Romániai Magyar Szó, 1993. április (5. évfolyam, 993-1016. szám)

1993-04-10 / 1001-1002. szám

1993. április 10—11. • belföldi hírek • közlemények • riportok • Romániai Magyar Szó 7 TV-KRÓNIKA Szerelmes szobor Április 3. a román könnyűzene fe­kete napja volt, mert úgy szerepelt az Eurosong ’93 ljubljanai selejtezőjén, hogy ő leszerepelt. Némi mentsége le­het, hogy — mint alább látni fogjuk — a kudarcba már itthon is „besegítet­tek“ . Hangsúlyozni szeretném, hogy nem Dida Dragán szerepléséről vagy Adi Ordean Nu pleca című daláról beszé­lek, hanem az előzményekről és ezek tanulságairól, egy olyan precedensről tehát, amely még más területeken is hozhat hasonló dicstelen helyezéseket. A televízió január folyamán estéről estére bemutatta a szlovéniai selejte­zőre kiválasztott dalokat, ami nem lett volna baj, de közben az a szerencsét­len ötlete támadt valakinek, hogy fel­kérjék az IRSOP közvéleménykutató intézetet, szavaztassa meg tévénézők­kel, kié legyen a dicsőség Romániát képviselni hét kelet-európai ország szlovéniai selejtezőjén. Voltaképpen ez az ötlet volt az első lépés a nagy leégés felé, amikor Dida Drágán kapta a legkevesebb pontot Ljubljanában, miután Bukarestben fö­lényesen körözte le a vetélytársakat, legalábbis a népszavazás eredménye­ként. Nem volt derült égből villámcsapás, mert tudvalevő, hogy a művészet dol­gaiban nem népszavazással szoktak dönteni, hanem szakavatott vélemé­nyek alapján. A nippgyűjtőket nem szokták konzultálni Brancusi szobrai­nak elbírálásában. A művészetben nincs olyan, hogy közönség, csak közönségek vannak. Hogy a zenénél maradjunk: van közönsége az operának, a szimfo­nikus muzsikának, a jazznak, a cigány­nótának, a táncháznak, s harsog köröt­tünk mindenféle rock, pop, rap s egyéb hókusz-pókusz. Tudomásunk szerint az IRSOP nem tagja a Zenekritikusok és Muzikológu­­sok Szövetségének, így természetesen figyelmen kívül hagyta a közönség e rétegződését, és nekifogott demokráciát teremteni a műbírálatban azzal, hogy fűt-fát engedett véleményt mondani. Eljárását súlyosbítja, hogy figyelmen kívül hagyta. Dida Drágán régóta szín­padon van, sajátosan süvöltő éneklés­módjával sok hívet szerzett magának, ez utóbbiak már ilyen szubjektív okok­ból is rá adják voksukat, nem pedig a kevésbé ismert fiatalokra, akik in­kább saját nemzedékük körében nép­szerűek. Márpedig a ljubljanai rangsor azt mutatta, hogy éppen ennek a leg­ifjabb generációnak a zenéje volt ke­lendő a nemzetközi zsűri körében, így az volt az érzésünk, Dida Drágán té­vedésből került a színpadra, neki győ­zelmi esélyei egy olyan műsorban le­hetnek, ahol a románcba oltott rock hibridjét próbálják kikísérletezni. Ha az IRSOP a kétes értékű demok­rácia helyett a szakértelem diktatúrá­ját helyezi előtérbe, és a zeneakadé­miák diákságát szavaztatja meg január­ban, talán más lett volna az eredmény. Ezzel szemben kész felüdülés volt hétfőn délután látni és hallani a buka­resti és sepsiszentgyörgyi­ zeneiskolások árkosi seregszerzőjét. Fellépett Ioana Ceangáláu, Ioana Pusoi, Kerezsi Szil­veszter Szilárd, George Popescu, Né­meth István Csaba, Dragon Oprea. Ad­riana Rogovschi szerkesztő külön ér­deme, hogy a szereplők neve mellett a tanárnőjüket is feltüntette a képernyőn, mintegy ezzel a nyilvánossággal adóz­ván elismeréssel Stela Dragulin, Kalló Éva, Anca Vartolomei és mások zene­pedagógusi képességeinek. A hétfői magyar adás kellemes meg­lepetése volt, hogy a szerkesztőség föl­fedezte, élnek még magyar írók Ro­mániában. Koczka György és Gheorghe Sfaifer operatőr, akik a minap még Gyertyámos cigánytelepén keresték a kegyetlen igazságot, most Bukarest­ben a hazai gyermek- és ifjúsági iro­dalom pusztáján, tették ugyanezt. Csire Gabriella válaszolt Koczka György kér­déseire a mese születéséről. Mikor a lényegre került volna sor, a riporternek váratlanul elfogytak a kérdései, így sajnos nem tudhattuk meg, mi a hely­zet most nálunk a gyermekirodalom­mal, milyenek a közlési lehetőségek, van-e még remény e pénztelen kiadói ínségben? Csire Gabriella, a Turpi, a Világjáró Kópé és annyi más, népszerű gyermekkönyv szerzője tudott volna minderről avatottan beszélni, érdemes volna tehát visszatérni a témára, eset­leg együtt más meghívottakkal, mert ha könyv nincs is, írónk hálistennek még van. A befejezés előtt végeszakadt beszél­getés után Dukász Hanga olvasta fel Csire Gabriella egy meséjét; szépen, kifejezően adta elő a cseresznyefán bol­­dogtalankodó manók kalandját, érezhet­tük, hogy pontosan ráérzett a­­ szöveg­játékos ritmusára. Demeter András temesvári színművész a Lázálom című enyhén abszurd karcolatot adta elő a sziporkázó szójátékok, humoros logi­kai bukfencek exponálásával. Kár, hogy Koczka György elmulasztotta meggyőzni az ifjú művészt: visszatet­sző látvány gyermekeknek úgy olvas­ni mesét, hogy közben az előadó szem­befújja velük a dohányfüstöt. ily mó­don azt a benyomást kelteni a nézőben, hogy­­Csire Gabriella álnok módon ma­ga is a Marlboro céget reklámozza, mint a szombat esti cowboyok, holott sem ő, sem családtagjai nem cigaret­táznak. Szapora húsvéti készülődésükben a magyar adás szerkesztői alighanem el­tévesztették a napokat, mert a szokásos szerdai kávéjukat hétfőn porciózták ki. Nem bántuk, mert a meghívott ezút­tal Zakariás Attila sepsiszentgyörgyi műépítész volt, aki sok egyéb mellett váratlan szenzációról számolt be: le­het olcsón is házat építeni. Érdemes volna visszahívni hosszabb beszélgetés­re, de a dokumentációval együtt, mert most még nem derült ki, mennyi az­ az „olcsó“, s rossz sejtelmeink van­nak ... Volt a múlt hétnek egy felejthetetlen fénypontja is, amilyenben ritkán van részünk. Hétfőn este láthattuk A tru­badúr előadását (Wolfgang Nagel ren­dezése a berlini operában, 1975), mi­­koris először meglepődtünk, mert Azu­­céna, az ármánykodó cigány leánya (Viorica Cortez alakításában) fiata­labb volt a saját fiánál, de ami nagyobb baj, szebb volt Leonóránál, de csak­hamar megfeledkeztünk a szereposztás nagystílűségéről, mert következett egy jelenet. A kolostori képben Luna gróf a mérhetetlen szerelmét énekli, mi­közben kiderül, hogy a zene, szöveg, színpadkép, színészi játék együttes ha­tását az elektronika tovább tudja fo­kozni. A perzselő szenvedélytől gyöt­rődő gróf egy madonnaszobor mellett áll, és miközben énekel, a közelképbe hozott kőarc lassanként, a szemünk lát­tára úgy elevenedik meg, hogy végül Leonora tűnik föl előttünk a maga élő valóságában. Zseniális ötlet! — kiáltana fel ilyen­kor a tévénézők társadalmának egy operakedvelő tagja, de hirtelen eszébe jut, hátha egyébről van szó: Verdinél olyan hőfokon zajlik szerelem és gyű­lölet, hogy még a kő is életre kel. BARABÁS ISTVÁN Jaj a törpebirtokosoknak... A földet „osztják“ — a hitelt „visszafogják“? Háromszéki s minden bizonnyal nem csak; háromszéki sajátosság a kenyeret, megélhetést biztosító földterület szűkös­sége, olykor éppen hiánya. Egy olyan öve­zetben, ahol az erdő az „úr“, s ahol a fák, cserjék borítják a terület nagyobbik há­nyadát, ősgyepek ezer hektáraira használ­hatatlan munkaeszköz az eke, ott mindez aligha lehetne másképpen. Ezzel magya­rázható, hogy az egy tulajdonosra eső ter­melőterület mindössze 1,7 hektár, amely­­lyel még optimális gazdálkodási feltételek között is legfennebb az önellátást lehet remélni. Azt is csak akkor és úgy, ha ilyen-amolyan forrásból: nyugdíj, bedol­gozás vagy éppen kisebb-nagyobb terüle­tek bérbe vételével kiegészül a „konyhá­­ravaló“. Hogy hányan is sorolhatóak a megyében ebbe a kategóriába, fölötte ne­héz lenne most megmondani, hiszen még tart a területkiparcellázás, bizonyos vi­szont, hogy ezrek (tízezrek?) álma a visz­­szakapott kis földön a családi fogyasztás „kihozása“. Ahhoz, hogy vágyuk teljesül­hessen, segítségre, támogatásra lenne szük­ség. Kilincseltek is a törpebirtokosok, hi­szen tavasz lévén, a vetőmagért, a műtrá­gyáért, magágyelőkészítésért és a vetésért tízezreket kell lepengetni még ilyen apró­­cseprő parcellák megművelése esetén is, ám nincs, aki segítsen rajtuk! Az állam ugyan végre a „zsebébe" nyúlt, a kért két­­milliárd lejből hatszázmilliót csak kiutalt kedvezményes kamatú hitelekkel a tava­szi munkák támogatására, ám ez az áru­termelő gazdáknak szól. Pontosabban azok kaphatnak 15 százalékos kamatlábú hitelt, akik szerződést kötnek az úgynevezett in­tegráló vállalatokkal, a Romcereallal, a cukorgyárakkal, az Unisemmel stb. Aki nem vállal értékesítést, hitelt csak ötven százalékos kamattal vehet, igénybe. Nem vitatjuk, állampolitikai érdek az árutermelés ösztönzése. Amikor üresek a raktárak, azt a termelőt becsülik, aki semmit vagy majdnem semmit sem fo­gyaszt el, mindent pénzzé tesz, amit meg­termel. A kisgazdák cukorrépa-szerződése is ebbe a kategóriába sorolható. Az ülte­tőanyag-termesztés szintén értékesítésre ösztönöz, szóba jöhetne még a megyében a len, a sörárpa... Ha viszont a törpe­birtokos leszerződi azt, amit saját szük­ségletére kell tartalékolnia, akkor nem ol­dottunk meg semmit, hiszen vissza kell vásárolnia, amit eladott kenyér vagy liszt formájában. Íme, miért véljük úgy, hogy nem kidobott pénz az agrárgazdálkodás újraindításának, pályára állításának se­gítése. Ha azt akarjuk, hogy kimozdul­junk a „zérós“ fejlődésből, akkor nem mellékes, nem lehet mellékes a tízezres­­­ — pillanatnyilag még szerény árutermelő képességű, de az önellátással tehermente­sítő szerepet felvállaló — törpebirtokosok támogatása sem. A holnap versenye úgyis eldönti majd, milyen mértékű terület­­koncentrációra, milyen irányú szakosodás­ra van szükség ahhoz, hogy életképes ma­radjon a farm. Most, ma még a termelés bántóan akadozó szekerét kell, kellene el­­sősorban elindítani. Arról nem is beszél­ve, hogy e törpegazdaságok egy két tehén tenyésztésével, állati eredetű élelmiszerek értékesítésével árutermelőkként is sokat nyújthatnak. A kényszerkapcsolatok eről­tetése helyett a béklyókon kellene lazíta­ni, s olyan hitelpolitikát meghonosítani, amely növeli a gazdakedvet, feltételeket is biztosít minden kis terület jó megmű­velésére. Helyenként társulásba tömörül­ve is próbálkoznak felzárkózni a kisbirto­kosok, hátrányuk azonban még tömörü­lések esetén is számottevő, mert itt hiányzik legjobban a felszerelés és a pénz. A hosszú lejáratú, gépvásárlásra fordí­tott, végre valóban reális támogatást nyúj­tó hitelek esetében is kirekesztődtek a tör­pebirtokosok. Legalább negyven hektár földterület tulajdonjogát kell igazolni ah­hoz, hogy­­a hitelfolyósítás feltételeinek megfeleljenek. Családi összefogásokkal­ ez a kérdés megoldódott, a gond inkább az, hogy a biztosított hitelkeret igen ke­vés a tényleges szükséglethez képest. Ta­lán nem késik a „pótlás“, s hinni szeret­nék, jut pénz a törpebirtokosok nagy csa­ládja számára is, hiszen a műtrágya biz­tosítása, az üzemanyag is alapfeltételt je­lent ahhoz, hogy az amúgy is megkésett tavasz befektetései hatékonyak legyenek. FLÓRA GÁBOR ★ A bejárati ajtó elé csoportunk lele­ményes tagjai vasszekrényeket állítot­tak, mindhiába. Odakint fejszések dol­goztak, egykettőre átvágták a tölgyfa­betétet. S azzal már nyomulhattak is befelé a székház termeibe. A padlásra kellett fölhúzódnunk. Máig sem tudom, miként sikerült két­­három perc alatt elhagynunk a hely­színt áldozatok nélkül. Odafent, ahol ugyancsak veszélyben voltunk, ritka szerencse ért bennünket. A padlásfeljárót egy fémből gyártott, hatalmas malterkeverővel sikerült el­zárni. Oldalt a falépcső mellett csak akkora rés maradt fedetlen, amelyen egyetlen személy préselhette magát föl vagy alá, ha eléggé karcsú volt hozzá. A malterkeverő teknőnek igen fontos szerepe volt önvédelmi küzdelmünk­ben. A hodákiak fejszével kongatták, vasrudakkal döfködték, vasvillával, fa­húzó csákányal próbálták a helyéről elmozdítani. Szilárdsága jó hatással volt ránk, reményt keltett a csüggedék­­ben. A padlásfeljárat terében mindvé­gig gyújtogatással kísérletező hodá­­kiakat ezzel a fémteknővel sikerült megakadályoznunk a szándékaikban. Oldalán, a nyíláson át cseréptörmeléket és port zúdítottunk a nyakukba. A gyújtogató csapat mögött, a szék­ház termeiben 2—300 főnyi tömeg ga­rázdálkodott. Ennyi betörőt és rablógyilkost egy helyen akkor­ láttam először, és remél­hetőleg utoljára. Miután elfoglalták a székházat, kéjes örömmel törtek össze mindent: a bútorokat, írógépeket, a rendkívül értékes elektronikai eszközö­ket. Fölfeszítették a vasszekrényeket. A bennük talált iratokat szétszórták, a pénzt ellopták. Könyvet, folyóiratot az ablakokon kihajigáltak, mindent el­követtek, ami oly ismerős e tájon a tatárjárás, törökdúlás óta­ fekvésére, akik jól tudták, miként kell pogromot szervezni. Ezek pedig nem voltak sem hodáki, sem libánfalvi pa­rasztok. Olyan személyek voltak, akik a megdöntött diktatúra épen maradt­­erőszakszervezeteinek segítségével pró­bálták „megtisztítani“ Marosvásárhelyt — a Székelyföld fővárosát — a magya­roktól. Az események kivizsgálásában ebből kell kiindulni, nem elvont történelmi spekulációkból. Délután öt órától este kilencig véd­­tük a padlást, védett bennünket a pad­lás. A puskapor száraz gerendaerdő. A szokatlanul magas cserepes tető. De ha valamennyire megnyugtató volt is a fejszecsapásoknak ellenálló fémkád, annál ijesztőbben hatott ránk a táma­dók közelsége. Hiszen közvetlenül alat­tunk törtek-zúztak és bömböltek a szék­ház termeit elözönlő részeg dorongo­­sok. Szinte érintésközelből láthattuk a­­padlásfeljárat vérmes szemű, izzadó, ká­­romkodó ostromlóit. A tetőablakon­ ár a Bolyai térre láthattunk, figyelemmel kísérhettük a rángógörcsben ordibálók minden mozdulatát, mindössze néhány méternyi mélységből hallhattuk a jár­dán tolongók szavait, fenyegetéseit, kö­veteléseit, ilyeneket: „Hozzátok ki őket, hogy akasszuk fel őket“, „Akasszuk fel Tőkést, Kincsest, Bolyait!“ Mindez pedig olyan hatással volt ránk, mintha ketrecből, avagy óriás­­kondérból kannibálok körtáncát fi­gyeltük volna. Az epilepsziás kollektív rohamra em­lékeztető látvány mind borzalmasabbá lett. Délután fél négy körül talán két­száz főnyi rohamosztag miatt szakítot­ták meg a tanácskozást, öt óra tájt fél­ezernyi lehetett a székház körül gyü­lekezők száma. Későbben egymásután érkeztek meg a gyilkos szerszámokkal fölszerelt bandákat szállító járművek. Utólagos értesülésünk szerint a helyi rádió szerkesztői több ízben is beolvas­ták segítséget kérő szövegüket. A had­sereg közbelépését sürgették, ám a had­sereg a füle botját sem mozgatta. A rendőrség segítségét kérték ugyancsak hasztalanul. Mi több, szemtanúk állí­tása szerint rendőrök is segédkeztek a székház ostromlásában. A Bolyai téren megjelent néhány katonai jármű, ám ez csak bátorítólag hatott a lincselőkre. Őket az is harcra buzdította, hogy a kö­zel félnapos ostrom ideje alatt egyetlen vezető tisztséget betöltő román személy nem akadt, aki hivatalos minőségében megpróbálta volna csitítani őket. Sunyi módon hallgattak mind a városi, mind a megyei Front­tanács legfőbb vezetői, akik mellől, mint említettem, a magyar tisztségviselőket már délelőtt elzavar­ták, öt óra után módosult, tragikussá vált a helyzetünk. Közel száz ember élete került vég­veszélybe. Döntésképes magyar közös­ség, vagy vezető személy azonban oda­kint már nem volt. A rádió munkatár­sai nem tehették meg, hogy védelmünk­re mozgósítsák a magyar lakosság ez­reit. Ők csakis karhatalmi segítséget kértek. A pogrom szervezői arról is gondos­kodtak, hogy lehetetlenné tegyék vé­delmünket a Székelyföld belső tájai­ról. Székelyudvarhely lakosainak ezrei álltak készen indulásra. Telefonon ké­ső délutáni órában jelezték ezt a fe­leségemnek. Éva fölhívta a helyi rend­őrséget, hogy mondják meg, mi a helyzet az ostromlott székházzal. A válasz megnyugtató volt: „Senki sincs veszélyben!“ Engem pedig — mondták — már ki is mentett a rendőrség. Ka­tonai terepjárón szállítottak el „vala­hová“. Évának ama válaszára, hogy akkor már haza kellett volna érkez­nem, a drót másik végén — hol lehe­tett az? — „óvatossági eljárást“ em­legetett valaki. Így tehát Éva azt tanácsolta az ud­varhelyieknek, hogy maradjanak otthon, elmúlt minden veszedelem. Történt pedig mindez azokban a percekben, amikor a gyújtogatók már benzines kannákkal kezdtek forgolód­ni a Bolyai téren. Ezt látva tűnődésbe estem: milyen lesz majd vajon a tűz- fialálunk? Ekkor nyilallt belém újból e név: Szervét Mihály. És a tűzhalál! Később azt kellett megállapítanom, hogy azért foglalkozom a halál gondo­latával, mert csak időnként veszek részt a védekező cselekvésben. Közel százan nyilván nem férhettünk el a padlás feljáró nyílása körül; a gyújtogatókat mindössze hárman-négyen riogatták cserépdarabokkal. A ..munícióhordás­ban“ időnként magam is részt vettem, de port, amely ugyancsak tűzoltó anyagnak bizonyult, nem gyűjtöttem. Ha jól emlékszem, egyetlen egy mű­anyag vödör került elő valahonnan. A közelébe se férhettem. Valaki listát készített rólunk. Később tudtam meg: hetvenkilencen voltunk­. (Folytatjuk) ★ A padlás! Erős várunkká lett azon a napon. Ha nincs az a menedékhely, mindahányunkat helyben felkoncolták volna. Különben csak „elismeréssel“ szólhatunk a pogromszervezők taktikai képességeiről. A látszatkeltés tudomá­nyáról. („A bandák elszéledtek, a nyu­galom helyreáll.“) A meglepetésszerű támadás előkészítése, a fejszések irányí­tása, ide-oda mozgatása a város legfon­­­­tosabb pontjain katonai szakértelemre vall. Olyan személyek háttérbeli őse- SÜTŐ ANDRÁS Naplórészletek ----—-r.......... ............ 1 ■ —m PARLAMENTI RAPSZÓDIA­ Felülről jön minden rossz Botrány nélkül nem múlik el nap az állami költségvetési tervezet vitájában. Csü­törtök reggel a Iulian Mincu egészségügy­miniszter által törvénytelenül létrehozott orvosi rend borzolta fel a kedélyeket — napirenden kívül, mert a kormányrendelet szerdai keltezésű. Serban Sandulescu pa­rasztpárti szenátor egyenesen a miniszter úr lemondását kérte, ami nemcsak Dan Martian demokrata frontos alelnökből vál­tott ki dühös védőbeszédet, (aki nem orvos, ne szóljon bele, nem is ide tartozik — mondta), hanem Ionel Blaga frontos sze­nátorból is (aki még a „tudományos táp­lálkozást“ is méltatta). A minisztérium betyártempóval létrehozott Orvosi Rendje ellen (ilyen szervezet minden jobb helyen létezik, csakhogy alulról, nem felülről indul; a parasztpártnak erre nézve tör­vényjavaslata is van) dr. Bárányi Ferenc, az egészségügyi szakbizottság elnöke is fel­szólalt, de a következő parasztpárti fellé­pésekor már olyan kiabálás, dobrokolás, zsivaj volt, hogy pár perces várakozás után lemondott a szólásról. Szerencsére, mert az ülésvezető Ion Ratiu tehetetlenül nézte az öklüket rázó honatyákat, erejé­ből­­ mindössze csengőrázogatásra futotta­ A hirtelen jött vihar hirtelen is ült el, a 19­ cikkelyt szinte indulatmentesen vi­tatták meg, pedig fájó dolgok, az államiból a helyi költségvetésbe ömlesztett (vagy in­kább cseppentett) összegek kerültek sorra. Majd mindenki többet követelt a saját városának, falujának, körzetének, és so­kan nehezményezték az igazságtalan elosz­tást. Teljes joggal, mert pl. Brassó megye 1,512 milliárd lejt kap a fizetések mega­dóztatásából. Kovászna megye pedig 1,561 milliárdot, és — most fogózzanak meg! — Botosani bő három milliárdot. Át­utalás az állami költségvetésből a helyibe: Brassó megyének 6-309 milliárd lej (ebből 4,6-ot a fűtésre és tömegközlekedésre, a többit befektetésekre szánták), Kovász­­nának 1.168 milliárd (851+317 millió lej), és Botosani megyének 2,799 milliárd (1,12 + 1,67). De kár arra gyanakodni, hogy a hatalomhű megyék mindig többet kapnak, mert akadnak kivételek is: pl. Temes szin­te 5 milliárdban részesül a fizetések meg­adóztatásából, és 8,7 milliárdban (5,4+3,3) az államkasszából — ennél többet pedig csak Bukarest kap: 7,3 és 67,5 (!) milliár­dot. Nem mintha ez elkölthetetlenül sok pénz lenne: az utóbbi években tapasztal­hattuk, hogy mire elég az állami kiutalás, és mennyire tükrözi a megyék hozzájáru­lását (semennyire). Florin Georgescu pénzügyminiszter elmondta, hogy az el­osztás a megyék által benyújtott tervek és szükségletek szerint történt —­s úgy látszik volt, aki ügyesebben tudott kér­ni... Ekkor már látszott, hogy minden egyes módosító javaslatot leszavaznak (így is történt), a miniszter úr hátradőlt a székén és a hasát vakargatta, majd — szórakozott és elégedett mosollyal — felváltva pisz­­­kálta az orrát és a fülét. Az egyik sajtó­páholy nagy derültségére. A napnak (és a parlamenti hétnek) a­­zonban­ nem ezzel a békés képpel, hanem sajtóértekezlettel lett vége: Joan Gavra egységpárti és képviselőházi alelnök sé­relmezte, hogy ..a sajtó egy bizonyos ré­szeg őt hibáztatta a kedd esti összetűzésért (hogy arrogáns modorban vezette és hagy­ta elfajulni az ülést). Igaz is: miért írták azt, hogy verekedés volt? Mikor csak egy­más öltönyét rángatták és nagyokat lök­tek tisztelt kollégáikon (rúgások a sajtó­páholyból nem látszanak). Gavra úr min­denesetre gondoskodni fog az ezutáni „ob­jektív“ tájékoztatásról: már kérte is a „bizonyosok“ akkreditálásának megvoná­sát ... DEMETER J. ILDIKÓ Meditáció egy Nyilatkozatról (Folytatás az 1. oldalról) lett elő 1993. március 1-jén is. Minden bi­zonnyal elkerülhető lett volna, ha a fent emlegetett feltételrendszert idejekorán megteremtjük és őszintén ragaszkodunk hozzá. Ami pedig a dolog érdemi és „kényes“ részét illeti: meg kell válaszolnunk vég­re, hogy volt-e, van-e „egyfajta etnikai tisztogatás“ Romániában. A megnevezés nem lehet elsődleges fontosságú,­­ a róla gyűrűző vita nem válhat öncélúvá, hi­szen ez éppen a tényfeltárás, a bajok fel­leltározásának egyik fő akadályává vál­hat azáltal, hogy az indulatoktól és sze­mélyes indíttatásoktól egyáltalán nem mentesen felszikrázó viták meddőkké vál­nak, és éppen a lényeget takarják el. Ami pedig nem más, mint a romániai magyar­ság súlyos számbéli apadása, közösségünk szellemi-emberi értékeinek folyamatos sorvadása-sorvasztása, kiszoríttatásunk az állami,, a társadalmi és gazdasági élet leg­különfélébb területeiről, értelmiségünk és fiatalságunk kivándorlás révén bekövet­kezett megtizedeltetése, egész kollektivi­tásunk közérzetének súlyos romlása, a közösségi életerő folyamatos eláraklása. Az okok? Bizonyosan nem egy „etni­kai öntisztogatás“ önként vállalt öngyil­kos folyamatának vagyunk tanúi, hanem az ellenünk feszülő erők intézményesí­tett, és nem intézményesített, egyre job­ban összehangolt cselekvésének. Ha az „etnikai tisztogatás" kifejezés ak­tuális fogalomtartalma felháborítja és a hisztériáig ingerli ellenfeleinket, akkor tisztelettel megkérdezném, minek nevez­nék a két székely megye prefektúráinak purifikálását, ahol manapság egy-két ta­karítónő és sofőr kivételével nincs már magyar nemzetiségű személy? S azok sem sokáig, hiszen „bizalmi“ állásnak bizo­nyul minden, ami a Hatalommal kapcso­latba hozható. Úgy vélem különben, hogy Sütő András az elmúlt szombaton közölt levelében nemcsak az égő sebet mutatta meg, ha­nem azt az igazságot is kimondta, hogy közös bajaink orvoslásában csak közösen, egyazon akarattal cselekedhetünk. Tiszta­ lelkiismerettel mondom: ezért kell tennünk/ félretéve személyes — vélt vagy valós — frusztrációinkat, mert az idő ke­serves kihívásaira csak úgy felelhetünk, ha elemi életakaratunk AKARATKÉNT és nem disszonáns hangzavarként jelent­kezik az ország és világ politikai színpa­dán. Aki ma ezt nem érti meg, számoljon el saját lelkiismeretével. Ehhez viszont új és új „magunk reví­ziójára“ van szükség, hogy a nagypénteki önvizsgálat után megérhessük a Feltáma­dás ünnepét. A számvevőszék hallat magáról Az Adevarul economic c. szaklap 12. számában nagyinterjút közölt dr. Ioan Bogdan úrral, egyetemi tanárral, a szám­vevőszék nemrég megválasztott elnökével. Megtudhattuk ebből azt, hogy a pénzügyi ellenőrzést végző intézmények számát to­vább gyarapító közhivatal az állami köz­pénzek kezelésére ügyel fel majd, kezd­ve az Elnöki Hivatallal, végezve a legutol­só községi tanácsig, tehát ott, ahol má­sok, például a pénzügyőrség nem ellenőriz­hetett. Túl az 1992. évi 91-es számú tör­vény részletein, az elnök úr elárulta azt is, hogy a számvevőségnek 1800 alkalma­zottja­­lesz, ebből 1030 végez ellenőrzést, 1­6 megyei vezető, 17 szakirányító, 24 par­lament által kinevezett számvivőségi ta­nácsos, 412 személy munkaügyi vitákban bíráskodási tevékenységet végez és 221 kisegítő pedig gépel, iratokat rendez, köny­vel, gépkocsit vezet és őrködik, mármint a központi és a megyei számvivőségi ka­maráknál, mert a felállás ez lesz: a köz­ponti számvevőség és a számvevőség me­gyei kamarái. Két dolog okoz jelenleg gondot: a megyei kamaráknál kevés az állás iránt érdeklődő, különben másoknál jobban megfizetett szakember, feltehetőleg azért, mert ők másodállást egyelőre nem tölthetnek be. Másfelől nem kaptak még mindenhol székházat, egy-két irodahelyisé­get sem, pedig valahol a munkát el kell kezdeniük. Ezek ellenére áprilisban meg­ejtik az első ellenőrzést, hogy hol, azt az elnök érthetően nem árulta el. DEÁK LEVENTE ÚJABB KILAKOLTATÁSOK KOLOZSVÁRON Nem sokkal a kolozsvári Korunk ki­lakoltatási kísérletei után, felszólítta­­tott a Helikon szerkesztősége is, hogy a szokásos módon, 10 nap leforgása a­­latt hagyja el azt a 108 négyzetméter­nyi területet, amelyet jó ideje bérel. A Korunk helyzetével ellentétben azon­ban itt több intézményt érintő közös „akcióról“ van szó. Szilágyi István, a Helikon főszerkesztője szerint ezért „nem is beszélhetünk magyar­ ügyről, a Helikonnak a kilakoltatott intézmé­nyekkel közösen kell fontolóra vennie és megvitatnia a kérdést“. A Helikon szerkesztőségével azonos időben kapott felszólítást a szintén írószövetségi lap, az Apostrof, valamint a Kereskedelmi Kamara is. Az új lakóról annyit tu­dunk csupán, hogy a termek jó részét a Vatra Romaneasca szervezetei foglal­ják el. Perről csak 6 hónap eltelte után eshet szó, s különben is, a Helikon szerkesztősége, a szerkesztők bevallása szerint, örülne, ha egy olyan lakóterü­let bérlője lehetne végre, mely nem hagy kívánnivalókat maga után. Kérdés marad azonban, hogy akad-e olyan, a város tulajdonában lévő, megfelelő mé­retű helyiség, amely alkalmas volna a számítógépek elhelyezésére is. E tekin­tetben csupán annyit tudunk, hogy a hivatalos felszólítás nem tartalmaz ilyen vonatkozású információkat. A tulajdonviszonyok tisztázása végett az Apostrof,"valamint a Helikon főszer­kesztői Bukarestbe utaztak tárgyalni azzal a Laurentiu Iu­ici­csal, aki Mircea Dinescu, az írószövetség elnöketi távol­­létében az írószövetség gondjaival, problémáival foglalkozik. KISGYÖRGY RÉKA Mit csinál az elnökség? Az RMDSZ Ügyvezető Elnöksége 1993. április 6-án a,, testület valamennyi,­­tagjá­nak jelenlétében munkaülést tartott Ko­­lozsváron,­­ ahol megvitatta és elfogadta működési szabályzatát, melynek alapján megkezdte tevékenységét. A működési sza­bályzatot jóváhagyás végett a Szövetségi Képviselők Tanácsa elé fogja terjeszteni. Az Ügyvezető Elnökség döntése alapján Magyari Nándor­­ László önkormányzati és reformügyi­ alelnök­­ lesz a Testület és a Képviselők Tanácsa közötti állandó, kap­csolattartó. .. -t. Az Ügyvezető Elnökség rögzítette az al­­elnökök naptári tervét a következő idő­szakra, melyből az alábbi tevékenységek tarthat­­ak a közérdeklődésre számot:". a két" frakcióvezető­ részt vesz Bukarestben a rendszeres heti pártközi konzulációkon; Verestóy Attila "szenátusi frakcióvezető április 9-­21. között New-Delhiben részt vesz az Interparlamentáris Unió rendez­vényén ; az Ügy­vezető Elnökség és a­ két parlamenti csoport 1993. április 27—28-án közös tanácskozást tart Bukarestben; az Alapítvány létrehozására vonatkozó Kong­resszusi Határozat­­ végrehajtásának első lépéseként az Ügyvezető Elnökség megbíz­ta Somai József szervezési alelnököt és Fodor Judit jogtanácsost, hogy április 27-ig dolgozzák ki az Alapítvány terveze­tét, a kialakult helyzetre való tekintettel a szövetségi elnök, a politikai alelnök és az önkormányzati-reformügyi alelnök április:■ 8—9+1V tanácskozni fog a Hargita és Kovászna megyei RMDSZ-vezetőkkel, polgármesterekkel és közigazgatási taná­csosokkal; a szervezési alelnökség *1993. május 28—29-re összehívja az RMDSZ-tag-­ szervezetek informatikusait az adatszol­gáltatás egységes rendszerének kidolgozá­sa céljából az önkormányzati és reform­­ügyi" alelnökség 1993. május 4-ig az Ügy­vezető "Elnökség elé terjeszti ajánlásait a­ Szövetségi Alapszabályzat kidolgozásának módszertanára vonatkozóan; az oktatási alelnökség tanácskozásra hívja április 15-re, Kolozsvárra, a pedagógus társaságok és az ifjúsági szervezetek vezetőit; a mű­velődés- és egyházügyi alelnökség április 19-ig a testület­­ elé terjeszti az RMDSZ III. kongresszusán elfogadott program a­­lapján kidolgozott Memóriumát a kulturá­lis önrendelkezés gyakorlati módozataira vonatkozóan. . Az Ügyvezető Elnökség örvendetesnek tartja, hogy a romániai magyarság önren­delkezésével kapcsolatban több, jól doku­mentált forrásanyag látott napvilágot. Legutóbb dr. Csapó József Memorandum­­tervezete jelent meg az Erdélyi Napló ha­sábjain. Az RMDSZ Ügyvezető Elnöksége , ugyanakkor, . sajnálattal állapítja meg, hogy a, szöveget kísérő zárómondatok ele­ve úgy tüntetik­ fel, minthogyha az ,már­is megvitatott és elfogadott, " hiteles doku­mentuma lenne a Szövetségnek. (RMDSZ- tájékoztató) Demokraták Fóruma Április 3-án és 4-én tanácskozott a fő­városban a Polgári Szövetség szervezésé­ben a Demokraták Fóruma, amelyen a de­mokrácia értékei mellett elkötelezett po­litikai alakulatok, a forradalmárok egye­sületei, emberjogi, szakmai és, szakszerve­zeti szervezetek, a médiák és az egyházak reprezentatív személyiségei vettek részt. A válságból­ kivezető utat kereső fórum mun­kálatain az RMDSZ-t Takács Csaba ügy­vezető elnök­, Verestóy Attila, az RMDSZ szenátusi, és Tokay­ György képviselőházi frakcióvezetője, Varga Attila és Elek Bar­na képviselők, valamint­ Bodó Barna és Magyari Nándor László ügyvezető alelnök képviselték. A nemzeti kér­dés problémakörében Tokay­­ György, A hatalom és a" kisebbségek. A szélsőséges nacionalizmus, fajgyűlölet és xenofóbia politikai tőkévé kovácsolása kérdéskörében Verestóy Attila szólalt fel. A vita részvevői támogatták az RMDSZ tiltakozását a Hargita és Kovász­na megyei prefektusok kinevezése ellen, az intézkedést egyöntetűen­ provokatívnak és diszkriminatívnak nevezték. Octavian Buracu, az Interetnikai Dialógus­ Csoport elnöke precíz, fontos képet festett a ko­lozsvári polgármester kisebbségellenes, a magyarságot sértő ügyködéséről. (RMDSZ- tájékoztató) .,­­+

Next