Romániai Magyar Szó, 1993. március (5. évfolyam, 967-992. szám)

1993-03-13 / 977-978. szám

Az európai forradalmi hullám szinte a bécsi ést pesti postával érkezett Erdélybe. A „bérces haza“ válaszát az európai kihí­vásra­ alapvetően meghatározta az, hogy 1848 tavasza diéta nélkül köszöntött be, hiszen a­ hatalmi struktúrából adódóan a polgári átalakulás követelményeit legbizto­­­­­abban a törvényhozás útján lehetett ér­vényesíteni. Viszont nemcsak Magyaror­szág, hanem az egész Habsburg-m­onarchia polgári-nemzeti átalakulása szempontjá­ból rendkívül kedvező körülménynek bi­zonyult, hogy Pozsonyban éppen ekkor ülésezett az országgyűlés. Az európai for­radalom pedig egyszeriben megfordította a reformellenzék számára az addig kedve­­zőtlenebbül alakuló erőviszonyokat. Kos­suth Lajos nemcsak felismerte a kezdemé­nyezés lehetőségét, hanem a polgári átala­kulást megalapozó törvényhozó munka egyik fő irányítójává léphetett elő. Március után a diéta alsótáblája a birodalom vala­mennyi tartománya számára követelte a­­polgár 1. alkotmányosság bevezetését, és ez erjesztően hatott az ausztriai ellenzéki körökre. Tíz nap múlva felkelt Bécs népe. Métter­léknek, a rendszer szimbólumának le kellett mondania, az uralkodó pedig maga is alkotmányt ígért. Március 15-én arra az álhírre, hogy Pest körül, sőt Bihar­ban is óriási paraszthad gyülekezik, a pozsonyi diéta­­­ elkötelezte magát a job­bágyfelszabadítás mellett. A főváros­ azonban nemcsak a magyarországi, hanem az erdélyi polgári átalakulás ösztönzője is lett. Ha környékén paraszthadak nem is készülődtek a diéta ellen, március 13-én Pest-Budán — az európai nagyvárosok pél­dáitól­ eltérően — vér és barikádok nélkül győzött a forradalom. Tízezres tömegek tüntettek és vonultak fel anélkül, hogy a katonaság közbe mert volna avatkozni. A tettre kész radikális ifjúság hangadói a forradalom programjaként két évtized re­formcélkitűzéseit Iá pontba foglalták, hogy ország-világ elé terjesszék: Mit kíván a magyar nemzet. A Iá. pont szerint az uniót is. Bécs, Pest után most már Kolozsvár kö­vetkezett. Az erdélyi magyar liberálisok az első „fővárosi” hírekre kezdeményeztek is. Unió, felelős kormány,­­alkotmányosság biztosításának követelésével március 19-én azonnal a pozsonyi országgyűléshez fordul­tak, ahol Kossuth már sürgette is az er­délyi diéta összehívását, hogy az döntsön az an­ d sorsfordító ügyében. Aztán id. Bethlen János megint csak jó taktikusnak bizonyult, amikor sikerült rávennie a kon­zervatívok vezérét, Jósika Lajost, hogy március 16-án közös programnyilatkozatot írjanak alá. A nyilatkozat nem­csak az 1840-es éveknek az uniót, és a­ reformokat célzó követeléseit ismételhette meg, hanem a közteherviselés és a törvény előtti egyen­lőség mellett a­ jobbágyfelszabadítást is Célként jelölte ftt meg, s így a jobbágyfelsza­badítás követelése először kerülhetett be széles nyilvánosságnak szánt, politikai prog­ramba. : ' ■ f , 1 A reformkori küzdelmek jól előkészítet­ték azt is,, hogy a liberális nemesség és a városi polgárság a politika terén újra egy­másra találjon. Március 21-én id. Bethlen János aktívan részt vett Kolozsvár Városi tanácsának ülésén, ahonnan. .Méhes Sá­muel indítványára feliratot intéztek a gu­­berniumhoz, a 2p-i nyilatkozat­ szellemé­ben kérve a diéta összehívását és az­­alkot­­mányos reformokat. Ekkor a város népe a diáksággal az élen már lelkesen tüntetett. Teleki­ József gubernátor pedig, folytatva a liberálsokat támogató politikáját, némi unszolás után szavát adta,­­hogy : pártoló­sam továbbítja az uralkodónak a feliratot, amelyet mindenesetre megküldött több törvényhatóság főtisztjének is, hogy,­ ha kell, kövessék a kolozsvári példát. •­­ A király Batthyány Lajos személyében olyan energikus miniszterelnököt nevezett ki, aki már március 23-án közzétette a pozsonyi diéta jobbágyfelszabadítási tör­vényét, s ezzel elejét lehetett venni annak is, hogy netán a magyar nemzeti célkitű­zések ellen lehessen fordítani a jobbágy­ság tömegeit. Április 11-én az uralkodó el­fogadta a pozsonyi törvényeket, melyek a feudális Magyarországot korszerű polgári alkotmányos berendezkedésű alkotmányos királysággá alakították át. Jósika időköz­ben lemondott erdélyi kancellári tisztéről, mert szerinte „a királyi szó a pozsonyi és pesti jogászlázadást törvényes forradalom­má tette“, egyengetve az Erdély és Ma­gyarország egyesítése felé vezető utat. Tör­vény rögzítette ugyanis Magyarország unióvágyát és­­akaratát; „a magyar koro­nához tartozó Erdélynek Magyarországgal egy kormányzás alatti teljes egyesültét“. Úgy tűnt, hogy a magyarországi fejlemé­nyek majd készen hozzák Erdély népeinek mindazokat a vívmányokat, amelyek kihar­colására a reformtevékenység mostoha fel­tételei olyan kevés reményt ígértek, s így Erdély sem lesz az ellenforradalom felvo­nulási területe. Az unió kivitelezése azon­ban a pozsonyi törvény szerint még attól is függött, hogy az összehívandó erdélyi diéta elfogadja-e vagy sem. Az udvar éppen ezért húzni-halasztani akarta az er­­délyi országgyűlés összehívását. Erdélyben viszont a megyékben és városokban a ko­lozsvári példa gyorsan követésre talált. Az unió igenlésének jegyében bontottak zász­lót a városi önkormányzatra igényt tartó közösségek, például a román szomszéd fal­­vait mozgósító magyar Torockó, a megyé­től tettleg függetlenedni akaró Déva és Nagyenyed. Vagy a türelmesebb Dés és Fo­­garas, ahol szászok és románok is lelkesen éltették a pesti 12 pontot. Egyre-másra fu­tottak be a liberális szellemű feliratok a guberniumhoz. Még az addig konzervatív megyék gyűlései is azzal fenyegetőztek, hogy ha elmarad az erdélyi diéta összehí­vása, követeiket a magyarországira küldik. Aztán látványos epizóddal véget is ért a heves agráció. Április 10-én Udvarhely­­szék —­ melynek közgyűlésén­­ó nemesség elhatározta a közteherviselés bevezetését — 30 küldöttje Kolozsvárt azzal fenyege­tőzött, hogy ha eredmény — azaz a diéta meghirdetése —­ nélkül kell hazatérnie, akkor harmincezred­magával jön vissza, mire a gubernátor saját felelősségére má­jus végére összehívta a diétát. A román nemzeti törekvések addig alig­ha sejtett erővel törtek fel, és két — gyor­san összetalálkozó — vonalon bontakoztak ki: a nemzeti és a társadalmi követelések vonalán, aszerint, hogy a tájékozódó cso­portosulások miként ítélték meg a kibon­takozás lehetőségeit és követelményeit. Kezdetben úgy látszott, hogy a forradalmi átalakulás örömében a nemzeti ellentétek talán még háttérbe is szorulnak. A maros­vásárhelyi román ügyvédgyakornokokra — kb. harmincan voltak a 200 közül,— le­nyűgözően hatott a tüntető magyar­ vá­ros. „Azt hihetted, Angliában vagy és nem Erdélyben“ — vélte az események egyik szemtanúja, Alexandra Papiu-Ilarian. Amikor aztán a főtéren felhangzott a pesti forradalom­­költeménye, Petőfi Sándor Nemzeti dala, kiderült, hogy a két ön­álló nemzeti ideológia hívei nem egyesül­hetnek, csak az egyik értékeszményeiben. Szistén egyesített a kérdés: „Rabok le­gyünk,­ vagy szabadok? “ De megosztott a válasznak az első része, az, hogy „A ma­gyarok Istenére / Esküszünk, / Esküszünk, hogy rabok tovább/ Nem leszünk!“ Miért a magyarok Istenére kell esküdni? — kér­dezték a románok. A román fiatalok akikhez a magyarok mint a román nép képviselőihez fordultak, elzárkóztak attól, hogy a politikai értelem­ben egységes magyar nemzet részének te­kintsék magukat és népüket. „Különajkú nemzeteknek nemzeti léte és édes nyelve biztosítása“, valamint „örök váltság min­den pénzkárpótlás nélkül“ — még ezekkel a feltételekkel fogadta el Papiu „mint“ román Erdély és Magyarország unióját, „örültváltság ingyen vagy halál“ — állító­lag ezzel a felkiáltással hagyta ott Avram lánca, a későbbi események egyik fősze­replője a várost, és példáját valamennyien követték. Ki szülőföldjére tért vissza, ki Balázsfalvára igyekezett. Papal néhány társával pedig Kolozsvárra ment, ahol Ioan Buteanu fiatal ügyvéd irányításával (aki egyébként 1818-ban Kővár vidékén a ma­gyar liberálisokkal együtt küzdött a követ­választás előkészítésében) petíciót fo­galmaztak, amely a 18. századi szer­­ződéselméletet felidézve mint egykori birtokolt, de elvesztett jogként köve­telte a román nemzet elismerését, a törvényhatósági anyanyelvhasználatot, és ezekkel a feltételekkel elfogadta az uniót és a magyar államnyelvet. S fel­tehetően a marosvásárhelyi megnyilatko­zások pontosításának szándékával hang­súlyozták, hogy a jobbágyfelszabadítást a földesurak állami kárpótlásával kell egy­bekapcsolni. Ennek a­ kérvénynek már rendkívüli jelentőséget kölcsönöz az, hogy tömegeket mozgósító programmá lett. Az Érchegységben a vásárok alkalmával kezd­ték ismertetni, aláírásokat akartak gyűj­teni, hogy biztosítsák a nemzeti törekvé­sek tömegbázisát. Hogy a román nemzeti törekvések mi­lyen főmederbe kerülnek, az attól függött, miként értékelik az egyes erők céljaik megvalósításának lehetőségét, hol keresik vagy kereshetik a szövetségest, tehát ho­gyan alakul a magyar „nemzetiségi politi­ka “, és végül, de nem utolsósorban,­­ mi­lyen erős tömegbázisra tudnak szert ten­ni. Ebben a vonatkozásban 1818 tavasza látványos fordulatot hozott: a nemzeti és a népi törekvések összekapcsolódását. A városi polgárság és a megyei nemesség tüntetései nyomán a parasztság csak már­cius vége felé kezdte észlelni, hogy mekko­rát változott a világ. Amikor tájékozódni kezdett, beidegződött hiedelmei keltek élet­re. A megyei közgyűléseknek a jobbágy­ság eltörlését kilátásba helyező nyilatko­zatai csak megerősítették a nemességgel szembeni bizalmatlanságában, abban a hi­tében, hogy a „jó császár“ már rég elküld­te a jobbágyság felszabadítását elrendelő parancsot, csak a nemesek eldugták. Igaz, kivételesen az is előfordult, hogy a város­ból megtérő parasztok arról beszéltek, hogy a németek a császárt elkergették, aki „most az országba jött, s már nem fogja az urakat gátolni, hogy a jobbágyokért jót tehessenek“. A parasztság magatartására óriási hatása volt a magyarországi és aztán a partiumbeli jobbágyfelszabadításnak. Először erre hivatkozva kezdték a robotot megtagadni a nyugati megyékben és nem­egyszer elsőként a magyar községekben. Belső-Erdélyben azok a kiáltványok gya­koroltak óriási hatást, amelyeket az ifjak paplakból paplakba vittek. Ezekből a ki­áltványokból kezdték vágyaik beteljesülé­sét kihallani. Hogy miként, azt jól érzékel­teti annak a Budán nyomtatott kiáltvány­nak a fogadtatása, amely a hatósági nyo­mozások során ugyan alig tucatnyi hely­ségből került elő, de Erdély minden sar­kából, és az Érchegységben állítólag „szá­zak“ forogtak belőle közkézen. A Kolozs megyei Drágon, amikor megtudta a falu népe, hogy a pap Kolozsvárról írásokat ka­pott, ellentmondást nem tűrve felolvas­tatta azokat, köztük az említett proklamá­­ciót. S abból nem a fő gondolatot jegyez­ték meg, azt, hogy az unió azonnal meg­hozza a jobbágyfelszabadítást, hanem a kezdő sorok adtak szárnyat a képzeletnek: „Román testvéreim! Az örökkévaló Igaz­ságnak napfénye, a szabadság kibukott... ma nincs többé jobbágy és nemes, nincs több úr és rab, csak szabad emberek egyformán“ —,és ez elég volt, hogy a falu a közösségi kényszer erejével halálbüntetéssel fenyegessen mindenkit, aki ezentúl szolgálni mer földesurának. „Szabadságlevelet“ láttak a kiáltványban, amely egyik később kivallatott tanú sze­rint azt mondta ki: eltört a románoknak járma, feljött a napjuk, kinyílott a menny­országuk, mert urat többé ez órától szol­gálni nem fogunk“. Az pedig még kevesebb jót ígért, hogy a nemesi földbirtokosok kö­zül csak néhányan tettek engedményeket jobbágyaiknak, „amíg többen fegyveres erővel akarták úrbéreseiket szolgálatra kényszeríteni“. A gubernium ugyanis katonaságot kért a nagyszebeni főhadiparancsnokságtól a me­gyei hatóságok számára. Az egyébként so­kat aggodalmaskodó Puchner némi meg­nyugvással is tájékoztatta temesvári kollé­gáját arról, hogy „fegyveres erő alkalma­zására nem volt szükség, hiszen a szemé­lyi és tulajdonbiztonságot nem­ fenyegette veszély­­ a robotmegtagadó mozgalmak ré­­­­­zéről. A „csendet és rendet" letartóztatá­sokkal próbálták fenntartani. Néhány me­gyében ugyan statáriumot hirdettek, és fi­gyelmeztetésként itt-ott a falvak határá­ban megkezdték az akasztófák felállítását, ezek látványa azonban gyakran a várttól eltérő hatást gyakorolt a falvak népére. Csíkban és Marosvásárhelyről hazatérő diákok kezdték somlyói társaikat mozgó­sítani. Együtt verték le a kétfejű sasos út­jelző táblákat, együtt kezdtek agitálni a nép között a magyar nemzeti célkitűzések mellett. A katonaság parancsnoka letartóz­tatással sem tudta helyzetét igazán meg­szilárdítani, bár számíthatott a határőrök­nek a primőrök, az „urak“ iránti hagyo­mányos bizalmatlanságára, hiszen a ma­gukat szabadnak tartó katonák között olyan aggodalmak támadtak, hogy jobbá­gyi sorba kerülnek, aminél a határőrség jobb létfeltételeket biztosított. A katona­tisztek úgy-ahogy ellensúlyozni tudták a forradalmi agitációt, de azt már nem tud­ták megakadályozni, hogy végül a határ­őrök is ne a liberálisokat támogassák a követválasztás alkalmával. Hatékonyabban és — paradox módon — sokkal hevesebb küzdelmek árán érvé­nyesülhetett a magyar nemzeti érdekegye­sítő politika Háromszéken, ahol összetet­tebb volt a társadalom, tagoltabb a társa­dalmi munkamegosztás, fejlettebb az áru­termelés, jobbak az iparűzési és földműve­lési lehetőségek. A­ határőrségi intézmény­nyel való szembenállásának nagyobb ha­gyományai voltak, hiszen az sokak előtt elvágta a társadalmi emelkedés és­ a lét­feltételek jobbra fordításának útjait, nem is beszélve a katonai szolgálattal járó ter­­hekről. A politikai életnek pedig olyan lehetőségeivel lehetett élni, hogy öt tör­vényhatóság (négy ún. taxás helység és a szék) küldhetett diétás követeket most a rendkívüli körülmények között olykor több ezres tömegeket is megmozgató népgyűlé­sekről. A reformkori folyamatok kiteljese­déseként az ellentétes érdekek érvényesí­tésének igénye motorként vitte előre az ér­­ ­­ dekegyesítés ügyét: a jobbágy a katonával, a katona a primorral követelte egyenlősí­tését, hogy végül ezek a székely egyenlő­ség eszményéhez is kapcsolódó törekvések egyesüljenek a liberálisok­­ társadalmi és nemzeti célkitűzéseivel. E folyamat fontos állomása lett az az országszerte visszhan­got verő eset, amelynek során, székely ha­tárőrök azonban két Déváról hazatért fiatal ügyvéd, Gál Dániel és Németh Lász­ló vezetésével megtagadták a felsőbb pa­rancs teljesítését. Bár­ egyelőre, csak a szász és aztán magyar városokba­­ kellett volna vonulniuk, abban a hitben, hogy mi­ként a napóleoni háborúk alkalmával, az olasz frontra akarják őket vinni és fegy­vereiktől is megfosztani, azonnal vissza­fordultak, s a Brassóba indított fegyve­reket is lefoglalták.. Esküvel fogadtak en­gedelmességet a guberniumnak, a két ügy­védet pedig Illyefalva országgyűlési köve­e­tévé választották. A nagyszebeni főhadi­­parancsnokság tekintélye úgyannyira meg­rendült, hogy az élén álló Anton Puchner nem merte határozottan megtorolni a pa­rancsmegtagadást, mérgében viszont meg­fenyegette a gubernátort, hogy ha nem szorítja engedelmességre a háromszékie­ket, kivonul Erdélyből, és sorsára hagyja az országot (ami persze esze ágában sem volt). 1848 MÁRCIUS TIZENÖT 1993 MISKOLCZY AMBRUS A magyar és román mozgalmak útkeresése A márciusi forradalom Erdélyben Részlet - ERDÉLY TÖRTÉNETE, III. kötet Akadémiai Kiadó, Budapest, 1986 Barabás Miklós litográfiája Belső szabadság Írta JÁROSI ! Az ünnep csöndjében magára maradt lélek most először emlékezik vissza. A visszaemlékezés képeket vet föl a múltból. Hirtelen,­­kiírhegy pathosszal áll előttünk a márciusi ifjúság. Petőfi, Vasvári, Jókai és a többiek. A kép hő és szélesedik, mö­­göttük' 'föltünik a Széchenyi, Kossuth, Görgey tündéiben szép­­férfias alakja, azu­tán a városi polgárság, majd az Alföld és az egész Haza parasztsága, népe. A poli­tikai szabadságért küzdő nemzet tizenkét pontja égő csipkebokorként lángol fel, gé­niuszaként nemzetének. Lehet tépelődni azon, hogy elsietett volt a vér nélküli for­radalom, s hogy sok volt a bűn, az önzés, emberi gyengeség és kicsinyesség, de egy bizonyos: a magyar nemzeti öntudat ege­kig lángolt föl s a magyar érezte azt, hogy csak politikai szabadságában élheti s érvé­nyesítheti önmagát. Március tizenöt, a ti­­zenkét pont, a szabadságharc s az aradi tizenhárom, ezért nem önkábítása egy bó­dult, magába szerelmesedett népnek, ha­nem annak felismerése, hogy a magyar nemzet élete legveszélyesebb pillanataiban mindig megtalálja azt a magatartást, a­­mellyel, ha ezerszer veszít is rajta, meg­menti magát, megújul benne és életre kap. Akkor nem lehetett más a feladat, mint az, amit a márting tizenötön és a tizenkét ponton értünk. S mert a nemzeti öntudat még ma is táplálkozhatik belőle, érdemes és kell emlékeznünk reá, boldogan és uj­­jongón, kicsinységünk érzetében is foko­zódó és erősödő nemzeti öntudattal. Hogy a Világ politikai szabadságharcai idejében Európa legkisebb népe egy hatalmas biro­dalommal és a saját nemzetiségeivel szem­ben merte vállalni és akarta vállalni minden nemzetiség és minden rangú em­ber jogegyenlőségének kivívását, s meg­próbálta kiverekedni még a csalódások között is nagylelkűen a másik életjogát. Ez olyan emlék, amelyikből élni lehet, a­­melyik eszméltet. Öntudatossá tesz és kö­telez. Az Ünneplés nemcsak a múltra való termékeny visszagondolás, hanem kísérlet és próba, útkeresés és élet. Az emlékezés ezért fölvetteti velünk a kérdést, milyen legyen a magyar most. A kérdés fölvetése pedig­ reális leszámolásra és feladatok megállapítására kötelez. Az ünnep tömjén­­füstje felhőbe nem­ boríthat s fölséges, il­latéval el nem kábíthat. Egy bizonyos: pol­iltikai és gazdasági szabadságunk a leg­kevésbé mirajtunk fordul most meg. Ha sorsfordulataink köteleznek is arra — kit-kit a maga hivatásában —, hogy min­den erőfeszítést megtegyünk a politikai és gazdasági szabadság érdekében, amennyi­re ez egyáltalán rajtunk áll, egy dolgot a jelen és jövő érdekében hiánytalanul meg­tehetünk: hogy világzajlás idején belső kérdéseink, benső problémáink felé vetjük egészen mélyen tekintetünket. A probléma szót itt a maga eredeti jelentőségében kell vennünk, vagyis abban az értelmében, hogy a belső magyar élet valóban felvet a mi számunkra olyan kérdéseket, amelyeket meg kell oldanunk a nemzet életének ér­dekében, függetlenül minden világpoliti­kai és világgazdasági mozgalomtól. Politi­kusaink illeszkedhetnek jobbra, és balra, a nemzet a maga egyetemében csak egyet nézhet, hogyan maradhat meg abban, ami­ben páratlan, pótolhatatlan, a maga ma­gyar voltában. Ebben nem múló világné­zeti, politikai és gazdasági irányok és rend­szerek igazítják el és segítik meg. Itt nem számíthat arra, hogy magyar voltában a kapitalizmus vagy a kapitalizmust fel­váltó akármilyen kommunisztikus, vagy akármilyen szocialista rendszer és életfor­­ma mentheti meg. Már csak azért sem, mert mind a háromnak problémája vég­eredményben ugyanaz, hogy hogyan élhet meg az ember, a mások rovására. Március tizenötre gondolva, kicsinységünk érzeté­ben is arról kell beszélnünk, hogy mi úgy akarjuk élni a mi magyar voltunkat, hogy abból másoknak is élete és haszna legyen. Kossuth Aradot a magyar nemzet Golgo­­tájának nevezte. Kossuthnak ebben a meg­állapításában benne van a mindenkori magyar magatartás legjellegzetesebb és legjellemzőbb ismérve: a magyar azért akar igazán magyar lenni, mert szellemi­ségét élve mások szellemiségének életét akarja biztosítani. Az életkor nagyon ki­csiny, de a szándék, az akarat nagyon mély. És megfelel a magyar nép másik jellemző jelzőjének, melyet eleink olyan öntudatosan adtak népünknek akkor, mi­kor nemzetünket nemes magyar nemzet­nek nevezték és emlegették. Ezt a mai magyar magatartást szolgálja minden iga­zi jó szándékú és korszerű magyar mozga­lom, a magyarságtudomány éppúgy, mint a nemes értelemben vett falukutatás, az új magyar zene éppúgy, mint a megújuló magyar tudomány és szépirodalom, a Du­ na-medence népközösségének . 13­ isze­r ősé­re vonatkozó minden elfogulatlan erőfeszí­tés s az egymagunkból sarjadó képzőmű­vészeti irány kísérlete. Az új magyar ma­gatartás cikkeket és könyveket íratott ilyen címmel, \\ggy: -,Mi a magyar?!“ azért, hogy megmutassa az utat és verje az utat fáradságosan, kitartással; utat ver­jen a célhoz, hogy a magyar olyan legyen, amilyennek lennie kell. És azzá kell len­nie, még ha egy egész világ is ellene es­küszik, vagy a maga érdekében önzően csak eszköznek nézi a magyar nemzetet. ha semmi mást nem tehet a magyar, egyet meg kell tennie; hivatása s méltósága tu­­datában munkálnia kell mindenkitől félt­ve és mindenkitől védve azt a belső sza­badságát, amelynek légkörében friss tava­szi színekben pompázhatik páratlan és gyönyörű élete. (1941) OTTLIK GÉZA A Kossuth Lajos utca és a Szép utca sarkán, a magkereskedés , dohánytőzsde, műköszörűs helyén valaha Landerer és Heckenast nyomdája állott. Kilencvenöt évvel ezelőtt, egy szerdai napon néhány fiatalember nyitott be ide. Ólomfényű dé­lelőtt volt, a havas eső minduntalan elállt s újra megeredt. Ilyen időben a jó kutyát is kár kiverni. Az­­utcán mégis nyüzsgött a nép; diákok, nők, kürtőkalapos polgárok. Landerer Lajos már várta a küldöttséget. Petőfi előrelépett, kezében a Tizenkét Pont és a verse kéziratával. „Azért jöttünk — szólt —hogy a két kéziratot kinyomas­suk." „Lehetetlen, uraim — felelte Landerer szenvtelenül. — Nincs rajta a cenzor en­gedélye.“ A küldöttség tagjai zavartan néztek össze. Hamarjában nem tudták, mitévők legyenek most. Ekkor Landerer egy lépést tett Irinyi felé, és ezt súgta: „Foglaljanak le egy sajtót!“ Irinyi rátette kezét a legnagyobbik saj­tógépre és Landerer fejet hajtott: „Az erőszaknak nem állhatok ellent“. Habozás nélkül munkába fogtak. A nyomda kék zubbonyos munkásai, akik némán figyel­ték a jelenetet, most megmozdultak. „Él­jen a sajtószabadság!“ — kiáltották. .A két kéziratot szétvagdalták, és tíz betűsze­dő lázas sietséggel kezdett dolgozni. Azu­tán megindultak a gépek, s fél tizenkettő­re Irinyi kiránthatta a hengerek közül a „Mit kíván a magyar nemzet?“ legelső, festéktől nedves példányát. Kilépett vele az utcára, is meglobogtatta a feje fölött, tomboló lelkesedés fogadta. A nap dátu­mát harsogta az emberek közé, hogy ta­nulják meg. Megtanultuk. Ez a keltezés zsebnaptá­romban ma már pirossal van nyomva. Valamennyien ismerjük a nap részletes történetét, úgyhogy ezt a nyomdai jelene­tet is fölösleges volt elmondanom. Mégis elmondtam, mert jólesett elmon­danom. Figyeljünk csak: erre az össze­ját­szásra, a nemzetnek erre az öntudatos cin­kosságára. A művelt, higgadt, ötvenéves nyomdatulajdonos­ság a forradalmárok­nak. Jól érzi­­ a jelenet nagyvonalú szín­padiasságát, pusztán szerénységből súg, nem óvatosságból, hiszen ezt a súgást még Bécsben is tisztán fogják majd hallani. De Landerer nem kíván tolakodni, beéri a halk szereppel, a mellékességgel­­ is még­is megtesz mindent. A Pilvax gyermek­­embereinek lázas a feje, olykor súgni kell nekik, mégsincsen zökkenő, a csodálatos összjáték viszi előre az óramutatót, mert valami módon egyet gondolnak mindany­­nyian, Landerer és a diákok, Rottenbiller Lipót alpolgármester és a nyomdászok, a városi tanács és az utcanép. Milyen egy­szerű ez, uramisten! S milyen bonyolult, egyet gondolni. Vigyázzunk. Az ilyen gon­dolat igaz és jó, s ámbár sugárzóan tiszta, mégsem tudná senki más megfo­galmazni, mint a költő. Politikus, bölcsész tudós meg se kísérelje. Petőfi Sándornak sikerült, s bizonyára ma is sikerülne. Mi­lyen jó lenne tétovázás nélkül követni út. Csakhogy az ilyen pillanatok, amelybe valami módon egyet gondolunk mindany­nyian, s amelyek valójában nemzetté te­szik a népet, módfelett ritkák. A dolgunk csak annyi, hogy közben is mindig késze legyünk rá. Maradjon a lelkünkben egy szöglet fiatalon és tisztán, mint Länderer cégtulajdonos polgártársnak maradt. A nyomdában 1945. márc. 15. A székely vértaúk emlékoszlopának Bágyi Török János 47, Martonosi Gálffi Mihály 37, Nagy­váradi Horváth Károly 25 éves korukban Magyarország alkot­mányos szabadságáért Marosvásárhelyt, 1854. márczius 10- én együtt kivégzett székely vértanúk emlékének szentelte a kegyeletes nemzedék. Szent hely ez, oh, vándor! egy nemzet tette e jelt itt Leghűbb gyermekei végzetes sírja fölé. Élni szabadságban, vagy azért meghalni merészen. Ezt hitték, vallók s haltak érette híven. Törvényes, szabad és független nemzeti állás Intő szobra legyen, honfi, e drága jel itt! A feliratot KONCZ JÓZSEF ref. kollégiumi tanár írta . Pest, március 15. 1948. ■ Szabad a sajtós... Ha tudnám, hogy a hazának nem lesz rám szüksége, szívembe mártanám kardomat, s úgy írnám le haldokolva, piros véremmel e szavakat, hogy itt áll­janak a piros betűk, mint a szabadság hajnalsugárai. Ma született a magyar szabadság, mert ma esett le a sajtáról a bilincs... vagy van olyan együgyű, ki azt képzelje, hogy szabad sajtó nélkül lehet bár­mely nemzetnek szabadsága? Üdves, légy születésed napján, magyar szabadság! először is én üdvesellek, ki imádkoztam és küzdöttem éretted, üdvezellek oly magas örömmel, amilyen mély volt fájdalmam, midőn még nélkülöztünk tégedet! Oh szabadságunk, édes kedves újszülött, légy hosszú életű e földön, élj addig, mig csak él egy magyar; ha nemzetünk utósó fia meghal, borulj rá szem­­fedő gyanánt... s ha előbb jön rád a halál, rántsd magaddal sírodba az egész nemzetet, mert tovább élnie nélküled gyalázat lesz, veled halnia pedig dicső­ség! Ezzel köszöntelek, ez legyen útravalód az életben. Élj boldogul!... nem ki-,­vánom, hogy ne találkozzál vészekkel pályádon, mert az örökké nyugodt élet félhalál, de legyen mindig férfierőd a részeken diadalmaskodni! Késő éj van. Jó éjszakát, szép csecsemő ... szép vagy te­­szebb minden or­szágbeli testvéreidnél, mert nem fürödtél vérben, mint azok. téged tiszta öröm­könnyek mostak, és bölcsőd párnái nem hideg, merev holttestek, hanem forró, dobogó szívek. Jó éjszakát!... ha elalszom, jelenj meg álmaimban úgy,, ami­lyen leszesz férfikorodban, amilyen nagynak, ragyogónak, a világtól tiszteltnek én reméllek!

Next