Romániai Magyar Szó, 1992. október (4. évfolyam, 848-875. szám)
1992-10-17 / 862-863. szám
F«- -: ® «©©@©@@@®©®®®®@©©®®@©©@©© c SÖTÉTSÉG ÉS FÉNY KOLUMBUSZ NYOMÁBAN 1492. október 12-re virradó éjszaka Kolumbusz kísérőhajójának, a Pirítanak őre a távoli sötétségben feltűnő fényt pillantott meg. Riasztó kiáltására a három hajó legénysége nagy örömmel borult térdre s tedeummal adott hálát, hogy több mint két hónapi aggodalmakkal teli tengeri út után földet érnek. Ez a fény egy új világ felfedezését jelezte. Kolumbusa azonban nem is sejtette, hogy új földrészt, új világot fedezett fel. Ennek ellenére Amerika felfedezését általánosan az ő nevéhez kapcsolják. Bár ma már ismeretes, hogy nem ő volt az első, aki az ismert világból eljutott Amerika földjére. Ez azonban feledésbe merült és a XV. század világa nem tudott Amerikáról. Kolumbusz is úgy képzelte, hogy az Atlantióceán túlsó partján Ázsia, vagy éppen India vár reá és első útjai után is azt hitte, hogy India szigetére érkezett, s ezért ragadt Amerika őslakóira az indián elnevezés. Vajon valóban fényt találtak-e a felfedezők, vagy sötétséget, és melyikből jutott több az Újvilág őslakóinak? Az elsőnek felfedezett sziget, San Salvador lakói, amikor látták, hogy az idegenek nem bántják őket, barátságosan fogadták, fürgén úszkálták körül a hajókat, csónakjaikon gyümölcsöt, élelmiszert hoztak, s nagy örömmel fogadták a nekik ajándékozott csillogó gyöngyöket, értéktelen tükröket.Később sorra kerülnek az azték, a maja az inka birodalmak, amelyek már magas anyagi kultúra birtokába jutottak. Művészetben, építészetben, csillagászati ismeretekben kiváló eredményeket mutatnak, ugyanakkor az állami, politika, hatalom birtokosainak kis csoportja mellett a tömegek hihetetlen elnyomásban éltek. És ezt nem enyhítette a vallási felfogásuk, sőt támogatta. Bálványimádás, többistenhit volt az uralkodó közöttük. Áldozatként emberek sokaságát mészárolták le oltáraikon. A leigázott törzseket irgalmatlanul irtották. Mexikó fővárosának nagytemplomában a legtiszteltebb bálványszobrot belepte az áldozatok vére. Embernagyságúnál jóval nagyobb bálványalakokat készítettek kukoricalisztből, gyümölcsökből embervérrel összetapasztva és azt nagy ünnepeiken elfogyasztották. II. Mit hoztak ebbe az új világba a felfedezők? Kolumbusz és támogatóinak vállalkozása mögött a mozgatóerők fény és árny között váltakoznak. Nem hiányzott a hódítás, gyarmatosítás, az arany, India elképzelt kincseinek, fűszereinek csábítása. Bevallottan és nem utolsósorban a keresztény hit terjesztése, a pogány népek megtérítése is vezette magát Kolumbuszt. Ebben a korban a mohamedán—török —mór világhatalom két oldalról fenyegette a keresztény világot. Észak-Afrika felől Spanyolországon át, Kisázsia felől Magyarországon át. Voltak olyan álmodozók, akik úgy képzelték el Európa megmentését, hogy a tengeren áthajózva Indiába jutnak és hátba támadják a mohamedán birodalmat. Ez az elképzelés is szerepelt Kolumbusz vállalkozása mögött, attól a keresztény vágytól vezetve, hogy keletről támadva felszabadíthatják a Szentföldet. Tagadhatatlan azonban, hogy támogatói és későbbi követői vágyaiban a hódítás kapott nagyobb szerepet s ha kezükben kereszt is volt, „szívükben az arany utáni csillapíthatatlan szomjúsággal mentek előre“ — amint Las,Casas püspök, a kortárs megállapítja. Kevés kivételtől eltekintve nem a kereszténységet képviselték. Sőt, hódító kapzsiságukban nem segítői, hanem akadályai lettek a keresztény hit hódításának, amely egyedül menthette volna meg az őslakókat kiirtásuktól. Hihetetlen az az emberirtás, amelyet elkövettek az arany és a kincsek hajhászai. Leírhatatlan az a szenvedés, amelyet el kellett viselniök millióknak, akiket megfosztottak földjeiktől s rabszolgasorsra juttattak saját földjeiken vagy a hódítók által nyitott bányákban. Nem segített rajtuk az igazi kereszténység hangja, amelynek pedig akadtak bátor, önfeláldozó képviselői az elnyomott indiánok védelmében. A sok közül hármat idézünk, akik tanításukkal és életük áldozatos küzdelmével fejezték ki az akkori egyház álláspontját Mindhárman szerzetesek: Francesco de Vitoria domonkos, Las Casas domonkos, Claverszt Péter jezsuita, akit az egyház szentjei között tisztel. II. Francesco de Vitoria 1502-ben lép be szt. Domonkos rendjébe és 1546-ban, mint a salamancai egyetem professzora fejezi be életét Keményen elítélte Amerika gyarmatosításának módszerét Az emberi jogok modern rendszerének megalapítóját tisztelik benne. Az indiánokkal kapcsolatban többek között a következőket tanítja és hirdeti: Joguk van a szabadságra, mint minden embernek. Joguk van ahhoz, hogy saját vezetőik kormányozzák őket, tekintet nélkül arra, hogy megkeresztelkedtek-e vagy nem. Azon a címen, hogy bálványimádók, nem foszthatók meg javaiktól. Akaratuk ellenére nem kényszeríthetők a kereszténységre. Tiszteletben kell tartani az indián népcsoportok szuverenitását. Elfoglalt javaikat, területeiket visszakövetelte. A vallási türelmességet kötelezőnek vallotta velük szemben is, hacsak babonás szokásaik nem sértik a természeti törvényt és a társadalmi békét. IV. Las Casas 1474-ben született. 28 éves korában Kolumbusz utolsó útja idején kerül Amerikába, 1502-ben, amikor a gyarmati uralom már megmutatta kegyetlenségét ő is birtokot kapott de nem boldogult, mert nem biztak benne a bennszülöttek, ő pedig nem volt hajlandó erőszakhoz folyamodni. Egy indián rabszolgát kapott ajándékba, azt is szabaddá tette. Mindenáron segíteni akart az elnyomottakon s ezért belépett a domonkosok szerzetesrendjébe és pappá szenteltette magát, s egész életét az elnyomottak védelmére szentelte. Kíméletlenül lelepleztea kegyetlenségeket, visszaéléseket. V. Károlytól felhatalmazásokat eszközöl ki, hogy hatalommal léphessen fel az elnyomók ellen. 1543-ban Chipia püspöke lesz, s ilyen minőségében is legfőbb feladatának tekinti, hogy közben járjon az indiánok érdekében. 77 éves korában lemond, de leveleiben, írásaiban haláláig folytatja küzdelmét. Nyilvános vitákban megszégyenítette az erőszak elméletét védőket s annyit elért, hogy V. Károly 1542-ben törvényeket hozott a gyarmati anarchia meg is szüntetésére. Sajnos, ezek alkalmazása csak részben valósult meg. V. Még Las Casas életében új sötétség jelenik meg Amerika földjén. Az irtó gyarmati kegyetlenkedés következtében megfogyatkozik az őslakók száma. Ekkor indul meg az afrikai négerek átszállítása Amerikába. Sorsuk kegyetlen rabszolgaság. Védelmükre, sorsuk enyhítésére a misszionáriusok vállalkoznak. Közöttük kitűnik Claver szt. Péter. 1581-ben születik előkelő katalán családból. A jezsuita rend küldi dél-amerikai missziókba. Ekkor dühön legborzasztóbban a néger rabszolga kereskedelem. Szt. Péter negyven éven át önfeláldozással a rabszolgák testi-lelki gondozására szenteli életét. Élelmet, ruhát, gyógyszert szerez nekik, és a lehetőség szerint védelmébe veszi őket. Minden rabszolgát testvérének tekint, mint azt Pál apostol, aki a szökött rabszolgáról Onesimusról így ír Filemonhoz címzett levelében: „Kérlek, én öreg jelenleg Krisztusért meg is bilincselt Pál, kérlek pedig fiamért... Onesimusért. Visszaküldöttem hozzád: fogadd úgy, mint szívemet... visszakapjad... már nem mint rabszolgát hanem testvért, aki nekem is nagyon is az... Azért, ha társadnak tartasz, fogadd úgy, mint magamat. (9—11. 15—17). Még sokáig nem szűnt meg a rabszolgaság, de ez a keresztény szellem megérézlelte az időket, hogy a társadalmi szerkezet vasbilincsei feloldódjanak. VI. Ilyen kísérletre került sor 1609-től, amikor a jezsuiták valóságos államot szerveznek Dél-Amerikában. Rendfőnökük kijárja, hogy az indiánok részére külön területeket biztosítsanak , oda telepítve megszabaduljanak a rabszolgaságtól, 57 telepet sikerült szervezniük, amelyek valóságos külön államot alkottak. Az idén települt indiánokat megtanították a korszerű földművelésre, állattenyésztésre. Az ipar minden ágát meghonosítják közöttük. Szeszes italok helyett üdítő italok fogyasztására szoktatják őket A betegekről kórházak és hivatásos betegápolók gondoskodtak. Az iskoláztatás minden fokozatát biztosították. Elismerték és biztosították a fehérekkel való teljes egyenjogúságukat, ami abban a korban forradalminak számított. Tiszteletben tartották anyanyelvüket, aminek annyi maradványa ma is az a tény, hogy a puarani indiánok nyelve második hivatalos nyelv, amihez hasonló sehol se ismeretes az indiánok javára. Belső ügyeikben a telepek teljes önkormányzattal, önálló bíráskodással rendelkeztek. Tiszteletben tartották az indián törzsfőnökök hagyományos tekintélyét, és kizárólag az indiánok közül elfogadott vezetők által intézték a közösségek minden ügyét, évről évre megújítva a vezetők választását. Maguk a jezsuiták csak a szellemi, erkölcsi hátteret adták. Ennek köszönhető, hogy a telepek 160 éves fennállása idején egyszer sem fordult elő elégedetlenség. Csodával határos kísérletüket még a jezsuita rend ellenségei is elismeréssel fogadták. Voltaire az emberiesség diadalának nevezte a redukcióknak nevezett telepek életét. A gyarmatosítók szemében azonban akadály volt ez a csodálatos élet, s amikor a jezsuitákat az egyházellenes spanyol és portugál hatalmak száműzték, a szomszéd államok felszámolták a telepeket, a templomokból, a középületekből csak romok maradtak. VII. História est magistra vitae — A történelem az élet tanítómestere. Mire figyelmeztet Amerika felfedezésének 500. évfordulója és az azóta eltelt fél évezred ? Nagyot lépett a Világ az anyagi kultúra, a civilizáció terén. Azonban fejlett és megtisztult lelki, valláserkölcsi kultúra nélkül lesüllyedhetnek a társadalmi rendszerek, az államok, sok „modernnek“ vélt ideológia áldozatai lettek a népek, a nemzetközi kommunizmus vagy a nemzeti fajimádás megszállottai. Nem véletlen, hogy ezek a rendszerek mind egyház- és vallásellenesek voltak. Képviselőik talán meg voltak keresztelve, de politikájukban, az emberi jogok lábbal tiprásában, egymás fölötti uralomvágyukban pogányok voltak és pogányok ma is, amint szemünk láttára nem riadnak viszsza a véres öldökléstől, milliókat űzve el otthonukból, hazájukból. LÉSTYÁN FERENC HÉTFŐ, OKTÓBER 8. A tengernagy nyugat-délnyugat Irányba hajózott. Nappal és éjjel tizenegy és fél vagy talán tizenkét mérföldet haladtak, s ha a szöveg nem téves, éjszaka olykor tizenöt csomót is megtettek egy óra alatt. A tenger olyan sima volt, mint a sevillai folyó tükre. Hála Istennek, jegyzi meg a tengernagy, a szellők oly szelídek, mint áprilisban Sevillában és olyan illatosak, hogy gyönyörűség minden szippantás belőlük. A vízben a fű friss volt. Sok kis mezei madár röpködött a levegőben. Egyet befogtak. Tengeri fecskék, vadkacsák meg egy pelikán húztak délnyugatnak. KEDD, OKTÓBER 9. A tengernagy délnyugat felé hajózva öt mérföldet tett meg. A szél akkor megfordult, ezért nyugattól egy vonásnyira északnyugat felé vette útját. Így négy mérföldet ment, a nap folyamán összesen tizenegyet. Éjszaka húsz és fél mérföldet haladt, de embereivel csak tizenhetet közölt. Egész éjjel hallották a vonuló madarak hangját. SZERDA, OKTÓBER 10. A tengernagy nyugat-délnyugat felé hajózott. Óránként tíz, olykor tizenkét, néha pedig csak hét csomót haladtak, éjjel és nappal össesen ötvenkilenc mérföldet. A matrózoknak csak negyvennyolcat mondott, nem többet. Ezen a napon az emberek elvesztették a türelmüket. Felpanaszolták az út hosszúságát. A tengernagy minden erejét latba vetve bátorítani igyekezett őket. Hangsúlyozta, hogy jó okuk van bízni a jutalomban. Azt is hozzátette, hogy panaszuk céltalan, mert ő azért szállt hajóra, hogy eljusson az Indiákra, és folytatja is útját, míg — a mi Urunk segedelmével — oda nem ér. CSÜTÖRTÖK, OKTÓBER 16 A tengernagy nyugat-délnyugat irányban vitorlázott. A tenger viharosabb volt, mint eddigi útjukon bármikor. Néhány viharmadarat láttak, és a hajó mellett egy szál kukát, a Pinta karavella tengerészei pedig nádszálat és botot pillantottak meg. Egy másik boltocskát is találtak, amelyet mintha vasszerszámmal faragtak volna ki. Ezenkívül egy újabb nádszál, földön nőtt fű s egy kisebb deszka úszott a tengerben. A Nina karavella matrózai szintén láttak földi eredetű tanújeleket, köztük egy vadrózsafaágat bogyókkal. Erre mindannányian fellélegeztek, és öröm töltötte el őket. Naplementéig huszonhét mérföldet futottak be. Naplemente után a tengernagy viszszatért az eredeti útirányba, nyugat felé hajózott. Óránként tizenkét csomót haladtak, és éjfél utáni két óráig kilencven csomót hagytak maguk mögött, ami huszonkét és fél mérfölddel egyenlő. Mivel a Pinta karavella gyorsabb járású volt s a tengernagy előtt ment, az talált földet, és az adta le a tengernagy által előzetesen megparancsolt jelzéseket. Ezt a földet elsőnek egy Rodrigo de Triana nevű matróz pillantotta meg. Igaz ugyan, hogy a tengernagy már esti tíz órakor, hajója farán tartózkodva, fényt látott. Ez azonban annyira bágyadt volt, hogy ennek alapján nem akarta állítani: ott föld van. Mégis szólt Pendro Gutierrez királyi kamarásnak, és közölte vele, hogy fény dereng a távolban. Megkérte, hogy nézzen arra ő is. Gutierrez is látta a derengő fényt. A tengernagy a király és a királynő által kincstári felügyelőnek kiküldött Rodrigo Sanchez de Segoviával is közölte a dolgot A felügyelő azonban nem észlelt semmit, mert nem olyan helyen állott, ahonnan a fényt jól láthatta volna. Egy párszor még felvillant a fény a viaszgyertya fel-fellobbanó világához hasonlatosan, de ebben kevesen látták a föld közelségének tanújelét. A tengernagy mégis bizonyosra vette, hogy part közelébe érkezett. Ezért, amikor a tengerészek mindnyájan egybegyűltek, hogy szokásuk szerint elimádkozzák és elénekeljék a Salve Reginát, a tengernagy arra kérte és arra buzdította őket, hogy a hajó orrában szorgosan őrködjenek, és figyeljék a szárazföld feltűntét Aki elsőnek jelenti neki, hogy földet látott, azt tüstént megajándékozza egy selyembársony zekével, azon a jogos jutalmon felül, amit a királyi pár ígért, azaz az életfogytig járó tízezer maravédi járadékon túl. Éjfél utáni két óra tájban valóban feltűnt a föld. Két mérföldre lehettek tőle. Bevonták az összes vitorlákat, a főtörzsvitorla kivételével. Lassan haladtak, amíg rájuk nem virradt. Péntek reggelre kelve egy kicsiny szigethez értek, melyet indián lakói nyelvén Guanahaninak neveznek. A szemük elé kerülő emberek meztelenül jártak. A tengernagy, Martin Alonsa Pinzon és ennek fivére, Vicente Yanez — utóbbi a Nina kapitánya — fegyveresek kíséretében csónakba ültek és partra szálltak. A tengernagy a királyi zászlót emelte magasba, a kapitányok pedig két zöldkeresztes lobogót, amelyeket a tengernagy minden hajóján magával vitt. Ezekre a kereszttől jobbra és balra a F és az Y betűk voltak odahímezve. Az F fölött Izabella koronájának képe. Amint partot értek, viruló zöld fákat, különféle gyümölcsöket és vízben, bővelkedő tájat pillantottak meg. A tengernagy felszólította a két kapitányt, a többi partra szállottat és Rodrigo d’Escovedót, az egész flóta jegyzőjét, valamint Rodrigo Sanchez de Segoviát, hogy eskü alatt tanúsítsák: ő, uralkodói, a király és a királynő nevében mindenki előtt és ténylegesen, az előírt kijelentés megtételével, birtokba vette a mondott szigetet, amint ezt részletesebben tartalmazzák az ebből az alkalomból kiállított tanúsítványok. Köréjük sereglett a sziget sok lakója. A tengernagy első útjáról és az Indiák felfedezéséről írt könyvéből valók itt a következő szavak: „Tekintve, hogy nagy barátsággal fogadtak bennünket, s mert rájöttem, hogy ezt a népet inkább szeretettel, mintsem fegyver által lehet az üdv számára megmenteni és szent vallásunkra áttéríteni, egyeseknek vörös sapkákat, üvegből való gyöngyfüzéreket és más, csekély értékű dolgokat ajándékoztam. A láncokat mindjárt magukra vették. Az ajándékoknak nagyon megörültek, és annyira összebarátkoztak velünk, hogy az egyenesen csodával határos. Később a minket szállító csónakokhoz úsztak, papagájokat, gyapotfonal gombolyagokat, dárdákat és sok minden mást kínálva nekünk. Mi ezeket üveggyöngy füzérekkel és csörgőkkel cseréltük el. Egyszóval: mindent elfogadtak, és jó szívvel adták cserébe, amijük csak volt. De nekem úgy tűnt fel, hogy ez a nép nagyon szűkölködik mindenben. Valamennyien anyaszült meztelenek, a nők is. Igaz, hogy én most csak egyetlen nőt láttam, egy fiatal leányt. A többi mind fiatal férfi volt, nem látszottak idősebbnek harmincévesnél. Jó növésűek, nagyon szép testűek s igen jó arcúak. Hajuk rövid, s majdnem olyan vastag szálú, mint a lófarok. Hajukat elöl, a szemöldökük fölött rövidre nyírva hordják, hátul egy keveset hosszúra hagynak, ezt sohasem vágják. Vannak, akik sötétre festik magukat, s bőrük színe emlékeztet a Kanáriszigetek lakóiéra: se nem feketék, se nem fehérek. Vannak, akik fehérre, mások vörösre mázolják magukat, vagy arra a színre, amelyhez éppen hozzájutnak. Egyesek az arcukat, mások egész testüket, vagy csak a szemük környékét, esetleg csupán az orrukat festik. Nem viselnek fegyvert. Azt sem tudják, hogy az mire való. Amikor kardokat mutattam nekik, járatlanságból élüknél fogták meg azokat, s így megvágták magukat. Semmiféle vasuk nincs. Dárdájuk egyszerű karó, vashegy nélkül. Némelyiknek halfog vagy valami más hegyes tárgy van a végén. Általában elég magasak, arányos testalkatúak, s jó mozgásúak. Olyat is láttam néhányat, akinek testén sebhelyek voltak. Jelbeszéddel érdeklődtem ennek oka felől. Erre elmesélték, hogy a környező szigetek lakói rájuk támadtak, foglyul akarták vinni őket, és védekezés közben megsebesültek. Ezt hallván, úgy gondoltam, s most is azt hiszem, hogy ide a szárazföldről jönnek rabszolgákat szedni. Ezek az emberek jó és tanulékony szolgák lehetnek, mert — tapasztalatom szerint — igen gyorsan eltanulják azt, amit tőlem hallanak. Azt hiszem, könnyen kereszténnyé lennének, mert úgy láttam, nem tartoznak semmiféle más valláshoz. Ha az Úr megengedi, hazatérésemkor elviszek innen Felségteknek hat embert, hogy tanuljanak meg spanyolul. E szigeten nem láttam semmiféle állatot, a papagájok kivételével.“ Mindezek a tengernagy szavai voltak. SZOMBAT, OKTÓBER 13. „Amint felvirradt, sok idevaló ember jött a partra. Csupa fiatalok ezek, amint már említettem, mind jó testalkatú, valóban formás ember. Hajuk nem göndör, hanem sima és olyan vastag, mint a ló sörénye. Mindegyiknek széles a homloka és a feje, szélesebb, mint minden más nemzetbelinek, akiket eddig láttam. Szemük nagyon szép, és nem kicsiny. Bőrük nem fekete, hanem a Kanári-szigetek lakóinak színére emlékeztet. Nem islehet másként, hiszen ez a sziget ugyanazon a szélességi körön fekszik, mint a Kanári-szigetek egyike, Hierro. Lábszáruk általában egyenes. Nem pocakosak, hanem soványak. A hajót csónakokon közelítették meg. Hosszú és keskeny csónakjukat egyetlen fa törzséből vájják és dolgozzák ki, viszonyaikhoz képest csordálatos ügyeséggel. A csónakok oly nagyok, hogy egyikben-másikban negyven-negyvenöt ember is elfér. Vannak kisebbek is, egészen az egy személyre szolgáló csónakokig. Evezőjük a kenyérsütő lapáthoz hasonló, és bámulatos gyorsasággal eveznek vele. Ha a csónak felborul, tüstént úszni kezdenek, és a visszafordított csónakból a magukkal hordott tökedénnyel kimerik a vizet Az emberek gyapotszál gombolyagokat, papagájokat, dárdákat meg egyéb apró-cseprő holmit hoztak, és mindent bármiért elcseréltek, amit unalmas lenne leírni. Én arra figyeltem és azt akartam megtudni, hogy van-e aranyuk. Láttam, hogy egyeseknek az orra át van fúrva, és a lyukban kis darab arany függ. Jelbeszédből megértettem, hogy délnek menve, vagy a szigetet délről megkerülve, egy olyan fejedelem országa található, aki nagy aranyedények és igen sok arany birtokosa. Rá akartam venni őket, hogy vezessenek oda, de aztán láttam, hogy nem értik, mit mondok. Elhatároztam, hogy másnap délutánig ott maradok, és utána elindulok délnyugatnak. Sokan az itteniek közül tudtomra adták, hogy délen, délnyugaton és északnyugaton szárazföldet találni, s hogy északnyugati népek sokszor megtámadták már őket. Én erre úgy határoztam, hogy délnyugat felé tartok, aranyat és drágaköveket keresve. Ez a sziget igen nagy, és felszíne egészen lapos. A fák csupa zöldek. Vize bőven van. Középen egy nagy lagúna található. Hegyek egyáltalán nincsenek. Minden olyan üde zöld, hogy örömest jártatjuk körül a tekintetünket. Az emberek itt végtelenül szelídek. Mindennek örülnek, amit tőlünk megszerezhetnek, attól tartva, hogy csak úgy kapnak, ha ők is adnak, s esetleg nem rendelkeznek a cserébe kívánt dologgal, mihelyt hozzájutnak valamihez, azonnal elúsznak vele. Viszont mindenüket odaadják ,akármilyen semmiségért, amit felajánlanak nekik. Még az eltörölt tányérok és üvegcsészék cserepeiért is elcserélték használati tárgyaikat. Szemem láttára vett egy közülünk való férfi tizenhat gyapotgombolyagot három portugál centiért, ami egy kasztíliai rézfillér értékével egyenlő. S ezek a gombolyagok többet nyomnak egy arrobánál. Meg is tiltottam e termékeknek a csereberéjét, s elrendeltem, hogy amennyiben volna belőle bizonyos megfelelő mennyiség, azt nekem adják el, Felségtek részére. Valósággal a gyapot hazája ez a sziget, de erről idő hiányában nem tudtam teljességgel meggyőződni. Éppúgy hazája az aranynak is, amit orrukba függesztve hordanak. Azonban nem akarok itt időt veszíteni. Látni akarom, vajon meg tudom-e találni Cipargo szigetét. Amikor beesteledett, a szigetlakók csónakjaikon hazatértek.“ VASÁRNAP, OKTÓBER 14. „Hajnalban elrendeltem, hogy készítsék elő vezérhajóm és a karavellák csónakjait. Majd elhaladtam a sziget mellett észak-északkeleti irányban. A keleti részt akartam megnézni és a rajta levő emberi településeket. Láttam is kettőt—hármat meg embereket, akik mind a partra tódultak, felénk kiabálva és Istennek hálát adva. Voltak, akik ivóvizet hoztak nekünk, mások különféle élelmet. Egyesek, mikor látták, hogy nem szándékozom partra szállni, vízbe ugrottak és felénk úsztak. Megértettük, hogy azt kérdezték, nem az égből jöttünk-e. Egy öreg ember bemászott a csónakomba. A többiek pedig nagy fennszóval ezt kiáltozták az egész népnek: Jöjjetek, és lássátok az égből leszállt embereket! Hozzatok nekik enni- és innivalót! Jött is sok férfi és nő, mindegyik hozott valamit. Földre borulva és égnek emelt karral adtak hálát az Istennek. Ezt követően pedig hívtak bennünket, hogy szálljunk partra. Én azonban nem éreztem ehhez kedvet, mert a szigetet kőzátony veszi körül. A zátonyon belül mély a víz, és olyan tágas, kikötésre alkalmas hely van ott, amelyben az egész keresztény világ minden hajója elférne. Bejárata nagyon szűk. Igaz, hogy a kőzátonyon belül helyenként sekélyes rész is van, de a tenger nem mozdul jobban, mint egy kút vize. Ma reggel azért jöttem ide, hogy mindent megszemlélve, részletes beszámolót küldhessek Felségteknek. Egyúttal ki akartam szemelni azt a helyet, ahol erődöt lehetne emelni. Láttam egy földnyelvet, amely olyan, mint egy sziget, bár nem az. Hat épület van rajta. Két nap alatt szigetté lehetne átalakítani. Ennek azonban nem láttam szükségét, mert ez a népség járatlan a fegyverek kezelésében, amint ezt Felségtek látni fogják attól a hét embertől, akiket azért fogattam el, hogy magammal vigyem őket, hadd tanulják meg nyelvünket, és azután térjenek vissza földjükre. Hacsak Felségtek nem parancsolnák meg, hogy mindnyájukat szállítsák Kasztíliába, vagy itt őrizzék őket rabszolgákként, ötven fegyveres ember elegendő lenne leigázásukra és teljes féken tartásukra. Az említett félszigetecske közelében ligetek virulnak. Az ottaniaknál szebb fákat sohasem láttam, és olyan zöld a lombjuk, mint a kasztíliai fáké áprilisban meg májusban. A ligetekben sok a víz. Az öböl alapos megtekintése után visszatértem a hajóra, és parancsot adtam az indulásra. Annyi szigetre bukkantam, hogy el sem tudtam dönteni, hová menjek először. Az általam elfogatott emberek jelekkel közölték velem, hogy tömérdek sok itt a sziget. És száznál többnek a nevét is elsorolták. Végül a legnagyobb mellett döntöttem. Feléje tartok. Ez öt mérföldre lehet San Salvadortól. A többiek közelebb vagy távolabb fekszenek. E szigetek felszíne egészen sík, nincs rajtuk semmi kiemelkedés, nagyon termékenyek, mind népes, és hadban állnak egymással. Az emberek igen együgyűek és nagyon szép termetűek.“ Kolumbusz napló ! Anyu, messze van Amerika? Halgass, fiam és... ússzál! Ez az ismert vicc az emberi vállalkozókedv és merészség jelenkori példázata. Távolról sem a reménytelen ügyek szimbóluma. Miért ne akadhatna ember, aki neki mer vágni az Atlanti — horribile dictu — a Csendesóceánnak úszva? Őrült ötlet, elismerem. De ugyanilyen észveszejtő rögeszmének tűnhetett az is, mellyel Kolumbusz Kristóf ostromolta Izabellát és Ferdinánd urat, a legkatolikusabb királyokat. Ez a ki tudja honnan szalasztott fickó, állítólag tálján Céria városából, vagy kikeresztelkedett zsidó, még elődei menekültek el Spanyolországból. Mások szerint született spanyol, aki soha más nyelven nem írt, mint hispániul, bár beszél portugálul és latinul is hibásan, s állítják róla, hogy mozgalmas kalmárhajós múlt tornyosul mögötte. Csupa rejtély: még azt sem tudni, mikor született, csupán egy bizonyos, midőn feltűnt a spanyol udvar környékén, már ismerte a Földközi-tengert és Hispánia part menti vizeit is a Gibraltáron túl, magabiztosan dobálózik a földrajzi nevekkel, minden kartográfust átböngészett, maga is rajzolt térképeket, de még a hajósok meséinek is hitelt ad. Mondják, hasztalanul ólálkodott s rimánkodott a szomszédos portugál udvarban, ott senkit sem érdekelt az út Indiába nyugat felé. Gyűjtött némi vagyont, de az vesse rá az első követ, aki tisztább eszközökkel szerzett magának tisztes megélhetést. Pénzén pártfogókat szerzett, kiket meggyőzött nagy vállalkozásának jövendő biztos sikeréről. E magas rangú világi és egyházi méltóságok aztán beajánlották Kolumbuszt a Reconquista győzelmét ünneplő mámoros Kasztíliainak és Aragóniáinak. Mindenki tudja: Spanyolország immár kitérhet a világtörténelem színpadára. Hogy szűk, avagy minden jobb hely már foglalt, akkor hát nem marad más, mint új utak és földek meghódítása. Udvaroncok adják kézről kézre, 1492 tavaszán fogadja őt Granadában a királyi pár, hol élén,dia ötletét az Indiába vezető út lerövidítésére Japán és Kína érintésével. De mert hősünk hajlékony latin és hiúságával nem kockáztatja a vállalkozás sikerét, naplójában ezt írja: „Felségetek, mint katolikus keresztények ... úgy gondolták, hogy engem, Kolumbusz Kistófot, elküldenek India említett részeire, hogy látogatnám meg a mondott fejedelmeket, népeket és országokat, ... továbbá azt is elrendelték, hogy ne szárazföldön haladják keletre, amely irányba ez szokás, hanem nyugat felé vezető úton, amerre máig, biztos tudomásunk szerint, senki sem járt“. Miért kell mellőzni a szárazföldi utat, midőn áthághatatlan természeti akadály nincs a két összenőtt kontinens között? Mert megváltozott a térkép Marco Polo óta. S e változás okán buktak el végeredményben a keresztes hadjáratok, ezért veszett oda a csillogó Bizánc mindenestől, Velence és Génua kereskedői kiszorultak a Mare Nostrum keleti medencéjéből, le kellett mondaniuk Hellász kék egű márvány szigeteiről. A balkáni kisállamok eltűntek, Mátyás király két éve halott, s ki tudja, ha Magyarország megállhat még a lábán a tétova Ulászló király országlása mellett. Odalenn délen már mindenütt a pogány török az úr. Moldvában István vajda állja meg a sarat, de ha ő is behunyja a szemét, a törököt semmi sem állíthatja meg Krakkóig. És a viziút Afrika partjai mentén? Itt a luzitán hajósok, Tengerész Henrik utódai bukkanának föl minduntalan. Ők vitorláznak már vagy háromnegyed százada délnek, keresve az átjárót India irányába. Legyőzték alaptalan félelmüket, hogy az Egyenlítőn túl semmi sincs, s a hajók a feneketlen szakadékba hullanának, mihelyt átlépik a bűvös vonalat. A portugál királynak becsületszavát kellett adni, hogy mindez mesebeszéd. És valóban, 1488- ban sikerül eljutniok a legdélibb pontig, a Jóreménység Fokáig. Minden föld az első foglalóé, így diktálja a szokás és a jog, ez a hódító merészek erkölcse. A portugálok sikert sikerre halmoznak: megkerülik Afrikát, miközben Kolumbusz nyugat felé tapogatózik, és 1498 májusában, nem egész egy esztendei hajózás után, Vasco da Gama kapitány kiköt Calcuttában. Megvan hát az út Indiába! Tényleg?! A mérkőzés nincs lejátszva. A versenyfutás az új földrészekért még csak most veszi kezdetét, hiszen van, kell lennie rövid útvonalnak is — nyugat felé a fűszerszigetek irányába. Ezért szereltet föl a spanyol uralkodópár és a vállalkozókedvű grandok egy csoportja három vitorlást, bízva az ámokfutó don Cristobal ígéreteiben, szavának meggyőző erejében. Aranyat ígért és gazdag földeket, csak bízzanak benne ... 1492. augusztus 3-án, pénteken, napkelte előtt fél órával a jelentéktelen atlanti kikötőből. Pálosból kifut a vezérhajó, a Santa Maria és két kísérője a Pinta és a Nina, fedélzetén 90 főnyi legénységgel. Kolumbusz a Santa Maria orrában áll. Irány a Kanári-szigetek. Az út hoszabb, mint bárki hitte volna. Jó szél és szélcsend váltakozik, hiú remények és mohó aranyláz csap föl, hínáros a tenger és növekszik a matrózok nyugtalansága, türelmetlenség és csüggedés vesz erőt mindenkin, csak Kolumbusz rendíthetetlen, a Pinta megsérül, irányíthatatlan, kényszerű megállások és bizonytalanság növelik a fellátástalanságot. Megkísérti őket a viszszafordulás gyávasága is. Az admirális folyton csal: kevesebb tengeri csomóról számol be, mint amennyit ténylegesen megtesznek a hajók egyetlen nap alatt. El kell kerülni a nyílt lázadás kirobbanását, mert India partjai „késlekednek“. Kolumbusz is türelmetlen, hiszen, amint a remélt föld felbukkan, admirálisi címe mentén érvényessé válik, minden meghódított föld örökös alkirálya lesz, s fiai folytatják a cím és hivatal birtoklását. De tarsolyában hozza a királynő ígéretét is: aki először pillantja meg a partot, annak tízezer maravédi évjáradék üti a markát. És a növekvő nyugtalanság kényszeríti arra, hogy irányt változtasson: míg október elejéig főleg nyugat felé vitorlázik, október hetedikén délnyugati irányba tér le, s ez a pályamódosítás fölöttébb üdvösnek bizonyul, ugyanis, ha tovább is kitartóan nyugatnak hajózna, valahol a jövendő Florida partjainál kötött volna ki jóval később, így viszont csütörtökön, 1492. október 11-én: „a tenger viharosabb volt, mint eddigi útjukon bármikor. Néhány viharmadarat láttak és ... a Pinta karavella tengerészei pedig nádszálat és botot pillantottak meg. Egy másik botocskát is találtak, amelyet mintha vasszerszámmal faragtak volna ki. Ezenkívül egy újabb nádszál, földön nőtt fű, s egy kisebb deszka úszott a tengerben. A Nifia karavella matrózai szintén láttak földi eredetű tanújeleket, köztük egy vadrózsafaágat bogyókkal. Erre mindanyian fellélegeztek és öröm töltötte el őket“ — írja naplójában az admirális — és így folytatja: „Mivel a Pinta karavella gyorsabb járású volt, s a tengernagy előtt ment, az talált földet, s az adta le a tengernagy által előzetesen megparancsolt jelzéseket. Ezt a földet elsőnek egy Rodrigo de Triana nevű matróz pillantotta meg. Igaz ugyan, hogy a tengernagy már esti tíz órakor, hajója farán tartózkodva, fényt látott. Ez azonban annyira bágyadt volt, hogy ennek alapján nem akarta állítani: ott föld van. Mégis szólt Pedro Gutierrez királyi kamarásnak, és közölte vele, hogy fény dereng a távolban. Megkérte, hogy nézzen arra ő is. Gutierrez is látta a derengő tényt.“ Másnap partra szálltak, és a földet Kolumbusz, melyet a svamtól keresztes zászlóval birtokba vett, Fan Salvadornak nevezte el. Az admirális élete végéig állította, hogy Indiába jutott el. Semmi, további három útja, az ünneplés és a kudarc, a gazdagság és nincstelenség, a gáncsoskodás és a királyi kegyek elfordulása sem ingathatta meg hitében: megtalálta az utat a mesés Keletre folytonosan nyugat felé haladva. Hogy nincsenek még fűszerek? Előkerülnek. Van viszont arany bőségesen, s két századon át ömlik majd Európa felé. Hogy aztán kiderült, szegény admirális új földrészt fedezett föl, mely a Nyugati-tenger egész hosszában gátként emelkedik ki a habokból? Annál jobb a valóságnak, Hispániának, a világnak. Hogy ezt a földet nem róla, hanem egy szobatudósról nevezték el? Annál siralmasabb a hálátlan utókorra nézve. Szegény Kolumbusz a nagy pillanatban gazdagabb volt mindenkinél. Az Újvilág az övé volt, s marad, míg a királyok mind elenyésztek. SEBESTYÉN MIHÁLY SZEGÉNY ADMIRÁLIS