Romániai Magyar Szó, 1993. június (5. évfolyam, 1043-1068. szám)

1993-06-05 / 1047-1048. szám

VERESS MIKLÓS VIRÁGÓRA Kankalinácska Hogyha a tél már hazaindul — beszélgethetünk: kankalinul. De hát: milyen is a kankalinbeszéd? Hisz nem hallhatod semmilyen neszét! S nem válhat mindenki kankalinná, aki a tavaszok vizét kiinná. Ám, ha egy szellő majd visszaint, már értheted a kankalint. Pipacsok Zsongnak már méhek és darazsak, zenébe a dongó is belerúg, mikor a réten huncut pipacsok játszanak ipicsapacsot — pedig hát elbúni egyik se tud! Kakukkfű Kakukk! Kakukk! Kiáltó madár az! Habakukk! Habakukk! Ismétlem a választ. Bár a szél épp vizet áraszt, de én: kéklem, kéklem! Muskátli Muskátlivirág, muskátlivirág! Te nézel ki minden ablakon át! Mögötted öregasszonyok árnya, s veled ifjúságuk ideszállna. Emlékszel? Egy volt álmunk — te, Muskátlivirág! Hozzád a hold lehajolt, s meglengette az ezüstkarimát, mint lovag kalapot, aztán csak tovább ballagott. Más volt a világ. Muskátlivirág, muskátlivirág! Szerelmes részünk, majd visszanézünk a holdaktól mi rád. Csak láss ki minden ablakon át, ahogy imáink nézik az anyát Európai fesztivál Marosvásárhelyen Színiakadémiai műhelygyakorlatok és igazi produkciók Az utóbbi időkben megsűrűsítdettt a levegő Marosvásárhelyen a színház körül, időnként megnövekszik a nyüzsgés, szaporodnak az új arcok, a „régi szép idők“ jutnak eszünkbe ,amikor az ország minden részéből tódultak ide a kíváncsiak, hogy megnézzék a Székely Színház híres, nagy előadásait. Persze, nem erről van szó; idegeneket, más városokból, sőt más országokból jött vendégeket illet a felfokozott érdeklődés. Vásárhelyből fesztiválváros lett mostanában, aránylag rövid idő alatt már a harmadik ilyen jellegű rendezvénynek lehettünk tanúi. Egyben ígéretes kezdeményezésnek: az európai színiiskolák és -akadémiák első találkozóját rendezte meg a vásárhelyi Nemzeti Színház. Azt, amit általában Európán értünk, sajnos, mindössze két iskola képviselte csupán néhány növendékkel: a londoni Actors Institute és a bécsi Pygmalion. Az utóbbi Murray Schisgal Tigrisét, a mindennapi robot lélekölő szürkesége, életkörülményeinek nyomasztó szűkössége ellen reménytelenül lázongó kispolgár groteszk ((ál)drámáját hozta, gonddal kidolgozott, lendületes előadásban, amelynél — mellesleg szólva — meggyőzőbbet is láthattunk már hazai színészektől. Az angolok Shakespeare, Webster és Middleton darabjaiból válogatott kisebb részleteket jelenítettek meg — fura módon inkább lelkes amatőrök , mintsem leendő profik benyomását keltve. Egykori vörös Európánk is eléggé hiányosan gyűlt egybe erre az első találkozóra. A helybeli főiskola román és magyar tagozatán és természetesen a bukaresti Szín- és Filmművészeti Akadémián kívül csupán Budapest, Szófia. Kisinyov színinövendékei, valamint a moszkvai Vahtangov színház mellett működő Színművészeti Intézet besszarábai diákjai szerepeltek a fesztiválon. Az utóbbiak Goldoni Kávéházát játszották, frissen, hangulatosan, jó iskolázottsággal ,mozgalmas és ötletes, de túlságosan az úgynevezett realista hagyományhoz tapadt rendezésben. Sokkal inkább, mint egy ilyen kiváló játékdarab — különösen főiskolás fiataloktól — megkívánná. A kisinyovi diákok annak világos tudatában vágtak neki Max Frisch darabjának, a Biedermann és a gyújtogatóknak, hogy mondanivalóját az „egyetemes emberi“ szintjén megfogalmazó parabolával van dolguk, amely kifejezetten nem-realista művészi eszközöket követel; csakhogy a szöveg durva megcsonkítása, a Kar és több mellékfigura kihagyása, s nem utolsósorban a főalakok elrajzolása feje tetejére állította az írói alapeszmét: a fasizmus gyáván önző, szolgalelkű szálláscsinálójából mintegy farreurök ostoba viccének céltáblája, naiv és kissé idegbajos áldozatféle lett. Bolgár vendégeink törekvéseit, akik A vakok színrevitelét igyekeztek a maeterlincki szimbolista színpad szellemében megvalósítani, nagyobbára csak a prospektus magyarázata alapján méltányolhattuk: az ilyen cselekmény télen lélekrajz nyomon követésének, leheletnyi árnyalatok és rezzenések érzékelésének — ami nélkül semmit sem ért az egész — nyilván elháríthatatlan akadálya az idegen nyelv. Kitűnő megoldást választottak a budapesti akadémisták, akik Carl Orff hangversenyekről ismert „színpadi kantátájával“, a Carmina buranával jöttek, olyan megjelenítésben, amely egyszerre utal a valamikori vágáns világra és mai ifjúságunk életére. A mulatságos ötletekben bővelkedő, szellemes és változatos koreográfia, a végrehajtás magával ragadó dinamizmusa és példás művészi fegyelme a fesztivál kimagasló teljesítményévé avatta ezt a produkciót. A másikat, amint várható is volt, a bukarestieknek köszönhettük. Massimo Dursi Bertoldo az udvarnál című mesebohózatát adták elő, a pokoljáró ördöngös parasztról, hozzá illő viharos jókedvvel és mozgékonysággal ,régi olasz vásári komédiák modorában. Mindkét előadást a remekül összehangolt „csapatmunka“ jellemezte elsősorban és tette kivételes művészi élménnyé. Általában megfigyelhető volt, hogy a rendezők többsége az együttes összjátéka kimunkálásának szentelte figyelme legjavát — néha az egyéni alakítások rovására, mint éppen a vásárhelyi A fátyol titkai esetében. Egyébként a helybeli színiakadémia magyar tagozata igazán derekasan, három produkcióval is gazdagította a fesztivál műsorát: Vörösmarty (sajnos, görgesített) vígjátékán kívül egy Mirákulum jeleneteivel, ami már természeténél fogva is eleve az ínyencség érdekességét kölcsönözte ennek a vállalkozásnak, valamint éppen azokban a napokban bemutatott vizsgadarabjával. Ugo Betti tragikummal átszőtt színműve, a Bűntény a Kecsekszigeten alapos, komoly előkészítéssel került közönség elé; kár, hogy a szöveg túlzottmeghúzása“ és az erőteljesebb külső hatások keresése némiképpen elhományosította ez eredeti drámai motivációt, s az erkölcsi-lélektani konfliktust a szexuális vetélkedés irányába tolta el. Strindberg drámáját, a Tartozik követelt, az akadémia román tagozatának sikerült — a szöveg naturalista kísértéseit elkerülve — az elmélyült és mértéktartó pszichológiai realizmus szintjén megtartani. Jócskán „besegített“ a műsorba a vendéglátó Nemzeti Színház román tagozata is, Shakespeare-rel (A makrancos hölgy), a fesztivál légkörében pompásan beleülő szabadtéri komédiázással (Hordón a trupp), amely jó alkalmat nyújt a társulat fiatalos játékkedvének kiélésére, sőt még egy, a bukaresti Kellemetlen (fantom)Színházzal közös produkcióval is (Színmű próbákkal — ez valójában szintén vizsgaelőadásnak bizonyult). De hol maradt a színház magyar együttese? Vendégeink, akik többségükben még csak hallottak erről az egyedülálló, kétnyelvű Nemzeti Színházról, bizonyára szívesen megnéztek volna egy magyar nyelvű előadást is. Nemcsak diákoktól. De vásárhelyi magyar színészeink egy része éppen a külföldet szórakoztatta házi gyártmányú vidám műsorral. S a többiek? Néhányukkal a nézőtéren találkozhattunk. Örvendetes meglepetése volt a fesztiválnak a záróelőadás, a Râmnicul Valceai Színházvendégjátéka, ama híres-nevezetes, országos díjat is nyert Dekameron ... 645. Nálunk még vakmerő újdonságnak számító meztelenkedésével szerezte hírnevét, nyilván ez gerjesztett körülötte heves érdeklődést Vésárhelyen is, pedig igazi élménye az óramű pontosságú, tökéletes összjáték, a legelgondolkoztatóbb tanulsága — kiváltképpen rendezők és dramaturgok számára — az, hogyan lehet irodalmi műből sajátosan nem irodalmi, mondhatni (antik értelemben) népi színházat csinálni. A találkozó nem szűkölködött tanulságokban. Nem is az előadások kínálták ezeket legnagyobb számban, hanem a délelőttönként megtartott „műhelygyakorlatok“, amelyeknek keretében a részt vevő iskolák, akadémiák diákjai és tanárai bemutatták egymásnak munkamódszereiket. Bármennyire üdvösen hatott is ez a fesztivál Marosvásárhely — legalábbis magyar vonatkozásban — ellanyhult színházi életére, elvi célja szerint elsősorban mégsem a közönséget, hanem a „szakmát“, a színinövendékek tapasztalatcseréjét kívánta szolgálni. S a helyi újságban megjelent nyilatkozataik szerint, a találkozóra érkezett diákokat kísérő művész-pedagógusok — hazaiak és külföldiek — elégedettek a tanulságokkal ,eredményesnek, hasznosnak ítélik a kezdeményezést, várakozással néznek a további hasonló rendezvények elé. Bízhatunk tehát abban, hogy a vásárhelyi kezdeményezésnek lesz folytatása is. Remélhetőleg, valószínűleg szélesebb, valóban európai keretek között. Persze, aligha Marosvásárhelyen. Talán el sem bírna annyi Európát ez a város. De bárhol kerülön is rá sor, bizonnyal ott lesznek bukaresti, vásárhelyi színiakadémistáink is — és hisszük, hazahozzák onnan is a maguk, a magunk hasznát. JÁNOSHÁZY GYÖRGY (Benkő Samu tanulmányának folytatása az a. oldalról) Írt mágnások nagyon csudálkoztak, hogy a kocsisoktól és szolgáktól került költemények boncolatával merem mulattatni őket. Különcség és észfitogtatás az egész volt a rövid, de kimerítő ítélet. Viták, eszmei ütközések voltak bőven a következő időkben is. Csak megemlítem, hogy amikor a harmincas években Szabó II. Attila fiatalos hévvel a református egyháztörténetírás megújhodását sürgette, kegyes szavakkal előadott ,de meglehetősen szigorú dorgálásban részesült. Mindennek ellenére a lényeg mégiscsak az, hogy nyilvános tere volt a vitáknak, és az ellentétes vélemények képviselői nem váltak egymás ellenségévé. Az EME, amikor hagyományaihoz híven ma is az eszmei nyitottság álláspontjára helyezkedik, néhány alapvető kérdésben úgy szögezi le a maga félreérthetetlen álláspontját, hogy azzal semmiképpen sem korlátozza tagjai gondolkodásának szabadságát; sem eszmékben, sem szervezeti keretekben nem törekszik kizárólagosságra, mi több, együttműködési készségét fejezi ki minden olyan testülettel, mely a gondolat szabadságának megőrzését, és a kultúra építését feladatának tekinti. Elnöki programbeszédében Jakó Zsigmond 1990. október 27-én félreérthetetlenül meghatározta azt a koordinátarendszert, melynek keretében az egyesület végzi a reá háruló feladatokat: „A diktatúra évtizedeiben zűrzavaros képzelgések uralkodtak el országunkban a romániai magyarságnak és művelődésének a magyar nemzet és a magyar kultúra egészéhez való viszonyáról. Ez teszi szükségessé világos és egyértelmű állásfoglalásunkat ebben az alapkérdésben. Mi az erdélyi magyarságot mindig a magyar nemzet, műveltséget pedig az egyetemes magyar műveltség szerves részének tekintettük és tekintjük ezután is. Tudományos munkánkat azonban mindg úgy végeztük és ezután is úgy kívánjuk végezni, hogy annak ne csupán az erdélyi és az egyetemes magyar, hanem az ország, Románia, a román és az egyetemes tudományosság szintén hasznát láthassa. Valljuk a nemzetek közötti együttműködés nélkülözhetetlenségét és kölcsönösen hasznos voltát a tudományos munkában. Készek vagyunk intézményes formában vagy egyénileg a legteljesebb együttműködésre mindenkivel, aki egyenrangú félként kezeli tudományosságunkat és igényt tart közreműködésünkre. Úgy véljük, hogy a korábbi diszkrimináció megszűnése esetén az a szellemi kapacitás, szakismeret ,amellyel nemzetiségünk még ma is rendelkezik, gyümölcsözően hasznosítható lenne országunk tudományos életének, elsősorban a humán tudományoknak annyira halaszthatatlan korszerűsítésében. Országunk tudományossága nagy feladatok előtt áll, több évtizedes lemaradást kell behoznia. Ebben tőle telhetőleg közreműködni az Erdélyi Múzeum Egyesület mindig készen áll. A történész jól tudja, hogy politikai-társadalmi átrendeződések és nemzedékváltás sürgető körülményei között minden időben akadtak vélemények, olyankor türelmetlenek is, melyek a hagyományőrzést és a megújulást egymást kizáró, egymással összeegyeztethetetlen fogalmaknak vélték. Én nem osztom ezt a nézetet. Sőt vallom, hogy a sikeres megújulásnak egyenesen előfeltétele az egészséges hagyományokra való ráépítkezés. A mi esetünkben a környező valóság változatlan tényezői egyenesen megkövetelik ezt. Én tehát bízom abban, hogy egyesületünknek sikerül a jelen követelményeihez igazodva megújítania tudományszervező tevékenységét, anélkül, hogy feladná hagyományaiból azt, ami időtállónak bizonyult. Nekünk a régit és az újat egyaránt ajánlatos megbecsülnünk, mert azt, hogy a régiből mi az elavult és elvetendő, biztosabban meg lehet állapítani, mint azt, hogy a divatos újból mi mennyire lesz célravezető“. Már az újraszervezés kezdeti szakaszában világos volt számunkra, hogy mind hagyományaink, mind a jelenvaló szükségletek három nagy feladatot rónak ránk: 1. az EME muzeális gyűjtőmunkájának újraindítását , és ezzel összefüggésben vagyonának és gyűjteményeinek a visszaszerzését, illetőleg tulajdonjoguk tisztázását; 2. a rendszeres tudományos munka megszervezését és az ehhez szükséges információs bázis és publikációs lehetőségek megteremtését; 3. termékeny kapcsolatteremtést a meglehetős szétszórtságban élő és munkálkodó romániai magyar értelmiségiek között, népszerű tudományos előadások, szakmai találkozók, az erdélyi múlt kiemelkedő személyiségei emlékét ápoló vidéki rendezvények révén. A messzi évtizedekre visszanyúló nacionalista konkolyhintés tapasztalataival és a gyanakvás légkörétől edzetten, látva, hogy egyetlen magyar iskola visszaadása legyen az a 450 éves Marosvásárhelyi Református Kollégium (az utóbbi időben Bolyai Líceumnak nevezik) vagy a hasonló korú Kolozsvári Római Katolikus Főgimnázium (ezt Báthory Líceum néven emlegetik) — milyen heves sovén gerjedelmet támasztott a romániai közéletben, egyesületünk elvi álláspontjának a leszögezésén túl csupán kolozsvári székháza visszaszerzése érdekében tett jogi lépéseket, arra várva, hogy Romániában is rendszerváltás lesz, s ennek első (nem szónoki, hanem valóságos) jeleként — a civilizált világ, jogrendszerének normáihoz igazodva — sor kerül a tulajdonviszonyok rendezésére. Sajnos, az olyan-amilyen földtörvényen túl a román törvényhozás édeskeveset tett abban az irányban ,hogy az 1947 után bekövetkezett vagyonelkobozások okozta jogsérelmeket orvosolja. A romániai magyarság politikai testületeit is súlyos mulasztás terheli, hogy nem a magyarság vagyoni kisemmizettségének a tényére építették helyzetelemzéseiket, és politikai küzdelmeik központjába nem a nemzetiségi jellegű közvagyon (az egyházak, szövetkezetek, egyesülek vagyona) eredeti tulajdonosának való visszaadását állították. Sok keserű tapasztalat után világosan látni kell minden felelős tényezőnek, hogy a romániai magyarságot nem lehet retorikai aprópénzzel kifizetni, s a román demokráciának — ha van ilyen — létét elsősorban a magyar jellegű közvagyon visszaszármaztatásával kell bizonyítania. Kérlelhetetlenül el kell vetni ugyanakkor minden olyan jogi köntösbe burkolt gyermeteg javaslatot, hogy a magyar jellegű vagyonból valami új alapítvány létesüljön. Ennek nincs sem jogi, sem reálpolitikai alapja. Az eredeti tulajdonosokat kell birtokukba visszahelyezni. Az EME mind ez ideig türelmes aprómunkával készült a tulajdonviszonyok országos méretű rendezésére. Így újraéledésünk óta három éven keresztül hagyományos múzeumi munkánk — a muzeális értékű javak gyűjtése ,megőrzése, restaurálása — arra a minimális tevékenységre zsugorodott, hogy elfogadtuk azokat a ránk hagyományozott, illetőleg nekünk felajánlott könyveket, kulturális javakat, melyeknek megőrzése csak így látszott biztosítottnak . De még ebben a magunk szabta szűkös térben is olykor mozgásképteleneknek bizonyultunk. Az utókor számára is tanulságul feljegyezzük szomorú tapasztalatainkat a Jordáky-hagyaték körül. Jordáky Lajos kolozsvári egyetemi tanár özvegye végrendeletileg az Erdélyi Múzeum Egyesületre hagyományozta férjétől reá szállott lakásának a tulajdonjogát a benne lévő kb. 15 000 kötetből álló könyvtárral együtt ,valamint ránk hagyta szilágysomlyói kis nyaralóházát is. Nem részletezzük azt a közjátékot, hogy magát a végrendeletet Ceausescu rendőrségének az az ezredese próbálta érvényteleníttetni, aki véletlenül Kolozs megyében hosszú időn át a „nemzeti műkincseknek“ volt a felügyelője. Az egyesület kijátszására irányulótörekvése azonban a jogban való járatlansága miatt hamar nyilvánvalóvá lett az igazságügyi szervek előtt is, így el kellett állnia szándékától. De már azzal a belügyi ezredessel szemben, aki feltörte az elárvult Jordáky-lakást, az ott talált bútorokat és könyveket egy szobába zsúfolva oda beköltözött, a mai napig nem jártak el a hatóságok. 1991-ben az egyesület kilakoltatási pert indított ellene, mely azóta is folyik. (Folytatjuk) Még egyszer Váci Mihályról — Váci Mihállyal A nyírségi költő Az RMSZ május 8—9. számának mellékletében. Váci Mihálynak, egy 1959-ben keltezett levelét olvashattuk, a címzett, Olajos Váczy Magda közreadásában. Az akkor még csak kétkötetes költőnek, a — levélben is említett — Bodza című harmadik verskötete (1959), valamint Tvardovszkij: Egyre meszszebb c. fordításkötete (1960) után, még hét könyve jelent meg, 1970-ben bekövetkezett haláláig. Amikor 1973. március 19-én — színházi turné alkalmával — Nyíregyházán játszottunk ,meghívást kaptam az ottani Vasvári Pál Gimnáziumtól, romániai magyar költők verseinek a tolmácsolására. A déli órában megtartott találkozó után néhány szép könyvet kaptam ajándékba, köztük Váci Mihály válogatott verseinek gyűjteményes kötetét (Százhúszat verő szív), valamint összegyűjtött prózai írásait (Toldi feltámadása). Váci Mihály élete rövid 46 évéből éveket betegen, kórházakban, műtétek között élt, kínlódott végig. „Kések között halok meg én a műtőasztalon“ — írta egyik versében. Mégsem így történt. 1970 tavaszán, egy magyarországi íróküldöttség tagjaként Vietnamba utazott. Ott halt meg Hanoiban, április 16-án.A Kossuth-díjas költőt, Váci Mihályt, büszkén vallották magukénak a nyíregyháziak, hiszen ott született (1924. december 25.). Hogy milyen is a Nyírség, ez a száraz, homokos, szikes vidék, melyet annyi szeretettel és ragaszkodással énekelt meg a költő, arról szóljon ő maga. Fenti két kötetéből válogattam. (Kudelász Ildikó) (...) Nyíregyháza déli határában, kis homokdombokon, szőlőtelepek sínylenek évtizedek óta. Itt éltek nagyszüleim. Itt születtem én is. A város szélén széles, porfelhős utcán laktunk. Itt nőttem fel, innen jártam iskolába. 1943- ban tanító lettem, a Nyíregyháza környéki bokortanyákon. Mestergerendás, öreg iskolában tanítottam, nyolcvan gyereket. A fiatalok szenvedélyes tanulni vágyása élt bennem, s itt még olvasni sem volt mit. Az egyetemre vágytam, rajzoltam, s festészetről, irodalomról álmodoztam (...). Szülőföldem! — homokodra estem égő sziken, porba gyökereztem, nem mély humuszba: rozs vagyok, nem búza. (Rozs vagyok, nem búza) (...) Az iskola kilenc kilométerre volt Nyíregyházától. Korán bementem a tanterembe, amit az első napokban én sepertem fel. Csodálatos illata, mélységes zenéje van a régi tanyai tantermeknek. Álltam és hallgatóztam. Szvette párától, füsttől, lehelettől, rőtbarnára pácolt keresztgerendák, mennyezetdeszkák. A padok is hány évtizede guggolnak itt. A vastag, ormótlan deszkákból szegezett padló olajjal átitatva. A sarokban egy szekrény, az 1860-as évekből. A szekrény belső, tiszta, gyalult oldalára minden tanító odaírta a nevét, szolgálata kezdetének dátumát. Fogtam egy ceruzát és szinte letérdelve aláírtam: Váci Mihály, 1943. szeptember 3. (. ..) A búzafények áramló mennyében szinte dúdolva jött a gyalogút ezerfelől — és vezetgette kézen a tarisznyába botló kisfiúk, s a pipacskendős kislányok hadát (Jegenye — fényben) (...) Aki nem csupán a csúcsokkal és tengerpárákkal lélekbe markoló földet érti — szereti, csak néhány órát gyalogoljon e tájon, s lelkét átöleli ennek az égaljnak első pillanatban észrevétlen költőisége. A tájon átsuhan a tavasszal szélszőke, nyáron lányszőke rozs könnyű iramlású árvize. Nagy borulású lombokkal, hallgatózva vonul a széles, két-három keréknyomnyi dűlőút. Dal és álmok nélkül nem járhatók a dűlőutak ilyenkor májusban. A táj régen idetelepített lakossága az akácok görcsös gyökerével imádkozta — könyörögte hűségessé a földet. (...) Égő szik ez — de benne gyökereztem! Tövises és virágzó szerelemmel karollak drága föld! Te se engedj el! Ne engedj szállni a szelekkel. (Akác a forgószélben) (...) Furulyázik a kukorica levele. Lehajlik az akác mint a szomorúfűz. Folyik a barázda, elolvad a mezsgye. Ültess fát, hogy belefogódz a szélbe. Holtak felől, élők alól elfut a föld. Tartsd meg, Isten, talpunk alatt a földet, gyökerek közt a televényt. Adj a szánkba nyálat, kútjainkba kortyot. Verj meg záporoddal — csitíts harmatoddal. Ilyen imák fakadnak a nyírségi ember homoktól recsegő, fogain. Ezeket a szólásokat nem gyűjtötték az etnográfusok, az átkokat nem jegyzőkönyvezték a hivatalok, a könyörgésre nem válaszoltak se leiratok, se esők. Hasztalan volt a felszálló ima, még hasztalanabb a homokba kapart kutacskák gödre. A Nyírség szerszámnyélen kérgessé tört , repedezett, száraz, cserepes, óriási égő tenyér. (...). Nemess László. A hóvirág és a hópehely Erdélyországban történt, ahol a tündérek lába nyomát még nem borította el teljesen az ipari szennyeződés pora, ahol a fenyvesek méltóságteljes csendjében a régholt hősök tetteiről regél a tűlevelek halk szavú zizegést. Ahol a felhőtlen éjszakákon a Tejút felől még visszhangzik halkan Csaba királyfi lovasainak távoli patadobaja. Erdélyben, ahol még érdes, színes a szó, és tartós, mint a székely csergék ványolt szövete, és épp úgy melegít is a dermesztő éjszakákon. Marosvásárhelyre is rátelepedett az ősz, a Somostető fái egy ideig meg dacoltak vele, aztán a folyó fölött képződő ködök lassan őket is befonták. Okkersárgára váltott a cseretölgyek levele, ezek egész télen át dacolnak majd hóval, faggyal, szélfúvással, és majd csak tavaszal, amikor már követelőző türelmetlenséggel érkezik a váltás, az új rügyek — akkor hullnak le. A vörösfenyők takaréklángra állították gyantaillatú kérgükben, tűleveleikben működő parányi vegyiüzemeiket, és hetykén várták a havazást. Az erdő mélyén, a Somosárok partján vadkanok röfögése verte fel a csendet. Riadt nyulak szökkentek a kecskerágó és kökénybokrok között, éber tapsifeleiket mindegyre az elvadult kóbor kutyák csaholása felé irányítva. Az állatkertből kiszökött öreg medve bosszúsan dörmögve keresett magának téli alvóhelyet, noha álmatlanságban szenvedett, leszokott a téli álomról a zooban, ahol mindennap pontos időben szolgálták fel neki az ízletes kosztot. Száguldó őzek patája alatt zörgött az avar, reccsentek a száraz gallyak. Cseremakk potyogott a tölgyekről, amelyből a tatárjárás, törökvész elöl erdőbe menekülő őseink lisztet őröltek, kenyeret sütöttek, és hascsikamsról gyötörtem be túlélték■■ a csaposokat. Az utolsó szerelmespár ballagott le a Somostetőről, egy ritmusra dobbanó szivük egy pillanatra még felébresztette az avarpaplan alatt téli álomra készülődő hóvirág hagymácskáját. Tovazizzenő lépteik távoztával aztán végképp elszenderedett. Hópelyhekkel vemhes sötét felhők érkeztek nyugatról, messziről, az Atlantióceán felől. A város felé érve annak meleg lélegzete meghimbálta őket, mire sietve kirázták hűvös terhüket. A hópehely, milliárdnyi testvérével együtt szelíden vitorlázott alá a Somostető fái közt. Éppen Hóvirág szunnyadó hagymácskája fölött ért földet. Az érkezés felébresztette Hóvirágot, noha oly hangtalan volt, mint a leggyöngédebb simogatás. — Ki vagy? — suttogta lágyan Hóvirág az avarszőnyeg alól. — Hópehely vagyok, édes — zizegte vissza Hópehelyt, aludj nyugodtan, kemény lesz ugyan a tél, de én és testvéreim vastag, puha paplant vonunk tejed, és megvédünk a fagytól. Nem esik bántódásod, s álmodd közben tavaszi ébredésedet. Későre jutott el a tavasz abban az évben Erdélyországba. Március idusán azonban a Nap barátságos nyilai átdöfték a felhőfedőt, és meleget hoztak a didergő földre. — Ébresztő, édes — suttogta Hópehely, amely rég eggyé forrott testvéreivel a hosszú tél alatt. — Ébredj hát, eljött rövid életed ideje! Alatta, az avarkorhadékban mocorogni kezdett Hóvirág. Ásított egy aprót, próbált moccanni, de körülötte dermedt volt még minden. Tikkasztó szomjúságot érzett, vízre volt nagy szüksége ahhoz, hogy hagymácskájában meginduljon az élet. — Hópehely, édesem, szomjas vágyait t susogtam, víz nélkül képtelen vagyok életre kelni. — Vizet küldök neked, ha a Napocska megsegít, magamat meg a testvéreimet adom, hogy kisarjadhass, kivirágozhass, elsőként hirdethesd a tavasz érkezését. És a Nap meghallotta fohászukat, meleg sugárözönét a földre vidította, és olvadni kezdett a hótakaró. Hópehely vízcseppé vált, átszivárgott a megpuhult, megbarnult faleveleken, eljutott Hóvirág hagymájához. Az ettől megduzzadt, zsibongani kezdett benne a drága élet. — Bennem vagy már édes — suttogta Hóvirág —, bennem vagy immár, és egyek vagyunk. Hópehely már nem válaszolt, mert nem létezett többé, de áldott vizével táplálta Hóvirágot, hogy feltörhessen a fényre, a Napra tárhassa makulátlan fehér, bársonyos szirmait. Hópehely vize lassan elpárolgott, az ég felé szárít, ahol testvéreivel, újra felhővé tömörödve messze vitorlázott, hogy ősszel, tél elején majd újra visszatérjen, s meleg takaróként óvja a fagytól Hóvirágot.