Romániai Magyar Szó, 1993. május (5. évfolyam, 1017-1042. szám)

1993-05-29 / 1041-1042. szám

B® A pedagógiatanárnő benne járt már a hetvenben, amikor elsőéves gólyákként a keze alá kerültünk. Leg­szebb egyetemi élményeim közé tartoztak Liciu Va­­lentina professzor „beszélgető“ kurzusai, szemináriu­mai. Sajnos, az egy év alatt, amíg hivatalosan peda­gógiát tanulhattunk, előadásai sokszor elmaradtak gyakori betegeskedése miatt. Igaz, ahányszor az am­fiteátrumban, a kisszemináriumi teremben megjelent, mindig friss volt. 19 évünkkel matuzsálem korúnak érezhettük magunk az ő szellemi, lelki, hitbéli ifjú­sága mellett. Úgy tudott beszélni, hogy hol teljesen megfeledkeztem a jegyzetelésről, hol mindent rögzí­teni akarván, valami román—magyar vegyes salátává alakultak jegyzeteim, mert akkor még szükségem volt az átfordításra, hogy meg is értsem a felém áradó gondolatokat. Nem tudtam románul gondolkodni. Igaz­­ság szerint a „szocialista társadalom új emberének f” neveléséről kellett volna előadásai szóljanak, de ő in­kább csak az emberről beszélt, az „emberi szépség­ről“ s „az élet csodájáról“. Egy alkalommal elvitt ama fővárosi általános is­kolába, ahová a megszüntetett pedagógiai intézet még megmaradt felszerelését gyömöszölték be. Talán tu­dássa, rangja, kora volt a fegyvere, hogy mindannyi­szor elítélőleg mert szólni a nálunk halálra ítélt em­­berközpontú tudományok miatt. Mindent át akart adni nekünk abból, amit ő tapasz­talt, tudott, de legfőképpen az ember, a gyermek tisz­teletére próbált nevelni nem csak szavaival: minden tettével, gesztusával, mosolyával. Mindennel, ami be­lőle áradt. Történt, hogy valamelyik csoport el akart kérezni a következő­ szemináriumról a közeledő vizsgaszesszió miatt. Hatalmas csokor virággal — valamit ■ valamiért alapon, ami nagyon is természetes volt akkor, akár­csak most — szerették volna megvásárolni a profesz­­szor asszony engedékenységét. Amikor a szeminárium végén, a virág átadása után rátértek a „lényegre“ a tanárnő csak annyit mondott nagyon kedvesen. Azt hittem, azért a virág, mert szerettek. És mert olyan szépek ezek a virágok — akárcsak ti —■, e szépséget nem kell megrontani ilyen gesztusokkal. Ha el akar­­tok menni bármikor, csak szóljatok, de virágot ezért ne hozzatok. Hozzá hasonló „szép", tartásos emberrel ritkán volt alkalmam találkozni, akinek már csak a közelében is értelmet kap a lét, erőre kap az igencsak megtépázott,, tehetetlenné nevelődött tenni akarás. Valahogy önma­gától is megszépült­ minden... Nemrég a buszban idős házaspárt láttam, az ő „szép­ségüktől“ elevenedett meg a diákköri emlék ... Szépek voltak, mert sugárzott belőlük egymás felé a szere­tet .Közel járhattak mindketten a 80-hoz, alig-alig bírtak mozogni. Kicsire, áttetszővé koptatta őket az idő. Egyetlen felszabadított helyen fészkelték el magu­­kat, a néni a férje hóna alatt húzta meg magát. Mo­solyukból, csevegésükből, ahogy rá-rácsodálkoztak ítélkezés nélkül a „kintre", kirajzolódó gyerek­ arcu­kat véltem felfedezni. Eltűnt a kor felőlük, két egy­mást melegítő, óvó embert láttam. Arcukon nem gyű­­rődött az öreges sértődöttség, a harag, amiért egyet­len ülőhelyen kell meghúzniuk maguk vagy mert ke­vés a nyugdíj, mert eljárt az idő... Olyan elemi erő sugárzott belőlük, mely önkéntelenül is utat tört az izzadt, egymás hegyén hátán csimpaszkodó tömegben és tiszteletet ébresztett. Nem lehetett nem rájuk fi­gyelni, nézni kellett őket, gyönyörködni bennük. Ennyi harmóniát, nyugalmat, életerőt csak a zene képes árasztani magából s a kisgyerekek. Egy kis ideig valahogy megszínesedett, megszépült, levegőssé lett a fővárosi áradat körülöttem ... ÉLTES ENIKŐ KORTALANOK A Dante Könyvkiadó gondozásában 1943-ban Budapesten megjelent Bortnyik •—Sjevesy—Rabinovszky Kétezer év festé­szete című kötetben a festői témákat vo­nultatják fel a szerzők az európai művé­szetben. A Szent György-téma önmagától kínálja a heves, élethalálharc motívumait. A jáki freskón kivehető az ugró ló s a lándzsájával döfő lovag erőteljes mozdu­lata. A XV. sz. elején készült spanyol mes­ter képén a sárkány széttárt szárnyával és kígyózón ágaskodó farkával szilaj bestia, ezzel szemben az ugrásra kész mén és a lándzsájával döfő lovag mozdulata kön­­­­nyed. Raffaele ifjúkori Szent Györgyében még fölényesebben oldja meg a feladatot, a lovag mozgásában a lendület csúcspont­jára ér és egy percet kivár, tehát a küz­delem elején vagyunk. Mantegna már­­ a küzdelem utáni helyzetét ábrázolja. Az ifjú lovag győztesként áll előttünk. Mare­­eshál lovag és paripája szoborszerű póz­ban állanak, a győzelem az övék, a sár­kány már elbukott. A kötet Szent György­­képei között egyedül Rubens műve tobzó­dik a dinamikától, a lovag súlyos ütésre szánja el magát, de a sárkány kiszakítja torkából a belet­örött lándzsát, a ló felá­gaskodik, farka, sörénye lobog, akár a lovag köpenye. A „Györgyök“ irodalmi vonatkozásai­ i­­gen sokrétűek. Felsorolni is sok lenne a­­zokat, akik ezen a néven épültek be a kul­túrába. Említsük elsőnek az elmúlt évti­zedekben reneszánszát megélt német írót, Georg Buchnert, aki 1834-ben röpiratban felkelésre szólította a hesseni parasztokat. Drámáit a feudalizmus elleni harc’­szén- Szent György-napi utólagos... Veszélye fűti (Danton halála, Woyzeck). George Orwell már e század, a totalita­rizmus vadhajtásait nyesegeti az Állat­­farm és 1984 című műveiben. Nem feled­kezhetünk meg három híres román név­rokonról:­ Gheorghe Lazár iskolaalapító­ról, Gheorghe A­ncairól, az Erdélyi Iskola egyik képviselőjéről s George Baritiuról, aki mérsékletre és az erdélyi román igé­nyek kielégítésére szólította fel a magyar liberálisokat. Emlékezetes írása a Gazeta de Transilvaniában látott napvilágot 1847 decemberében: „Kit hibáztassunk azért, mert a magyar, székely, szász, román, ör­mény stb. egyazon éghajlat alatt, egyazon völgyben, egyazon hegyen, egyazon folyó m­ellett lát napvilágot? ... Miért idézzük meg a sírból őseink szellemét, egymást rémisztgetve? “ Aztán álljon itt Gevork Emin, az örmény író, aki a Hét­ének Örményországról cí­mű gyönyörűséges költeménysorozatában népe küzdelmes életét rajzolta meg. Be­­szélni kell Georgij Szemjonovról, aki J­rpai orosz kisepika nagymestere, s a Ta­vasz című elbeszélésében három egymásu­táni generációt mutat be, születés és el­múlás nagy misztériumát két nap történé­sébe fogva össze.­­S ha a magyar irodalomba tévedünk, el­igazodni is nehezen tudunk a Györgyök között. Mindjárt a majdnem prófétának kikiáltott Lukács Györgybe botlunk, ha fellapozunk ötvenes-hatvanas folyóirato­kat. Még előbbről ott áll Faludy György, kezében a Villon verseinek magyarításá­val s a híres verssel,­melyet éppen Kovács György mondott lemezre (Zsoldosdal). Az­tán említhetném Konrád Györgyöt, az e­­gyik legizgalmasabb ma élő magyarul í­­ok (Kerti mulatság, A cinkos), Somlyó Györgyöt, a költőt és műfordítót, Csávossy Györgyöt, a borászati szakembert és írót, Petri György költőt, Moldova Györgyöt, aki városunkban, Sepsiszentgyörgyön is járt tavaly. S h­a kimerészkedünk az iro­dalom vizeiről kicsikét, megemlíthetjük Ha­rag Györgyöt, az elhalálozott nagy ren­dezőt, Melis Györgyöt, az operaénekest, Spiró Györgyöt, akinek Ikszek című köny­ve jobban felkavarta Visky Árpádot, mint hazánk börtönei. Lehetne még sorolni a neveket, de ennyi is elég. Két parlamen­­­ti képviselőnk is György­, Frunda és To­kay, az ő munkásságuk előttünk zajlik, akárcsak a Szabad Györgyé, aki­­a magyar parlament elnöke ... MARKÓ IMRE ELTÁVOZOTT GYÖRKÖS MÁNYI ALBERT! Annyi naiv és muzsikáló szép­ség után, tragikus körülmények között itthagyta erdélyi népét és közönségét a romániai magyar festészet egyik legerőteljesebb egyénisége, a kolozsvári Györ­kös Mányi Albert. Munkássága értékelésére visszatérünk, s megrendülten nyugtázzuk az újabb pótolhatatlan veszteséget kultúránkban. (RMSZ) --------------------------------------------------------------------------------------------------------HIATUS--------------------------------------------------——— TOLLAS TIBOR Könyörgés szép halálért Uram, ki annyi kínt megélt, könyörgök, nem az életért, a szép halált add meg nekem, váratlan jöjjön, hirtelen, mint bódult álom, alkonyat, eszébe hulló arcomat ne szántsa kín, emlékezés, mely ismeretlen éjbe néz, s ne legyek senkinek teher, minden szánalom földre ver. Emelt fővel nap sugarát szívjam magamba, ezer­ ág karommal nyújtózzak tovább . . .­­ Állva hallják meg, mint a fák! 1979. Gyöngyházbörtön Válasz Keresztury Dezső: ......­­ . Egy kibujdosónak c. versére Otthonról könnyű bírálni annak, ki nem­„futott el”, népével maradt, ki hallgatott s tűrték a hatalmak, vagy vádolják a kimondott szavak. Szívet vagy mundért cserélhet az is, ki házat, hazát holtig nem cserél, de hű maradhat idegenben is, kiben népe mostoha sorsa él.' •»« „Rodostó" - nem a gőg,­­ a szabadság a „kiáltó szó” jelképe nekünk.* -— Dús gyümölcsfáról leszakadt ág — néma­ságon, mit nem felejthetünk! Csiga a házát, hordom hátamon gyöngyházbörtönben társaim jaját, a hallgatást is így kiálthatom az őr arcába s hét határon át. Sose vádoltunk meg: áruló vagy! . „Ki­ árult el s mit" ,-azt csak a jövő bírálja el.­­ De megbocsájt­a holnap, ha kertünkben szabadság fája nő.­­ " 1978. BENKÓ SAMU A ROMÁNIAI MAGYAR TUDOMÁNY HELYZETE ÉS AZ Erdélyi Múzeum - Egyesület FELADATAI (J­) ötödfélszáz év tudományosság Az Erdélyi Múzeum Egyesület 1993. márciusi évi rendes közgyűlésével egy időben Budapesten, az MTA Kutatás- és Szervezetelemző Intézet megbízásá­ból Benkő Samu művelődéstörténész, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja tanulmányt jelentetett meg A Romániai Magyar Tudomány helyzete és az Erdélyi Múzeum Egyesület feladatai címen. A füzetnyi terjedelmű tanul­­mány — már a címe is jelzi — összegező szándékkal készült, múlt-jelen-jö­­vendő hármas egységének jegyében. Noha a tanulmány az Erdélyi Múzeum Egyesület kolozsvári székhelyén az érdeklődők rendelkezésére áll, a szerző utó­lagos szíves engedelmével mai számunktól kezdődően folytatásokban — és tel­jes egészében — közreadjuk. Annyi megjegyzéssel még, hogy az egyes fejezetek általunk szükségesnek vélt eligazító felcímezését szerkesztőségünk magára vál­­lalta. Mint kiderül, a szerző Kiss Zsuzsának juttatott el egy tiszteletpéldányt ta­nulmányából, és nem tudta, nem érkezett el hozzá a szomorú hír, hogy Kiss Zsuzsa már nincs közöttünk. Az Ő emlékének adózunk e tanulmány megjelentetésével. Országos gondokkal küszködő fejedel­­mek, tisztes vagyont birtokló főemberek, kisvárosoknak hírnevet szerző iskolák tu­dós professzorai, vidéki magányukban csak a türelmes papírosra vetett betűk üzenet­­hordozó erejében bizakodó kutató elmék ötödfélszáz éve keresik az útját-módját annak, hogy miképpen lehet megteremte­ni Erdélyben a tudományos munkálkodás — a felsőfokú képzés és a megélhetés mindennapi gondjaitól mentesülő alkotói tevékenység — létfeltételeit. A tudomá­nyos igazság feltárásának és intézményes továbbadásának gondolata egymással egy­befűződve merült fel az ügyet felelősen mérlegelők elméjében, éppen ezért joggal mondhatjuk, hogy — mai szóhasználattal élve — a főiskolai (egyetemi) és a tudo­mányos (akadémiai) törekvések egyazon inspirációból, illetőleg szükségletfelisme­résből születtek. Az inspiráció azonossága azonban még nem jelentett időbeni egybe­­esést is, hiszen a dolgok természetes rend­jéből következően Erdélyben is, mint ál­talában mindenütt a művelt világban, előbb az értelmiséget felnevelő iskolahá­lózat jött létre, és csak azt követően szü­lettek meg azok az intézmények, melyek kifejezetten a tudományos munka szerve­­zett támogatását vállalták magukra. János Zsigmond választott magyar ki­rály és Erdély első fejedelme kezdemé­nyezése (Erdélybe akarta telepíteni a ne­velőként és tudós íróként egyaránt híres Petrus Ramust, és testamentumában je­lentős vagyont hagyott a gyulafehérvári iskola építésére, rektora fizetésére). Bá­thory István kolozsvári és Bethlen Gábor gyulafehérvári egyetem­, illetőleg főiskola­alapítása, Apáczai Csere János nagy ívű programja. Bod Péter és Batthyány Ignác kísérlete tudóstársaság szervezésére, va­lamint a piaristák „universitas“ szintű ko­­lozsvári munkálkodása (1778—1784) után, 1791- ben Aranka György, a marosvásárhe­lyi Királyi Tábla ülnöke egy Rajzolatban az erdélyi országgyűlés elé vitte az erdélyi magyar tudományosság intézményes meg­szervezésének az ügyét. Próbálkozását, mely néhány évig tartó egyesületi munká­ban öltött testet, a főhatalom végül is el­gáncsolta. Negyedszázaddal később az Erdélyben nevelősködő Döbrentei Gábor elevenítette fel az Erdélyi Magyar Nyelv­művelő Társaság munkáját, de a tudomá­nyos szervezkedés kezdeti sikere hamaro­san hamvába holt; a kísérlet maradandó emlékeképpen azonban megszületett és négy éven keresztül megjelent az első erdélyi tudományos folyóirat, az Erdélyi Múzeum. 1829-ben Bölöni Farkas Sándor vetette fel egy erdélyi országos múzeum felállításának a gondolatát. Az 1841—43-as erdélyi országgyűlés idején ismét felcsil­­lant a remény, hogy társadalmi mozgalom keretében, állami közreműködéssel Ke­mény József és Kemény Sámuel köznek szánt­­gyűjteményei felhasználásával, hoz­zá lehet látni a kívánatos tudományos in­tézményrendszer felépítéséhez, és meg le­­het alapítani az erdélyi, nemzeti múzeu­mot. Aranka Györgyöt a gubernátor Bán­­ffy György, Döbrenteit a kancellár Teleki Sámuel. Keményék kezdeményezését az éppen akkoriban Erdély főkormányzójává választott Teleki József támogatta , de jóakaratuk kevésnek bizonyult ahhoz, hogy­ 1792- ben és 1818-ban, majd 1842-ben a bécsi birodalmi hatalom hozzájáruljon az erdélyi magyar tudomány központi, intéz­ményeinek megteremtéséhez, és a felter­jesztett törvényjavaslatok királyi szente­sítést nyerjenek. Azt a vélekedést azonban ,..,legjobb erdélyi, magyar­­értelmiségiek“ fejéből már nem lehetett kiűzni, hogy nemzetük jövője a tudományokban való előhaladástól függ. Csupán a reformkor­ban olyan férfiak, mint Bölöni Farkas Sándor, Kemény József, Szentiváni Mi­hály, Mike Sándor, Nagyajtai Kovács Ist­ván — mellőzve a politikusokat, itt csak a literátus embereket említjük — akkora hévvel agitáltak az egyesületi alapon való tudományos szervezkedés elodázhatatlan­­sága mellett, hogy annak a következő nem­zedékre is kiható következménye lett. Öt­hat emberöltőn át kimondva, vagy munka közben mélységes hallgatásba burkolózva, innen-onnan cseppenő anyagi támogató,­sokra hagyatkozva, gyakran viszont mez­telenségig lerongyolódva, örökül kapott szerény hajlékok falai között (majd azokat mind­­ elveszítve) apró egyéni műhelyek­nek csak aszkéta jellemek által elviselhető szűkös magányában, valamennyi erdélyi magyar értelmiségi nemzedék a kor adta lehetőségek keretén belül kifejezésre jut­­tatta azt a szilárd eltökéltségét, hogy ragaszkodik a tudományok egészének ma­gyar nyelven való műveléséhez, és a fel­tárt tudományos igazság anyanyelven va­ló terjesztéséhez. Zordon korok egyenesen megsokszoroz­ták a tudományos iparkodásra összponto­suló energiák feszítő erejét. A világosi katasztrófa után beállott önkényuralmi időkben a magyar megmaradás gondolatát az irodalom és a tudomány a legvátozato­­sabb eszközökkel tudatosította. Bolyai Já­nos világraszóló geometriai felfedezésének, visszhangtalansága után, és a „keserves vasidőket“, látva világboldogításra szánt Üdvtana egyik fejezetében egy világaka­démia tervezetét vázolja fel, hogy ez a Londonban székelő tudós gyülekezet a legjobb elmék bevonásával teremtse meg az emberiség számára „az elveszettnél is szebb paradicsomot“. Ugyanebben az idő­ben Mikó Imre és a köréhez tartozó kolozs­vári tudós férfiak (Kővári László, Jakab Elek, Brassai Sámuel, Gyulai Pál) nem a tudomány világmegváltó ábrándjával, ha­nem a közvetlen honi feladatok vállalásá­val engedelmeskednek a korparancsnak, így azután 1859. november 23-án az Erdélyi Múzeum Egyesület emlékezetesen, ünnepélyes megalakulásával az erdélyi magyarság művelődési életében új korszak kezdődött, mégpedig azáltal, hogy egy ön­szerveződésű testület a „tudomány temp­loma“ felépítését (a kifejezés Petőfi ba­rátjától, Medgyes Lajos pap-költőtől szár­mazik) nemzeti becsületbeli üggyé tette. A megalakulást erőteljes szervező mun­ka követte, mégpedig az első alapszabá­lyokban megjelölt hármas célnak megfe­lelően: 1. az egyesület múzeumot állít és tart fenn; 2. gondoskodik a múzeumi anyag tudományos feldolgozásáról; 3. meg­­felelő keretet biztosít a tudomány magyar nyelven való műveléséhez és terjesztésé­hez. Rendre megalakultak a szakosztályok, és tudományágak szerint elkülönülő gyűj­teményekbe kerültek a muzeális értékek. A muzeális gyűjtőmunka és a tudomá­nyos tevékenység látványos terebélyese­­dése nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy az akkori Magyarország második tu­dományegyeteme otthonául a kormányzat Kolozsvárt jelölte­ ki. Az 1872-ben alapí­tott kolozsvári tudományegyetem egyrészt tudós professzorokat válogathatott a ku­tatásban jártas egyesületi tagok közül, másrészt az EME könyvtárát és gyűjte­ményeit a tanszékek is használhatták.­­ (Folytatása a c. oldalon) ÉSZAKI TÁRLATOK Molnos Zoltánt mondták s mondják változatlanul nagy, sőt nagyon nagy te­hetségnek. E minősítés minden szinoni­máját elmondják egy tárlaton — akár ott­hon, Székelyudvarhelyen áll az a tárlat, akár pedig valahol Svédországban. Való igaz, még csak tizedikes kamasz volt, amikor egyéni kiállítását bemutatta a vá­rosnak. S kiállított a Korunk Galériá­ban Kolozsváron, Csíkszeredában, évente Bukarestben. — Aztán jó ideig semmi, csak dolgoz­tam. Olajban, s ehhez mindmáig hű ma­radtam. 87-ben volt egyéni tárlatom Bu­dapesten, a tavalyelőtt meg Stockholm­ban. Érdekes és tanulságos volt ez a svéd út. Az ottani Magyar Ház szervez­te, Veress Zoltán, a Kolozsvárról elszár­mazott író fogadott. Hogy mit csinál Zolti bácsi? Magyart, tanít, van egy kiadójuk, magyar könyveket hoznak ki; ha jól tu­dom, egy postahivatalban dolgozik, szin­te mindig csak éjjel, hogy a napja ma­radjon jórészt önként felvállalt teendői­nek. Jól van, mert a nyugodt életet is meg lehet szokni egyszer. Hogy nem haj­­kurász az ínség... A megnyitón Tálas Ernő, a stockholmi Svéd Opera tenoristá­­ja énekelt, egy valaha­ kolozsvári zongo­raművész kísérte. Kivittem a Szilágyi Domokos-portrét, hát ott azt mondták, en­nél jobbat még nem láttak költőnkről. Elhiszem, mert sokuk igazán közeli kap­csolatban állt Szilágyival. Most pedig Tamás György stockholmi­­műgyűjtő szervezte egy kültárlatot. Észt­országban Tallinnban és Tartuban s per­sze, Stockholmban. A legutóbbi olajportrém a Tamási Ároné. A négyszáz éves székelyudvarhelyi gim­náziumra fordítom a Névadó arcát. — Azóta van Tamási-képeslapunk is — te­szi hozzá a szerkesztő —, Molnos Zoltán többszínnyomásos reprója tizenhatezer példányban jelent meg, s a jelenés anyagi költségeit a székelyudvarhelyi Cérna Rt. vállalta magára. Kép és szöveg: OLÁH ISTVÁN Portré madárral (Molnos Zoltán székelyudvarhelyi festőművész) Mellékletünkben MOLNOS ZOLTÁN festményei, , illetve OLÁH ISTVÁN felvételei láthatók. Pacsirta

Next