világból eljutott Amerika földjére. Ez azonban feledésbe merült és a XV. szá­zad világa nem tudott Amerikáról. Ko­lumbusz is úgy képzelte, hogy az Atlanti­óceán túlsó partján Ázsia, vagy éppen In­dia vár reá és első útjai után is azt hitte, hogy India szigetére érkezett, s ezért ra­gadt Amerika őslakóira az indián elneve­zés. Vajon valóban fényt találtak-e a felfe­dezők, vagy sötétséget, és melyikből jutott több az Újvilág őslakóinak?­­ Az elsőnek felfedezett sziget, San Sal­vador lakói, amikor látták, hogy az idege­nek nem bántják őket, barátságosan fo­gadták, fürgén úszkálták körül a hajókat, csónakjaikon gyümölcsöt, élelmiszert hoz­tak, s nagy örömmel fogadták a nekik a­­jándékozott csillogó gyöngyöket, értékte­len tükröket.Később sorra kerülnek az azték, a maja az inka birodalmak, amelyek már magas anyagi kultúra birtokába jutottak. Művé­szetben, építészetben, csillagászati ismere­tekben kiváló eredményeket mutatnak, ugyanakkor az állami, politika, hatalom birtokosainak kis csoportja mellett a tö­megek hihetetlen elnyomásban éltek.­ És ezt nem enyhítette a vallási felfogásuk, sőt támogatta. Bálványimádás, többisten­­hit volt az uralkodó közöttük. Áldozat­ként emberek sokaságát mészárolták le oltáraikon. A leigázott törzseket irgalmat­lanul irtották. Mexikó fővárosának nagy­templomában a legtiszteltebb bálvány­szobrot belepte az áldozatok vére. Em­bernagyságúnál jóval nagyobb bálvány­­alakokat készítettek kukoricalisztből, gyü­mölcsökből embervérrel összetapasztva és azt nagy ünnepeiken elfogyasztották. II. Mit hoztak ebbe az új világba a felfe­dezők? Kolumbusz és támogatóinak vállalkozá­sa mögött a mozgatóerők fény és árny kö­zött váltakoznak. Nem hiányzott a hódí­tás, gyarmatosítás, az arany, India elkép­zelt kincseinek, fűszereinek csábítása. Bevallottan és nem utolsósorban a ke­resztény hit terjesztése, a pogány népek megtérítése is vezette magát Kolumbuszt. Ebben a korban a mohamedán—török —mór világhatalom két oldalról fenyegette a keresztény világot. Észak-Afrika felől Spanyolországon át, Kisázsia felől Magyar­­országon át. Voltak olyan álmodozók, akik úgy képzelték el Európa megmentését, hogy a tengeren áthajózva Indiába jutnak és hátba támadják a mohamedán birodalmat. Ez az elképzelés is szerepelt Kolumbusz vállalkozása mögött, attól a keresztény vágytól vezetve, hogy keletről támadva felszabadíthatják a Szentföldet. Tagadhatatlan azonban, hogy támogatói és későbbi követői vágyaiban a hódítás kapott nagyobb szerepet s ha kezükben kereszt is volt, „szívükben az arany utáni csillapíthatatlan szomjúsággal mentek elő­re“ — amint Las,Casas püspök, a kortárs megállapítja. Kevés kivételtől eltekintve nem a­ kereszténységet képviselték. Sőt, hódító kapzsiságukban nem segítői, hanem akadályai lettek a keresztény hit hódítá­sának, amely egyedül menthette volna meg az őslakókat kiirtásuktól. Hihetetlen az az emberirtás, amelyet el­követtek az arany és a kincsek hajhászai. Leírhatatlan az a szenvedés, amelyet el kellett viselniök millióknak, akiket meg­fosztottak földjeiktől s rabszolgasorsra juttattak saját földjeiken vagy a hódítók által nyitott bányákban. Nem segített rajtuk az igazi keresztény­ség hangja, amelynek pedig akadtak bátor, önfeláldozó képviselői az elnyomott indiá­nok védelmében. A sok közül hármat idézünk, akik taní­tásukkal és életük áldozatos küzdelmével fejezték ki az akkori egyház álláspontját Mindhárman szerzetesek: Francesco de Vitoria domonkos, Las Casas domonkos, Claver­szt Péter jezsuita, akit az egyház szentjei között tisztel. II. Francesco de Vitoria 1502-ben lép be szt. Domonkos rendjébe és 1546-ban, mint a salamancai egyetem professzora fejezi be életét Keményen elítélte Amerika gyarmatosításának módszerét Az emberi jogok modern rendszerének megalapítóját tisztelik benne. Az indiánokkal kapcsolat­ban többek között a következőket tanítja és hirdeti: Joguk van a szabadságra, mint minden embernek. Joguk van ahhoz, hogy saját vezetőik kormányozzák őket, tekintet nél­kül arra, hogy megkeresztelkedtek-e vagy nem. Azon a címen, hogy bálványimádók, nem foszthatók meg javaiktól. Akaratuk ellenére nem kényszeríthetők a keresztény­ségre. Tiszteletben kell tartani az indián népcsoportok szuverenitását. Elfoglalt ja­vaikat, területeiket visszakövetelte. A vallási türelmességet kötelezőnek val­lotta velük szemben is, hacsak babonás szokásaik nem sértik a természeti törvényt és a társadalmi békét. IV. Las Casas 1474-ben született. 28 éves korában Kolumbusz utolsó útja idején ke­rül Amerikába, 1502-ben, amikor a gyar­mati uralom már megmutatta kegyetlen­ségét ő is birtokot kapott de nem boldo­gult, mert nem biztak benne a bennszü­löttek, ő pedig nem volt hajlandó erőszak­hoz folyamodni. Egy indián rabszolgát kapott ajándékba, azt is szabaddá tette. Mindenáron segíteni akart az elnyomotta­kon s ezért belépett a domonkosok szer­zetesrendjébe és pappá szenteltette ma­gát, s egész életét az elnyomottak védel­mére szentelte. Kíméletlenül leleplezte­­a kegyetlenségeket, visszaéléseket. V. Ká­­rolytól felhatalmazásokat eszközöl ki, hogy hatalommal léphessen fel az elnyo­mók ellen. 1543-ban Chipia püspöke lesz, s ilyen minőségében is legfőbb feladatának tekinti, hogy közben járjon az indiánok érdekében. 77 éves korában lemond, de leveleiben, írásaiban haláláig folytatja küzdelmét. Nyilvános vitákban megszé­gyenítette az erőszak elméletét védőket s annyit elért, hogy V. Károly 1542-ben tör­vényeket hozott a gyarmati anarchia meg is szüntetésére. Sajnos, ezek alkalmazása csak részben valósult meg. V. Még Las Casas életében új sötétség je­lenik meg Amerika földjén. Az irtó gyar­mati kegyetlenkedés következtében megfo­gyatkozik az őslakók száma. Ekkor indul meg az afrikai négerek átszállítása Ame­rikába. Sorsuk kegyetlen rabszolgaság. Védelmükre, sorsuk enyhítésére a misszio­náriusok vállalkoznak. Közöttük kitűnik Claver szt. Péter. 1581-ben születik elő­kelő katalán családból. A jezsuita rend küldi dél-amerikai missziókba. Ekkor dü­hön legborzasztóbban a néger rabszolga ke­reskedelem. Szt. Péter negyven éven át ön­­feláldozással a rabszolgák testi-lelki gon­dozására szenteli életét. Élelmet, ru­hát, gyógyszert szerez nekik, és a le­hetőség szerint védelmébe veszi őket. Minden rabszolgát testvérének tekint, mint azt Pál apostol, aki a szökött rab­szolgáról Onesimusról így ír Filemonhoz címzett levelében: „Kérlek, én öreg jelen­leg Krisztusért meg is bilincselt Pál, kérlek pedig fiamért... Onesimusért. Visszaküldöttem hozzád: fogadd úgy, mint szívemet... visszakapjad... már nem mint rabszolgát hanem testvért, aki ne­kem is nagyon is az... Azért, ha társad­nak tartasz, fogadd úgy, mint magamat. (9—11. 15—17). Még sokáig nem szűnt meg a rabszol­gaság, de ez a keresztény szellem megér­­ézlelte az időket, hogy a társadalmi szer­kezet vasbilincsei feloldódjanak. VI. Ilyen kísérletre került sor 1609-től, ami­kor a jezsuiták valóságos államot szervez­nek Dél-Amerikában. Rendfőnökük kijár­ja, hogy az indiánok részére külön terüle­teket biztosítsanak , oda telepítve meg­­szabaduljanak a rabszolgaságtól, 57 tele­pet sikerült szervezniük, amelyek valósá­gos külön államot alkottak. Az idén te­­lepült indiánokat megtanították a korsze­­rű földművelésre, állattenyésztésre. Az ipar minden ágát meghonosítják közöt­tük. Szeszes italok helyett üdítő italok fo­gyasztására szoktatják őket A betegek­ről kórházak és hivatásos betegápolók gondoskodtak. Az iskoláztatás minden fo­kozatát biztosították. Elismerték és bizto­sították a fehérekkel való teljes egyenjo­gúságukat, ami abban a korban forradal­minak számított. Tiszteletben tartották anyanyelvüket, a­­minek annyi maradványa ma is az a tény, hogy a puarani indiánok nyelve második hivatalos nyelv, amihez hasonló sehol se ismeretes az indiánok javára. Belső ügyeikben a telepek teljes önkor­mányzattal, önálló bíráskodással rendel­keztek. Tiszteletben tartották az indián törzsfőnökök hagyományos tekintélyét, és kizárólag az indiánok közül elfogadott vezetők által intézték a közösségek min­den ügyét, évről évre megújítva a vezetők választását. Maguk a jezsuiták csak a szellemi, erkölcsi hátteret adták. Ennek köszönhető, hogy a telepek 160 éves fenn­állása idején egyszer sem fordult elő elé­gedetlenség. Csodával határos kísérletüket még a jezsuita rend ellenségei is elismeréssel fogadták. Voltaire az emberiesség diada­lának nevezte a redukcióknak nevezett telepek életét. A gyarmatosítók szemében azonban a­­kadály volt ez a csodálatos élet, s amikor a jezsuitákat az egyházellenes spanyol és portugál hatalmak száműzték, a szomszéd államok felszámolták a telepeket, a temp­lomokból, a középületekből csak romok maradtak. VII. História est magistra vitae — A törté­nelem az élet tanítómestere. Mire figyel­meztet Amerika felfedezésének 500. év­fordulója és az azóta eltelt fél évezred ? Nagyot lépett a Világ az anyagi kultúra, a civilizáció terén. Azonban fejlett és megtisztult lelki, valláserkölcsi kultúra nél­kül lesüllyedhetnek a társadalmi rend­szerek, az államok, sok „modernnek“ vélt ideológia áldozatai lettek a népek, a nem­zetközi kommunizmus vagy a nemzeti faj­­imádás megszállottai. Nem véletlen, hogy ezek a rendszerek mind egyház- és vallásellenesek voltak. Képviselőik talán meg voltak keresztelve, de politikájukban, az emberi jogok lábbal tiprásában, egymás fölötti uralomvágyuk­ban pogányok voltak és pogányok ma is, amint szemünk láttára nem riadnak visz­­sza a véres öldökléstől, milliókat űzve el otthonukból, hazájukból. LÉSTYÁN FERENC HÉTFŐ, OKTÓBER 8. A tengernagy nyugat-délnyugat Irányba hajózott. Nappal és éjjel ti­zenegy és fél vagy talán tizenkét mér­földet haladtak, s ha a szöveg nem té­ves, éjszaka olykor tizenöt csomót is megtettek egy óra alatt. A tenger olyan sima volt, mint a sevillai folyó tükre. Hála Istennek, jegyzi meg a tengernagy, a szellők oly szelídek, mint áprilisban Sevillában és olyan illatosak, hogy gyönyörűség minden szippantás belő­lük. A vízben a fű friss volt. Sok kis mezei madár röpködött a levegőben. Egyet befogtak. Tengeri fecskék, vad­kacsák meg egy pelikán húztak dél­nyugatnak. KEDD, OKTÓBER 9. A tengernagy délnyugat felé hajóz­va öt mérföldet tett meg. A szél akkor megfordult, ezért nyugattól egy vonás­­nyira északnyugat felé vette útját. Így négy mérföldet ment, a nap folyamán összesen tizenegyet. Éjszaka húsz és fél mérföldet haladt, de embereivel csak tizenhetet közölt. Egész éjjel hal­lották a vonuló madarak hangját. SZERDA, OKTÓBER 10. A tengernagy nyugat-délnyugat fe­lé hajózott. Óránként tíz, olykor ti­zenkét, néha pedig csak hét csomót ha­ladtak, éjjel és nappal ös­sesen ötven­kilenc mérföldet. A matrózoknak csak negyvennyolcat mondott, nem többet. Ezen a napon az emberek elvesztették a türelmüket. Felpanaszolták az út hosszúságát. A tengernagy minden ere­jét latba vetve bátorítani igyekezett ő­­ket. Hangsúlyozta, hogy jó okuk van bízni a jutalomban. Azt is hozzátette, hogy panaszuk céltalan, mert ő azért szállt hajóra, hogy eljusson az Indiák­ra, és folytatja is útját, míg — a mi Urunk segedelmével — oda nem ér. CSÜTÖRTÖK, OKTÓBER 16 A tengernagy nyugat-délnyugat irány­ban vitorlázott. A tenger viharosabb volt, mint eddigi útjukon bármikor. Néhány viharmadarat láttak, és a ha­jó mellett egy szál kukát, a Pinta ka­ravella tengerészei pedig nádszálat és botot pillantottak meg. Egy másik bo­ltocskát is találtak­, amelyet mintha vasszerszámmal faragtak volna ki. E­­zenkívül egy újabb nádszál, földön nőtt fű s egy kisebb deszka úszott a ten­gerben. A Nina karavella matrózai szintén láttak földi eredetű tanújeleket, köztük egy vadrózsafaágat bogyókkal. Erre mindannányian fellélegeztek, és ö­­röm töltötte el őket. Naplementéig hu­szonhét mérföldet futottak be. Naplemente után a tengernagy visz­szatért az eredeti útirányba, nyugat felé hajózott. Óránként tizenkét csomót haladtak, és éjfél utáni két óráig ki­lencven csomót hagytak maguk mö­gött, ami huszonkét és fél mérfölddel egyenlő. Mivel a Pinta karavella gyor­sabb járású volt s a tengernagy előtt ment, az talált földet, és az adta le a tengernagy által előzetesen megparan­csolt jelzéseket. Ezt a földet elsőnek egy Rodrigo de Triana nevű matróz pillantotta meg. Igaz ugyan, hogy a tengernagy már esti tíz órakor, hajója farán tartózkodva, fényt látott. Ez a­­zonban annyira bágyadt volt, hogy en­nek alapján nem akarta állítani: ott föld van. Mégis szólt Pendro Gutierrez királyi kamarásnak, és közölte vele, hogy fény dereng a távolban. Megkér­te, hogy nézzen arra ő is. Gutierrez is látta a derengő fényt. A tengernagy a király és a királynő által kincstári fel­ügyelőnek kiküldött Rodrigo Sanchez de Segoviával is közölte a dolgot A felügyelő azonban nem észlelt semmit, mert nem olyan helyen állott, ahonnan a fényt jól láthatta volna. Egy párszor még felvillant a fény a viaszgyertya fel-fellobbanó világához hasonlatosan, de ebben kevesen látták a föld közel­ségének tanújelét. A tengernagy mégis bizonyosra vette, hogy part közelébe érkezett. Ezért, amikor a tengerészek mindnyájan egybegyűltek, hogy szoká­suk szerint elimádkozzák és elénekel­jék a Salve Reginát, a tengernagy ar­ra kérte és arra buzdította őket, hogy a hajó orrában szorgosan őrködjenek, és figyeljék a szárazföld feltűntét Aki elsőnek jelenti neki, hogy földet látott, azt tüstént megajándékozza egy se­lyembársony zekével, azon a jogos ju­talmon felül, amit a királyi pár ígért, azaz az életfogytig járó tízezer mara­védi járadékon túl. Éjfél utáni két óra tájban valóban feltűnt a föld. Két mérföldre lehettek tőle. Bevonták az összes vitorlákat, a főtörzsvitorla kivételével. Lassan ha­ladtak, amíg rájuk nem virradt. Pén­tek reggelre kelve egy kicsiny sziget­hez értek, melyet indián lakói nyelvén Guanahaninak neveznek. A szemük elé kerülő emberek meztelenül jártak. A tengernagy, Martin Alonsa Pinzon és ennek fivére, Vicente Yanez — utóbbi a Nina kapitánya — fegyvere­sek kíséretében csónakba ültek és partra szálltak. A tengernagy a királyi zászlót emelte magasba, a kapitányok pedig két zöldkeresztes lobogót, ame­lyeket a tengernagy minden hajóján magával vitt. Ezekre a kereszttől jobb­ra és balra a F és az Y betűk voltak odahímezve. Az F fölött Izabella koro­nájának képe. Amint partot értek, vi­ruló zöld fákat, különféle gyümölcsö­ket és vízben, bővelkedő tájat pillantot­tak meg. A tengernagy felszólította a két kapitányt, a többi partra szállottat és Rodrigo d’Escovedót, az egész fló­ta jegyzőjét, valamint Rodrigo Sanchez de Segoviát, hogy eskü alatt tanúsít­sák: ő, uralkodói, a király és a király­nő nevében mindenki előtt és tényle­gesen, az előírt kijelentés megtételével, birtokba vette a mondott szigetet, a­­mint ezt részletesebben tartalmazzák az ebből az alkalomból kiállított tanúsít­ványok. Köréjük sereglett a sziget sok lakója. A tengernagy első útjáról és az In­diák felfedezéséről írt könyvéből valók itt a következő szavak: „Tekintve, hogy nagy barátsággal fo­gadtak bennünket, s mert rájöttem, hogy ezt a népet inkább szeretettel, mintsem fegyver által lehet az üdv számára megmenteni és szent vallá­sunkra áttéríteni, egyeseknek vörös sapkákat, üvegből való gyöngyfüzére­ket és más, csekély értékű dolgokat ajándékoztam. A láncokat mindjárt magukra vették. Az ajándékoknak na­gyon megörültek, és annyira összeba­rátkoztak velünk, hogy az egyenesen csodával határos. Később a minket szállító csónakokhoz úsztak, papagájo­kat, gyapotfonal gombolyagokat, dár­dákat és sok minden mást kínálva ne­künk. Mi ezeket üveggyöngy füzérek­kel és csörgőkkel cseréltük el. Egyszó­val: mindent elfogadtak, és jó szívvel adták cserébe, amijük csak volt. De nekem úgy tűnt fel, hogy ez a nép na­gyon szűkölködik mindenben. Valamennyien anyaszült meztelenek, a nők is. Igaz, hogy én most csak e­­gyetlen nőt láttam, egy fiatal leányt. A többi mind fiatal férfi volt, nem lát­szottak idősebbnek harmincévesnél. Jó növésűek, nagyon szép testűek s igen jó arcúak. Hajuk rövid, s majdnem o­­lyan vastag szálú, mint a lófarok. Ha­jukat elöl, a szemöldökük fölött rövid­re nyírva hordják, hátul egy keveset hosszúra hagynak, ezt sohasem vágják. Vannak, akik sötétre festik magukat, s bőrük színe emlékeztet a Kanári­szigetek lakóiéra: se nem feketék, se nem fehérek. Vannak, akik fehérre, mások vörösre mázolják magukat, vagy arra a színre, amelyhez éppen hozzá­jutnak. Egyesek az arcukat, mások e­­gész testüket, vagy csak a szemük kör­nyékét, esetleg csupán az orrukat fes­tik. Nem viselnek fegyvert. Azt sem tudják, hogy az mire való. Amikor kardokat mutattam nekik, járatlanság­ból élüknél fogták meg azokat, s így megvágták magukat. Semmiféle vasuk nincs. Dárdájuk egyszerű karó, vas­hegy nélkül. Némelyiknek halfog vagy valami más hegyes tárgy van a végén. Általában elég magasak, arányos testalkatúak, s jó mozgásúak. Olyat is láttam néhányat, akinek testén seb­helyek voltak. Jelbeszéddel érdeklőd­tem ennek oka felől. Erre elmesélték, hogy a környező szigetek lakói rájuk támadtak, foglyul akarták vinni őket, és védekezés közben megsebesültek. Ezt hallván, úgy gondoltam, s most is azt hiszem, hogy ide a szárazföldről jönnek rabszolgákat szedni. Ezek az emberek jó és tanulékony szolgák le­hetnek, mert — tapasztalatom szerint — igen gyorsan eltanulják azt, amit tőlem hallanak. Azt hiszem, könnyen kereszténnyé lennének, mert úgy lát­tam, nem tartoznak semmiféle más valláshoz. Ha az Úr megengedi, haza­térésemkor elviszek innen Felségtek­­nek hat embert, hogy tanuljanak meg spanyolul. E szigeten nem láttam sem­miféle állatot, a papagájok kivételé­vel.“ Mindezek a tengernagy szavai voltak. SZOMBAT, OKTÓBER 13. „Amint felvirradt, sok idevaló em­ber jött a partra. Csupa fiatalok ezek, amint már említettem, mind jó test­alkatú, valóban formás ember. Hajuk nem göndör, hanem sima és olyan vas­tag, mint a ló sörénye. Mindegyiknek széles a homloka és a feje, szélesebb, mint minden más nemzetbelinek, aki­ket eddig láttam. Szemük nagyon szép, és nem kicsiny. Bőrük nem fekete, ha­nem a Kanári-szigetek lakóinak szí­nére emlékeztet. Nem is­­lehet másként, hiszen ez a sziget ugyanazon a széles­ségi körön fekszik, mint a Kanári-szi­getek egyike, Hierro. Lábszáruk álta­lában egyenes. Nem pocakosak, hanem soványak. A hajót csónakokon közelí­tették meg. Hosszú és keskeny csónak­jukat egyetlen fa törzséből vájják és dolgozzák ki, viszonyaikhoz képest csor­dálatos ügyeséggel. A csónakok oly nagyok, hogy egyikben-másikban negy­ven-negyvenöt ember is elfér. Vannak kisebbek is, egészen az egy személy­re szolgáló csónakokig. Evezőjük a ke­nyérsütő lapáthoz hasonló, és bámu­latos gyorsasággal eveznek vele. Ha a csónak felborul, tüstént úszni kezde­nek, és a visszafordított csónakból a magukkal hordott tökedénnyel kimerik a vizet Az emberek gyapotszál gom­bolyagokat, papagájokat, dárdákat meg egyéb apró-cseprő holmit hoztak, és mindent bármiért elcseréltek, amit u­­nalmas lenne leírni. Én arra figyeltem és azt akartam megtudni, hogy van-e aranyuk. Láttam, hogy egyeseknek az orra át van fúrva, és a lyukban kis da­rab arany függ. Jelbeszédből megér­tettem, hogy délnek menve, vagy a szigetet délről megkerülve, egy olyan fejedelem országa található, aki nagy aranyedények és igen sok arany bir­tokosa. Rá akartam venni őket, hogy vezessenek oda, de aztán láttam, hogy nem értik, mit mondok. Elhatároztam, hogy másnap délutá­nig ott maradok, és utána elindulok délnyugatnak. Sokan az itteniek közül tudtomra adták, hogy délen, délnyu­gaton és északnyugaton szárazföldet ta­lálni, s hogy északnyugati népek sok­szor megtámadták már őket. Én erre úgy határoztam, hogy délnyugat felé tartok, aranyat és drágaköveket keres­ve. Ez a sziget igen nagy, és felszíne e­­gészen lapos. A fák csupa zöldek. Vi­ze bőven van. Középen egy nagy lagú­na található. Hegyek egyáltalán nin­csenek. Minden olyan üde zöld, hogy örömest jártatjuk körül a tekintetünket. Az emberek itt végtelenül szelídek. Mindennek örülnek, amit tőlünk meg­szerezhetnek,­­ attól tartva, hogy csak úgy kapnak, ha ők is adnak, s esetleg nem rendelkeznek a cserébe kívánt dologgal, mihelyt hozzájutnak valami­hez, azonnal elúsznak vele. Viszont mindenüket odaadják ,akármilyen sem­miségért, amit felajánlanak nekik. Még az eltörölt tányérok és üvegcsészék cserepeiért is elcserélték használati tár­gyaikat. Szemem láttára vett egy kö­zülünk való férfi tizenhat gyapotgom­bolyagot három portugál centiért, ami egy kasztíliai rézfillér értékével egyen­lő. S ezek a gombolyagok többet nyom­nak egy arrobánál. Meg is tiltottam e termékeknek a csereberéjét, s elrendel­tem, hogy amennyiben volna belőle bi­zonyos megfelelő mennyiség, azt ne­kem adják el, Felségtek részére. Való­sággal a gyapot hazája ez a sziget, de erről idő hiányában nem tudtam tel­jességgel meggyőződni. Éppúgy hazá­ja az aranynak is, amit orrukba füg­gesztve hordanak. Azonban nem akarok itt időt veszíteni. Látni akarom, va­jon meg tudom-e találni Cipargo szi­getét. Amikor beesteledett, a szigetla­kók csónakjaikon hazatértek.“ VASÁRNAP, OKTÓBER 14. „Hajnalban elrendeltem, hogy ké­szítsék elő vezérhajóm és a karavel­­lák csónakjait. Majd elhaladtam a szi­get mellett észak-északkeleti irányban. A keleti részt akartam megnézni és a rajta levő emberi településeket. Lát­­tam is kettőt—hármat meg embereket, akik mind a partra tódultak, felénk ki­abálva és Istennek hálát adva. Vol­tak, akik ivóvizet hoztak nekünk, má­sok különféle élelmet. Egyesek, mikor látták, hogy nem szándékozom partra szállni, vízbe ugrottak és felénk úsz­tak. Megértettük, hogy azt kérdezték, nem az égből jöttünk-e. Egy öreg em­ber bemászott a csónakomba. A töb­biek pedig nagy fennszóval ezt kiál­tozták az egész népnek: Jöjjetek, és lássátok az égből leszállt embereket! Hozzatok nekik enni- és innivalót! Jött is sok férfi és nő, mindegyik ho­zott valamit. Földre borulva és égnek emelt karral adtak hálát az Isten­nek. Ezt követően pedig hívtak ben­nünket, hogy szálljunk partra. Én a­­zonban nem éreztem ehhez kedvet, mert a szigetet kőzátony veszi körül. A zátonyon belül mély a víz, és olyan tágas, kikötésre alkalmas hely van ott, amelyben az egész keresztény világ minden hajója elférne. Bejárata na­gyon szűk. Igaz, hogy a kőzátonyon be­lül helyenként sekélyes rész is van, de a tenger nem mozdul jobban, mint egy kút vize. Ma reggel azért jöttem ide, hogy mindent megszemlélve, rész­letes beszámolót küldhessek Felségtek­­nek. Egyúttal ki akartam szemelni azt a helyet, ahol erődöt lehetne emelni. Láttam egy földnyelvet, amely o­­lyan, mint egy sziget, bár nem az. Hat épület van rajta. Két nap alatt sziget­té lehetne átalakítani. Ennek azonban nem láttam szükségét, mert ez a nép­ség járatlan a fegyverek kezelésében, amint ezt Felségtek látni fogják attól a hét embertől, akiket azért fogattam el, hogy magammal vigyem őket, hadd tanulják meg nyelvünket, és azután térjenek vissza földjükre. Hacsak Fel­ségtek nem parancsolnák meg, hogy mindnyájukat szállítsák Kasztíliába, vagy itt őrizzék őket rabszolgákként, ötven fegyveres ember elegendő len­ne leigázásukra és teljes féken tartá­sukra. Az említett félszigetecske köze­lében ligetek virulnak. Az ottaniaknál szebb fákat sohasem láttam, és olyan zöld a lombjuk, mint a kasztíliai fá­ké áprilisban meg májusban. A ligetek­ben sok a víz. Az öböl alapos megtekintése után visszatértem a hajóra, és parancsot ad­­tam az indulásra. Annyi szigetre buk­kantam, hogy el sem tudtam dönteni, hová menjek először. Az általam elfo­gatott emberek jelekkel közölték ve­lem, hogy tömérdek sok itt a sziget. És száznál többnek a nevét is elsorol­ták. Végül a legnagyobb mellett dön­töttem. Feléje tartok. Ez öt mérföldre lehet San Salvadortól. A többiek köze­lebb vagy távolabb fekszenek. E szi­getek felszíne egészen sík, nincs raj­tuk semmi kiemelkedés, nagyon termé­­kenyek, mind népes, és hadban áll­nak egymással. Az emberek igen egy­­ü­gyűek és nagyon szép termetűek.“ Kolumbusz napló ! Anyu, messze van Amerika? Halgass, fiam és... ússzál! Ez az ismert vicc az emberi vállal­kozókedv és merészség jelenkori pél­dázata. Távolról sem a reménytelen ügyek szimbóluma. Miért ne akadhat­na ember, aki neki mer vágni az Atlan­ti — horribile dictu — a Csendes­óceánnak úszva? Őrült ötlet, elismerem. De ugyan­ilyen észveszejtő rögeszmének tűnhetett az is, mellyel Kolumbusz Kristóf ostro­molta Izabellát és Ferdinánd urat, a legkatolikusabb királyokat. Ez a ki tud­ja honnan szalasztott fickó, állítólag tálján Céria városából, vagy kikeresz­telkedett zsidó, még elődei menekültek el Spanyolországból. Mások szerint szü­letett spanyol, aki soha más nyelven nem írt, mint hispániul, bár beszél portugálul és latinul is hibásan, s állít­ják róla, hogy mozgalmas kalmár­hajós múlt tornyosul mögötte. Csupa rejtély: még azt sem tudni, mi­kor született, csupán egy bizonyos, mi­dőn feltűnt a spanyol udvar környékén, már ismerte a Földközi-tengert és His­pánia part menti vizeit is a Gibraltáron túl, magabiztosan dobálózik a föld­rajzi nevekkel, minden kartográfust átböngészett, maga is rajzolt térképe­ket, de még a hajósok meséinek is hi­telt ad. Mondják, hasztalanul ólálko­dott s rimánkodott a szomszédos portu­gál udvarban, ott senkit sem érdekelt az út Indiába nyugat felé. Gyűjtött né­mi vagyont, de az vesse rá az első kö­vet, aki tisztább eszközökkel szerzett magának tisztes megélhetést. Pénzén pártfogókat szerzett, kiket meggyőzött nagy vállalkozásának jövendő biztos sikeréről. E magas rangú világi és egyházi méltóságok aztán beajánlották Kolumbuszt a Reconquista győzelmét ünneplő mámoros Kasztíliainak és Ara­góniáinak. Mindenki tudja: Spanyol­­ország immár kitérhet a világtörté­nelem színpadára. Hogy szűk, avagy minden jobb hely már foglalt, akkor hát nem marad más, mint új utak és földek meghódítása. Udvaroncok adják kézről kézre, 1492 tavaszán fogadja őt Granadában a ki­rályi pár, hol élén,dia ötletét az Indiába vezető út lerövidítésére Japán és Kína érintésével. De mert hősünk hajlékony latin és hiúságával nem kockáztatja a vállalkozás sikerét, naplójában ezt ír­ja: „Felségetek, mint katolikus keresz­tények ... úgy gondolták, hogy engem, Kolumbusz Kistófot, elküldenek India említett részeire, hogy látogatnám meg a mondott fejedelmeket, népeket és országokat, ... továbbá azt is el­rendelték, hogy ne szárazföldön halad­ják keletre, amely irányba ez szokás, hanem nyugat felé vezető úton, amerre máig, biztos tudomásunk szerint, senki sem járt“. Miért kell mellőzni a szárazföldi utat, midőn áthághatatlan természeti aka­dály nincs a két összenőtt kontinens között? Mert megváltozott a térkép Marco Polo óta. S e változás okán buktak el végeredményben a keresztes hadjára­tok, ezért veszett oda a csillogó Bizánc mindenestől, Velence és Génua keres­kedői kiszorultak a Mare Nostrum ke­leti medencéjéből, le kellett monda­­niuk Hellász kék egű márvány­ szigetei­ről. A balkáni kisállamok eltűntek, Má­tyás király két éve halott, s ki tudja, ha Magyarország megállhat még a lá­bán a tétova Ulászló király országlása mellett. Odalenn délen már mindenütt a pogány török az úr. Moldvában Ist­ván vajda állja meg a sarat, de ha ő is behunyja a szemét, a törököt semmi sem állíthatja meg Krakkóig. És a viziút Afrika partjai mentén? Itt a luzitán hajósok, Tengerész Hen­rik utódai bukkanának föl mindunta­lan. Ők vitorláznak már vagy három­negyed százada délnek, keresve az át­járót India irányába. Legyőzték alap­talan félelmüket, hogy az Egyenlítőn túl semmi sincs, s a hajók a feneketlen szakadékba hullanának, mihelyt átlé­pik a bűvös vonalat. A portugál király­nak becsületszavát kellett adni, hogy mindez mesebeszéd. És valóban, 1488- ban sikerül eljutniok a legdélibb pon­tig, a Jóreménység Fokáig. Minden föld az első foglalóé, így diktálja a szokás és a jog, ez a hódító merészek erkölcse. A portugálok sikert sikerre halmoznak: megkerülik Afri­kát, miközben Kolumbusz nyugat felé tapogatózik, és 1498 májusában, nem egész egy esztendei hajózás után, Vasco da Gama kapitány kiköt Calcuttában. Megvan hát az út Indiába! Tényleg?! A mérkőzés nincs lejátszva. A ver­senyfutás az új földrészekért még csak most veszi kezdetét, hiszen van, kell lennie rövid útvonalnak is — nyu­gat felé a fűszerszigetek irányába. Ezért szereltet föl a spanyol uralkodópár és a vállalkozókedvű grandok egy csoport­ja három vitorlást, bízva az ámokfutó don Cristobal ígéreteiben, szavának meggyőző erejében. Aranyat ígért és gazdag földeket, csak bízzanak ben­ne ... 1492. augusztus 3-án, pénteken, nap­kelte előtt fél órával a jelentéktelen atlanti kikötőből. Pálosból kifut a ve­zérhajó, a Santa Maria és két kísérő­je a Pinta és a Nina, fedélzetén 90 fő­nyi legénységgel. Kolumbusz a Santa Maria orrában áll. Irány a Kanári-szi­getek. Az út hoszabb, mint bárki hitte vol­na. Jó szél és szélcsend váltakozik, hiú remények és mohó aranyláz csap föl, hínáros a tenger és növekszik a matró­zok nyugtalansága, türelmetlenség és csüggedés vesz erőt mindenkin, csak Kolumbusz rendíthetetlen, a Pinta meg­sérül, irányíthatatlan, kényszerű megál­lások és bizonytalanság növelik a fel­­látástalanságot. Megkísérti őket a visz­­szafordulás gyávasága is. Az admirális folyton csal: kevesebb tengeri csomó­ról számol be, mint amennyit ténylege­sen megtesznek a hajók egyetlen nap alatt. El kell kerülni a nyílt lázadás kirobbanását, mert India partjai „kés­lekednek“. Kolumbusz is türelmetlen, hiszen, amint a remélt föld felbukkan, admi­­rálisi címe mentén érvényessé válik, minden meghódított föld örökös al­­királya lesz, s fiai folytatják a cím és hivatal birtoklását. De tarsolyában hoz­za a királynő ígéretét is: aki először pillantja meg a partot, annak tízezer maravédi évjáradék üti a markát. És a növekvő nyugtalanság kényszerí­ti arra, hogy irányt változtasson: míg október elejéig főleg nyugat felé vi­torlázik, október hetedikén délnyugati irányba tér le, s ez a pályamódosítás fö­löttébb üdvösnek bizonyul, ugyanis, ha tovább is kitartóan nyugatnak ha­józna, valahol a jövendő Florida part­jainál kötött volna ki jóval később, így viszont csütörtökön, 1492. október 11-én: „a tenger viharosabb volt, mint eddigi útjukon bármikor. Néhány viharmada­rat láttak és ... a Pinta karavella ten­gerészei pedig nádszálat és botot pil­lantottak meg. Egy másik botocskát is találtak, amelyet mintha vasszerszám­mal faragtak volna ki. Ezenkívül egy újabb nádszál, földön nőtt fű, s egy kisebb deszka úszott a tengerben. A Nifia karavella matrózai szintén láttak földi eredetű tanújeleket, köztük egy vadrózsafaágat bogyókkal. Erre mind­­anyian fellélegeztek és öröm töltötte el őket“ — írja naplójában az admirális — és így folytatja: „Mivel a Pinta ka­ravella gyorsabb járású volt, s a ten­gernagy előtt ment, az talált földet, s az adta le a tengernagy által előzetesen megparancsolt jelzéseket. Ezt a föl­det elsőnek egy Rodrigo de Triana ne­vű matróz pillantotta meg. Igaz ugyan, hogy a tengernagy már esti tíz órakor, hajója farán tartózkodva, fényt látott. Ez azonban annyira bágyadt volt, hogy ennek alapján nem akarta állítani: ott föld van. Mégis szólt Pedro Gutierrez királyi kamarásnak, és közölte vele, hogy fény dereng a távolban. Megkérte, hogy nézzen arra ő is. Gutierrez is látta a derengő tényt.“ Másnap partra szálltak, és a földet Kolumbusz, melyet a svamtól keresztes zászlóval birtokba vett, Fan Salvadornak nevezte el. Az admirális élete végéig állította, hogy Indiába jutott el. Semmi, továb­bi három útja, az ünneplés és a kudarc, a gazdagság és nincstelenség, a gáncsos­­kodás és a királyi kegyek elfordulása sem ingathatta meg hitében: megtalál­ta az utat a mesés Keletre folytonosan nyugat felé haladva. Hogy nincsenek még fűszerek? Előkerülnek. Van vi­szont arany bőségesen, s két századon át ömlik majd Európa felé. Hogy aztán kiderült, szegény admi­rális új földrészt fedezett föl, mely a Nyugati-tenger egész hosszában gátként emelkedik ki a habokból? Annál jobb a valóságnak, Hispániának, a világnak. Hogy ezt­­ a földet nem róla, hanem egy szobatudósról nevezték el? Annál siralmasabb­ a hálátlan utókorra nézve. Szegény Kolumbusz a nagy pillanat­ban gazdagabb volt mindenkinél. Az Újvilág az övé volt, s marad, míg a királyok mind elenyésztek. SEBESTYÉN MIHÁLY SZEGÉNY ADMIRÁLIS

Next