Romániai Magyar Szó, 1992. december (4. évfolyam, 900-918. szám)

1992-12-01 / 900. szám

1992. december 1.. • BELFÖLDI HÍREK • KÖZLEMÉNYEK • RIPORTOK •Romániai Magyar KÖZELEBB A VÁLASZTÓKHOZ • Hiba lenne csak intézményekben gondolkodni • Az RMDSZ feje leszakadt a testéről • A politikus legyen profi • Pénz nélkül a legdemokratikusabban meg­választott helyhatóság is megbukik Sok szó esik manapság az RMDSZ prog­­ramatikus kolozsvári nyilatkozatáról, a­­ közösségi autonómiák rendszeréről. A kér­désről Sok politikus, elméleti szakember kifejtette a véleményét, napvilágot láttak a nemzetközi gyakorlatot bemutató írások is. De vajon miként él(ne), működhet(ne) a belső autonómia az ország mai valósá­gában, különösképpen szórvány­vidékeken, ahol a romániai magyarság mintegy két­harmada él. Az alábbi interjúban a gya­korlat: a hétköznapok oldaláról próbáltuk megközelíteni a kérdést Tódor Alberttal Nagyszalonta demokratikusan megválasz­tott polgármesterével, aki a szűkös körül­mények ellenére is sikeres városgazdának bizonyult. — Ön szerint mi az a konkrét kérdés, amit a belső autonómia megoldana? — Azt hiszem, leegyszerűsítő gondol­kodásmódra vall azt állítani, hogy elegen­dő valamihez az intézményes kereteket megteremteni és attól az a valami mind­járt működni kezd. Én a közösségi auto­nómiát szükséges, de önmagában nem elégséges keretnek tekintem. Mert az már messze nem a kereteken múlik, hogy mi, emberek mennyire tudjuk tartalmas kez­deményezésekkel, anyagi és szellemi érté­kekkel kitölteni azt a bizonyos keretet. Ez itt a kérdések kérdése. Félő, hogy a feltételrendszerekben való gondolkodás rabjaivá lettünk. Kizárólag intézménye­kért, törvényekért, fogalmakért küzdünk (amelyek egyébként szükségesek), de köz­ben kicsúszik a kezünkből a lényeg, az ember, akiért mindezt csináljuk. Mondok egy példát: Nagyszalontán ki­harcoltunk a helyi líceumban három pár­huzamos magyar osztályt. Tudja, hányat sikerült megtöltenünk? Másfelet. Tragi­kus lenne, ha mire kivívnánk a közösségi autonómiák rendszerének törvénybe ikta­tását ne­m maradna aki élvezze. Miközben kétségtelenül fel kell vállal­nunk a távlati célokat, a sajátos intéz­ményrendszerünk kiépítését, nem volna szabad szem elől téveszteni azokat a na­gyon is gyakorlati és közvetlen gondokat, melyek megoldása nélkül nem léphetünk tovább. Fel kellene tárni annak az apá­tiának, érdektelenségnek, igénytelenség­nek az okait, melyek az iskoláink betöltet­­lenségét, a helyhatósági és országos vá­lasztásokon való mérsékelt szereplésünket okozták. Az RMDSZ-nek elsősorban azok­kal a fenyegető kérdésekkel kellene fog­lalkoznia, hogy miért nem adják a ma­gyar szülők gyerekeiket magyar iskolába, miért romlik az oktatás színvonala isko­láinkban, miért nem vállalkoznak a ma­gyarok (legalábbis számarányuknak meg­felelően), miért a tömeges kivándorlás stb. E kérdésekre kellene mihamarabb őszinte, szakszerű választ adni, s kidolgozni a megoldási stratégiákat. Nem hiszem, hogy elégséges magyarázat lenne mindezekre a gondokra az autonómia hiánya. A kér­déskör sokkal bonyolultabb, az okok sok­kal összetettebbek. — Úgy véli, hogy az RMDSZ nem fog­lalkozik e kérdésekkel? — Attól tartok, hogy az RMDSZ két részre szakadt: egy politizáló elitre, ame­lyik áll az elnökségből, a parlamenti cso­portból és néhány tagszervezet vezetősé­géből, és egy testre, amelyik a városokban, falvakban él és legfennebb ha az újság­ból megtudja, mit is tesz érte az elit. A fej és a test közül hiányzik a nyak, vagy­is az az értelmiségi réteg, amely kapcso­latot teremtene, információt áramoltatna mindkét irányba és nevelne, bár ez a szó mostanában nem divat, ezért mondjuk úgy, hogy modell lenne a test számára ugyanakkor pedig modellálná a fejnek az alulról megnyilvánuló igényeket. Sajnos, így a fej arra van kényszerítve, hogy improvizáljon, a test pedig arra, hogy ösztöneire hagyatkozva ... ugyancsak rög­tönözzön. A megoldás csak az lehet, hogy a fej leereszkedik a testhez, mert ugye fordít­va nem lehetséges. — Mi lenne a megoldás? — Tudomásul kell venni, hogy a forra­dalom,, ha volt­ is, elmúlt. Az eufóriának vége. Nem lehet továbbra is voluntarista, dilettáns módon szervezeti életet élni, ér­dekképviseletet­ fo­glalni. A politikus le­gyen profi, kapjon érte fizetést, lehessen elszámoltatni a munkájáról. Ugyanakkor ne hagyja magát elszakadni a valóságtól. A valóságérzetét vesztett politikus dönté­sei egy idő múlva elkerülhetetlenül téve­sekké válnak. Ahhoz pedig, hogy ez ne következzék be, a politikusnak állandóan informáltnak kell lennie, folyamatos pár­beszédet kell folytatnia választóival, sőt azokkal is akik, nem rá adták a voksukat. — Térjünk vissza a belső autonómiá­hoz. Hogyan látja e rendszer megvalósít­hatóságát? — A helyi közigazgatás autonómiája egyértelműen a demokrácia szerves része. De minden rendszer annyit ér, amennyi megvalósul belőle. Ahhoz pedig, hogy ez a demokratikus intézmény megfeleljen rendeltetésének, nem elég kiírni a hely­­hatósági választásokat. A sikeres közigaz­gatáshoz mindenekelőtt pénz kell. Amed­dig a magánvállalkozásokat az 54-es szá­mú törvényrendelet szabályozta, addig a vállalkozók adója a helyhatóságokat gazdagította. Amint életbe lépett a 31-es törvény és valamennyi termelő, kereske­delmi és szolgáltató­ vállalat kereskedelmi társasággá alakult, a helyhatóság nem kap semmit. A központi elosztás pedig — talán mondanom sem kell — nem túl kegyes hozzánk. A jelenlegi rendszer csak arra jó, hogy lejárassa a helyi autonómiát. Ebből a helyzetből a belső autonómia csak akkor jelent kiutat, ha az a megfelelő anyagi háttér kialakítását is szabályozza. Lejegyezte: DIÓSZEGI GÁBOR Kollégáim egy kis csoportjához Meg kell vallanom, kedves Nagy Zol­tán (aki I. osztályos lányom tanítója is vagyi, hogy sokat latolgattam magamban, válaszoljak-e az aláírásoddal az RMSZ 835. számában megjelent Szavazunk vagy szavaztatnak c. irasra, amely az RMDSZ működésében, a jelöltállítási eljárásban való teljes tájékozatlanságról árulkodik, és feje tetejére állított logikájával, alan­tas indulaton hatásának engedve, elsősor­ban aláíróját, de ugyanakkor megbízói­nak, társszerzőinek erkölcsi, értelmi szín­vonalát is minősíti az olvasó előtt, és mint ilyen, válaszra méltatlan. Van azonban az írásnak egy része, amely a tulajdonképpe­ni „eszmei mondanivalót“ hordozza, és a­­mely ugyanazt a gondolatot próbálja is­mét felszínre hozni, amelyet Csavar Lász­ló román szakos kollégánk próbált kifej­teni a Hargita Népe 32. számában megje­lent Hagyjátok a méheket döngicsélni cí­mű írásában. Nem él szívemben neheztelés az engem ért igaztalan vádak miatt, hisz minden­kinek meg lehet a saját véleménye ön­maga logikája és értékrendszere szerint, mind a képviselői kvalitásokat, mind pe­dig a jelöltállítási eljárást illetően. Tulajdonképpen tehát köszönettel tarto­zom neked, Zoltán, ezért a „megköny­­nyebbülésért“ (de jól is esik néhai), hiszen így lehetőségem adódott a nagy nyilvá­nosság előtt is elmondani véleményemet arról az úgynevezett „műről“, amely sze­rintetek „úgy összeomlott csekély két év alatt, mint Ceausescu nagy műve“. Ez ugyanis az a mondat, amely az „eszmei mondanivalót“ hordozza, amely nem el­sősorban engem támad, nem az én mun­kásságomat próbálja befeketíteni, hanem egy hosszú távú iskolavezetési koncepciót, az arra felépített nevelési rendszert és az annak fényében született eredményeket dobja a történelem szemétkosarába a dik­tatúra szüleményeként állítva be. Ez az a pont, amelyben írásod a Csavar László­éval találkozik. Igaz, a támadás tőletek, azon kevesek részéről jön, akik szűk csa­patban szerveződve, felismervén az elkép­zelés közösségszervező és megtartó erej­ét, eredményeket produkáló jellegét, mindent megtettetek, hogy akadályozzátok érvénye-­­ sítését (minek a sportbázis, hoki-, nép­­dalverseny, számítógép, Előre-kupa, jel­vény, címer, zászló, különdíj... stb.), most pedig a demokrácia nevében próbáljátok örökre elásni az iskola falai közé belopott demokrácia zsenge, de létező hajtásait. Sajnos, azt is el kell mondanom, hogy mindezt nem ti találtátok ki, hiszen ugyan­ennek a diverziónak eredményeként és ugyancsak a „demokrácia“ nevében fogyat­koznak iskoláink, zilálódnak szét közös­ségeink, zárják be kapuikat a gyárak, mű­ködtek a „téesz-felszámoló bizottságok“, fosztja meg Pataki prefektus úr több tíz­ezer ha erdőtől Hargita megyei népét, ad­ja el a helyi tanács az államnak féláron a közösség erdejét, játssza át a Kriterion Alapítvány a magyarság közművelődésére szánt pénzt és anyagi eszközöket az ál­lam és idegen személyek kezére. Mi is az tehát, amit oly buzgón szeret­nétek megontani, „összeomolva“ látni és kinek, kiknek a műve? Csalódást kell okoznom számotokra. A „mű“ ugyanis nem kizárólagosan az én alkotásom (szívesen vállalnám minden ré­szét), hanem mindazoké (a pedagógus kö­zösség döntő részét ide sorolom), akik fel­ismerték a szándékot, részt vállaltak sze­mélyiségformáló, közösségépítő és nemze­tiségi tudat-formáló, stratégiánk kidolgo­zásában, vállalva a feladat adta, szerinted „napszámos!“, szerintem a szürke hétköz­napok munkáját, a felismerés szülte fele­­­­lősséget. Ennek az elképzelésnek a jegyében, mely egyáltalán nem simult a hivatalos oktatás­politika egységesítő vonalához, született meg az a konkrét stratégia, amely az adott helyzetből kiindulva, a várható nehézsé­geket felmérve, lehetséges utat vázolt a célok megvalósítására. Ajánlom figyelme­tekbe, hogy ezt a stratégiát konkrétan fel­vázolva megtaláljátok a négyéves távlati és az évi munkatervek általános célkitű­zéseiben. Figyelmes olvasás során felfe­dezhetitek, hogy ennek megvalósításához az alábbi feltételek szükségesek: a) Olyan anyagi bázissal kell rendelkez­ni, amely lehetőséget nyújt a komplex képességfejlesztésre az egyéni és csopor­tos tevékenységeken keresztül. b) .A. tantestület­ döntő többségének módszertani szemléletében el kell fogad­nia, hogy­­a pedagógus szervezője, irányító­ja a gyerekek önálló munkájának. e) A közösség hagyományrendszere az, amely kohéziós és szervező erőként képes megadni a közösség sajátos arculatát, ön­fenntartó erejét, belső dinamizmusát és aktívvá tenni a külső környezettel szem­ben, így tehát a pedagógiai gyakorlat közép­pontjában: a) a gyerek személyiségének fejlesztését és b) a tudatos közösségépítést helyeztük. A megvalósítás útját mindenek­előtt a szervezett, önálló gyakorlásban, az élethelyzet-teremtésben láttuk. Mindezt önmagunknak úgy fogalmaztuk meg, hogy az iskola komplex nevelési környezetté kell hogy váljon. Ez a komplex nevelési környezet épült tehát 20 és egynéhány éven át tudatosan a csomafalvi iskolánál. A megye határain túlmutató kezdemé­nyezéseink (Előre-kupa, művelődési na­pok, országos tantárgyversenyi különdíj, zászló, címer, jelvény), hagyományrend­szerünk építése, egyben azt is példázta, hogy a diktatúra diktálta formákat (Daci­­ada, Megéneklünk, Románia) igenis, lehe­tett értelmes, a nemzetiségi érdekeket szol­gáló, közösségi tudatot ébrentartó, a nyu­gati értékrendszerhez igazodó tartalommal feltölteni. REPLIKA Hogy mást ne említsek: a kötelező mol­dovai kapcsolatot csángóföldre vinni, a Daciada égisze alatt pedig az anyaországi­akkal sportkapcsolatot kialakítani (fe­rencvárosi Sportklub, dunaújvárosi Ko­hász). Mindez sajnos szakemberek kitele­­pedését is okozta, de ugyanakkor sokakat ébresztett nemzeti elkötelezettségre, értel­miségi felelősségvállalásra, és bárki me­ríthetett a szellemi, módszertani műhellyé vált munkahely kínálta lehetőségekből. Eredményei részben anyagiakban, rész­ben szellemiekben, erkölcsiekben mérhe­tők, de mindenképp követhetők és ki­mutathatók, a Kiállítási Teremben elol­vashatók az évente összeállított albumok­ban, kimutatásokban, iskolai folyóiratok­ban. Mi az tehát, amit fel akartok számol­ni? FEL KELL-E SZÁMOLNI, Össze kell-e ontani azt, ami több mint 150 tanulót tett képessé arra, hogy főiskolát végezzen, és több tucatnyi első osztályú sportolót indit­jon útra? Miért elvetnivaló az a hagyo­mányrendszer, amely 20 éven át évente képes volt népdalversenyt, szavalóver­senyt, Beszéljünk szépen versenyt, Dél­hegy Kupát stb. iskolai ünnepély rangjá­ra emelni, melyeknek kisugárzása termé­kenyen hatott nemcsak a községre, de a tágabb környezetre is. A rendszeresen, évente megrendezett művelődési napok keretében a csomafalvi diákok és a község lakói sorra találkozhattak művészeti és szellemi életünk jeles képviselőivel (Ká­­nyádi Sándor, Farkas Árpád, Fodor Sán­dor, Márton Árpád, Búzás András, hogy csak néhányat idézzek). Arra is emlékez­tetni szeretnélek, hogy ebben az iskolában mindenki önmaga tervezhette meg mun­kahelyét, kabinetjét, laborját. Kérdezlek tisztelettel, bukott-e meg egyetlen épkéz­láb elképzelés, gondolat az iskolavezetés hibájából vagy éppen anyagiakra való hi­vatkozás miatt? Talán arra is emlékeztek, amikor Somodi Enikő kolléganőtöknek és az iskola vezetőségének a Beszéljünk szé­pen versenyre választott, Reményik-vers­­ből vett mottó miatt támadt nem kis kel­lemetlensége a biztonsági szervekkel, és idézhetnék még neveket. Kérdem akkor tőletek: kik voltak a „múlt rendszer kiszolgálói“? Azok, akik mindezt összehozták és vállalták a felelős­séget, vagy pedig azon kevesek, akik mindettől igyekeztek távolmaradni, de ugyanakkor buzgón teljesítették a rezsim szelleme diktálta feladatokat? Ha vendég érkezik az iskolába, mi az, amit ma is megmutattok? Nem az eltűnt csatorna he­lyén beázott falat, az üres fálszínt, a ki­rabolt stúdiót, a leszerelt hangszórók he­lyét, a bedűlt pályakerítést, a kétműsza­­kos oktatást, hanem ugyanazt, mint 1989- ben: a laborokat, kabineteket, sportbázist, számítógépeket. Fáztak-e annyit a tanu­lók az elmúlt 20 évben, mint az utolsó kettőben? Megfelelő tehát, sőt, előremu­tató ez az anyagi bázis a jelenben is! Megnyugvással állapíthatom meg, hogy a „mű“ másik összetevője a HAGYOMÁNY­­RENDSZER is a mesterségesen támasz­tott nehézségek ellenére tovább él. Tovább él, mert kollégáitok jó része felelőssége tudatában, hivatását szolgálatnak is te­kinti. Nemzetiségi igény és izgalmas fel­adat lenne tovább folytatni az 1959-től ve­zetett, diákjaink társadalmi integrációjára vonatkozó kimutatást, pontos betekintést nyerve ezáltal az utóbbi két évben lezaj­lott drámai átrétegződésekbe és társadal­mi mozgásokba. Mikor, ha nem most, kell újragondolni — a társadalmi kihívásnak megfelelően — iskola, szülői közösség, helyi tanács viszonyát, a csírájában létező diákönkor­mányzatra, a nyilvánosságra és intézmé­nyi autonómiára építve. Úgy érzem, elodázhatatlan feladat el­végezni az elmúlt időszak kritikai elemzé­sét, számba venni mindazt, ami beépíthe­tő az új helyzetnek megfelelően egy de­mokratikus, a nyugati értékrendszerhez igazodó nemzetiségi iskolapolitika rendsze­rébe. Levelemet gondolatébresztőnek szántam és remélem, hogy egy kis lépés lesz a meg­újhodási folyamatban, tisztelettel, kollégátok, BORSOS GÉZA Gyergyócsomafalva, 1992. november 10. Ha a tanügy és a romániai magyar oktatás kerül szóba, akkor a tájékozot­tabbak rögtön a magyar egyetem, a rég áhított, indulatokat fölpörgetett, vi­tákat kavart Bolyai Egyetem sorsa fe­lől érdeklődnek; nem vitás, hogy egy i­­lyen intézményre szükség volna, nem csupán hazai státusunk mennyiségi mu­tatókban kifejezhető minőségi helyzet­meghatározása miatt, hanem a romá­niai magyar fiatalság reális esélyeinek a felmérése és biztosítása végett is. De vantoak-e a minőségi kritériumoknak szilárd mennyiségi vonatkozásai is? A kalotaszegi falvak hírhedt „egykézé­­sük“ miatt az elnéptelenedés rémét ál­lítják elénk. A kitántorgott értelmisé­giek — lévén ők a színe-java — nem­csak üres székeiket, hanem valós hiányt hagytak maguk után. S tévedés volna azt hinni, hogy a Székelyföld — törté­nelmi szerepéhez híven — még min­­­­dig tartja magát. A kivándorlás hullá­ma itt is csitult, ám a pezsgő külszíni mozgás alatt egyetlen, de elengedhetet­lenül szükséges vonatkozásban űr tá­tong. Épülő templomok még volnának, de iskolák és diákok tekintetében vál­tozatlanul állandó a helyzet... Fari­as Istvántól, a sepsiszentgyörgyi Tanügyiek Háza igazgatójától tudtunk meg néhány olyan fontos adatot, a­­mely eligazítóul szolgál a Kovászna megyei iskolahálózat erőviszonyainak feltérképezésénél. Beszédes tény már az is, hogy az 1980-ban beszüntetett, majd az 1990-ben tevékenységét újra­kezdő Tanügyiek Háza váratlanul i­­gazgató nélkül maradt. Kovács Zoltán, aki az intézmény újjászületésénél bá­báskodott, váratlanul vagy jól megfon­tolt döntés eredményeként áttelepült Magyarországra. Az új helyzet, egy ú­­jabb lépéskényszer ismét egy magára maradt intézményt talált. „Csak a szervezetlenség volt, no meg az egységes filmtéka és könyvtár, a­­melyet hihetetlen előrelátás folytán, a szomszéd megyéknél bevált­ozással el­lentétben, 1986-ban nem szórtak szét iskolákhoz az elődeim — mondja Far­kas István. — Ezenkívül szinte min­dent elölről kellett kezdenünk: a szer­vezést, a kapcsolatteremtést... Némi felszerelést segély gyanánt kaptunk külföldről, a csökkent keresletű, hagyo­mányos filmeket helyettesíteni tudtuk új videofilmekkel, saját kiadványaink születtek, s mostanra már áttekintvet Székelyföld tartja magát a Jővé vált feladatkörünk is, amely a kezdet kuszaságával nem sok kellemes meglepetést ígért.“ Farkas István szerint az is elkeserí­­tő, hogy Kovászna megyében az elmúlt évtized folyamán erőteljesen csökkent a gyermeklétszám. Egyre kevesebb a kisgyerek, s így az óvónők kilátásai sem rózsásak, őket már most érinti a munkanélküliség. Hasonlóképpen ke­vés a kisiskolás és a líceum is a diák, pedig a környező falvakból is jó páran ingáznak Sepsiszentgyörgyre. S míg az egyetemi központokban auig-alig jut hely, addig a középiskolai bentlakások szinte vagy teljesen üresek. A helybé­li Székely Mikó Kollégium hatalmas tízemeletes bentlakása felszámoltatott, a Mikes Kelemen Líceumé részleg­­­sen, a Textil Líceum diákjai közül pe­dig csupán harminc bentlakó került ki. S ha azt gondoljuk, hogy a kevés diákra legalább több vagy megfelelő létszámú szakképzett tanár jut, tévedünk. Évti­zedekre visszamenően nem volt példa arra, hogy ennyi kezdő mozogjon a pá­lyán: Kovászna megyében szinte a ta­nárok számával azonos a csupán érett­ségivel tanítók száma. A szakképzet­­len kezdők felkészítését szintén a Tan­ügyiek Háza vállalta magára. Az 1991/92-es tanévtől kezdődően im­már nem az egyetemi központokra, ha­­nem a megyei tanügyi szervekre há­rul a tanárok ötévenkénti továbbkép­zőjének a megszervezése is. A csökkent tanárlétszám azonban aligha teszi le­hetővé a zökkenőmentes munkát. A minden szak számára közös pszichope­­dagógiai képzésre sor került ugyan, de a szak­ a módszertani felkészítő jó­részt elmaradt, mivel egyetlen tárgy­ból csupán három-négy soros igénylő akadt. Kivételt a fizika és a matema­tika szakok képeznek, mivel az Erdé­lyi Műszaki Társasággal közösen sike­rült a képzés beindulásához elégséges létszám fenntartása. A közeljövőben a hiányosságok miatt a stratégia módo­­sulni fog: legalább két megye tanerői­nek a társulása szükséges ahhoz, hogy szakonként a minimális tizenötös lét­szám meglegyen A gondok sorjázhatók volnának, ám Farkas István az optimista emberek e­­lőrelátó nyugodtságával igyekezik a po­zitívumok felsorolásával enyhíteni a kialakult negatív képet. Van könyvtár, videotéka stb. ám lesz-e jó néhány év­tized múlva rá igénylő? Vagy a szé­­kelyföldi falvak is követik Kalotaszeg példáját? KISGYÖRGY RÉKA A 80 ÉVES HABSBURG OTTÓ FŐHERCEGET KÖSZÖNTÖTTÉK MARIAZELLBEN — Püspök úr az elmúlt napokban Ma­­riazellben járt, ahol kedves kötelességének tett eleget. Kérem, tájékoztassa olvasóinkat is: miben állt ez a ..feladata? — Abban a megtiszteltetésben volt ré­szem, hogy 1992. november 22-én részt ve­hettem dr. Habsburg Ottó főherceg, a Páneurópai Unió elnökének 80. születés­napja alkalmából rendezett mariazelli ün­nepségen, ahol a Bakk Endre kanonok A­­lapítvány Károly-díj Emlékbizottsága el­nökének minőségében elsőként átadhattam a főhercegnek a nemzetközi Károly-díjat. Ez alkalommal jelen volt Bakk István, az Alapítvány elnöke és Fodor József pápai prelátus, általános helynök. — Hol tartották az ünnepi misét, és kik­kel együtt szolgált a Püspök úr? — A mariazelli bazilika kegyoltáránál délelőtt 10.30 órakor vette kezdetét az ün­nepi mise. Ezen együtt misézett: Wechner Bruno feldkirchei nyugalmazott püspök, dr. László István eisenstadti püspök, dr. Szendy József veszprémi püspök, dr. Ke­resztes Szilárd nyíregyházi görög katoli­kus püspök, Strohmaier Ottó Szent Lamb­­rechti bencés főapát, Fodor József nagyvá­­radi általános helynök, Jankowsky Henryk lengyel prelátus, P. Schauer Karl, a maria­zelli kolostor és templom főnöke, és termé­szetesen jómagam. — Gondolom, nemcsak az ünnepi mise, hanem maga az ünnepség is népes asszisz­tencia jelenlétében zajlott... — Természetesen! A Habsburg-család tagjain kívül népes világi előkelőség, a tar­tomány főnöke, illetve a helybeli polgár­­mester is részt vett az ünnepségen, mely­nek keretében dr. Habsburg Ottót és nejét, Regina von Habsburgot Mariazell díszpol­gáraivá nyilvánították, és az erről szóló írásbeli dokumentumokat is ünnepélyes keretek között nyújtották át. Az ünnepi ebéd után este a kismartoni Eszterházy-kastélyban fogadással fejező­­dött be a születésnapi ünnepség, ahol mint­egy 900 meghívott volt jelen! — Ha jól tudom, Püspök úr ez alkalom­mal meghívta a főherceget, dr. Habsburg Ottót Nagyváradra, mégpedig 1993. május 9-re, amikor is a Váradi Egyházmegye és Nagyvárad város alapítójának és védő­­szentjének, Szent László királynak ünne­pét kívánjuk megülni a Mária Terézia ál­tal épített nagyváradi bazilikában! Ez pontosan így történt. És nem min­dennapi elégtétellel nyugtáztuk, hogy dr. Habsburg Ottó és Regina von Habsburg ö­­römmel elfogadták meghívásunkat. Tehát minden reményünk megvan arra, hogy né­hány hónap múlva immáron Nagyváradon találkozhassunk. Ugyanakkor arról sem fe­­ledkezhetek meg, hogy a főherceg fia, Ká­roly és választottja, Tyssen-Bornemisza Franciska, felkérték, hogy az 1993. január 31-én Mariazellben kötendő esküvőjükön asszisztáljak! BARABÁS ZOLTÁN Harmincéves a köröndi gimnázium November 20-án a koronai gimnázium harmincéves jubileumát ünnepelte. A község lakói, értelmisége, a Firtos Műve­lődési Egylet példás rendezvénysorozattal emlékezett iskolájára. Molnos Ferenc Szonátára származott festő (civilben al­polgármester) hazahozta festményeit, gra­fikáit, melyeken érződik meg mesterei­nek, Kusztos Endrének és Páll Lajosnak a hatása. Jakab Tibor, marosvásárhelyi fotós a tájról, a falu embereiről, a kopja­fákról készült fekete-fehér fényképeit ál­lította ki. A két tárlat mellett arra is volt erejük a szervezőknek, hogy népművésze­ti kiállítást is összehozzanak, itt természe­tesen a fazekasság termékei voltak túl­súlyban. De láthatott a népes közönség gyermekrajzgyűjteményt, sőt a Korondon született, onnan elszármazott vagy a fa­luhoz kötődő írók, költők műveiből össze­állított standot is. A délután arra szol­gált, hogy a meghívott előadók az iskola történetéről, Korond helytörténetéről, ha­gyományápolásáról, a népművészet jelené­ről, jövőjéről beszéljenek. Másnap délu­tán művészi műsorral is köszöntötték az évfordulót. (Bölöni) Mitől lesz fekete a bárány? A Kölcsey Ferenc Líceumból kicsaptak három Xll-es diákot a tanári konferencia egybehangzó döntése alapján. Nem három napra, nem két hétre, teljes tanévre: Vo­­losin Elődöt rossz magaviselete miatt, Bokor Ágotát és Révai Tímeát 40 igazo­latlan hiányzásért. Ugyanaz a november 12-i tanári konferencia több gyermek há­romnapos kicsapását és magaviseleti je­gyének lefokozását dönti el. Vészharang? Valósin Előd édesapja kétségbeesetten keresi fel az újságírókat: ő már csak a kész tényekről értesült, ha hamarabb tu­domására jut a veszély, idejében átviszi a fiát más iskolába. Mert az érvényben lévő szabályzat szerint ez a három gyer­mek az idei tanévben az ország egyetlen iskolájába se iratkozhat be. Igaz, úgy tíz nappal a konferencia előtt aláírattak a diákokkal egy utolsó figyelmeztetést, de a Volosin fiú otthon erről is hallgatott. Kis csapat indul a líceumba, mint érdek­­védelmi szervezet képviselteti magát a MADISZ is. Bura igazgató úr fogad: az Előd maga­tartása tönkreteszi az Osztály légkörét. Harmadik éve kísérletezik vele a tanári kar, nem tűrhetik, hogy tovább mételyez­­zen. Az nem áll, hogy tavalyi vétségeiért megkapta a büntetését tavaly, a rossz ma­gaviselet halmozódik. Sajnos, a líceumban legalább 30 kétes magaviseletű diák van, és még kb. tíz végleges kicsapása esedé­kes. A leánykák? Ők ártatlan szemekkel megígérik, hogy soha többé nem hiányoz­nak, hogy aztán újra lógjanak. Baricz György osztályfőnök: a 27 éves tanári pályafutásom alatt nem csaptam ki soha senkit. Ez életem legnagyobb peda­gógiai kudarca. Igaz, hogy az idén nem látogattam meg a Volosin családot, és le­vélben sem értesítettem a kialakult hely­zetről, de ha megtettem volna, legfönnebb fedve lennék: azzal vagy a­nélkül, ugyan­az történt volna meg. (Itt megjegyzem, Volosin apuka is mulasztott: a tavalyi előzmények után jobban figyelemmel kel­lett volna kísérnie fia iskolai tevékenysé­gét.) A megkérdezett tanárok negatívan nyi­latkoznak Elődről: elalszik román órán, dobálja a füzetét, állítólag meztelenül fu­tott át a folyosón a fürdőből az öltözőbe, trágár szavakat használ tanárok jelenlé­tében stb. Az előzmények után igencsak meglepődtem, amikor Előd és a szintén kicsapott Bokor Ágota személyében fölke­resett két udvarias modorú fiatal, akikkel értelmesen el lehetett beszélgetni egy órát. Nyilvánvaló: érdekük volt, hogy előttem szépen viselkedjenek. De vajon, szintén saját érdekükben nem lennének-e hosszabb távon jó magaviseletre bízhatnak? Előd saját állítása szerint nyolcadikig a legjobb tanulók egyike volt, most szor­galmasan tanulja az angolt, menedzser iskolába készül(ne). Ágota színésznő sze­retne lenni. Nem vonom kétségbe a tanári konfe­rencia döntésének helyességét: ha megtör­tént, a diákok bizonyára rászolgáltak. Az egyedi esetet túllépve (különösen, hogy 30 fekete báránynak sorolható diák már nem három) fölmerül a kérdés: mennyi­ben róhatóak meg a fentiekért csak a fiatalok, mennyiben a szülők és a társa­dalom, amelyben a szülők egész napos pénzhajszára kényszerülnek, és mennyi­ben az érvényben lévő pedagógiai mód­szerek? GÁL ÉVA EMESE Mármint az állam, mert úgy lát­szik, olyan mély a zsebe, hogy még mindig nem ért le a keze az aljára, hogy kitapogathassa: meglehetősen kevés garas csörög már benne. Mindettől függetlenül, a kormány által jóváhagyott 17,7%-os általános bérkiegészítés gyakorlati következ­ményeiként a minimálbér november elsejétől 15 215 lejre emelkedik (adó­zás után 12 160 marad belőle), egy közepes bér pedig 28 340 lejre kere­kedik, adózás után. Hogy ez mennyi­ben segíti ki az állami vállalatok és a közintézmények alkalmazottjait a Indexelünk a megszökött árakkal szemben, elválik a decemberi ünnepi vásárlások alkal­mával­ Nyugdíjasaink 21%-os általános kiigazítást kapnak, kivételt a 10 300, illetve 7500 lejnél kisebb nyugdíjak estében (az előbbi korhatári, az utób­bi utódlási nyugdíjra vonatkozik) tesznek, 25%-os kiigazítást alkalmaz­nak. Ugyancsak 17,7%-kal növekszik a munkanélküli segély, a gyermekpót­lék pedig 215 lejjel növekedik. Várjuk a következő áremelkedése­ket... (cs.g.) Forgás a mi kis utcánkban Azt mondja a város lokálpatriótája — egy a sokból —, hogy nézd csak meg apám ezt az utcát, ezt a kicsi Váci utcát, hát nincs igazam? Megnéztem a Vácinak mon­dott utcát, dehogy nincs, sőt! A nem több, nyolcvanméteres szakaszon van egy két butikos­ bizományi*, néhány kisiparos a né­pek feje fölé lógatja behívótábláját. Hát szóval... Pohár vizet hasonlítgatni a tóhoz, vagy ki tudja? Egyáltalán nem szeretem az ilyen közelítéseket,­ ez meg ez a város kicsi Párizs, kicsi New York, kicsi Tokió, amely ráadásul annyiban több, mint az igazi, a feltételez­hetően nagy, hogy lakói átlagosan száz­nyolcvannégy és fél centi magasak. Beszél­nek továbbá kicsi Riviéráról, kicsi Svájc­ról, kicsi csodatudjamiről. Az igazság mégsem ilyen egyszerű. Meg­lehet, volt rá­rs e délkörön, amely valami­kor, a századelőn egyben-másban Párizsra hasonlított; volt egységes vidék, amelynek autonómiája a svájci kantonok autonómiá­jával méretkezett (vigyázat, nem az utóbbi fél évszázadban!). Ám a Rivié­ára még így sem találok analóg tájat itt keleten, ahol a munka a legnagyobb öröm, és nem a kaszinózás meg a luxushotel! felkiáltás­sal tódult be a nép a tengerparti kan­tinba. Amikor rákerült a sor. Akkor hát hogy állunk a Váci utcával? Ez a metafora. A Váci utcához volt sze­rencsém, s gondolom, még lesz. Vil­logása, nyüzsgése, mindennapi élete, min­den perce nagyvárosi. Ezért sem sietek a párhuzamolással, az egybemosással éppen­­hogy k­ém. Akármennyire is lokálpatrióta vagyok.­­ te is, meg ő. Ahhoz, hogy tény­leg olyasmi legyen a mi kis utcánkból, mint aminek mondjuk, kell egy s más. Pél­­dául pénz, aztán megint és újból. Ami át­­vedlik áruvá, az áru pénzzé, a pénz ismét áruvá, így sokszorozódik a körforgásban. Itt­ nálunk még nincs nagy forgás, leg­­fönnebb én forgok, te forogsz, mert egy csinos bakfis sétál el a járdán. — De hát ez nem polgári forgás — mondta felhábo­rodottan a jobbodat örökös bérlőként ke­zelő hitves —, ez csak olyan kültelki, o­­lyan vidéki, hogy kész röhej annak, aki lát. Rá kell jönnöm: igaza van, sajnos. OLÁH István

Next