Romániai Magyar Szó, 1992. október (4. évfolyam, 848-875. szám)

1992-10-17 / 862-863. szám

Si @ @ @ e­e­e @ @ © © WINLENBÍRÓ MAGYARORSZÁGON OKTÓBER 5-ÉT GEORGE BUSH AMERIKAI ELNÖK RAUL WALLENBERG NAPJÁVÁ NYILVÁNÍTOTTA. Raul Wallenberg 1944. július 9-én érkezett Magyar­­országra, hogy aztán rövid fél éves áldásos és áldoza­tos tevékenykedése után 1945 januárjában nyomtalanul eltűnjön. Ami e félévben történt, az ismertté tette a nevét világszerte, sokezren gondolnak rá hálával, meghatottsággal. Miközben, mint üldözöttek menekí­­tője Budapest ostroma alatt, a nyilas uralom rémsé­gei közepette maga is üldözötté vált. Évtizedek teltek el, s nevének említése is kellemet­len volt a hatalomnak — otthon és a Szovjetunióban. Titkolózás, rejtélyek vették körül alakját. A hivatalos­ságok meg egyszerűen letagadták, se életét se holtát nem erősítették meg. Így aztán csak most jöhetett el az ideje annak, hogy polgári kezdeményezésre a Leg­­újabbkori Történelmi Múzeumban megnyíljon a Kiál­lítás a Raul Wallenberg 80. születésnapja tiszteletére című tárlat, hogy tudományos tanácskozás foglalkozzon a megnyitó alkalmából a Wallenberg-jelenséggel. Az október végéig látható kiállítás tényeket, doku­mentumokat sorakoztat fel Wallenberg életéről, de legfőképpen magyarországi ténykedéséről. A svéd dip­lomata, aki megszervezte a követség „humanitárius osztályát“, három koronával ékesített, saját tervezésű védleveleket bocsátott ki. Ez volt az úgynevezett Schutz-Pass, amelyhez a magyar külügyminisztérium­mal­ kötött megállapodás biztosította a törvényes­ hátteret. Az így svéddé vált védetteket igyekezett men­tesíteni a munkaszolgálattól, a sárga csillag viselésének kötelezettségétől, a gettóba való gyűjtéstől. A gyalog­szerrel koncentrációs táborokba útnak indított zsidók­nak élelmiszert és gyógyszert osztogatott az országuta­kon. Budapest ostromának napjaiban írta utolsó levelét édesanyjának: „A városban banditák tanyáznak, ver­nek, kínoznak és lőnek agyon embereket“. Wallenberg személyesen mentette az üldözötteket. Tanúvallomá­­sok tudósítanak arról, hogy olykor Wallenberg feltű­nése, erélyes fellépése mentette meg a már sorbaállí­tott zsidó csoportokat a körzeti nyilasházba való be­­tereléstől, megkínzástól, kivégzéstől. Közben az ő élete is veszélybe került. A nyilasok, a németek megfenyegették. Már nem mert kétszer ugyanabban a lakásban aludni sem. Természetes, hogy ő is várta a felszabadító szovjet csapatokat. Azok meg is érkeztek. Idézzük a kiállításról: „1945. január 14-én a 7. gárdahadsereg 151. lövészhadosztály Dmitrijenko ne­vű harcosa jelentette elöljáróinak, hogy „az általunk elfoglalt Benczúr u. 16. sz. alatti házban tartózkodik a budapesti svéd nagykövetség titkára, Raul Wallen­berg és gépkocsivezetője.“ A kézzel írott jelentésből — amelyet 1991-ben adtak át a szovjet belügyi hatóságok a svéd királyi külügyminisztériumnak — kiderül az is, hogy Wallenberg odaadott az első szovjet katoná­nak, akivel találkozott, egy Stockholmba címzett né­met nyelvű táviratszöveget (és ez sohasem érkezett meg), és hogy „védelem alá helyezték“ Wallenberget és gépkocsivezetőjét. Raul Wallenberget január 17-én látták utoljára. (kádár) Szeretnék szántani, hat ökröt hajtani, régi eke szarvát kezemben tartani. Harmatos hajnalon régi utat járni. Régi erdőszélen virágot csodálni. Szeretnék még egyszer tavaszbúzát vetni! Jó fekete földet a kezembe venni. Beszívni illatát frissen kaszált fűnek, mialatt a réten tücskök hegedűlnek... ! Látni, még csak egyszer, a leszálló estét. Villanó szárnyával az érkező fecskét. Keleti ég alján ahogy gyűl a csillag, békés tájak fölé­­ békességet ringat... HIRTUS WASS ALBERT Dalol a honvágy Istenem, add hogy még egyszer haza menjek! Régi hegyeimen új bort szüreteljek! Fáj a bujdosás már. Csupa fáj az élet. Elvész idegenben erdélyi cseléded. Régi hegyeimen lábujjhegyen járnék. Jó volna a napfény! Szép volna az árnyék! Szép volna, jó volna! Hallgass meg, Úristen! Hisz más kívánságom e világon nincsen. Szeretnék szántani! Hát ökröt hajtani! Régi ekém szarvát még egyszer ... meg egyszer kezemben tartani! Bajorerdő, 1946 Kétszáz év alatt Kolozsvárt nagyon so­kan teljesítették azt a feladatot, melyet még a vándorszínészek ismert vagy névte­len hősei fogalmaztak meg alázattal, leg­többször áldozatok árán szolgálni a közös­séget, ápolni a nyelvet, fejleszteni az ízlést, a műveltséget. A nagy arcképcsarnokból magasan ki­emelkedik Ecsedi Kovács Gyula, aki közel három évtizedig volt a kolozsvári színház színésze, majd művezetője, rendezője. Az első centenáriumot alkalmi ódával köszöntötte. Költőként legnagyobb sikerét akkor aratta, amikor az Erdélyi Irodalmi Társaság 1892. nov. 11-én a díszgyűlésen felolvasta Az erdélyi magyar színház száz­éves jubileumára c. ódáját. Egyik korabeli méltatója írja: „Valóban e költemény el­­szavalásakor láttuk E. Kovács Gyulát leg­nagyobbnak.“ Ez a szuperaktivusz még in­kább illik a színészre, akit a kolozsvári közönség „a színház fejedelme“ címmel ruházott fel. A ránk maradt fényképek, a kortársak egybehangzó vallomása szerint E. Kovács Gyula a szép férfiak közé tartozott. A ter­mészet bőven elhalmozta kegyeivel, előke­lőséggel, mélyreható tekintettel, rendkívül éles arcéllel, büszke taghordozással s de­rék termettel. E. Kovács Gyula 1839. február 14-én született Gebén, Szatmár megyében. Nem a szülői házban látott napvilágot, Nagy­dombon, ahol apja református lelkész volt, hanem nagyapja, Keresztury Pál házában, aki lányát szülni hazavitte. Gyermekkorát Nagydombon töltötte. Méltatói szerint test­alkatát, a megtalált eszméhez való ragasz­kodást, mélyen érző szívét, erős akarat­erejét apjától örökölte, tehetsége, álmodo­­zásra való hajlama, csapongó képzelete, a vers szeretete viszont anyai örökség. ’ Az elemi osztályok elvégzése után, 1851- ben a szatmárnémeti ref. algimnázium ta­nulója. Itt látott először műkedvelői színi előadást, mely nagy hatással volt rá. A következő év őszén a debreceni kollégium diákja. Jól tanul, s az önképzőkörnek is szorgalmas tagja: saját és más költők ver­seit szavalva, felfigyelnek rá.­ „Bámult költő és szavalómester“ írja Szentgyörgyi István, aki ekkor szintén e híres kollégium tanulója. E. Kovács Gyula és az egykori debreceni tanuló, Szentgyörgyi, és későbbi művésztárs között egy életen át tartó ba­rátság szövődött. A kollégiumban veszi fel az Ecsedi elő­nevet, hogy az ugyancsak költőnek induló Kovács Gyulával ne tévesszék össze. (Ko­vács Gyula fiatalon meghalt, s verseit Miskolci előnévvel adták ki a szerző halá­la után.) Debreceni visszaemlékezések és az én E betűm című hangulatos írásában beszéli el ismerkedését Kovács Gyulával, a szintén költői álmokat dédelgető verselő diákkal, egykori szobatársával. A Hölgyfutárban Fa vagyok én, puszták hervadó fája című ver­se jelent meg először az Ecsedi előnévvel. Azóta E. Kovács Gyula néven színészke­­dett, közölte verseit, fordításait, prózai írásait valamint a színpad számára írt darabjait. A kollégium falai közt titkon E. Kovács Gyula a színészi pályára készült, főleg mió­ta látta Egressy Gábort játszani, aki roko­na is volt. A VII. osztály elvégzése után hazament Mérkre, de a második éjszaka egy bottal a kezében elindult a szülői háztól, hogy ál­mait valóra váltva, örökre a színészetnek éljen. Az első levél c. írásában (Emlékek és élmények, 1896. egyik darabja) mély megindultsággal beszéli el szökésének tör­ténetét. „Alig bírtam lélegzetet venni. de csakhamar kifújtam magamat. Sohasem láttam csillagosabbnak az eget, fényesebb­nek a holdat, csöndesebbnek az éjt. Másnap Debrecenből.... írtam egy levelet anyámnak versben. Tőle tanultam a mes­terséget — meg a hitet, hogy szépet nem is lehet másképpen — írni csak versben“. 1856. augusztus 17-én lépett fel először Láng Boldizsár társulatának tagjaként, majd Fejér Károly társulatához szegődik s nemsokára, Budai Latabár Endre társu­latának tagjaként járja az országot ván­dorszínészként: gyűlnek az élmények, ta­pasztalatok, fokozódik a vágy, hogy a nagy színészek nyomába léphessen. Első sikerét népszínmű-énekesként aratja. Min­denütt, ahol társulatával fellép, a közön­ség kedvence, s a vezető színészek árnyé­kában gyűlnek a babérlevelek majdani koszorújához. Már ekkor felfigyel rá a pesti Nemzeti Színház vezetősége, s karda­­losnak szerződtették is, de nem fogadja el. 1862-ben Egressy Gábor ajánlására drámai színésznek szerződtetik a Nemzetihez. Ecsedi ekkor 23 éves.­ Nemcsak ifjú lelke­sedését vitte Pestre, de tehetségének büsz­ke és sok tekintetben túlbecsült érzetét is. Fájdalommal kellett látnia, hogy Egressy, Szerdahelyi, Szentpéteri és mások mennyi­vel nagyobbak nála,­ mennyivel többet tud­nak, mint ő. Nem csüggedt el, hanem ál­landó képzéssel, tanulással készült a nagy feladat megoldására, a megálmodott nagy szerepek eljátszására. E. Kovács Gyula még kétszer szerződött a Nemzeti Színházhoz, 1859-ben másodszor, majd 1878-ban Szigligeti közbenjárására. Ekkor már a vezetőszínészek sorába lé­pett, azt a magas polcot foglalta el, ahová magyar színész eljuthatott. A főváros most sem válhatott állandó lakhelyévé. A Nem­zeti Színház Vezetői, Szász Béla vélemé­nye szerint (Fővárosi Lapok, 1882. márc. 18. szám) sohasem voltak jóakarói, és ... sohasem tudták méltányolni az ambició­zus művész tehetségét.“ Szász Béla kissé elfogult az akkori Nemzeti Színház veze­tőségét, illetően. Az viszont tény, hogy Ecsedi 1881-ben harmadszor is megvált a fővárostól, s visszaszerződött Kolozsvárra. Hiúságból fakadó sértődések, súrlódások, színházi pletykák hozzájárulhattak a dön­téséhez. A’stílusváltás jegyei, ha lassan is, de körvonalazódtak a Nemzetinél, a mű­­sorpolitika pedig jobbárig Csiky Gergely realista drámáit helyezte előtérbe Szigli­­getivel szemben. Ezeket is mérlegelhette Ecsédi, de a Nemzetinél hiányozhatott az a csodálatos légkör is, mely őt Kolozsvárott mind a vezetőség, mind a közönség részé­ről körülvette. A visszaszerződés döntő oka mégis az lehetett, hogy Kolozsvárt minden nagy szerepet ő alakíthatott. Pes­ten viszont a vezető színészekkel kellett osztoznia. E. Kovács Gyula 1865-ben került elő­ször a kolozsvári színházhoz. Legelőször a Bánk bánban lépett fel, s kitűnő játékával magával ragadta a közönséget. A későbbi­ek során is egyik parádés szerepe lesz Bánk alakítása. E. Kovács Gyula első kolozsvári tartóz­kodása idején köt ismeretséget Paulas Edé­vel, s későbbi­ találkozásaik, tervezgetéseik során vetődik fel az Ember t­ragédiája színrevitelének gondolata. 1867 tavaszán A kolozsvári FELEKI KÁROLY kép­zőművész, aki már a főiskolán a fotó szerelmese és értő művelője lett, a de­­sign’sták elvégzése után a helyi bútor­gyár formatervező mindenese volt, s tiszte, a­ valóságot felfedezni segítő fo­scllinus társulatával Nagyváradon játszott. Itt élt Egressy Gábor halálának híre, mely mélyen megrendíti. Egressy Gábor sírjánál ódás lendületű költeményében állít emléket nagy rokonának, eszményképének, Petőfi f egykori barátjának. Hogy méltó utóda le­hessen, minden erejét a tanulásba, a mun­kába fekteti, de sarkallta a becsvágyon kí­vül e pályán nem ritka hiúság is. E. Kovács Gyula 1870-ben másodszor ke­rül Kolozsvárra. A következő év tava­szán az ő ajánlására szerződteti Fehérváry Szentgyörgyi Istvánt feleségével, együtt. Az egykori debreceni diák másodszor segí­tette révbe fiatalabb pályatársát. (Először 1861-ben Kassán segíti elő szerződését La­tabár Endre társulatához). Ekkor és Ko­lozsvárt szövődött e pályán egyre maga­sabbra emelkedő két színész közt a sírig tartó barátság. A sors különös játéka, hogy mind Ecsedi, mind Szentgyörgyi ugyanazon drámában, a Bánk bánban aratta legna­gyobb sikerét. Ecsedi Bánk bánt alakítot­ta, a maga korában utolérhetetlen művé­szettel, Szentgyörgyi pedig méltó társként sírta el Tiborc panaszát. (Ma is meghatód­va ölti magára Tiborc szerepét játszó szí­nész azt a daróc köpenyt, mely Szent­györgyi sikereinek tanúja ...) Fehérváry nagyra értékelte E. Kovács Gyula tehetségét. Családias viszony ala­kult ki az igazgató és vezető színésze kö­zött. A nagy klasszikus szerepeket mindig barátjának osztotta ki az igazgató. Színész és igazgató közti kapcsolatra jellemző, hogy amikor szerződéskötés előtt a próba­ként elmondandó szerepeket Szentgyörgyi felsorolta, Fehérváry megjegyezte: „Hja, barátom, ezt itt Gyulácska játssza.“ 1874 áprilisától Ecsedi lesz Mátrai Betegh Bélával együtt a kolozsvári színház rende­zője, a művezetői munkakört a színháztól időközben megvált, de visszaszerződött Fe­hérváry Antal látta el. A következő év nagy sikerét Ecsedi felí­velő pályáján (1875) a Lear király címsze­repe jelentette. Hűséges szolgáját, fegyver­hordozóját, Kentet Szentgyörgyi István alakította. A következő évek során több Shakespeare-mű került színre, és sok szín­házi siker fűződik mindkettőjük nevéhez. Nemcsak mély barátság szövődik közöttük, hanem a színészpálya hivatásszerű felfogá­sának mindinkább elmélyült hite is egy­máshoz kapcsolta őket. Szentgyörgyi foko­zatosan felnőtt mesteréhez, s E. Kovács Gyula halála után tovább vitte azt a fák­lyát, melyet egykori mestere gyújtott láng­ra. E. Kovács Gyula 1881-ben harmadszor is visszaszerződött Kolozsvárra, most már örökre. Tizennyolc éven át, haláláig, az immár Nemzeti Színházi rangra emelke­dett kolozsvári színház vezető színésze, rendezője és művezetője. Kolozsvárt ülte meg 1885-ben színészi pályájának ezüstju­­bileumát. A közönség olyan nagy ünneplés­ben részesítette, melyhez hasonlót mint az Ellenzék akkori száma írja. Kolozsvár alig látott valaha. S hozzátehetjük, E. Kovács Gyula méltó volt e fényes ünneplésre. A köztudatban úgy él, mint a színház feje­delme. Az ünneplés után is élete állandó taival kivívta a szakma megbecsülését. Jelenleg a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Akadémián tanít — fotográfiát. Nyári csángóföldi­ barango­lásából származnak az alábbi képek, dokumentumok, (cs.g.) munkában telt el. A színészetnek, a szín­háznak, a közművelődésnek és az iroda­lomnak élt. E. Kovács Gyula szerepeit mélyen átélte, olykor napokig viaskodik egy-egy mondat­tal, gondolattal, hogy minél jobban bele tudjon illeszkedni hősének jellemébe. Való­sággal lelkében él hőse jelleme, s a kül­ső, természetes mozgást belső ösztöne in­dítja meg. Minden kimondott szónak, moz­dulatnak megvan a belső tartalomból fa­kadó súlya. A kortársak úgy látták, annyi­ra beleéli magát hősei eszmevilágába, hogy amelyik napon nagyobb szerepe van, el­veszti saját egyéniségét, az illető hős har­cait éli végig. Barátai, csodálói gyakran látták egyedül vagy Szentgyörgyi István­nal sétálni a Farkas utcai hársak alatt, a­­mint magukba mélyedve, némán, lehajtott fejjel mentek egymás mellett. Olykor meg­­megálltak, egymás felé fordultak, mintha látnák, mi zajlik társuk lelkében. E. Kovács Gyula a sokoldalú színészek közé tartozott. Kitűnő megjelenése, szép, erőteljes dikciója különösen verses drá­mákban, Shakespeare hőseiben érvénye­sült. Művezetőként (ma talán dramaturgnak mondanék) kultúrmissziót teljesített Kolozs­várt. Sok Shakespeare-művet ő vitt elő­ször színre magyar nyelven Kolozsváron minden más magyar színházat megelőzve (Cymbelin, Téli rege, Antonius és Kleo­patra, Athéni Timon stb.) Schiller Don Carlos­ a az ő fordításában csendült fel a kolozsvári színpadon (1881). Fordítása nyomtatásban is megjelent a Magyar Könyvesház 10. évfolyamában (1881). Ugyancsak E. Kovács Gyula vitte szín­padra Goethe Faustját, Racine és Moliére több darabját. Nemcsak az a cél vezette, hogy a világirodalom klasszikus alkotásai állandóan műsoron legyenek, hanem az is, hogy a közönség megismerje a magyar drámairodalom értékes alkotásait. Felújí­totta a színpadot kevéssé ismerő Vörös­­marthy drámái közül, amelyekben sok ma­gasztos eszme, gondolat lüktet szép és gazdag költői nyelven (Vérnász, Fátyol titkai), színpadra állította Petőfi Tigris és Hyéna c. drámáját, Kisfaludy Károly Iré­­néjét s a romantikus magyar dráma korán elhunyt reménysége Czakó Zsigmond há­rom darabját. Madách Imre Mózes (1888) c. drámájának bemutatása valóságos iro­dalmi eseményszámba ment, megelőzve a Nemzeti Színházat is. S. Kovács Gyula művezetőként arra tö­rekedett, s ezt el is érte, hogy színházának eredeti műsort teremtsen. „Tanító, a nevelő, irányító hatású volt munkája. A színház nem üres látványos­ság, nem léha szórakozóhely volt neki, ha­nem a felnőttek iskolája, a történelem il­­usztrációja, a lelke f: nementője“ — mél­tatja E. Kovács. Gyula jelentőségét Jano­­vics Jenő, a kolozsvári színház történeté­ben. A XIX. század utolsó harmadában Ko­lozsvár művelődési, társadalmi életében fontos szerepet játszott E. Kovács Gyulát költőként, műfordítóként, prózaíróként tar­tották számon. Színpadi művek írásával is kísérletezett: Petőfi ébredése (1886), Má­tyás király-drámai prológ (1896), Bocskay István-történelmi dráma (1892). Mind a három színpadra is került. Kéziratban ma­radtak fenn. Ecsedit tagjai sorába válasz­totta az Erdélyi Irodalmi, Kemény Zsig­mond, Szigligeti-, a Csokonai- és a Petőfi Társaság. Versei (kötetben is megjelen­tek) nem lépik túl az epigonok színvonalát. E. Kovács Gyula gyakran szerepel versei­vel, felolvasásaival az Erdélyi Irodalmi Társaság ülésein. Prózai írásait tartalmazó kötete 1896-ban jelent meg Emlékek és Élmények címen. Dokumentum értékű írásokat tartalmaz. Számuk mindössze tíz, s nem hiányzik belőlük a humoros hang­ütés sem. 1899 nyarán Petőfi Sándor halálának ötvenedik évfordulóján nagy emlékünne­pélyt rendeztek Fehéregyházán. E. Kovács Gyula nagy hévvel, lendülettel Jókai al­kalmi ódáját szavalta. Pár perc múlva nagy fokú gyöngeség fogta el, szélhűdés érte. Azonnal bevitték az emelvény köze­lében levő őrházba. Alig értek oda, a mű­vész állapota még súlyosabbá vált — tudó­sít az Ellenzék 1899. július 31-i száma. A tragikus eset megzavarta az emlékünne­pélyt. A műsor szerint Ábrányi Emil ez alkalomra írt ódáját kellett volna elsza­valnia, de sem erre, sem az őrház megko­szorúzására nem kerülhetett sor. A beteg színészt Fehéregyházáról Segesvárra szál­lították. A kórházban csak rövid időre nyerte vissza eszméletét, s harmadnapra gyászkeretben jelentek meg az újságok. A vonatot, melyen a hatvanéves korában meghalt E. Kovács Gyulát szállították, az állomásokon fedetlen fővel, könnyes szem­mel várták az emberek. A Farkas utcai színház előcsarnokából vitték a Házson­­gárdi temet­őbe. A ravatalnál Szentgyörgyi István, a jó barát, a pályatárs búcsúztatta. E. Kovács Gyulát nemcsak a kolozsvári színház, de az általános magyar színészet történetében is külön fejezet illeti meg. Klasszikus játékstílusa, árnyalatokban gazdag dikciója összekötő kapocs volt a vándorszínészet hőskora (Egressy Gábor) és a budapesti Nemzeti Színház fénykora (Jászai Mari) között. FEJÉR MIKLÓS Néma tárlat Csángóföldi felvételek A SZÍNHÁZ FEJEDELME: Ecsedi Kovács Gyula (1839—1899) ■ Ml m ■. '■ Mz ■ [ . . V nmn .. Moldvai cigányfaluban % ■'r ' Zsindelyek ■ n ■ t sík mm S j m mmamaK, mm m m jB fMr LPP m m m.. '/mm wMmm SSÉÉKSé Csángó istállóbejárat Wmm y m.M­­­aj iaBa« ,si­­rat : I rcsfcjfiJSi 1 ■Bl-és T -ti:­­A fiféí ’fii f j wmamnmm* Wmm J iili mm 'mi mm •1$XI Amerika felfedezésének 593. é.­fordulójára emlékezünk 3 ! ! 'ös­s­zeállítása ri­k­k­a! c. öldö!

Next