Romániai Magyar Szó, 1992. december (4. évfolyam, 900-918. szám)

1992-12-31 / 918. szám

Romániai Magyar Szó 4 Első és utolsó találkozásom Petőfi Sándorral Csodálatos dolog a rendkívül gazdag Petőfi-irodalomban búvárkodni A Bethlen Könyvtárban igen különleges szerkesztési móddal összeállított kiad­­vány kötötte le figyelmem, amelynek címlapján ez áll: „PETŐFIANA. ÉV­KÖNYV. Kizárólag a költő és művei szolgálatában. Szerkeszti Farnos Dezső I. kötet, 1888/9. Egy színes műmelléklettel, Petőfi, illetőleg Júlia kiadatlan kéz­irata. Kolozsvár, 1889.“ Megjegyzem, hogy e Petőfi-Évkönyv a kolozsvári Acta Comparandis c. folyóirat költségén látott napvilágot s mindössze 50 számozott példányban, melyből alig 33 drb. irányítva eladási célra. Nyilvánvaló tehát, hogy ritkaság­­számba menő Petőfi-kiadványról van szó. A tartalomjegyzék szerint, a kiadó és szerkesztő által írott előszót Petőfi eltűnésének szentelt irodalom áttekintése követi. Dékániné Vadadi Berta Petőfi és a nő címmel értekezik, majd dr. La­ban Ferdinánd­ és Brassói Sámuel írásai után Vachott Sándor ügyvéd, író, költő, a Magyar Tudományos Akadémia levelező­, és a Kisfaludy Társaság rendes tagjának neje, Vachott Sándorné: Első és utolsó találkozásom Petőfi Sándorral c. írása olvasható. Mindezek után Petőfi élete főbb mozzanatainak áttekintése következik, majd mellékletben Petőfi, illetve Júlia kéziratának faximiléje teszi nívósabbá az Évkönyvet. Most, a nagy költő születésének 170. évfordulóján a szóban forgó Évkönyv,­ből Vachott Sándorné említett írásával hódolunk Petőfi Sándor emlékének. Midőn először találkoztam a szabadság ifjú dalnokával, öltözete elviselt, kopott vala­­midőn életében utolszór láttam őt, akkor honvédőrnagyi egyenruha csillogott tagjain. Mint alig három hónapos asszony, pár nap előtt érkezünk vissza férjem, szülő­földéről, Heves megyéből, hogy Budapes­ten távollétünk alatt szüleim által beren­dezett szép új lakásunkat elfoglaljuk. Ti­zenöt éves szívem teljes boldogságával in­dulok ifjú férjem karján anyámék laká­sáról a mienk felé, és szép jövendő felöl tervezgetve, éppen a kecskeméti utcába fordulunk, hol lakásunk volt, midőn egy­szerre csak egy halvány, alacsony termetű kopottas öltözetű fiatal ember üdvözli nyá­jasan felé mosolygó férjemet, s előttem, kalapját szerényen kezébe tartva, Petőfi Sándor hajlongott, zavartan, elfogultan. Ez volt első találkozásom a lángeszű költővel, s ha Scott Walter „Kenilworth“ című regényét olvastam volna már akkor, talán eszembe jutott volna őt magam előtt hajlongva látva, nevezett regény ama je­lenete, melyben az író egy ünnepély alkal­mával úgy lépteti föl Shakespeare-t, a­­mint magát egyik főúrnak bemutatva, mé­lyen hajlongat: «A halhatatlan hajlongott a halandó előtt­ — mond az író. Nyájasan kezet nyújtva Petőfinek, örö­mömet fejezem ki, hogy végre láthatom őt, s midőn férjem egy barátságos estek­ el­költésére meghívta őt új lakásunkra, én is a legszivélyesebben támogatom e meghí­vást, úgy hogy Petőfinek láthatólag jól esett a nyájasság mindkettőnk részéről s megigérkezvén, el is jött. — Rajta kívül csak Vörösmarty és neje ét­keztek ez estre még nálunk, s így a kis társaság hangulata oly kedélyes és vidám volt, hogy Petőfi elfogultsága, mellyel kö­zöttünk helyet foglalt, eltűnék lassanként, s ha mint rendesen női társaságban, ezút­tal is meglehetős hallgatag volt, azért min­den nógatás nélkül elszavazta néhány újon­nan írott költeményét, éspedig oly kifeje­zésteljesen és szépen, hogy érces hangját, visszaemlékezvén e kedvesen töltött estére, most is szinte hallani vélem. Petőfi igénytelen külsejű, vézna kis fér két" ember volt, sötétszínű s kissé beesett az­­alványságát nevelte tömött, éjfeke­­t­­aja, s talán kop­ottas öltözete is, mely költő nélkülözéseire emlékeztetett. „Bol­dogtalan voltam / Egész életemben . Petőfit ez időben látva, önkéntelenül tá­s sorokat véltük hallani, s a költő komoly, igénytelen alakjára részvét, sőt bizonyos rokonszenv nélkül sem tekinthetőnk. Vörösmarty és férjem ismerve e nagy tehetség nehéz anyagi viszonyait, ez estve, a nélkül termesztésen, hogy azt csak érintették volna is, arra beszélék őt, szed­né össze szétszórva megjelent költeményeit, hogy lehetne összes kiadásukat megkísér­teni. — Vajon ki fogná azokat megvenni? — kérdé Petőfi némely keserűséggel. — Az ne a te gondod­ legyen, barátom — mondá férjem melegen. — A te bajod csak a versek összegyűjtése lesz. — Majd elbánunk mi egyik vagy másik kiadóval, téve hozzá Vörösmarty biztató­­lag sodorgatva bajuszát, mint mindig, ha valami olyan dolgon törte fejét, mely ál­tal valamelyik tehetséges írótársa ügyét S€dett­e elő. Petőfi szavát adta, hogy összeszedi ver­seit, s rövid idő alatt át is adta férjem­nek csínnal összeírva azon füzetet, mely Petőfi először megjelent összes költemé­nyei kis kötetét képező, mert férjem és Vörösmarty, Bajzával egyesülve, nem nyugodtak addig, míg kiadót nem talál­tak, mi által a költő helyzetén, pillanat­nyilag legalább, enyhítve lett. Petőfi e nálunk töltött első este után, mellyel Vörösmartyékkal együtt, mintegy felszentelésén volt jelen új lakásunknak, napról napra inkább látszik vonzódni és ragaszkodni férjemhez. Alig múlt nap, hogy egy-egy új költeményt bemutatni meg ne jelent volna férjem szobájában, ha csak pár pillanatra is. Talán férjem gyöngédsége esett oly jól Petőfinek, me­lyet minden kényesebb dolognál irányá­ban is tanúsítva, vagy a nyájasság, mely­­lyel közeledését fogadta, — vagy talán a meleg, a szívélyes modor, mellyel barát­ságát viszonozta, — vagy mindez együtt­véve, de annyi bizonyos, hogy a ragaszko­dás, mellyel Petőfi férjem iránt viselte­tek, csaknem rajongáshoz volt hasonló, és halála pillanatáig soha sem változott. Szebb örömeimnek Napja volt azon nap Melyben a te kebled Rejtekébe láttam, S láthatom, hogy benned Egy a költő s ember,­­ • Hogy dalod s dalodnak Kútforrása, szived, Tiszta egyaránt, mint A nap és sugára. Bizalommal adtam kezemet... stb. így ír költeményében férjemhez, s amit írt, azt érezte is. Hogy annak nejét, kihez ily módon ragaszkodok. Petőfi, a költő nem tekinthette mindennapi asszonynak, s engem talán annál kevésbé, mert amel­lett, hogy férjem forrón szeretett felesége voltam, még az a gondolata is megvolt Petőfinek, hogy gyermekábrándjai Tündér Ilonáját egészen hozzám, az én akkori képemhez álmodó hasonlónak, é­s így meglehetős természetesnek található, s talán senki nem is fog csodálkozni rajta, ha Petőfi Vachott Sándor neje iránt csak­nem hódolatot érzett. De a rajongás, melyet férjem iránt ér­zett, s a hódolat, mellyel irányomban vi­­selteték, később híddá nőtte ki magát, mely őt Etelke nővéremhez vezette, mert a költő Etelkében találta fel első s talán legforróbb szerelme tárgyát, — de csak­hamar el is veszté, hogy megsírathassa, megénekelje s gyászolja őt „Czypruslomb“­­jai által, midőn Etelke lehajtotta fiatal fejét, hogy kora sírjából soha többé föl se keljen. . .... Petőfit életemben utolszor akkor láttam, midőn 1849-ben a magyar kormány Debrecenből fényes győzelmei után öröm­­részegen tért vissza Budapestre, s a város minden házának ablakából nemzetiszínű zászló lobogott, s a bevonuló kormányzó előtt az utcák virággal valónak elhintve. Ki írhatná le akkor Petőfi elragadtatását, midőn mindenkinek szíve hangosabban dobogott? Ki festhetné méltón a szabadság dalnokának fellángölő érzelmeit, midőn legvérmesebb reményeit teljesülve látni vélhette? Oly boldognak, s vidámnak, s oly beszédesnek soha nem láttam őt, mint midőn a bevonulási nap után, fiatal ne­jével karján, egyszercsak váratlanul be­lépett hozzánk. Nem mintha régen láttuk volna őt, —­ hiszen neje és fiacskája az egész telet köztünk tölté Debrecenben, s így, ha az öreg Bemtől, kinek kedvence volt, egy kis szabadidőt nyerhetett, azon­nal Juliskájához sietett, s mi valóban ille­­tődve voltunk tanúi a fáradatlan gyöngéd­ségnek, mellyel a különben hajthatatlan természet szerelmét nyivánító kedvesei iránt, a legapróbb dolgokban is. Váratlan e percben csak annyiban volt Petőfiék megjelenése, mert midőn Debrecenben megváltunk egymástól, ők onnan nem Budapest felé, hanem Arany Jánosékhoz készülődtek. — Búcsúzni jöttünk — kezdi Petőfi be­lépvén hozzánk, vidám hangon, de komoly tekintettel. — Búcsúzni? — ismétlő férjem meg­lepetten. Hiszen alig érkezünk, s még ki sem örültük magunkat, s te, a kikelet dal­noka, ahelyett, hogy kettős tavaszunkat megénekelnéd, ismét tovább készülsz ? — Úgy van — viszontá nevetve Petőfi — tovább állok innen barátom, de bár­merre járjak, hirdetem azért a tavaszt. És minek is maradnék ezúttal tovább? — folytatá komolyabban. — Láttam a koszo­rúzott fővárost, hallottam szíve dobogását, midőn a széttört bilincseket felmutatták győzelmes kezeink. Mi célból időztem to­vább, mikor tudom, hogy az én kedves öregem, Bem tábornok, örömmel és tárt karokkal vár? Mennem kell, barátom, s viszem Juliskámat s kis fiamat is magam­mal. — Inkább maradnál velük együtt köz­tünk — szólt férjem rábeszélőleg. — Nem barátom, azt most nem tehe­tem — viszontá oly hangon, mintha a marasztalás hatásától tartana, s e hatást sietve elutasító magától. — De — foly­tató pillanatnyi szünet után — Isten tud­ja miért, az indulás Innen, ezúttal nem esett volna jól anélkül, hogy tőletek leg­alább búcsút vegyek. — S pedig nemde Juliskám — folytatá vidámabb hangon nejéhez fordulva — nagy bohóság éppen most föltenni, hogy barátainkat nem lát­juk többé viszont? Mosolyogva, enyelgésképpen ejté e sza­vakat, melyekre rózsaszín ruhába öltö­zött, barna-piros kis felesége csak vidám nevetéssel s fejcsóválással válaszolt — de mi Sándorommal sajátszerű benső döbbenéssel néztünk össze, mintha a költő szavainak jelentőségétől tartanánk. Meg is kísérte férjem lebeszélni Petőfit szándé­káról a barátság legmelegebb szavaival figyelmeztetni, hogy a kivívott győzelem után katonáskodása teljesen fölösleges, míg lelkesítő énekére a szabadság dalno­kának, annál nagyobb szükség van. De hasztalan volt minden szó és rá­beszélés, neje menni akart, kivel, mint kortársnémmal, együtt voltunk egykor ne­velőintézetben. E kitűnni vágyó fiatal asszony valószínűleg több dicsőséget re­mélt, mint férje oldalán s talán Petőfi oldalán, önmaga számára is több csodá­lét. Bem táborában, mint a koszorúzott főváros falai között, hol a közfigyelem ak­kor kizárólag a kormányzóval foglalko­zók — s így Petőfinek mennie kelle —, a szerelem a rózsa arcú feleség hatása alatt, fogva tartá őt, s e hatás indítá a költőt visszatarthatatlanul válságos sorsa elé, midőn búcsút venni távozása előtt egy tit­kos sejtelem, egy sugallat késztette őt, mely a diadal és öröm közepett is feltünte egy pillanatra előtte, hogy e búcsúvétel italán örök búcsú is lehet. De e sejtelmek átmenőleg érintették mindnyájunkat, miknek hitelt adni egyi­künk sem érzett hajlandóságot, s az est kedélyes beszélgetés között oly kellemesen múlt el, hogy midőn estelizés után végre megváltak tőlünk kedves vendégeink, éj­jeli tizenegy órát ütötte. Petőfi — természetesen nyakravaló, és kard nélkül — honvédőrnagyi egyenru­hát viselt ez alkalommal, felesége rózsa­színben vala öltözve. — Mintha most lát­nám ez akkor oly boldog, ifjú párt, mi­dőn Juliska mosolyogva búcsút integetett, mialatt kis fehér kezét férje karjába öl­tötte. Mi hosszú és szép jövő látszott még előttük ragyogni. — dicsőséget, koszorúkat ígért minden pillanat... És vajon mit hozott számukra a legközelebbi jövő? — Vajon egyetlenegy hónap rövid lefolyása, egy csapással mindent, de mindent meg­változtathatott volna?... Petőfinek távozása után férjemmel együtt önkéntelenül léptünk ablakaink egyikéhez, mely a szép nyári éjjelen zárva állott, s kihajoltunk. Egyikünk sem tudta, vagy talán merte volna akkor kimonda­ni, miért, de olyan jól esett mind­ a ket­tőnknek, tekintetünkkel végig kísérni az utca hosszán a távozókat. Petőfi egyenru­hájának arany zsinó­rzata minden lámpa­fénynél, mely alatt elhaladtak, fel-fel csil­lant, mintha az örökre távozó búcsú üd­vözletének egy-egy sugara volna. Petőfi fel és letűnt, mint egy szokatlan üstökös; azt, hogy e földön élt, s mint más halandó köztünk járt és kelt, nem sírja, nem egy kis zöld halom, vagy márvány mausoleum hamvai felett, hanem a nagy világosság és fény mutatja nekünk, mely utána felmaradt, melyet halhatatlan neve ragyogtat felettünk. Közli: GYÖRFI DÉNES Miután a babonákat nagyjából leküzdöt­tük, még megmaradt egy belőlük. Neveze­tesen az, hogy az óesztendőt el kell bú­csúztatni, különben utólag bajt csinál, ta­lán a sötét utcán megharapja az embert. Erről nem tárgyaltam nálamnál felké­­szültebb ideológusokkal. De az a vélemé­nyem, hogy babona és babona között kü­lönbséget kell tennünk. Mert az óesztendő búcsúztatása egyik a haladó, előremutató, jövőt építő babonáknak, amit az is mutat, hogy a dolgozók örömmel veszik és ennek megfelelően ez a hit fejlődik, terebélyese­dik. Régebben a kéményseprőkre hárult ez a nehéz feladat, de miután a kémények és kéményseprők megfogyatkoztak, teljesség­gel a humoristák lettek hivatottak az óév elbúcsúztatására. Ez ha a humoristának sikerült becsületesen el­búcsúztatnia az óé­vet, az egyik biztosítéka annak, hogy az óév elmegy és nem tér többé vissza. Úgy kell tehát viselkednünk, mintha az óévet alsóbb munkára helyezték volna, ér­demei elismerésében megmutatkozó hiá­nyosságai miatt. És most vonatra ülne, hogy Bergengóciában új hivatalba és más munkakörbe lépjen. De megnehezíti a humorista föladatát az a sokféle munka vagy elfoglaltság, ami az új év küszöbén reáhárul. Először is meg kell nyilatkoznia, nehogy az újesztendő huligánnak vagy nyugatmaj­­mólónak gondolja, mert a jövő év ezt nem fogja jó szemmel tekinteni. A borbélyműhelyben azonban rengete­gen vannak, száznál is többen, akik meg akarnak szabadulni lengő Üstöküktől, va­lószínűleg hasonló elgondolásból. — Nekem sürgősen le kell vágni a haja­mat, hogy elbúcsúztassam az óesztendőt — mondom a felelősnek Mire ő azt válaszol­ja hogy ha nincs időm nyilatkozni, úgy búcsúztassam el az óévet hosszú hajjal, vagy várjak soromra és mondjak búcsúbe­szédet január végén. Számot is kapok, a 102-est, ami nyilván a borbélyok között nem nyerőszám. Elöl­dalgok és eszembe jut, hogy apró ajándé­kokat is kell vásárolnom, mielőtt a búcsú­beszédbe belekezdenék Az egyik üzlet előtt rengetegen állnak akik csillagszórót akarnak vásárolni, míg a másik kereske­dés előtt kopasztott pulykáért gyűlt össze a tömeg. Egy darabig gondolkodom, hogy csillag­­szórót vagy pulykát vásároljak. Mindkettő mellett szólnak érvek és ellen­érvek. A csillagszórónak nincs melléhúsa, viszont a pulyka nem szikrázik, ha meg­gyújtják Végülis úgy döntök, hogy a har­madik üzletben veszek angyalhajat Itt is sokan állnak angyalhajért és a sor­középen végül meggondolom magamat. Mert mire megveszem az angyalhajat, addig az óesztendő várakozik az én búcsú­beszédemre és ki tudja, mik lesznek ennek a következmények Talán az óesztendő el se megy, mert ő is számít a búcsúbeszédre­ várva. Ekkor jut eszembe, hogy tejfelt is kell vennem, az újévi töltöttkáposztához. Szaladok a tejes üzletbe, ahol kiderül, hogy a nálam szemfülesebbek megelőztek . Tejfelt akar venni, óesztendő estéjén — kérdi gúnyosan a kiszolgáló. — Hát nem tudja, hogy holnap mindenki tejfeles töl­töttkáposztát eszik? Így továbbmegyek a tejfeles üveggel. Vissza a borbélyműhelybe. Most a húszas fejet vágják és ha ez így megy, torzonborzan fogadhatom Gáspárt, Menyhértet és Boldizsárt, a jövő évi há­rom királyokat. — De nekem az óesztendőt kell búcsúz­tatnom — mondom a felelősnek —, és ezen kívül vásárolni akarok egy köcsög tejfölt is. — Mi csak szappanhabbal szolgálhatunk — mondja ridegen a felelős. —­ De ha új­évre valami meglepetést akar, akkor nö­vesszen szakállt és vegyen bajuszpedrőt. Tudom, hogy az óesztendő rám vár, a beszédem után akar eltávozni, de kétség­­beesésemben elindulok bajuszpedrőért. — Minek magának bajuszpedrő — kér­dik a drogériában —, hiszen bajusza sincs? — Ez csak afféle meglepetés — magya­rázom —■, és különben is, jövőre új életet kezdek, valószínűleg bajuszt növesztek. Egyik drogériából a másikba sietek, de sehol sincs bajuszpedrő. Végül úgy döntök, hogy köhögéscsillapí­­tót vásárolok, mert az is meglepetés és az óesztendő elmondott beszédemkor nem fo­gok köhögni. Közben megkondulnak a harangok, úgy látszik, az óesztendő menni készül, a bú­csúszövegem nélkül. Még veszek egy pohár kávét, hátha eszembe jut valami. És ekkor döbbenek reá, hogy nem tudom, milyen közlekedési eszközön távozik az óesztendő. Vonaton? Repülőgépen? Űrhajón? Pedig a beszéd a fejembe elkészült: „Mélyen tisztelt óesztendő, köszönjük a­­jándékaidat, és szívünk minden melegével azt kívánjuk, hogy elutazásod után, új munkakörödben azokat az apró hiányossá­gokat is kiküszöbölöd, amelyek még itt­­ott föltünedeztek egyéves munkádban.“ Végül is nem jut eszembe más, mint­hogy elrohanjak a postára és rövid távira­tot forgalmazzak meg a távozó idő részére. „Mélyen tisztelt óesztendő — írom a tá­virati űrlapra —, sok szerencsét, boldogsá­got és sikeres munkát kívánok a múltban.“ Átadom a szöveget a táviratos kisasz­­szonynak. Ő elolvassa és visszadobja. — Nem jó, mert nincs rajta az óesztendő Irányító száma! Hiába magyarázom, hogy az óesztendőt az emberek irányították, hajhatatlan ma­­rad, így a postáról is eloldalogtam, pulyka, csillagszóró és tejfel nélkül. És levélben írtam meg búcsúmat, hátha az óesztendő fölteszi okuláréját, egy kis maradék időt szakit magának és utólagos jókívánságaimat elolvassa. Bajor Andor hagyatékából Mélyen tisztelt Óesztendő! MOLNÁR DÉNES grafikája v­o BEMENTIK SÁNDOR Az álarcos magyar Bethlen Gábor halála háromszázadik évfordulójára Makkai Sándornak A magyar erő roppant ormain ő lett az új, az álarcos magyar, Jártotta hideg, szomorú szemét. Mohács mögött, ország-halál mögött Csillogtak messze Mátyás csúcsai.. • Rajtunk jártatta szomorú szemét, Rólunk álmodott szörnyű éberen. El nem ragadták álma paripái, önuralom zablázta zordonul. Tudta: ütközni nyílt hely nincs sehol. Sem döntő diadalra rónaság, Sziklák közt folyt véres bujócska-játék, Erdélyi farsang, komor karnevál. Az új mulatság új magyart kívánt. Nem ledübörgő felvonó­hidat. Nem egy ellenség ellen egyenest. Fedetlenül kirontó Zrínyiket. Az új mulatság más magyart kívánt: Kardos magyart, de álarcosat is. Sok ellenség közt zúzott csontjait Bölcsen forgató, „praktikás“ magyart. Ki váltogatott, száz álarc alatt Híven hordozta s változatlanul Örök­ egy arcát, faját, Istenét.. Sziklák közt folyt véres bujócska-játék. Előre két lépés meg vissza három. Kettő kelet, kettő nyugat felé ... Csillogtak messze Mátyás csúcsai. Előre két lépés meg vissza három. Kettő kelet, kettő nyugat felé: Az ördögökkel kellett cimborálni Látszatból néha, — mindig istenért! Ő lett az új, álarcos magyar. A kérdező: Ki látott engemet? Az alkudozva is félelmes úr, A hajlongva is töretlen gerinc. Messze maradtak Mátyás csúcsai. De Erdély épült az álarc alatt S a magyar mérleg egyensúlya jön Világ-súlyok vak zuhanása közt-Nagyvárad 1929. október 7. .„és teltek az évek... DECEMBERI HITVALLÁS „Tegnap harangoztak. Holnap harangoznak. Holnapután az angyalok Gyémánt havat hoznak.“ Ady (Kis karácsonyi ének) 1932. december 24. Apu délután elvitt minket, a nővéremet és engem Néniká­­hoz, amíg otthon az „Angyal“ feldíszíti a karácsonyfát Nénikát mi neveztük el így, különben Fogér Mária volt, öz­vegyasszony a kolozsvári Vasváry Pál utca (Str. Fintinelli) 17. szám alatt, szép kertes házban. A tágas nappaliban gyűltünk össze a szomszéd gyermekek­kel együtt és eljátszottunk estig. Apu akkorra utánunk jött és indultunk haza, de most már öten. A Szentestét Nénika is nálunk töltötte, meg Ezrike is. Néni­ka kosztos lakója. Őt is mi neveztük így el, nyugdíjas román ezredes volt, nyilván ebből fabrikáltuk az Ezrike, Ezri bácsi szót. Jól beszélt magyarul és németül is, mivel az osztrák—magyar hadseregben szolgált, mint katonatiszt. Karácsony estére őt is meghívtuk, így mindhárom „nép“ képviselve volt az ünnepi vacsorán. Elindultunk hát a havas, csillagfé­nyes estében a Szamos-parti Str. Gelum­ba, ahol akkor laktunk. Mi ketten elöl a nővéremmel, és az ablakokat kémlel­tük. Hol látni már feldíszített fát, gyer­tyagyújtást, angyalrepülést? Micsoda boldog, izgalommal teli kíváncsiság volt. Vajon mit hozott az angyal? Sza­ladunk a jól ismert sarokház felé, a vékony muszlinfüggönyön átlátszik a feldíszített, csillogó karácsonyfa... „Ő gyönyörűszép, titokzatos éj..." 1941. december 19-én mutatta be a Kolozsvári Nemzeti Színház operatársu­lata az Aidát. A szereposztás: Fehérpa­taki Ervin (A király), Mészáros Erzsé­bet (Amneris), Lányai Judit (Aida), Ki­rály Sándor (Radames), Szabady István (Amonasto) stb. A második felvonás­ban, Amonasro legyőzött népe között, ott vonultam én is mint elsőéves színi­növendék, barna posztóruhában, akár­­csak a többiek. Vállig érő daerolt haja­mat alaposan feltupírozták, hogy ben­­szülött kinézésem legyen, így is marad­tam a­ 23-i előadás végéig, ám a hajam már nem lehetett kifésülni. Karácsony első napjának délutánján, a Gyergyói bál­ban volt egy kis szerepem, hozzá rózsaszín magyar ruhám és pártám. A színház fodrásza alaposan megnyirbált, hogy eltüntesse etiópiai kinézésemet. Sírásba hajlott az ünnepi hajvágás. Ez volt első áldozatom a pályáért... 1944. december 24. Budapest. Ma reg­gel Végleg leköltöztünk az óvóhelyre. A kétemeletes józsefvárosi bérház a Vajdahunyad utca 39 sz. alatt, már két belövést kapott. Az egyik az öreg Lata­­bárék hálószobáját érte, szerencsére ők már napok óta az óvóhelyen tartózkod­tak. Mi öten, — rokonaim két hason­­korú lánnyal és én — az L alakú óvó­hely középső szárnyában kaptunk he­lyet, oda vittünk le egy keskeny sezlont, ez volt ágyunk, asztalunk, székünk. Az előtérben, a gyermekesek részére fel­szereltek egy apró vaskályhát, minden­ki azon melegített, ha volt mit. Féltem és élni kívántam, hiszen már ösztöndí­jas tagja voltam az áttelepült kolozsvá­ri színháznak, amivel már ki tudja mi van és én még szerephez sem juthat­tam. Istenem segíts! Csak lenne már vé­ge. Vajon mi van az otthoniakkal? Mindjárt ránk szakad a pince. Úristen, mi lehet odakünn? Talán már itt is vannak az oroszok?... MENNYBŐL AZ ANGYAL menj sietve Az üszkös, fagyos Budapestre. Oda, ahol az orosz tankok között hallgatnak a harangok. Ahol nem csillog a karácsony. Nincsen aranydió a fákon. Nincs más, csak fagy, didergés, éhség. Mondd el nekik úgy, hogy megértsék. Szólj hangosan az éjszakából: Angyal, vigyél hírt a csodáról. (Mára­ Sándor) 1948. december. Az első karácsony Sepsiszentgyörgyön. Még nincs fél éve sem, hogy ideérkeztünk és „leraktuk az alapjait“ egy állandó magyar szín­háznak, de már három premierünk volt. Igaz, csupa szovjet szerző, de holnap, 25-én Priestley-bem­utatónk lesz és egy hét múlva Csehov. Még nem ismerjük a környéket, csak a várost, januárban indulunk majd az első vagonos turné­ra. (Erre az útra Ana Pauker kimust­rál­t hálókocsiját kaptuk meg.) Ma, ka­rácsonyeste nincs előadás és az igazga­tónk Bokor Andor és felesége a fiata­lokat meghívta vacsorára. Az otthonról elhozott néhány Victor Hugo könyvből egyet elvittem ajándékba. Szerencsére nem a Rajnát, mert az kétkötetes. Nem Nem volt karácsonyi hangulat. Igaz­gatónk vallásában még nem jött el a Messiás, de különben is kommunista volt. Vacsora után elköszöntünk és szét­széledtünk. Bandukoltam én is haza a Lenin úton, a Martinka-házban szá­momra lefoglalt bútorozott szobába. Otthon hideg volt Tüzet raktam a be­készített fával és felkuporodtam a sez­­lonra. Kezem ügyében az otthonról ka­pott karácsonyi tészta és az Ady könyv. Azt lapozgattam... „Ma Karácsony van. Karácsony. Emlékszel a régiekre?“ 1971. december 24. Ez lesz az első blokk-karácsonyom, a kiutalt tömbház­­lakásban. Vásároltam egy összerakható és szétszedhető műanyag karácsonyfát, most fogom először kipróbálni. Cukrom ugyan kevés, de sok csillogó díszem és aranyszálam van, sőt egy doboz csillag­szórót is sikerült szereznem. Na és a könyvek, amik majd a fa alá kerülnek. Ám a hangulatot igazából más fogja megadni. Nyáron Magyarországon jár­tam és kaptam ajándékba egy hangle­mezt. Csupa gyönyörű karácsonyi ének van rajta, hajszálon múlt, hogy el nem vették a határon a román vámosok. Mennyből az angyal, Stille Nacht, ő gyönyörűszép titokzatos éj. In duld jubilo. Pásztorok, pásztorok, a Tan­nenbaum, Áldott éj, Kiskarácsony, Nagykarácsony... meg sok-sok Bach orgonazene. Milyen kevés kell a boldog­sághoz és milyen jó hogy azt magunk is elő tudjuk teremteni „A kis­ Jézus megszületett, örvendjünk.. 1989. Karácsony este. . Csupa izgalom csupa félelem, csupa bizakodás. Lehet­séges, hogy minden megváltozott vol­na? Vagy jönnek az arabok, komman­dósok, szekusok? Annyi az össze-vissza hír. A tévém már régen elromlott, de nem volt miért megcsináltatnom. A rádiómból most égett ki az elem. Sza­ladgálok a lakótársakhoz TV-hírekért és lesem az új­ újságokat. Most, kará­csony este senkit nem akarok zavarni, tehát nem tudok semmit. Innen-onnan lövöldözés hallatszik, néha egészen kö­zelről, majd­ az állomás irányából. Nem raktam össze a karácsonyfámat sem, túl zaklatott­ vagyok hozzá. Neki fogok írni .-Sorok a Szabadságról.... De vajon­­ milyen lesz ez a szabadság és tudunk•e majd élni­ vele? A lövésekre az írást a terítő alá rejtem. Csak ruhástól dőlök le, egy plédet terítve magamra. Lega­lább a rádióm szólna, hogy tudnám mi történik az országban. A Csíki­ utca fe­lől mintha zugás hallatszana... Lehet­séges, hogy tankok?... Persze, csak az előszobás villanyóra zúgása erősödik fel a fülemben. Az írást azért átteszem a szőnyeg alá. Pedig nincs benne semmi bántó, talán csak a szabadság szó: „...Ion Creanga, vagy Arany János , nyelvén ejtsük is a szót ebben a kö­zös házi­ban .«­A barátok a bajban is özönken óvják mostantál, ezt a drágán kivívott szabadságot. De ne él­jünk soha bissza vele...“ (Utóbb a Háromszék 1990. január 24-i száma kö­zölte a jegyzetet.) 1992. december. Az idei december a kolozsvári és egyben az egész erdélyi magyar színjátszás ünnepe. 200 eszten­dő köré fon glóriát az emlékezet. Tisz­telettel adóznak a régiek, a fáklyavivők emléke előtt. A babér elsősorban őket illeti. Az ünnepi fény beragyogja az idei karácsonyt is. Boldoggá tesz, hogy az én munkám is benne van ebben a kétszáz esztendőben és pályatársaimé is, azoké, akik itthon szolgálták becsület­tel a színjátszás szent ügyét, vállalva a nehéz éveket. Gondolataim visszakanyarodnak a gyermekkorba, a harmincas évekbe, fel­villantva egy régi kolozsvári arcot, régi színházi embert. Nem volt idevaló. Nem itt született és nem itt halt meg. Ám amikor ideérkezett, megtanult románul, hogy Caragiale, Minulescu, Goga, Sa­­doveanu, Eftimiu drámáit és balladáit magyarra fordíthassa, önként vállalta az erdélyi sorsot, a hídverő szerepét mint író, költő, műfordító is színház­igazgató, Kádár Imre — mert róla van szó —, könyveit az Erdélyi Szépmíves Céh és az Erdélyi Helikon jelentette meg. Bujdosó ének című verskötetéből választottam ki az utolsó idézetet, DE­CEMBERI SZIVÁRVÁNY című versé­nek záró sorait: „verem én levegőben a hidat; nem acél, pillérje se márvány, népek szive közti szivárvány, dal csalja decemberi hóra, székely rege, moldvai hóra, — meglátod, a fej belekábul, ragyogó híd lesz a javából, és híd, amilyent sose mértél, nem­ akarsz szeretőm te, te, Erdély.“ KUDELASZ ILDIKÓ 1992. december 31

Next