Romániai Magyar Szó, 1993. március (5. évfolyam, 967-992. szám)
1993-03-12 / 976. szám
1993. március 12. Megbillent ésként a keddi maratoni tévéközvetítés bizonyíthatta: a kormányprogram reformstratégiájának parlamenti vitája alaposan felborzolta a kedélyeket, ám a kormánypárt és csatlósainak feltétlen támogatását élvező végrehajtó hatalom — úgy tűnik — rendíthetetlenül nyeregben érzi magát, s most már legitimitásának tudatában várja az idei állami költségvetés törvénytervezetének vitáját, s egyúttal a tavalyi költségvetés jóváhagyását. Az állami költségvetés a végrehajtó hatalom pénzalapja, melyet a parlament jóváhagyásával a kormány oszt szét szociális-kulturális akciók, az ország védelmét, a közrendet és az igazságszolgáltatást, a környezetvédelmet, a lakossági szociális juttatásokat, az alapkutatási programok megvalósítását biztosító intézkedések finanszírozására. S mert a költségvetés a nemzeti jövedelem függvénye, az idei büdzsé már eleve 426 milliárd lejes deficittel számol, ám így is szűkmarkúnak bizonyul, ami miatt a parlamenti vita során kidolgozóját — a pénzügyminisztériumot —, s előterjesztőjét — a kormányt — számos jogos támadás éri majd. A tervezet szerint az államkassza idei bevétele 2152,3 milliárd lej lesz (a tavaly 1363,9 milliárd volt). A már most elégtelennek bizonyuló kiadások fejezetében viszont 2577,2 milliárd szerepel, szemben az 1992-es 1627-tel. mérlegen A tavaly is megbillent, s idén méginkább azt teszi tehát a mérleg, még jobban alásüllyed a kiadások serpenyője, ami az amúgy is galoppozó inflációt gyorsítja, a lakosság vásárlóerejét csökkenti. Lássuk, hát miből gyűl össze az állami pénz, amely sosem elég. A legfontosabb bevételi forrás az adó, ami közvetlen és közvetett formájában eléri a 2102 milliárd lejt (a profitadó 451, a fizetésekre kirótt 567, az áruforgalmi és ún. luxusadó 897, a vámilleték pedig 154 milliárd lejt tesz ki). A kiadások rovatában — eléggé furcsán csoportosítva s ezért nehezen nyomonkövethetően — az alábbiak szerepelnek: személyzeti kiadások (azaz fizetések) — 735,7; anyagiak és szolgáltatásiak — 299,8; szubvenciók és átutalások — 994,7; az állami bel- és küladósságok kamatai — 145 milliárd lej. (A pénzügyminisztérium korábbi adatairól annyit tudunk, hogy e felosztásból idén több mint 200 milliárd jut a mezőgazdaság szubvencionálására.) Számunkra a kiadások, támogatások ágazati megoszlása a szemléletesebb. A tervezet szerint ebben az esztendőben Romániában közpénzekből 696 milliárd lejt fordítanak szociális-kulturális célokra, a tanügy a saját tízmilliárdos alapja mellé 323,5 milliárdot kap. Az egészségügy 213-at, a művelődés és művészet 13,1-et (!), a község- és lakásgazdálkodás 23,3-at. A honvédelem részesedése 260 milliárd lej! A belügyé 127, a közhivataloké 137,4 milliárd. A gazdaságot 845,3 milliárddal próbálja eredményesebb termelésre bírni az állam (ideértendők a szubvenciók is). Ezek hát a nagy számokkal dobálózó kisgyermek módjára ismertetett fontosabb bevételi és kiadási adatok. A kimutatások, a százalékszámítások kedvelői elővehetik a ceruzát, s kikalkulálhatják, milyen arányban oszlik az állami büdzsé a különböző igénylők között. De addig lássuk azt, is, hogy mire alapozott a kormány az idei költségvetés kidolgozásában, hiszen az adók behajtásához profitra s fizetésre, tehát termelésre van szükség. Mint a tervezet leszögezi, a kiindulási alapot az 1992-es makroökonómiai adatok képezték. A törvénytervezet kidolgozói abból indultak ki, hogy a bruttó nemzeti termék tartja a tavalyi szintet, a 10 530 milliárd lejt. Ebből az ipar idén 8335,2-et hoz, ugyanannyit, mint tavaly, a mezőgazdaság viszont 4840 milliárdot, ami 18 százalékos növekedést jelent. Ennek kapcsán kérdeznénk, vajon komolyan hiszik ezt a pénzügyminisztériumban, avagy az agrárgazdálkodás szubvencionálására fordított összegekre gondoltak elsősorban? Tavalyhoz képest idén majdnem 5 százalékkal csökken az alkalmazottak száma (s nő a munkanélkülieké), a nagykereskedelemi árak 17, a kiskereskedelmiek pedig 25 százalékkal növekednek. (Adná a Fennvaló, hogy megússzuk ennyivel!) A kormány a költségvetés kidolgozásában igazodott gazdaságpolitikai elképzeléséhez, miszerint idén leállítja a gazdasági romlást. Az ellenőrizhetetlennek bizonyuló hazai infláció mellett viszont a tavalyi termelési szintre alapozott bevételek távolról sem elegendőek a költségvetési elvárások teljesítéséhez. Lesz hát vita kötöttes kapcsán, tiltakoznak majd a szakszervezetek. Ezzel kapcsolatban magam viszont a Stolojan-kormány egyik volt miniszterének tavalyi kijelentését idézném: senki ne feledje, hogy a költségvetési pénz a kormány kezében van, mondhatnak bármit a pártok, a szakszervezetek ... A fenti sorokkal mi csak azt szerettük volna elmondani: jó lenne, ha tisztább képet kaphatnánk a büdzséről, s főleg arról, hogy a kormány miként próbálja megfékezni a lakossági vásárlóerő további romlását, az adóterhek növekedését. FERENCZ L. IMRE A hátrányos helyzetűek nyugdíjjogosultságáról A hátrányos helyzetű személyek védelméről alkotott 1992. évi 53. törvény megalkotása után (1992. évi 119. Hivatalos Közlöny) ennek végrehajtását szinte zátonyra futtatta a 12 900. számú miniszteri jegyzék, amely a jogosultak köréből, törvényellenesen, kirekesztette a korhatárt és a rokkantnyugdíjasokat, valamint a munkavállalókat, vagy ahogy nálunk elterjedt, az alkalmazottakat. Egy február végi minisztériumi tanácskozáson megszületett döntés értelmében a jegyzéket visszavonták, más információk szerint csak kiegészítették, és a munkaképességvizsgáló szakorvosi bizottságokat utasították arra, hogy a törvény eredeti szövegével összhangban, ennek alkalmazását terjesszék ki minden 18. évét töltött és a felső nyugdíjkorhatárt (62, 57 év) elért személyekre. Ez még így is csak félmegoldás, mert a nyugdíjasok ismét kimaradtak a jogosultak köréből, holott az 53. törvényben nincs ilyen megszorítás. Ha sikerül megszereznünk az új minisztériumi utasítást, részletesebb ismertetőt ígérünk. Amiről viszont mindmáig kevés szó esett lapunk hasábjain és általában a sajtóban, az az 1992. évi 57. törvény (1992. évi 131. Hivatalos Közlöny), amely a hátrányos helyzetű személyek munkavállalásának szabályait rögzíti. Az általánostól eltérő módon, ezeknél a személyeknél a próbaidő 30 munkanap, és a nem saját hibából bekövekezett munkaszerződés-felbontás esetében a felmondási idő is 30 munkanap, az általános 15 nap helyett. De ugyanez a jogszabály a hátrányos helyzetűek nyugdíjazásának feltételeit is szabályozta, és megint csak az általánostól eltérő, a hátrányos helyzetűekre kedvezőbb módon. A 11. paragrafus első bekezdése általános szabályként írja elő azt, hogy a hátrányos helyzetűek — külön a nők és külön a férfiak — mennyi, a fogyatékosság bekövetkezése után elért szolgálati idővel kérhetik nyugdíjazásukat, még az általános alsó nyugdíjkorhatár (60, illetve 55 év) elérése előtt. A megkötés itt csak annyi, hogy a fenti korhatár elérése előtt nyugdíjba vonultak nyugdíjukat munkabérükkel csak 60., illetve 55. évük betöltése után halmozhatják, addig nem. (Emlékezzünk csak, hasonló szabály van érvényben az 1990. évi 60. törvényrendelet alapján nyugdíjba vonultak esetében. Tehát, a hátrányos helyzetűek kérésre történő nyugdíjba vonulásához megkövetelt minimális szolgálati idő: a) az I. rokkantsági fokba sorolható férfiaknál 15 év, a nőknél 10 év; b) a II. rokkantsági fokba sorolható férfiaknál 20 év, a nőknél 15 év; c) a III. rokkantsági fokba sorolható férfiaknál 25 év, a nőknél pedig 20 év. Minden további szolgálati év után, 5 éven alul 1 százalék, 5 éven felül minden újabb évért 0,50 százalék nyugdíjpótlék jár (11. paragrafus második bekezdés). A törvényalkotó azokra is gondolt, akik melyik rokkantsági fokba történt besorolást tudtak igazolni/felmutatni. Ők akkor vonulhatnak kérésre nyugdíjba (a törvény ugyan nem mondja ki, hogy milyen nyugdíjról van szó, de az csakis rokkantsági lehet), ha az 1977. évi 3. nyugdíjtörvény 38/1. paragrafusában az életkorhoz kötött minimális szolgálati idővel különben rendelkeznek. Ezt a 38/L paragrafust az 1990. évi 70. törvényrendelettel vitték be a nyugdíjtörvénybe (1990. évi 24. Hivatalos Közlöny), és a paragrafusban található táblázatból kiolvasható, hogy például egy 22—25 év közötti férfi legkevesebb 3, a nő legkevesebb 2 év szolgálati idővel kell rendelkezzen ahhoz, hogy rokkantnyugdíjas lehessen. Időközben e paragrafust az 1991. évi 73. törvénnyel, két új bekezdés beiktatásával kiegészítették. (1991. évi 251. Hivatalos Közlöny), és azoknak is elismerték a nyugdíjjogosultságát, akik az említett táblázatban szereplő szolgálati idő felével, példánknál maradva, a férfi 1 és fél évvel, a nő 1 évvel rendelkezik. Ez esetben a rokkantnyugdíjat arányosan csökkentve állapítják meg számukra. Ez a rendelkezés azokra is vonatkozik, akik rokkanttá válásuk pillanatában nincsenek munkaviszonyban, de az említett 38/1. paragrafus táblázatában feltüntetett szolgálati idővel, illetve annak legkevesebbb felével rendelkeznek. Végül, az 1992. évi 57. törvény 11. paragrafusának 5. bekezdésében található szabályról. Annak a különleges segélynek az örökléséről van szó, amelyet az előző, az 1992. évi 53. törvény 8. paragrafusa alapján a saját, jövedelem nélküli hátrányos helyzetűeknek folyósítanak, életfogytiglan. Ez az éppen hatályos indexelt minimálbér felével egyenlő. Ezt a különleges segélyt tehát örökölni is lehet, éspedigazoknak, akik a nyugdíjtörvény általános feltételeinek megfelelnek. Az özvegyről és a gyermekekről van szó. Ezt az utódlási különleges segélyt az 53. törvény alapján rendszeresített Baleseti és Kockázatviselési Alapból fogja a társadalombiztosítás fizetni. Várjuk e témával kapcsolatos kérdéseiket. DEÁK LEVENTE Fölhívást írtam tehát, amelyet a helyi rádió közvetített 1990. február 9- én. Az a toborzó pedig így hangzott: Magyar testvéreim! Román barátaink, akik értitek nyelvünket, amely minekünk épp oly szentség, mint Eminescu nyelve a román nemzetnek. Honfitársaim! Holnap Marosvásárhelyt is tüntetni fogunk! A hétszáz éves város utcáin, terein mi is fölvonulunk. Fölvonulunk, de nem artikulálatlanul kiabálni, nem öklöt rázni, nem fenyegetőzni! Fölvonulunk oktatási egyenjogúságot hirdető feliratainkkal némán és fegyelmezetten. Miután a kommunizmus mezében dühöngő Diktátor románokká keresztelt bennünket, miután fényes nappal Európában letagadott minket, s miutánegy kétmilliós etnikumot nemlétezőnek nyilvánított, fölvonulunk az eleven szobrok erejével és kiáltó némaságával. Fölvonulunk bizonyítani, hogy vagyunk! A romániai magyarság objektív léte nem politikai alku kérdése, hanem EVIDENCIA! Éppen ezért fölvonulunk, hogy puszta létünkkel is az ország népe elé tárjuk jogos követeléseinket, alapvető emberi jogainkat, amelyektől Ceaușescu kulturális genocídiuma megfosztott bennünket Hiszszük, hogy tisztességes román testvéreink megértik becsületes szándékainkat. Szándékainkat, amelyek senki ellen nem irányulnak, amelyek csak jogot követelnek, nem ELŐJOGOKAT! Hisszük, hogy gyertyás-könyves, néma tüntetésünk fölébreszti a szolidaritás érzését mindazokban a román testvéreinkben, akiket fasisztoid körök újból megpróbálnak félrevezetni, ellenünk uszítani. Hisszük, hogy miként a forradalom véres napjaiban, ezúttal is bizonyítani fogjuk: a történelem parancsa szerint óhajtunk cselekedni; közös hazánkat, a most megújuló Romániát akarjuk magunk is az egész román néppel együtt visszavezetni Európába. De tudnia kell minden gondolkodó embernek, a Diktátor lélekmérgező ténykedésének rettenetes következmé és orcátlan demagógiával nem lehet olcsó kegyet, elismerést és támogatást nyerni az országnak. Vége a kettős játéknak! Vége az erőszakos asszimiláció gyalázatának! A diktatúra ellen fölkelt román néppel együtt hetvenéves bénultságából a romániai magyarság is talpra szökkent. A teljes egyenjogúságot hordozó szándékainkban többé nem törhet meg semmi. Pogromok sem törhetnek meg! Megtanulhattuk, hogy térden állva, bizonytalankodva elemi emberi jogaink dolgában sem jutunk semmire, ám azt is tudjuk, hogy fegyverünk nem a szellemi és a husángos terrorizmus, nem a történelmi vádaskodás, a sovén gőg, és nem a xenofóbiás mitológia! Fegyverünk a józan ész, a civilizált eszmecsere és a törvény, az új demokratikus törvények ereje. Fegyverünk az emberi méltóság és nem az embertelen ösztönök, a faji előítéletek vérebeinek elszabadítása! Jelképünk most a könyv és a gyertya! Botok, kések és husángok helyett az eszme s a fény, amely győztes forradalmunk után a jövőre vetül. Így vonuljunk föl, testvéreim! Úgy mutassuk meg magunk a viszszafogott erő méltóságában, hogy Európa s a nagyvilág is tudomásul vegye, hogy a Diktátor minden asszimilációs garázdálkodása ellenére vagyunk, akik voltunk s leszünk, akik vagyunk: magyarok Erdélyben, magyarok Romániában! Idő hiányában a szöveget nagy hirtelenséggel vetettem papírra, majd olvastam be Gáspár Sándor magnójába, amely ugyancsak megtréfált bennünket, mivel az adásban először elhangzott toboncó kezdő mondatát nem rögzítette. Román barátainkat invitálta csupán tüntetésre, és ez így eléggé fura kezdés volt s még furcsább, hogy a szerkesztőséget énnekem kellett azonnal figyelmeztetnem az elvesztett nyitó mondatomra. Akkor a riporter újból elnyargalt hozzám, a fölvételt megismételtük, aznap talán még két ízben hangzott el, és ezt most csak azért jegyzem ide, mert mindössze ennyi történt a város magyar lakosságának másnapi mozgósítása végett. Mindöszsze ennyi volt a toborzó munka, ám annál nehezebb, szövevényesebb az a szervező-tervező, jól összehangolt közösségi cselekvés, melyet az RMDSZ megyei szervezetének ügyvezetői, önkéntes munkacsapatai a tüntetés zavartalansága érdekében elvégeztek. Február 9-én este viszont rossz tréfaként hatott az a telefonüzenet, amelyet — horribile dictu! — harmadszor útján közvetített felém az RMDSZ országos, vezető fórumának felelős embere. Nevezzük egyelőre Ipszilonnak. Az üzenet így szólt: „Kedves barátom, néhány perccel ezelőtt beszéltem X-szel, aki Y-nak azt a határozott véleményét tolmácsolja általam számodra, hogy a marosvásárhelyi tüntetést el kell halasztani, mivel más megyékben is úgy vélik: a dolog igen-igen kockázatos. Ám ha mégis úgy gondoljátok, hogy így meg amúgy, akkor természetesen saját felelősségetekre Megdöbbenten azt mondottam, hogy mivel még csak februárban vagyunk, egy áprilisi tréfa korai lenne. Másrészt: az RMDSZ Maros megyei szervezete nem gittegylet, hanem komoly emberek tömörülése. Felelőseink pedig éppenséggel a bukaresti határozat alap,ján kértek föl engem a február 10-i néma tüntetés meghirdetésére. Üzenetközvetítő barátomat tehát arra kértem, mondja meg X-nek, hogy az közölje Ipszilon úrral azt a határozott véleményemet, hogy ne nézzenek minket szellemileg alultápláltaknak. Ha pedig a bukaresti határozat eleve nem volt egyöntetű, Ipszilon úr miért nem tisztázta idejében a dolgokat? Itt, Marosvásárhelyt százezer magyarral nem lehet komolytalankodni. Amikor letettem a kagylót, egyetlen szó dobolt az agyamban fantom! Miféle vezetőség az, amely így jár el drámai súlyú közügyeinkben? Valóságos-e, vagy csak fantom? Kik azok a személyek, akik összeülnek, tanácskoznak, határozatokat hoznak, majd elszélednek, aztán így szól valaki közülük: vissza minderre." A határozat nem érvényes, vagy csak módosítottan érvényes. Fantom? Annál is rosszabb! Itt vajúdik, hánykolódik, jövőjének medrét keresi véres veszedelmek közepette a romániai magyarság, választott vezetőinek fórumán pedig ott ül vigyori pofával a káosz, a klikkharc, a határozatképtelenség ördöge. Aztán kiderült: a tüntetések dolgában az országos vezetés megoszlott. Egyik csoport szükségesnek, a másik veszélyesnek, tehát helytelennek vélte, s végül a szokásos gyeplőhajítás után ilyen üzenet jött: ki-ki cselekedjék legjobb belátása szerint. Arról is szó volt, hogy az emberi egyenlőség könyves szellemének és gyertyán lobogásának napján országszerte megkondulnak a a harangok. Ez a határozat így módosult: ott szóljanak, ahol lehetséges. Marosvásárhelyt úgy döntöttünk: lehetséges. (Folytatjuk) nyelvel nem lehet belépni Európába. Az ország érdekei ellen cselekszenek most mindazok, akik úgy gondolják, hogy elemi jogaiktól megfosztott nemzetiségekkel a humanizmus és a demokrácia kontinense befogad bennünket. Céljaink meghamisítóinak, az ellenünk uszítóknak tudniok kellene: Európa s a nagyvilág fővárosaiban vége a hazug félrevezetés lehetőségének! Szovjetellenes képmutatással, amiként azt a Diktátor tette, képmutatással SÜTŐ ANDRÁS Naplórészletek • BELFÖLDI HÍREK • KÖZLEMÉNYEK • RIPORTOK • ROMÁNIAI MAGYAR SZÓ • Mennyit költöttek a gyomrukra? A zilahi Alcom Kereskedelmi Társaság igazgatója szerint az összeladás értéke egymilliárd és 246 millió lej volt az elmúlt esztendőben. A volt élelmiszerkereskedelmi vállalatot tömörítő és állami tőkével működő egység az említett értékben forgalmazott élelmiszereket, italokat, illetve a bevétel magába foglalja a zilahi vendéglátóipari egységek forgalmát is. A kérdésre, hogy mennyit is költöttek a zilahiak a gyomrukra, pontosan mégsem lehet válaszolni. A milliárdot meghaladó összeg ugyanis a ténylegesen ilyen célra kiadott pénzeknek csak a töredéke. Mert a cukorból, olajból, vajból — mármint az ártámogatottból — nem futotta a szükséges fejadagokra, így aztán ezeket beszerezte ki-ki ahogyan és ahol tudta. Ezért is a 95, még állami üzlet nettó profitja alig több mint ötmillió lej! És ki számolhatná ki, mennyi pénzt hagytak a zilahiak a piacon, a butikokban. (fejér) Részvényekben Arad legmagasabb épülete Valamikor lapunkban is beszámoltunk az aradi Ditar cég nagyszabású, városépítő tervéről. Nos, a szép álmokat nemsokára valóra is fogják váltani. A vállalat ugyanis részvényeket bocsát ki az állomás térre tervezett 14 emeletes kereskedelmi központ és szálloda megépítésére. A terv eddig 35 millió lejt emésztett fel s az építkezések összköltségét körülbelül egymilliárdra becsülik. Kivitelezésére két és fél, három évet szántak. Az épületkomplexum különlegessége lesz többek között a McDonald típusú önkiszolgáló étterem és egy tárgyalóiroda átutazó üzletemberek számára. A cég 200 000 részvényt kínál eladásra. Egy „téglajégy“ ára 5000 lej. (Péterszabó) Egyeztetett kerekasztal (Folytatás az 1. oldalról) serűi szájízt az, ami Gyergyóban történt, hogy csoportok pozíciószerzési harca szinte zátonyra futtatta, azt az eredményt, ami Brassóban megvalósult. Akkor azt írtam a listára, hogy én az RMDSZ-nek vagyok a tagja. Hogy 54-en iratkoztak erre a listára, ez valamit jelez, bár el kell mondanom, hogy az 54 között jó néhány olyan ember van, akivel nyilván nem vallok egyazon elveket. Azt vallom, hogy nem ilyen vagy olyan platformok részigazságai szerint kell megközelítenem a helyzetet, hanem a saját józan eszem szerint. Azért jöttem el erre a tanácskozásra, mert úgy éreztem, az RMDSZ egyik legnagyobb szervezetének tisztségviselőjeként volna javaslatom. Ezeket néhány emberrel konzultálva, de semmiféle frakció véleményét nem tükrözve tettem meg. A javaslat 2 perc alatt elfogadásra talált. Végül is kiderült, ha egy kicsi jószándék van, és nem mindenáron a politikai divergenciákat hangzotatjuk, hanem a kompetenciára megyünk, akkor nagyon könynyen meg lehet találni a közös hangot. Ehhez félre kellene tenni a személyi ambíciókat és az egymásra mutogatást. — Hogyan értékeli a mai tanácskozást? — Túl azon, hogy egy kicsit szerettük hallani a hangunkat, ezek az emberek, akik itt voltak, tényleg kompromisszumkészséggel jöttek, s mikor a konkrétumokra került a sor, kiderült: a kompromiszszum egyáltalán nem elképzelhetetlen. Takács Csaba, az RMDSZ ügyvezető elnöke: A mai kerekasztal újabb bizonyítéka volt annak, hogy a romániai magyarság felelős politikusai egységben akarnak maradni, még akkor is, ha nem egységesen gondolkodnak. A megoldásoknak és az esetleges patthelyzetekből való kijutásnak egy újabb garanciáját biztosítja ez a rendszer, az egyeztető kerekasztal. Fontosnak tartom, hogy a kerekasztal résztvevői mindannyian próbálnak a felmerülő kérdések megoldásához hozzájárulni, nagyon komoly politikai kultúráról és az egyeztetés magasiskolájáról téve társaságát. A most született javaslatok beleilleszkednek a kongresszusi határozatok alapelveibe, és engem mint ügyvezető elnököt reménységgel tölt el, hogy a következő SZKT után felállnak azok a testületek, amelyek segítségével a brassói határozatok szellemében elkezdhetjük azt a munkát, amelynek első fázisát végeznünk kellett annak ellenére, hogy az ügyvezető elnökség nem állt fel. — Mik lesznek azok a legfontosabb javaslatok, amelyekkel az SZKT elé áll a Politikai Egyeztető Kerekasztal? — A legfontosabb javaslatok azok, amelyek az SZKT működési szabályzatának, az RMDSZ működési szabályzatának záros határidőre történő kidolgozását javasolják, a személyes kérdésekben kiegyensúlyozott testületeknek a felállását biztosító határozati javaslatok és — amit én a legfontosabbnak tartok —, a bizonyosság, hogy meg lehet egyezni. Annyira közösek az érdekeink és a gondjaink is, hogy amikor ezek megoldására keresünk kiutat, mindenki félreteszi személyes ambícióit, s csak azokat az elveit igyekszik fenntartani, amelyeket a magyar társadalom fejlődéséhez feltétlenül szükségesnek ítél. ■z Közös hitkincs 20 éves a Leuenbergi Konkordia Ennyi idő telt el azóta, hogy az európai református és evangélikus egyház teológusainak közös munkája nyomán elkészült a Leuenbergi Konkordia. (A konkordia kifejezés latin eredetű, jelentése: egyetértés, összhang, rokonszenv. Ókori latin művekben a különféle természettel megáldott em berek szív- és lélekbeli egységét jelentette. Innen érthető, hogy miért adták a rómaiak az egyetértés istennőjének épp a „Concordia“ nevet. Az egyháztörténetben a fogalmat a tanbeli egyetértést, az egybehangzó véleményt kifejező iratok megjelölésére használták (pl. Stuttgarti concordia — 1534-ből, Concordienformes — 1577-ből, stb.), és mint ilyet megkülönböztették a hitvallási iratoktól (pl. Luther Kis Kátéja, Heidelbergi Káté) és hasonlók. A lutheránus és a kálvinista egyházak, tanbeli közeledését és egyházközösségének elmélyítését szentesíti a Leuenbergi Konkordia, amely arról a svájci városkáról kapta melléknevét, ahol 1973. március16-án aláírták. Aki beleszületett az erdélyi vallási tolerancia világába, az joggal kérdezheti, hogy miért is volt szükség erre a megállapodásra? Hiszen idehaza nem csupán 20 éve, hanem emberemlékezet óta valódi testvéri közösségben élnek a két egyház hívei és lelkipásztorai. Nos, ez úgy, volt lehetséges, hogy Erdélyben a múltban is létérdek volt arra figyelni, ami összekapcsol, s nem arra, ami elválaszt, holott különbözőségek is vannak szép számmal. Ezeket nem célunk itt bemutatni, összefoglalóan csak a legszembetűnőbbet emeljük ki: Luther megtartotta mindazt, amit a Szentírás kifejezetten nem tilt (pl. oltár). Kálvin ezzel szemben mindent elvetett, amit az Írás nem ír elő (pl. bibliai alapot nélkülöző ünnepek). A középkori római egyházból kivált reformátori egyházak tanítói ezenkívül több tantétel kérdésében is eltérő véleményen voltak, de volt egy közös nevezőjük: Istent az írott, valamint a testté lett Igen Jézus Krisztus — által akarták egyedül megismerni. Az Ige örökérvényű üzenete pedig ez: Isten szereti a bűnös embert. Nem önmagáért, hanem Jézus Krisztusért. Ez volt az a közös alap, amelyből kinőtt a szándék: megkeresni azokat a pontokat, melyekösszekötik a történelmileg „német “-nek és „svájci “-nak megkülönböztetett Reformációt. A két régió teológusai, már 1529-ben megkísérelték csökkenteni a tanbeli különbségek elmélyülését, ám sikertelenül, így alakult ki a már említett lutheri és kálvini irányzat, amelyek egymáshoz való közeledésének állomásait röviden így vázolhatjuk. A 95 tétel kifüggesztésének 300., majd 400. évfordulója (1817. ill. 1917.) keltette fel az érdeklődést a két fő irányzat közelítése iránt. A legutolsó, igazi eredményt hozó nagy szándék 1955-től kezdett el működni. A Leuenbergben találkozó refomátori egyházak tanítói nem a különbözőségek eltörlésére törekedtek elsősorban, hanem a közös hitkincs felmutatására. Ugyanakkor kimondták, hogy kölcsönösen távol tartják maguktól az előítéleteket, amelyek jórészt történelmi meghatározottságból fakadnak. A jelen Konkordia kiindulópontja az egyház egységének közösen megvallott felismerése volt. Ehhez az Ágostai Hitvallás 7. artikulusának tanítását fogadták el mérvadónak: „Az egyház valódi egységéhez az evangéliumi igaz tanítás egybehangzó értelmezése és a sakramentumokkal való helyes sáfárkodás szükséges és elég“. Ezen az alapon döntő fontosságú tantételek esetében is (úrvacsora, keresztség) egyező álláspontra jutnak. Mit jelent ez a gyakorlatban? Mindenekelőtt a Konkordiához csatlakozó egyházak találkozását az istentiszteleti életben és az embertárs szolgálatában. Evangélikus lelkész hirdethet igét református gyülekezetben és fordítva: református igehirdető szolgálhat az evangélikus templom szószékén. Közösen tarthatnak keresztelést, úrvacsorát, különbözőségek többé nem tarthatják távol a híveket és a lelkészeket a testvéregyház templomától. Ezelőtt két évtizeddel a sajtó nem tudósíthatott a jelentős eseményről. Csupán a Református Szemlében jelenhetett meg róla írás Tőkés István tollából, aki a Konkordia szövegének magyarra fordítását is elvégezte. A Leuenbergi Konkordia azonban nem egy lezárt folyamatot jelent. Minta lehet más egyházak számára, de további elmélyítésre is serkent. Ennek a közös útkeresésnek jegyében kerül sor az idén augusztusban a kolozsvári protestáns teológián az 5. „Leuenbergi“ kollokviumra, amelyre a két reformátori egyház európai teológusait várjuk. BALOGH BÉLA RipuscA újságírói szabadság VAGY SZABADOSSÁG? Tisztelt szerkesztőség! A Romániai Magyar Szó 958. sz. 1993. február 19. pénteki száma. Belföldi hírek, Közlemények rovatában Pávai ,,fészekrakók“ c. tudósításukkal kapcsolatban kérjük nyomatékosan a következő súlyos hibák kiigazítását, ugyanazon rovatban, a félreértések és erkölcsi veszteségek elkerülése végett. A Flóra Gábor úr tudósítása a következő hibákat tartalmazza: 1. Az egyesületnek pontos megnevezése: Falusi Humanitárius és Önsegélyező Egyesület Agro-Suisse Páva (Asociatia Umanitara di Autoajutorare Rurala Agro- Suisse Páva). 2. A mezőgazdasági gépeket a tulajdonjog fenntartása mellett, annak az 1992-es évre szóló haszonélvezetét egyesületünkre ruházta Gazdag Ferenc és nem Gazdag Zoltán. Budapestről és nem Erdélyből elszármazott, valóban Zürichben élő, de Erdélyt szerető fiatalember. 3. Az 1992-es gazdasági évben tagságunk létszáma csak 30 rendes és 2 pártoló, tag volt összesen, nem 46. 4. A rendelkezésünkre bízott gépekkel csak segíteni tudtunk, és csakis ezt vállaltuk tagságunknak és tagságon kívülieknek egyaránt, nem „felvállalva 46 gazda 176 ha-nak megművelését“, melyre sem szervezeti sem anyagi alapunk nem volt és nincs. Máskülönben is működési alapszabályzatunk szerint nem termelő, hanem segélyező egyesület vagyunk. 5. A mezőgazdasági gépeket Nyíregyházáról és nem Hódmezővásárhelyről hozttak. 6. A géppark bővítését az anyagi alapok előteremtése függvényében terveztük, mely még csak terv és nem kész tény. 7. A földek nagy része sajnos műveletlen maradt, mert csak július 23-tól tudtunk dolgozni, kaszálást és ősszel szántást. 8. Műtrágya nem volt és egyelőre még nem is lesz, sem vegyszer, amíg arra anyagi fedezet nem lesz. Különben is a természetes trágyázás és a természetvédelem hívei vagyunk. A vetőmagok beszerzése most a fő gondunk és a tavaszi munkák megszervezése. 9. Jól megművelt határról majd csak évek szorgalmas, kitartó munkája után beszélhetünk, ha megteremtődik az egymást segíteni akarás nemes célja. 40 év gazdasági és erkölcsi rombolását nem lehet egyik napról a másikra helyrehozni. 10. „Nagyvonalú gazdálkodásáról még nem lehet szó, csak a túlélésről és megmaradásról. Az egyesületünk kuratóriuma nevében, ismételten kérem a fent felsorolt hibák sürgős kiigazítását. Az újságírói szabadság és szabadosság (pontatlanság) között nagy a különbség, így az esetleges jó szándék a visszájára fordulhat, mint ahogyan e cikk után is történt. Egyesületünk tagjai közölték elégedetlenségüket a valótlanságok miatt, ami a kölcsönös bizalom rovására megy. Amennyiben őszinte segíteni akarás vezérli önöket, úgy kérjük, forduljanak hozzánk hiteles információkért, melyekkel minden fenntartás nélkül rendelkezésükre állunk. Tisztelettel az A.U.A.R.A S.-Páva kuratóriuma nevében SZÁSZ ZOLTÁN Egy kerekasztal margójára A „Romániai Magyar Szó“ 1993. március 2.. keddi számában közzétett, az RMDSZ meghívottak részvételével lezajlott kerekasztal beszélgetés kapcsán, véleményem szerint két lehetséges okból — a szöveg összesűrítése miatt vagy pedig mivel, ténylegesen úgy hangzott el ahogy, végképp kinyomtatódott — az utolsó kérdésre adott válasz részben megtévesztő. Mivel a kérdéskör nagyon sok, embert érint, úgy érzem, hogy az igazsághoz még hozzátartozik valami. , Elsősorban bárki aki, SZKT tag és nem ért egyet annak egy határozattervezetével, jelen esetben „a privatizációs folyamatban való részvétel előkészítőről “ szólóval, formailag és/ vagy tartalmilag, ezen véleményét elmondhatja az ülésen és természetesen, a döntéskor ellene szavaz. Tudomásom szerint, Pécsi Ferenc képviselő kollégám, kiegészítő javaslatot, ill. kiegészítő információt szolgáltatott és ugyanakkor, nem szavazott ellene a határozatnak. Lehet tévedek, de ha nem akkor, nem értem miért változott az álláspontja hiszen, éppen a plusz I információja és eddigi effektív tevékkenysége kapcsán érdemi segítséget nyújthat(na), a határozat kivitelezésében? Másodsorban, P. F.-nek a kérdésre adott válasza tartalmilag némileg sántít. Nem másért, de a kisvállalatok standard privatizációjában és a privatizáció folyamatában, a tulajdonigazolványokat fel lehet használni mint fizetési módozatot (eszközt), úgy az 1991/58. sz. privatizációs kerettörvény mint, az 1992/1. sz. módszertani normák alapján, a privatizációra kerülő állami vállalatok által kibocsátott összrészvények 3010 megvásárlására. Az tény, hogy a privatizáció folyamata körül még rengeteg kérdés tisztázásra vár, pl. az, hogy miként fog történni a tulajdonigazolványok átváltása részvényekre, de az nem lehet kérdés, hogy a törvényesen meghatározott módon beválthatók! Visszatérve az SZKT határozatához, az amit magába foglal — információgyűjtés (felmérés és elemzés elvégzése, meg a vállalkozók megkeresése és bevonása a folyamatba — „életképesen működhet“, ha úgy akarjuk! Bukarest, 1993. március 8. BIRTALAN ÁKOS