Romániai Magyar Szó, 1993. június (5. évfolyam, 1043-1068. szám)

1993-06-05 / 1047-1048. szám

BENEDEK MARCELL K- DÉLSZIGET (4.) — IT®, de a reformáció mégiscsak benne sodort minket is ez óskor áram­latában? — vetette közbe Marianne, akit nyilván az ellentmondás ösztöne iz­gatott, hogy szembeforduljon a professzor hirtelen támadt­ pesszimizmusával. — Én éppen a reformáció s a rákövetkező ellenreformáció miatt mondom, hogy a középkor a tizenhetedik század végéig tartott — mondta a profesz­­szor . Persze, erre azt felelheti, hogy’ a reformáció vitathatóvá tette mind­azt, ami a középkorban megrendíthetetlen dogma volt, módot adott az egyé­ni felfogások szabad érvényesülésére, meghozta a gondolat szabadságát, fel­használta a könyvnyomtatást az emberek felvilágosítására... Csakhogy dog­mákon vitatkoztak ám a középkorban is. Arius és Athanasius hívei éppen úgy ölték, égették egymást, mint a katolikusok és a protestánsok. Az úgynevezett újkor két első százada a reformáció körül vívott harcok miatt ugyanúgy az élet középpontjává tette a vallás kérdését, mint a középkor. A szabad gon­dolat jogainak­ hirdetése addig tartott, amíg a protestáns egyházak ki nem ala­kultak. Mihelyt a bomlasztó törekvésekkel, a radikálisabb újítókkal szemben Védekezniük kellett: ők is igyekeztek elfojtani a szabad gondolatot. Pongrácz: De a racionalizmus mégis diadalmaskodott. Érdy: Igen. Annyiban mindenesetre, hogy éppen úgy megölte a középkor keresztény művészetét és költészetét, mint a középkori katolicizmus a pogány művészetet. Ahol volt reneszánsz, ott legalább föltámadott — ha nem is a nép­­vándorlás barbárjainak pogány művészete, hanem a klasszikus művészet. Ná­lunk gondoskodott róla a történelem, hogy az egyik föl ne támadhasson, a má­siknak föltámadásáról ne vegyünk tudomást. A tizenhatodik század magyar epikája sokat mesél ókori hősökről és hősnőkről. Tinódinak is van egy Já­­nosról és Medeáról szóló históriás éneke. Mások, a trójai háborúról, Cyrusról, Nagy Sándorról írnak. Ha úgy tetszik, elmondhatjuk hát, hogy a humanizmus­nak mégiscsak vannak nyomai a magyar költészetben. De ezek az epikus költemények nem klasszikus mintákat követnek, hanem középkori latin for­rásokat szednek versbe; a közékori formátlanságot eresztik föl tizenhatodik századbeli racionalizmussal és moralizálással. Azért fájnak nekem ezek a for­mátlan, száraz Cyrus- és Sándor-históriák, mert az ilyeneken a francia vagy a német irodalom évszázadokkal előbb esett át: ezekből látom, hogy elmarad­tunk. Többet és többfélét mesélünk, mint a középkorban; több emberhez is szólunk — de nem művészibb, módon. Ha ennek a századnak az epikájáról beszél az ember, csak tárgykörökről beszélhet, de formáló művészetről, költői szellemről nem. Azért legrokonszenvesebb nekem valamennyi elbeszélő közt a derék Tinódi, száraz beszámolóinak vallásos és hazafias bevezetéseivel, fölsó­hajtásaival, biztatásaival. Ő legalább ki meri mondani azt a szót, hogy «csu­da»­, ha várostromokról beszél... «Sok csudák közül halljatok egy csudát» — így kezdi a Losonczy haláláról szóló éneket, amelynek közepéből az imént el­énekeltem egy részt. De egyébként ő is vigyáz, hogy a fantáziának valahogy oda ne dobja a kantárt Egyetlen egyszer sző bele meseszerű dolgot az elbe­szélésbe. Zsigmond krónikája végén elmondja a középkori látomásirodalom egyik legérdekesebb magyar emlékét: Tar Lőrinc pokoljárását. Itt is vigyáz saját szavahihetőségére, elhárítja magától a felelősséget. «Énekben hallottam, vagy volt, vagy nem volt» — így vezeti be. Marianne: Mint a mesemondó: hol volt, hol nem volt. Érdy: Úgy van. Egyébiránt ez a néhány strófa igen érdekes, mert vala­mi szociális vád szólal meg benne. Pongrácz: Halljuk, halljuk! Érdy: A pokolban négy tüzes embert lát Tar Lőrinc Zsigmond király tü­zes nyoszolyája mellett. Az érsek hamis dézsmáért kárhozik, a kancellárius «levél­váltságért», a két nemes úr dúlásáért és hamis vámszerzésért. Pongrácz: Ezt már szeretem. És más nyoma nincs ebben a században — Dózsa György századában! —a szociális elégedetlenségnek? Érdy: Akad. Csak nem szeretnék most hosszasan eltérni az epikától. De hiszen az iskolában is olvashatta Apáti Ferenc Feddő-énekét. Ez nyilván a Dózsa-lázadás és Mohács közt keletkezett. Nekitámad úrnak, parasztnak, pap­nak egyaránt. Az úr nem akar a törökre menni. A paraszt «Sámsonnak hitte magát», de ha szaka­dát megtépik,­megalázkodik. A papok «szépen beszélnek, keveset nem vesznek, forintokat kérnek, ládában gyűjtenek, " vele férfi épít­itek ... Igen kevés hajók, számtalan jószágok, erős regul­á­jók, kevés zsolozs­­ztárok, bársonyos szolgái­ok, fekete kápások az apát uraknak». Pongrácz: Helyes! helyes! Érdy: De mondom, vissza akarok térni az epikára. Tehát az egykorú ma­gyar és európai hadieseményeken kívül beszéltek ókori történetekről is. A­­zonkívül kedves tárgy volt az Ótestamentum. Ezt a protestantizmus hozta di­vatba. Szerettek párhuzamot vonni a zsidó és a magyar nép története közt. Pongrácz: No, ez manapság ... Marianne: Csitt! Aktuális vicceket nem kérünk! Érdy: Aztán egész tömege van az olyan történeteknek, ahol a megformá­lás, a színező fantázia szabadon mozoghatott volna, mert nem történelemről van szó... Sokféle forrást használtak fel. Középkori latin írókat, olaszokat — közvetve Boccacciót is —, délszláv, német históriákat... A gyalázatos rosszul elbeszélt Telamon históriája egy szépséges magyar népballadának, a Kádár Katának meséjével egyezik. Elég elterjedt mese a síron túl is tartó hűségről. Apollonius históriája az egyik leggazdagabb középkori gyűjteményből, a Gesta Romanorum-ból származó kalandos történet. Maga, Marianne,­ aki min­dent olvasott, bizonyára ismeri ezt a történetet egy gyönge és kétes Shakes­peare darabból, a Perikles-ből. Marianne: Megvallom bűnömet, ismerem. Érdy: Joventánus császár históriája is a Gestából való. A téma érde­kes, soká kísértett a világirodalomban: a gőgös császár ruháját fürdés köz­ben ellopja Isten angyala és uralkodik a császár helyett, amíg az a nyomorú­ságban meg nem javul. Érdemes lett volna szépen megírni. A János pap his­tóriája verses államregény egy messzi Eldorádóról. Eurialus és Lukrécia his­tóriája egy házasságtörő szerelemről szól. Eredetijének szerzője Aeneas Syl­vius Piccolomini, akiből később pápa lett. Az átdolgozás annyira fölébe emel­kedik a kor átlagának, hogy Balassi Bálintnak tulajdonították. Versformája is Balassi strófáira emlékeztet, de mégsem lehet bebizonyítani, hogy a mű tő­le származik. Olasz forrásból ered többek közt Istvánffy Pál Volter és Gri­­zeldisze és nyilván Gyergyai Albert Argirusa is. Ez a gyönyörű tündérmese a nép ajkára került. Legszebb kivirágzása Vörösmarty Csongor és Tündéje. — Délszláv forrásból két férfiruhában vitézkedő nő története került át hoz­zánk: Bankó leányának históriája, amelyben apját helyettesíti egy vitéz leány, aki minden lovagot legyőz a király udvarában, aztán a Duna közepén fölleb­­be­zi kebléről a ruhát... És Ráskai Gáspár munkája: Egy szép história a vi­téz Franciscoról és az ő felségéről. Itt becsületében megvádolt asszony megy férfiruhában az ura után ... Marianne: Shakespeare, Cymbeline! Érdy: Ügy van... és még száz más feldolgozás. Népszerű tárgy volt. Né­met forrásból való a kiapadhatatlan erszényű Fortunatus históriája ... Marianne: De hát Magyarországról nem származik semmi? Itt nem szüle­tett mese? Érdy: Hol született egyáltalán mese? Ez a legnehezebb kérdések közé tar­tozik. Amit ezek a derék emberek latin, olasz, délszláv vagy német forrásból vettek át, az mind vándorló, bizonytalan eredetű ősi motívumokból származik. Mennyit verekedtek a tudósok ezeken a kérdéseken! A kelta eredet! A keleti eredet! Annyi bizonyos, hogy majdnem minden mese magvát vissza tudják vezetni a Távol-Kelet ősrengetegébe. Úgy látszik, volt valamikor egy csodá­latos virágzása az emberi fantáziának, s ebből a virágzásból élünk ma is. A tizenhatodik század magyar epikusai nem rosszabbak külföldi kortársaiknál, amikor nem találnak ki semmit, csak az a szomorú, hogy színező fantáziájuk sincs, vagy nem merik szabadjára engedni. Marianne: Nem is azt várja az ember az epikustól, hogy kitaláljon vala­mit. De körülnézhettek volna itthon Ahol egy Toldi-monda akadt... Érdy: Hát erről akartam éppen beszélni. Két magyar tárgyat dolgoznak föl mindössze az egész században. Az úgynevezett Szendrei Névtelen megírja Szilágyi és Hajmás­ históriáját, valami elveszett forrás nyomán. Itt történeti eseményeket színezhetett ki a nép fantáziája; székely népballadák is szólnak a Törökországból hazatért ifjakról, akik magukkal hozták a török császár leá­nyát és megverekedtek érte. Ilosvai Selymes Péter, a lantosmesterségre átcsa­pott tanító, sok egyéb között összeszerkeszti Toldi Miklós mondáját. Persze, a monda a maga egyszerűségében nem volt elég neki, nem is látta meg ben­ne, ami lényeges. Például azt sem látja — pedig a saját maga által elmondott tények majd kiszúrják a szemét —, hogy itt egy elnyomott ifjabbik fiúról van szó. Csak Arany János állítja vissza jogaiba ezt az ősi mesemotívumot. Ellen­ben összeszed és zavarosan, motiválatlanul egymás mellé fűz egy csomó ka­landot, részint közvetve Boccaccióból — Toldi esetét a huncut özveggyel, ré­szint — a párbaj előtt elengedett csónakot — a Trisztán-mondáig visszavezető titokzatos forrásokból. De az is lehet, hogy volt egy összefüggő idegen forrá­sa és ennek adataiba tűzködte bele a magyar Toldi-monda elemeit. Marianne: A könyvnyomtatás mindenütt a világon véget vetett ezeknek a versbe szedett, krónikás históriáknak. Olvasni szívesebben olvasták az em­berek a prózát. Nálunk is kell, hogy valami nyoma legyen ennek. Érdy: Van. Hiszen a tizenötödik század végén volt már nyomda Magyar­­országon. De magyar könyvet sokáig nem nyomtattak még. A tizenhatodik század elejéről még nevezetes írott kódexeink vannak — ebből az időből ma­radt fönn Ráskai Lea és Sövényházi Márta neve és írása! Aztán bibliafordí­tásokat nyomtattak ki­­ •. Pongrácz: Hát Tinódi nem jelent meg nyomtatásban? Érdy: De igen, a Krónika, hogyne! Hanem az a prózára való áttérés, a­­miről Marianne beszél, későn indult meg nálunk. A Nagy Sándorról szóló prózai kalandos regény a század második felében jelent meg Kolozsvárott. A Pociánus históriája, ez az ősi keretes mese 1573-ban, bécsi nyomdában. Néhány évvel később Heltai Gáspár kolozsvári nyomdájában látta meg a napvilágot a Salamon és­ Markai ! című tréfás népkönyv: brutális, trágár elmésségek, amiket azért is szívesen olvastak, mert a szegény ember megcsúfolta velük a hatal­masokat. Van aztán egy Mankóczi István kalandjairól szóló kis töredék: dur­va, otromba dolog; csak azért említem, mert ez a csavargókról szóló pikareszk regény nyoma a magyar irodalomban A század okoskodó és moralizáló hajla­mának inkább megfeleltek a tanulságos állatmesék. Pesti Gábor Aesopusi me­séiben nincs sok eredetiség. Háromsoros, zavaros versekben biggyeszti utánuk a tanulságot. Heltai Gáspár meséi szabadabbak, szélesebbek, s a tanulságok­ban megszólal az elnyomottak bátor védelmezője... .. Pongrácz: Ezeket elolvasom, ha ugyan •• • Érdy: Ma úgyis kikutatom a könyveimet a feladott poggyászok közül Sze­retném elővenni a Károli-bibliát, Balassi verseit... Most már bánt a lelkiis­meret, hogy úgy leszóltam maguk előtt a tizenhatodik századot. Persze, mind­abból, amiről idáig beszéltem, csak a tárgyak maradtak életben; az a sok epi­kus anyag, amit Tinódi, Ilosvai meg a Szendrei Névtelen szállítottak a tizen­kilencedik század költőinek... De van ebben a században nyelv is, forma is, ami él. . . Marianne: A Károli-bibliáról jut eszembe, hogy egy szót sem szólt a re­formáció irodalmáról. Érdy: Legnagyobb részéről nem is fogok sokat beszélni. A hitviták tárgya, ugye, ma már­ nem igen érdekelhet bennünket, így vagy úgy, de elintéztük ma­gunkban ezeket a kérdéseket. Maradna a forma és a szellem. A forma több­nyire durva és folyvást durvul. A nyelv gazdag tárháza a zamatosnál­ zama­tosabb, de a vallás kérdéseihez nemigen illő kifejezéseknek. Ebben nincs kü­lönbség a felekezetek között. Vannak kivételek a protestáns részen Heltai, Dávid Ferenc, a később megszólaló katolikusok részén Telegdi Miklós és a következő században Vörösmarty Mihály, aki valamelyes lélektani érdekes­séggel mondja el a katolikus hitre való visszatérésének történetét — meg Páz­mány, akiről úgyis beszélünk még, ha élünk. De a legtöbb protestáns prédiká­tor és katolikus barát semmit sem vethet egymás szemére. Külsőségekbe be­­leragadó gúny, személyes gorombáskodások, mély érzelmi jelentőségű dolgok ridegen racionális széttépése... Pongrácz: Hát persze, hogy az ész fegyvereivel kell széttépni ezeket a kártékony babonákat! Érdy: Várjon, kedvesem, nem vagyunk még a tizennyolcadik század­ban ... és még akkor is, ott is... De ne térjünk el a tárgytól. Meg tudom én látni a haladást a soká elhallgattatott józan ész megszólalásában, át tudom érezni az első szabad okoskodás friss örömét, a gondolat terjesztésének gyönyö­rű lázát, a protestantizmus kulturális és szociális demokráciáját — egy dolog­ról azonban ne feledkezzünk meg. Ezek a racionalisták nem a vallást támad­ják, hanem az egymás vallását. Dogma helyébe dogmát állítanak, voltaképpen csak a dogmák alapjairól van szó.. Elvetni az emberi kitalálást, visszatérni a biblia betűjéhez. Marianne: Jó, jó, de ezt legalább mindenki szabadon magyarázhatja. Érdy: Mondtam már, meddig tart ez a szabadság. A protestáns egyház porszemekké morzsolódik szét, ha idején végét nem veti. De végét veti. Luthe­ránusok és kálvinisták harca az ostya átlényegülése körül, mindkettejük harca az unitáriusokkal Jézus istensége körül éppen olyan heves, türelmetlen, gyű­lölködő, mint a katolikusok ellen vívott harc. Erdély gyönyörű példáját adja a liberalizmusnak a tordai országgyűlésen, de ez a liberalizmus nem érzik meg az írókon. Senki sem ismeri el az ő gondolatán túlmenő gondolat szabadságát. Életösztöne nem engedi, hogy elismerje. Nincs is jogunk az újkor liberalizmu­­sát megkövetelni ezektől a középkori — igenis, ismétlem: középkori emberek­től. De éppen ezért nincs mondanivalójuk számunkra. Amelyik közülük érde­kel, emberi mivoltával, lelki küzdelmeivel érdekel: egy Heltai Gáspár, egy Dávid Ferenc, akik nem tudnak megállni egy ponton és ott falat emelni ma­guk körül, hanem tovább töprengenek, tovább haladnak és levonják az utolsó konzekvenciákat is- Dávid Ferenc folyton változtatta hitét, de mindig halálos komolysággal hitt; mindig előre ment és végül meg tudott halni a hitéért. E­­zek az emberek érdekelnek: Méliusz-Juhász Péter nem; Bornemisza Péter. Balassi Bálint nevelője pedig nem vitáival érdekel, hanem «jó Budába» vá­gyakozó versével, s­ még inkább: tiszta magyar levegőbe átültetett Elektrá­jával. Magyari István, aki a következő század elején megszólaltatta Pázmányt, egy végzetes — egyébként német forrásból vett — gondolatnak adott elég ügyes formát, a könyvében. Az országokban való sok romlásoknak okairól azt tartja, hogy minden bajnak a katolikusok az okai. Erre könnyű a válasz... és azóta, háromszáz esztendeje fölötte kedvelik nálunk az országos vagy szo­ciális bajok okainak ilyenfajta megállapítását. Tudják mit, egyelőre ne be­széljünk tovább a vitairodalomról. Legföljebb annyit, hogy a vitatkozás drámai formában is folyt. Persze ez a drámai forma csak látszólagos... Pongrácz: Mert nem adták elő a darabokat? Érdy: Nem azért. Hiszen lehet, hogy iskolai előadásokon színre került egyik-másik. Hanem azért, mert az igazi drámában mind a két félnek igaza van. Itt azonban az író sohasem ismeri el az ellenfélnek jóhiszeműségét. Sztá­­rai Mihály komédiái, az Igaz papságnak tüköre meg a Papok házasságáról, szánalmassá és nevetségessé teszik a protestantizmus ellenfeleit. A Debreceni disputa vagy más néven Választási komédia hasonlóképpen bánik el unitárius részről «Péter pápával», Méliusz-Juhász Péterrel és a kálvinistákkal. Pasquill­­nál gúnyiratnál nem egyéb a század legjobb színdarabja sem, a Balassi Meny­hárt áruitatásáról szóló. Ennek unitárius tendenciája mellett politikai és sze­­mélyes éle is van. A szatírára igen alkalmas korban íródott, amikor napiren­den voltak az «átfestődések», az urak szédületes gyorsasággal cseréltek vallást és királyt... (Pongráczhoz) Csitt! Egy szót se! — Persze tettekkel jellemezni ez az író sem tudja a hősét, de legalább azzal az ügyes fogással él, hogy cini­kus önvallomásait gyónás formájába öltözteti. Ennek a jó ötletnek is vallási acsarkodás a szülője. Marianne: Tudják már, hogy ki írta ezt a darabot? Érdy: Nem. Máig is a kiadója, Karádi Pál nevén emlegetik. Pongrácz: Egyéb nyoma a magyar drámának nincsen? Érdy: Nincs. A misztériumdráma, olyan értelemben, mint nyugaton, nem fejlődött ki nálunk Kisebb mértékben meglehetett a Felvidék idegen anya­nyelvű polgárainál. Hogy a népnél fennmaradt húsvéti, vízkereszti játékok mi­lyen régiek, nem tudjuk. A szerzetesiskolák színielőadásainak sokáig nincs még köze a magyar irodalomhoz. Kuriózumképpen azonban megemlítem, hogy egy középkori kódexben találtak drámaszöveget: Hroswitha német apáca e­gyik latin drámájának fordítását. Ezt nevezik egy kis jóakarattal az «első ma­gyar drámának». De hát a magyar városi élet oly későn fejlődött ki, hogy a dráma kialakulásának minden szociális feltétele hiányzott. ... Marianne hirtelen felállt az asztal mellől. — Füllesztő kezd lenni a levegő ebben az ebédlőben. Talán hagyjuk abba a beszélgetést Lemegyek a kabinomba és olvasok valami jó könyvet-Érdy szemrehányóan pillantott rá. — Pedig azt hittem, kezdi már megszeretni a magyar irodalmat is. De én vagyok a hibás; a Tinódi-siker utóhatása volt ez a pesszimista roham. Most elrontottam a kedvét. — Egyáltalán nem. Különben is, azt hiszem, érdekesebb dolgokra kerül a sor... — Ha a mérnök úr lenne oly szíves és lejönne velem a raktárba, hogy fölcipeljük a könyvtáramat — mondta Érdy. — Szívesen. ★ Vacsora után a fedélzet verandájának egyik villanyvilágításos, déli növé­nyekkel ékesített zugában ültek együtt feketekávé mellet. A bárban charles­tont játszott valaki és a ferde padlón vígan táncoltak a párok. A dohányzó­ban kártyacsaták folytak. Madame Palmette nem tudta kiragadni férjét a kártyázok közül és kénytelen volt Caratellivel táncolni. Mister Br­own társtalanul ődöngött a verandán és bebotlott az elvonultam ülő magyarok közé. NEGYEDIK FEJEZET A sziget kizöldül A professzor másnap, szokása szerint, korán kelt fel, s a poggyászraktár­ból kimentett könyvtárát rendezgette. A Cesare luxuskabinjai megfeleltek egy átlagos polgári szobának, de a professzor könyvtára nem az átlagos polgári szoba arányaihoz volt szabva Mozdulni sem lehetett a könyvektől, akárhogy rakta is. Aztán rakosgatás közben nem állhatta meg, hogy ne lapozgasson egyikben-másikban. Észrevétlenül szállott az idő. Dél felé járt már, amikor a mérnök kopogtatott a kabin ajtaján. — Csak nem beteg professzor úr? — Nem én. — Bemehetek? Nagy újságot hozok. — Tessék. Pongrácz begyülekezett a könyvek közé, és tüstént előállt a nagy újsággal: — Helyreállítottuk a szikratávírót! A fölvevőt is, a leadót is! Beszéltünk Buenos Airesszel! Eddig háromszáz embert mentettek meg! Három napon belül értünk is eljön a segítőhajó­ . — Marianne tudja már? — kérdezte a professzor. — Az utasok közül senki sem tudja még. Reggel mindenki sétálni ment a szigetre. Azt mondják — én még nem láttam —, hogy tegnap óta friss fű verte föl az egészet. A tengerfenék növényzete meghalt, itt van az új sarja­­dék! — Nézzük meg — mondta Érdy — és közöljük Marianne-nal a jó hírt. Lemásztak a végeérhetetlen lépcsőkön, kibújtak az összezúzott hajófené­ken, s amint körülnéztek, bámulva kiáltottak fel mind a ketten. A hegyoldal s a lent elterülő síkság valami különös, hazugnak, mesterségesnek tetsző vilá­goszöld színben pompázott. A világos elevenzöldnek százféle árnyalata érez­tette, hogy végtelenül változatos fajtájú növények csíráztak ki az elmúlt na­pon és éjszakán. Egy-egy fekete folt juttatta csak eszébe az embernek a ten­ger alatti flóra gyors hervadását. — Csuda! — kiáltotta a professzor. — Kár, hogy csak három napunk van már! Istenem, mi fog kizsendülni ebből a forró földből! Az utasok is valami csudát érezhettek, mert nem rohanták meg, nem ta­posták le a frissen sarjadt füvet, han­em áhítatos óvatossággal sétáltak a kö­vecses parton. Érdy és Pongrácz hamarosan megtalálták Marianne-t, aki egyedül sé­tált, hóna alatt egy Dosztojevszkij-kötettel. Amikor Pongrácz lihegve elmond­ta neki a közelgő szabadulás hírét, Marianne szóról-szóra azt felelte, amit a professzor: milyen kár, hogy nem láthatjuk meg, mi lesz ebből! — És milyen kár — mondta Érdy —, hogy emberi szem nem láthatja meg, hogyan született ez a csodaszőnyeg. Hány felől hozhatták szelek, mada­rak a magvát. És talán a földben magában is voltak csírák, más életre szán­va. Mi lett volna belőlük a víz alatt? És mi lesz itt, a tüzes földben, tüzes nap alatt? Elsorvadnak vagy újfajta növénnyé válnak? Íme, egy halványzöld fűszál életét nem tudjuk megmagyarázni... — Csak nem a tudományt akarja ezzel támadni, professzor úr? — szólt közbe Pongrácz. • — Én? Dehogy. Éppen ezért szép a tudomány- Én csak a reménytelen har­cokat szeretem. — Én meg azt a reményt szeretem a tudományban — mondta Pongrácz —, hogy mindezt igenis meg fogja magyarázni valamikor.­­ — Itt jár előttünk egy pár ember — mondta Marianne —, akit nem bán­tanak ilyen gondok. A két férfi fölemelte lehorgasztott fejét és megpillantotta Szabó Estánt, aki szivének együgyűségében szégyenkezés nélkül szorította magához a lette ballagó leányzót. — Sze-ret-lek — mondta gondosan tagolva. — Sze-ret-lek — ismételte a leány és hangosan kacagott. Aztán ő meg: — Ti amo. — Ti amó — ismételte teli száj­ját Están. — Ezek is rájöttek a peripatetikus oktatás előnyeire — mondta a profesz­­szor. — Ne bántsuk őket. Ők jobban tudják, mint mi, hogy miért zöldül a fű. A nagy széles mező s a szép liget-erdő sétáló palotájok... — Ez Balassi, ugye? — kérdezte Marianne. — Igen. Folyvást Balassi jár a fejemben — mondta a professzor —, nem­csak azért, mert tegnap annyit kalandoztunk körülötte. Ez a csudálatosan kizöldült sziget is őt juttatta eszembe. Rágondoltam már akkor, amikor az ég­­ből-földből jött ismeretlen csírákról beszéltem. Egy fűszálat nem tudunk meg­magyarázni, hogyan magyarázhatnék meg a költő születését? Balassi Bálint az első nagy költő, akit ez a föld és a föléje boruló ég megteremtett. — Meg a mindenfelől fúvó szelek — tette­ hozzá Marianne. Érdy: Maga is rákezd a filológusok nótájára? Azok már úgy szétrágták Balassit, hogy egy ép íz nem maradt benne. Gyönyörűen kimutatták, hogy mit vett át Marullusból, Angelianusból — akiket senki sem olvas már — és török, oláh ,meg mit tudom, én milyen versekből. Lovagiasan elismerem, hogy mind­járt meg is bocsátottak neki. Hiszen a filológusok tudják, hogy Ronsard-nak és társainak egyenesen büszkesége tellett a «régiek kirablásában». Megbo­csátottak neki, csak elfelejtették szétvágás után összerakni- Balassit csak a tudatlan olvasó érti és élvezi érdeme szerint. Félek, hogy még engem is befo­lyásol az, amit tudok és szeretnék elfelejteni. Amikor sikerül megszabadulnom a filológus kutatások eredményeitől, élő, egységes ember áll előttem, aki már asszimilált mindent: élményt, divatot, olvasmányt. Ezen az asszimiláción for­dul meg a költő eredetisége és nem azon, hogy honnan, hányadkézből vette az anyagát. Marianne: Mi az, hogy anyag? Az epikusnál, a drámaírónál értett, hogy ott veszi­ az anyagot, ahol találja. De a lírikus anyaga: szerelmes*vagyok,fáj a szívem. Ha ennek a kifejezéséhez képeket, jelzőket vesz mástól. — _.15rdy: Még a kép: a jelző is'‘anyag, Marianne. Asszimilálható-e­ vagy nem, ez a kérdés. Ha nem, akkor kilóg, kisír a versből, s a filológusok segítsége nélkül is megérzem, hogy a költő idegen tollakkal ékeskedik. Ha vele kering a költő vérével, akkor már az övé. Minden költő olvasása közben hall az em­ber egy hangot, egy állandó hangot. Lehet, hogy vannak, akik színt látnak. Arany János legalább a rajzolás, a festés köréből vett hasonlatot, amikor Pe­tőfinek reá tett hatásáról írt: «S döbbenve ismerek fel rajzomon egy-egy vo­nást, mit szellemú­jja van... övé, kiáltok, itt, ez itt övé, a szín erős, nem illik együvé». Én Balassin véges-végig egy hangot hallok. Kép, hasonlat, tö­rök és talián udvarlás, kálvinista bűntudat, klasszikus mitológia... Marianne: Topp! Ezt is asszimilált, vérré vált valaminek érzi? Amikor egy tizenhatodik századbeli, verekedő, jobbágysanyargató, erőszakos magyar főúr Cupi­dóról, Vénuszról zöngicsél? Érdy: Hogy Balassi természetében micsoda ellentétek egyesülnek, arról külön beszélhetünk. De Cupidót és Vénuszt egyáltalán nem érzem kirívónak. Minden kornak megvan a maga mitológiája. Egyik kor csinálja és hisz ben­ne, a másik átveszi és használja, hit nélkül, nyelvi könnyebbség kedvéért. A reneszánsz átvevő kor volt. Senki sem tudott költői nyelven szerelemről beszélni Cupido és Vénusz nélkül. A jobbágydúló magyar főnemes sérti. De ez éppen olyan őszinte, vérré vált dolog volt, mint manapság az, ha a szerel­mes börzerabló Libidóról és Gátlásról beszél. A mi korunk szerelmi mitoló­giáját Freud csinálta meg. Marianne: Nagyon jó! De Ady tudott új mitológiát teremteni magának. Érdy: Valóban tudott. És ha egyáltalán volna valami értelme költői nagyságok összemérésének, többek között ezért is megérdemelné, hogy Ba­lassi fölé helyezzük. De az ilyen összeméréseket rábízom tudós kollégáimra. Az én egyetlen tudományom, hogy csodálkozni tudok — thaumazein, mint a görög bölcs mondta. Csodálom a mitológiateremtő Adyt és csodálom a job­bágynyúzó Balassit, aki asszimilált ötféle kultúrát s a verseiben egy ember képét hagyta ránk. Ez az egy ember .­­. Istenem, tudják, mi volt a tizenhato­dik század másodk fele. Balassi kora Magyarországon? Valahol Prágában egy Habsburg-uralkodó. Budán a török, Erdélyben török gyámság alatt egy­mással harcoló fejedelmek. Végvárak messze északra Budától. Nagyurak, akik a megmaradt kis ország váraiért, birtokaiért házalkod­nak egymással, s lehe­tőleg fölperzselik egymás jobbágyait. Tehetetlen vármegyék, gyáva városok, alig látható kormányhatalom. Balassi szülei a korhoz képest tisztességes em­berek, de a famíliája ügyeibe belenézni förtelem, még ha hírhedt, nagybáty­jára, Menyhárt úrra nem is gondolunk. Ezekben a vár- és birtokfoglalások­ban, perekben és egyéni akciókban senkirtek nem lehet a pártjára állni. Mind egyformák. Balassi egy szikrával sem különb a többinél. Pongrácz barátunk, ha akkor él és sikerül lábra állítania ellenük a megnyúzott parasztságot, va­lamennyit az útszéli fákra húzatta volna fel. Pongrácz: De oda ám! Érdy: Ritkán szól, de fontosat mond. Azonban mégis szerencse, hogy nem volt alkalma erre a statáriális intézkedésre. Így Balassi Bálint életben marad­hatott, amíg 1584-ben, negyvenéves korában, Esztergomnál egy török golyó halálra nem sebesítette. És van egy igazi költőnk ebből a sivár korszakból. Sőt egy igazi hősünk is. Mert Balassi nemcsak jobbágyokat nyúzott, nemcsak vásáros kalmárokon ütött rajta, hanem a törökkel is vitézül verekedett zsenge ifjúságától — Esztergomig. Pongrácz: Én pafk­istának hittem a professzor urat. Érdy: Az is vagyok. De nem tudom, hogy milyen nyelven hirdetném ma az elveimet, ha a török háborúkban is azok lettek volna az őseink. Sőt, azt hiszem, jobban állnánk ma, ha a főnemes urak szelídebbek 1514-ben és egy kicsit buzgóbban szállnak táborba Mohács idején. És mindenesetre: élvezem azt a híres éneket a Végekről, amelyben Balassi költészetté tudta összeol­vasztani a maga verekedő kedvét a reneszánsz természetélvezésével. Marianne: Én is szerettem azt a verset, pedig, Istenem, a tárgya elég messze volt tőlem. Emlékszem, az volt az érzésem, amikor az iskolában ol­vastuk, hogy friss, szabad szél fúj keresztül a tantermen. Tél volt és olyan vágy fogott el a zöld rét után... (Folytatjuk)

Next