Romániai Magyar Szó, 1993. március (5. évfolyam, 967-992. szám)

1993-03-12 / 976. szám

1993. március 12. Megbillent­ ésként a keddi maratoni tévéközvetítés bizonyíthatta: a kormányprogram reform­stratégiájának parlamenti vitája alaposan felborzolta a kedélyeket, ám a kormány­párt és csatlósainak feltétlen támogatását élvező végrehajtó hatalom — úgy tűnik — rendíthetetlenül nyeregben érzi magát, s most már legitimitásának tudatában várja az idei állami költségvetés törvényterve­zetének vitáját, s egyúttal a tavalyi költ­ségvetés jóváhagyását. Az állami költségvetés a végrehajtó ha­talom pénzalapja, melyet a parlament jó­váhagyásával a kormány oszt szét szo­ciális-kulturális akciók, az ország védel­mét, a közrendet és az igazságszolgáltatást, a környezetvédelmet, a lakossági szociális juttatásokat, az alapkutatási programok megvalósítását biztosító intézkedések fi­nanszírozására. S mert a költségvetés a nemzeti jövedelem függvénye, az idei büdzsé már eleve 426 milliárd lejes deficit­tel számol, ám így is szűkmarkúnak bizo­nyul, ami miatt a parlamenti vita során kidolgozóját — a pénzügyminisztériumot —, s előterjesztőjét — a kormányt — szá­mos jogos támadás éri majd. A tervezet szerint az államkassza idei bevétele 2152,3 milliárd lej lesz (a tavaly 1363,9 milliárd volt). A már most elégtelennek bizonyuló kiadások fejezetében viszont 2577,2 mil­liárd szerepel, szemben az 1992-es 1627-tel. mérlegen A tavaly is megbillent, s idén méginkább azt teszi tehát a mérleg, még jobban alá­süllyed a kiadások serpenyője, ami az amúgy is galoppozó inflációt gyorsítja, a la­kosság vásárlóerejét csökkenti. Lássuk, hát miből gyűl össze az állami pénz, amely sosem elég. A legfontosabb bevételi forrás az adó, ami közvetlen és közvetett formájában eléri a 2102 milliárd lejt (a profitadó 451, a fizetésekre kirótt 567, az áruforgalmi és ún. luxusadó 897, a vámilleték pedig 154 milliárd lejt tesz ki). A kiadások rovatában — eléggé furcsán csoportosítva s ezért nehezen n­yomonkö­­vethetően — az alábbiak szerepelnek: sze­mélyzeti kiadások (azaz fizetések) — 735,7; anyagiak és szolgáltatásiak — 299,8; szub­venciók és átutalások — 994,7; az állami bel- és küladósságok kamatai — 145 mil­liárd lej. (A pénzügyminisztérium korábbi adatairól annyit tudunk, hogy e felosztás­ból idén több mint 200 milliárd jut a me­zőgazdaság szubvencionálására.) Számunkra­­ a kiadások, támogatások ágazati megoszlása a szemléletesebb. A tervezet szerint ebben az esztendőben Ro­mániában közpénzekből 696 milliárd lejt fordítanak szociális-kulturális célokra, a tanügy a saját tízmilliárdos alapja mellé 323,5 milliárdot kap. Az egészségügy 213-at, a művelődés és művészet 13,1-et (!), a köz­ség- és lakásgazdálkodás 23,3-at. A honvé­delem részesedése 260 milliárd lej! A bel­­ügyé 127, a közhivataloké 137,4 milliárd. A gazdaságot­­ 845,3 milliárddal próbálja eredményesebb termelésre bírni az állam (ideértendők a szubvenciók is). Ezek hát a nagy számokkal dobálózó kis­gyermek módjára ismertetett fontosabb bevételi és kiadási adatok. A kimutatások, a százalékszámítások kedvelői elővehetik a ceruzát, s kikalkulálhatják, milyen a­rányban oszlik az állami büdzsé a külön­böző igénylők között. De addig lássuk azt, is, hogy mire alapozott a kormány az idei költségvetés kidolgozásában, hiszen az adók behajtásához profitra s fizetésre, te­hát termelésre van szükség. Mint a terve­zet leszögezi, a kiindulási alapot az 1992-es makroökonómiai adatok képezték. A tör­vénytervezet kidolgozói abból indultak ki, hogy a bruttó nemzeti termék tartja a ta­valyi szintet, a 10 530 milliárd lejt. Ebből az ipar idén 8335,2-et hoz, ugyanannyit, mint tavaly, a mezőgazdaság viszont 4840 milliárdot, ami 18 százalékos növekedést jelent. Ennek kapcsán kérdeznénk, vajon komolyan hiszik ezt a pénzügyminiszté­riumban, avagy az agrárgazdálkodás szub­vencionálására fordított összegekre gondol­tak elsősorban? Tavalyhoz képest idén majdnem 5 százalékkal csökken az alkal­mazottak száma (s nő a munkanélkülieké), a nagykereskedelemi árak 17, a kiskeres­kedelmiek pedig 25 százalékkal növeked­nek. (Adná a Fennvaló, hogy megússzuk ennyivel!) A kormány a költségvetés kidolgozásá­ban igazodott gazdaságpolitikai elképzelé­séhez, miszerint idén leállítja a gazdasági romlást. Az ellenőrizhetetlennek bizonyu­ló hazai infláció mellett viszont a tavalyi termelési szintre alapozott bevételek tá­volról sem elegendőek a költségvetési el­várások teljesítéséhez. Lesz hát vita kötöt­te­s kapcsán, tiltakoznak majd a szakszer­vezetek. Ezzel kapcsolatban magam viszont a Stolojan-kormány egyik volt miniszteré­nek tavalyi kijelentését idézném: senki ne feledje, hogy a költségvetési pénz a kor­mány kezében van, mondhatnak bármit a pártok, a szakszervezetek ... A fenti so­rokkal mi csak azt szerettük volna elmon­dani: jó lenne, ha tisztább képet kaphat­nánk a büdzséről, s főleg arról, hogy a kormány miként próbálja megfékezni a lakossági vásárlóerő további romlását, az adóterhek növekedését. FERENCZ L. IMRE A hátrányos helyzetűek nyugdíjjogosultságáról A hátrányos helyzetű személyek védel­méről alkotott 1992. évi 53. törvény meg­alkotása után (1992. évi 119. Hivatalos Közlöny) ennek végrehajtását szinte zá­tonyra futtatta a 12 900. számú miniszte­ri jegyzék, amely a jogosultak köréből, törvényellenesen, kirekesztette a korha­tárt és a rokkantnyugdíjasokat, valamint a munkavállalókat, vagy ahogy nálunk elterjedt, az alkalmazottakat. Egy február végi minisztériumi tanácskozáson meg­született döntés értelmében a jegyzéket visszavonták, más információk­­ szerint­ csak kiegészítették, és a munkaképesség­­vizsgáló szakorvosi bizottságokat utasítot­ták arra, hogy a törvény eredeti szövegé­vel összhangban, ennek alkalmazását ter­jesszék ki minden 18. évét töltött és a felső nyugdíjkorhatárt (62, 57 év) elért személyekre. Ez még így is csak félmegol­­dás, mert a nyugdíjasok ismét kimarad­tak a jogosultak köréből, holott az 53. törvényben nincs ilyen megszorítás. Ha sikerül megszereznünk az új minisztériu­mi utasítást, részletesebb ismertetőt ígé­rünk. Amiről viszont mindmáig kevés szó e­­sett lapunk hasábjain és általában a saj­tóban, az az 1992. évi 57. törvény (1992. évi 131. Hivatalos Közlöny), amely a hát­rányos helyzetű személyek munkaválla­lásának szabályait rögzíti. Az általánostól eltérő módon, ezeknél a személyeknél a próbaidő 30 munkanap, és a nem saját hibából bekövekezett munkaszerződés-fel­bontás esetében a felmondási idő is 30 munkanap, az általános 15 nap helyett. De ugyanez a jogszabály a hátrányos hely­zetűek nyugdíjazásának feltételeit is sza­bályozta, és megint csak az általánostól eltérő, a hátrányos helyzetűekre kedve­zőbb módon. A 11. paragrafus első bekezdése általá­nos szabályként írja elő azt, hogy a hát­rányos helyzetűek — külön a nők és kü­lön a férfiak — mennyi, a fogyatékosság bekövetkezése után elért szolgálati idővel kérhetik nyugdíjazásukat, még az általá­nos alsó nyugdíjkorhatár (60, illetve 55 év) elérése előtt. A megkötés itt csak annyi, hogy a fenti korhatár elérése előtt nyugdíjba vonultak nyugdíjukat munka­bérükkel csak 60., illetve 55. évük betöl­tése után halmozhatják, addig nem. (Em­lékezzünk csak, hasonló szabály van ér­vényben az 1990. évi 60. törvényrendelet alapján nyugdíjba vonultak esetében­. Tehát, a hátrányos helyzetűek kérésre történő nyugdíjba vonulásához megköve­­telt minimális szolgálati idő: a) az I. rokkantsági fokba sorolható férfiaknál 15 év, a nőknél 10 év; b) a II. rokkantsági fokba sorolható férfiaknál 20 év, a nők­nél 15 év; c) a III. rokkantsági fokba so­rolható férfiaknál 25 év, a nőknél pedig 20 év. Minden további szolgálati év után, 5 éven alul 1 százalék, 5 éven felül min­den újabb évért 0,50 százalék nyugdíjpót­lék jár (11. paragrafus második bekez­dés). A törvényalkotó azokra is gondolt, akik­ melyik rokkantsági fokba történt besoro­lást tudtak igazolni/felmutatni. Ők akkor vonulhatnak kérésre nyugdíjba (a tör­vény ugyan nem mondja ki, hogy milyen nyugdíjról van szó, de az csakis rokkant­sági lehet), ha az 1977. évi 3. nyugdíjtör­vény 38/1. paragrafusában az életkorhoz kötött minimális szolgálati idővel külön­ben rendelkeznek. Ezt a 38/L paragrafust az 1990. évi 70. törvényrendelettel vitték be a nyugdíjtörvénybe (1990. évi 24. Hi­vatalos Közlöny), és a paragrafusban ta­lálható táblázatból kiolvasható, hogy pél­dául egy 22—25 év közötti férfi legkeve­sebb 3, a nő legkevesebb 2 év szolgálati idővel kell rendelkezzen ahhoz, hogy rok­kantnyugdíjas lehessen. Időközben e pa­ragrafust az 1991. évi 73. törvénnyel, két új bekezdés beiktatásával kiegészítették. (1991. évi 251. Hivatalos Közlöny), és azok­nak is elismerték a nyugdíjjogosultságát, akik az említett táblázatban szereplő szol­gálati idő felével, példánknál maradva, a férfi 1 és fél évvel, a nő 1 évvel rendel­kezik. Ez esetben a rokkantnyugdíjat ará­nyosan csökkentve állapítják meg szá­mukra. Ez a rendelkezés azokra is vonat­kozik, akik rokkanttá válásuk pillanatá­ban nincsenek munkaviszonyban, de az említett 38/1. paragrafus táblázatában fel­tüntetett szolgálati idővel, illetve annak legkevesebbb felével rendelkeznek. Végül, az 1992. évi 57. törvény 11. para­grafusának 5. bekezdésében található sza­bályról. Annak a különleges segélynek az örökléséről van szó, amelyet az előző, az 1992. évi 53. törvény 8. paragrafusa a­­lapján a saját, jövedelem nélküli hátrá­nyos helyzetűeknek folyósítanak, élet­fogytiglan. Ez az éppen hatályos indexelt minimálbér felével egyenlő. Ezt a külön­­leges segélyt tehát örökölni is lehet, éspe­dig­­azoknak, akik a nyugdíjtörvény álta­lános feltételeinek megfelelnek. Az öz­vegyről és a gyermekekről van szó. Ezt az utódlási különleges segélyt az 53. tör­vény alapján rendszeresített Baleseti és Kockázatviselési Alapból fogja a társada­lombiztosítás fizetni. Várjuk e témával kapcsolatos kérdéseiket. DEÁK LEVENTE Fölhívást írtam tehát, amelyet a he­lyi rádió közvetített 1990. február 9- én. Az a toborzó pedig így hangzott: Magyar testvéreim! Román barátaink, akik értitek nyelvünket, amely mine­künk épp oly szentség, mint Eminescu nyelve a román nemzetnek. Honfitár­saim! Holnap Marosvásárhelyt is tün­tetni fogunk! A hétszáz éves város ut­cáin, terein mi is fölvonulunk. Fölvo­nulunk, de nem artikulálatlanul kiabál­ni, nem öklöt rázni, nem fenyegetőzni! Fölvonulunk oktatási egyenjogúságot hirdető feliratainkkal némán és fegyel­mezetten. Miután a kommunizmus me­zében dühöngő Diktátor románokká keresztelt bennünket, miután fényes nappal Európában letagadott minket, s miután­­egy kétmilliós etnikumot nem­létezőnek nyilvánított, fölvonulunk az eleven szobrok erejével és kiáltó né­maságával. Fölvonulunk bizonyítani, hogy vagyunk! A romániai magyarság objektív léte nem politikai alku kérdé­se, hanem EVIDENCIA! Éppen ezért fölvonulunk, hogy puszta létünkkel is az ország népe elé tárjuk jogos köve­teléseinket, alapvető emberi jogainkat, amelyektől Ceaușescu kulturális geno­cídiuma megfosztott bennünket Hisz­­szük, hogy tisztességes román testvé­reink megértik becsületes szándékain­­kat. Szándékainkat, amelyek senki el­len nem irányulnak, amelyek csak jogot követelnek, nem ELŐJOGOKAT! Hisszük, hogy gyertyás-könyves, néma tüntetésünk fölébreszti a szolidaritás érzését mindazokban a román testvé­reinkben, akiket fasisztoid körök új­ból megpróbálnak félrevezetni, elle­nünk uszítani. Hisszük, hogy miként a forradalom véres napjaiban, ezúttal is bizonyítani fogjuk: a történelem pa­rancsa szerint óhajtunk cselekedni; kö­zös hazánkat, a most megújuló Romá­niát akarjuk magunk is az egész román néppel együtt visszavezetni Európába. De tudnia kell minden gondolkodó embernek, a Diktátor lélekmérgező ténykedésének rettenetes következmé­ és orcátlan demagógiával nem lehet olcsó kegyet, elismerést és támogatást nyerni az országnak. Vége a kettős játéknak! Vége az erőszakos asszimilá­ció gyalázatának! A diktatúra ellen fölkelt román néppel együtt hetven­éves bénultságából a romániai magyar­ság is talpra szökkent. A teljes egyen­jogúságot hordozó szándékainkban többé nem törhet meg semmi. Pogromok sem törhetnek meg! Megtanulhattuk, hogy térden állva, bizonytalankodva elemi emberi jogaink dolgában sem jutunk semmire, ám azt is tudjuk, hogy fegyverünk nem a szellemi és a husángos terrorizmus, nem a történelmi vádaskodás, a sovén gőg, és nem a xenofóbiás mitológia! Fegyverünk a józan ész, a civilizált eszmecsere és a törvény, az új demok­ratikus törvények ereje. Fegyverünk az emberi méltóság és nem az ember­telen ösztönök, a faji előítéletek vére­beinek elszabadítása! Jelképünk most a könyv és a gyertya! Botok, kések és husángok helyett az eszme s a fény, amely győztes forradal­munk után a jövőre vetül. Így vonuljunk föl, testvéreim! Úgy mutassuk meg magunk a visz­­szafogott erő méltóságában, hogy Eu­rópa s a nagyvilág is tudomásul vegye, hogy a Diktátor minden asszimilációs garázdálkodása ellenére vagyunk, akik voltunk s leszünk, akik vagyunk: magyarok Erdélyben, magyarok Ro­mániában! Idő hiányában a szöveget nagy hir­telenséggel vetettem papírra, majd ol­vastam be Gáspár Sándor magnójába, amely­ ugyancsak megtréfált bennünket, mivel az adásban először elhangzott to­­boncó kezdő mondatát nem rögzítette. Román barátainkat invitálta csupán tüntetésre, és ez így eléggé fura kez­dés volt s még furcsább, hogy a szer­kesztőséget énnekem kellett azonnal figyelmeztetnem az elvesztett nyitó mondatomra. Akkor a riporter újból elnyargalt hozzám, a fölvételt megis­mételtük, aznap talán még két ízben hangzott el, és ezt most csak azért jegyzem ide, mert mindössze ennyi történt a város magyar lakosságának másnapi mozgósítása végett. Mindösz­­sze ennyi volt a toborzó munka, ám an­nál nehezebb, szövevényesebb az a szervező-tervező, jól összehangolt kö­zösségi cselekvés, melyet az RMDSZ megyei szervezetének ügyvezetői, ön­kéntes munkacsapatai a tüntetés zavar­talansága érdekében elvégeztek. Február 9-én este viszont rossz tré­faként hatott az a telefonüzenet, ame­lyet — horribile dictu! — harmadszor útján közvetített felém az RMDSZ or­szágos, vezető fórumának felelős em­bere. Nevezzük egyelőre Ipszilonnak. Az üzenet így szólt: „Kedves barátom, néhány perccel ezelőtt beszéltem X-szel, aki Y-nak azt a határozott véleményét tolmácsolja általam számodra, hogy a marosvásárhelyi tüntetést el kell ha­lasztani, mivel más megyékben is úgy vélik: a dolog igen-igen kockázatos. Ám ha mégis úgy gondoljátok, hogy így meg amúgy, akkor természetesen saját felelősségetekre Megdöbbenten azt mondottam, hogy mivel még csak februárban vagyunk, egy áprilisi tréfa korai lenne. Másrészt: az RMDSZ Maros megyei szervezete nem gittegylet, hanem komoly embe­rek tömörülése. Felelőseink pedig ép­penséggel a bukaresti határozat alap­,­ján kértek föl engem a február 10-i né­ma tüntetés meghirdetésére. Üzenet­közvetítő barátomat tehát arra kér­tem, mondja meg X-nek, hogy az kö­zölje Ipszilon úrral azt a határozott véleményemet, hogy ne nézzenek min­ket szellemileg alultápláltaknak. Ha pedig a bukaresti határozat ele­ve nem volt egyöntetű, Ipszilon úr miért nem tisztázta idejében a dolgo­kat? Itt, Marosvásárhelyt százezer ma­gyarral nem lehet komolytalankodni. Amikor letettem a kagylót, egyetlen szó dobolt az agyamban fantom! Mi­féle vezetőség az, amely így jár el drámai súlyú közügyeinkben? Valósá­gos-e, vagy csak fantom? Kik azok a személyek, akik összeülnek, tanácskoz­nak, határozatokat hoznak, majd el­­szélednek, aztán így szól valaki közü­lük: vissza minderre." A határozat nem érvényes, vagy csak módosítottan ér­vényes. Fantom? Annál is rosszabb! Itt va­júdik, hánykolódik, jövőjének medrét keresi véres veszedelmek közepette a romániai magyarság, választott vezetői­nek fórumán pedig ott ül vigyori po­fával a káosz, a klikkharc, a határozat­­képtelenség ördöge. Aztán kiderült: a tüntetések dolgá­ban az országos vezetés megoszlott. Egyik csoport szükségesnek, a másik veszélyesnek, tehát helytelennek vélte, s végül a szokásos gyeplőhajítás után ilyen üzenet jött: ki-ki cselekedjék leg­jobb belátása szerint. Arról is szó volt, hogy az emberi egyenlőség könyves szellemének és gyertyán lobogásának napján országszerte megkondulnak a a harangok. Ez a határozat így módo­sult: ott szóljanak, ahol lehetséges. Marosvásárhelyt úgy döntöttünk: le­hetséges. (Folytatjuk) nyelvel nem lehet belépni Európába. Az ország érdekei ellen cselekszenek most mindazok, akik úgy gondolják, hogy elemi jogaiktól megfosztott nem­zetiségekkel a humanizmus és a de­mokrácia kontinense befogad bennün­ket. Céljaink meghamisítóinak, az el­lenünk uszítóknak tudniok kellene: Európa s a nagyvilág fővárosaiban vé­ge a hazug félrevezetés lehetőségének! Szovjetellenes képmutatással, amiként azt a Diktátor tette­­, képmutatással SÜTŐ ANDRÁS Naplórészletek • BELFÖLDI HÍREK • KÖZLEMÉNYEK • RIPORTOK • ROMÁNIAI MAGYAR SZÓ • Mennyit költöttek a gyomrukra? A zilahi Alcom Kereskedelmi Társaság igazgatója szerint az összeladás értéke egymilliárd és 246 millió lej volt az el­múlt esztendőben. A volt élelmiszerkeres­kedelmi vállalatot tömörítő és állami tő­kével működő egység az említett értékben forgalmazott élelmiszereket, italokat, illet­ve a bevétel magába foglalja a zilahi ven­déglátóipari egységek forgalmát is. A kér­désre, hogy mennyit is költöttek a zilahiak a gyomrukra, pontosan mégsem lehet vá­­laszolni. A milliárdot meghaladó összeg ugyanis a ténylegesen ilyen célra kiadott pénzeknek csak a töredéke. Mert a cukor­­ból, olajból, vajból — mármint az ártá­mogatottból — nem futotta a szükséges fejadagokra, így aztán ezeket beszerezte ki-ki ahogyan és ahol tudta. Ezért is a 95, még állami üzlet nettó profitja alig több mint ötmillió lej! És ki számolhatná ki, mennyi pénzt hagytak a zilahiak a piacon, a butikokban. (fejér) Részvényekben Arad legmagasabb épülete Valamikor lapunkban is beszámol­tunk az aradi Ditar cég nagyszabású, városépítő tervéről. Nos, a szép álmo­kat nemsokára valóra is fogják válta­ni. A vállalat ugyanis részvényeket bo­csát ki az állomás térre tervezett 14 emeletes kereskedelmi központ és szál­loda megépítésére. A terv eddig 35 millió lejt emésztett fel s az építkezé­sek összköltségét körülbelül egymilli­­árdra becsülik. Kivitelezésére két és fél, három évet szántak. Az épület­­komplexum különlegessége lesz többek között a McDonald típusú önkiszolgáló étterem és egy tárgyalóiroda átutazó üzletemberek számára. A cég 200 000 részvényt kínál eladásra. Egy „tégla­­jégy“ ára 5000 lej. (Péterszabó) Egyeztetett kerekasztal (Folytatás az 1. oldalról) serűi szájízt az, ami Gyergyóban történt, hogy csoportok pozíciószerzési harca szin­te zátonyra futtatta, azt az eredményt, ami Brassóban megvalósult. Akkor azt írtam a listára, hogy én az RMDSZ-nek vagyok a tagja. Hogy 54-en iratkoztak erre a lis­tára, ez valamit jelez, bár el kell monda­nom, hogy az 54 között jó néhány olyan ember van, akivel nyilván nem vallok egy­azon elveket. Azt vallom, hogy nem ilyen vagy olyan platformok részigazságai sze­rint kell megközelítenem a helyzetet, ha­nem a saját józan eszem szerint. Azért jöttem el erre a tanácskozásra, mert úgy éreztem, az RMDSZ egyik leg­nagyobb szervezetének tisztségviselőjeként volna javaslatom. Ezeket néhány­­ ember­rel konzultálva, de semmiféle frakció vé­leményét nem tükrözve tettem meg. A javaslat 2 perc alatt elfogadásra talált. Végül is kiderült, ha egy kicsi jószándék van, és nem mindenáron a politikai di­vergenciákat hangzotatjuk, hanem a kom­petenciára megyünk, akkor nagyon köny­­nyen meg lehet találni a közös hangot. Ehhez félre kellene tenni a személyi am­bíciókat és az egymásra mutogatást. — Hogyan értékeli a mai tanácskozást? — Túl azon, hogy egy kicsit szerettük hallani a hangunkat, ezek az emberek, a­­kik itt voltak, tényleg kompromisszum­készséggel jöttek, s mikor a konkrétumok­ra került a sor, kiderült: a kompromisz­­szum egyáltalán nem elképzelhetetlen. Takács Csaba, az RMDSZ ügyvezető el­nöke: A mai kerekasztal újabb bizonyíté­ka volt annak, hogy a romániai magyarság felelős politikusai egységben akarnak ma­radni, még akkor is, ha nem egységesen gondolkodnak. A megoldásoknak és az e­­setleges patthelyzetekből való kijutásnak egy újabb garanciáját biztosítja ez a rend­szer, az egyeztető kerekasztal. Fontosnak tartom, hogy a kerekasztal résztvevői mindannyian próbálnak a felmerülő kér­dések megoldásához hozzájárulni, nagyon komoly politikai kultúráról és az egyez­tetés magasiskolájáról téve társaságá­t. A most született javaslatok beleilleszkednek a kongresszusi határozatok alapelveibe, és engem mint ügyvezető elnököt remény­séggel tölt el, hogy a következő SZKT u­­tán felállnak azok a testületek, amelyek segítségével a brassói határozatok szelle­mében elkezdhetjük azt a munkát, amely­nek első fázisát végeznünk kellett annak ellenére, hogy az ügyvezető elnökség nem állt fel. — Mik lesznek azok a legfontosabb ja­vaslatok, amelyekkel az SZKT elé áll a Politikai Egyeztető Kerekasztal? — A legfontosabb javaslatok azok, a­­melyek az SZKT működési szabályzatá­nak, az RMDSZ működési szabályzatának záros határidőre történő kidolgozását ja­vasolják, a személyes kérdésekben kie­gyensúlyozott testületeknek a felállását biztosító határozati javaslatok és — amit én a legfontosabbnak tartok —, a bizonyos­ság, hogy meg lehet egyezni. Annyira kö­zösek az érdekeink és a gondjaink is, hogy amikor ezek megoldására keresünk kiutat, mindenki félreteszi személyes ambícióit, s csak azokat az elveit igyekszik fenntar­tani, amelyeket a magyar társadalom fej­lődéséhez feltétlenül szükségesnek ítél. ■z­ Közös hit­kincs 20 éves a Leuenbergi Konkordia Ennyi idő telt el azóta, hogy az európai református és evangélikus egyház teológu­sainak közös munkája nyomán elkészült a Leuenbergi Konkordia. (A konkordia kife­jezés latin eredetű, jelentése: egyetértés, összhang, rokonszenv. Ókori latin művek­ben a különféle természettel megáldott em­­­ berek szív- és lélekbeli egységét jelentette. Innen érthető, hogy miért adták a rómaiak az egyetértés istennőjének épp a „Concor­dia“ nevet. Az egyháztörténetben a fogal­mat a tanbeli egyetértést, az egybehangzó véleményt kifejező iratok megjelölésére használták (pl. Stuttgarti concordia — 1534-ből, Concordienformes — 1577-ből, stb.), és mint ilyet megkülönböztették a hitvallási iratoktól (pl. Luther Kis Kátéja, Heidelbergi Káté) és hasonlók. A lutheránus és a kálvinista egyházak, tanbeli közeledését és egyházközösségének elmélyítését szentesíti a Leuenbergi Kon­kordia, amely arról a svájci városkáról kapta melléknevét, ahol 1973. március­­16-án aláírták. Aki beleszületett az erdélyi vallási tole­rancia világába, az joggal kérdezheti, hogy miért is volt szükség erre a megállapodás­ra? Hiszen idehaza nem csupán 20 éve, hanem emberemlékezet óta valódi testvéri közösségben élnek a két egyház hívei és lelkipásztorai. Nos, ez úgy, volt lehetséges, hogy Erdélyben a múltban is létérdek volt arra figyelni, ami összekapcsol, s nem arra, ami elválaszt, holott különbözőségek is vannak szép számmal. Ezeket nem cé­lunk itt bemutatni, összefoglalóan csak a legszembetűnőbbet emeljük ki: Luther megtartotta mindazt, amit a Szentírás ki­fejezetten nem tilt (pl. oltár). Kálvin ezzel szemben mindent elvetett, amit az Írás nem ír elő (pl. bibliai alapot nélkülöző ünnepek). A középkori római egyházból kivált re­­formátori egyházak tanítói ezenkívül több tantétel kérdésében is eltérő véleményen voltak, de volt egy közös nevezőjük: Istent az írott, valamint a testté lett Ige­n Jézus Krisztus — által akarták egyedül megis­merni. Az Ige örökérvényű üzenete pedig ez: Isten szereti a bűnös embert. Nem ön­magáért, hanem Jézus Krisztusért. Ez volt az a közös alap, amelyből kinőtt a szándék: megkeresni azokat a pontokat, melyek­­összekötik a történelmileg „né­met “-nek és „svájci “-nak megkülönbözte­tett Reformációt. A két régió teológusai, már 1529-ben megkísérelték csökkenteni a tanbeli különbségek elmélyülését, ám si­kertelenül, így alakult ki a már említett lutheri és kálvini irányzat, amelyek egy­máshoz való közeledésének állomásait rö­viden így vázolhatjuk. A 95 tétel kifüggesztésének 300., majd 400. évfordulója (1817. ill. 1917.) keltette fel az érdeklődést a két fő irányzat közelí­tése iránt. A legutolsó, igazi eredményt hozó nagy szándék 1955-től kezdett el mű­ködni. A Leuenbergben találkozó refomá­­tori egyházak tanítói nem a különbözősé­gek eltörlésére törekedtek elsősorban, ha­nem a közös hit­kincs felmutatására. Ugyanakkor kimondták, hogy kölcsönösen távol tartják maguktól az előítéleteket, a­­melyek jórészt történelmi meghatározott­ságból fakadnak. A jelen Konkordia kiindulópontja az egy­ház egységének közösen megvallott felis­merése volt. Ehhez az Ágostai Hitvallás 7. artikulusának tanítását fogadták el mérv­adónak: „Az egyház valódi egységéhez az evangéliumi igaz tanítás egybehangzó ér­telmezése és a sakramentumokkal való he­lyes sáfárkodás szükséges és elég“. Ezen az alapon döntő fontosságú tantételek ese­tében is (úrvacsora, kereszt­ség) egyező ál­láspontra jutnak. Mit jelent ez a gyakorlatban? Mindenek­előtt a Konkordiához csatlakozó egyházak találkozását az istentiszteleti életben és az embertárs szolgálatában. Evangélikus­­ lel­kész hirdethet igét református gyülekezet­ben és fordítva: református igehirdető szol­gálhat az evangélikus templom szószékén. Közösen tarthatnak keresztelést, úrvacso­rát, különbözőségek többé nem tarthatják távol a híveket és a lelkészeket a testvér­egyház templomától. Ezelőtt két évtizeddel a sajtó nem tudó­síthatott a jelentős eseményről. Csupán a Református Szemlében jelenhetett meg róla írás Tőkés István tollából, aki a Kon­kordia szövegének magyarra­ fordítását is elvégezte. A Leuenbergi Konkordia azonban nem egy lezárt folyamatot jelent. Minta lehet más egyházak számára, de további elmé­lyítésre is serkent. Ennek a közös útkere­sésnek jegyében kerül sor az idén augusz­tusban a kolozsvári protestáns teológián az 5. „Leuenbergi“ kollokviumra, amelyre a két reformátori egyház európai teológusait várjuk. BALOGH BÉLA RipuscA újságírói szabadság VAGY SZABADOSSÁG? Tisztelt szerkesztőség! A Romániai Magyar Szó 958. sz. 1993. február 19. pénteki száma. Belföldi hírek, Közlemények rovatában Pávai ,,fészekra­­kók“ c. tudósításukkal kapcsolatban kér­jük nyomatékosan a következő súlyos hi­bák kiigazítását, ugyanazon rovatban, a félreértések és erkölcsi veszteségek elke­rülése végett. A Flóra Gábor úr tudósítása a követ­kező hibákat tartalmazza: 1. Az egyesületnek pontos megnevezése: Falusi Humanitárius és Önsegélyező E­­gyesület Agro-Suisse Páva (Asociati­a U­­manitara di Autoajutorare Rurala Agro- Suisse Páva). 2. A mezőgazdasági gépeket a tulajdonjog fenntartása mellett, annak az 1992-es év­re szóló haszonélvezetét egyesületünkre ruházta Gazdag Ferenc és nem Gazdag Zoltán. Budapestről és nem Erdélyből el­származott, valóban Zürichben élő, de Er­délyt szerető fiatalember. 3. Az 1992-es gazdasági évben tagságunk létszáma csak 30 rendes és 2 pártoló, tag volt összesen, nem 46. 4. A rendelkezésünkre bízott gépekkel csak segíteni tudtunk, és csakis ezt vál­laltuk tagságunknak és tagságon kívüliek­nek egyaránt, nem „felvállalva 46 gazda 176 ha-nak megművelését“, melyre sem szervezeti sem anyagi alapunk nem volt és nincs. Máskülönben is működési alap­­szabályzatunk szerint nem termelő, ha­nem segélyező egyesület vagyunk. 5. A mezőgazdasági gépeket Nyíregyhá­záról és nem Hódmezővásárhelyről hoz­t­tak. 6. A géppark bővítését az anyagi ala­pok előteremtése függvényében tervez­tük, mely még csak terv és nem kész tény. 7. A földek nagy része sajnos művelet­len maradt, mert csak július 23-tól tud­tunk dolgozni, kaszálást és ősszel szántást. 8. Műtrágya nem volt és egyelőre még nem is lesz, sem vegyszer, amíg arra a­­nyagi fedezet nem lesz. Különben is a természetes trágyázás és a természetvé­delem hívei vagyunk. A vetőmagok be­szerzése most a fő gondunk és a tavaszi munkák megszervezése. 9. Jól megművelt határról majd csak évek szorgalmas, kitartó munkája után beszélhetünk, ha megteremtődik az egy­mást segíteni akarás nemes célja. 40 év gazdasági és erkölcsi rombolását nem le­het egyik napról a másikra helyrehozni. 10. „Nagyvonalú gazdálkodásáról még nem lehet szó, csak a túlélésről és meg­maradásról. Az egyesületünk kuratóriuma nevében, ismételten kérem a fent felsorolt hibák sürgős kiigazítását. Az újságírói szabadság és szabadosság (pontatlanság) között nagy a különbség, így az esetleges jó szándék a visszájára fordulhat, mint ahogyan e cikk után is történt. Egyesületünk tagjai közölték elé­gedetlenségüket a valótlanságok miatt, a­­mi a kölcsönös bizalom rovására megy. Amennyiben őszinte segíteni akarás ve­zérli önöket, úgy kérjük, forduljanak hoz­zánk hiteles információkért, melyekkel minden fenntartás nélkül rendelkezésükre állunk. Tisztelettel az A.U.A.R.A­ S.-Páva kuratóriuma nevében SZÁSZ ZOLTÁN Egy kerekasztal margójára A „Romániai Magyar Szó“ 1993. március 2.. keddi számában közzétett, az RMDSZ meghívottak részvételével lezajlott kerekasztal beszélgetés kap­csán, véleményem szerint két lehetséges okból — a szöveg összesűrítése miatt vagy pedig mivel, ténylegesen úgy hangzott el ahogy, végképp kinyom­­tatódott — az utolsó kérdésre adott vá­lasz részben megtévesztő. Mivel a kér­déskör nagyon sok, embert érint, úgy ér­zem, hogy az igazsághoz még hozzátar­tozik valami. , Elsősorban bárki aki, SZKT tag és nem ért egyet annak egy­­ határozat­tervezetével, jelen esetben „a priva­tizációs folyamatban való részvétel előkészítőről “ szólóval, formailag és/ vagy tartalmilag, ezen véleményét el­mondhatja az ülésen és természete­sen, a döntéskor ellene szavaz. Tudo­másom szerint, Pécsi Ferenc képviselő kollégám, kiegészítő javaslatot, ill. kiegészítő információt szolgáltatott és ugyanakkor, nem szavazott ellene a határozatnak. Lehet tévedek, de ha nem akkor, nem értem miért változott az álláspontja hiszen, éppen a plusz I információja és eddigi effektív tevék­­­kenysége kapcsán érdemi segítséget nyújthat(na), a határozat kivitelezésé­­ben? Másodsorban, P. F.-nek a kérdésre adott válasza tartalmilag némileg sán­tít. Nem másért, de a kisvállalatok standard­ privatizációjában és a priva­tizáció folyamatában, a tulajdoniga­zolványokat fel lehet használni mint fizetési módozatot (eszközt), úgy az 1991/58. sz. privatizációs keret­törvény mint, az 1992/1. sz. módszertani nor­mák alapján, a privatizációra kerülő állami vállalatok által kibocsátott összrészvények 3010 megvásárlására. Az tény, hogy a privatizáció folyamata körül még rengeteg kérdés tisztázásra vár, pl. az, hogy miként fog történni a tulajdonigazolványok átváltása rész­vényekre, de az nem lehet kérdés, hogy a törvényesen meghatározott módon beválthatók! Visszatérve az SZKT határozatához, az amit magába foglal — információ­­gyűjtés (felmérés­ és elemzés elvégzése, meg a vállalkozók megkeresése és be­vonása a folyamatba — „életképesen működhet“, ha úgy akarjuk! Bukarest, 1993. március 8. BIRTALAN ÁKOS

Next