Romániai Magyar Szó, 1992. december (4. évfolyam, 900-918. szám)
1992-12-01 / 900. szám
1992. december 1.. • BELFÖLDI HÍREK • KÖZLEMÉNYEK • RIPORTOK •Romániai Magyar KÖZELEBB A VÁLASZTÓKHOZ • Hiba lenne csak intézményekben gondolkodni • Az RMDSZ feje leszakadt a testéről • A politikus legyen profi • Pénz nélkül a legdemokratikusabban megválasztott helyhatóság is megbukik Sok szó esik manapság az RMDSZ programatikus kolozsvári nyilatkozatáról, a közösségi autonómiák rendszeréről. A kérdésről Sok politikus, elméleti szakember kifejtette a véleményét, napvilágot láttak a nemzetközi gyakorlatot bemutató írások is. De vajon miként él(ne), működhet(ne) a belső autonómia az ország mai valóságában, különösképpen szórványvidékeken, ahol a romániai magyarság mintegy kétharmada él. Az alábbi interjúban a gyakorlat: a hétköznapok oldaláról próbáltuk megközelíteni a kérdést Tódor Alberttal Nagyszalonta demokratikusan megválasztott polgármesterével, aki a szűkös körülmények ellenére is sikeres városgazdának bizonyult. — Ön szerint mi az a konkrét kérdés, amit a belső autonómia megoldana? — Azt hiszem, leegyszerűsítő gondolkodásmódra vall azt állítani, hogy elegendő valamihez az intézményes kereteket megteremteni és attól az a valami mindjárt működni kezd. Én a közösségi autonómiát szükséges, de önmagában nem elégséges keretnek tekintem. Mert az már messze nem a kereteken múlik, hogy mi, emberek mennyire tudjuk tartalmas kezdeményezésekkel, anyagi és szellemi értékekkel kitölteni azt a bizonyos keretet. Ez itt a kérdések kérdése. Félő, hogy a feltételrendszerekben való gondolkodás rabjaivá lettünk. Kizárólag intézményekért, törvényekért, fogalmakért küzdünk (amelyek egyébként szükségesek), de közben kicsúszik a kezünkből a lényeg, az ember, akiért mindezt csináljuk. Mondok egy példát: Nagyszalontán kiharcoltunk a helyi líceumban három párhuzamos magyar osztályt. Tudja, hányat sikerült megtöltenünk? Másfelet. Tragikus lenne, ha mire kivívnánk a közösségi autonómiák rendszerének törvénybe iktatását nem maradna aki élvezze. Miközben kétségtelenül fel kell vállalnunk a távlati célokat, a sajátos intézményrendszerünk kiépítését, nem volna szabad szem elől téveszteni azokat a nagyon is gyakorlati és közvetlen gondokat, melyek megoldása nélkül nem léphetünk tovább. Fel kellene tárni annak az apátiának, érdektelenségnek, igénytelenségnek az okait, melyek az iskoláink betöltetlenségét, a helyhatósági és országos választásokon való mérsékelt szereplésünket okozták. Az RMDSZ-nek elsősorban azokkal a fenyegető kérdésekkel kellene foglalkoznia, hogy miért nem adják a magyar szülők gyerekeiket magyar iskolába, miért romlik az oktatás színvonala iskoláinkban, miért nem vállalkoznak a magyarok (legalábbis számarányuknak megfelelően), miért a tömeges kivándorlás stb. E kérdésekre kellene mihamarabb őszinte, szakszerű választ adni, s kidolgozni a megoldási stratégiákat. Nem hiszem, hogy elégséges magyarázat lenne mindezekre a gondokra az autonómia hiánya. A kérdéskör sokkal bonyolultabb, az okok sokkal összetettebbek. — Úgy véli, hogy az RMDSZ nem foglalkozik e kérdésekkel? — Attól tartok, hogy az RMDSZ két részre szakadt: egy politizáló elitre, amelyik áll az elnökségből, a parlamenti csoportból és néhány tagszervezet vezetőségéből, és egy testre, amelyik a városokban, falvakban él és legfennebb ha az újságból megtudja, mit is tesz érte az elit. A fej és a test közül hiányzik a nyak, vagyis az az értelmiségi réteg, amely kapcsolatot teremtene, információt áramoltatna mindkét irányba és nevelne, bár ez a szó mostanában nem divat, ezért mondjuk úgy, hogy modell lenne a test számára ugyanakkor pedig modellálná a fejnek az alulról megnyilvánuló igényeket. Sajnos, így a fej arra van kényszerítve, hogy improvizáljon, a test pedig arra, hogy ösztöneire hagyatkozva ... ugyancsak rögtönözzön. A megoldás csak az lehet, hogy a fej leereszkedik a testhez, mert ugye fordítva nem lehetséges. — Mi lenne a megoldás? — Tudomásul kell venni, hogy a forradalom,, ha volt is, elmúlt. Az eufóriának vége. Nem lehet továbbra is voluntarista, dilettáns módon szervezeti életet élni, érdekképviseletet foglalni. A politikus legyen profi, kapjon érte fizetést, lehessen elszámoltatni a munkájáról. Ugyanakkor ne hagyja magát elszakadni a valóságtól. A valóságérzetét vesztett politikus döntései egy idő múlva elkerülhetetlenül tévesekké válnak. Ahhoz pedig, hogy ez ne következzék be, a politikusnak állandóan informáltnak kell lennie, folyamatos párbeszédet kell folytatnia választóival, sőt azokkal is akik, nem rá adták a voksukat. — Térjünk vissza a belső autonómiához. Hogyan látja e rendszer megvalósíthatóságát? — A helyi közigazgatás autonómiája egyértelműen a demokrácia szerves része. De minden rendszer annyit ér, amennyi megvalósul belőle. Ahhoz pedig, hogy ez a demokratikus intézmény megfeleljen rendeltetésének, nem elég kiírni a helyhatósági választásokat. A sikeres közigazgatáshoz mindenekelőtt pénz kell. Ameddig a magánvállalkozásokat az 54-es számú törvényrendelet szabályozta, addig a vállalkozók adója a helyhatóságokat gazdagította. Amint életbe lépett a 31-es törvény és valamennyi termelő, kereskedelmi és szolgáltató vállalat kereskedelmi társasággá alakult, a helyhatóság nem kap semmit. A központi elosztás pedig — talán mondanom sem kell — nem túl kegyes hozzánk. A jelenlegi rendszer csak arra jó, hogy lejárassa a helyi autonómiát. Ebből a helyzetből a belső autonómia csak akkor jelent kiutat, ha az a megfelelő anyagi háttér kialakítását is szabályozza. Lejegyezte: DIÓSZEGI GÁBOR Kollégáim egy kis csoportjához Meg kell vallanom, kedves Nagy Zoltán (aki I. osztályos lányom tanítója is vagyi, hogy sokat latolgattam magamban, válaszoljak-e az aláírásoddal az RMSZ 835. számában megjelent Szavazunk vagy szavaztatnak c. irasra, amely az RMDSZ működésében, a jelöltállítási eljárásban való teljes tájékozatlanságról árulkodik, és feje tetejére állított logikájával, alantas indulaton hatásának engedve, elsősorban aláíróját, de ugyanakkor megbízóinak, társszerzőinek erkölcsi, értelmi színvonalát is minősíti az olvasó előtt, és mint ilyen, válaszra méltatlan. Van azonban az írásnak egy része, amely a tulajdonképpeni „eszmei mondanivalót“ hordozza, és amely ugyanazt a gondolatot próbálja ismét felszínre hozni, amelyet Csavar László román szakos kollégánk próbált kifejteni a Hargita Népe 32. számában megjelent Hagyjátok a méheket döngicsélni című írásában. Nem él szívemben neheztelés az engem ért igaztalan vádak miatt, hisz mindenkinek meg lehet a saját véleménye önmaga logikája és értékrendszere szerint, mind a képviselői kvalitásokat, mind pedig a jelöltállítási eljárást illetően. Tulajdonképpen tehát köszönettel tartozom neked, Zoltán, ezért a „megkönynyebbülésért“ (de jól is esik néhai), hiszen így lehetőségem adódott a nagy nyilvánosság előtt is elmondani véleményemet arról az úgynevezett „műről“, amely szerintetek „úgy összeomlott csekély két év alatt, mint Ceausescu nagy műve“. Ez ugyanis az a mondat, amely az „eszmei mondanivalót“ hordozza, amely nem elsősorban engem támad, nem az én munkásságomat próbálja befeketíteni, hanem egy hosszú távú iskolavezetési koncepciót, az arra felépített nevelési rendszert és az annak fényében született eredményeket dobja a történelem szemétkosarába a diktatúra szüleményeként állítva be. Ez az a pont, amelyben írásod a Csavar Lászlóéval találkozik. Igaz, a támadás tőletek, azon kevesek részéről jön, akik szűk csapatban szerveződve, felismervén az elképzelés közösségszervező és megtartó erejét, eredményeket produkáló jellegét, mindent megtettetek, hogy akadályozzátok érvénye- sítését (minek a sportbázis, hoki-, népdalverseny, számítógép, Előre-kupa, jelvény, címer, zászló, különdíj... stb.), most pedig a demokrácia nevében próbáljátok örökre elásni az iskola falai közé belopott demokrácia zsenge, de létező hajtásait. Sajnos, azt is el kell mondanom, hogy mindezt nem ti találtátok ki, hiszen ugyanennek a diverziónak eredményeként és ugyancsak a „demokrácia“ nevében fogyatkoznak iskoláink, zilálódnak szét közösségeink, zárják be kapuikat a gyárak, működtek a „téesz-felszámoló bizottságok“, fosztja meg Pataki prefektus úr több tízezer ha erdőtől Hargita megyei népét, adja el a helyi tanács az államnak féláron a közösség erdejét, játssza át a Kriterion Alapítvány a magyarság közművelődésére szánt pénzt és anyagi eszközöket az állam és idegen személyek kezére. Mi is az tehát, amit oly buzgón szeretnétek megontani, „összeomolva“ látni és kinek, kiknek a műve? Csalódást kell okoznom számotokra. A „mű“ ugyanis nem kizárólagosan az én alkotásom (szívesen vállalnám minden részét), hanem mindazoké (a pedagógus közösség döntő részét ide sorolom), akik felismerték a szándékot, részt vállaltak személyiségformáló, közösségépítő és nemzetiségi tudat-formáló, stratégiánk kidolgozásában, vállalva a feladat adta, szerinted „napszámos!“, szerintem a szürke hétköznapok munkáját, a felismerés szülte felelősséget. Ennek az elképzelésnek a jegyében, mely egyáltalán nem simult a hivatalos oktatáspolitika egységesítő vonalához, született meg az a konkrét stratégia, amely az adott helyzetből kiindulva, a várható nehézségeket felmérve, lehetséges utat vázolt a célok megvalósítására. Ajánlom figyelmetekbe, hogy ezt a stratégiát konkrétan felvázolva megtaláljátok a négyéves távlati és az évi munkatervek általános célkitűzéseiben. Figyelmes olvasás során felfedezhetitek, hogy ennek megvalósításához az alábbi feltételek szükségesek: a) Olyan anyagi bázissal kell rendelkezni, amely lehetőséget nyújt a komplex képességfejlesztésre az egyéni és csoportos tevékenységeken keresztül. b) .A. tantestület döntő többségének módszertani szemléletében el kell fogadnia, hogya pedagógus szervezője, irányítója a gyerekek önálló munkájának. e) A közösség hagyományrendszere az, amely kohéziós és szervező erőként képes megadni a közösség sajátos arculatát, önfenntartó erejét, belső dinamizmusát és aktívvá tenni a külső környezettel szemben, így tehát a pedagógiai gyakorlat középpontjában: a) a gyerek személyiségének fejlesztését és b) a tudatos közösségépítést helyeztük. A megvalósítás útját mindenekelőtt a szervezett, önálló gyakorlásban, az élethelyzet-teremtésben láttuk. Mindezt önmagunknak úgy fogalmaztuk meg, hogy az iskola komplex nevelési környezetté kell hogy váljon. Ez a komplex nevelési környezet épült tehát 20 és egynéhány éven át tudatosan a csomafalvi iskolánál. A megye határain túlmutató kezdeményezéseink (Előre-kupa, művelődési napok, országos tantárgyversenyi különdíj, zászló, címer, jelvény), hagyományrendszerünk építése, egyben azt is példázta, hogy a diktatúra diktálta formákat (Daciada, Megéneklünk, Románia) igenis, lehetett értelmes, a nemzetiségi érdekeket szolgáló, közösségi tudatot ébrentartó, a nyugati értékrendszerhez igazodó tartalommal feltölteni. REPLIKA Hogy mást ne említsek: a kötelező moldovai kapcsolatot csángóföldre vinni, a Daciada égisze alatt pedig az anyaországiakkal sportkapcsolatot kialakítani (ferencvárosi Sportklub, dunaújvárosi Kohász). Mindez sajnos szakemberek kitelepedését is okozta, de ugyanakkor sokakat ébresztett nemzeti elkötelezettségre, értelmiségi felelősségvállalásra, és bárki meríthetett a szellemi, módszertani műhellyé vált munkahely kínálta lehetőségekből. Eredményei részben anyagiakban, részben szellemiekben, erkölcsiekben mérhetők, de mindenképp követhetők és kimutathatók, a Kiállítási Teremben elolvashatók az évente összeállított albumokban, kimutatásokban, iskolai folyóiratokban. Mi az tehát, amit fel akartok számolni? FEL KELL-E SZÁMOLNI, Össze kell-e ontani azt, ami több mint 150 tanulót tett képessé arra, hogy főiskolát végezzen, és több tucatnyi első osztályú sportolót inditjon útra? Miért elvetnivaló az a hagyományrendszer, amely 20 éven át évente képes volt népdalversenyt, szavalóversenyt, Beszéljünk szépen versenyt, Délhegy Kupát stb. iskolai ünnepély rangjára emelni, melyeknek kisugárzása termékenyen hatott nemcsak a községre, de a tágabb környezetre is. A rendszeresen, évente megrendezett művelődési napok keretében a csomafalvi diákok és a község lakói sorra találkozhattak művészeti és szellemi életünk jeles képviselőivel (Kányádi Sándor, Farkas Árpád, Fodor Sándor, Márton Árpád, Búzás András, hogy csak néhányat idézzek). Arra is emlékeztetni szeretnélek, hogy ebben az iskolában mindenki önmaga tervezhette meg munkahelyét, kabinetjét, laborját. Kérdezlek tisztelettel, bukott-e meg egyetlen épkézláb elképzelés, gondolat az iskolavezetés hibájából vagy éppen anyagiakra való hivatkozás miatt? Talán arra is emlékeztek, amikor Somodi Enikő kolléganőtöknek és az iskola vezetőségének a Beszéljünk szépen versenyre választott, Reményik-versből vett mottó miatt támadt nem kis kellemetlensége a biztonsági szervekkel, és idézhetnék még neveket. Kérdem akkor tőletek: kik voltak a „múlt rendszer kiszolgálói“? Azok, akik mindezt összehozták és vállalták a felelősséget, vagy pedig azon kevesek, akik mindettől igyekeztek távolmaradni, de ugyanakkor buzgón teljesítették a rezsim szelleme diktálta feladatokat? Ha vendég érkezik az iskolába, mi az, amit ma is megmutattok? Nem az eltűnt csatorna helyén beázott falat, az üres fálszínt, a kirabolt stúdiót, a leszerelt hangszórók helyét, a bedűlt pályakerítést, a kétműszakos oktatást, hanem ugyanazt, mint 1989- ben: a laborokat, kabineteket, sportbázist, számítógépeket. Fáztak-e annyit a tanulók az elmúlt 20 évben, mint az utolsó kettőben? Megfelelő tehát, sőt, előremutató ez az anyagi bázis a jelenben is! Megnyugvással állapíthatom meg, hogy a „mű“ másik összetevője a HAGYOMÁNYRENDSZER is a mesterségesen támasztott nehézségek ellenére tovább él. Tovább él, mert kollégáitok jó része felelőssége tudatában, hivatását szolgálatnak is tekinti. Nemzetiségi igény és izgalmas feladat lenne tovább folytatni az 1959-től vezetett, diákjaink társadalmi integrációjára vonatkozó kimutatást, pontos betekintést nyerve ezáltal az utóbbi két évben lezajlott drámai átrétegződésekbe és társadalmi mozgásokba. Mikor, ha nem most, kell újragondolni — a társadalmi kihívásnak megfelelően — iskola, szülői közösség, helyi tanács viszonyát, a csírájában létező diákönkormányzatra, a nyilvánosságra és intézményi autonómiára építve. Úgy érzem, elodázhatatlan feladat elvégezni az elmúlt időszak kritikai elemzését, számba venni mindazt, ami beépíthető az új helyzetnek megfelelően egy demokratikus, a nyugati értékrendszerhez igazodó nemzetiségi iskolapolitika rendszerébe. Levelemet gondolatébresztőnek szántam és remélem, hogy egy kis lépés lesz a megújhodási folyamatban, tisztelettel, kollégátok, BORSOS GÉZA Gyergyócsomafalva, 1992. november 10. Ha a tanügy és a romániai magyar oktatás kerül szóba, akkor a tájékozottabbak rögtön a magyar egyetem, a rég áhított, indulatokat fölpörgetett, vitákat kavart Bolyai Egyetem sorsa felől érdeklődnek; nem vitás, hogy egy ilyen intézményre szükség volna, nem csupán hazai státusunk mennyiségi mutatókban kifejezhető minőségi helyzetmeghatározása miatt, hanem a romániai magyar fiatalság reális esélyeinek a felmérése és biztosítása végett is. De vantoak-e a minőségi kritériumoknak szilárd mennyiségi vonatkozásai is? A kalotaszegi falvak hírhedt „egykézésük“ miatt az elnéptelenedés rémét állítják elénk. A kitántorgott értelmiségiek — lévén ők a színe-java — nemcsak üres székeiket, hanem valós hiányt hagytak maguk után. S tévedés volna azt hinni, hogy a Székelyföld — történelmi szerepéhez híven — még mindig tartja magát. A kivándorlás hulláma itt is csitult, ám a pezsgő külszíni mozgás alatt egyetlen, de elengedhetetlenül szükséges vonatkozásban űr tátong. Épülő templomok még volnának, de iskolák és diákok tekintetében változatlanul állandó a helyzet... Farias Istvántól, a sepsiszentgyörgyi Tanügyiek Háza igazgatójától tudtunk meg néhány olyan fontos adatot, amely eligazítóul szolgál a Kovászna megyei iskolahálózat erőviszonyainak feltérképezésénél. Beszédes tény már az is, hogy az 1980-ban beszüntetett, majd az 1990-ben tevékenységét újrakezdő Tanügyiek Háza váratlanul igazgató nélkül maradt. Kovács Zoltán, aki az intézmény újjászületésénél bábáskodott, váratlanul vagy jól megfontolt döntés eredményeként áttelepült Magyarországra. Az új helyzet, egy újabb lépéskényszer ismét egy magára maradt intézményt talált. „Csak a szervezetlenség volt, no meg az egységes filmtéka és könyvtár, amelyet hihetetlen előrelátás folytán, a szomszéd megyéknél beváltozással ellentétben, 1986-ban nem szórtak szét iskolákhoz az elődeim — mondja Farkas István. — Ezenkívül szinte mindent elölről kellett kezdenünk: a szervezést, a kapcsolatteremtést... Némi felszerelést segély gyanánt kaptunk külföldről, a csökkent keresletű, hagyományos filmeket helyettesíteni tudtuk új videofilmekkel, saját kiadványaink születtek, s mostanra már áttekintvet Székelyföld tartja magát a Jővé vált feladatkörünk is, amely a kezdet kuszaságával nem sok kellemes meglepetést ígért.“ Farkas István szerint az is elkeserítő, hogy Kovászna megyében az elmúlt évtized folyamán erőteljesen csökkent a gyermeklétszám. Egyre kevesebb a kisgyerek, s így az óvónők kilátásai sem rózsásak, őket már most érinti a munkanélküliség. Hasonlóképpen kevés a kisiskolás és a líceum is a diák, pedig a környező falvakból is jó páran ingáznak Sepsiszentgyörgyre. S míg az egyetemi központokban auig-alig jut hely, addig a középiskolai bentlakások szinte vagy teljesen üresek. A helybéli Székely Mikó Kollégium hatalmas tízemeletes bentlakása felszámoltatott, a Mikes Kelemen Líceumé részlegsen, a Textil Líceum diákjai közül pedig csupán harminc bentlakó került ki. S ha azt gondoljuk, hogy a kevés diákra legalább több vagy megfelelő létszámú szakképzett tanár jut, tévedünk. Évtizedekre visszamenően nem volt példa arra, hogy ennyi kezdő mozogjon a pályán: Kovászna megyében szinte a tanárok számával azonos a csupán érettségivel tanítók száma. A szakképzetlen kezdők felkészítését szintén a Tanügyiek Háza vállalta magára. Az 1991/92-es tanévtől kezdődően immár nem az egyetemi központokra, hanem a megyei tanügyi szervekre hárul a tanárok ötévenkénti továbbképzőjének a megszervezése is. A csökkent tanárlétszám azonban aligha teszi lehetővé a zökkenőmentes munkát. A minden szak számára közös pszichopedagógiai képzésre sor került ugyan, de a szak a módszertani felkészítő jórészt elmaradt, mivel egyetlen tárgyból csupán három-négy soros igénylő akadt. Kivételt a fizika és a matematika szakok képeznek, mivel az Erdélyi Műszaki Társasággal közösen sikerült a képzés beindulásához elégséges létszám fenntartása. A közeljövőben a hiányosságok miatt a stratégia módosulni fog: legalább két megye tanerőinek a társulása szükséges ahhoz, hogy szakonként a minimális tizenötös létszám meglegyen A gondok sorjázhatók volnának, ám Farkas István az optimista emberek előrelátó nyugodtságával igyekezik a pozitívumok felsorolásával enyhíteni a kialakult negatív képet. Van könyvtár, videotéka stb. ám lesz-e jó néhány évtized múlva rá igénylő? Vagy a székelyföldi falvak is követik Kalotaszeg példáját? KISGYÖRGY RÉKA A 80 ÉVES HABSBURG OTTÓ FŐHERCEGET KÖSZÖNTÖTTÉK MARIAZELLBEN — Püspök úr az elmúlt napokban Mariazellben járt, ahol kedves kötelességének tett eleget. Kérem, tájékoztassa olvasóinkat is: miben állt ez a ..feladata? — Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy 1992. november 22-én részt vehettem dr. Habsburg Ottó főherceg, a Páneurópai Unió elnökének 80. születésnapja alkalmából rendezett mariazelli ünnepségen, ahol a Bakk Endre kanonok Alapítvány Károly-díj Emlékbizottsága elnökének minőségében elsőként átadhattam a főhercegnek a nemzetközi Károly-díjat. Ez alkalommal jelen volt Bakk István, az Alapítvány elnöke és Fodor József pápai prelátus, általános helynök. — Hol tartották az ünnepi misét, és kikkel együtt szolgált a Püspök úr? — A mariazelli bazilika kegyoltáránál délelőtt 10.30 órakor vette kezdetét az ünnepi mise. Ezen együtt misézett: Wechner Bruno feldkirchei nyugalmazott püspök, dr. László István eisenstadti püspök, dr. Szendy József veszprémi püspök, dr. Keresztes Szilárd nyíregyházi görög katolikus püspök, Strohmaier Ottó Szent Lambrechti bencés főapát, Fodor József nagyváradi általános helynök, Jankowsky Henryk lengyel prelátus, P. Schauer Karl, a mariazelli kolostor és templom főnöke, és természetesen jómagam. — Gondolom, nemcsak az ünnepi mise, hanem maga az ünnepség is népes asszisztencia jelenlétében zajlott... — Természetesen! A Habsburg-család tagjain kívül népes világi előkelőség, a tartomány főnöke, illetve a helybeli polgármester is részt vett az ünnepségen, melynek keretében dr. Habsburg Ottót és nejét, Regina von Habsburgot Mariazell díszpolgáraivá nyilvánították, és az erről szóló írásbeli dokumentumokat is ünnepélyes keretek között nyújtották át. Az ünnepi ebéd után este a kismartoni Eszterházy-kastélyban fogadással fejeződött be a születésnapi ünnepség, ahol mintegy 900 meghívott volt jelen! — Ha jól tudom, Püspök úr ez alkalommal meghívta a főherceget, dr. Habsburg Ottót Nagyváradra, mégpedig 1993. május 9-re, amikor is a Váradi Egyházmegye és Nagyvárad város alapítójának és védőszentjének, Szent László királynak ünnepét kívánjuk megülni a Mária Terézia által épített nagyváradi bazilikában! Ez pontosan így történt. És nem mindennapi elégtétellel nyugtáztuk, hogy dr. Habsburg Ottó és Regina von Habsburg örömmel elfogadták meghívásunkat. Tehát minden reményünk megvan arra, hogy néhány hónap múlva immáron Nagyváradon találkozhassunk. Ugyanakkor arról sem feledkezhetek meg, hogy a főherceg fia, Károly és választottja, Tyssen-Bornemisza Franciska, felkérték, hogy az 1993. január 31-én Mariazellben kötendő esküvőjükön asszisztáljak! BARABÁS ZOLTÁN Harmincéves a köröndi gimnázium November 20-án a koronai gimnázium harmincéves jubileumát ünnepelte. A község lakói, értelmisége, a Firtos Művelődési Egylet példás rendezvénysorozattal emlékezett iskolájára. Molnos Ferenc Szonátára származott festő (civilben alpolgármester) hazahozta festményeit, grafikáit, melyeken érződik meg mestereinek, Kusztos Endrének és Páll Lajosnak a hatása. Jakab Tibor, marosvásárhelyi fotós a tájról, a falu embereiről, a kopjafákról készült fekete-fehér fényképeit állította ki. A két tárlat mellett arra is volt erejük a szervezőknek, hogy népművészeti kiállítást is összehozzanak, itt természetesen a fazekasság termékei voltak túlsúlyban. De láthatott a népes közönség gyermekrajzgyűjteményt, sőt a Korondon született, onnan elszármazott vagy a faluhoz kötődő írók, költők műveiből összeállított standot is. A délután arra szolgált, hogy a meghívott előadók az iskola történetéről, Korond helytörténetéről, hagyományápolásáról, a népművészet jelenéről, jövőjéről beszéljenek. Másnap délután művészi műsorral is köszöntötték az évfordulót. (Bölöni) Mitől lesz fekete a bárány? A Kölcsey Ferenc Líceumból kicsaptak három Xll-es diákot a tanári konferencia egybehangzó döntése alapján. Nem három napra, nem két hétre, teljes tanévre: Volosin Elődöt rossz magaviselete miatt, Bokor Ágotát és Révai Tímeát 40 igazolatlan hiányzásért. Ugyanaz a november 12-i tanári konferencia több gyermek háromnapos kicsapását és magaviseleti jegyének lefokozását dönti el. Vészharang? Valósin Előd édesapja kétségbeesetten keresi fel az újságírókat: ő már csak a kész tényekről értesült, ha hamarabb tudomására jut a veszély, idejében átviszi a fiát más iskolába. Mert az érvényben lévő szabályzat szerint ez a három gyermek az idei tanévben az ország egyetlen iskolájába se iratkozhat be. Igaz, úgy tíz nappal a konferencia előtt aláírattak a diákokkal egy utolsó figyelmeztetést, de a Volosin fiú otthon erről is hallgatott. Kis csapat indul a líceumba, mint érdekvédelmi szervezet képviselteti magát a MADISZ is. Bura igazgató úr fogad: az Előd magatartása tönkreteszi az Osztály légkörét. Harmadik éve kísérletezik vele a tanári kar, nem tűrhetik, hogy tovább mételyezzen. Az nem áll, hogy tavalyi vétségeiért megkapta a büntetését tavaly, a rossz magaviselet halmozódik. Sajnos, a líceumban legalább 30 kétes magaviseletű diák van, és még kb. tíz végleges kicsapása esedékes. A leánykák? Ők ártatlan szemekkel megígérik, hogy soha többé nem hiányoznak, hogy aztán újra lógjanak. Baricz György osztályfőnök: a 27 éves tanári pályafutásom alatt nem csaptam ki soha senkit. Ez életem legnagyobb pedagógiai kudarca. Igaz, hogy az idén nem látogattam meg a Volosin családot, és levélben sem értesítettem a kialakult helyzetről, de ha megtettem volna, legfönnebb fedve lennék: azzal vagy anélkül, ugyanaz történt volna meg. (Itt megjegyzem, Volosin apuka is mulasztott: a tavalyi előzmények után jobban figyelemmel kellett volna kísérnie fia iskolai tevékenységét.) A megkérdezett tanárok negatívan nyilatkoznak Elődről: elalszik román órán, dobálja a füzetét, állítólag meztelenül futott át a folyosón a fürdőből az öltözőbe, trágár szavakat használ tanárok jelenlétében stb. Az előzmények után igencsak meglepődtem, amikor Előd és a szintén kicsapott Bokor Ágota személyében fölkeresett két udvarias modorú fiatal, akikkel értelmesen el lehetett beszélgetni egy órát. Nyilvánvaló: érdekük volt, hogy előttem szépen viselkedjenek. De vajon, szintén saját érdekükben nem lennének-e hosszabb távon jó magaviseletre bízhatnak? Előd saját állítása szerint nyolcadikig a legjobb tanulók egyike volt, most szorgalmasan tanulja az angolt, menedzser iskolába készül(ne). Ágota színésznő szeretne lenni. Nem vonom kétségbe a tanári konferencia döntésének helyességét: ha megtörtént, a diákok bizonyára rászolgáltak. Az egyedi esetet túllépve (különösen, hogy 30 fekete báránynak sorolható diák már nem három) fölmerül a kérdés: mennyiben róhatóak meg a fentiekért csak a fiatalok, mennyiben a szülők és a társadalom, amelyben a szülők egész napos pénzhajszára kényszerülnek, és mennyiben az érvényben lévő pedagógiai módszerek? GÁL ÉVA EMESE Mármint az állam, mert úgy látszik, olyan mély a zsebe, hogy még mindig nem ért le a keze az aljára, hogy kitapogathassa: meglehetősen kevés garas csörög már benne. Mindettől függetlenül, a kormány által jóváhagyott 17,7%-os általános bérkiegészítés gyakorlati következményeiként a minimálbér november elsejétől 15 215 lejre emelkedik (adózás után 12 160 marad belőle), egy közepes bér pedig 28 340 lejre kerekedik, adózás után. Hogy ez mennyiben segíti ki az állami vállalatok és a közintézmények alkalmazottjait a Indexelünk a megszökött árakkal szemben, elválik a decemberi ünnepi vásárlások alkalmával Nyugdíjasaink 21%-os általános kiigazítást kapnak, kivételt a 10 300, illetve 7500 lejnél kisebb nyugdíjak estében (az előbbi korhatári, az utóbbi utódlási nyugdíjra vonatkozik) tesznek, 25%-os kiigazítást alkalmaznak. Ugyancsak 17,7%-kal növekszik a munkanélküli segély, a gyermekpótlék pedig 215 lejjel növekedik. Várjuk a következő áremelkedéseket... (cs.g.) Forgás a mi kis utcánkban Azt mondja a város lokálpatriótája — egy a sokból —, hogy nézd csak meg apám ezt az utcát, ezt a kicsi Váci utcát, hát nincs igazam? Megnéztem a Vácinak mondott utcát, dehogy nincs, sőt! A nem több, nyolcvanméteres szakaszon van egy két butikos bizományi*, néhány kisiparos a népek feje fölé lógatja behívótábláját. Hát szóval... Pohár vizet hasonlítgatni a tóhoz, vagy ki tudja? Egyáltalán nem szeretem az ilyen közelítéseket, ez meg ez a város kicsi Párizs, kicsi New York, kicsi Tokió, amely ráadásul annyiban több, mint az igazi, a feltételezhetően nagy, hogy lakói átlagosan száznyolcvannégy és fél centi magasak. Beszélnek továbbá kicsi Riviéráról, kicsi Svájcról, kicsi csodatudjamiről. Az igazság mégsem ilyen egyszerű. Meglehet, volt rárs e délkörön, amely valamikor, a századelőn egyben-másban Párizsra hasonlított; volt egységes vidék, amelynek autonómiája a svájci kantonok autonómiájával méretkezett (vigyázat, nem az utóbbi fél évszázadban!). Ám a Riviéára még így sem találok analóg tájat itt keleten, ahol a munka a legnagyobb öröm, és nem a kaszinózás meg a luxushotel! felkiáltással tódult be a nép a tengerparti kantinba. Amikor rákerült a sor. Akkor hát hogy állunk a Váci utcával? Ez a metafora. A Váci utcához volt szerencsém, s gondolom, még lesz. Villogása, nyüzsgése, mindennapi élete, minden perce nagyvárosi. Ezért sem sietek a párhuzamolással, az egybemosással éppenhogy kém. Akármennyire is lokálpatrióta vagyok. te is, meg ő. Ahhoz, hogy tényleg olyasmi legyen a mi kis utcánkból, mint aminek mondjuk, kell egy s más. Például pénz, aztán megint és újból. Ami átvedlik áruvá, az áru pénzzé, a pénz ismét áruvá, így sokszorozódik a körforgásban. Itt nálunk még nincs nagy forgás, legfönnebb én forgok, te forogsz, mert egy csinos bakfis sétál el a járdán. — De hát ez nem polgári forgás — mondta felháborodottan a jobbodat örökös bérlőként kezelő hitves —, ez csak olyan kültelki, olyan vidéki, hogy kész röhej annak, aki lát. Rá kell jönnöm: igaza van, sajnos. OLÁH István