Romániai Magyar Szó, 1993. június (5. évfolyam, 1043-1068. szám)
1993-06-05 / 1047-1048. szám
BENEDEK MARCELL K- DÉLSZIGET (4.) — IT®, de a reformáció mégiscsak benne sodort minket is ez óskor áramlatában? — vetette közbe Marianne, akit nyilván az ellentmondás ösztöne izgatott, hogy szembeforduljon a professzor hirtelen támadt pesszimizmusával. — Én éppen a reformáció s a rákövetkező ellenreformáció miatt mondom, hogy a középkor a tizenhetedik század végéig tartott — mondta a profeszszor . Persze, erre azt felelheti, hogy’ a reformáció vitathatóvá tette mindazt, ami a középkorban megrendíthetetlen dogma volt, módot adott az egyéni felfogások szabad érvényesülésére, meghozta a gondolat szabadságát, felhasználta a könyvnyomtatást az emberek felvilágosítására... Csakhogy dogmákon vitatkoztak ám a középkorban is. Arius és Athanasius hívei éppen úgy ölték, égették egymást, mint a katolikusok és a protestánsok. Az úgynevezett újkor két első százada a reformáció körül vívott harcok miatt ugyanúgy az élet középpontjává tette a vallás kérdését, mint a középkor. A szabad gondolat jogainak hirdetése addig tartott, amíg a protestáns egyházak ki nem alakultak. Mihelyt a bomlasztó törekvésekkel, a radikálisabb újítókkal szemben Védekezniük kellett: ők is igyekeztek elfojtani a szabad gondolatot. Pongrácz: De a racionalizmus mégis diadalmaskodott. Érdy: Igen. Annyiban mindenesetre, hogy éppen úgy megölte a középkor keresztény művészetét és költészetét, mint a középkori katolicizmus a pogány művészetet. Ahol volt reneszánsz, ott legalább föltámadott — ha nem is a népvándorlás barbárjainak pogány művészete, hanem a klasszikus művészet. Nálunk gondoskodott róla a történelem, hogy az egyik föl ne támadhasson, a másiknak föltámadásáról ne vegyünk tudomást. A tizenhatodik század magyar epikája sokat mesél ókori hősökről és hősnőkről. Tinódinak is van egy Jánosról és Medeáról szóló históriás éneke. Mások, a trójai háborúról, Cyrusról, Nagy Sándorról írnak. Ha úgy tetszik, elmondhatjuk hát, hogy a humanizmusnak mégiscsak vannak nyomai a magyar költészetben. De ezek az epikus költemények nem klasszikus mintákat követnek, hanem középkori latin forrásokat szednek versbe; a közékori formátlanságot eresztik föl tizenhatodik századbeli racionalizmussal és moralizálással. Azért fájnak nekem ezek a formátlan, száraz Cyrus- és Sándor-históriák, mert az ilyeneken a francia vagy a német irodalom évszázadokkal előbb esett át: ezekből látom, hogy elmaradtunk. Többet és többfélét mesélünk, mint a középkorban; több emberhez is szólunk — de nem művészibb, módon. Ha ennek a századnak az epikájáról beszél az ember, csak tárgykörökről beszélhet, de formáló művészetről, költői szellemről nem. Azért legrokonszenvesebb nekem valamennyi elbeszélő közt a derék Tinódi, száraz beszámolóinak vallásos és hazafias bevezetéseivel, fölsóhajtásaival, biztatásaival. Ő legalább ki meri mondani azt a szót, hogy «csuda», ha várostromokról beszél... «Sok csudák közül halljatok egy csudát» — így kezdi a Losonczy haláláról szóló éneket, amelynek közepéből az imént elénekeltem egy részt. De egyébként ő is vigyáz, hogy a fantáziának valahogy oda ne dobja a kantárt Egyetlen egyszer sző bele meseszerű dolgot az elbeszélésbe. Zsigmond krónikája végén elmondja a középkori látomásirodalom egyik legérdekesebb magyar emlékét: Tar Lőrinc pokoljárását. Itt is vigyáz saját szavahihetőségére, elhárítja magától a felelősséget. «Énekben hallottam, vagy volt, vagy nem volt» — így vezeti be. Marianne: Mint a mesemondó: hol volt, hol nem volt. Érdy: Úgy van. Egyébiránt ez a néhány strófa igen érdekes, mert valami szociális vád szólal meg benne. Pongrácz: Halljuk, halljuk! Érdy: A pokolban négy tüzes embert lát Tar Lőrinc Zsigmond király tüzes nyoszolyája mellett. Az érsek hamis dézsmáért kárhozik, a kancellárius «levélváltságért», a két nemes úr dúlásáért és hamis vámszerzésért. Pongrácz: Ezt már szeretem. És más nyoma nincs ebben a században — Dózsa György századában! —a szociális elégedetlenségnek? Érdy: Akad. Csak nem szeretnék most hosszasan eltérni az epikától. De hiszen az iskolában is olvashatta Apáti Ferenc Feddő-énekét. Ez nyilván a Dózsa-lázadás és Mohács közt keletkezett. Nekitámad úrnak, parasztnak, papnak egyaránt. Az úr nem akar a törökre menni. A paraszt «Sámsonnak hitte magát», de ha szakadát megtépik,megalázkodik. A papok «szépen beszélnek, keveset nem vesznek, forintokat kérnek, ládában gyűjtenek, " vele férfi építitek ... Igen kevés hajók, számtalan jószágok, erős regulájók, kevés zsolozsztárok, bársonyos szolgáiok, fekete kápások az apát uraknak». Pongrácz: Helyes! helyes! Érdy: De mondom, vissza akarok térni az epikára. Tehát az egykorú magyar és európai hadieseményeken kívül beszéltek ókori történetekről is. Azonkívül kedves tárgy volt az Ótestamentum. Ezt a protestantizmus hozta divatba. Szerettek párhuzamot vonni a zsidó és a magyar nép története közt. Pongrácz: No, ez manapság ... Marianne: Csitt! Aktuális vicceket nem kérünk! Érdy: Aztán egész tömege van az olyan történeteknek, ahol a megformálás, a színező fantázia szabadon mozoghatott volna, mert nem történelemről van szó... Sokféle forrást használtak fel. Középkori latin írókat, olaszokat — közvetve Boccacciót is —, délszláv, német históriákat... A gyalázatos rosszul elbeszélt Telamon históriája egy szépséges magyar népballadának, a Kádár Katának meséjével egyezik. Elég elterjedt mese a síron túl is tartó hűségről. Apollonius históriája az egyik leggazdagabb középkori gyűjteményből, a Gesta Romanorum-ból származó kalandos történet. Maga, Marianne, aki mindent olvasott, bizonyára ismeri ezt a történetet egy gyönge és kétes Shakespeare darabból, a Perikles-ből. Marianne: Megvallom bűnömet, ismerem. Érdy: Joventánus császár históriája is a Gestából való. A téma érdekes, soká kísértett a világirodalomban: a gőgös császár ruháját fürdés közben ellopja Isten angyala és uralkodik a császár helyett, amíg az a nyomorúságban meg nem javul. Érdemes lett volna szépen megírni. A János pap históriája verses államregény egy messzi Eldorádóról. Eurialus és Lukrécia históriája egy házasságtörő szerelemről szól. Eredetijének szerzője Aeneas Sylvius Piccolomini, akiből később pápa lett. Az átdolgozás annyira fölébe emelkedik a kor átlagának, hogy Balassi Bálintnak tulajdonították. Versformája is Balassi strófáira emlékeztet, de mégsem lehet bebizonyítani, hogy a mű tőle származik. Olasz forrásból ered többek közt Istvánffy Pál Volter és Grizeldisze és nyilván Gyergyai Albert Argirusa is. Ez a gyönyörű tündérmese a nép ajkára került. Legszebb kivirágzása Vörösmarty Csongor és Tündéje. — Délszláv forrásból két férfiruhában vitézkedő nő története került át hozzánk: Bankó leányának históriája, amelyben apját helyettesíti egy vitéz leány, aki minden lovagot legyőz a király udvarában, aztán a Duna közepén föllebbezi kebléről a ruhát... És Ráskai Gáspár munkája: Egy szép história a vitéz Franciscoról és az ő felségéről. Itt becsületében megvádolt asszony megy férfiruhában az ura után ... Marianne: Shakespeare, Cymbeline! Érdy: Ügy van... és még száz más feldolgozás. Népszerű tárgy volt. Német forrásból való a kiapadhatatlan erszényű Fortunatus históriája ... Marianne: De hát Magyarországról nem származik semmi? Itt nem született mese? Érdy: Hol született egyáltalán mese? Ez a legnehezebb kérdések közé tartozik. Amit ezek a derék emberek latin, olasz, délszláv vagy német forrásból vettek át, az mind vándorló, bizonytalan eredetű ősi motívumokból származik. Mennyit verekedtek a tudósok ezeken a kérdéseken! A kelta eredet! A keleti eredet! Annyi bizonyos, hogy majdnem minden mese magvát vissza tudják vezetni a Távol-Kelet ősrengetegébe. Úgy látszik, volt valamikor egy csodálatos virágzása az emberi fantáziának, s ebből a virágzásból élünk ma is. A tizenhatodik század magyar epikusai nem rosszabbak külföldi kortársaiknál, amikor nem találnak ki semmit, csak az a szomorú, hogy színező fantáziájuk sincs, vagy nem merik szabadjára engedni. Marianne: Nem is azt várja az ember az epikustól, hogy kitaláljon valamit. De körülnézhettek volna itthon Ahol egy Toldi-monda akadt... Érdy: Hát erről akartam éppen beszélni. Két magyar tárgyat dolgoznak föl mindössze az egész században. Az úgynevezett Szendrei Névtelen megírja Szilágyi és Hajmás históriáját, valami elveszett forrás nyomán. Itt történeti eseményeket színezhetett ki a nép fantáziája; székely népballadák is szólnak a Törökországból hazatért ifjakról, akik magukkal hozták a török császár leányát és megverekedtek érte. Ilosvai Selymes Péter, a lantosmesterségre átcsapott tanító, sok egyéb között összeszerkeszti Toldi Miklós mondáját. Persze, a monda a maga egyszerűségében nem volt elég neki, nem is látta meg benne, ami lényeges. Például azt sem látja — pedig a saját maga által elmondott tények majd kiszúrják a szemét —, hogy itt egy elnyomott ifjabbik fiúról van szó. Csak Arany János állítja vissza jogaiba ezt az ősi mesemotívumot. Ellenben összeszed és zavarosan, motiválatlanul egymás mellé fűz egy csomó kalandot, részint közvetve Boccaccióból — Toldi esetét a huncut özveggyel, részint — a párbaj előtt elengedett csónakot — a Trisztán-mondáig visszavezető titokzatos forrásokból. De az is lehet, hogy volt egy összefüggő idegen forrása és ennek adataiba tűzködte bele a magyar Toldi-monda elemeit. Marianne: A könyvnyomtatás mindenütt a világon véget vetett ezeknek a versbe szedett, krónikás históriáknak. Olvasni szívesebben olvasták az emberek a prózát. Nálunk is kell, hogy valami nyoma legyen ennek. Érdy: Van. Hiszen a tizenötödik század végén volt már nyomda Magyarországon. De magyar könyvet sokáig nem nyomtattak még. A tizenhatodik század elejéről még nevezetes írott kódexeink vannak — ebből az időből maradt fönn Ráskai Lea és Sövényházi Márta neve és írása! Aztán bibliafordításokat nyomtattak ki •. Pongrácz: Hát Tinódi nem jelent meg nyomtatásban? Érdy: De igen, a Krónika, hogyne! Hanem az a prózára való áttérés, amiről Marianne beszél, későn indult meg nálunk. A Nagy Sándorról szóló prózai kalandos regény a század második felében jelent meg Kolozsvárott. A Pociánus históriája, ez az ősi keretes mese 1573-ban, bécsi nyomdában. Néhány évvel később Heltai Gáspár kolozsvári nyomdájában látta meg a napvilágot a Salamon és Markai ! című tréfás népkönyv: brutális, trágár elmésségek, amiket azért is szívesen olvastak, mert a szegény ember megcsúfolta velük a hatalmasokat. Van aztán egy Mankóczi István kalandjairól szóló kis töredék: durva, otromba dolog; csak azért említem, mert ez a csavargókról szóló pikareszk regény nyoma a magyar irodalomban A század okoskodó és moralizáló hajlamának inkább megfeleltek a tanulságos állatmesék. Pesti Gábor Aesopusi meséiben nincs sok eredetiség. Háromsoros, zavaros versekben biggyeszti utánuk a tanulságot. Heltai Gáspár meséi szabadabbak, szélesebbek, s a tanulságokban megszólal az elnyomottak bátor védelmezője... .. Pongrácz: Ezeket elolvasom, ha ugyan •• • Érdy: Ma úgyis kikutatom a könyveimet a feladott poggyászok közül Szeretném elővenni a Károli-bibliát, Balassi verseit... Most már bánt a lelkiismeret, hogy úgy leszóltam maguk előtt a tizenhatodik századot. Persze, mindabból, amiről idáig beszéltem, csak a tárgyak maradtak életben; az a sok epikus anyag, amit Tinódi, Ilosvai meg a Szendrei Névtelen szállítottak a tizenkilencedik század költőinek... De van ebben a században nyelv is, forma is, ami él. . . Marianne: A Károli-bibliáról jut eszembe, hogy egy szót sem szólt a reformáció irodalmáról. Érdy: Legnagyobb részéről nem is fogok sokat beszélni. A hitviták tárgya, ugye, ma már nem igen érdekelhet bennünket, így vagy úgy, de elintéztük magunkban ezeket a kérdéseket. Maradna a forma és a szellem. A forma többnyire durva és folyvást durvul. A nyelv gazdag tárháza a zamatosnál zamatosabb, de a vallás kérdéseihez nemigen illő kifejezéseknek. Ebben nincs különbség a felekezetek között. Vannak kivételek a protestáns részen Heltai, Dávid Ferenc, a később megszólaló katolikusok részén Telegdi Miklós és a következő században Vörösmarty Mihály, aki valamelyes lélektani érdekességgel mondja el a katolikus hitre való visszatérésének történetét — meg Pázmány, akiről úgyis beszélünk még, ha élünk. De a legtöbb protestáns prédikátor és katolikus barát semmit sem vethet egymás szemére. Külsőségekbe beleragadó gúny, személyes gorombáskodások, mély érzelmi jelentőségű dolgok ridegen racionális széttépése... Pongrácz: Hát persze, hogy az ész fegyvereivel kell széttépni ezeket a kártékony babonákat! Érdy: Várjon, kedvesem, nem vagyunk még a tizennyolcadik században ... és még akkor is, ott is... De ne térjünk el a tárgytól. Meg tudom én látni a haladást a soká elhallgattatott józan ész megszólalásában, át tudom érezni az első szabad okoskodás friss örömét, a gondolat terjesztésének gyönyörű lázát, a protestantizmus kulturális és szociális demokráciáját — egy dologról azonban ne feledkezzünk meg. Ezek a racionalisták nem a vallást támadják, hanem az egymás vallását. Dogma helyébe dogmát állítanak, voltaképpen csak a dogmák alapjairól van szó.. Elvetni az emberi kitalálást, visszatérni a biblia betűjéhez. Marianne: Jó, jó, de ezt legalább mindenki szabadon magyarázhatja. Érdy: Mondtam már, meddig tart ez a szabadság. A protestáns egyház porszemekké morzsolódik szét, ha idején végét nem veti. De végét veti. Lutheránusok és kálvinisták harca az ostya átlényegülése körül, mindkettejük harca az unitáriusokkal Jézus istensége körül éppen olyan heves, türelmetlen, gyűlölködő, mint a katolikusok ellen vívott harc. Erdély gyönyörű példáját adja a liberalizmusnak a tordai országgyűlésen, de ez a liberalizmus nem érzik meg az írókon. Senki sem ismeri el az ő gondolatán túlmenő gondolat szabadságát. Életösztöne nem engedi, hogy elismerje. Nincs is jogunk az újkor liberalizmusát megkövetelni ezektől a középkori — igenis, ismétlem: középkori emberektől. De éppen ezért nincs mondanivalójuk számunkra. Amelyik közülük érdekel, emberi mivoltával, lelki küzdelmeivel érdekel: egy Heltai Gáspár, egy Dávid Ferenc, akik nem tudnak megállni egy ponton és ott falat emelni maguk körül, hanem tovább töprengenek, tovább haladnak és levonják az utolsó konzekvenciákat is- Dávid Ferenc folyton változtatta hitét, de mindig halálos komolysággal hitt; mindig előre ment és végül meg tudott halni a hitéért. Ezek az emberek érdekelnek: Méliusz-Juhász Péter nem; Bornemisza Péter. Balassi Bálint nevelője pedig nem vitáival érdekel, hanem «jó Budába» vágyakozó versével, s még inkább: tiszta magyar levegőbe átültetett Elektrájával. Magyari István, aki a következő század elején megszólaltatta Pázmányt, egy végzetes — egyébként német forrásból vett — gondolatnak adott elég ügyes formát, a könyvében. Az országokban való sok romlásoknak okairól azt tartja, hogy minden bajnak a katolikusok az okai. Erre könnyű a válasz... és azóta, háromszáz esztendeje fölötte kedvelik nálunk az országos vagy szociális bajok okainak ilyenfajta megállapítását. Tudják mit, egyelőre ne beszéljünk tovább a vitairodalomról. Legföljebb annyit, hogy a vitatkozás drámai formában is folyt. Persze ez a drámai forma csak látszólagos... Pongrácz: Mert nem adták elő a darabokat? Érdy: Nem azért. Hiszen lehet, hogy iskolai előadásokon színre került egyik-másik. Hanem azért, mert az igazi drámában mind a két félnek igaza van. Itt azonban az író sohasem ismeri el az ellenfélnek jóhiszeműségét. Sztárai Mihály komédiái, az Igaz papságnak tüköre meg a Papok házasságáról, szánalmassá és nevetségessé teszik a protestantizmus ellenfeleit. A Debreceni disputa vagy más néven Választási komédia hasonlóképpen bánik el unitárius részről «Péter pápával», Méliusz-Juhász Péterrel és a kálvinistákkal. Pasquillnál gúnyiratnál nem egyéb a század legjobb színdarabja sem, a Balassi Menyhárt áruitatásáról szóló. Ennek unitárius tendenciája mellett politikai és személyes éle is van. A szatírára igen alkalmas korban íródott, amikor napirenden voltak az «átfestődések», az urak szédületes gyorsasággal cseréltek vallást és királyt... (Pongráczhoz) Csitt! Egy szót se! — Persze tettekkel jellemezni ez az író sem tudja a hősét, de legalább azzal az ügyes fogással él, hogy cinikus önvallomásait gyónás formájába öltözteti. Ennek a jó ötletnek is vallási acsarkodás a szülője. Marianne: Tudják már, hogy ki írta ezt a darabot? Érdy: Nem. Máig is a kiadója, Karádi Pál nevén emlegetik. Pongrácz: Egyéb nyoma a magyar drámának nincsen? Érdy: Nincs. A misztériumdráma, olyan értelemben, mint nyugaton, nem fejlődött ki nálunk Kisebb mértékben meglehetett a Felvidék idegen anyanyelvű polgárainál. Hogy a népnél fennmaradt húsvéti, vízkereszti játékok milyen régiek, nem tudjuk. A szerzetesiskolák színielőadásainak sokáig nincs még köze a magyar irodalomhoz. Kuriózumképpen azonban megemlítem, hogy egy középkori kódexben találtak drámaszöveget: Hroswitha német apáca egyik latin drámájának fordítását. Ezt nevezik egy kis jóakarattal az «első magyar drámának». De hát a magyar városi élet oly későn fejlődött ki, hogy a dráma kialakulásának minden szociális feltétele hiányzott. ... Marianne hirtelen felállt az asztal mellől. — Füllesztő kezd lenni a levegő ebben az ebédlőben. Talán hagyjuk abba a beszélgetést Lemegyek a kabinomba és olvasok valami jó könyvet-Érdy szemrehányóan pillantott rá. — Pedig azt hittem, kezdi már megszeretni a magyar irodalmat is. De én vagyok a hibás; a Tinódi-siker utóhatása volt ez a pesszimista roham. Most elrontottam a kedvét. — Egyáltalán nem. Különben is, azt hiszem, érdekesebb dolgokra kerül a sor... — Ha a mérnök úr lenne oly szíves és lejönne velem a raktárba, hogy fölcipeljük a könyvtáramat — mondta Érdy. — Szívesen. ★ Vacsora után a fedélzet verandájának egyik villanyvilágításos, déli növényekkel ékesített zugában ültek együtt feketekávé mellet. A bárban charlestont játszott valaki és a ferde padlón vígan táncoltak a párok. A dohányzóban kártyacsaták folytak. Madame Palmette nem tudta kiragadni férjét a kártyázok közül és kénytelen volt Caratellivel táncolni. Mister Brown társtalanul ődöngött a verandán és bebotlott az elvonultam ülő magyarok közé. NEGYEDIK FEJEZET A sziget kizöldül A professzor másnap, szokása szerint, korán kelt fel, s a poggyászraktárból kimentett könyvtárát rendezgette. A Cesare luxuskabinjai megfeleltek egy átlagos polgári szobának, de a professzor könyvtára nem az átlagos polgári szoba arányaihoz volt szabva Mozdulni sem lehetett a könyvektől, akárhogy rakta is. Aztán rakosgatás közben nem állhatta meg, hogy ne lapozgasson egyikben-másikban. Észrevétlenül szállott az idő. Dél felé járt már, amikor a mérnök kopogtatott a kabin ajtaján. — Csak nem beteg professzor úr? — Nem én. — Bemehetek? Nagy újságot hozok. — Tessék. Pongrácz begyülekezett a könyvek közé, és tüstént előállt a nagy újsággal: — Helyreállítottuk a szikratávírót! A fölvevőt is, a leadót is! Beszéltünk Buenos Airesszel! Eddig háromszáz embert mentettek meg! Három napon belül értünk is eljön a segítőhajó . — Marianne tudja már? — kérdezte a professzor. — Az utasok közül senki sem tudja még. Reggel mindenki sétálni ment a szigetre. Azt mondják — én még nem láttam —, hogy tegnap óta friss fű verte föl az egészet. A tengerfenék növényzete meghalt, itt van az új sarjadék! — Nézzük meg — mondta Érdy — és közöljük Marianne-nal a jó hírt. Lemásztak a végeérhetetlen lépcsőkön, kibújtak az összezúzott hajófenéken, s amint körülnéztek, bámulva kiáltottak fel mind a ketten. A hegyoldal s a lent elterülő síkság valami különös, hazugnak, mesterségesnek tetsző világoszöld színben pompázott. A világos elevenzöldnek százféle árnyalata éreztette, hogy végtelenül változatos fajtájú növények csíráztak ki az elmúlt napon és éjszakán. Egy-egy fekete folt juttatta csak eszébe az embernek a tenger alatti flóra gyors hervadását. — Csuda! — kiáltotta a professzor. — Kár, hogy csak három napunk van már! Istenem, mi fog kizsendülni ebből a forró földből! Az utasok is valami csudát érezhettek, mert nem rohanták meg, nem taposták le a frissen sarjadt füvet, hanem áhítatos óvatossággal sétáltak a kövecses parton. Érdy és Pongrácz hamarosan megtalálták Marianne-t, aki egyedül sétált, hóna alatt egy Dosztojevszkij-kötettel. Amikor Pongrácz lihegve elmondta neki a közelgő szabadulás hírét, Marianne szóról-szóra azt felelte, amit a professzor: milyen kár, hogy nem láthatjuk meg, mi lesz ebből! — És milyen kár — mondta Érdy —, hogy emberi szem nem láthatja meg, hogyan született ez a csodaszőnyeg. Hány felől hozhatták szelek, madarak a magvát. És talán a földben magában is voltak csírák, más életre szánva. Mi lett volna belőlük a víz alatt? És mi lesz itt, a tüzes földben, tüzes nap alatt? Elsorvadnak vagy újfajta növénnyé válnak? Íme, egy halványzöld fűszál életét nem tudjuk megmagyarázni... — Csak nem a tudományt akarja ezzel támadni, professzor úr? — szólt közbe Pongrácz. • — Én? Dehogy. Éppen ezért szép a tudomány- Én csak a reménytelen harcokat szeretem. — Én meg azt a reményt szeretem a tudományban — mondta Pongrácz —, hogy mindezt igenis meg fogja magyarázni valamikor. — Itt jár előttünk egy pár ember — mondta Marianne —, akit nem bántanak ilyen gondok. A két férfi fölemelte lehorgasztott fejét és megpillantotta Szabó Estánt, aki szivének együgyűségében szégyenkezés nélkül szorította magához a lette ballagó leányzót. — Sze-ret-lek — mondta gondosan tagolva. — Sze-ret-lek — ismételte a leány és hangosan kacagott. Aztán ő meg: — Ti amo. — Ti amó — ismételte teli szájját Están. — Ezek is rájöttek a peripatetikus oktatás előnyeire — mondta a profeszszor. — Ne bántsuk őket. Ők jobban tudják, mint mi, hogy miért zöldül a fű. A nagy széles mező s a szép liget-erdő sétáló palotájok... — Ez Balassi, ugye? — kérdezte Marianne. — Igen. Folyvást Balassi jár a fejemben — mondta a professzor —, nemcsak azért, mert tegnap annyit kalandoztunk körülötte. Ez a csudálatosan kizöldült sziget is őt juttatta eszembe. Rágondoltam már akkor, amikor az égből-földből jött ismeretlen csírákról beszéltem. Egy fűszálat nem tudunk megmagyarázni, hogyan magyarázhatnék meg a költő születését? Balassi Bálint az első nagy költő, akit ez a föld és a föléje boruló ég megteremtett. — Meg a mindenfelől fúvó szelek — tette hozzá Marianne. Érdy: Maga is rákezd a filológusok nótájára? Azok már úgy szétrágták Balassit, hogy egy ép íz nem maradt benne. Gyönyörűen kimutatták, hogy mit vett át Marullusból, Angelianusból — akiket senki sem olvas már — és török, oláh ,meg mit tudom, én milyen versekből. Lovagiasan elismerem, hogy mindjárt meg is bocsátottak neki. Hiszen a filológusok tudják, hogy Ronsard-nak és társainak egyenesen büszkesége tellett a «régiek kirablásában». Megbocsátottak neki, csak elfelejtették szétvágás után összerakni- Balassit csak a tudatlan olvasó érti és élvezi érdeme szerint. Félek, hogy még engem is befolyásol az, amit tudok és szeretnék elfelejteni. Amikor sikerül megszabadulnom a filológus kutatások eredményeitől, élő, egységes ember áll előttem, aki már asszimilált mindent: élményt, divatot, olvasmányt. Ezen az asszimiláción fordul meg a költő eredetisége és nem azon, hogy honnan, hányadkézből vette az anyagát. Marianne: Mi az, hogy anyag? Az epikusnál, a drámaírónál értett, hogy ott veszi az anyagot, ahol találja. De a lírikus anyaga: szerelmes*vagyok,fáj a szívem. Ha ennek a kifejezéséhez képeket, jelzőket vesz mástól. — _.15rdy: Még a kép: a jelző is'‘anyag, Marianne. Asszimilálható-e vagy nem, ez a kérdés. Ha nem, akkor kilóg, kisír a versből, s a filológusok segítsége nélkül is megérzem, hogy a költő idegen tollakkal ékeskedik. Ha vele kering a költő vérével, akkor már az övé. Minden költő olvasása közben hall az ember egy hangot, egy állandó hangot. Lehet, hogy vannak, akik színt látnak. Arany János legalább a rajzolás, a festés köréből vett hasonlatot, amikor Petőfinek reá tett hatásáról írt: «S döbbenve ismerek fel rajzomon egy-egy vonást, mit szellemújja van... övé, kiáltok, itt, ez itt övé, a szín erős, nem illik együvé». Én Balassin véges-végig egy hangot hallok. Kép, hasonlat, török és talián udvarlás, kálvinista bűntudat, klasszikus mitológia... Marianne: Topp! Ezt is asszimilált, vérré vált valaminek érzi? Amikor egy tizenhatodik századbeli, verekedő, jobbágysanyargató, erőszakos magyar főúr Cupidóról, Vénuszról zöngicsél? Érdy: Hogy Balassi természetében micsoda ellentétek egyesülnek, arról külön beszélhetünk. De Cupidót és Vénuszt egyáltalán nem érzem kirívónak. Minden kornak megvan a maga mitológiája. Egyik kor csinálja és hisz benne, a másik átveszi és használja, hit nélkül, nyelvi könnyebbség kedvéért. A reneszánsz átvevő kor volt. Senki sem tudott költői nyelven szerelemről beszélni Cupido és Vénusz nélkül. A jobbágydúló magyar főnemes sérti. De ez éppen olyan őszinte, vérré vált dolog volt, mint manapság az, ha a szerelmes börzerabló Libidóról és Gátlásról beszél. A mi korunk szerelmi mitológiáját Freud csinálta meg. Marianne: Nagyon jó! De Ady tudott új mitológiát teremteni magának. Érdy: Valóban tudott. És ha egyáltalán volna valami értelme költői nagyságok összemérésének, többek között ezért is megérdemelné, hogy Balassi fölé helyezzük. De az ilyen összeméréseket rábízom tudós kollégáimra. Az én egyetlen tudományom, hogy csodálkozni tudok — thaumazein, mint a görög bölcs mondta. Csodálom a mitológiateremtő Adyt és csodálom a jobbágynyúzó Balassit, aki asszimilált ötféle kultúrát s a verseiben egy ember képét hagyta ránk. Ez az egy ember .. Istenem, tudják, mi volt a tizenhatodik század másodk fele. Balassi kora Magyarországon? Valahol Prágában egy Habsburg-uralkodó. Budán a török, Erdélyben török gyámság alatt egymással harcoló fejedelmek. Végvárak messze északra Budától. Nagyurak, akik a megmaradt kis ország váraiért, birtokaiért házalkodnak egymással, s lehetőleg fölperzselik egymás jobbágyait. Tehetetlen vármegyék, gyáva városok, alig látható kormányhatalom. Balassi szülei a korhoz képest tisztességes emberek, de a famíliája ügyeibe belenézni förtelem, még ha hírhedt, nagybátyjára, Menyhárt úrra nem is gondolunk. Ezekben a vár- és birtokfoglalásokban, perekben és egyéni akciókban senkirtek nem lehet a pártjára állni. Mind egyformák. Balassi egy szikrával sem különb a többinél. Pongrácz barátunk, ha akkor él és sikerül lábra állítania ellenük a megnyúzott parasztságot, valamennyit az útszéli fákra húzatta volna fel. Pongrácz: De oda ám! Érdy: Ritkán szól, de fontosat mond. Azonban mégis szerencse, hogy nem volt alkalma erre a statáriális intézkedésre. Így Balassi Bálint életben maradhatott, amíg 1584-ben, negyvenéves korában, Esztergomnál egy török golyó halálra nem sebesítette. És van egy igazi költőnk ebből a sivár korszakból. Sőt egy igazi hősünk is. Mert Balassi nemcsak jobbágyokat nyúzott, nemcsak vásáros kalmárokon ütött rajta, hanem a törökkel is vitézül verekedett zsenge ifjúságától — Esztergomig. Pongrácz: Én pafkistának hittem a professzor urat. Érdy: Az is vagyok. De nem tudom, hogy milyen nyelven hirdetném ma az elveimet, ha a török háborúkban is azok lettek volna az őseink. Sőt, azt hiszem, jobban állnánk ma, ha a főnemes urak szelídebbek 1514-ben és egy kicsit buzgóbban szállnak táborba Mohács idején. És mindenesetre: élvezem azt a híres éneket a Végekről, amelyben Balassi költészetté tudta összeolvasztani a maga verekedő kedvét a reneszánsz természetélvezésével. Marianne: Én is szerettem azt a verset, pedig, Istenem, a tárgya elég messze volt tőlem. Emlékszem, az volt az érzésem, amikor az iskolában olvastuk, hogy friss, szabad szél fúj keresztül a tantermen. Tél volt és olyan vágy fogott el a zöld rét után... (Folytatjuk)