Romániai Magyar Szó, 1993. június (5. évfolyam, 1043-1068. szám)

1993-06-05 / 1047-1048. szám

FÚG A MAGYAR CINEGÉKRE Még nem tudják, hogy elmúlik, el a világi­ dicsőség, talán sosem is tanulják meg a bölcs latin figyelmez­tetést: Sic transit gloria mundi, igen, így múlik el, a­­hogy a halott kastrum­ kövei igazolják a Duna budai partján, kevély patríciusok, marék sestertiusért pár­­toskodó nyelves cliensek, fáradt, gőgös-gangos de sza­bad római plebejusok csontjai fölött, a kövek, a hallga­tás tonnás nehezékei, mint eleven mellkason a sötét megcsalattatás az élő világban. Ott ülnek, kortárs magyarok maradékai a falmaradé­kon a budai parton, tő­le lassuban az örök víz Visegrád magyar középkora felől, vigaszként is, el ne búsulja magát a nagy előd római romhalmaz a veszendőség­­ben, hiszen nem társtalan, lám. . ..nagy volt hajdan a magyar“ is emerre a sorsra jutott vála a Dunakanyar,­ban ezer esztendő múltán, bár még máig is­ birtokon belül, vontatván ég­ s ország szakadásokban. Ketten húszévesek ha vannak, külön csak tíz körül, öles római kőfal az ülőhelyük e májusi delelőben, egy fiúcska, tavaszhoz igazitott gesztenyés, rövid hajjal, szál ingben s rövid nadrágban, mellette egyfonatos em­cogó kisleány, ki fehér rizsfogaival próbál fölbonta­ni egy zacskó fejecskét, és,a fiú, ó. a fiúcska a szőke­ség tintás térdei fölé hajolva figyeli a műveletet, lesi, a matriarchátus teljes másodrendűségével, ahogy előre s oldalt hajolva, picit nevetve követi az ősanyás moz­­dulatokat. Egy csepp, annyi ki ne loccsanjon, ez itt a legfonto­­san a rögtönzött ebéd, a fogak győztek, a rántástól meglibben a copf meg a zacskó, mégiscsak odacsöppen a tíz éve eleven napon világító térdecskére a tej, a fiúcska visszariad­t, nevet a tej meg a tejes térd lát­­tán, aztán hogy föltartja a lányka nevetve és győztesen a megnyitott zacskót, ő játékosan a térde fölé bukik, egyetlen villanással lenyalintja a tejcsöppet a kislány­­ka térdéről, ennyi. Az emberpár győzött pillanatok alatt, már összebúj­va törik a kenyeret, szerre isznak a préda zacskóból te­jet, arcukra kenődik az idei legfrissebb májussal együtt a legfrissebb ebéd, nevetnek hatalmasan, túljártak a korok és eme hétköznap romhalmazán a sorsuk eszén, így már ki lehet bírni késő délutánig, míg haza tán­ forog fáradtan a család, míg ételt melegítenek talán, ha lészen otthon ilyen is. " Cincogó fillérkéiket hány helyről kavarták össze fél liter tejre meg egy közös kiflire, nem tudható, csak az, hogy ismét győztek valakik az éhségen, győztek a szo­rongató időn, a testen, mely őket még csak éhséggel, zúzódásokkal fájdíthatja, gyötörheti, nem rikkan át még bőrük alatt ama sikongó, fölgyújtogató áhítatos fá­­jás a másik iránt, hajukban kenyérmorzsa, ereikben már ott az ősi erő a tejtől, búzától az újrakezdéshez, a folytatáshoz, ami mind szükséges, hogy túléljük a moz­­dulatlan romokat rendre. Kirebbent a kis cinegepár az életemből a Szentendrei útra, kilétüket nem kutatom soha már, sem atyáik pártállását, kik talán most ezen az órán épp egymásba marnak, ahogy illik ezen a tájon, elfeledvén a búza s a tej egyszeri közös, szűkösen is mai magyar világát. Cinegéim ott surrognak künn már a napon, füvek, fák, madarak eszesebb világában, eltelve fél liter tej s egy kifli bódítóan tápláló s megtartó erejével, a kő­falon egy lándzsás római centurio portréja tekint utá­nuk szigorúan, és hogy észre veszek 1900 éves tekinte­tében valami kandi kegyetlen féltékenységet, ahogy az eliramlók után vigyázkodik, tenyeremmel letakarom szépen a szemét: — Csak ne rebbenj, ne mozdulj in­nen, te csak jó légy, mára az ők ideje jött eL CZEGŐ ZOLTÁN lehat: miért az EME? Folytatás múlt heti mellék­letőnkkel) 1. Az erdélyi magyar tudományosságnak «m­hez az egyesülethez kötődnek a legidőt­­ort­óbb eredményei. 2. Az 1859-ben szervezett EME-es az 187­­-ben alapított kolozsvári tudomány­­egyetem együttesen bizonyította, hogy a történelmileg már rég felvetődött kettős igényt — a felsőfokú képzést és az akadé­miai-gyűjteményi tevékenységet — az egyesületi öntevékenységre és az állami költségvetésre párhuzamosan támaszkodva lehet korszerűen kielégíteni. 2. Az EME erőszakos megszüntetése Mán is a tudományos ethosznak olyan erőtere maradt, amely kis személyi mű­helyekbe visszahúzódva mércéje maradt az összmagyar művelődési hagyományok­tól el nem szakadó, de a sajátos erdélyi feladatokat tudatosan vállaló alkotó mun­kának. 4. Az EME-ben, könyvtárában, levéltá­rában és többi szakosított gyűjteményé­ben az erdélyi magyarság — mint önmeg­határozó közösség — olyan anyagi értéke­ket halmozott fel, melyeket az esedékes rendszerváltozás keretében, a jogfolyto­nosság elvét érvényesítve ismét tulajdo­nába kell vennie, hogy ezzel is biztosítsa a maga létezésével összefüggő kutatások bázisát. 5. Az EME keretei között dolgozó, egy­kori tudós személyiségek életműve, az egyesületi kiadványok, köztük a szakosz­tályok közleményeinek tekintélyes soroza­tai, bel- és külföldön olyan elismerést és rangot vívtak ki, hogy azt a bolsevista-na­cionalista diktatúra sem tudta az emléke­zetből kitörölni. Így aztán magától érte­tődő, kötelessége lett a túlélőknek, hogy a kamatoztatható szellemi tőkét ne hagyják veszendőbe, és az egyesület nevének és tisztes hagyományainak a vállalásával vágjanak neki az újnak és­ másnak remélt időknek.. 6. Az Erdélyi Múzeum Egyesülés meg­szüntetésével járó közügyi veszteséget nemcsak a volt tagok érzékelték, hanem lassan erre­ a felismerésre jutott minden józanul gondolkodó erdélyi magyar,­ köz­tük azok a baloldali tollforgatók is, akik már­ az ötvenes évek második felében kezd­tek rádöbbenni eszmei megcsalattatásuk­­ra. Súlyos méltánytalanság lenne elhallgat­ni, hogy az 1957-ben újraindult Korunk ♦mindaddig, amíg irányításában — min­­t♦en pártközpontból eredő megkötöttség el­lenére — döntő szava volt Balogh Edgár­nak és Gáli Ernőnek) több tanulmányban, szemlecikkben méltatta az Erdélyi Múze­­um Egyesület művelődéstörténeti érdeme­it, az erdélyi magyar kultúra szervezésé­ben elért eredményeit, és kiemelte néhány jeles tagja életművének a jelentőségét Azt is illőnek tartom elmondani, hogy az ún. Korunk-délelőttök keretében a szerkesztőség, népes közönséget látva ven­­dégül olyan kiemelkedő műveknek a meg­jelenését ünnepelte meg, mint amilyen például az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár, Kelemen Lajos két művészettörténeti tanulmánykötete vagy a Nagyenyedi diá­kok 1662—1848. című iskolatörténeti mun­ka. Az EME értékeinek számba vétele és hagyományainak vállalása természetesen nem jelentette azt, hogy az újrakezdők ne mérlegelték volna a múit tapasztalata­it, és megadva minden tiszteletet az előt­tük ’j­róknak, a tanulságok levonásában ne választották volna el az eredményeket a hibáktól, az érdemeket a mulasztásoktól. Egy ilyen tárgyilagosságra törekvő, a rész­letekre is figyel­mező számvetés egyet je­lent közel másfél évszázad erdélyi magyar tudományossága történeti elemzésével, mégpedig legalább olyan mélyenszántó módszerességgel, ahogy eleink felmérték az EME fél százados (1909) és háromne­gyed százados működését (1934) az erre az alkalomra készült emlékkönyvekben. Ezt az igényt előbb-utóbb az EME egész tör­ténetét bemutató monográfia megírásával és közrebocsátásával kell kielégítenünk, de addig is — éppen az újraindulás szi­lárd elvi alapjainak a lerakása érdekében — axiómaszerű tömörséggel meg kellett fogalmazni néhány kötelezően szem előtt tartandó alapelvet. Ezek az Alapszabályok­ban, az újraindulás utáni közgyűlések anyagában (az elnöki beszédekben, a fő­titkári jelentésekben), a megválasztott tisztségviselők nyilatkozataiban és az egyesület régi vezetőinek, Nagy Gézának és György Lajosnak a munkásságát , fel­idéző legújabb kiadványokban, illetőleg a szakosztályi közleményekben találhatók meg.­­ Áttekintve az Erdélyi­ Múzeum Egyesü­letnek az erdélyi magyar tudományosság múltjában és napjaink erőfeszítéseiben be­töltött szerepét, egy pillanatra sem akar­juk azt a hamis látszatott kelteni, hogy hajdanában valami idilli állapotban, vi­ták, eszmei csatározások nélkül zajlott volna a szellemi élet. Már a múlt száza­di szervezkedés idején voltak, akik az EME-ben a szó eredeti értelmében vett almáriumot, azaz fegyvertartó szekrényt láttak, ahol a­­valamikor hadra kötelezett nemesség elhelyezheti őseitől rászállott fringiáját és egyéb régi hadi szerelését. Az ilyen téveszmékkel szemben Mikó Imre, hallgatva a köréje sereglett tudós szakte­kintélyekre, korszerű tudományos prog­ramot fogalmazott meg: ,Ha múzeumunk lesz: a tehetséges ifjú, a lelkész, a tanár, a hírlapíró, az irodalom férfia, a tudo­mány és művészet valamennyi barátja és művelője jelend magának forrást, honnan ismereteit gyarapítsa; eszközöket, mik ál­tal tehetségeit kifejtse a­zért, hol saját ma­gát kitüntesse“. A tudományos szempontok azonban akkoriban sem arattak osztatlan sikert. Tudjuk, hogy a magyar tudomány­­történet jeles napként tartja számon 1860. február 25-ét, mert ekkor mutatta be Gyulai Pál a székely népballadákat, de azt is, tudjuk, hogy az előadó keserű száj­ízzel távozott a helyszínről. Kellemetlen benyomásairól­ így számolt be Gyulai Gsengeri Antalnak: „Az Erdélyi Museum­­egylet­­első , tudományos ülésén­­ fölolvasott értekezésemmel is megbuktam. A jó erdő­(Folytatása a c. oldalon) A pillanat megáll és nem mozdul, holott Faust nyakában nem lógott egy Canon fényképezőgép, de még egy igénytelen kompakt kamera sem. Ha mégis, akkor hősünk — ez a kétségte­len, drámai hős — egy kicsit halhatat­lannak érzi magát. Mert azt is érzi, hogy legalább egy pontján megsebezte az időt, és attól kezdve a sebzett, idő­­t szolgálja egy kimerevített pillanat képé­ben. A világban tovább dúlnak a legkü­lönfélébb egyidejűségek — a szubjektív idő rémuralma, amikor például egy hor­­vát vagy egy szerb vagy egy muzulmán halálraítélt ugyanazt látja, mint a ma­gyar baka Doberdónál vagy Isonzónál a lövészárokban. A golyót megelőző másodpercben. Egész életét lepörgeti az egyetlen másodperc, ámde ne feledjük, a fényképezőgép egyik zársebessége is ez a másodperc. Tehát az emberélet. A kép s a gép birtoklása fölényessé nem, legfönnebb filozófussá teszi a mű­­vészt. Ez tán a legnagyobb tanulsága Faust fényképeinek, ha még tartjuk magunk a didaktikai fogáshoz, hogy mindenben a tanulságot keressük. Fo­tóművészeinktől, MOLNÁR ZOLTÁN­tól és JÓZSA FERENCtől * lehet ta­nulni, amint ők is tanultak másoktól A népélet s a néplélek vándorpillana­tait — szerencsére csak a háztól a va­sárnapi templomig s nem messzebb, a nagyvilágba — sok erdélyi és nem er­délyi fotós leképezte. Egy néhai agrár­­társadalom, egy néhai faluközösség ösz­­tönszerű jelzéseit. A székiek vasárnapi templomjárása olyasfajta reflex, mint a madarak vonulása az örökölt útvonala­kon. A sóvidéki farsang szintén örökölt sziget, vidám pihenő ebben a rituális vonulásban. De vigyázat — mondja kép­nyelven a Molnár—Józsa alkalmi ket­tős — a sok nemzedék által használt vonaltérképet az esztelen iparosítás sa­vas felhői törlik az emlékezetből, s ez az amnézia minden maiság és minden komfort ára. Amire egy német vagy holland fotós immár nem figyelmez­tet, s azért sem, mert a huszadik szá­zad pedáns és kényelmes képeit egy­szerűen nincs mivel ellen­pontoznia. Nyugaton a hagyományos paraszti lét­forma, a nálunk még ebben­ abban meg­mutatkozó faluélet olyasfajta elsüllyedt Atlantisz, amire tízezer méter magas városi polgári-plebejus kultúra ülepe­dett. A polgárit, a plebejust, de még a kultúrát is legmaibb, tehát huszadik század végi értelmében használjuk- Er­re is van teszt: tegyünk ki egy kalapot a parcella innenső végébe, közben a szentegyházasfalvi gazda szántogat Megjön az ötcsillagos utaztatóbusz vala­honnan nyugatról, megáll, a világpol­gárok hada őrülten fényképez, ilyet még nem láttak, ilyet már sehol sem látnak. A busz elmegy, a kalap pedig megtelik egy jóléti társadalom, egy ci­vilállam bankóival Hát ez az, amit el­képzelni is nehezen lehet itt a Székely­földön, hogy a látványnak van ára s nem a földnek, az érték pedig nem a gabona, hanem a márka vagy akármi más, jóféle pénz. Ezt a márkátlan be­állást is fotózta fotósunk, és komolyan mondom, inkább hiszem e képes beszé­det, mint a szóbeszédek Mert, a mara­dás minden igekötős alakjában olykor deklaratív — lásd: ittmaradunk, meg­­maradunk. S a harmadik, a negyedik változat? Elmaradunk, ebben a gettóhoz hasonló közösségi-önvédelmi létmodell­­ben, lemaradunk a világtól Vagy csak Európától, amely a kontinens képzetei­ben nyilván még mindig szinte a nagy­világ. De ne játsszunk a kalappal, barátaim. Ezt művészeink mondják: a kalap ön­magad és mások becsülésének fényesre kopott bizonysága még ebben a leg­utóbbi értékrendjétől (mint valami rendjeltől) megfosztott világban is. Ak­kor pedig minden (kollektív vagy egy­­személyű) önérzetet csorbító gesztusra alkalmatlan. Faust egy szegény, de nem koldus népre állítja kameráját A ka­mera sötét a látvány világos. A lát­vány hiteles, mert akár falun, akár a városban, földön vagy levegőben, isko­laudvaron vagy főtéri padon képezi le a művész: mindeniken mi vagyunk. Fejünk fölöt az azonosító iksszel s a_ nélkül is azonosíthatóan. OLÁH ISTVÁN Mellékletünket Józsa Ferenc és Molnár Zoltán fotóival illusztráltuk ) BENKŐ SAMU A ROMÁNIAI MAGYAR TUDOMÁNY HELYZETE ÉS AZ­­ Erdélyi Múzeum - Egyesület % *, FELADATAI : 1/C^Uvar S­­ 3. C . FAUST KAMERÁJA HIÁTUS­ GYEKÉNYESI györgy Eszterlánc Tollas Tibornak Vadlibák húznak Kanada felől az ágak közt a szös­­szemű ősz vörhenyes gallyakon bronzkagylóba zárva megül az őrző idő és már rád vár a sárga sátor fanyarkás nyugvóhelye a mának avarrá aszúsodik a nyomod a ma már volt s a holnap nem marad meg mának öleld át a mustszagú eget vezesd a hegyre a gyermekedet Énistenem vigyáz rám s én vigyázom az Istent a hitszínű szivárvány Máriának hídja énistenem vigyáz rám s én vigyázom az Istent gecsemáni olajfan tövis-torkoszorú énistenem vigyáz rám s én vigyázom az Istent kettőnkké lett a magány imahangú csendje énistenem vigyáz rám s én vigyázom az Istent személyszerinti arány igaz embersége énistenem vigyáz rám s én vigyázom az Istent a hitszínű szivárvány az a lélek hídja Vadlibák húznak Kanada felől az ágak közt a szös­­szemű ősz vénül a világ s már nem látod a sármány aranyló árnyát az őszbe ötvözött kerek erdőn csak a nótát fújod még ahogy fújta apád nagyapád a ma már volt s a holnap­­ nem marad meg mának öleld át a mustszagú eget vezesd a hegyre a gyermekedet Az idegen Zilah csendes kisváros volt mindig. Úgy bebújt a hegyei közé, úgy odatapadt a meredek hátú Meszes lábához, hogy távol­ról szinte nem is látszott Még a vonatok sem látogatták meg, épp csak megközelí­tették és messziről füttyentgettek oda ne­ki. Huszonegy éves voltam 1946-ban, ami­kor száműzettem innen, s az öregkor kü­szöbére értem, mire visszajöttem, 1984 ta­vaszán. Érettségink negyvenedik évfordu­lóját készültünk megülni. Cigányiban buszra kellett átülnöm, de az olyan zsúfolt volt és büdös, útitársaim olyan hangosak és agresszívek, hogy a­­mint lehetett, inkább leszálltam. Annak idején gyakran megtettem ezt az utat gya­log is, vígan és egy fittyre, hát nagy hety­kén vágtam neki ezúttal is. Nagyon hosszú út lett, és egyre nehezebb. Nem a lábaim miatt. Nem úgy van már, mint vett régen, nem az a nap süt az égen. Nem az a nap, nem az a hoki, nem­ az a­ szeretőm, ki volt... És nem az a város. Betontenger közepén lettem magam, szellemgyilkos falanszterben, uniformizált világban, szürke üzemek, szürke silóházak, szürke sztrádák, álmodern épületkolosszu­sok között. Hadd ne részletezzem, hadd ne minősítsem. Azt sem, hogy annak a kis­városnak korábban mintegy tízezernyi la­kosa volt közte több mint kilencezer ma­gyar nemzetiségű. A mostani létszám meg­haladja az ötvenezret. Megvannak benne a magyarok is: jó kilencezernyien ... Nem az a nap, nem az a hold. Nem az a város. De nem az az alma mater sem. Nem az, amely minket is táplált és útra­­bocsátott­ (Megadván hozzá szomorú di­csőségül az utolsó raj titulusát, mert a mi matúránk 1944 pünkösdje után esett meg. Az év őszére Szilágyságot is megszán­­ták a szovjet csapatok, s nyomában vissza­állt a román hatalom.) Első utam idevezetett, volt kollégiumunk kapuján be is léptem, de megérkezni még­sem tudtam. Három hölgy hamarosan csen­desen, finoman kitessékelt. Elképzelhető, hogy önöknek lesz egy ilyen találkozójuk,­ de mi itt nem tudunk róla. Ég önnel, uram!... Közben egy tekintélyesebb férfiú is előjött, s belehallgatván a kurta és egy­­oldalú beszélgetésbe, így sűrítette egyet­len szóba a rólam való vélekedését: Stráin! Sziszegett, sürített ez a szó, s úgy csa­pott belém, mint a mérgezett nyílvessző. Sokkal több volt benne, mint amit jelent, vagyis hogy idegen. Ágrólszakadt, jött­­ment, birtokon kívüli, hontalan, hazátlan, otthontalan, földönfutó, sehonnai, senki­házi, bitang, alsóbbrendű... — ez mind­mind kiérezhető, kiérthető volt belőle. Idegen? Nem vendég? Nem látogató? Nem jóbarát?... Most kezdjem , itt mondánk hogy ne­kem mindig is lelki hazám maradt ez a város, ez az iskola? Hogy valójában itt nevelődtem azzá, olyanná, amivé váltam aztán? Hogy máig élek abból, amit itt ta­nultam meg, és hogy mint alapra, erre tudtam építeni minden továbbit? 1946 tavaszán ezen a tájon (Hadadnádas­­don) írtam le egy népdalt, amelynek hét sora így szól: „Elvállalok minden falut hazámnak, minden öregasszonyt édes­anyámnak ... “ A magam iránymutatója lett ez is mindmáig. Mondjam-e? És itt vált saját hitvallásommá nekem is, amit Bartóktól mindenkinek meg kel­lene végre már tanulnia s értenie: «... a népek testvérré-válásának eszméje, a test­­vérré-válásé minden háborúság és minden viszály ellenére.“ Mert nincsen más em­beri út. Mondjam-e? És mondj­am-e Adyt aki egykor ugyan­ennek az iskolának volt a diákja, s aki számomra is meghatározó szellemi örök­séget jelent ifjúságom idejétől fogva min­denkor? (Neve, szobra megtalálható itt is az épület előtt. Dísz volna? Képmutatás? Porhintés ?....) Hallgattam. Nincs ideje még a szónak. A mi találkozónk csak meglett aztán, s másnap, vasárnap délelőtt zengett a zsol­tár a zilahi templomban, a híres „kisebb­ségi“ zsoltár: Tebenned bíztunk... Ott énekeltük mi is ezrednyi magunkkal. — Én meg közben nem tudtam nem gondol­­ni arra, hogy ennek a templomnak alap­jait 1246-ban rakták le, s emelték rá az első falait. Pár évvel a tatárjárás után. Ezért is lett olyanszerű, mint valamiféle menedék, mint valamiféle vár. A zilahi közjáték mellé hamarosan újab­bak sorakoztak. Idegenné válásom folya­mata idehaza is egyre többfelé zajlott, s az esetek annál sűrűbbek lettek, minél inkább öregedtem közben. Szülőházamat kerestem föl egyszer. Kö­zületi tulajdon lett ugyan már jó ideje, de nekem akkor is az egyetlen, mással föl nem cserélhető szülői ház. Álltam ott az udvar közepén, próbáltam magam elé ve­títeni az egykori képet. Hátam mögül han­gokat hallottam: Ki az a pasas? Honnan tudjam? Idegen. Majd küldték a rendészt, hogy zavarjon el. Aki el is űzött szigorú­an, hiába mondtam, magyaráztam, hogy itt születtem s éltem valamikor. S hogy évtizedeken keresztül a biztonságot jelen­tette nekem ez a ház a távolban is, hisz bárhol bármi történne velem, ide mindig visszatérhetek. Ez sincs többé. Meglátogattam volt munkahelyeim egyi­két-másikát. Annak idején jól ismertek mindenütt. Most inkább a döbbenet pilla­natai szakadtak rám. De hogy ne magam­ról szóljak, hadd idézzem erre egykori ta­nítómesteremet, Szegvári Gyulát, a briga­­dérost, akinek keze alatt én is kijártam a melósegyetemet, a hórukkfakultáson. Fel vagyok készülve arra is, hogy ha én, mit tudom mikor, de egynéhány év múlva elmegyek majd valahová, és mon­dom, én vagyok a Szegvári, azt fogják kér­dezni: hát ki az a Szegvári. Hát én csi­náltam meg itten annak idején az export­csomagolást. Na jól van, tata, mit akar? ..." Miért kell ennek így lennie? — kérdeztük akkor. Egyikőnk se tudta a választ. Meg kell békülni a világgal, ki kell bé­­külni a sorssal, mondják a nálam öregeb­bek, a nálam bölcsebbek. Megbékülni igen, de kibékülni nem. Mert vallom, hogy az emberi lét, az élet maga igenis megjobbítható. És ha megjob­­bítható, akkor meg is kell jobbítani. Hogy ne legyen senki se idegen, se a saját ha­zájában, se bármely pontján ennek a föld­nek. Se fiatal korában, se megöregedve. Ám ennek a megjobbításnak van egy sajátos titka: nem másokkal kell kezdeni. Nem a másikkal, nem a szomszéddal, nem az úgymond idegennel. Különben sose fog sikerülni. LÁSZLÓ-BENCSIK SÁN­DOR

Next