Romániai Magyar Szó, 1993. június (5. évfolyam, 1043-1068. szám)

1993-06-05 / 1047-1048. szám

Jb BENEDEK MARCELL K- DÉLSZIGET (4.) — IT®, de a reformáció mégiscsak benne sodort minket is ez óikor áram­latában? — vetette közbe Marianne, akit nyilván az ellentmondás ösztöne iz­gatott. hogy szembeforduljon a professzor hirtelen támadt- pesszimizmusával. — Én éppen a reformáció s a rákövetkező ellenreformáció miatt mondom, hogy a középkor a tizenhetedik század végéig tartott — mondta a profesz­­szor — Persze, erre azt felelheti, hogy’ a reformáció vitathatóvá tette mind­azt, ami a középkorban megrendíthetetlen dogma volt, módot adott az egyé­ni felfogások szabad érvényesülésére, meghozta a gondolat szabadságát, fel­használta a könyvnyomtatást az emberek felvilágosítására... Csakhogy dog­mákon vitatkoztak ám a középkorban is. Arius és Athanasius hívei éppen úgy ölték, égették egymást, mint a katolikusok és a protestánsok. Az úgynevezett újkor két első százada a reformáció körül vívott harcok miatt ugyanúgy az élet középpontjává tette a vallás kérdését, mint a középkor. A szabad gon­dolat jogainak* hirdetése addig tartott, amíg a protestáns egyházak ki nem ala­kultak. Mihelyt a bomlasztó törekvésekkel, a radikálisabb újítókkal szemben Védekezniük kellett: ők is igyekeztek elfojtani a szabad gondolatot. Pongrácz: De a racionalizmus mégis diadalmaskodott. Érdy: Igen. Annyiban mindenesetre, hogy éppen úgy megölte a középkor keresztény művészetét és költészetét, mint a középkori katolicizmus a pogány művészetet. Ahol volt reneszánsz, ott legalább föltámadott — ha nem is a nép­­vándorlás barbárjainak pogány művészete, hanem a klasszikus művészet. Ná­lunk gondoskodott róla a történelem, hogy az egyik föl ne támadhasson, a má­siknak föltámadásáról ne vegyünk tudomást. A tizenhatodik század mágyar epikája sokat mesél ókori hősökről és hősnőkről. Tinódinak is van egy Já­­aonról és Medeáról szóló históriás éneke. Mások, a trójai háborúról. Cyrusról, Nagy Sándorról írnak. Ha úgy tetszik, elmondhatjuk hát, hogy a humanizmus­nak mégiscsak vannak nyomai a magyar költészetben. De ezek az epikus költemények nem klasszikus mintákat követnek, hanem középkori latin for­rásokat szednek versbe; a közékori íormátlanságot eresztik föl tizenhatodik századbeli racionalizmussal és moralizálással. Azért fájnak nekem ezek a for­mátlan, száraz Cyrus- és Sándor-históriák, mert az ilyeneken a francia vagy a német irodalom évszázadokkal előbb esett át: ezekből látom, hogy elmarad­tunk. Többet és többfélét mesélünk, mint a középkorban; több emberhez is szólunk — de nem művészibb, módon. Ha ennek a századnak az epikájáról beszél az ember, csak tárgykörökről beszélhet, de formáló művészetről, költői szellémről nem. Azért legrokonszenvesébb nekem valamennyi elbeszélő közt a derék Tinódi, száraz beszámolóinak vallásos és hazafias bevezetéseivel, fölsó­hajtásaival, biztatásaival. Ö legalább ki meri mondani azt a szót, hogy «csu­da»-, ha várostromokról beszél... «Sok csudák közül halljatok egy csudát» — így kezdi a Losonczy haláláról szóló éneket, amelynek közepéből az imént el­énekeltem egy részt. De egyébként ő is vigyáz, hogy a fantáziának valahogy oda ne dobja a kantárt Egyetlen egyszer sző bele meseszerű dolgot az elbe­szélésbe. Zsigmond krónikája végén elmondja a középkori látomásirodalom egyik legérdekesebb magyar emlékét: Tar Lőrinc pokoljárását. Itt is vigyáz saját szavahihetőségére, elhárítja magától a felelősséget. «Énekben hallottam, vagy volt, vagy nem volt» — ígv vezeti be. Marianne: Mint a mesemondó: hol volt, hol nem volt. Érdy: Úgy van. Egyébiránt ez a néhány strófa igen érdekes, mert vala­mi szociális vád szólal meg benne. Pongrácz: Halljuk, halljuk! Érdy: A pokolban négy tüzes embert lát Tar Lőrinc Zsigmond király tü­zes nyOszolyája mellett. Az érsek hamis dézsmáért kárhozik, a kancellárius «ievél-váltságért», a két nemes úr dúlásáért és hamis vámszerzésért. Pongrácz: Ezt már szeretem. És más nyoma nincs ebben a században — Dózsa György századában! —a szociális elégedetlenségnek? Érdy: Akad. Csak nem szeretnék most hosszasan eltérni az epikától. De hiszen az iskolában is olvashatta Apáti Ferenc Feddő-énekét. Ez nyilván a Dózsa-lázadás és Mohács közt keletkezett. Nekitámad úrnak, parasztnak, pap­nak egyaránt. Az úr nem akar a törökre menni. A paraszt «Sámsonnak hitte magát», de ha szaka Hát megtépik.-megalázkodik. A papok «szépen beszélnek, keveset nem vesznek, forintokat kérnek, ládában gyűjtenek, " veié nérfi épít­itek ... Igen kevés hajók, számtalan jószágok, erős regül á jók, kevés zsolozs­­rtájok, bársonyos szolgái ok. fekete kápájok az apát uraknak». Pongrácz: Helyes! helyes! Érdy: De mondom, vissza akarok térni az epikára. Táhát az egykorú ma­gyar és európai hadieseményeken kívül beszéltek ókori történetekről is. A- zonkívül kedves tárgy volt az Ötestamentum. Ezt a protestantizmus hozta di­vatba. Szerettek párhuzamot vonni a zsidó és a magyar nép története közt. Pongrácz: No. ez manapság ... Marianne: Csitt! Aktuális vicceket nem kérünk! Érdy: Aztán egész tömege van az olyan történeteknek, ahol á megformá­lás, á színező fantázia szabadon mozoghatott volna, mert nem történelemről van szó... Sokféle forrást használtak fel. Középkori latin írókat, olaszokat — közvetve Boccacciót is —. délszláv, német históriákat... A gyalázatos rosszul elbeszélt Telamon históriája egy szépséges magyar népballadának, a Kádár Katának meséjével egyezik. Elég elterjedt mese a síron túl is tartó hűségről. Apollonius históriája az egyik leggazdagabb középkori gyűjteményből, a Gesta Romanorum-ból származó kalandos történet. Maga, Marianne,. aki min­dent olvasott, bizonyára ismeri ezt a történetet egy gyönge és kétes Shakes­peare darabból, a Perikles-ből. Marianne: Megvallom bűnömet: ismerem. Érdy: Joveniánus császár históriája is a Gestából való. A téma érde­kes, soká kísértett a világirodalomban: a gőgös császár ruháját fürdés köz­ben ellopja Isten angyala és uralkodik a császár helyett, amíg az a nyomorú­ságban meg nem javul. Érdemes lett volna szépen megírni. A János pap his­tóriája verses államregény egy messzi Eldorádóról. Eurialus és Lukrécia his­tóriája egy házasságtörő szerelemről szól. Eredetijének szerzője Aeneas Syl­vius Piccolomini, akiből később pápa lett. Az átdolgozás annyira fölébe emel­kedik a kor átlagának, hogy Balassi Bálintnak tulajdonították. Versformája is Balassi strófáira emlékeztet, de mégsem lehet bebizonyítani, hogy a mű tő­le származik. Olasz forrásból ered többek közt Istvánffy Pál Volter és Gri­­zeldisze és nyilván Gyergyai Albert Argirusa is. Ez a gyönyörű tündérmese a nép ajkára került. Legszebb kivirágzása Vörösmarty Csongor és Tündéje. — Délszláv forrásból két férfiruhában vitézkedő nő története került át hoz­zánk: Bankó leányának históriája, amelyben apját helyettesíti egy vitéz leány, aki minden lovagot legyőz a király udvarában, aztán a Duna közepén fölleb­­bepti kebléről a ruhát... És Ráskai Gáspár munkája: Egy szép história a vi­téz Franciscoról és az 6 felségéről. Itt becsületében megvádolt asszony megy férfiruhában az ura után ... Marianne: Shakespeare: Cymbeline! Érdy: Ügy van... és még száz más feldolgozás. Népszerű tárgy volt. Né­met forrásból való a kiapadhatatlan erszényű Fortunatus históriája ... Marianne: De hát Magyarországról nem származik semmi? Itt nem szüle­tett mese? Érdy: Hol született egyáltalán mese? Ez a legnehezebb kérdések közé tar­tozik. Amit ezek a derék emberek latin, olasz, délszláv vagy német forrásból vettek át, az mind vándorló, bizonytalan eredetű ősi motívumokból származik. Mennyit verekedtek a tudósok ezeken a kérdéseken! A kelta eredet! A keleti eredet! Annyi bizonyos, hogy majdnem minden mese magvát vissza tudják vezetni a Távol-Kelet ősrengetegébe. Ügy látszik, volt valamikor egy csodá­latos virágzása az emberi fantáziának, s ebből a virágzásból élünk ma is. A tizenhatodik század magyar epikusai nem rosszabbak külföldi kortársaiknál, amikor nem találnak ki semmit, csak az a szomorú, hogy színező fantáziájuk sincs, vagy nem merik szabadjára engedni. Marianne: Nem is azt várja az ember az epikustól, hogy kitaláljon vala­mit. De körülnézhettek volna itthon Ahol egy Toldi-monda akadt... Érdy: Hát erről akartam éppen beszélni. Két magyar tárgyat dolgoznak föl mindössze az egész században. Az úgynevezett Szendrei Névtelen megírja Szilágyi és Hajmás! históriáját, valami elveszett forrás nyomán. Itt történeti eseményeket színezhetett ki a nép fantáziája; székely népballadák is szólnak a Törökországból hazatért ifjakról, akik magukkal hozták a török császár leá­nyát és megverekedtek érte. Ilosvai Selymes Péter, a lantosmesterségre átcsa­pott tanító, sok egyéb között összeszerkeszti Toldi Miklós mondáját. Persze, a monda a maga egyszerűségében nem volt elég neki; nem is látta meg ben­ne, ami lényeges. Például azt sem látja — pedig a saját maga által elmondott tények majd kiszúrják a szemét —, hogy itt egy elnyomott ifjabbik fiúról van S2ó. Csak Arany János állítja vissza jogaiba ezt az ősi mesemotívumot. Ellen­ben összeszed és zavarosán, motiválatlanul egymás mellé fűz egy csomó ka­landot, részint közvetve Boccaccióból — Toldi esetét a huncut özveggyel; ré­szint — a párbaj előtt elengedett csónakot — a Trisztán-mondáig visszavezető titokzatos forrásokból. De az is lehet, hogy volt egy összefüggő idegen forrá­sa és ennek adataiha tűzködte belé a magyar Toldi-monda elemeit. Marianne: A könyvnyomtatás mindenütt a világon véget vetett ezeknek a versbe szedett, krónikás históriáknak. Olvasni szívesebben olvasták az em­berek á prózát. Nálunk is kell. hogy valami nyoma legyen ennek. Érdy: Van. Hiszen a tizenötödik század végén volt már nyomda Magyar­­országon. De magyar könyvet sokáig nem nyomtattak még. A tizenhatodik század elejéről még nevezetes írott kódexeink vannak — ebből az időből ma­radt fönn Ráskai Lea és Sövényházi Márta neve és írása! Aztán bibliafordí­tásokat nyomtattak ki - •. Pongrácz: Hát Tinódi nem jelent meg nyomtatásban? Érdy: De igen, a Krónika, hogyne! Hanem az a prózára való áttérés, a­­miről Marianne beszél, későn indult meg nálunk. A Nagy Sándorról szóló prózai kalandos regény a század második felében jelent meg Kolozsvárott. A Pociánus históriája, ez az ősi keretes mese 1573-ban, bécsi nyomdában. Néhány évvel később Heltai Gáspár kolozsvári nyomdájában látta meg a napvilágot a Salamon és- Markai f című tréfás népkönyv: brutális, trágár elmésségek, amiket azért is szívesen olvastak, mert a szegény ember megcsúfolta velük a hatal­masokat. Van aztán égy Mankóczi István kalandjairól szóló kis töredék: dur­va, otromba dolog; csak azért említem, mert ez a csavargókról szóló pikareszk regény nyoma a magyar irodalomban A század okoskodó és moralizáló hajla­mának inkább megfeleltek a tanulságos állatmesék. Pesti Gábor Aesopusi me­séiben nincs sok eredetiség. Háromsoros, zavaros versekben biggyeszti utánuk a tanulságot. Heltai Gáspár meséi szabadabbak, szélesebbek, s a tanulságok­ban megszólal az elnyomottak bátor védelmezője... ,. Pongrácz: Ezeket elolvasom, ha ugyan •• • Érdy: Ma úgyis kikutatom a könyveimet a feladott poggyászok közüL Sze­retném elővenni a Károli-bibliát. Balassi verseit... Most már bánt a lelkiis­meret, hogy úgy leszóltam maguk előtt a tizenhatodik századot. Persze, mind­abból. amiről idáig beszéltem, csak a tárgyak maradtak életben; az a sok epi­kus ányag, amit Tinódi, Ilosvai meg a Szendrei Névtelen szállítottak a tizen­kilencedik század költőinek... De van ebben a században nyelv is, forma is, ami él. ' . Marianne: A Károli-bibliáról jut eszembe, hogy egy szót sem szólt a re­formáció irodalmáról. Érdy: Legnagyobb részéről nem is fogok sokat beszélni. A hitviták tárgya, ugye, ma már‘nem igen érdekelhet bennünket: így vagy úgy, de elintéztük ma­gunkban ezeket a kérdéseket. Maradna a forma és a szellem. A forma több­nyire durva és folyvást durvul. A nyelv gazdag tárháza a zamatosnál-zama­tosabb, de a vallás kérdéseihez nemigen illő kifejezéseknek. Ebben nincs kü­lönbség a felekezetek között. Vannak kivételek — protestáns részen Heltai; Dávid Ferenc, a később megszólaló katolikusok részén Telegdi Miklós és a következő században Vörösmarty Mihály, aki valamelyes lélektani érdekes­séggel mondja el a katolikus hitre való visszatérésének történetét — meg Páz­mány, akiről úgyis beszélünk még, ha élünk. De a legtöbb protestáns prédiká­tor és katolikus barát semmit sem vethet egymás szemére. Külsőségekbe be­­léragadó gúny, személyes gorombáskodások, mély érzelmi jelentőségű dolgok ridegen racionális széttépése... Pongrácz: Hát persze, hogy az ész fegyvereivel kell széttépni ezeket a kártékony babonákat! Érdy: Várjon, kedvesem, nem vagyunk még a tizennyolcadik század­ban ... és még akkor is, ott iS... De ne térjünk el a tárgytól. Meg tudom én látni a haladást a soká elhallgattatott józan ész megszólalásában, át tudom érezni az első szabad okoskodás friss örömét, a gondolat terjesztésének gyönyö­rű lázát, a protestantizmus kulturális és szociális demokráciáját — egy dolog­ról azonban ne feledkezzünk meg. Ezek a racionalisták nem a vallást támad­ják, hanem az egymás vallását. Dogma helyébe dogmát állítanak, voltaképpen csak a dogmák alapjairól van szó.. Elvetni az emberi kitalálást, visszatérni a biblia betűjéhez. Marianne: Jó, jó, de ezt legalább mindenki szabadon magyarázhatja. Érdy: Mondtam már. meddig tart ez a szabadság. A protestáns egyház porszemekké morzsolódik szét, ha idején végét nem veti. De végét veti. Luthe­ránusok és kálvinisták harca az ostya átlényegülése körül, mindkettejük harca az unitáriusokkal Jézus istensége körül eppen olyan heves, türelmetlen, gyű­lölködő, mint a katolikusok ellen vívott harc. Erdély gyönyörű példáját adja a liberalizmusnak a tordai országgyűlésen, de ez a liberalizmus nem érzik meg az írókon. Senki sem ismeri el az ő gondolatán túlmenő gondolat szabadságát. Életösztöne nem engedi, hogy elismerje. Nincs is jogunk az újkor hberalizmu­­sát megkövetelni ezektől a középkori — igenis, ismétlem: középkori emberek­től. De éppen ezért nincs mondanivalójuk számunkra. Amelyik közülük érde­kel, emberi mivoltával, lelki küzdelmeivel érdekel: egy Heltai Gáspár, egy Dávid Ferenc, akik nem tudnak megállni egy ponton és ott falat emelni ma­guk körül, hanem tovább töprengenek, tovább haladnak és levonják az utolsó konzekvenciákat is- Dávid Ferenc folyton változtatta hitét, de mindig halálos komolysággal hitt; mindig előre ment és végül meg tudott halni a hitéért. E- zek az emberek érdekeinek: Méliusz-Juhász Péter nem; Bornemisza Péter. Balassi Bálint nevelője pedig nem vitáival érdekel, hanem «jó Budába» vá­gyakozó versével, st még inkább: tiszta magyar levegőbe átültetett Elektrá­jával. Magyari István, aki a következő század elején megszólaltatta Pázmányt, egy végzetes — egyébként német forrásból vett — gondolatnak adott elég ügyes formát, a könyvében. Az országokban való sok romlásoknak okairól azt tartja, hogy minden bajnak a katolikusok az okai. Erre könnyű a válasz... és azóta, háromszáz esztendeje fölötte kedvelik nálunk az országos vagy szo­ciális bajok okainak ilyenfajta megállapítását. Tudják mit: egyelőre ne be­széljünk tovább a vitairodalomról. Legföljebb annyit, hogy a vitatkozás drámai formában is folyt. Persze ez a drámai forma csak látszólagos... Pongrácz: Mert nem adták elő a darabokat? Érdy: Nem azért. Hiszen lehet, hogy iskolai előadásokon színre került egyik-másik. Hanem azért, mert az igazi drámában mind a két félnek igaza van. Itt azonban az iró sohasem ismeri el az ellenfélnek jóhiszeműségét. Sztá­­rai Mihály komédiái, az Igaz papságnak tüköré meg a Papok házasságáról, szánalmassá és nevetségessé teszik a protestantizmus ellenfeleit. A Debreceni disputa vagy más néven Választási komédia hasonlóképpen bánik el unitárius részről «Péter pápával», Méliusz-Juhász Péterrel és a kálvinistákkal. Pasquill­­nál gúnyiratnál nem egyéb a század legjobb színdarabja sem, a Balassi Meny­hárt áruitatásáról szóló. Ennek unitárius tendenciája mellett politikai és sze­­mélyés éle is van. A szatírára igen alkalmas korban Íródott, amikor napiren­den voltak az «átfestődések», az urak szédületes gyorsasággal cseréltek vallást és királyt... (Pongráczhoz) Csitt! Egy szót se! — Persze tettekkel jellemezni ez az író sem tudja a hősét, de legalább azzal az ügyes fogással él. hogy cini­kus önvallomásait gyónás formájába öltözteti. Ennek a jó ötletnek is vallási acsarkodás a szülője. Marianne: Tudják már, hogy ki írta ezt a darabot? Érdy: Nem. Máig is a kiadója, Karádi Pál nevén emlegetik. Pongrácz: Egyéb nyoma a magyar drámának nincsen? Érdy; Nincs. A misztériumdráma, olyan értelemben, mint nyugaton, nem fejlődött ki nálunk Kisebb mértékben meglehetett a Felvidék idegen anya­nyelvű polgárainál. Hogy a népnél fennmaradt húsvéti, vízkereszti játékok mi­lyen régiek, nem tudjuk. A szerzetesiskolák színielőadásainak sokáig nincs még köze a magyar irodalomhoz. Kuriózumképpen azonban megemlítem, hogy egy középkori kódexben találtak drámaszöveget: Hroswitha német apáca e­gyik latin drámájának fordítását. Ezt nevezik egy kis jóakarattal az «első ma­gyar drámának». De hát a magvar városi élet olv későn fejlődött ki, hogy a dráma kialakulásának minden szociális feltétele hiányzott. ... Marianne hirtelen felállt az asztal mellől. — Füllesztő kezd lenni a levegő ebben az ebédlőben. Talán hagyjuk abba a beszélgetést Lemegyek a kabinomba és olvasok valami jó könyvet-Érdv szemrehányóan pillantott rá: — Pedig azt hittem, kezdi már megszeretni a magyar irodalmat is. De én vagyok a hibás; a Tinódi-siker utóhatása volt ez a pesszimista roham. Most elrontottam a kedvét. — Egyáltalán nem. Különben is, azt hiszem, érdekesebb dolgokra kerül a sor... — Ha a mérnök úr lenne oly szíves és lejönne velem a raktárba, hogy fölcipeljük a könyvtáramat — mondta Érdy. — Szívesen. ★ Vacsora után a fedélzet verandájának egyik viTlanyvilágításos, délinövé­nyekkel ékesített zugában ültek együtt feketekávé mellet. A bárban charles­tont játszott valaki és a ferde padlón vígan táncoltak a párok. A dohányzó­ban kártyácsaták folytak. Madame Palmette nem tudta kiragadni férjét a kártyázok közül és kínvtelen vo't Caratellivel táncolni. Mister B’-own társta.anul ődöngött a verandán és bebotlott az elvonultam ülő magyarok közé. NEGYEDIK FEJEZET A sziget kizöldül A professzor másnap, szokása szerint, korán kelt fel. s a poggyászraktár­ból kimentett könyvtárát rendezgette. A Cesare luxuskabinjai megfeleltek egy átlagos polgári szobának, de a professzor könyvtára nem az átlagos polgári szoba arányaihoz volt szabva Mozdulni sem lehetett a könyvektől, akárhogy rakta is. Aztán rakosgatás közben nem állhatta meg. hogy ne lapozgasson egyikben-másikban. Észrevétlenül szállott az idő. Dél felé járt már, amikor a mérnök kopogtatott a kabin ajtaján. — Csak nem beteg professzor úr? — Nem én. — Bemehetek? Nagy újságot hozok. — Tessék. Pongrácz begyürekezett a könyvek közé, és tüstént előállt a nagy újsággal: — Helyreállítottuk a szikratávírót! A fölvevőt is, a leadót is! Beszéltünk Buenos Airesszel! Eddig háromszáz embert mentettek meg! Három napon belül értünk is eljön a segítőhajó! . — Marianne tudja már? — kérdezte a professzor. — Az utasok közül senki sem tudja még. Reggel mindenki sétálni ment a szigetre. Azt mondják — én még nem láttam —, hogy tegnap óta friss fű verte föl az egészet. A tengerfenék növényzete meghalt, itt van az új sarja­­dék! — Nézzük meg — mondta Érdy — és közöljük Marianne-nal a jó hírt. Lemásztak a végeérhetetlen lépcsőkön, kibújtak az összezúzott hajófené­ken, s amint körülnéztek, bámulva kiáltottak fel mind a ketten. A hegyoldal s a lent elterülő síkság valami különös, hazugnak, mesterségesnek tetsző vilá­goszöld színben pompázott. A világos elevenzöldnek százféle árnyalata érez­tette, hogy végtelenül változatos fajtájú növények csíráztak ki az elmúlt na­pon és éjszakán. Egy-egy fekete folt juttatta csak eszébe az embernek a ten­ger alatti flóra gyors hervadását. — Csuda! — kiáltotta a professzor. — Kár. hogy csak három napunk van már! Istenem, mi fog kizsendülni ebből a forró földből! Az utasok is valami csudát érezhették, mert nem rohanták meg, nem ta­posták le a frissen sarjadt füvet, hartem áhítatos óvatossággal sétáltak a kö­vecses parton. Érdy és Pongrácz hamarosan megtalálták Marianne-t, aki egyedül sé­tált, hóna alatt egy Dosztojevszkij-kötettel. Amikor Pongrácz lihegve elmond­ta neki a közelgő szabadulás hírét, Marianne szóról-szóra azt felelte, amit a professzor: milyen kár, hogy nem láthatjuk meg, mi lesz ebből! — És milyen kár — mondta Érdy —, hogy emberi szem nem láthatja meg: hogyan született ez a csodaszőnyeg. Hány felől hozhatták szelek, mada­rak a magvát. És talán a földben magában is voltak csírák, más életre szán­va. Mi lett volna belőlük a víz alatt? És mi lesz itt, a tüzes földben, tüzes nap alatt? Elsorvadnak vagy újfajta növénnyé válnak? Íme, egy halványzöld fűszál életét nem tudjuk megmagyarázni... — Csak nem a tudományt akarja ezzel támadni, professzor úr? — szólt közbe Pongrácz. • — Én? Dehogy. Éppen ezért szép a tudomány- Én csak a reménytelen har­cokat szeretem. — Én meg azt a reményt szeretem a tudományban — mondta Pongrácz —, hogy mindezt igenis meg fogja magyarázni valamikor. I — Itt jár előttünk egy pár ember — mondta Marianne —, akit nem bán­tanak ilyen gondok. A két férfi fölemelte lehorgasztott fejét és megpillantotta Szabó Estánt, aki szivének együgyűségében szégyenkezés nélkül szorította masához n lette ballagó leányzót. — Sze-ret-lek — mondta gondosan tagolva. — Szé-rét-lék — ismételte a leány és hangosan kacagott. Aztán ő meg: — Ti amo. — Ti ámó — ismételte teli száj jál Están. — Ezek is rájöttek a peripatetikus oktatás előnyeire — mondta a profesz­­szor. — Ne bántsuk őket. Ök jobban tudják, mint mi, hogy miért zöldül a fű. A nagy széles mező s a szép liget-erdő sétáló palotájok... — Ez Balassi, ugye? — kérdezte Marianne. — Igen. Folyvást Balassi jár a fejemben — mondta a professzor —, nem­csak azért, mert tegnap annyit kalandoztunk körülötte. Ez a csudálatosán kizöldült sziget is őt juttatta eszembe. Rágondoltam már akkor, amikor az ég­­bpl-íöldből jött ismeretlen csírákról beszéltem. Egy fűszálat nem tudunk meg­magyarázni: hogyan magyarázhatnék meg a költő születését? Balassi Bálint az első nagy költő, akit ez a föld és a föléje boruló ég megteremtett. — Meg a mindenfelől fúvó szelek — tette*hozzá Marianne. Érdy: Maga is rákezd a filológusok nótájára? Azok már úgy szétrágták Balassit, hogy egy ép íz nem maradt benne. Gyönyörűen kimutatták, hogy mit vett át Marullusból, Angeriánusból — akiket senki sem olvas már — és török, oláh .meg mit tudom, én milyen versekből. Lovagiasan elismerem, hogy mind­járt meg is bocsátottak neki. Hiszen a filológusok tudják, hogy Ronsard-nak és társainak egyenesen büszkesége tellett a «régiek kirablásában». Megbo­csátottak neki, csak elfelejtették szétvágás után összerakni- Balassit csak a tudatlan olvasó érti és élvezi érdeme szerint. Félék, hogy még engem is befo­lyásol az. nmit tudok és szeretnék elfelejteni. Amikor sikerül megszabadulnom a filológus kutatások eredményeitől, élő, egységes ember áll előttem, aki már asszimilált mindent: élményt, divatot, olvasmányt. Ezen az asszimiláción for­dul meg a költő eredetisége és nem azon, hogy honnan, hányadkézből vette az anyagát. Marianne: Mi az, hogy anyag? Az epikusnál, a drámaírónál érterp, hogy ott vészi1 az anyagot, ahöí találja. De a lírikus anyaga; szerelmes*vagyokTfáj a szívem. Ha ennek a kifejezéséhez kepeket. jelzőket vesz mástól. — _;15rdy: Még a kép: a jelző is'‘anyag, Marianne. Asszimilálható’é' vagy nem. ez a kérdés. Ha nem, akkor kilóg, kisír a versből, s a filológusok segítsége nélkül is megérzem, hogy a költő idegen toliakkal ékeskedik. Ha vele kering a költő vérével, akkor már az övé. Minden költő olvasása közben hall az em­ber egy hangot, egy állandó hangot. Lehet, hogy vannak, akik színt látnak. Arany János legalább a rajzolás, a festés köréből vett hasonlatot, amikor Pe­tőfinek reá tett hatásáról írt. «S döbbenve ismerek fel rajzomon egy-egy vo­nást, mit szellemű jja von... övé, kiáltok, itt, ez itt övé: a szín erős, nem illik együvé». Én Balassin véges-végig egy hangot hallok. Kép, hasonlat, tö­rök és talián udvarlás, kálvinista bűntudat, klasszikus mitológia... Marianne: Topp! Ezt is asszimilált, vérré vált valaminek érzi? Amikor egy tizenhatodik századbeli, verekedő, jobbágysanyargató, erőszakos magyar főúr Cupi dóról, Vénuszról zöngicsél? Érdy: Hogy Balassi természetében micsoda ellentétek egyesülnek, arról külön beszélhetünk. De Cupidót és Vénuszt egyáltalán nem érzem kirívónak. Minden kornak megvan a maga mitológiája. Egyik kor csinálja és hisz ben­ne, a másik átveszi és használja, hit nélkül, nyelvi könnyebbség kedvéért. A reneszánsz átvevő kor volt. Senki sem tudott költői nyelven szerelemről beszélni Cupido és Vénusz nélkül. A jobbágydúló magyar főnemes sérti. De ez éppen olyan őszinte, vérré vált dolog volt, mint manapság az, ha a szerel­mes börzerabló Libidóról és Gátlásról beszél. A mi korunk szerelmi mitoló­giáját Freud csinálta meg. Marianne: Nagyon jó! De Ady tudott új mitológiát teremteni magának. Érdy: Valóban tudott. És ha egyáltalán volna valami értelme költői nagyságok összemérésének, többek között ezért is megérdemelné, hogy Ba­lassi fölé helyezzük. De az ilyen összeméréseket rábízom tudós kollégáimra. Az én egyetlen tudományom, hogy csodálkozni tudok — thaumazein, mint a görög bölcs mondta. Csodálom a mitológiateremtő Adyt és csodálom a job­bágynyúzó Balassit, aki asszimilált ötféle kultúrát s a verseiben egy ember képét hagyta ránk. Ez az egy ember . -. Istenem, tudják, mi volt a tizenhato­dik század másodk fele. Balassi kora Magyarországon? Valahol Prágában egy Habsburg-uralkodó. Budán a török, Erdélyben török gyámság alatt egy­mással harcoló fejedelmek. Végvárak messze északra Budától. Nagyurak, akik a megmaradt kis ország váraiért, birtokaiért huzalkodriak egymással, s lehe­tőleg fölperzselik egymás jobbágyait. Tehetetlen vármegyék, gyáva városok, alig látható kormányhatalom. Balassi szülei a korhoz képest tisztességes em­berek. de a famíliája ügyeibe belenézni förtelem. még ha hírhedt, nagybáty­jára, Menyhárt úrra nem is gondolunk. Ezekben a vár- és birtokfoglalások­ban, pőrékben és egyéni akciókban senkirtek nem léhet a pártjára állni. Mind egyformák. Balassi egy szikrával sem különb a többinél. Pongrácz barátunk, ha akkor él és sikerül lábra állítania ellenük a megnyúzott parasztságot, va­lamennyit az útszéli fákra húzatta volna fel. Pongrácz: De oda ám! Érdy: Ritkán szól, de fontosat mond. Azonban mégis szerencse, hogy nem volt alkalma erre a statáriális intézkedésre. Így Balassi Bálint életben marad­hatott, amíg 1584-ben, negyvenéves korában. Esztergomnál egy török golyó halálra nem sebesítette. És van egy igazi költőnk ebből a sivár korszakból. Sőt egy igazi hősünk is. Mert Balassi nemcsak jobbágyokat nyúzott, nemcsak vásáros kalmárokon ütött rajta, hanem a törökkel is vitézül verekedett zsenge ifjúságától — Esztergomig. Pongrácz: Én paficistának hittem a professzor urat. Érdy: Az is vagyok. De nem tudom, hogy milyen nyelven hirdetném ma az elveimet, ha a török háborúkban is azok lettek volna az őseink. Sőt, azt hiszem, jobban állnánk ma, ha a főnemes urak szelídebbek 1514-ben és egy kicsit buzgóbban szállnak táborba Mohács idején. És mindenesetre: élvezem azt a híres éneket a Végekről, amelyben Balassi költészetté tudta összeol­vasztani a maga verekedő kedvét a reneszánsz természetélvezésével. Marianne: Én is szerettem azt a verset, pedig, Istenem, a tárgya elég messze volt tőlem. Emlékszem, az volt az érzésem, amikor az iskolában ol­vastuk, hogy friss, szabad szél fúj keresztül a tantermen. Tél volt és olyan vágy fogott el a zöld rét után... (Folytatjuk)

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék