Romániai Magyar Szó, 1993. március (5. évfolyam, 967-992. szám)
1993-03-13 / 977-978. szám
Az európai forradalmi hullám szinte a bécsi ést pesti postával érkezett Erdélybe. A „bérces haza“ válaszát az európai kihívásra alapvetően meghatározta az, hogy 1848 tavasza diéta nélkül köszöntött be, hiszen a hatalmi struktúrából adódóan a polgári átalakulás követelményeit legbiztoabban a törvényhozás útján lehetett érvényesíteni. Viszont nemcsak Magyarország, hanem az egész Habsburg-monarchia polgári-nemzeti átalakulása szempontjából rendkívül kedvező körülménynek bizonyult, hogy Pozsonyban éppen ekkor ülésezett az országgyűlés. Az európai forradalom pedig egyszeriben megfordította a reformellenzék számára az addig kedvezőtlenebbül alakuló erőviszonyokat. Kossuth Lajos nemcsak felismerte a kezdeményezés lehetőségét, hanem a polgári átalakulást megalapozó törvényhozó munka egyik fő irányítójává léphetett elő. Március után a diéta alsótáblája a birodalom valamennyi tartománya számára követelte apolgár 1. alkotmányosság bevezetését, és ez erjesztően hatott az ausztriai ellenzéki körökre. Tíz nap múlva felkelt Bécs népe. Métterléknek, a rendszer szimbólumának le kellett mondania, az uralkodó pedig maga is alkotmányt ígért. Március 15-én arra az álhírre, hogy Pest körül, sőt Biharban is óriási paraszthad gyülekezik, a pozsonyi diéta elkötelezte magát a jobbágyfelszabadítás mellett. A főváros azonban nemcsak a magyarországi, hanem az erdélyi polgári átalakulás ösztönzője is lett. Ha környékén paraszthadak nem is készülődtek a diéta ellen, március 13-én Pest-Budán — az európai nagyvárosok példáitól eltérően — vér és barikádok nélkül győzött a forradalom. Tízezres tömegek tüntettek és vonultak fel anélkül, hogy a katonaság közbe mert volna avatkozni. A tettre kész radikális ifjúság hangadói a forradalom programjaként két évtized reformcélkitűzéseit Iá pontba foglalták, hogy ország-világ elé terjesszék: Mit kíván a magyar nemzet. A Iá. pont szerint az uniót is. Bécs, Pest után most már Kolozsvár következett. Az erdélyi magyar liberálisok az első „fővárosi” hírekre kezdeményeztek is. Unió, felelős kormány,alkotmányosság biztosításának követelésével március 19-én azonnal a pozsonyi országgyűléshez fordultak, ahol Kossuth már sürgette is az erdélyi diéta összehívását, hogy az döntsön az an d sorsfordító ügyében. Aztán id. Bethlen János megint csak jó taktikusnak bizonyult, amikor sikerült rávennie a konzervatívok vezérét, Jósika Lajost, hogy március 16-án közös programnyilatkozatot írjanak alá. A nyilatkozat nemcsak az 1840-es éveknek az uniót, és a reformokat célzó követeléseit ismételhette meg, hanem a közteherviselés és a törvény előtti egyenlőség mellett a jobbágyfelszabadítást is Célként jelölte ftt meg, s így a jobbágyfelszabadítás követelése először kerülhetett be széles nyilvánosságnak szánt, politikai programba. : ' ■ f , 1 A reformkori küzdelmek jól előkészítették azt is,, hogy a liberális nemesség és a városi polgárság a politika terén újra egymásra találjon. Március 21-én id. Bethlen János aktívan részt vett Kolozsvár Városi tanácsának ülésén, ahonnan. .Méhes Sámuel indítványára feliratot intéztek a guberniumhoz, a 2p-i nyilatkozat szellemében kérve a diéta összehívását és azalkotmányos reformokat. Ekkor a város népe a diáksággal az élen már lelkesen tüntetett. Teleki József gubernátor pedig, folytatva a liberálsokat támogató politikáját, némi unszolás után szavát adta,hogy : pártolósam továbbítja az uralkodónak a feliratot, amelyet mindenesetre megküldött több törvényhatóság főtisztjének is, hogy, ha kell, kövessék a kolozsvári példát. • A király Batthyány Lajos személyében olyan energikus miniszterelnököt nevezett ki, aki már március 23-án közzétette a pozsonyi diéta jobbágyfelszabadítási törvényét, s ezzel elejét lehetett venni annak is, hogy netán a magyar nemzeti célkitűzések ellen lehessen fordítani a jobbágyság tömegeit. Április 11-én az uralkodó elfogadta a pozsonyi törvényeket, melyek a feudális Magyarországot korszerű polgári alkotmányos berendezkedésű alkotmányos királysággá alakították át. Jósika időközben lemondott erdélyi kancellári tisztéről, mert szerinte „a királyi szó a pozsonyi és pesti jogászlázadást törvényes forradalommá tette“, egyengetve az Erdély és Magyarország egyesítése felé vezető utat. Törvény rögzítette ugyanis Magyarország unióvágyát ésakaratát; „a magyar koronához tartozó Erdélynek Magyarországgal egy kormányzás alatti teljes egyesültét“. Úgy tűnt, hogy a magyarországi fejlemények majd készen hozzák Erdély népeinek mindazokat a vívmányokat, amelyek kiharcolására a reformtevékenység mostoha feltételei olyan kevés reményt ígértek, s így Erdély sem lesz az ellenforradalom felvonulási területe. Az unió kivitelezése azonban a pozsonyi törvény szerint még attól is függött, hogy az összehívandó erdélyi diéta elfogadja-e vagy sem. Az udvar éppen ezért húzni-halasztani akarta az erdélyi országgyűlés összehívását. Erdélyben viszont a megyékben és városokban a kolozsvári példa gyorsan követésre talált. Az unió igenlésének jegyében bontottak zászlót a városi önkormányzatra igényt tartó közösségek, például a román szomszéd falvait mozgósító magyar Torockó, a megyétől tettleg függetlenedni akaró Déva és Nagyenyed. Vagy a türelmesebb Dés és Fogaras, ahol szászok és románok is lelkesen éltették a pesti 12 pontot. Egyre-másra futottak be a liberális szellemű feliratok a guberniumhoz. Még az addig konzervatív megyék gyűlései is azzal fenyegetőztek, hogy ha elmarad az erdélyi diéta összehívása, követeiket a magyarországira küldik. Aztán látványos epizóddal véget is ért a heves agráció. Április 10-én Udvarhelyszék — melynek közgyűlésénó nemesség elhatározta a közteherviselés bevezetését — 30 küldöttje Kolozsvárt azzal fenyegetőzött, hogy ha eredmény — azaz a diéta meghirdetése — nélkül kell hazatérnie, akkor harmincezredmagával jön vissza, mire a gubernátor saját felelősségére május végére összehívta a diétát. A román nemzeti törekvések addig aligha sejtett erővel törtek fel, és két — gyorsan összetalálkozó — vonalon bontakoztak ki: a nemzeti és a társadalmi követelések vonalán, aszerint, hogy a tájékozódó csoportosulások miként ítélték meg a kibontakozás lehetőségeit és követelményeit. Kezdetben úgy látszott, hogy a forradalmi átalakulás örömében a nemzeti ellentétek talán még háttérbe is szorulnak. A marosvásárhelyi román ügyvédgyakornokokra — kb. harmincan voltak a 200 közül,— lenyűgözően hatott a tüntető magyar város. „Azt hihetted, Angliában vagy és nem Erdélyben“ — vélte az események egyik szemtanúja, Alexandra Papiu-Ilarian. Amikor aztán a főtéren felhangzott a pesti forradalomkölteménye, Petőfi Sándor Nemzeti dala, kiderült, hogy a két önálló nemzeti ideológia hívei nem egyesülhetnek, csak az egyik értékeszményeiben. Szistén egyesített a kérdés: „Rabok legyünk, vagy szabadok? “ De megosztott a válasznak az első része, az, hogy „A magyarok Istenére / Esküszünk, / Esküszünk, hogy rabok tovább/ Nem leszünk!“ Miért a magyarok Istenére kell esküdni? — kérdezték a románok. A román fiatalok akikhez a magyarok mint a román nép képviselőihez fordultak, elzárkóztak attól, hogy a politikai értelemben egységes magyar nemzet részének tekintsék magukat és népüket. „Különajkú nemzeteknek nemzeti léte és édes nyelve biztosítása“, valamint „örök váltság minden pénzkárpótlás nélkül“ — még ezekkel a feltételekkel fogadta el Papiu „mint“ román Erdély és Magyarország unióját, „örültváltság ingyen vagy halál“ — állítólag ezzel a felkiáltással hagyta ott Avram lánca, a későbbi események egyik főszereplője a várost, és példáját valamennyien követték. Ki szülőföldjére tért vissza, ki Balázsfalvára igyekezett. Papal néhány társával pedig Kolozsvárra ment, ahol Ioan Buteanu fiatal ügyvéd irányításával (aki egyébként 1818-ban Kővár vidékén a magyar liberálisokkal együtt küzdött a követválasztás előkészítésében) petíciót fogalmaztak, amely a 18. századi szerződéselméletet felidézve mint egykori birtokolt, de elvesztett jogként követelte a román nemzet elismerését, a törvényhatósági anyanyelvhasználatot, és ezekkel a feltételekkel elfogadta az uniót és a magyar államnyelvet. S feltehetően a marosvásárhelyi megnyilatkozások pontosításának szándékával hangsúlyozták, hogy a jobbágyfelszabadítást a földesurak állami kárpótlásával kell egybekapcsolni. Ennek a kérvénynek már rendkívüli jelentőséget kölcsönöz az, hogy tömegeket mozgósító programmá lett. Az Érchegységben a vásárok alkalmával kezdték ismertetni, aláírásokat akartak gyűjteni, hogy biztosítsák a nemzeti törekvések tömegbázisát. Hogy a román nemzeti törekvések milyen főmederbe kerülnek, az attól függött, miként értékelik az egyes erők céljaik megvalósításának lehetőségét, hol keresik vagy kereshetik a szövetségest, tehát hogyan alakul a magyar „nemzetiségi politika “, és végül, de nem utolsósorban, milyen erős tömegbázisra tudnak szert tenni. Ebben a vonatkozásban 1818 tavasza látványos fordulatot hozott: a nemzeti és a népi törekvések összekapcsolódását. A városi polgárság és a megyei nemesség tüntetései nyomán a parasztság csak március vége felé kezdte észlelni, hogy mekkorát változott a világ. Amikor tájékozódni kezdett, beidegződött hiedelmei keltek életre. A megyei közgyűléseknek a jobbágyság eltörlését kilátásba helyező nyilatkozatai csak megerősítették a nemességgel szembeni bizalmatlanságában, abban a hitében, hogy a „jó császár“ már rég elküldte a jobbágyság felszabadítását elrendelő parancsot, csak a nemesek eldugták. Igaz, kivételesen az is előfordult, hogy a városból megtérő parasztok arról beszéltek, hogy a németek a császárt elkergették, aki „most az országba jött, s már nem fogja az urakat gátolni, hogy a jobbágyokért jót tehessenek“. A parasztság magatartására óriási hatása volt a magyarországi és aztán a partiumbeli jobbágyfelszabadításnak. Először erre hivatkozva kezdték a robotot megtagadni a nyugati megyékben és nemegyszer elsőként a magyar községekben. Belső-Erdélyben azok a kiáltványok gyakoroltak óriási hatást, amelyeket az ifjak paplakból paplakba vittek. Ezekből a kiáltványokból kezdték vágyaik beteljesülését kihallani. Hogy miként, azt jól érzékelteti annak a Budán nyomtatott kiáltványnak a fogadtatása, amely a hatósági nyomozások során ugyan alig tucatnyi helységből került elő, de Erdély minden sarkából, és az Érchegységben állítólag „százak“ forogtak belőle közkézen. A Kolozs megyei Drágon, amikor megtudta a falu népe, hogy a pap Kolozsvárról írásokat kapott, ellentmondást nem tűrve felolvastatta azokat, köztük az említett proklamációt. S abból nem a fő gondolatot jegyezték meg, azt, hogy az unió azonnal meghozza a jobbágyfelszabadítást, hanem a kezdő sorok adtak szárnyat a képzeletnek: „Román testvéreim! Az örökkévaló Igazságnak napfénye, a szabadság kibukott... ma nincs többé jobbágy és nemes, nincs több úr és rab, csak szabad emberek egyformán“ —,és ez elég volt, hogy a falu a közösségi kényszer erejével halálbüntetéssel fenyegessen mindenkit, aki ezentúl szolgálni mer földesurának. „Szabadságlevelet“ láttak a kiáltványban, amely egyik később kivallatott tanú szerint azt mondta ki: eltört a románoknak járma, feljött a napjuk, kinyílott a mennyországuk, mert urat többé ez órától szolgálni nem fogunk“. Az pedig még kevesebb jót ígért, hogy a nemesi földbirtokosok közül csak néhányan tettek engedményeket jobbágyaiknak, „amíg többen fegyveres erővel akarták úrbéreseiket szolgálatra kényszeríteni“. A gubernium ugyanis katonaságot kért a nagyszebeni főhadiparancsnokságtól a megyei hatóságok számára. Az egyébként sokat aggodalmaskodó Puchner némi megnyugvással is tájékoztatta temesvári kollégáját arról, hogy „fegyveres erő alkalmazására nem volt szükség, hiszen a személyi és tulajdonbiztonságot nem fenyegette veszély a robotmegtagadó mozgalmak rézéről. A „csendet és rendet" letartóztatásokkal próbálták fenntartani. Néhány megyében ugyan statáriumot hirdettek, és figyelmeztetésként itt-ott a falvak határában megkezdték az akasztófák felállítását, ezek látványa azonban gyakran a várttól eltérő hatást gyakorolt a falvak népére. Csíkban és Marosvásárhelyről hazatérő diákok kezdték somlyói társaikat mozgósítani. Együtt verték le a kétfejű sasos útjelző táblákat, együtt kezdtek agitálni a nép között a magyar nemzeti célkitűzések mellett. A katonaság parancsnoka letartóztatással sem tudta helyzetét igazán megszilárdítani, bár számíthatott a határőröknek a primőrök, az „urak“ iránti hagyományos bizalmatlanságára, hiszen a magukat szabadnak tartó katonák között olyan aggodalmak támadtak, hogy jobbágyi sorba kerülnek, aminél a határőrség jobb létfeltételeket biztosított. A katonatisztek úgy-ahogy ellensúlyozni tudták a forradalmi agitációt, de azt már nem tudták megakadályozni, hogy végül a határőrök is ne a liberálisokat támogassák a követválasztás alkalmával. Hatékonyabban és — paradox módon — sokkal hevesebb küzdelmek árán érvényesülhetett a magyar nemzeti érdekegyesítő politika Háromszéken, ahol összetettebb volt a társadalom, tagoltabb a társadalmi munkamegosztás, fejlettebb az árutermelés, jobbak az iparűzési és földművelési lehetőségek. A határőrségi intézménynyel való szembenállásának nagyobb hagyományai voltak, hiszen az sokak előtt elvágta a társadalmi emelkedés és a létfeltételek jobbra fordításának útjait, nem is beszélve a katonai szolgálattal járó terhekről. A politikai életnek pedig olyan lehetőségeivel lehetett élni, hogy öt törvényhatóság (négy ún. taxás helység és a szék) küldhetett diétás követeket most a rendkívüli körülmények között olykor több ezres tömegeket is megmozgató népgyűlésekről. A reformkori folyamatok kiteljesedéseként az ellentétes érdekek érvényesítésének igénye motorként vitte előre az ér dekegyesítés ügyét: a jobbágy a katonával, a katona a primorral követelte egyenlősítését, hogy végül ezek a székely egyenlőség eszményéhez is kapcsolódó törekvések egyesüljenek a liberálisok társadalmi és nemzeti célkitűzéseivel. E folyamat fontos állomása lett az az országszerte visszhangot verő eset, amelynek során, székely határőrök azonban két Déváról hazatért fiatal ügyvéd, Gál Dániel és Németh László vezetésével megtagadták a felsőbb parancs teljesítését. Bár egyelőre, csak a szász és aztán magyar városokba kellett volna vonulniuk, abban a hitben, hogy miként a napóleoni háborúk alkalmával, az olasz frontra akarják őket vinni és fegyvereiktől is megfosztani, azonnal visszafordultak, s a Brassóba indított fegyvereket is lefoglalták.. Esküvel fogadtak engedelmességet a guberniumnak, a két ügyvédet pedig Illyefalva országgyűlési köveetévé választották. A nagyszebeni főhadiparancsnokság tekintélye úgyannyira megrendült, hogy az élén álló Anton Puchner nem merte határozottan megtorolni a parancsmegtagadást, mérgében viszont megfenyegette a gubernátort, hogy ha nem szorítja engedelmességre a háromszékieket, kivonul Erdélyből, és sorsára hagyja az országot (ami persze esze ágában sem volt). 1848 MÁRCIUS TIZENÖT 1993 MISKOLCZY AMBRUS A magyar és román mozgalmak útkeresése A márciusi forradalom Erdélyben Részlet - ERDÉLY TÖRTÉNETE, III. kötet Akadémiai Kiadó, Budapest, 1986 Barabás Miklós litográfiája Belső szabadság Írta JÁROSI ! Az ünnep csöndjében magára maradt lélek most először emlékezik vissza. A visszaemlékezés képeket vet föl a múltból. Hirtelen,kiírhegy pathosszal áll előttünk a márciusi ifjúság. Petőfi, Vasvári, Jókai és a többiek. A kép hő és szélesedik, mögöttük' 'föltünik a Széchenyi, Kossuth, Görgey tündéiben szépférfias alakja, azután a városi polgárság, majd az Alföld és az egész Haza parasztsága, népe. A politikai szabadságért küzdő nemzet tizenkét pontja égő csipkebokorként lángol fel, géniuszaként nemzetének. Lehet tépelődni azon, hogy elsietett volt a vér nélküli forradalom, s hogy sok volt a bűn, az önzés, emberi gyengeség és kicsinyesség, de egy bizonyos: a magyar nemzeti öntudat egekig lángolt föl s a magyar érezte azt, hogy csak politikai szabadságában élheti s érvényesítheti önmagát. Március tizenöt, a tizenkét pont, a szabadságharc s az aradi tizenhárom, ezért nem önkábítása egy bódult, magába szerelmesedett népnek, hanem annak felismerése, hogy a magyar nemzet élete legveszélyesebb pillanataiban mindig megtalálja azt a magatartást, amellyel, ha ezerszer veszít is rajta, megmenti magát, megújul benne és életre kap. Akkor nem lehetett más a feladat, mint az, amit a márting tizenötön és a tizenkét ponton értünk. S mert a nemzeti öntudat még ma is táplálkozhatik belőle, érdemes és kell emlékeznünk reá, boldogan és ujjongón, kicsinységünk érzetében is fokozódó és erősödő nemzeti öntudattal. Hogy a Világ politikai szabadságharcai idejében Európa legkisebb népe egy hatalmas birodalommal és a saját nemzetiségeivel szemben merte vállalni és akarta vállalni minden nemzetiség és minden rangú ember jogegyenlőségének kivívását, s megpróbálta kiverekedni még a csalódások között is nagylelkűen a másik életjogát. Ez olyan emlék, amelyikből élni lehet, amelyik eszméltet. Öntudatossá tesz és kötelez. Az Ünneplés nemcsak a múltra való termékeny visszagondolás, hanem kísérlet és próba, útkeresés és élet. Az emlékezés ezért fölvetteti velünk a kérdést, milyen legyen a magyar most. A kérdés fölvetése pedig reális leszámolásra és feladatok megállapítására kötelez. Az ünnep tömjénfüstje felhőbe nem boríthat s fölséges, illatéval el nem kábíthat. Egy bizonyos: poliltikai és gazdasági szabadságunk a legkevésbé mirajtunk fordul most meg. Ha sorsfordulataink köteleznek is arra — kit-kit a maga hivatásában —, hogy minden erőfeszítést megtegyünk a politikai és gazdasági szabadság érdekében, amennyire ez egyáltalán rajtunk áll, egy dolgot a jelen és jövő érdekében hiánytalanul megtehetünk: hogy világzajlás idején belső kérdéseink, benső problémáink felé vetjük egészen mélyen tekintetünket. A probléma szót itt a maga eredeti jelentőségében kell vennünk, vagyis abban az értelmében, hogy a belső magyar élet valóban felvet a mi számunkra olyan kérdéseket, amelyeket meg kell oldanunk a nemzet életének érdekében, függetlenül minden világpolitikai és világgazdasági mozgalomtól. Politikusaink illeszkedhetnek jobbra, és balra, a nemzet a maga egyetemében csak egyet nézhet, hogyan maradhat meg abban, amiben páratlan, pótolhatatlan, a maga magyar voltában. Ebben nem múló világnézeti, politikai és gazdasági irányok és rendszerek igazítják el és segítik meg. Itt nem számíthat arra, hogy magyar voltában a kapitalizmus vagy a kapitalizmust felváltó akármilyen kommunisztikus, vagy akármilyen szocialista rendszer és életforma mentheti meg. Már csak azért sem, mert mind a háromnak problémája végeredményben ugyanaz, hogy hogyan élhet meg az ember, a mások rovására. Március tizenötre gondolva, kicsinységünk érzetében is arról kell beszélnünk, hogy mi úgy akarjuk élni a mi magyar voltunkat, hogy abból másoknak is élete és haszna legyen. Kossuth Aradot a magyar nemzet Golgotájának nevezte. Kossuthnak ebben a megállapításában benne van a mindenkori magyar magatartás legjellegzetesebb és legjellemzőbb ismérve: a magyar azért akar igazán magyar lenni, mert szellemiségét élve mások szellemiségének életét akarja biztosítani. Az életkor nagyon kicsiny, de a szándék, az akarat nagyon mély. És megfelel a magyar nép másik jellemző jelzőjének, melyet eleink olyan öntudatosan adtak népünknek akkor, mikor nemzetünket nemes magyar nemzetnek nevezték és emlegették. Ezt a mai magyar magatartást szolgálja minden igazi jó szándékú és korszerű magyar mozgalom, a magyarságtudomány éppúgy, mint a nemes értelemben vett falukutatás, az új magyar zene éppúgy, mint a megújuló magyar tudomány és szépirodalom, a Du na-medence népközösségének . 13 iszer ősére vonatkozó minden elfogulatlan erőfeszítés s az egymagunkból sarjadó képzőművészeti irány kísérlete. Az új magyar magatartás cikkeket és könyveket íratott ilyen címmel, \\ggy: -,Mi a magyar?!“ azért, hogy megmutassa az utat és verje az utat fáradságosan, kitartással; utat verjen a célhoz, hogy a magyar olyan legyen, amilyennek lennie kell. És azzá kell lennie, még ha egy egész világ is ellene esküszik, vagy a maga érdekében önzően csak eszköznek nézi a magyar nemzetet. ha semmi mást nem tehet a magyar, egyet meg kell tennie; hivatása s méltósága tudatában munkálnia kell mindenkitől féltve és mindenkitől védve azt a belső szabadságát, amelynek légkörében friss tavaszi színekben pompázhatik páratlan és gyönyörű élete. (1941) OTTLIK GÉZA A Kossuth Lajos utca és a Szép utca sarkán, a magkereskedés , dohánytőzsde, műköszörűs helyén valaha Landerer és Heckenast nyomdája állott. Kilencvenöt évvel ezelőtt, egy szerdai napon néhány fiatalember nyitott be ide. Ólomfényű délelőtt volt, a havas eső minduntalan elállt s újra megeredt. Ilyen időben a jó kutyát is kár kiverni. Azutcán mégis nyüzsgött a nép; diákok, nők, kürtőkalapos polgárok. Landerer Lajos már várta a küldöttséget. Petőfi előrelépett, kezében a Tizenkét Pont és a verse kéziratával. „Azért jöttünk — szólt —hogy a két kéziratot kinyomassuk." „Lehetetlen, uraim — felelte Landerer szenvtelenül. — Nincs rajta a cenzor engedélye.“ A küldöttség tagjai zavartan néztek össze. Hamarjában nem tudták, mitévők legyenek most. Ekkor Landerer egy lépést tett Irinyi felé, és ezt súgta: „Foglaljanak le egy sajtót!“ Irinyi rátette kezét a legnagyobbik sajtógépre és Landerer fejet hajtott: „Az erőszaknak nem állhatok ellent“. Habozás nélkül munkába fogtak. A nyomda kék zubbonyos munkásai, akik némán figyelték a jelenetet, most megmozdultak. „Éljen a sajtószabadság!“ — kiáltották. .A két kéziratot szétvagdalták, és tíz betűszedő lázas sietséggel kezdett dolgozni. Azután megindultak a gépek, s fél tizenkettőre Irinyi kiránthatta a hengerek közül a „Mit kíván a magyar nemzet?“ legelső, festéktől nedves példányát. Kilépett vele az utcára, is meglobogtatta a feje fölött, tomboló lelkesedés fogadta. A nap dátumát harsogta az emberek közé, hogy tanulják meg. Megtanultuk. Ez a keltezés zsebnaptáromban ma már pirossal van nyomva. Valamennyien ismerjük a nap részletes történetét, úgyhogy ezt a nyomdai jelenetet is fölösleges volt elmondanom. Mégis elmondtam, mert jólesett elmondanom. Figyeljünk csak: erre az összejátszásra, a nemzetnek erre az öntudatos cinkosságára. A művelt, higgadt, ötvenéves nyomdatulajdonosság a forradalmároknak. Jól érzi a jelenet nagyvonalú színpadiasságát, pusztán szerénységből súg, nem óvatosságból, hiszen ezt a súgást még Bécsben is tisztán fogják majd hallani. De Landerer nem kíván tolakodni, beéri a halk szereppel, a mellékességgel is mégis megtesz mindent. A Pilvax gyermekembereinek lázas a feje, olykor súgni kell nekik, mégsincsen zökkenő, a csodálatos összjáték viszi előre az óramutatót, mert valami módon egyet gondolnak mindanynyian, Landerer és a diákok, Rottenbiller Lipót alpolgármester és a nyomdászok, a városi tanács és az utcanép. Milyen egyszerű ez, uramisten! S milyen bonyolult, egyet gondolni. Vigyázzunk. Az ilyen gondolat igaz és jó, s ámbár sugárzóan tiszta, mégsem tudná senki más megfogalmazni, mint a költő. Politikus, bölcsész tudós meg se kísérelje. Petőfi Sándornak sikerült, s bizonyára ma is sikerülne. Milyen jó lenne tétovázás nélkül követni út. Csakhogy az ilyen pillanatok, amelybe valami módon egyet gondolunk mindanynyian, s amelyek valójában nemzetté teszik a népet, módfelett ritkák. A dolgunk csak annyi, hogy közben is mindig késze legyünk rá. Maradjon a lelkünkben egy szöglet fiatalon és tisztán, mint Länderer cégtulajdonos polgártársnak maradt. A nyomdában 1945. márc. 15. A székely vértaúk emlékoszlopának Bágyi Török János 47, Martonosi Gálffi Mihály 37, Nagyváradi Horváth Károly 25 éves korukban Magyarország alkotmányos szabadságáért Marosvásárhelyt, 1854. márczius 10- én együtt kivégzett székely vértanúk emlékének szentelte a kegyeletes nemzedék. Szent hely ez, oh, vándor! egy nemzet tette e jelt itt Leghűbb gyermekei végzetes sírja fölé. Élni szabadságban, vagy azért meghalni merészen. Ezt hitték, vallók s haltak érette híven. Törvényes, szabad és független nemzeti állás Intő szobra legyen, honfi, e drága jel itt! A feliratot KONCZ JÓZSEF ref. kollégiumi tanár írta . Pest, március 15. 1948. ■ Szabad a sajtós... Ha tudnám, hogy a hazának nem lesz rám szüksége, szívembe mártanám kardomat, s úgy írnám le haldokolva, piros véremmel e szavakat, hogy itt álljanak a piros betűk, mint a szabadság hajnalsugárai. Ma született a magyar szabadság, mert ma esett le a sajtáról a bilincs... vagy van olyan együgyű, ki azt képzelje, hogy szabad sajtó nélkül lehet bármely nemzetnek szabadsága? Üdves, légy születésed napján, magyar szabadság! először is én üdvesellek, ki imádkoztam és küzdöttem éretted, üdvezellek oly magas örömmel, amilyen mély volt fájdalmam, midőn még nélkülöztünk tégedet! Oh szabadságunk, édes kedves újszülött, légy hosszú életű e földön, élj addig, mig csak él egy magyar; ha nemzetünk utósó fia meghal, borulj rá szemfedő gyanánt... s ha előbb jön rád a halál, rántsd magaddal sírodba az egész nemzetet, mert tovább élnie nélküled gyalázat lesz, veled halnia pedig dicsőség! Ezzel köszöntelek, ez legyen útravalód az életben. Élj boldogul!... nem ki-,vánom, hogy ne találkozzál vészekkel pályádon, mert az örökké nyugodt élet félhalál, de legyen mindig férfierőd a részeken diadalmaskodni! Késő éj van. Jó éjszakát, szép csecsemő ... szép vagy teszebb minden országbeli testvéreidnél, mert nem fürödtél vérben, mint azok. téged tiszta örömkönnyek mostak, és bölcsőd párnái nem hideg, merev holttestek, hanem forró, dobogó szívek. Jó éjszakát!... ha elalszom, jelenj meg álmaimban úgy,, amilyen leszesz férfikorodban, amilyen nagynak, ragyogónak, a világtól tiszteltnek én reméllek!